Olvadozós

JajIstenem, én bele fogok pusztulni ebbe a gyerekezésbe… ez egyszerűen elviselhetetlen! Minden este azt mondjuk, hogy kész, ennél édesebb már nem tud lenni, mert ennél édesebb a világon nincs - erre minden, de tényleg minden nap produkál valamit, amivel übereli az addigiakat.

Egy ideje például kitalálta, hogy kézbe veszi a sétáink levezénylését. Újabban már nem csak a közeli parkolót ismeri fel és nem csak onnan tud hazajönni, hanem gyakorlatilag megtanulta a leggyakoribb útvonalunkat, és azt alapul véve dönti el, hogy mi legyen. A délutáni lötyögésünk általában úgy működik, hogy megyünk a megszokott utcákon, de ha el akar térülni valamerre, akkor megyek utána, illetve bárhol bármennyi ideig lecövekelhet. Ez ellen, ha akarnék sem tudnék semmit tenni, mert most már nem hajlandó fogni a kezemet, de nem is akarok, mert egyébként mindig majdnem-szaladós tempóban, de teljesen megbízhatóan megy előttem, ha szólok vagy megállok, bevár, ha elkanyarodok, visszajön és követ, a járdáról nem lép le, szemetet nem szed fel. Szóval egyelőre nem merném bevállalni az időre valahova érkezést, de alapvetően könnyű haladni vele; kivétel, mikor olyan kedve van, hogy nem. Ez annyit jelent, hogy többször állt abból a másfél órás kintlét, hogy el sem mozdultunk a parkolóból, mert minden autót centiről centire végig kellett vizsgálni, cicákat és kutyákat kellett üldözni, madarakat és repülőket kellett figyelni, kavicsokat és leveleket kellett gyűjtögetni, és mindez megoldható volt úgy, hogy ötven méteres körzeten belül maradtunk, úgyhogy nem fárasztotta magát. Na és akkor egyik nap minden igyekezetem ellenére (öt körül jött haza M., és be akartam várni, hogy elmenjünk együtt kajálni), egyszer csak lefújta a sétát: mikor bekanyarodtunk az utcánkra, célirányosan elindult a házunk felé, és csak annyi időre állt meg, hogy megmutogassa a felhőket, és rámosolyogjon a szomszéd nénire - hiába mondtam neki, hogy nézzük meg a közelben álló kedvenc kamionját, ellentmondást nem tűrően caplatott fel a lépcsőkön (ehhez már nincs szüksége a segítségemre), megállt az ajtó előtt, és mutatta, hogy nyissam, és haladjunk. Olyan is van, hogy határozottan a közeli forgalmas út felé indul, ott le kell ülnöm a sarki keírtésre, ő az ölembe helyezkedik, és fél órán keresztül nézzük a forgalmat, örülünk a buszoknak, csodálkozunk a teherautókon, félünk a motorbicikliktől, üdvözöljük a bringásokat, egyre magabiztosabban (és jó hangosan) beazonosítjuk a sétálók nemét.

Szintén új imádnivalóság a kapaszkodás nélküli lépcső-próba. Ha van mibe fogódzkodnia, akkor már hetek óta mindkét irányban könnyedén tud menni akár hosszú és meredek fokokból álló lépcsősoron is, ráadásul felfele váltott lábbal. Szintén gond nélkül át-, fel- és lelép maximum tizenöt centi magas bármit/-re/-ről, és ez fogódzás nélkül is megy, de érdekes, hogy csak akkor, ha nem figyel rá, ha épp kint vagyunk, és el van foglalva ezer dologgal. M. egy ideje egy kis sámlival elkezdte gyakorolni vele otthon a kéz-nélkül módszert, és hát szörnyű volt, majdnem megzabáltuk: látszott a pufók arcán, ahogy erőteljesen koncentrál, ráncolta a szemöldökét, fixen meredt a földön a tervezett érkezési pontra, rogyasztgatta a térdeit, kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, aztán mégis visszahúzta, és percekig komoly fejjel latolgatott, végül vett egy nagy levegőt, ellökte magát, és tökéletesen landolt… majd büszkén vigyorogva megtapsolta magát.

A másik, ami borzalmasan aranyos, az az ölbe kéredzkedés. Ezt itthon is műveli, mikor könyvet akar nézegetni: jön, odanyújtja, aztán befordul háttal, és lábujjhegyre állva rugózik, hogy mileszmár. Mikor az utcán csinálja, megy, megy, aztán egyszer csak megtorpan, elkezd tolatni, és mikor a kis segge a térdemhez ér, toporogni kezd, és pár napja már azt is mondja, hogy "őbbe" (ölbe). Régebben sokszor volt olyan, hogy fél kilométeren át cipeltem* hazáig, de azóta rájöttem, hogy tulajdonképpen csak egy kis pihenésre van szüksége ilyenkor, és ha ötven méter után leteszem, újult erővel rohan tovább egy ideig. Arról nem is beszélve, hogy amint felveszem, rögtön hozzámbújik, és a fejét a vállamra hajtja, szóval igazából én sokkal jobban járok az egésszel, mint ő.

Aztán: utálja, ha valamilyenes a keze, lehet az ragacsos kaja vagy lé, nedvesen tapadó homok vagy sár, ahogy érintkezik vele, rögtön szűkre húzza a szemeit, felgyűri az orrát, és utálkozva nyújtja, hogy töröljük le. A csúcs ma volt, amikor egy kifogyott popsikrémes dobozt adtam neki, és miután leküzdötte a fedelét, a falán talált egy kis maradékot - grimaszolva szemrevételezte az ujjain, egy részért sikeresen a nadrágomra kente, mutatta a maradékot, és türelmesen kivárta, amíg megszabadítom tőle, majd miután megnyugodott, hogy végre tiszta, gyorsan újra beledugta a karját, nagyjából könyökig...

A beszéde is egyre cukibb, most a kétszótagos szavak jöttek divatba, de igazából már bármit** megpróbál kimondani, ha kérjük tőle. Valakinél olvastam nemrég, hogy egy kétévesnek körülbelül kétszázötven szót kell tudnia, hát Kissmajom már most lassan duplájánál jár szerintem, talán nincs is olyasmi, amivel napi szinten találkozik, és ne tudná megnevezni a maga módján. Egyik legviccesebb dolga, hogy a há hanggal kezdődő szavak első betűit továbbra is következetesen felcsérli, így lesz a házból "áhh", a halból és hajóból "ahh", a holdból és homokból "ohh".
Apropó, amíg nem volt gyerekem, addig sosem tudtam elképzelni, hogy az anyák hogy a fenébe dekódolják a kisbabáik semmi érthetőhöz nem hasonlító gagyogását, de a metakommunikációból meg a kontextusból tényleg könnyedén felismerhetőek még a furcsaságait vagy újdonságai is. Ilyenek, hogy "lyujju" (kulcslyuk), "nyannya" (hangya), "meme" (szem/-üveg), "gego-gego" (pillangó), "pappa" (pitypang), amik annyira nem hasonlítanak az eredeti szóhoz, de vannak, amik egy idegen számára is egyértelműek lehetnek, például "tákka" (táska), "lép" (lépcső), "nyú" (nyúl), és vannak tökéletesek: lyuk, gép, nap, pók, néni, stb.
Jah, és el ne felejtsem, hogy már három hete is megvan talán,  hogy utolsóként a családból (beleértve a nagyszülőket és cicákat), én is meg lettem nevezve végre: "nanya" vagyok. ♥

* A cipelésről jut eszembe: két hete voltunk MMR oltást beadatni (több mint egy hónap késéssel, mert közben vagy taknyolás vagy taknyolás utáni kivárás volt), és mérés is volt. Egy kicsit megrémültem, amikor a védőnő bemondta a 11,4 kilót, mert ez azt jelenti, hogy két és fél hónap alatt csak negyven dekát hízott, de aztán a hossz következett, és az 86 centi lett, vagyis négyet nőtt, úgyhogy a doki néni azt mondta, nem kell aggódni, nem sovány, és ha jól eszik, akkor semmi tennivaló nincs, néha nem a súlyra koncentrálnak, ennyi. (Nyilván nem tudtam megállni, és itthon azért utánanéztem, még így is 75 percentile - magasságban meg 98%, durva.) Az oltásnak egyébként hál'istennek semmilyen mellékhatása nem volt, pedig természetesen a nagy sakkozások ellenére is sikerült lappangó nátha közben megszúratni.
** De tényleg bár-mit, M. vérszemet is kapott, és ilyenekkel próbálkozik, hogy parlamentáris demokrácia és plenáris ülés...

Jelenlegi és jövendőbeli babás dolgok

Indítok egy gyors Kissmajmos felsorolással, aztán összefoglalom a tesó-ügy állását, és sietek aludni jól.

Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némi apai hasharapdálás segítségével trükközéssel végül meglestem, és már csak a bal alsó rész fáj és duzzad eredménytelenül, máshol mindenhol fehérlenek a kisebb-nagyobb csücskök. Durvább volt ez a menet amúgy, mint a tavalyi (mondjuk akkor nem az összes egyszerre bújt ki); a Dentinox már nem játszik, mert félünk, hogy a zsibbadtságtól elharaphatja a nyelvét (meg amúgy is csak két percig hat), a Dologelnek nincs sok értelme, maximum figyelmet terel az édességével, úgyhogy Nurofent szoktunk adni az olyan estéken, mikor bármilyen fáradt, még csak elaludni sem tud a szenvedés miatt. Ez sem mindig működik persze, van amikor félóránként felsír, olyankor bemegyek hozzá, és magamra fektetem, mint pici korában - ott órákig teljesen nyugodtan pihen, én meg filmet nézek meg netezek közben, és törik ki a nyakam a mozdulatlanságtól, de olyan jóóó összebújni vele, hogy szinte remélem, hogy ma is ez lesz az estém vége…
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.

És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk az érzéketlenek irigyeltek, akik megjelennek majd egy kisbabával a BMC folyosóin - én anno nagyon vegyes érzésekkel néztem az ilyen párokat, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd több várakozónak adunk reményt, mint ahánynak fájdalmat okozunk a látvánnyal.
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!

Busy thirteen

Besűrűsödtek a dolgok… addig tököltem az egy éves beszámolóval, hogy a most már lassan tizenhárom hónapos gyerek kézen-közön megtanult járni. Amúgy is több hónap késésben voltam összefoglalóilag, szóval most már csak megpróbálom egy kicsit rendszerezve leírni, ami beugrik, hogy valahol legyen meg, ha később kíváncsi lennék. Így, off the top of my head, teljességre már rég nem törekszem, értelmetlen lenne miután újabban napi tíz új dologgal is simán előáll Kissmajom. Néha mérgeskedek, hogy jó lett volna legalább egy papíralapú naplóba, párszavas bejegyzésekben leírni, hogy mikor mit csinált először, de lusta, slendrián anya vagyok, örülök, ha így utólag pótolok bármit is… Here we go.

Méretek, külalak:
- egy éves státuszvizsgálaton 10,3 kiló volt és 81 centi magas (ami a vele egykorú kisfiúk 98%-ánál magasabbat jelent);
- alkatilag tisztára az apja: nagyon széles vállak, keskeny csípő, hosszú combok, ha-tal-mas tenyerek (van olyan ruhája, ami két évesekre való, és a negyvenöt centi körfogatú labdát simán felemeli egy kézzel);
- a szemei sötétebb árnyalatú kékek, mint az apjáé, a haja ugyanolyan sötétszőke, a szempillái meg majdnem feketék, és nevetségesen sűrűek meg hosszúak (mű változatnál már túlzásnak számítanának, mert felérnek a szemöldökéig);
- a szája pontos mása az enyémnek (talán egy fokkal még húsosabb ajkakkal), a szemformája és szemöldök-íve az apjáénak, és szintén tőle örökölte a minden-arcizma-nevet jellegű, mindent beragyogó mosolyát.

Alvás, étkezés:
- Féligmeddig áttértünk a napi egy alvásra, ami azért problémás, mert Kissmajom az esetek nagyrészében továbbra is ragaszkodik a fél órás pihenőhöz, újabban már sokszor akkor is, ha végig mellette fekszem és ölelem (értsd: igazi mártírként vele együtt alszom). Délután hat után van a fürdés, utána evés, mese, és legkésőbb fél nyolckor (körülbelül tíz perc altatás után) alvás; éjfél és kettő között ébred enni, aztán öt és hét között megint, utána meg már közöttünk alszik valamivel nyolc utánig. Tíz körülig játék, akkor eszik, egy körülig megint játék, utána megint kaja, majd alvás - régen ez keserves tiltakozással járt, de most már ez az altatás az estinél is rövidebb, szó szerint leteszem, hozzábújok, és már hunyja is le a szemét. Ha csak fél órás lesz ez a menet, akkor késő délután rendszerint úgy időzítünk egy elmenést, hogy az autóban még összejöjjön egy fél, mert már hullafáradt (nagyon édes, mert ilyenkor sem hisztizik, csak minimálisan nyűgös, és le van lassulva, mint egy kis zombi); ha egy óránál hosszabbra sikerül, akkor viszont simán kibírja vele estig.
- A evés-program nem nagyon változott, vacsorára 340 milli tápot kér, majd éjjel és hajnalban 180 millit, tízóraira (nálunk ez a főétkezés) főzeléket kap fehérjével (hús, tojás, túró vagy sajt), ebédkor zabpelyhes vagy gabonapépes joghurtot (natúr vagy gyümölccsel keverve), uzsonnára gyümölcsöt vagy ritkán tejpépet. A puhább gyümölcsöket kivéve a kaják nagyrésze még mindig pépes állagú, de már nem teljesen simára turmixolt, hanem kisebb darabosra összetört; mivel még mindig csak az első nyolc foga van meg, keményebb falatokkal nem nagyon tud mit kezdeni, csak forgatja őket a szájában, párszor rájuk harap, és megpróbálja szétnyomkorászni őket, de öklendezik, amikor nyelné, így nem erőltetem, majd csak megtanulja valamikor. Válogatás nélkül abszolút mindent megeszik, én meg alapvetően igyekszem "tiszta" kajákat adni, bio összetevőkből készített főzelékeket, termelői fehérjéket, de már nem kizárólag ezek mennek, a gyümölcsöket normál boltokban veszem, és csomó mindent M.Apuka főztjéből kap, amit mi is eszünk. A mennyiségeket továbbra sem mérem, 150 és 350 gramm között minden van egy étkezésre, változó, mert ő dönti el, hogy mikor elég. Tartósítószeres, színezékes, anyámkínjás dolgokat egyelőre nem kapott, és feldolgozott cukrot sem kóstolt soha; a szülinapi tortájának a mázában volt egy kis xilit, hogy igazi csokiíze legyen - megevett egy darabot, de különösebben nem volt oda érte, szóval hál'Istennek egyértelműen nem az én édesszájúságomat örökölte.

Értelem, érzelem:
- Számtalan tárgyat meg állatot felismer már, de produkció szempontjából nagyon visszafogott, csakis akkor nevez meg bármit, ha egész biztos benne, hogy pontosan mondja; állatok közül például egyelőre csak a cicát (nyá), a tehenet (bú), az oroszlánt (hrá) meg a baglyot (úúú) nevezi meg, mást megpróbálni sem hajlandó, a már használtakra sem tudtuk rávenni bármennyi ismétléssel, mindegyiket csak akkor kísérelte meg, mikor ő tökéletesnek érezte. A fentieken kívül van egy olyan két hete kimondott első szava is, ami nem hangutánzó: ha fotón vagy élőben labdát lát, vagy egyszerűen labdázni szeretne, akkor többször elismétli, hogy "Gugú!", azaz nicsak-gurulós-izé/gurítsuk-az-izét; és az utóbbi pár napban elkezdett villámsebességgel utánunkmondós új szavakat bevezetni, például az "á" (áll) vagy "ke" (kesztyű vagy kettő).
- Napi szinten használ saját szavakat, amik nyilvánvalóan jelentenek valamit, esetleg több mindent is az ő szótárában, ilyen például a "tedegümm", a "kakkó" vagy a "jajjajj" (olaszos gli kiejtéssel), amit rengetegszer mond önálló játszadozás közben, illetve akkor is lelkesen ismételgeti, ha mi mondjuk neki. Az az ember érzése, hogy egy kis értelmes felnőtt, akivel csak azért nem lehet szóban kommunikálni, mert más nyelvet beszél.
- Megmutatja, hogy hol van a füle és a szája, a hasa és a lába (ha hirtelen kérdezünk rájuk, az egymáshoz közelieket néha igyekezetében összekeveri), és kérésre már hetek óta csücsörítve pusziszájat mutat.
- Mutogató gesztusok nélkül is megért kéréseket és utasításokat (gyere, add ide), és szívesen teljesíti őket: még akkor odaodajön, és átadja az épp rágott papírfecnit, ha tudja, hogy az lesz a vége, hogy elvesszük tőle a csócsálmányt.
- Van humorérzéke: tudja, hogy nem szabad harapni, de azért nyitott szájjal, akcióra előkészített fogakkal közelít hozzánk, majd az utolsó centiméteren megáll, oldalra fordított simlifejjel ellenőrzi a reakciónkat, és kacag - ezt mindaddig ismétli, amíg fel nem kapjuk agyonpuszilásra.
- Egyelőre nem szeparációs szorong, játék közben akár tíz percig is simán elvan úgy, hogy nem egy légtérben vagyunk és nem lát, magyarázgatva végzi a dolgát, és ha egyszerre csend lesz (nem beszélünk hozzá odaátról vagy abbamaradnak a tevékenykedésünk zajai), akkor jön ellenőrizni. Mással még nem hagytuk sehol, csak Apuval, de vele akár egy egész délutánt is szívesen eltölt, és simán elalszik este, mosolyogva integet, amikor elmegyünk, és boldogan rohan elénk, amikor visszaérkezünk.
- Nagy örömömre meglehetősen bújós baba, gyakran kéredzkedik fel ölbe, felénk nyújtva a kis karjait, nem csak szereti, ha megöleljük, hanem ő maga is kezdeményez és ad ölelést (olyan igazi jófajta, erőteljes, orral-a-másik-nyakában fajtát), majdnem teljesen kinőtte a harapós fázisát, és helyette nyálas, nyitottszájas puszikat ad, és imád úgy aludni, hogy mellette fekve magamhoz szorítom, ő meg az arcomba fúrja a sajátját.

Okosságok, ügyességek:
- Csomó mindent utánoz: ó-ó-zik, hümmög, csámcsog, hörög, berreg, nyelvet nyújt, fejet ráz, ujjaival ajkat pengetve brummog, csukott szájjal nínózva előadja a mentőautót, különböző hangsúlyokkal utánozza a halandzsánkat, ha "veszekszünk" vele, ő is hangosan szól vissza. Ha valamiben ellentmondunk neki (például nem csócsálhatja meg M. ceruzáit), akkor szembefordul velünk, és nagy komolyan lecsesz, egy nyomatékos szótag erejéig - elég nehéz megállni vihogás nélkül.
- Ha mi is tapsolunk, utánoz, ha meglepetészene szólal meg, szintén, ha valami nehezet sikerül megoldania, ünnepélyesen megtapsolja magát, és büszkén mosolyogva ránk néz, hogy biztos láttuk-e. Kérésre nem, de búcsuzós szituációkban (sziás elköszönéskor) magától pápát int, nem csuklóból mozgatva a kezét, hanem nagyon édesen, a kis ujjait görbítgetve. A kukucsot már nem csak úgy játsza, ha mi bújunk el előle, hanem ő is aktív benne: behajol tárgyak mögé, leveszi a fejéről a takarást és kikandikál mögüle, majd visszarakja, vagy megpróbálja a mi fejükre pakolni.
- Most már hasizomból is felül, és ezen a fronton mindent bepótolt: nagyjából ugyanannyit ücsörög normál L alakban (szép derékszögben, nyújtott lábakkal, egyenes háttal), mint M-ben (seggel hátra a két térde közé), meg Z-ben (egyik lába kinyújtva, a másik mellette hátrafelé begörbítve).
- Egyre magasabbra sikerül felmásznia (a rekord M. szüleinél a derékmagasságánál is nagyobb fotel), és nagyon ügyesen tolat le, akár mellmagasságból is (lóg a levegőben, és kapaszkodik a kezeivel, majd ellöki magát, és leugrik).
- Hihetetlenül jó az egyensúlyérzéke, elképesztő mozdulatsorokkal kerül újra egyenesbe, ha véletlenül kibillen, másodpercek alatt átjut bármilyen méretű és formájú akadályon, tucatnyi különböző módon tud áthelyezkedni állásból ülésbe, térdről guggolásba, fekvésből négykézlábba. Ennek ellenére továbbra is biztonsági játékos, nagyon sokáig meg sem próbált a támaszokat elengedve még állni sem, nem hogy egyedül lépkedni - sőt, ha vezetni próbáltuk, rögtön letérdelt, és mászni kezdett.
- Az utóbbi egy hétben hirtelen tíz másodpercekre ácsorogni kezdett fogódzkodás nélkül, vagy ha csak egy rövidke távolság volt valahonnan a karjainkig, akkor egyet-kettőt lépve ránkvetette magát, de mivel nagyon élvezte ezt a zuhanás-elkapás mókát, nem nagyon tudtuk meggyőzni, hogy több önálló lépést is megpróbáljon. Csütörtökön volt az első nap, amikor valahogy betakkant neki, hogy kapaszkodva nem csak oldal irányba lehet menni (illetve oldalra már konkrétan rohanni is tud), hanem előre is, attól kezdve boldog vigyorral a képén kitartóan gyakorolt, ritkán a tologatós járássegítőjével, és sokat a kezemet fogva; az utóbbi teljesen instabilnak tűnt (értsd: ha elengedtem, legtöbbször seggrehuppant vagy orrabukott), mert nem tartotta egyenesben magát, és képtelen volt normális tempóban haladni, mindig nagyon sietős dolga volt. Tegnap M. szüleinél voltunk, ahol sokkal nagyobb a hely és sokkal kevesebb a földre szétszórt játék, így csomót mászkáltunk együtt, hangos kacajok közepette, annyira élvezte - nem váll fölött, hanem a melle előtt fogtam a kezét (illetve ő kapaszkodott az ujjamba), és próbáltam visszatartani egy kicsit, hogy ne dőljön túlságosan előre. És valahogy annyira ráérzett a technikára, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy tök sokáig áll, majd széles mosollyal megindul M.Anyuka felé, és négy-öt lépést is megtesz, mielőtt letérdelne. Whaaa…?

Finommozgás, játékok:
- Nagyon sokáig rendíthetetlenül a destruktív fázisát élte, mindent eldobott, felborított, levert, kibontott, szétszórt, összegyűrt, eltépett, megrágcsált. Ha van az autizmusnak ellentéte, akkor ő a másik szemébe merülésen kívül ebből a szempontból is abban "szenvedett": nagyon nehezen viselte el, ha valami rendezett volt, ha sorba vagy egymásra volt rakosgatva, ha ilyent látott, bárhonnan odasietett, és casual kézmozdulattal visszaállította a jótékony káoszt. Ez is hirtelen változott meg, úgy karácsony körül, most már csak akkor csinálja, ha megunja az ismétlődős játékokat, vagy megelégeli, hogy valami sorozatosan nem sikerül úgy, ahogy elképzelte.
- Napról napra egyre inkább hajlandó megpróbálni a montessori torony felépítését (but he's my boy after all, úgy a harmadik kísérlet után vágja is a földhöz a darabjait, hogy csak úgy pattannak), sajnos egyelőre kevés sikerrel, mert ilyen nagyobb babáknak való fából készült változatunk van, amin nagyon passzentosak a karikák, és egészen pici lyukakat kell eltalálni. De nagyjából a helyére teszi az elemeket, csak egy picit kell segíteni a finomhangolásnál, és azt is tudja, hogy amikor ez megtörtént, neki kell ráütnie a karikára, hogy lecsússzon a rúdon - vagyis egyértelműen utánozni akar, amikor megmutatom neki, hogy mi lenne a cél, nem az van mint eddig, hogy lelkesen odacsörtetett, majd fejjel lefelé fordítva az építményt, szétgurította, amit mutatóba rásorakoztattam.
- Felfedezte a formabedobót is, főleg mióta két különböző szettel operálunk, és egy nagyobb lyukakkal ellátott dobozt használunk, egy kisebb dobozhoz tartozó formákkal; az eredetivel itt is az a gond, hogy pici lyukakba kell beleszuszakolni a megfelelően elforgatott formákat, és ehhez ő még azért fiatalka. Azért miután utóbbi naponkban intenszifikálódott ez a hobbi, az eredeti formabedobigálással is egyre kitartóbb és sikeresebb, plusz még mellette mindent belepróbál illeszteni mindenbe, mindenféle apróságot kiszedeget majd visszarakosgat egymás után a dobozaiba vagy a kisvödrébe - persze mire meglepődnénk, hogy nicsak, rendszerető, borogatja is ki újra, szóval egyelőre csak felvillantgatja a lehetőségeket.
- A labdák már lassan fél éve magasan a legkedvencebb tárgyai, ami nagyjából gömb alakú, az minden mennyiségben, bármilyen méretben és alapanyagból jöhet. A korához képest megdöbbentően ügyes velük, maga előtt gurítva egyszerre kettőt is eljuttat bárhova, akár fordulatból a háta mögé dobva is tök pontosan céloz velük, sőt most hogy lépked, már rúgva vezetni is próbálja őket.
- Szintén egyértelmű a kedvenc játéka: az üldözős, amit M. talált ki. "Kissmajom! Elkaplak…", szólal meg, mire a babácska összerezzenve abbahagy bármilyen tevékenységet, térden vagy állva felegyenesedik, és vigyorogni kezd, aztán gyorsan körbenéz és látszik, ahogy jár a kis agya, amint menekülési útvonalat választ. Ha van támasza, akkor oldalazva valósággal szalad, de az alap a mászás azért: mire M. négykézlábra ereszkedik, Kissmajom őrült sebességgel elindul, csak úgy csattognak a tenyerei, és ring a kis segge jobbra-balra, ahogy teszegeti a lábait. Ha M. csak lassan követi, akkor méterenként hátrafordul hangosan kacagni, ha M. meg is áll, akkor ő utánozza, hogy bevárja - és ha M. nem indul el újra, akkor megteszi ő, egyenesen feléje, cseng a lakás a nevetésétől.
- Könyvekkel egész hosszú ideig le lehet kötni, de egyelőre nem a rajzolt történeteseket kedveli, inkább az olyanokat, ahol oldalanként egy darab látnivaló van, és lehetőleg nem stilizáltan, hanem élethű fotó formájában. Sokáig türelmesen lapozgatja őket, különösen ha állatkák vannak bennük, minden újabb képnél megáll, kommentárt vár, hogy az micsoda meg hogy csinál, és legtöbbször komoly fejjel néz, de ha nagy kedvenc következik (például a malac, a majom vagy a szamár) nevet a produkción.
- Örököltünk és vettünk egy csomó kézbábot, M. különböző szinkronhangokon előadásokat tart velük - na azokat imádja, akár negyed órára is elszórakoztatható ezzel, pipiskedve kukucskál, ha "ruhacsere" miatt elrejtőznek, tátott szájjal bámulja azt, amelyik épp beszél, és ha a plüssök hozzábújnak, akkor ő is odatolja a fejét, és mosolyogva ölelgeti őket magához, ami valószínűleg a világ legaranyosabb dolga.
- Szintén nagyon sikeresek M. improvizált esti meséi, amik egy Kissmajom nevű kisfiú kalandjairól szólnak, aki egy erdőszéli farmon él a családjával és a mindenféle állatkáikkal… csüng az apján mozdulatlanul, úgy hallgatja őket, csak néha szól közbe, de akkor nagyon határozottan és hosszasan kifejti a véleményét az eseményekről.
- Rajong a zenéért, elég neki két ütem bármiből, és már vigyorog és riszálja a csípőjét, nagyon ügyesen hangsúlyozva "mondókázik", dallamot hallva és egyedül is gyakran kornyikál, és ha épp nincs alapból valamilyen zene beállítva (karácsony miatt például az elmúlt hetekben folyamatosan mentek a kedvenc nyálas dalaink), akkor nagyjából egész nap nyomkorássza a különböző éneklő játékait... sokszor hármat is egyszerre, szóval az ízlésén még kell dolgozni.

Meglepetések:
- Apu tanította repülőzni, mutatta neki, hogyan száll a levegőben és milyen hangja van - azóta mindennel bemutatja ezt, ami formailag hasonlít a repülőhöz (pl. bálna, mert farka van, és uszonyok az oldalán).
- Kapott szülinapjára egy olyan farmos kütyüt, ami első gombnyomásra állathangokat ad ki, másodikra meg zenél - körülbelül három perc alatt megértette a működési mechanizmust, és azóta szinte meg sem várja, hogy felcsendüljön a bégetés vagy kukorékolás, már kattint is újra, hogy induljon inkább a zene.
- M. szüleinél van egy olyan játékvonat, aminek minden gombja mást csinál (állathangokat ad, villog és sípol, zakatolva elindul, illetve zenél), azon is már első használatkor rájött, hogy melyik a zenélőke, és kizárólag azt nyomkorássza.
- Azt talán már írtam, hogy szó szerint segít öltözéskor, beledugja a kezét a felsők ujjába, nyújtja a lábát, hogy feladjuk a harisnyát és nadrágot, befeszíti a lábfejét, hogy rácsússzon a cipő, de az utóbbi időben lesokkolt azzal, hogy minden alkalommal teljesen nyugodtan végigülte a körömvágást (csak a kezén, a talpa nagyon csikis, úgyhogy a lábát vacsoraszlopákolás közben kell lezavarni úgy, hogy M. szórakoztatja közben).
- Az itatópoharát már elég régen előveszi, ha szomjas, de a héten felmászott a székére, amiről eléri az íróasztalt, amin csomó olyan kincs volt épp elérhető közelségben, amire általában erősen pályázik (egér, tűzőgép, mappa, tollak, stb.); ezúttal viszont egyiket sem kérte, hanem a kupac közepéből kipiszkált egy mandarint, és odahozta nekem, átnyújtotta, látványosan örült, amikor pucolni kezdtem, majd megette.
- Szívesen beveszi a borzalmas ízű esti vitaminkombóját, bármilyen éhes (ami onnan derül ki, hogy panaszosan lamentál, ha meghallja, hogy épp keverem be a tápszerét), készségesen tátja a kis száját, amikor közelítek a kanállal. Szintén nyitott szájjal, előretolt fejjel segédkezik, amikor M. a fogát mossa.
- A bárányhimlőt csodával határos módon nem kapta el végül.

Ez csak pár hirtelenjében előbányászott példa az utóbbi néhány hétből, de tényleg napi szinten előrukkol valamivel - most már nem azon csodálkozunk, hogy jé, ezt is tudja meg azt is, hanem hogy milyen gyorsan tanul, és mikre képes meg hajlandó.
Nincs szó rá, hogy mennyire szeretjük… csodáljuk, imádjuk, rajongunk érte. Napi többször lábad könnybe a szemünk attól az ezer dolgától, amiket itt fel sem soroltam, mert megfoghatatlanok, körülírhatatlanok, és nagyon aprók - de ő általuk lesz Kissmajom. A mi végtelenül kiegyensúlyozott, érdeklődő, okos, vicces, nyugodt, kedves, nyitott, figyelmes, vidám, kíváncsi, türelmes, nevetős, orr-ráncolós… egyszerűen jófej csodakisfiunk.
Nincs kétség, ő az Élet, és továbbra is mi vagyunk az univerzum legszerencsésebb szülői.

Újabb megkésett státusz

Szóval számok híján a pontosan héthónapos beszámoló is elmaradt, mert ezúttal is csúsztatva kellett a doktornőhöz mennünk, mivel hét és fél hónaposan volt aktuális a meningococcus elleni oltás emlékeztetője. Apropó oltás, Kissmajom eddig is csak épp felkiáltott, amikor szúrták, de ezúttal még azt sem tette; előtte részletesen elmondtam neki, hogy mi fog történni, és meg is mutattam (megcsíptem a kis combját, hogy így fog fájni), bent is átöleltem, és a fertőtlenítős fröcskölésnél figyelmeztettem, hogy na most jön a bökés. Drága bátor kiskatonám csak nagyon a szemembe nézett, és megfeszítette a kis lábait, és hiába mondtam neki, hogy nyugodtan sírjon, nem szégyen az, meg sem nyikkant, csak a szája széle görbült le csendben, egyetlen másodpercre - csodájára járt mindenki a rendelőben és a váróteremben. Meg is méregették, 8700 gramm és 74 centi, vagyis a kilói a korához képest átlagosnál kicsit kevesebbek, a magassága viszont a 96 percentile-ba teszi, tehát szinte biztos, hogy nem Aput, a hobbit-tatáját örökli ebben, hanem inkább M.Apukát, az óriás-papát.

Nagyon sok és látványos változás történt az utóbbi olyan két hétben, felét biztos már el is felejtettem, ilyenkor mindig megbánom, hogy nem jegyzetelek folyamatosan… Az egyik nagy történés az, hogy harmadik napja egyáltalán nincs már szoptatás, egyre kevesebb lett a tej, aztán már csak komfort-cicizésre elegendő kortyok maradtak, most meg már az sem nagyon van, így nem is nagyon teszem mellre, csak ha égetően fontos, hogy azonnal megnyugodjon, mert a kincsem olyan lelkesen fogadja el, hogy borzalmas látni, hogy erőlködik, de semmi eredménye. Hét hónapig sikerült kihúzni végül, sosem kizárólagosan anyatejjel, de még a legvégén is olyan mennyiséggel, hogy legalább éjszakára elég volt - nyilván szomorú vagyok, de már nem teljes kudarcként élem meg az egészet, örülök, hogy a legkiritkusabb időszakban működött a dolog, és a következő alkalomkor majd megpróbálok ügyesebb lenni.
Valószínűleg a szoptatás nélküliség hozadéka az, hogy sokkal kiszámíthatóbb lett Kissmajom étkezése (hiszen most már mindig konstans mennyiségeket tud kapni), és ezáltal a napirendje is még fixebben beállt:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (180-250 milli táp - attól függően, hogy hánykor és mit evett utoljára);
- éjfél és egy között álomevés* (180 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (130 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- fél kilencig együtt alvás, fél tízig együtt bandázás, utána egyedül játszás a kiságyban (addig én megágyazok, felmosok, előszedem a játékait, és előkészítem a reggelit);
- tíz és fél tizenegy között szilárd ételes tízórai (100-150 gramm), utána fél órás rezegtetés a pihenőszékben (ennek eredményeként kakilás), majd játék;
- délben egy-másfél óra alvás: ez most már szinte mindig úgy működik, hogy végig mellette fekszem és ölelem, ő meg belém fúrja a fejét, mivel enélkül pontosan fél óra elteltével felébred - viszont mióta áttért a csak kétszeri nappali alvásra, legalább egyiknek minden áron muszáj ennél hosszabbnak lennie, mert különben estére már nagyon nyűgi lesz, úgyhogy hősiesen feláldozom magam :) és én is sziesztázok;
- kettő körül ebéd (180 milli táp - ha hosszabb távon is megmaradnak a mostani esti és éjszakai mennyiségek, tehát már azokból összeáll az egy éves korig naponta szükséges fél liternyi tápszer, akkor hamarosan ezt is kiváltom szilárd étellel);
- délután, ha nagyon meleg van otthoni, ha nem, akkor piknikelős játszás, illetve babakocsis séta - itt is változás, hogy ha autózás is van a programban, akkor már csak úgy alszik, ha amúgy is alvásidő lenne, egyébként bámészkodik az autósüléséből, játszik, szerel, beszélget;
- fél öt körül újabb alvás (ez szigorúan fél óra, nem is akarnánk többet, hogy ne zavarjon bele az esti rutinba);
- ötkor uzsonna (ha otthon vagyunk, olyan 100 gramm gyümölcs, ha épp úton, és nem megoldható, akkor 130 milli táp);
- fürdésig játék vagy séta.

A stabilizálódott napi programon kívül is csinál egy csomó új dolgot a legutóbbi összefoglaló óta, a teljesség igénye nélkül, csak így off the top of my head ilyenek jutnak eszembe, hogy:
- rázza a fejét és szélesen vigyorog hozzá: fekve és négykézláb is szokta, ilyen Stevie Wonder stílusban, az elején aggódtam is, hogy ez valami egészségtelen önstimuláció, de aztán utánaolvastam, és szinte napra pontosan hét hónapos korban egy csomó baba elkezdi ezt, egyrészt, mert kísérleteznek az újszerű látás-élménnyel, másrészt, mert egy picit elszédülnek tőle, ami szintén izgalmas dolog;
- tárgyakat hordoz a szájában (és ezt néha fejrázással kombinálja): ez meg puppy-style, egy helyben tartózkodva, kúszva és mászva is műveli, van amikor tényleg odébb akar vinni valamit, máskor csak a rágcsálást nem szeretné abbahagyni ácsorgás vagy közlekedés közben sem;
- igen, közlekedik: a klasszikus kúszás (alkaron támaszkodva, térddel tolva magát) kimaradt, helyette a nyújtott karjával tolta magát körbe-körbe illetve hátrafelé, a következő lépés az volt, hogy négykézláb rugózott, majd előrehasalt (ezt okosan abbahagyta, amikor egyszer a parkettán próbálkozott, és orron landolt**), és pár napja már szabályosan mászik*** is (nagyon aranyos, mert néha az épp soron következő kezét túl magasra emeli, elveszíti az egyensúlyát, és felborul);
- énekelget: ez az egy ideje már felfedezett beszélgetés dallamosítása, egyedül, játék közben elmélázva, pihenés közben belefeledkezve megy a kornyikáló ná-ná-ná és további zabálnivaló hangismétlések;
- utánoz: cuppogást, csettintegést, nemnemnemezést - és büszkén göcög utána;
- minden érdekli: míg régebben többnyire a feltűnő (színes, hangos, világító, mozgó) dolgokkal akart közelebbi ismeretségbe kerülni, mostanra szinte nincs olyasmi a világon, amiről ne kérne további információt - mindenféle hang forrását kitartóan keresi (a legédesebb, amikor a nem látható repülő után kutat az égen), percekig moccanás nélkül tanulmányoz állatokat és embereket (a madarak és gyerekek a kedvencek), minden egyes tárgy felé kinyújtja a kis karjait hogy mutimeg (ha le van téve, máris indul feléjük), alaposan megfigyel, tenyérrel megtapogat, körömmel megkapirgál, majd megízlel mindent, amihez odavisszük vagy amit el tud érni;
- felismeri, ha szólítjuk: mintegy válaszul a recent aggódásomra, hála Apunak, aki megállás nélkül beszél hozzá, mikor együtt vannak, egyik napról a másikra megtanulta az igazi nevét;
- megért szavakat: az első, amire rájött, az már elég régi, a "figyelj" (ha ezt hallja, akkor várakozóan néz, mert tudja, hogy valami érdekes akció következik), a második a "cica" (ha mondjuk neki, akkor már forgolódik is hogy hol van, továbbá lelkesen üldözi is, de a legutóbbi orrcsavargatás óta már hiába, Kissca szigorúan csak alvásidőben merészkedik a közelébe), a harmadik az "autó" (azt is keresi, ha említjük), a negyedik az "Apa" épp kialakulóban van, többet egyelőre nem vettem észre;
- figyel az énekre és mesére: az továbbra is első számú jellemzője, hogy ha hanyatt fektetjük, akkor rögtön rugdosni kezd, plusz ha van mire, azonnal felpakolja a lábait a magasba (és ott rugdos), de még ezt a tevékenységet is készségesen abbahagyja (ahogy az elalvás előtti szokásos nyöszörgést is), ha az ember énekel (én) vagy mesét mond (M.) neki - ilyenkor feszülten koncentrál, és időnként hatalmasakat mosolyog (amitől mi menten elolvadunk);
- követi az iránymutatást: ha mondjuk, hogy nézd, és nyújtott karral jelzünk valamit neki, akkor arra fordítja a fejét és a tekintetét, és többnyire kiválasztja azt, amire gondoltunk, ha rábökünk egy játékán egy gombra, ami valamit csinál, rögtön rájön, hogy mit tanítunk, és utánoz (ha nem sikerül működésbe hozni, mert mondjuk túl erőtlenül nyomogatja, akkor csodálkozó szemekkel számonkér, hogy mostmivan);
- reagál és válaszol: azonnal felkiált, ha látóterébe kerül a cica, türelmetlenül ránkszól, ha szeretné, hogy századik alkalommal is megszólaltassuk a játszószőnyegén a zenét (nem olyan, mint a többi játéka, amit ő is tud kezelni, mert egyértelmű gombnyomással működtethető, hanem az anyagba van rejtve a kapcsolója, és viszonylag erősen rá kell tenyerelni, hogy beinduljon), és amikor kedve van hozzá, akkor bármeddig lehet vele játszani kérdezz-feleleket (mondunk valamit, ő meg a saját nyelvén elismétli);
- huncutkodik: ha olyasmit csinál, amit "nem szabad"**** (például kibontott kakis pelenkával a segge alatt vadul tekereg, hogy hasra forduljon), és rászólunk, hogy maradjon nyugton egy pillanatig, akkor benyom egy ilyen saját fejlesztésű féloldalas mosolyt, amiért Bruce Willis is megirigyelné;
- elképesztő a finommozgása: egész pici és vékony dolgokat megfog az ujjaival - persze ezt egyelőre csak konstatáltuk, nem tesztelgetjük és fejlesztgetjük tovább, mert mindent bekap, amit meg tud kaparintani, és ez jelenleg nem túl biztonságos (ezidáig füvet, papírfecnit és gombot kellett kihalásznom a szájából).
Ami még történt nagymozgás fronton az az, hogy ha van mibe kapaszkodni/mire támaszkodni, akkor feltérdel, így tegnap kénytelenek voltunk letenni a kiságy alját az alsó szintre, mert félő volt, hogy kibukik belőle. Szintén az utóbbi pár nap újítása, hogy éjszaka oldalra fordul, és úgy alszik tovább - itt mi is belebotlottunk Audrey problémájába, amire hirtelen azt a megoldást találtam, hogy úszópelust húzok a sima pelenkájára, így nem lesz nedves a ruhája és az ágyneműje; de igazából abban reménykedem*****, hogy ez csak egy ideiglenes hóbort, és ahogy jött, úgy megy majd. Jah és egy ideje már bal oldalon át is simán hasrafordul, így gyógytornászhoz egyelőre mégsem megyünk.

Ami változatlan, illetve tulajdonképpen tovább "durvult":
- ha velünk van, semmitől se fél: erős hangoktól (vonatduda, fúró, bőgetett motor, látótéren kívül leeső tárgy csattanása, stb.) megijed, és Moro reflexhez hasonlóan széttárva a kis karjait összerezzen, leejtés imitálásától vagy hirtelen nagyon magasba emeléstől vagy dobálástól megdermed, de ezeket mi nyilván kerüljük, ha rajtunk múlik - ezen kívül ha a közelünkben/ölünkben van, mindent élvez (berregés, fütyülés, zuhanás, reptetés, zuhanyrózsával való arclemosás, óriáskutyákkal való ismerkedés, you name it);
- ha velünk van, egész nap dumál és mosolyog: idegenekkel főleg új helyen nagyon óvatos, néha hosszú percekig komoly arccal szkenneli őket, amíg végül a szimpatikusabbak mosolyát viszonozza, ismerősökre is csak akkor mosolyog vissza kapásból, ha megszokott közegben látja őket vagy ha az ölünkben van, különben egy kicsit kivár és kémlel, biztos, ami biztos - aztán, ha mindent rendbennek ítél, a mosolygással egyidőben általában a nyelve is megered; ha minket (ez jelenleg M. és én kivételével Aput jelenti) megpillant, egyből a füléig szalad a szája, és kezdetben kurjongat örömében, aztán már "csak" mosolyog egész álló nap, és megállás nélkül mond-mond-magyaráz.
Ha velünk van, mindig jókedvű, vidám, boldog - és ezt nem titkolja, a legőszintébb ragyogással-rajongással adja tudtunkra napi ezerszer; és mi napi ezeregyszer mondjuk el egymásnak, hogy MOST kellene meghalni, mert ennél már sosem lesz jobb az élet. Aztán a következő napot valahogy mégis sikerül még szebbé tennie… nem tudjuk hova, meddig fokozható ez még, így is az elviselhetetenség határát súrolja. Ez a kisfiú a Minden.


* Néha pár napra váratlanul elromlik az alvás, valószínűleg a frontok miatt, mert általában időjárás változáskor történik meg, de nem vészes ilyenkor sem: van olyan típusú romlás, hogy lefekvés és éjféli álomevés között egy-kétszer megébred (ilyenkor legtöbbször elég bemenni hozzá, és simogatni, vagy néha ki kell venni, de akkor is pár percnyi összebújás után visszaalszik), van olyan, hogy az éjféli álomevés helyett félig megébred (ilyenkor többször hasrafordulgat, emiatt nyögdécsel meg szomorkodik, és a megoldás az, hogy teljesen fel kell ébreszteni, és úgy visszatenni, mert akkor eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen álmos, és egy ásítós mosoly után otthagyható, elalszik magától), és van olyan, hogy a hajnali ébredés után nincs kedve visszafeküdni (ilyenkor mászkál, kurjongat és galagyol, megszereli a kiságy rácsait - ez a legrosszabb, mert ezzel borul az egész reggeli program, és mikor épp a tízórai lenne aktuális, akkorra már hullafáradt).
** Eddig két közlekedési balesete volt, a vetődéses orrbeütés, és egy olyan, hogy a puha plüss játszószőnyegről megszokásból legurult (a hátra fordulás még nem valami jól kontrollált mozdulat, továbbra is inkább a feje súlyára és a gravitációra hagyatkozik), és a parkettán koppant egy kicsit a tarkója - mindkétszer ijedtség okán és nem fájdalomból sírt, és ölbekapáskor szinte azonnal abba is hagyta, de olyan keservesen és hangosan zendített rá, hogy a szívem rögvest apró darabokra szakadt.
*** Sajnos ez egyelőre csak az ágyon megy neki, mert ha legalább kicsit nem göröngyös a terep (vagyis szőnyeg, habtapi,  pléd és/vagy parketta van alatta), akkor kicsúszik a lába, és csak helyben lépeget vagy visszafele csúszik szegényem - erre egyelőre nem tudok mit kitalálni, próbáltam már meztelen térddel, harisnyával és kisnadrággal, csupasz talppal és tapadós zoknival is, de egyik sem segített, gondolom egyszerűen meg kell várni, hogy megerősödjön a combizma, és bírjon ellentartani.
**** Egyelőre próbálunk csak a legminimálisabb mértékben megtiltani dolgokat, mert nem szeretnénk a nemszabadnemszabad szajkózásával folyamatosan korlátozni, amíg esély sincs rá, hogy megértse az ok-okozati összefüggéseket - mi vagyunk a felnőttek, úgy gondoljuk, hogy a mi feladatunk olyan környezetet biztosítani neki, amiben lehetősége van veszélyektől védve felfedezni.
***** Főleg mert olyan borzasztóan nagyfiús abban a pozícióban, hogy majdnem sírva fakadok, ahányszor meglátom.

Finomvegyes

Ma voltunk a meningococcus elleni oltás első menetén, és egyúttal megvolt az öthós státusz-ellenőrzés is, két hét késéssel megint, mert a múltkori csúszás után már ilyen pluszfélhónapos módban maradtunk. Kissmajom 7640 gramm és 71 centi, senki sem érti, hogy mitől nő úgy mint a gomba, mikor a napi kajaadagja változatlanul a szerény 600 milli körül van, és azt is inkább alulról súrolja. De a doktornő szerint amíg ilyen formás hurkák vannak a combjain, továbbra sincs okunk félteni, biztos nagyon spórolósan hasznosítja a kis szervezete a kalóriákat. Az oltást szokás szerint csudijól viselte, épp hogy felsírt amikor beszúrták a tűt, de egy másodperc múlva már vigyorgott is - drága kis katonám…

Azt a fontosságos hírt el is felejtettem mondani, hogy hál'Istennek rendeződni látszik a kakihelyzet! Már több mint egy hete, hogy szinte minden nap van egy-egy spontán adag szép színű és jó állagú termés. Tegnap kicsit aggódtunk, mert két nap kimaradt, de mire eldöntöttük, hogy veszünk egy újabb doboz szélcsőt, már tele is rottyantotta a pelust, aminek kétszeresen is örültünk, hiszen ha már háromnapos produktumot is ki tud nyomni segítség nélkül, az tényleg javulásnak nevezhető. A megoldás egyébként a laktózmentes Milumil Pepti lett, amiből nagyjából másfél dobozzal használtunk el, mire elkezdett hatni. A doktornő szerint ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy laktózérzékeny a béka, egyszerűen csak jobban szereti a gyomra ezt a fajta tápszert, sok baba van így vele, attól még majd az ajánlott időben nyugodtan be lehet vezetni a tejtermékeket próbából. Majd egy éves koában meg kell nézetni egy gasztorenterológussal, és ő leteszteli, hogy valóban van-e gond, vagy kinövős átmeneti ügy volt csak.
Ez a szó szerinti megkönnyebbüléses siker egyben azt is jelenti, hogy terveim szerint holnap elkezdjük a hozzátáplálást. Célkalével akarom kínálni először, és ha tetszik neki, akkor hétvégén majd kap egy kis pürésített változatot is. Következő lépésekben meg terveim szerint jöhet az édesburgonya, gesztenye, avokádó, és ha a már beszerzett répalé nem fogja meg a székletét, akkor a répa is, utána meg szépen sorban a gyümölcsök. Meglepetésemre a védőnő is mondta meg a lányok is, hogy ezekhez a pürékhez már ilyen korán el kell kezdeni adogatni gluténtartalmú dolgokat is; én kekszet nem szeretnék (a bolti összetevőiben van mindenféle szar, én meg nem vagyok egy konyhatündér, hogy sajátkezűleg készítsek), úgyhogy valószínűleg zabpehellyel fogom süríteni a főzelékeit meg gyümölcspépjeit, csak annak kell még utánanéznem, hogy milyen módon. (Meg kell főzni előre vízben, hagyni dagadni, majd hozzákeverni az alapkajához, vagy…?)
Apropó evés, több ötletet is mondtatok tejszaporításra, amit köszönök szépen, következő alkalomra megjegyzem, de sajnos most már nem aktuális. Amint írtam, tönkre mentek a kezeim, ínhüvelygyulladásom van, és mivel Kissmajom csak alkalomszerűen hajlandó cicizni, és géppel nem fejhető a mellem, nem tudom megoldani az ürítést, így igazából szerencse is, hogy nincs sok tejem, mert csak gyulladás lenne a vége. Nappal amikor evés aktuális, mindig mellre teszem, de legtöbbször csak egy-egy kicsit szív ki belőle, amíg könnyedén jön - mivel ezután a maradékot már nem bírom kifejni, gondolom ez egyenes út az elapadáshoz (ha jól tudom elapasztani is így kell, hogy mindig csak annyit kifejni, hogy ne feszüljön), olyan szétrobban-a-mellem érzésem már gyakorlatilag nincs is soha. Ami egyelőre még működni látszik, az az éjjeli szoptatás: az este hét órás lefekvéskor tápszer van, utána másnap délelőtt tíz körülig csak cici, ilyenkor ki is szívja egész jól, úgyhogy remélem, hogy még egy kis ideig fenntartható ez az állapot, hiszen nagyobb babás anyukáknál többször olvastam olyant, hogy hónapokig már csak reggel szoptattak például. (Persze nem nagyon értem, honnan tudja a mell, hogy csak éjszaka kell gyártania a tejet, de nem is kelle nekem mindent érteni, csak működjön.)
Jah, volt olyan is, hogy megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a nappali étkezésbe, mert most már ugye szinte csak tápszert kap, na mondom fasza, tudni fogom a mennyiségeket, lehet előre tervezni. Háááát, izé… not. Kissmajom egészen kiszámíthatatlan, semminemű pattern nem fedezhető fel sem időben sem mennyiségben, teljesen random váltakoznak az olyan alkalmak, amikor benyom 180 millit, és három óra múlva már kiabál, hogy éhes, és az olyanok, amikor csak 120 millit kér, és öt óra múlva is hiába kínálom újabb adaggal. Úgyhogy ezt a projektet egyelőre feladtam, megtömni nem fogom csak azért, hogy az én órarendem szerint történjenek a dolgok, csak reménykedni tudok, hogy majd a szilárd kaja sem fogja megterhelni a gyomrát, ha továbbra is ezt az össze-vissza táplálkozást kívánja követni.

Pár napja felfedezett egy új képességet, és annak javára (és nem kis örömömre) kezdi hanyagolni a rikoltozást; helyette a nyálával gargarizálva-gurgulázva hörögcsél, mostanság minden reggel erre ébredünk. Amikor panaszkodik (nem sírás ez, csak ilyen lamentálás-féleség), akkor egyre gyakrabban mondja azt, hogy bbbá-bbbá-bbbá, ami elég szörnyű, főleg most, hogy két fog is társul a legörbülő szájhoz… olyankor nem nagyon lehet nem felkapni és agyonpuszilgatni szerencsétlent, pedig van elég baja anélkül is. Tegnapelőtt volt egy durva fogzós éjszakánk, amikor szinte semmit sem aludtunk a folytonos szenvedős felriadásától, de amúgy ezt is jól viseli, eddig csak egyszer kellett bevetni a Nurofent meg a Dentinoxot - pedig egyértelmű, hogy készül valami felül is, literszámra dől a nyála, és ha odaadom az ujjamat, szinte lerágja, olyan vehemenciával esik neki; az elég idegesítő viszont, hogy ezúttal sem látszik semmi, még csak egy kicsi gyulladás vagy pirosság sem, úgyhogy még legalább egy hónap várakozásra számítunk, amíg áttörnek az újabb recécskések.
Mozgásilag nagyon durva, hogy hogy fejlődik, hátról hasra most már a másodperc töredéke alatt pördül át, mint egy kaszkadőr, és szinte nincs is olyan, hogy a hasonlevős támaszkodásban elfáradna - tök magasra kinyomja magát, mint egy kis fóka, forgatja a fejét és felsőtestét mindenfelé, úgy is, hogy egyik keze a szájában van, vagy tárgyakért nyúlkál vele. Hasról hátra még tudatosan nem fordul, fizikailag megy neki, a fejnehézség és gravitáció ugye jeletősen megkönnyíti a dolgát, de csak ilyen véletlen átbillenések vannak, akaratlagosak nem. Mondjuk annyira szeret hason lenni, hogy szerintem ha tudna tervszerűen visszafordulni, akkor is inkább addig maradna, amíg kimerülten le nem muszáj tenni a fejét az alkarjára - ez amúgy a világ egyik legaranyosabb dolga, olyankor az ökle félig a szájában van, könyökig nyálas a bőre-ruhája, és ilyen fáradt kis hangon motyorog… borzalmas na! Hason egyébként simán körbeforog, és ilyen édes, segget kidüllesztős kukacmozdulatokkal kúszni is tud, olyan egy méter per óra sebességgel (vagy ha a talpát kitámasztjuk, akkor marha gyorsan), ha elég színes kacat van előtte motiválásnak. Mindkét kezével magabiztosan nyúl tárgyak felé, megfogja őket, és a szájába tömködi, vagy egyik kezésől a másikba átrakja; pár napja megmutattam neki, hogy hol van a lába, örömmel ismerte fel, de csak akkor tud játszani vele, ha én a feje közelébe húzom, a pocakmérete miatt egyedül nem megy neki.
Tök jól lehet vele kukucsolni, akár öltöztetéskor, akár valami mögé elbújva - nagyon kis okos, sima szemeltakarással nem lehet becsapni, ha valamilyen tárgy mögött eltűnik az arcom, de a fejem búbja kilátszik, akkor ügyesen követi, és már előre oda néz, ahol a szemem elő fog bukkanni. Gyereknapra kapott egy Adamo hintát - mi naívak, azt hittük, hogy majd a ringató mozgástól el fog aludni benne (a nappali szieszta továbbra is nagyon rövid és nehézkes, kizárólag babakocsis tologatással abszolválható, és a mózesben már kinyújtott lábakkal nem fér el), de erről szó sincs, imádja, ha lökdössük, kurjongat, nevet, rúgkapál… szóval egy biztos: semmiképpen sem alszik.
Oldalra mindkét oldalára fordul, de hasra még mindig csak jobbra, úgyhogy még mindig el szándékozom vinni egy Dévényes terapeutához, hogy lássuk, jelent-e ez bármi gondot a későbbiekre nézve, vagy hagyjuk békén, és majd belejön. Elkezdtem tájékozódni babaúszás-ügyben is, Apuval nagyon jól elvannak kettesben, Apu meg ilyen nagyon aktív nyüzsgős-sétálós fajta, szóval pont jó közös program lenne nekik ez, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy hova kellene beiratni, annyira nagyok a különbségek: van ahol csak negyvenöt perc egy alkalom, máshol két óra, van ahol szigorúbban foglalkozik a párosokkal egy csoportvezető, máshol szabadabb a tevékenység... Állítólag ilyen korban még hagyni kell a kicsiket önállóan felfedezni a lubickolást és egyedi ritmust diktálni maguknak, mert bármilyen beavatkozás összezavarhatja a mozgásfejlődést, úgyhogy fogalmam sincs: mennyi ideig szeret pancsolni egy féléves, és mennyire szükséges az irányítás, és nem fogja-e utálni az egészet a szokatlanul hűvös 29-30 fokos víz miatt, illetve mert már jó eséllyel kinőtte a búvárreflexet…?
Nah megyek aludni, mielőtt még kérdezek huszat.

Kilenc és fél hét

Kicsit előrehozom a tízhetes jelentést, mert ma ráérek, szerdán ki tudja mi lesz, elég sok múlik manapság a naccsás úrfi szeszélyein... De leszögezném, hogy hangulatingadozások ide meg oda, ez a gyerek még mindig a legideálisabb partner mindenben, amit teszünk: jókedvű, türelmes, alkalmazkodó, mindent megkönnyít, pont ilyen béna kezdő szülőknek találták ki, mint amilyenek mi vagyunk - egy csoda... :)

Szellemileges lépések:
- Olyan két hete szinte egyik napról a másikra elkezdett gőzerővel gügyögni. A kezdeti szomorú glááá (általában hasfájást jelent, vagy valami egyéb komoly bánatot) előbb kiegészült az örök klasszikus heőőő-vel és annak rövidített változatával, az áőőő-vel (mindkettő amolyan "aztanemjóját"-féle rácsodálkozás az élet mindenféle dolgaira), majd gyors egymásutánban követte a gááá vagy mááá (méltatlankodás moderált bánat esetén), valamint az ágűűű és a gőőő, és rengeteg különböző betűkombináció többnyire vidám, néha csücsöri ajkú rosszalló kurjongatása. Az időzítés és gyakoriság elég változó, de olyan óra ritkán van, amikor csendben marad; monológokat is előad, ha magára hagyjuk pár percre, és velünk is szívesen beszélget, aztán van amikor sokáig bámészkodik és alig mond valamit, és van amikor komplett magyarázkodó mondatokkal osztja meg a véleményét.
- Fejét hangosan beszélő vagy lassan mozgó tárgy/ember irányába fordítja, és szemmel is követi azt; a szemkontaktust hosszasan tartja, hozzábeszédre és éneklésre nagyon figyel, néha az ő nyelvén vissza is válaszol.
- Ismerős dalokra vagy mosolyra reagálva nevet, M.-re sokkal gyakrabban, mint rám, de ha olyan kedvében van, bárkire, aki közel hajol és kommunikálni próbál.
- Egyre gyakrabban találja meg az öklét; először a vállunkon pihenve véletlenül találkozott vele, akkor még azt hittük, hogy az éhség miatt rágja, de azóta rájöttünk, hogy csak szórakozásból is. (Cumi nálunk nincs, nem elvből, egyszer hasfájós síráskor megkínáltuk vele, de nem kérte, azóta meg nem próbáltuk, mert nem akarjuk, hogy azzal nyugtassa magát csak azért, hogy nekünk jó csend legyen; állítólag anno én is rögtön rájöttem, hogy átverés, semmi sem folyik belőle, és kiköptem.)

Fizikai kunsztok:
- A születéskori önmagához képest teljesen más gyerek már, felismerhetetlenségig változott az arca, hatalmasat nőtt, ami látszik a ruháin, meg azon is, ahogy rajtunk fekszik, illetve ahogy rólunk mostanra már minden oldalon lelóg. A mi mérlegünk szerint 5240 gramm, kíváncsi vagyok a gyerekorvos mennyit mér majd.
- Fejét minden irányba könnyedén forgatja, ölben és fekve is.
- Hason fekve fejét felemelgeti (ezt már kéthetesen is próbálgatta, de most már egész sokáig tartja is), könyökölve kinyomja magát, ha a lábait kitámasztjuk, elrugaszkodik és kúszva kicsit haladni is tud. (Amúgy elképesztő ereje van, a karjait például képtelenség teljesen mozdulatlanra lefogni, és függőleges pozícióban ölben tartva, ha épp befeszíti a lábait, simán meg bírna állni, ha engednénk.)
- Hanyatt fekve egyik lábát begörbítve megtámaszkodik és oldalfekvér felé tolja magát (ezt most találta ki, és egyelőre csak jobbról bal oldalra csinálja, és még nem sikerül neki teljesen), állítólag ebből lesz majd a hasrafordulás.

Más:
- Evésről csak pár szót, mert már részleteztem az előző posztban: stabil háromóránként kér enni, ha nem lakik jól (mert mondjuk nem gyűlt elég tej a melleimbe), akkor gyakrabban, éjszaka inkább négyóránként, de néha összejön az öt is. Nagy változás, hogy legtöbbször már nem üvölt, ha nincs tele a hasa, meg tud állni fél adagnál, és kicsit később visszatérni a következő félért. Ha nagyon éhes, akkor nincs pardon, üres mellen próbálkozva vagy fecskendős pótlásra várva egyaránt azonnal dühösen visít, utóbbinál konkrétan annyi ideig sincs türelme csendben maradni, amíg egy új adagot felszívunk.
- Felső fertály: Nagyon ritkán bukik, azt is leginkább közvetlenül kajálás után, tehát nem hányás állagú, hanem sima visszafolyó tápszer (az anyatejjel spórol, az gyakorlatilag soha nem jön vissza). Olyan napi egyszer csuklik, amit továbbra is szívből gyűlölök - ő inkább csak meglepődik a rándulásokon, és kíváncsi pofit vág. Nyáladzik - először azt hittük, hogy jön a foga (nekem négy hónaposan már négy volt), de a védőnő mondta, hogy ez normális akkor is, ha még nem; szép többkarikás buborékokat tud fújkálni a produktumból (ezt az olimpia ideje alatt fejlesztette ki, szerintem nyilván tudatosan).
- Alfél: Előszeretettel fingolászik, sokszor kajálás közben is ereget, és amikor kaki van készülőben, akkor annyira büdöseket, hogy bármelyik babkonzerv-zabáló kamionosnak becsületére válna. Széklete inkább csak minden második-harmadik napon van, de egyszer volt egy hat napos kimaradás is, amit szélcsővel kellett megoldanunk; ez állítólag az anyatej miatt van, aminek nagyon nagy százaléka hasznosul, ezért a kevéske maradék sokáig van bent, és pasztás állagúvá szárad.
- Az alvásról külön poszt lesz hamarosan, mert épp kísérletezünk: ma van a harmadik napja egy új rendszernek, amivel egyelőre csak moderált sikereket értünk el, de optimisták vagyunk, mert már most egyértelmű, hogy neki is és nekünk is kellemesebb lesz az élet némi szabályozás után. Alapvetően szeret aludni, csak az elalvás ellen küszködik szegényem mindig - elvégre millió felfedeznivaló van a világban, pazarlás minden nem ébren töltött perc. Autóban azonnal elalszik, friss, hűvös levegőn szintén, úgyhogy legtöbbször el sem jutunk a parkolóig, máris kidől.
- Többek szerint rám hasonlít, de ez szerintem igazából csak azért van, mert a leglátványosabb elem az arcocskáján a vastag ajak, és mivel azt tőlem örökölte, rögtön feltűnik mindenkinek; amit viszont szerintem is egyértelműen tőlem kapott, az a helytelenítő homlokráncolás. Én egy csomó mindenben M.-et vélem felfedezni benne, a jókora toka alól is kisejlő éles álla például tagadhatatlanul az övé (ez már a huszonvalahányadik heti ultrahangon is látszott), a sötétszőke haja meg a szemöldök-íve szintén, és persze a szeme - még nem tudjuk, milyenre áll majd be a végleges árnyalat (állítólag harmadik hónap végére dől el), de annyi már most tutibiztos, hogy hatalmas és kék lesz.
- Vannak dolgok, amiket inkább az apjával szeret csinálni, ilyen például az elalvás nyűgösség esetén: M. hátradől az irodai székében, Kissmajmot a mellkasára fekteti kifele nézősre, simogatja a hasát, és hintázik vele - szinte nincs olyan sírás, amit ne tudna így megszüntetni. Amint írtam, ő nevetést is sokkal többet kap, mint én, hiába vagyok egész nap vele, elég sokat kell bohóckodnom egy fogatlan vigyorért, míg M. csak rámosolyog, és máris szalad fel a szája széle, és bújik elő a rózsaszínű ínye. (M.Anyuka szerint nem valami szép dolog, hogy hazajön az apa, és rögtön el vagyunk felejtve, mert érdekes újdonságot képvisel, de hát a gyerekek értékítélete nem valami kifinomult, így hát ez az anyák sorsa, szokjam meg.) Van egy másik érdekes kötelék is közöttük, éspedig a szinkronalvás: a kiságy elhelyezéséhez képest M. a franciaágyunk másik végében alszik, tehát jókora távolság van közöttük, plusz M. nagyon mély alvó, és igazából Kissmajom is nehezen ébreszthető ha már elaludt, mégis többször megfigyeltem, hogy teljesen egyszerre kezdenek el mocorogni vagy forgolódnak éjjel - elvileg a baba és az anya alvásfázisainak kellene egymásra hangolódniuk, de nálunk úgy tűnik én kimaradtam a mókából, hiába aludt hetekig rajtam, és hiába nem tettem sose közvetlenül M. mellé az ágyba, attól félve, hogy rágurul.

Mégmásabb: csütörtökön megyünk majd megkapni a két hónaposan kötelező oltást (múlt héten lett volna aktuális, csak elutazott a gyerekorvos), és megyünk ultrahangra is, ahol a csípőjét, a koponyáját és a hasüregét vizsgálják majd. Ezt még a kórházban javasolták a kevés magzatvíz miatt, mi meg nem tiltakoztunk - igazából esetünkben semmi szükség rá, mert ilyenkor genetikai betegségeket szűrnek (azok okozhatnak rendellenes magzatvíz mennyiséget), nekünk meg volt ugye CVS, tehát ezek kizárhatóak, de igazából nem szoktuk soha említeni, hogy elvégeztettük, pont azért, mert nem árt ha annak ellenére ránéznek.
Most ezt kirakom, mert evés-idő közeledik, és majd kiegészítem, ha valami még eszembe jut.

Funny lil man

Sokszor hallottam már, hogy a szülőségben az az egyik legjobb dolog, hogy a gyerekek viccesek, és jól lehet rajtuk és velük szórakozni, de mindig azt hittem, hogy ez már arra a periódusra vonatkozik, amikor beszélni tudnak, vagy legalább tanulnak. Hát nem. Kissmajom már az első napjaiban is számtalanszor megmosolyogtatott minket, mert borzasztó édes volt a folyamatosan változó arcocskájával és teljesen koordinálatlan mozdulataival, manapság meg már napi többször kacagunk hangosan a különböző mutatványain; ezek többnyire grimaszok - de konkrétan többszáz van belőlük, és mind-mind imádnivaló.

Egyik kedvencünk a "részeg manó" (Tamko szavaival élve), amit akkor ad elő, amikor nagyon jóllakott és meglehetősen álmos; ez abból áll, hogy ilyen elégedett és nyugis Buddha-fejet vág (amin jelentősen segít az is, hogy tökéletesen kerek kobakja és pufók hörcsögpofija van), a szemét résnyire nyitja/csukja, a száját félig ásítósra, félig mosolygósra húzza, és a nevetségesen rövid kis karjaival (Az milyen már, hogy a könyöke a fülével van egy vonalban, és kinyújtva is alig ér a feje búbjáig a kezecskéje!) slow motion mode-ban kaszabolja a levegőt.
Na, ma részegmanó nap van, azért is érek ennyire rá. Miután múlt héten volt néhány nehézkesebb pillanatunk különböző napszakokban jeletkező hasgörcsök miatt (szívszaggatóan legörbülő fogatlan szájacska, fájdalmas nyöszörgés, vigasztalhatatlan sírás - elviselhetetlen aranyosság mind), kezdtük megszokni, hogy amikor épp nem alszik, nem eszik, és nem kesereg, akkor egyre hosszabb ideig bámészkodik a világra. Ehhez képest ma minden szoptatást félálomban abszolvált, a kesergései pár másodpercig tartottak csak, a bámészkodás meg teljesen elmaradt: szó szerint egész nap teljesen kómás volt, felébreszthetetlenül alszik most is, pedig az utolsó órában megetettem, tisztába tettem, átöltöztettem, kiporszívóztam az orrát, háromszor is átpakoltam egyik helyről a másikra, és mindezek között többször is ölben szállítgattam különböző pozíciókban - őszintén szólva valószínűnek tartom, hogy egy alapos fürdetést is simán le lehetne nyomni anélkül, hogy észrevenné.

Állítólag hat hetes (holnap lesz annyi) kor körül van egy úgynevezett growth spurt, amikor is a babák minden energiájukkal a növekedésre és fejlődésre koncentrálnak. Ezt erősíti meg az is, hogy tegnapelőtt óta elkezdett napközben két és fél óránként megéhezni, éjszaka meg négy-öt órákat aludni (sőt, ma éjjel volt egy rekord hat is), gyakorlatilag egyik napról a másikra kinőtte egy egész fióknyi kis ruháját, és egyszer csak 4300 grammot mutatott a mérleg.
Olyan nagy fiú már, hogy gyakran azon kapom magam, hogy máris nosztalgiázok, és legszívesebben megállítanám az időt, hogy mindig ugyanilyen maradjon és a végtelenségig kiélvezhessünk minden drága apróságot. De persze aztán inkább mégsem, mert látom, hogy mennyire más nap mint nap, és tudom, hogy igazatok van, és elképzelhetetlen csodák várnak ránk minden egyes órában, amit majd együtt töltünk vele. Azt hiszem, csak akkor lennék teljesen elégedett, ha nagyjából háromnaponta* megtöbbszöröződne a gyerek, és egyik példány maradna változatlan mindigre, a másik meg módosulna normál ütemben tovább... a végén lenne kétszáz Kissmajmunk, és én bugyuta elfogult rajongással csüngenék mindegyiken. Szegény M.-nek komoly erőfeszítéseibe fog kerülni, hogy ne legyek tipikus fiús anya, akinek semmi és senki sem elég jó a csemetéjéhez képest - vajon az orvosolná az enyhén szemellenzős állapotomat, ha sürgősen gyártanánk még egy tesót**...?


* Ette fene, később, mikor nem változik ilyen őrült iramban, csökkenhetne három hétre, majd akár hónapra. 
** Most attól eltekintve, hogy nyilván ez nem lesz olyan nagyon egyszerű menet (már ha egyáltalán menni fog), de azt sem igazán tudom elképzelni, hogy hogy lehetne még egyet/kettőt/többet ugyanennyire kiélvezni, hiszen oszlana a figyelem... folyton attól tartanék, hogy valamelyiknél valamiről tuti lemaradok - és én semmiről sem akarok lemaradni!

Négy hetes csoda...

Pontosan négy héttel ezelőtt türelmetlenül vártuk, hogy leteljen a műtét utáni hat óra, felkelhessek, és odaadják a Kissmajmot. Mert ugyan elméletben a bababarát kórházság azt jelenti, hogy azonnal megkapja az anyuka a babát, gyakorlatban úgy működik a dolog, hogy néha kis időkre kihozzák ugyan, de aztán visszaviszik az újszülött osztályra megfigyelni és vizsgálgatni. És hiába biztosítottak róla a nővérek, hogy a teljes folyamatot békésen végigaludta, elég rossz volt úgy feküdni és semmittenni, hogy közben lehetett volna végig rajtam, velünk.
Nagyjából ilyen időtájt aztán végre M. kiharcolta, hogy véglegesen megkapjuk - és attól kezdve vissza sem adtam senkinek, kivétel a kötelező gyerekorvosi vizitek és az esti fürdetés meg méregetés idejére. A csecsemősök egy kicsit zakkantnak gondoltak, amikor kijelentettem, hogy eszem ágában sincs leadni őt első este csak azért, hogy kipihenhessem a császár fáradalmait; több különböző ember többször is rákérdezett, hogy biztosbiztos-e, mert ne felejtsem a friss sebemet és fájdalmakat és a legyengülést. Megköszöntem szépen az aggódást, és nehezen ugyan, de visszafogtam egy őszintén kíváncsi kérdést: én úgy leginkább magamnak, magunknak szültem ezt a babát, most tényleg az lenne a normális, hogy az alig megismert gyerekemet idegenek gondjaira bízom élete első éjszakáján...? Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félsz, hogy hogy fogok én itt helytállni... nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egy kézen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor tartottam ölben újszülöttet, és nyilván akkor sem voltam teljesen egyedül, ott voltak a komoly felnőttek, akiknek rögtön vissza lehetett adni, amint vigasztalhatatlanul elsírta magát, vagy bármilyen teendő akadt vele - most meg tessék, nekem kellene felelős szülőnek lenni...
Azzal kezdtem, hogy megbeszéltem a Kissmajommal, hogy előre is bocsánatot kérek, ha béna leszek, üvöltsön majd jó hangosan, ha valamit rosszul csinálok, vagy nem úgy, ahogy neki tökéletes, és majd nagyon igyekszem javítani és gyorsan tanulni. És felvetettem, hogy mi lenne ha nem fektetném hasra a bevásárlókosárba, ahogy javasolták, sőt egyáltalán nem tenném bele, sőtsőt a kiságyba sem, hanem fognánk magunkat és együtt bandáznánk a nagy ágyamon. A fal melletti részen jó puha fészket raktam neki textilpelusból és pici takaróból, és lefektettem magammal szemben, aztán úgy egy órányi bizonytalankodás után bátran felpakoltam a mellemre, és csak öleltem és bámultam, miközben ő békésen aludt éjfél előttől a reggel hét órás vizitig (majd ugyanezt folytattam kisebb megszakításokkal a teljes kórházi tartózkodásunk alatt, és igazából a mai napig). Csodálásunkra járt egyébként a teljes szülészeti személyzet és minden elcsigázott friss anyuka az osztályról, mert Kissmajom gyakorlatilag úgy viselkedett végig, mint egy játékbaba: sosem sírt, egész nap nyugisan a nyakamba bújt, és ha letettem, azonnal kíváncsian nézelődni (igen, tudom, hogy egyelőre csak centikre lát és homályosan, de ő akkor is nagyon is okosan nézelődik a gyönyörűszép szemeivel) vagy mélyen aludni kezdett.
A besárgulást csodával határos módon a jelentős súlyveszteség ellenére megúszta, vagyis hát szemre én ugyan elég citromkának láttam, de a vérből mért adatok alapján nem érte el azt a határértéket, ami kezelést igényelt volna; itthon még pár napig színes és aluszékony volt, aztán ahogy elkezdett gyarapodni, megszűnt az is, a születéskori csúnya piros bőrfoltokkal egyetemben. A születési súlya 3160 gramm volt (és 55 centi), három nap múlva 2860 grammal engedték haza, tíz naposan 3080 gramm, három hetesen 3680 gramm volt, most meg 3860, vagyis hízik, mint egy kis disznyó.

Kissmajommal az élet piece of cake azóta is, el vagyunk kényeztetve: eszik, alszik, nézgelődik, és ha valamilyen extra program van, igazi jófej módon partner benne. Eddigi kis léte során összesítve nem sírt három óránál többet, annak is nagy része egy hasfájós éjszakán történt, még mielőtt bevetettük volna az Infacol nevezetű csodaszert. Mindezt úgy, hogy múlt hét elején már nem bírta tovább a kórházból hazahozott vírusaim támadását, és annak ellenére, hogy maszkot hordtam, ő is benáthásodott - szerencsére láza nem volt, de szívszaggatóan szörtyögött és köhögött, amire a gyerekorvos adott mindenféle beletöltendő löttyöket (vitaminok, orrcsepp, köptető - az utóbbi az egyetlen édes ízű, és az egyetlen, amelyiket utálja). Mint mindennel, az orrszívással is hihetetlen a kisklambó, szó nélkül tűri, sőt amint beindítjuk a gépet, tágra nyílt szemekkel elkezd intenzíven figyelni, és ha sokáig tart a művelet, néha el is bóbiskol közben. A köldökcsonkja olyan egy héttel a hazajövetel utánra szépen megszáradt és leesett - annak a kezelését végig M. intézte, én hozzá sem mertem érni, csak pánikolva sírva fakadtam, ahányszor az alkoholos tisztogatáskor enyhén vérezni kezdett. A szeme szintén kéthetes kora körül begyulladt és összeragadt a csipától, előbb a jobb, másnap a bal - mivel állítólag a kamillatea erősen allergizál, sima forralt vizes steril vattával mostuk meg neki, reggelre el is múlt nyomtalanul (nem hiába néztünk meg terhesség alatt jelentős mennyiségű Wolverine részt). A koszmót, a tejkiütést illetve a durva bukásokat úgy tűnik megússzuk, és remélhetőleg a popsiérzékenységet is; ez utóbbi tekintetében dolgoznom kell még magamon, mert viszonylag ritkán teszem tisztába - ha kaka van, akkor nyilván azonnal, de ha csak pisi, mindig mérlegelgetek, és ha édes-mélyen alszik, nincs szívem bolygatni, ami azt jelenti, hogy nem minden kajálásra jut egy pelenkázás (ilyen kicsinél nagyjából az az ajánlott), hanem van amikor egy kimarad, és az bizony öt-hat órányi szünet.

Más tudnivaló a Kissmajomról, hogy mi már előre eldöntöttük, hogy nem szeretnénk lábujjhegyen osongatni a közelében, akkor sem, ha épp alszik, úgyhogy első pillanattól normál hangon beszélgettünk mellette, és a háttérzajokat sem kerültük sosem, ennek következményeképpen kiválóan lehet vele filmeket nézni illetve számítógépes játékokba bonyolódni, nem zavarja se a zombihörgés se a gépfegyveres lövöldözés; ami szerencse, mert borzalmas, amikor "megijed" - van ez a méhen belülről magával hozott teljes testét megrázó összerezzenés (ami az első napokban elég gyakori volt, aztán fokozatosan ritkult, és ma már alig van), hát azzal a lelkemet meg lehet szakasztani. Autózni nagyon szeret a békánk, illetve az ülésbe pakolva rajtaütésszerűen elalszik, és eddig még nem tudtunk eleget menni vele ahhoz, hogy kiderüljön, mennyi idő után ébredne fel tiltakozni. A fürdetés és tisztába tevés kapcsán egyelőre meglehetősen határozatlan, legtöbbször teljesen kinyúlva relaxál a kádban, és a pelenkacserét is csendben forgolódva tűri, de teljesen kiszámíthatatlanul van olyan, hogy a vízbe érkezéskor keservesen felordít és vadul kapaszkodni kezd a kezünkbe, vagy mérgesen végignyekergi a pelenkázást, és a végén bosszúból jól lepisil mindent, beleértve minket is. Evéssel úgy állunk, hogy sosem sír, ha enne, csak elkezd forgolódni és keresni a kajaforrást, és közben aranyosan nyüszög, úgyhogy aggódok is, hogy mi lesz, mikor már külön fog aludni, vajon hogy fogom időben észrevenni, hogy éhes...
Az alvás... na az érdekes dolog, ugyanis a kórházas szokásunkat követve itthon is azonnal úgy feküdtünk le, hogy magamra pakoltam - valami mennyei érzés, ahogy a hasamon érzem a kis lélegző mozgásait, a mellemen a kiszuszogott forró levegőjét, és az állammal hozzáérek a napsütötte barackra emlékeztető illatos, pihés, meleg fejéhez. Ilyen korban nyilván nem lehet elkényeztetni, még nincs annyi esze, hogy manipuláljon, és összekösse hogy ha sír, akkor annak összebújás lesz a következménye, egyszerűen végtelenül őszinte, és pontosan attól nyugszik meg, ami neki jó: a méhen belüli élethez hasonló körülményektől (kellemes időjárás, szívverés hangja, stb.). De őszintén szólva szerintem nekem sokkal jobb érzés az, hogy ölelőzünk, mint amennyire neki fontos, szóval azt játszuk, hogy M. észnél van, és megpróbál leszoktatni az együttalvásról, mert most ugyan még mindegy nekünk (hat hétig kímélő életmódban kell éldegélnem, plusz vérezgetek is még kicsit), de azért igencsak jó lenne már végre szexelni például... és egyáltalán, nem akarok átmenni ősanyába, akinek a gyerekén kívül és túl nincs saját magáról és a pasijával való kapcsolatáról szóló cselekedete. Most tehát az van, hogy spártai szigorral viseltetünk szegény gyerek iránt: ha napközben elaltatom (természetesen többnyire ölben - nem mintha feltétlenül igényelné, hanem mert ölelőzni nappal is olyan jó dolog), akkor az a szabály, hogy utána minél előbb le kell tennem, hogy megszokja az egyedül sziesztázást; a következő mérföldkő az lesz, hogy este az első etetésig, vagyis három kerek órára, betesszük a kiságyába (amit jelenleg a macskák bitorolnak); és végül valahova oda fogunk eljutni, hogy leérettségizik és külföldi egyetemre megy, és évi kétszer fogjuk csak látni, óistenem egyre hosszabbakat fog aludni, és éjszaka egyre ritkábban találkozunk majd, és önálló baba lesz jól.

Most kiposztolom ezt, mert már egy hete gyűjtögetem a gondolatokat, és sokan várják nagyon, de persze számtalan apróság van még, amikkel annyira de annyira nehéz betelni, és amik kapcsán már most fáj, hogy egyszer, túl hamar, el fognak múlni. Hogy nem lesz mindig ilyen nagyon picike, és nem fog mindig magzatpózba felhúzott lábacskákkal és teknőcháttal feküdni. Hogy le fog szokni arról a sok édes grimaszról, amit produkál, amikor valami számára új ízzel találkozik (párat csettint, aztán ráncolt homlokkal csücsörít), amikor elégedetten nyújtózkodik (mindkét keze az égben, azaz a fülecskéi mellett, mert csak addig érnek szinte teljesen kinyújtva), amikor ásítás után csámcsog (csukott, majd hirtelen felpattanó szemekkel, amikkel a lelkemen is túl lát), amikor majdnem elsírja magát, de végül inkább csodálkozva körülnéz (szélesre nyíló, és kicsit megremegő, kicsit lefelé görbülő fogatlan szájacska). Hogy nem fog mindig "varázsolni" a hosszú vékony ujjacskáit lassan a szeme előtt mozgatva, nem fog mindig szorosan belénk kapaszkodni a kis kezeivel, és nem fogja mindig begörbíteni a kis talpát mikor végigsimítjuk. Hogy nem lesz mindig szőke pihehaj a formás kerek fején, áttetsző selyem-bőr a domború pocakján, és dús fehér szőrpamacs a fülecskéin meg a vállain. Hogy egyszer majd tudatosan ad ki különböző állathangokat, és nem spontánul tör fel belőle álmában a gumikacsa-sípolás, evés közben a delfinül kekekegés, buzgó forgolódásban a pacinyerítés.
Soha nem gondoltam volna, hogy lehet valakit így és ennyire szeretni, pedig én egy igen szeretős fajta vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora boldogsághullám tud elönteni csak attól, hogy rápillantok egy maroknyi lényre. Soha nem gondoltam volna, hogy nem vagyok teljes, egész, kerek, hogy lesz olyan, hogy egyszer csak egyetlen pillanatra sejlik majd fel, hogy milyen volt a teljesség-egészség-kerekség illuziója: amikor magamhoz szorítom - és csak addig tart, amíg rájövök, hogy csak ölelni tudom, de soha nem tudok eggyé olvadni vele. És tudom, hogy egyszer egy voltunk, de ez az érzés egyáltalán nem hasonlít ahhoz; M. fogalmazta meg legjobban, mikor azt mondta, hogy ő akkor vált apává, amikor hazajöttünk itthon családnak lenni, mert én is akkor lettem csak valóban anya, amikor megkaptam őt - hiába alakult a ráhangolódás már a babatervezési fázisban, hiába volt kilenc hónapnyi terhesség, hiába imádtam már akkor, amikor belülről rugdalt, és csak elképzeltem, hogy milyen lesz a karjaimban... ezt egyszerűen nem lehetett előre sejteni, mert még egy ilyen mindent felülíró, megsemmisítően intenzív érzés nem létezik a világon. És nem, nem tudtam elképzelni se, hogy ez a szeretet még tud hova erősödni - aztán valahogy mégis erősödik; minden egyes másodpercben, ami eltelik.

Third base

Tudom, már akkor jól álltunk, amikor elértük a 28. hetet, mert akkortól egész jó eséllyel maradnak életben (sőt egy kis szerencsével makkegészségesen, illetve idővel korrigálható problémásan) a koraszülöttek, de én csak most merek lazítgatni, mert a betöltött 34. héttől állítólag már tényleg csak súlyügyekben kell alakulniuk, és a tipikus éretlenségi bajok (agyvérzés, légmell, fertőzések, emésztési problémák stb.) elég ritkák hirtelen megszületés esetén is.
Ma 34w4d vagyok, vagyis hivatalosan csak 38 nap van hátra (valójában úgy tűnik még kevesebb, de erről kicsit később) - ez milyen hihetetlen már, bele sem akarok gondolni, mert azonmód szétpukkanok az örömtől. Hát most képzeljétek el, hogy alig néhány hét múlva átölelhetjük a kisfiunkat! Nem hiszem, hogy van ennél boldogabb várakozás a világon, folyton bugyután vigyorognom kell tőle... :)

Terhesnőséges panaszom továbbra sincs, visszajött ugyan az első trimeszter egy-két tünete (hétvégén szép sugárban kihánytam egy amúgy nagyon jóleső ebédet, és esténként kilenckor már legszívesebben aludni mennék), de semmi bajom velük. Az egy kicsit zavar, hogy fekvő helyzetből alig tudok feltápászkodni, csak erőlködök, mint egy szerencsétlen hátára borított teknősbéka, meg baromi gyorsan "elfáradok", ami annyit tesz, hogy például egy-két órás lassú séta után már elkezd fájdogálni a derekam, és annyira nehéz a hasam, mintha egy elefántbébi lakna benne; de az sem kifejezetten rossz, csak kellemetlen, mert ezer dologhoz lenne kedvem és lassan időm is, csak épp a végrehajtást nem nagyon bírom. De majd decembertől szép apránként megoldok mindent, nincs olyan sok hátra: a babasarkot kellene még kialakítani a hálószobában (kiságy összeszerelése, falragacsok felrakása, polcok feltöltögetése), illetve ez előtt egy nagyobb gyerekboltos bevásárlást megejteni, hogy a pár hiányzó cuccot megvegyem.
Szombaton szétválogattam a Kissmajom ruháit, és berendeztem neki három fiókot a komódban. Amint kiderült, öltözködés fronton is van mit pótolni még, mert igazából eddig elég szporadikus volt a beszerzés: ha épp beestem valahova, ahol árultak babaholmit is, és ott véletlenül épp nagyon megtetszett valami, akkor azt megvettem, vagyis amink van, az mind zabálnivalóan aranyos, csak épp semmire sem elég, főleg nem egy újszülöttnek (amikbe beleszerettem, azok többnyire 7-9 kilósokra valók). Úgyhogy elővettem szépen a védőnőtől kapott kelengyelistát, és... azonnal akadályba ütköztem, nem tudtam ugyanis, hogy melyik az a body, és micsoda a rugdalózó - igen, ki lehet röhögni jó hangosan. Abból kiindulva, hogy az előbbiből több darab kell a kezdőcsomagba, pont fordítva tippeltem amúgy, mert akkor az biztos kívül van és gyakrabban cserélendő (mert például bukik a baba), ugyanakkor a női ruhadarab neve alapján mégis logikusabbnak tűnt, hogy az a fehérnemű megfelelője... aztán becsatlakozott M. is a nyomozásba, és a neten rákeresett, és máris okosak vagyunk, és nem fogjuk Superman stílusban öltöztetni szerencsétlen gyereket. A lényeg az, hogy mindkét fajtából kell vennem még a legpicibb meg a következő méretből, illetve kellenek ilyesmik, hogy télisapka, vízhőmérő, hajkefe, körömvágó olló, karmolászás elleni kesztyű, stb.

Aztán még ilyen történt, hogy Audrey posztjának hatására végre én is voltam szülésfelkészítőn; sajnos az első két alkalmat lekéstem, pedig igencsak fontos témákról volt szó (vajúdás és szülés), de a tegnapelőtti előadás is tök hasznos volt, és a következők is jók lesznek, úgyhogy mostantól járni fogok. Ő végig szorgalmasan jegyzetelt, és majd úgyis ír róla értelmes összefoglalót, úgyhogy én nem fogok, csak annyit említenék meg, hogy ó, te szegény drága kis bogárkánk, mik várnak rád idekint! Miközben a szülésznő nagyjából másfél órán keresztül ecsetelte, hogy mi minden történik a kisbabával attól kezdve, hogy világra jön, M. meg én percenként szörnyülködve néztünk egymásra, hogy jaj mennyit fogják bántani ezt a kis mocorgányt, hát most mondja meg az ember, be kellene tennie a kabátzsebébe és hazalopni inkább, amint nem figyel ránk a személyzet. Érdekes volt, mert életemben először egy kicsit (de csak nagyon-nagyon kicsit, egész minimálisan, és tök rövid ideig, tényleg) megértettem az ősanyákat, akit otthon szeretnének szülni, nyugalomban és beavatkozások nélkül, és nem akarják, hogy idegen emberek piszkálják és nyúzzák és szúrkodják a legnagyobb kincsüket - ugyanakkor a leghatározottabb gondolatom az volt, hogy basszus, mennyire felelőtlen az, aki nem kórházban szül, hiszen itt annyi profi szakember dolgozik keményen azon, hogy minden rendben legyen a legnagyobb kincsünkkel, annyi fontos vizsgálatot és szűrést elvégeznek, és annyi különböző módon segítenek hozzá egy optimális kezdethez, hogy elsorolni is nehéz.
A beszámoló után persze még jobban megerősödött bennem a vágy a császár iránt, mert nagyon nehéz megbirkóznom a gondolattal, hogy az elmondottak előzményeként szegény Kissmajomnak még ráadásul ki is kelljen küszködnie magát belőlem, egy több órás erőltetett menet során. Tudom-tudom, az a természetes, és fontos lépés, mert több szinten erősítő hatású, de nem tehetek róla, féltem, védelmezni akarom, és még most a napi csuklásmaratonjai alatt is rosszul vagyok, hogy nem tudok segíteni rajta, hogy képzeljem akkor el, hogy sajátmedencéjűleg durván összenyomom a kis puha koponyáját. Ünnepélyesen megígérem, hogy ha majd kint lesz, visszafogott és racionális anya leszek.

Végül tegnap voltam a dokim magánrendelésén a most már kéthetenti terhesgondozáson, ahol egy gyors UH megint mutatta a kevesebb magzatvizet, úgyhogy bár a baba fejátmérője jó volt, tehát egyértelműen megfelelően nőtt, ma reggelre be lettem rendelve a kórházba, a jobb minőségű géphez, illetve egyúttal levetetni a vért az aktuális nagylaborra. Valahogy most nem aggódtam annyira, mint a múltkor, ami egyrészt betudható annak, hogy azóta utánaolvasva megtudtam, hogy nem annyira ritka jelenség ez, másrészt köszönhető ennek az édes csodalénynek itt bent, aki egész egyszerűen vigyáz rám: nem ad időt a félelemre, mert szó szerint folyamatosan jelezget, szinte nincs olyan óra napközben, amikor ne mozdulna meg, többnyire jó látványosan.
A dokim bejött velem a profi ultrahangra, ahol hál'Istennek az orvos, egy tündéri nő, rögtön mondta, hogy hát valóban az átlagosnál kevesebb a magzatvíz, de azért messze nem kóros (ő nem is említette a normál alsó határát, amiről két hete még szó volt), és mutatta, hogy mennyi van belőle; nekem az a mennyiség persze semmit sem mondott, mert én már egy ideje minden benézéskor elszörnyedek, hogy milyen szűkösen lehet ott férni, szegény picikék, de mindkét szakember megnyugtatólag bólogatott, szóval baj nem lehet. A méhlepényem még mindig G0 érettségű, mindhárom áramlás rendben van, a gyerek percenként 140-es szívverése és összes belső szervei szintén, úgyhogy a saját dokim tegnapi tippje meg lett erősítve: ha így haladunk tovább, nem lesz szükség túl hamar kihozni a Kissmajmot. A méretek érdekesen alakultak (a fejátmérője 86 mm, fejkörfogata 322 mm, haskörfogata 279 mm, combcsont hossza 67 mm - összesítve napra pontosan megfelelnek a mai állásnak), mert annak ellenére, hogy a pocakja még mindig kicsi a korához képest, és ebből következően még mindig az alsó negyedbe sorolja a gép becsült súly alapján, még így is elképesztő fél kilót gyarapodott két hét alatt, vagyis most már 2214 gramm. Ezt a gyors felzárkózást remélni sem mertem... nagy cula fiam! <3
Volt még szó arról, hogy mennyit iszok és mennyit eszek - mióta kiderült, hogy esetleg köze lehet a dologhoz, folyadékból szigorúan megvan a napi legalább két liter, és igyekeztem többet enni is, ami valószínűleg használ, mert én egy dekát sem híztam ugyan továbbra se, a mákocska viszont igen, szóval már biztos, hogy kap elég táplálékot. A doktornő szerint a hidratálás fontos, de a zabálás nem annyira, mert sokkat többet ártanék, ha nem tartanám be a diétát; így legfeljebb születéskor csak egy kicsit lesz több a baba három kilónál, de azt egész hamar bepótolja majd úgyis. És akkor apropó az elején említett előrehozott dátum... kényelmeskénk még mindig medencevégű hosszfekvésben ejtőzik, jól éreztem, hogy semerre sem fordult, továbbra is itt az okos feje a szívem alatt, és mivel nagy már és kevés az úszóhelye is, valószínűleg így is marad. Ami azt jelenti, hogy december huszadika körül szépen vágnak neki egy lyukat a hasamba, és kitessékelik. (Legalábbis remélem valóban az lesz, hogy ezt is elintézi a paraanyjának, és nem most kezd el akrobatikázni.) Jöjjön ki szép biztonságban, majd én megpróbálok ügyes lenni sebgyógyulás terén, és még az is lehet, hogy szentestén tényleg be tudjuk pakolni a saját otthoni karácsonyfánk alá; ha meg nem, akkor... akkor is egyszerűen tökéletes lesz a világ.

Frász - Episode 2.

Tegnap voltam az immár kéthetenti terhesgondozáson (a cukor miatt korábban besűrítette a nőgyógyászom, mint egyébként szokás), és hát nem volt egy kellemes élmény. Elsőre minden rendben volt, vérnyomás alacsony, méhszáj zárt, vizelet fehérjementes, stb., viszont amikor ránézett a hasamra, azt mondta, hogy bár azt látja, hogy a méhem megfelelő méretű, de az egész úgy együtt nem valami hatalmas (tényleg nem, a találkozón a lányok közül ketten is simán nagyobbak voltak nálam úgy, hogy több mint egy hónappal járok előttük), úgyhogy nézzük meg a babát. A szíve szépen vert, a fejátmérője is korának megfelelő volt, viszont a magzatvizet kevésnek látta - úgyhogy ma reggelre berendelt a kórházba, ahol sokkal jobb az ultrahangkészülék. Persze addig is hazarohantam és gyorsan utánanéztem a dolognak: ezer oka lehet, de egyikben sem ismertem magamra (toxémia, szivárgó magzatvíz, túl érett méhlepény, stb.), ráadásul állítólag a terhességek 2-6%-ára jellemző ez (kutatása válogatja, hogy pontosan milyen arányt mondanak), úgyhogy annyiban maradtam, hogy lehetőleg egyelőre nem aggódom agyon magamat. Merthogy állítólag ilyen esetben az orvosok sem tesznek mást, mint várnak, illetve ha esetleg később kórosan alacsonyra megy a magzatvíz szintje, akkor befektetnek, megfigyelnek, infúziósan hidratálnak, és úgy várnak.
A dokim ma szabadságon volt, de rábízott egy másik főorvosra, aki soron kívül meg is nézett. A jó hír az, hogy a baba ügyesen nődögél, a mai biometria szerint 32w3d volt, ami a múltkori gép alapján mért egy hetes visszaeséshez képest azt jelenti, hogy már csak egy nappal van elmaradva attól, amit én a tényleges koraként nyilvántartok. A belső szervei szépek és jól működnek, a fejátmérője 82 mm, fejkörfogata 311 mm, haskörfogata 255 mm, combcsont hossza 62 mm, becsült súlya 1700 gramm; még mindig medencevégű, csak most a jobb bordám alá költözött a fejével. A köldökzsinórban a véráramlás normál mértékű, a méhlepényem továbbra is fiatal (G0 érettségi fok), átlagos vastagsága 34 mm - ilyent eddig nekem még nem mértek sosem, de a terhességi hetekkel nagyjából megegyező számnak kell lennie, szóval az én esetemben csak minimálisan vastagabb. A rossz hír az, hogy a saját dokimnak igaza volt, a magzatvíz valóban a normál alsó határánál van - ráadásul semmit sem lehet kezdeni vele, ezt a természet így intézte, tehát csak annyit tehetünk, hogy mostantól kéthetente ultrahanggal ellenőrizzük, hogy mi hogyan alakul. Az a baj, hogy konkrét AFI index nem szerepel a leleten, tehát nem tudom, hogy pontosan honnan kellene fennebb jutni (mert állítólag sokszor van olyan is, hogy jó irányba változik), de annak utánaolvastam, hogy mi van, ha oligohydramnios lesz a vége: általában semmi, csak a már említett várás és figyelés, de néha sürgősségi császár, ha a babára veszélyes tartományig csökken a folyadék mennyisége.
Az aggodalmam (persze tudom én, nem kellene minden fellehető adatot beszippantani, ignorance is bliss) az, hogy kitartóan kicsi a Kissmajom pocakja, és ezáltal a tippelt súlya is az alsó negyedben tanyázik már hetek óta; és ilyen esetben, ha a fej mérete viszont megfelelő, tehát a kettő közötti arány el van tolódva, akkor asszimetrikus méhen belüli növekedés-visszamaradástól is tartani kell, ami egy elég csúnya következményekkel járó dolog is lehet. Persze elvileg félelemre egyelőre nincs ok, de jobban szeretném, ha according to schedule haladna minden, és egyáltalán nem kellene ezeken agyalni.
A terv jelenleg az, hogy a mostaninál sokkal többet fogok inni, ha beledöglök is, mert ugyan állítólag ezzel nem befolyásolható a magzatvíz mennyisége, de legalább a szívemnek könnyebb dolga lesz; és bár nem tudom hogyan, de megpróbálok többet enni, mert most már tényleg nevetséges, hogy még mindig nulla kiló hízásnál tartok (ha a baba pont középsávban lenne, akkor tényleg nem zavarna, de így idegesít).

Ez amúgy nem volt egy jó hét a családban egészségügyileg: M.-nek megint visszatéreget a hülye mellékhere-gyulladása, Apunak rossz lett a terhelt EKG-ja, így jövő héten benéznek az ereibe, hogy mit lehet kezdeni a helyzettel, M.Anyuka lábáról kiderült, hogy gyakorlatilag semmit sem javult a műtét óta, és ott vagyok én is a kis szívzörejemmel... 2014 tényleg legyen már egy nyugis, eseménytelen, unalmas év, jó...?

Lil' man

Gyors munkaidőbeni összefoglaló, mert mindjárt értem jön M. és lelépek jól, bele a szépséges meleg őszbe; nagyonjónekem!

Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.

Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.

Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.

Dokis furcsaságok

Ez egy háromdokis hét lett volna, de végül csak kettős lett, hétfőn ugyanis két órás hiábavaló várakozás után úgy döntöttem, hogy nem megyek be a diabetológiára. Több kismama is voltunk, akiket a doktornő elméletben átpasszolt a jófej dokinak, csak épp az asszisztense (az inzulinhoz oly jól értő) felejtette el adminisztrálni a dolgokat, vagyis mikor már ő sem volt ott, csak a fiatal doki és a saját embere, senkinek sem volt fogalma, hogy minket miért is hívtak vissza, és nagyjából mikor fogunk sorra kerülni, vagy fogunk-e egyáltalán (mert a doki, egyébként jogosan, a megszokott pácienseit vette előre). Ültem a váróban a sok közléskényszeres beteg között, és jobb híján hallgatóztam - hát sajnos meg kell mondanom, hogy nem velem történtek a legfurcsább dolgok arrafelé. Egy velem egyidős és nagyjából hasonló helyzetű (enyhén emelkedett terhelt értékre rendelt próbadiéta) terhes nőci például elkövette azt a hibát, hogy az első magasabb szám alkalmával pánikolva felhívta őket, és megkérdezte, hogy mi a teendő; berendelték, és anélkül hogy orvossal találkozott volna (!), a már említett asszisztens (aki egyébként nővér, a neve alapján utánanéztem a kórház honlapján) a kezébe nyomott két doboz inzulint, gyorstalpalóban elmagyarázta az adagolást, és ráparancsolt, hogy még aznap kezdje el beadni... WTF?! Szerencsére a nőnek volt annyi esze, hogy elment egy másik diabetológus magánrendelésére, akit kissé lesokkolt ez az eljárás, és mondta, hogy ilyen ritka és minimális kiugrás, ha egyáltalán az (mert pár tizedet simán téved a műszer is), még jól rendbehozható diétával, figyeljen jobban oda az étkezésre, mérjen sűrűbben, és ha több napon keresztül fent marad a határérték fölött, akkor valóban lépni kell. Úgyhogy beírattam egy időpontot hétfő reggelre, amikor még mindig a fiatal doki lesz, majd fogtam magam, összepakoltam a kis motyómat, és eljöttem szépen.
Egyébként M. szerint én stressz-cukros vagyok, és logikusnak is tűnik, mert tegnapelőtt, egy hét tökéletes egyensúly után, szokásos kajálással mértem egy 7,4-et, majd tegnap egy 7,9-et - mindkettőt fegyelmezetten kiszámolt ebéd után (ilyenkor egyébként sosem volt még rossz, csak reggel, de manapság reggel is konstans módon kifogástalan), épp miközben agyonaggódtam magam, mert rendelőkben várakoztam. Állítólag az idegesség meg az időjárásváltozás valóban tudja befolyásolni a működést, ami rossz, mert akkor viszont azt jelenti, hogy én mégsem tarthatom teljesen kontroll alatt a dolgokat, de jó olyan szempontból, hogy alaphelyzetben én tök nyugis ember vagyok, és a frontokra sem vagyok érzékeny. Szóval továbbra is figyelek, és ha izgalom-gyanús helyzet közeleg, megpróbálom majd úgy alakítani a menümet, hogy ne legyen benne semmennyi gyors felszívódású szénhidrát és eleve fele annyi legyen az adag, mint a javasolt, lássuk akkor is képes vagyok-e átlépni a határt.
Még két lejegyzendő van, amiket szintén idebiggyesztek, hogy legyenek kéznél. Egyik, hogy egy hónappal ezelőtt néztek nálam HbA1c szintet is, ami 27 mmol/mol lett (referenciatartomány: 20-42) százalékosan meg 4,6 (normál: 4-6%), tehát az átlagértékeim visszamenőleg is jók voltak, ami annyit jelent, hogy nem késtünk el a terheléssel, nem volt magas előtte a cukrom (ettől egy kicsit tartottam ugyanis, hogy ki tudja mióta volt gond az inzulinrezisztencia miatt, és esetleg hamarabb kellett volna terhelni); remélem a közeljövőben megismétlik ezt a vérvételt, mert kíváncsi vagyok, változott-e valami. A másik az, hogy tegnap vizelet-tesztcsíkkal megnéztem a reggeli állást, és minden rendben van ott is, nincs glükóz és aceton és keton a pisimben (meg még fehérje sem, és a többi minden is negatív, amikre nem emlékszem), úgyhogy a jelek szerint nem árt, ha néha nem érem el a napi 150 gramm szénhidrátot.
Azért persze továbbra sem hagyom abba a dokumentálódást cukor-ügyben, most például az American Diabetes Association terhesekre vonatkozó protokollját tanulmányozom, és egyelőre annyira jutottam, hogy ott is vannak azért tétovázások abban, hogy mekkora és mennyire rendszeres eltéréseknél kezdenek el aggódni és inzulint kiírni. De alapjában véve valamivel engedékenyebbek mint itthon: nem ritkán eleve 7,5 körül húzzák meg a határt, és a heti egyszeri kiugró értékekkel nem foglalkoznak, olyan vonal is van, ahol kizárólag az éhgyomri értékeket elemzik, nagyon gyakori az étkezés után két órával történő mérés, és egyes helyeken a huszonöt év alatti nőket nem is szűrik, hacsak családi precedens nem volt a betegségre.

Aztán szerdán voltam sima ultrahangon, ahol alaposan átnézték a gyerek minden porcikáját, és végre megmérték becsületesen. A biometriai adatok alapján az eddigi tippeknél két nappal idősebbnek mondták, vagyis 27w5d korúnak aznap, amikor szerintem (és minden eddigi UH alapján) csak 27w3d volt. Úgy tűnik, hogy a saját nőgyógyászom rozoga gépe múlt héten nem volt valami ügyes, és én is benéztem a kis táblázataimat, mert a feje még most sem akkora, amekkorát ő említett. Tehát: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat, akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140-et ver szép szabályosan, fejátmérője 68 mm, fejkörfogata 253 mm, haskörfogata 228 mm, combcsont hossza 52 mm, felkar hossza 47 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1089 gramm - vagyis ezennel majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay!
Mondtam a doktornőnek az emelkedett cukrot, de azt válaszolta, hogy odabent semmi jele annak, hogy bármit is befolyásolt volna: baj esetén a baba nagyobb, a magzatvíz több szokott lenni, meg a méhlepény vérkeringése gyengébb, de nálam jelenleg semmi ilyenről nincs szó, megfelelő a lötyi mennyisége, és meszesedésileg 0 a besorolásom.

És akkor eljutottunk a tegnap délutánhoz, amikorra akciós jegyet váltottunk babamozira. Az eddigi bekukucsok alapján, beleértve az előző napit, meg voltam győződve, hogy a Kissmajom megint két keze fedezékében fogja tölteni a vizsgálati időt, és semmit sem fogunk látni a kis pofijából; hát nem lett igazam... legalábbis nem egészen... Kissmajom a két lába fedezékében töltötte a vizsgálati időt, és semmit sem láttunk a kis pofijából. Jó, túlzok, néha profillal előbújt, amiből rögtön kiderült, hogy az apja gyönyörű éles állát örökölte, és néha a két lába között is kikémlelt, amiből meg az, hogy zabálnivalóan pufók arcocskája van máris. A felkínált szőlőcukrot nem fogadtam el az időzítés miatt, ezért a doktornő egy kis forgatással meg rázogatással próbálta jobb belátásra bírni a gyereket, hogy csomagolja már ki magát, de az továbbra is hű maradt a génekhez: kényelmesen hátradőlve seggen ült, és a lábait függőlegesen kinyújtva maga előtt a méhfalamon pihentette, szorosan az arca előtt (úgy kell elképzelni, mint egy nagyon szűk szárú V betűt, M. szokott ilyen akrobatapózban olvasni esténként), sőt néha makacsul a karjaival is átölelte őket, hogy még véletlenül se csússzanak szét (igen, a makacsság az tőlem jön). Mindegy, attól még elég erősen cuki volt és elég erősen tetszett nekünk, szóval úgy döntöttük, most már nem adjuk oda senkinek, bármilyen megátalkodott lesz.
Volt két érdekesség is, amire felhívnám minden paraterhes szíves figyelmét. A kisebbik az, hogy néha rajtaütésszerűen elaludt, ami elég szokatlan előfordulás így többször egy összesen fél órás session alatt; a doktornő megnyugtatott, hogy nem narkolepsziás az utód, ez teljesen szokványos viselkedés magzatéknál - vagyis nem kell idegbajt kapni, ha két vad ütés után hirtelen sokáig nem érzünk semmit bentről, nem azt jelenti, hogy túlszorult a köldökzsinór, és nincs erő vergődni, csupán annyit, hogy... hát fura szerzetek ezek a babák na. A nagyobbik, az elég megdöbbentő, ugyanis ez a nő is méricskélt, és íme mit tudtunk meg: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat (előző naphoz képest a köldökömhöz viszonyítva a másik oldalon, este láttam is a kinyomuló buksiját, mikor átforgolódott, tök amorf lett tőle a hasam), akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140 körül ver szép szabályosan, fejátmérője 70 mm/92 mm, fejkörfogata 257 mm, haskörfogata 233 mm, combcsont hossza 50 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1082 gramm - vagyis továbbra is majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay! És az még logikus is, hogy egy nap alatt nőtt pár millimétert minden irányba, kivétel a súlya, ami ugye amúgy is csak egy becslés, de (és itt a meglepetés) ez a gép még a kicsit nagyobb adatok alapján is csak 27w1d kort állapított meg, vagyis teljes négy napnyi eltérést az előző ultrahanghoz, és három napnyit  az ellenkező irányba az én számításaimhoz képest. Ez nyilván nem jelent semmit most már, egyrészt nagy már a gyerek, ennyi bármerre csúszás semmit sem befolyásol, plusz amíg nem hetekről beszélünk addig akár abból is adódhat a különbség, hogy a mérés indítását jelző pontocskákat egy icipicit közelebb vagy távolabb tette le az orvos - az viszont már érdekes, hogy bizony ezek szerint a szerkentyű beállításán múlik minden. Arra nem is sikerült rájönnöm, hogy pontosan milyen módon, mert ha megnézem az összefoglaló táblázatot, akkor külön minden szám mellé kiírja, hogy az százalékosan melyik fejlődési sávba helyezi a babát, és egy kivételével az összes mérete egyenként jóval előbbre sorolja (hosszanti fejátmérő alapján például egyenesen a 30. hétbe), az ultrahang összegzés szerinti kora 28w1d, a végső diagnózis mégis ellentmond a részleteknek. Nem lényeges igazából ez sem, csak azért említettem meg, hogy a továbbiakban senki se csodálkozzon rajta, ha egy-egy új UH eredmény teljesen felborít minden addigit, mert ki érti ezt...?