Hír

Ma kerek hat éve, hogy megtudtuk a hírt: a nagyon vágyott-várt-szeretett első gyerekünk sosem fog megszületni. Jövő hétig még velünk maradhatott búcsúzni - jövő héten van tetoválós időpontom, hogy ne csak a szívem, a testem is nyomát viselje annak, hogy volt nekünk, és nagyon vágytuk-vártuk-szerettük. Egyszerre kerül majd fel rám a neve Kissmajoméval együtt, és egy kép, amit M. legjobb barátja és Kissmajom keresztapja készít épp nekem.
Az időpont is véletlen volt (még ősszel foglaltam, akkor ez volt a legközelebbi szabad lehetőség), és az is, hogy B. ma küldte át a rajz nyers változatát megnézésre; mégis úgy érzem, egy korszak valahogy lezárul az életemben ezzel... elengedem a további vérszerinti gyerekek gondolatát. Volt egy kislányunk és van egy kisfiunk, a végtelenségig hálás vagyok Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, de egyiket sem merem tovább kísérteni ilyen álmokkal. Ennyi fért bele a bátorságomba, az agyamba, a szívembe és az életembe, és ennyi be is tölti: egészségesek vagyunk, boldogok, szerencsések, teljesek, így, ahogy vagyunk. Maradjunk meg ebben az új esztendőben, és még rengeteg hosszú-hosszú éven át ugyanígy, ámen.

Öt éve...

Laure-Anne Bosselaar: Stillbirth

On a platform, I heard someone call out your name:
No, Laetitia, no.
It wasn’t my train—the doors were closing,
but I rushed in, searching for your face.

But no Laetitia. No.
No one in that car could have been you,
but I rushed in, searching for your face:
no longer an infant. A woman now, blond, thirty-two.

No one in that car could have been you.
Laetitia-Marie was the name I had chosen.
No longer an infant. A woman now, blond, thirty-two:
I sometimes go months without remembering you.

Laetitia-Marie was the name I had chosen:
I was told not to look. Not to get attached—
I sometimes go months without remembering you.
Some griefs bless us that way, not asking much space.

I was told not to look. Not to get attached.
It wasn’t my train—the doors were closing.
Some griefs bless us that way, not asking much space.
On a platform, I heard someone calling your name.

Emlékezés így, szülinap előtt(ről)...

Fürdés után a majdnemnégyéves felöltözve várt az ágyon, amíg beállítottam a vackunkat (párnák, takarók, mindenkinek a sajátja, és a nagy közös), és vártuk, hogy M. előkerüljön altatáshoz, bohóckodott, énekelt, ugrált, rötyörészett, mint minden este - aztán hirtelen megállt, elcsendesedett, és egy kis elmélkedés után ragyogó szemmel elmosolyodva megszólalt:
- Én úgy örülök, hogy téged meg Apát választottalak!
Akkor csak annyira futotta a könnybelábadós meglepetésből, hogy megismételtettem vele ezt a kijelentést M. beérkeztekor, és mindketten agyonölelgettük, miközben ki tudja hányadszorra hálásak voltunk Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, az életnek.
Aztán mivel napi többször eszünkbe jutott ez az unearthly vallomás, tegnap rákérdeztem, hogy mit értett ezalatt.
- Hát az úgy volt, - válaszolt rövid mélázás után, - hogy nézelődtem lefele onnan a babavilágból, és egyszercsak megláttalak titeket, ahogy itt jöttetek-mentetek. És akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az Apa meg ez az Anya...
- És miért tetszettünk meg neked épp mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, - vágta rá habozás nélkül, - mert így... mosolygott a szátok!
♥

Én soha semennyire sem hittem az ilyen kiválaszt-egy-lélek jellegű mesékben. Aztán ettől függetlenül öt éve és egy hónapja minket is kiválasztott valaki, és mi végig tudtuk, hogy velünk van, és azt is, ahogy megengedi, hogy elengedjük, és elbúcsúzik, és elmegy. És mindig úgy éreztük, hogy három hónappal később ő küldte nekünk ezt az új csodát - akkor ezek szerint mégsem.
Ez a Csodánk is teljesen szabadon döntött. Hát van a világon nálunk szerencsésebb szülő...? És meglepő, hogy azóta is egyfolytában mosolyog a szánk?!
:)

"...the faint fusion of two bodies breaking into light."

Tavaly kihagytuk a Perszeidáinkat, mert még kicsi volt Kissmajom gyáva kezdő szülők voltunk, és nem mertük beválllni, hogy kihurcibáljuk magunkkal egy rétre éjnek idején. Idén már szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a világ legjobbfejebb babájával van dolgunk, úgyhogy pár napig tanakodtunk, hogy menni kéne, de valahogy nem volt kerek az egész, én ugyanis ahhoz túl paraanya vagyok, hogy egy éjszakára nélkülünk hagyjam; igaz, hogy Apu többször altatta már el, és volt vele kicsivel éjfél utánig, de azon aggódom, hogy ha az éjszaka közepén esetleg valami miatt felsírna (ez teljesen hülyeség, mert ilyen több hónapja volt utoljára), akkor nem tudná megnyugtatni. Meg meleg is van nagyon, ami Kissmajmot ugyan nem hatja meg, de mindekt nagyon zavar, nem is tudom, mikor bírtuk utoljára ilyen rosszul, én még terhesen sem szenvedtem ennyit.
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.

Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.

Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...

Nézőpont kérdése

Vasárnap délután piros lettem. Mivel nem figyelem szigorúan az ovulációt (nem mintha annyira könnyű lenne egyértelműsíteni nálam), és semmilyen érezhető előjele nem volt, a zuhany alatt szembesültem vele, és persze elszomorodtam. Nem is annyira a sikertelenség miatt, ahhoz már hozzászoktattak az évek, inkább az időzítés bántott: ha most összejött volna, akkor még belefért volna az idei évbe a kistestvér, pont két év lett volna a korkülönbség, nem kellene ezredszerre is újragondolnom a munkakezdést... tulajdonképpen apróságok ahhoz képest, hogy milyen rossz volt régebben csalódni, amikor igazán a bizonytalanra vártam. Már sokszor le akartam ezt írni: természetesen együttérzek minden olyan nővel, aki második vagy többedik babáért küzd épp, való igaz, hogy nehéz így, már tudva, hogy mekkora csoda egy gyerek - de számomra összehasonlíthatatlan a mostani várakozás azzal, amim gyerektelenül volt. Ezt már Kissmalacz után is megfogalmaztam, hogy számomra egyszerűen nem ugyanaz a két fajta meddőség, hiszen velem/bennem már megtörtént a varázslat, én már soha többé nem fogom magam teljesen üresnek érezni, még akkor sem, ha konkrét ölelhető eredménye nincs a terhességnek, hát még akkor, ha van - és hál'Istennek van. Biztos sokan nem értenek egyet ezzel, de én abszolút így vagyok vele.
Miközben M. esti rutinozott, én meg pakolásztam és tápszert készítettem vacsorára, a fürdőszobából kiszűrődött Kissmajom ragályos nevetése… odalopakodtam az ajtóhoz, és hallgattam, ahogy játszanak meg magyaráznak, és annyira de annyira hálás voltam egyszer csak. Három nap telt el azóta, és a legváratlanabb pillanatokban milliószor elönt az a hála. Amikor sétálunk, és a kis seggével betolat elém, jelezve, hogy ölbe szeretne jönni, aztán a vállamra hajtja a fejét, és a nyakamba szuszogva mutogat autót, galambot, holdat… amikor elalvás előtt beleforgolódik a ruganyos pofijával a szemgödrömbe, vagy a nyálas szájával a homlokomra tapad, és közben átöleli a nyakamat… amikor fél órákig elüldögél az ölemben, szembefordulva velem, és olvasunk vagy beszélgetünk vagy énekelünk tíz centire egymás arcától… amikor megüti magát, vagy megijed valamitől, vagy elválunk pár órára, vagy egyszerűen csak unatkozik, és rohan hozzám tárt karokkal… amikor elmélyülten játszik egy sarokban, okos-komoly fejjel, és széles mosolyra derül a szeme, ha észreveszi, hogy figyelem…
Elszégyelltem magam, amiért másra is vágytam. Itt van ez az egyedi, megismételhetetlen pillanatsorozat, ez gyönyörű élet, a családunk, ez a fantasztikus kis ember, aki a szemem előtt nő és változik - hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szükségem van bármi többre is a teljességhez. Nincs. Majd jön, ha eljött az ideje, vagy ha egyáltalán jönnie kell, de ez itt és most így tökéletes, ahogy van, és én végtelenül boldog vagyok, semmim sem hiányzik. Tényleg nem. Amint ezt megértettem, és be mertem vallani magamnak, nem tartva attól, hogy jaj, ha kimondom, hogy nem akarom eléggé, akkor nem is fog sikerülni (ebben amúgy őszintén nem is hiszek, nem hittem sosem, csak hát na… mániákusnak lenni nehéz dolog), egészen nevetségesnek tűnt az, hogy ragaszkodtam volna a 2015-ös szüléshez, mert annyira mindegy, hogy mikor, annyira mellékes minden, azon kívül, hogy egészséges legyen - és főleg azon kívül, hogy Kissmajom már most itt van, és egészséges.

És természetesen ezek után nem maradt el a sorsszerűség… Nem, nem derült ki, hogy örök optimizmusomat beigazolva, a vérzés ellenére terhes vagyok - és még csak nem is érzem a késztetést azt mondani, hogy sajnos. Történt ugyanis, hogy miközben a háttérben apró lépésekben haladt az építkezés, M. már egy ideje kapacitált, hogy rakjuk fel a lakást valamilyen portálra, és adjuk el végre annyiért, amennyiért lehet, semmi értelme várni, olyan mértékben úgysem fog megugrani az értéke, hogy számítson. Olyan két éve árultuk már egyszer, akkor a béka segge alatt voltak a lakásárak is, meg halálra is idegesített a sok ingatlanos, aki azzal akarta bizonyítani, hogy mennyire megdolgozik a jutalékáért, hogy boldog-boldogtalant odahurcolt körülnézni, azt is, aki egyértelműen teljesen mást keresett. A lényeg, hogy hétvégén kelletlenül csináltam pár fotót, megírtam a hirdetést, és hétfőn éjszaka feltöltöttem két ingyenes helyre, csak úgy próbából.
Meglepetésemre tegnap délelőtt, azaz alig néhány órával később, már szólhattam is M.-nek, hogy nagyon sürgősen kezdjen el intézkedni, és árajánlatokat kérni az építkezés távolabbi fázisaira, mert bizony itt kézen-közön megveszik a kis kuckónkat. A második telefonáló konkrétan látatlanban azt mondta, hogy a szüleinek tuti kelleni fog a lakás; igaza lett, délután megnézték, ma foglalót fizettek, jövő héten aláíródik az ügyvédes szerződés, és utalják az első részletet. Azóta legalább ötvenen hívtak, olyan irodák is (miután kifejezetten kértem, hogy csak magánszemélyek keressenek), akik azt mondták, hogy simá elvállalják úgy, hogy a mi árunkra még ráteszik a jutalékukat, mert többért is elmegy. Úgy tűnik igazuk volt a lányoknak a kommentekben, valóban pörög a piac, mi meg valamennyire aluláraztunk, és körülbelül licitáltathatnánk... de nem bánjuk, nagyon szimpatikus idős házaspár, fülig beleszerelmesedtek minden megoldásba, amit láttak (két embernek tényleg ideális, már-már luxuslakás), nem is alkudtak egyáltalán, tök jó érzés lesz úgy elmenni innen, hogy valaki ugyanannyira értékeli ezt a helyet, ahogy mi. Nyilván nem puszta altruizmus ez, inkább az van benne, hogy egyrészt mindent megér ez a gyorsaság és kényelem, hogy nem lesz hónapokig átjáróház az életünk mindenféle kíváncsi idegen számára, nem kell strategizálni, hogy milyen trükkökkel ártárgyaljunk hatékonyan, nem kell idegeskedni, hogy vajon sikerül-e eladót találni, mire elfogynak a jelenleg rendelkezésre álló tartalékaink, másrészt már így is többet kapunk a lakásért, mint amennyire számítottunk, anno egészen pontosan tizenöt százalékkal kevesebbért szívesen odaadtuk volna bárkinek, szóval így is jócskán pénzünknél vagyunk.
Két hónapunk van a kiköltözésre, úgyhogy bőven lesz alkalmunk összepakolni, és M. szüleinél is lesz idő kialakítani a kis életterünket. A reményünk az, hogy karácsonyra olyan stádiumba hozható a házikánk, hogy ott tudjuk tölteni az ünnepet - merész terv, lévén, hogy a munkálatok most aktuálissá váló részére még nem is választottunk kőművesbrigádot, hogy az azt követőkről ne is beszéljünk. De mentségünkre szóljon, hogy teljesen nem elszálltak az álmaink, nem gondoljuk azt, hogy addigra kész lesz minden… szerencsére viszont fiatal szívű kalandorok vagyunk, úgyhogy megelégszünk egy full befejezett nappalival és egy darab fürdőszobával, minden más nem sürgős, elkészülhet később, miközben már ott lakunk. Mivel nem nagyon főzünk, a gyorsan-konyha nem annyira fontos, mivel egy kupacban alszunk, a hálószobák ráérősek, mivel sok fürdőszoba lesz a házban, ha spórolni kell majd, akkor annak az a legegyszerűbb módja, hogy minimum egyik kialakítását halasztjuk. A jelenlegi bútorainkat visszük majd magunkkal, jó állapotban vannak, és szeretjük őket, bár a nappaliba kerülőket jelentősen ki kell majd egészíteni, mert az a helyiség több, mint kétszer akkora lesz, mint a mostani (majdnem ötven négyzetméter, bizony, mert őrültek vagyunk).

Valahogy így állunk most. Tesó-baba fronton stagnálunk, és végre nem esik rosszul stagnálni, sőt kicsit megkönnyebülés is a fejlemények tudatában, hogy nem nagyonterhesen vagy frissen született pici mellett kell fészket raknunk év végén. Minden más meg szárnyal… oké, valójában egyelőre csak a fantáziánk; de alakul. Hjaj.

Két éve...

Látogatás

Az utolsó otthoni napon, mint annyiszor azelőtt és azóta, kimentünk az erdőszéli telkünkre, ahova akkor még egy éve se volt, hogy Kissmalacz színes virágmezős dobozát eltemettük. Lassan felbattyogtam hozzá a domboldalra, hasamban a testvérével, az ajándékkal, akit maga helyett küldött. Sokáig álltam a bükkfák alatt, belélegeztem a hideg, tiszta decemberi levegőt, és beszélgettem vele egy kicsit.
Nem sírtam, nem voltam szomorú, csak nagyon-nagyon hálás - neki, Istennek, a sorsnak, a mindenségnek… és nem voltam üres se, de a hiányát éreztem akkor is, ahogy mindig is fogom, amíg csak élek.

Csodahelyünk

Predestination

Ez a szülészet, ahol egy éven belül kétszer feküdtem: agóniában és extázisban.

Kereken huszonhárom hónappal ezelőtt a kislányunktól készültem épp elbúcsúzni itt. Este volt, akár a képen, a folyosó néptelen, valamivel éjfél előtt hazament az aznap elvetélt és megműtött szobatárs, és én egyedül maradtam a kórteremben. Elsétáltam zuhanyozni, nagyon sokáig folyattam magamra a forró vizet, a fürdő faltól-falig tükrei bepárásodtak - és én örültem neki, mert nem láttam bennük a hasamat, ami egy héttel azelőtt még lapos volt, de akkorra valahogy igazi terhespocakká kezdte hízni magát. Utána visszamentem a szobába, a sötétben ültem az ablaknál, előttem hatalmas hópelyheket festettek rózsaszínű fénybe az utcai lámpák, a nagy csendbe csak csecsemősírás hasított bele néha - és én örültem neki, mert az élet ígéretét jelentette, a célt, a jövőt.
Hajnalig beszélgettünk, Kissmalacz és én. Ezredszerre is bocsánatot kértem tőle, amiért elengedjük, ezredszerre is elmondtam neki, hogy mennyire szeretjük, ezredszerre is megköszöntem, hogy a világ legboldogabb embereivé tett minket... és most már bárhogy alakulna a sorsunk, örökre szülőkké is.

Kereken tizenkét hónappal ezelőtt a kisfiunkkal készültem épp találkozni itt. A csodával, aki nem létezhetett volna, ha előtte nem áldozunk fel egy hasonlóan drága kincset. Elsétáltam zuhanyozni, és miután levetkőztem, a fürdő faltól-falig tükreiben lefotóztam a hatalmas hasamat… és rajta a még huszonéves koromban odavarratott szöveget, amely talán soha nem volt és soha nem is lesz aktuálisabb.

White brick road

Boldog szomorú

Biztos furcsa, hogy pont én semmit sem reagáltam arra, ami Henivel történik. Nem is szándékoztam itt a blogon, mert mit…? Borzalmasan igazságtalan és pokolian fájdalmas - hogy ezek mennyire elcsépelt, üres szavak! És mégsem jutott eszembe semmi más, még így sem, hogy voltam már a helyében, mert ez tényleg pont ennyi: igazságtalanság, borzalom, fájdalom, pokol.
Aztán ma elmentünk hármasban kiélvezni az utolsó indiánnyaras napot, mert elvileg holnaptól jön az esős idő. Ültünk egy park füvén, ahogy annyiszor az elmúlt hetekben, és mást sem csináltunk, csak bámultuk Kissmajmot, ahogy felfedezi a világot. Ahogy lelkes lihegéssel villámgyorsan mászni kezd egy kiszemelt fadarab felé, és ahogy három különböző dolog is eltereli a figyelmét azon a pár méteres távon: megtorpan, ha megzörren egy száraz levél, mert tüzetesen szemügyre kell venni, és az apró öklében magával vinni, felnéz, ha emberek sétálnak el a közelben, mert feltétlenül követni kell őket, amíg el nem haladnak, forgatja az okos fejét, ha szólunk neki, hogy autó közeledik, mert azt is muszáj tanulmányozni. Mindenre figyel, mindent megvizsgál, mindenhol gyakorolja új tudományait, a felállást, a lépegetést, és az akadályokon átcsörtetést, és szinte látszik a firtató tekintetén, ahogy beissza az információkat, és rendszerezi őket az agyában: mi történik a tárgyakkal, ha eltűnnek a szeme elől, miért ismételgetjük ugyanazokat a hangokat, amikor egy adott dolgot mutogatunk neki, hogyan kell mozdulni, hogy magabiztosabb legyen az egyensúlya. Hazaúton az autóban a tervezett-remélt testvére kapcsán neveket sorolgattunk fel, és ez valamiért annyira tetszett neki, hogy végül vérszemet kaptunk, és egyre pörgősebben sorolgattunk Arisztotelészeket és Mordechájokat és Töhötömöket - ő meg csak nevetett, nevetett hangosan gurgulázva… Ez a nap maga volt a boldogság.
És akkor miközben M. bement etetni-altatni, én beléptem a Csibecsoportba, és megint szembesültem azzal, hogy Heni terhességét holnap befejezik. Azt nem mondom, hogy Kissmalacz jutott eszembe erről, mert Kissmalacz eleve mindig eszemben van, és az utóbbi hetekben valahogy egyre inkább; nem tudom miért, valószínűleg ahhoz van köze, hogy Kissmajom ilyen rohamosan fejlődik, és naponta ezerszer muszáj rácsodálkoznunk, hogy mennyire jófej, okos, ügyes, szép… tökéletes. Ilyenkor egy másodpercre mindig az ugrik be, hogy lehetnének ketten, lehetne még egy ilyen csodánk - aztán a második pillanatban már az agyam átveszi a szót a szívemtől, és rájövök, hogy nem, nem lehetne: a kislányunk nem volt egészséges, és ha nem lett volna elég erőnk elengedni őt, a kisfiunk nem létezne. Ők csak ilyen módon válhattak testvérekké, hogy az egyikük biztonságos fészket rakott, aztán angyalszárnyon tovaszállt, hogy a másik lehessen benne a madárka. Több helyen olvastam régen, hogy egy születés előtt elveszített baba által hagyott seb csak akkor tud igazán begyógyulni, ha a kiírt szülési dátum idején már ott lapul a helyén egy újabb kis élet; meggyőződéssel állítom, hogy akkor sem, számomra legalábbis soha - de most már nagyjából sejtem, hogy mire utal a mondás, és annyira de annyira hálás vagyok, hogy a mi veszteségünk végül így alakult...

Elég betegesen hangzik ebben a kontextusban, pedig jobb híján az irigylésreméltó a legtalálóbb szó Heni kapcsán, amiért ennyire higgadtan és józanul tud keresztülmenni ezen a szörnyűségen, amiért szinte változatlanul bírja folytatni a mindennapjait, és saját bevallása szerint tudja úgy kezelni a helyzetet, mintha negatív teszt vagy missed ab lenne. Én azokban a napokban gondolni sem tudtam főzésre, vásárlásra, munkára, és ha akár pár órát is M. nélkül kellett töltenem, valósággal szeparációs szorongtam végig; és számomra végig annyira reális volt a terhesség, hogy egy percig sem tudtam másképp tekinteni rá, mint egy kisbaba előzményére. Engem még most is teljesen felkavar az élmény emléke, pedig ez most egy olyan sorstárs-eset, ami, bár kétségem sosem volt, de még jobban megerősített benne, hogy jól döntöttünk, helyes volt nem megvárni, amíg a mi babánkon is megjelennek a betegség egyértelmű jelei.
Én közvetlenül hétvége előtt tudtam meg anno a CVS eredményét, így már csak hétfőn lehetett genetikai konzultációra menni, és amikor rögtön utána felhívtam, a dokim már másnap befektetett, hogy szerdán reggel én lehessek az első a műtőben. Szóval gyorsabb volt valamivel, mint Heninél, de még így is ott volt néhány végtelenül hosszúnak ígérkező nap: mikor pénteken délután szédelegve próbáltam információk után kutakodni a neten, és egyedül feldolgozni az első sokkot (M. épp baráti buliban volt, és nem akartam az ő estéjét is tönkretenni a hírrel, így csak éjjel mondtam el neki, amikor hazajött), szinte dühös voltam, hogy miért nem lehet azonnal cselekedni, valaki üssön ki, és vessen rögtön véget ennek a rémálomnak, mi az, hogy még napokig várnom kell, tudva és érezve, hogy egyre tovább nő bennem a sosem-vehetem-karomba gyerekem?! Mire sor került a műtétre, már tudtam, és mai napig is úgy érzem, hogy szerencsés voltam, amiért megadatott az a pár nap. Nem csak azért, mert így Kissmalacz rajtunk kívül mással is csodát tehetett, hanem azért is, mert így volt időnk egymással, ezerszer átbeszélni és feldolgozni, és a kislányunkkal, ezerszer elbúcsúzni és elengedni. Még annak a legutolsó ultrahangnak is annyira örülök… igen, szívtépővé tette az altatás előtti pillanatokat, rettenetes volt úgy feküdni az asztalon, hogy szinte láttam magam előtt a tenyerem alatt mozgolódó pici lényt, akinek azokon az utolsó simogatásokon kívül semmit sem adhattam - de nem bántam meg, ahogy nem bántam meg azt sem, hogy eltemettük őt a telkünkre, és ezáltal kitörölhetetlenül részévé vált a jövőnknek is.
Itt nincs helyes vagy helytelen, csak túlélni akarás van. Nem jobb vagy rosszabb, nem erősebb vagy gyengébb, nem nehezebb vagy könnyebb, nem bátrabb vagy gyávább, amit Heni tesz, csak más - van, akinek úgy egyszerűbb gyászolni, hogy távolságot tart, van akinek úgy, hogy a szenvedés legaljáig merül, és onnan rugaszkodik el a felszínre jutáshoz. Hogy a záróakkordba is közhely kerüljön: igazából mindegy, hogy ki milyen úton megy, a vége a fontos. És én nagyon-nagyon kívánok nekik is egy olyan folytatást, amilyen a miénk lett.

Egy évesek vagyunk - Egy éves lenne

Hát eltelt egy év azóta…
Még sosem voltam boldogabb és teljesebb, sosem tűnt szebbnek és ígéretesebbnek a jövő, sosem tudtam biztosabban, hogy jól választottam majdnemtíz évvel, és egy évvel ezelőtt is.
Szeretem őket; ők a minden.
Ennél többet nem akarok, és nem is tudnék írni. Rakok inkább pár fotót, amik annyira pontosan elmesélik helyettem az utat, amit bejártunk, hogy nincs is szükség szavakra...

A nap, és háttérben az oka…

 Anya és tizenhét hetes fia

Itt is voltunk...

És valahogy sikerült ide jutni...

Napsugár

Ma másról akartam írni, van egy majdnemkész bejegyzésem az utóbbi hetek-napok fejlődéséről, azt terveztem, hogy ebéd után hazajövünk M. szüleitől, és befejezem jól. Aztán másképp alakult. Kissmajom már nagyon fáradt volt útközben, és mivel autózva szeret és tud a legjobban aludni, és mi is menet közben beszélgetünk a legjobbakat, elindultunk, bele a nagyvilágba. Igazi nyári vasárnap délután, nagyon fülledt, meleg levegővel, de elbújt nappal, a menetszél befújt a kinyitott ablakainkon, mi meg friss hűvösre vágyva kanyarogtunk a budai hegyek keskeny utcáin, virágos kertek és hatalmas fák alatt, és halkan értekeztünk mindenfélékről. Ilyenkor, anélkül, hogy bármit is megbeszélnénk előre, valahogy mindig eljutunk a BMC környékére is - akár a Rózsák tere vagy a telkünk, az a hely is egy emlékdarab, ami Kissmalaczhoz köt, így időnként meg-meglátogatjuk egy elsuhanós pillanatra, mert miközben csordultig van a szívünk boldogsággal attól, akink van és lesz, ami túlfolyik és kicseppen, az a legtisztább hála annak, akink mindig lesz, de csak volt.

Aztán mentünk tovább, megint céltalanul bámészkodva, és egy sarok után egyszercsak felbukkant egy kereszteződés, ami mellett egy hajléktalan néni kéregetett. Ápolt volt és visszafogott, igazából csak álldogált nyugodtan, mint aki valakire vár, nem közelített tolakodóan senkihez; öregedő, fogatlan, ráncos, de szinte kortalan arca volt, lehetett ötven, de akár hetven is. Kedvesen nézett ránk már fékezéskor, még mielőtt M. pénz után nyúlt volna, majd odalépett, elvette az átadott aprót, és beleskelődött a gyerekülésben fekvő, kócos hajjal, kipirult arccal alvó babára.
- Hadd nézzem ezt a gyönyörűséget! - mondta, és előbb a szép szomorú szemei húzodtak mosolyra, aztán az egész arca felderült. Egy kicsit csendben maradt, majd elgondolkozva megrázta a fejét: - Jaj, drága kicsi napsugár, erősen vigyázzanak rá… és neveljék nagyon-nagyon nagy szeretetben...
A lámpa zöld lett, a forgalom indult, indultunk mi is, már csak egy elhabogott köszönjükre és egy gyors visszamosolyra futotta. Pedig legszívesebben kiszálltam volna, és addig öleltem volna, amíg meg nem érzi, hogy értem ám, pontosan és tisztán, hogy mire gondol. Utánanéztem, ahogy távolodtunk, majd mikor könnyes szemekkel újra előrefordultam, M. könnyes szemeivel találkoztam a visszapillantó tükörben, és szavak nélkül is tudtam, hogy mit akar mondani.
Hogy szeretni fogjuk ezt a kisfiút, pont úgy, ahogy a néni kívánja neki, ahogy talán magának is vágyta volna. Bár már nem sok hely van azon a végtelenen túl, amennyire máris, de ígérjük, hogy megpróbáljuk - ha mélyebben nem is lehetséges, akkor jobban, ügyesebben, megértőbben, türelmesebben, együttérzőbben, támogatóbban; egész életünkben, és még azon is túl.
Aranyos napsugár-néni. Édes napsugár-kisfiunk.

"...most látom, milyen óriás ő..."

Tavaly sokszor találkoztam ezzel a verssel, olyan nők tollából, akik igazán gyászolhattak. Akiknek úgy halt meg a gyereke, hogy nem tehettek semmit ellene, akik nem dönthették el maguk, hogy tudatosan választják-e a veszteséget, csak megtörténtek velük a dolgok, és muszáj volt elfogadniuk a megváltoztathatatlant. Nem éreztem azt, hogy pontosan rólam szól, hogy jogom lenne így fájni, még akkor se, ha a Kissmalacz állapota ugyanolyan igazságtalan volt, és ugyanolyan szenvedést okozott nekem, mint bármelyik másik anyának a gyereke betegsége. Egyrészt az én búcsúm önként vállalt következmény volt valamilyen szinten, másrészt amint elég hamar kiderült, azáltal hogy őt elengedtem, csodás ajándéknak adtam szabad utat, akinek ugyanolyan elmondhatatlanul örültem, amennyire rossz volt előtte a lemondás - végül azt reméltem, hogy bármekkora is a hátrahagyott űr, egy velem-lehet-baba majd nagy részét sikeresen tölti be, hiszen sokkal több időnk és élményünk lesz együtt.
Azért valamiért mégis félretettem a verset, őrizgettem, el-elolvastam néha... és minél inkább közeledett a  találkozásom a velem-lehet-babával, annál inkább igaz lett rám is. Nem egészen szó szerint; nem gyászolom a Kissmalaczot ahelyett, hogy a Kissmajomra koncentrálnék, nem csak félig élek, nem sír egyik szemem miközben a fiamra mosolygok, és nem hagytam el a fél szívemet, inkább kaptam még egyet, és most kétszer annyira bírok szeretni.
De ma már tudom, mit veszítettem, hogy milyen lehetett volna a nyarunk... és ugyan a domináns érzés továbbra is a boldogság, hogy a telünk ilyen lett, a hiány egyre égetőbben él bennem, ahányszor rápillantok erre a kis selymes, meleg, szuszogó csomagra, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen ők ketten vannak, csak egyikükkel nem adatott meg az összebújás. És emiatt szomorú vagyok, igen, de ugyanakkor nem csak ma, az elválás évfordulóján, hanem minden egyes napon érzem a végtelen hálát: hogy van egy kisfiam - és hogy van egy kislányom is.


Várnai Zseni: Holt gyermek anyja

Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént.
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.

Ready, set... go!

Visszakoltoztem a korhazba ma reggel. Ultimate puccparade (also known as ketagyas alapitvanyi szoba): patyolattiszta sajat furdo, hutoszekreny, mikro, teve - gyakorlatilag annyiban kulonbozik egy szallodaitol, hogy a foldon jarolap van, az agy allithatos vaskeretu, es van benne kisagy, pelenkazo es babatologato bevasarlokosar. A szobatarsno egy jofej toxemias noci, aki a 33. hetet tapossa, es remeli, hogy minel tovabb tudja majd huzni; o is tav-dolgozik, ami mondjuk itt tenyleg aldas, mert a napi nehany vizsgalaton kivul ugy tunik senkivel sem sok minden tortenik idebent.
Mi reggel egy vizelettel es vervetellel inditottunk, aztan volt egy gyors ultrahang, ahol kiderult, hogy Kissmajom tovabbra is jol van, tokeletes az ellatasa es az allapota (ezt mondjuk sejtettem, mert tegnap este majdnem kiszakitotta az oldalamat a nagy bulizasban), es egy NST/CTG, ami alatt szokatlanul esemenytelen volt a mehem, a gyerek meg majdnem vegig csuklott. Egyelore sticking to the schedule: szerda delelott az idopontunk... el sem hiszem, hogy holnaputan ilyenkor mar itt lesz velunk, kulon lenykent, teljes szagolgathato valojaban.

Ejjel nagyjabol negy orat aludtam. Elotte dolgoztam, szegeny M. ugraltatasaval bepakoltam a korhazi taskat erre a hetre, es egyuttes erovel kikiserleteztuk, hogy hogyan mukodik a sterilizalo berendezes, es hogy kell osszeszerelni a kezi mellszivot meg a cumisuvegeket (jovanna, nekem ez is kihivas volt). Aztan kiautoztunk a telekhez a szep langyos-kodos idoben - Kissmalacz titkos sarka gyonyoru, teljesen betakarta a friss, ropogos, sotetzold moha, az avarban gombak nonek es borostyan fut, igazi erdoszeli tunderzug, olyan jo ott lenni! Majd atmentunk egy puszira M.Anyukahoz, akit a valtozatossag kedveert mar holnap megmutenek; szegeny nem olyan szerencses mint en, valami hetagyas szobaban fekszik, potagyon... remeljuk minden rendben lesz majd, es legkesobb karacsonyra ot is hazaengedik. Vegul ejfel utan utolso erommel epilaltam, borotvaltam, es hasonlo torturak - valahogy tovabbra is keptelen vagyok felfogni, hogy nem latom, mi van a hasam alatti reszen, nem tudok kedvemre hajolgatni, es eleg nehez kenyelmes ulopozituraban elhelyezkedni barhol is.
Ugyhogy most bamba vagyok es almos, es mara annyi tervem van mar csak, hogy ledaralom a Boardwalk Empire harmadik evadjanak a maradekat, hogy vegre utolerjem M.-et, es egyutt nezhessuk tovabb majd otthon ket babazas kozott. Dolgozni ma nem tudtam, mert elertem a net-hasznalatom limitjet, es M.-nek intezkednie kellett, hogy engedjenek tovabb terjeszkedni. Ugyhogy senkit sem olvastam ma, de olyan jo, hogy vagytok, hogy irtok, hogy velunk vartok es izgultok... csereben hamarosan szallitom am az elso Csibebabat! :)

'Cause love lives on...

Pilinszky János: Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.


Édes Kislányom,

szinte percre pontosan egy éve, hogy megajándékoztál életem legszebb pillanataival... Az utóbbi hét azzal telt, hogy minden nap rácsoládkoztam az íriszekre, amiket még tavasz végén ültettem el, sokáig szorgalmasan öntözgettem, aztán elkönyveltem, hogy biztos régi hagymák lehettek, mert csak egyetlen egy hajtott ki a használati utasításon leírtak szerint, és pár napon belül az is elsorvadt - hónapokig nem történt semmi, aztán anélkül, hogy bármit csináltam volna, október vége felé elkezdtek sorra kibújni... egy pici zöld levélke, aztán még egy és még egy, ma reggel már négyen voltak, mint mi. És az utóbbi hét azzal is telt, hogy számtalanszor visszaolvasgattam az akkori beszámolóimat, attól a gyönyörű langyos őszi reggeltől kezdve, amikor megfogantál, a türelmetlen, de reménykedni alig merő várakozáson át, életem legboldogabb napjáig, amikor kiderült, hogy velem vagy. És a pozitív tesztet apukádnak bejelentő videót ugyan nem volt erőm elővenni, de az akkor lejegyzett szavaktól még így is remegni kezd a kezem meg a gyomrom, mert bármilyen tárgyilagosan próbáltam fogalmazni, most akkor is intenzíven feléled tőlük az az érzés, amit soha nem fogok elfelejteni, hiába múlik az idő, és hiába árnyékolja be a pont két hónappal későbbi legszörnyűbb nap. Még most is, miközben fáradhatatlanul itt ficánkol bennem ez a drága kisfiú, akit általad kaphattunk, és akit olyan nagyon várunk már, azt érzem, hogy annál teljesebb és varázslatosabb sosem volt a világ, mint abban a néhány hétben veled.
A szeretet persze most sem kisebb, sőt sokkal többszínű, hiszen vele már átélhettem olyan dolgokat is, amik nekünk kettőnknek nem adattak meg; de emlékszem arra a lebegésre, arra a felhőtlen és végtelen és vegytiszta mámorra, ami akkor volt először és utoljára kerek és tökéletes. Aztán kiderült, hogy egy ennyire óriási és eszményi csoda csak addig lehet a miénk, amíg az élet bele nem szórja az első kegyetlen valóságdarabot - utána, azóta, már bizonytalan minden öröm, akár ölünkbe pottyan, akár megküzdünk érte, akármilyen hatalmas és értékes, mindig átvonulnak rajta a kétely árnyai.

Szeretlek; és nem, nem is akarok felejteni. Minden fájdalom ellenére, amit az elválás okozott, boldog vagyok, hogy az anyukád lehetek, és egy percét sem törölném ki az együtt töltött időnek, még azt sem, ami jobban fájt, mint bármi más bármikor eddigi éveim alatt. A hála mellett, ami végső soron önzésből fakad, hiszen annak szól, hogy mennyi mindent tanítottál nekünk, és annak, hogy magad után küldted ezt a pici babát, millió apró érzés és dolog van, amiről mindig elsősorban te fogsz eszembe jutni, ami mindig hozzád köt majd, és amitől mindig közel leszel - és ez jól van így.
Várjuk az első hóesést; az én szívemben az is a tied marad örökre, minden csendes havazós este, ami a városban talál ránk, amíg csak élünk. Gyere majd értünk egy hópelyhen, mikor a testvérkédet hazahozzuk... útközben megállunk majd a Rózsák terén, és jó szorosan összebújtatjuk a lelkeinket...

"Aki ölni tud és temetni..."

Kétszázadik posztom állítólag, és attól félek úgy alakult, hogy nem lesz túl ünnepélyes vagy mosolygós; valószínűleg tl;dr lesz és egészen biztosan megosztó kérdésektől hemzsegő, de ígérem, hogy majd a következő kerek számnál üde leszek és könnyed.
Nem is tudom, hol kezdjem... ott nem fogom, hogy manapság rengeteget gondolok a Kissmalaczra, mert ez annyira egyértelmű bármikorra, hogy kimondani sem érdemes. Hiányzik nagyon, ez adott, az viszont érdekes, hogy egyre inkább nem úgy, mint egy elveszített lehetőség, hanem mint egy létező személy: nem az ugrik be a Kissmajom mozgolódásáról, hogy vele ilyenünk már nem volt, vagy hogy ez ő is lehetett volna, inkább az, hogy most itt kényeztethetnénk és ölelgethetnénk agyon, miközben együtt várnánk a kistestvért.
Három élmény is ért az utóbbi időben, ami miatt az elmúlt napokban nem csak az egyre végtelenülő szeretet dominálta ezeket a gondolatokat, hanem a velőig hatoló elemzés is...

Említettem már több mint egy éve egy irigykedős posztban M. egyik barátját, ahol csak úgy becsúszott egy "baleset" egy nem éppen ideális helyzetbe; láttuk is azóta a kislányt, születéstől kezdve egy igazi zen-baba, nyugodt kis hájpacni, mindig is átaludta az éjszakát, bármeddig elbámészkodik és -szöszmötöl egymagában ott, ahova leteszik, és szinte soha nem sír. A kapcsolat tehát különösebb megpróbáltatások nélkül túlélte az összeköltözést és gyarapodást, és részben az eredeti kényelemmegoldás miatt, részben azért, mert a kicsit mindketten imádják, azóta is együtt van a pár - idénre meg, szintén véletlenül, besikerült egy második terhesség. Ahogy nagyon sokan, ők is teljesen informálatlanul estek bele az egészbe, gondolom logikus is, hogy akinek csak úgy összejön a dolog, és nem tölt el éveket a tervezgetéssel és várakozással, az minden további lépést lazán kezel, természetesnek veszi, hogy a klasszikus műsorrend szerint a felvonás vége az lesz, hogy kilenc hónap múlva világra jön egy egészséges újszülött. És nyilván az embernek bármennyi keserű tapasztalata van bármiben, nem szeret belerondítani mások habos álmaiba, így miután kiderült, hogy úton van a Kissmajom, M. szó nélkül és türelmesen végighallgatta az apuka oktató óráját (aki semmit sem tud a Kissmalaczos előzményről), hogy nekünk most miféle vizsgálatokat kell elvégeztetni, hogy kiderüljön minden rendben van-e, és ahogy sejthető volt, a kombinált tesztet ajánlotta, mint bombabiztos garanciát. Ők ezt csináltatták a másodikkal is, akit októberre várnak, minden eredményük tökéletes lett; minap, a harmadik trimeszteri kötelező ultrahangon kiderült, hogy a baba koponyájában folyadék van, azonnal tovább küldték őket genetikai konzultációra, és most arra várnak tűkön ülve, hogy eljöjjön az időpontjuk egy alaposabb vizsgálatra. Nem tudunk semmi további fejleményt egyelőre, valószínűleg ők nem is kérdeztek rá ennél pontosabban, pedig nyilván nem mindegy, hogy cisztáról van szó (ami sok magzatnál megjelenik, és gyakran már méhen belül, de legkésőbb a születés utáni hetekben magától fel is szívódik) vagy esetleg hidrokefáliáról (ami maradandó agykárosodást is okozhat). A lényeg a csalódottság, a hamis biztonságérzet miatti pofáraesés, és (nagyon remélem-kívánom nekik a legjobbakat, de hát magunknak is azt reméltem-kívántam) ha tényleg baj van, akkor a megváltoztathatatlanba való belekényszerülés: most már nincs választási lehetőség, ha ez a gyerek élni tud, akkor muszáj lesz élnie, addig és olyan körülmények között, ameddig bír és amilyenek jutnak neki. És ez annyira nem tisztességes!
Tudom, tudom, nem kell újra elprédikálni a szokásos litániát: az életben bármikor jöhet egy szörnyűség, bárki tankönyvileg fejlődő magzata születhet oxigénhiányosan, bárki tökéletes kisbabája lehet autista, bárki makkegészséges gyerekét támadhatja meg a rák, bárki kicsattanó kamaszát teheti tönkre egy autós baleset, és bárki felnőtt lányát verheti nyomorékra egy agresszív vadállat; semmire sincs ígéret. Kiszámíthatatlan borzalmak igenis vannak, de attól még azt akkor sem tudom megérteni, hogy valaki tudatosan miért választana szenvedést annak, akit a világon a legjobban szeret... vagy jó, nem túlzok, fogalmazzunk úgy, hogy miért ne kerülné el azt, ha van rá elérhető lehetőség...

Múlt héten egy szusszra végigolvastam két szívszaggató blogot, amiket amerikai édesanyák írtak kisfiaik első és egyben utolsó éveiről; bár az alaphelyzet nagyjából azonos, mindkettő más-más miatt volt durva... persze ugyanaz miatt is, de megpróbálom elmagyarázni mindjárt... Az első Ty története, akinél három évesen fedezték fel az agydaganatot, és két évet élt még borzasztó kínok közepette (huszonsok műtét, számtalan sorozat kemoterápia és sugárkezelés), amiből összesen négy hónap volt kívánatosnak nevezhető élet (minimális fájdalmai voltak, tolószékben és ölben tudott közlekedni, volt ereje és kedve játszani), a többi olyan tortúra, amit a világ leggonoszabb emberének se osztana ki senki: nagyon erős gyógyszerezéssel is épp csak elviselhető szinten tartható fájdalmak, nyaktól lefelé teljes mozgásképtelenség (miközben érezni ott is mindent késvagdosásként érzett, tehát pokol volt neki még egy egyszerű összebújás is), a kommunikációs képességek fokozatos elvesztése... feküdt szótlanul, mint egy nyílt seb, tucatnyi kórház tucatnyi ágyán, és várta a megváltó enyhülést. A második Ronan meséje, akinek szintén abban a korban állapították meg a betegségét, de ő csak nyolc hónapig bírta a harcot a mindenfelé terjedő neuroblasztóma ellen; a rövidebb ideig tartó agónián kívül ő más szempontból is "jobban járt", mint a kis társa: nem kellett ismételten össze-vissza vagdosni, viszonylag hosszú ideig jól csillapítható fájdalmai voltak, végig tudott beszélni, és bár a végén már csak nehézkesen, de járni is.
Mindkét esetben brutális kegyetlenséggel ellopott gyerekkorról, ártatlanok értelmetlen szenvedéséről, igazságtalanul korai halálról volt szó; értelemszerűen mindkét család együtt kínlódott a gyerekével, egyformán holtvágányra helyezte az egész életét azért, hogy minél több időt szenteljen a gyógyításnak és az együttlétnek, egyformán sírt és rettegett, egyformán remélt és küzdött a végsőkig, és mindkét édesanya úgy írta le az egész hullámvasutat, hogy így utólag, tudva a végeredményt, az olvasó lelkének tőrdöfés minden egyes szava. A nagy különbség a két sztoriban mégis a szülők hozzáállása volt - egyik esetben emberfeletti erőfeszítéssel megértették, hogy mikor kell önzetlennek lenni. Annak ellenére, hogy a kisfiuk egyszer már csodával határos módon az orvosokat is meglepő részleges gyógyulást produkált, Ty szülei egy adott pillanatban elfogadták az elkerülhetetlent, és belátták, hogy az élet és az életminőség nem szinonimák: elutasították a felajánlott élethosszabbító műtétet, egy hospice szolgálattól palliatív ellátást kértek, a beteg kívánságának eleget téve hazavitték őt a megszokott környezetébe, és napokig kényeztetve búcsúztak tőle. Ezzel szemben Ronan szülei képtelenek voltak feladni a próbálkozásokat, minden áron, minden józan észnek és szakmai javaslatnak ellentmondva akarták menteni őt, még utolsó napjaiban is több városon át hurcolták az egyértelműen haldokló gyereket, rendelőről rendelőre, doktortól doktorig, kísérleti kezelésről kísérleti kezelésre, amíg egyszer csak el nem múlt szegény úgy, hogy szinte nem is volt idő és alkalom elköszönni tőle.
Félreértés ne essék, nem elítélem* az utóbbiakat, sajnos szívem mélyén én is pontosan ez a fajta tagadás nagymestere extrém módon ragaszkodó ember vagyok; ha engedélyezem magamnak a zsigeri cselekvést, én is képes vagyok a lehetetlenbe vágtatni azokért, akiket szeretek, képes vagyok a legabszurdabb határokon túl is kapaszkodni a vak hitbe, képes vagyok nem tudomásul venni a vitathatatlant, az ésszerűt, a valóságot. De ugyanakkor, ha felismerem (vagy valaki jól megráz és felismerteti velem), hogy túlságosan az ösztöneimre hagyatkoztam, direkt kényszeríteni szoktam magam a racionális tettekre, és olyankor többnyire sikerül túllépni a közvetlen érzelemáradaton, és helyesen dönteni. Mert ha másról van szó, kell egy mesterséges fék, egy pont, ahol az ember visszafogja magát, és megálljt parancsol akkor is, ha minden porcikája ellenkezik ezzel - ha saját maga kapcsán kell ilyen vagy olyan irányba elköteleződni, akkor szabad az út, mert magunkat pontosan addig van felhatalmazásunk sanyargatni, ameddig épp akarjuk, de semmilyen mértékű szeretet nem lehet magyarázat egy másik lény önkényes magunkhoz láncolásához, különösen, de nem kizárólag akkor, ha az a személy törvényileg, érzelmileg, anyagilag, stb. (esetleg minden szinten) valóban ki van szolgáltatva nekünk. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy gyerek, attól hogy mi találtuk ki és csináltuk meg őt és nem ő minket, még nem a tulajdonunk, attól hogy önrendelkezési joga még nincs, a fair-play szabályainak még vonatkozniuk kell rá.

És akkor az ideológián kívül hogyan kapcsolódik ez hozzám...? A múlt heti zselici kaland után leugrottunk a Balatonhoz, egy bóbiskolásra meg egy lábmártózásra kedvenc szemesi strandunkon, és néhány mennyei házifagyi gombócra a szokásos helyi teraszunkon. Délelőtti édességezés volt, madárcsicsergős vidéki hétköznap, még kellemesen meleg levegő, a partmenti utcákon mindenhol gumimatracokkal caplató emberek... rendeltünk és leültünk élvezni a finomságot, és akaratlanul is mosolyogva figyelni azt a három kedves, udvarias, aranyos kisfiút, akik egy hatalmas kutya társaságában a szomszédos asztalhoz telepedtek útban a strand felé. Egyszer csak a bejárat közelében leparkolt egy autó, ajtó csapódott, nagyon fura torokhangon, hangos artikulálatlannak tűnő beszéd hallatszott be a kerítésen túlról, majd miközben valaki épp rászólt, hogy várjon, berohant az udvarra egy fürdőruhás tinilány. Én nem vagyok egy szemtelenül bámulós fajta, de a kép annyira groteszk volt, hogy önkéntelenül is hosszú másodpercekig rajta ragadt a szemem: nagyon magas, arányosan vékony lány volt, mondhatni modell-alkat, vállig érő dús hullámos sötétszőke hajjal, makulátlan fényes bőrrel, egyenletesen szép aranybarnára sülve - az arca viszont furcsa volt, akkor hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi miatt, de tipikusan olyan vonások, amikről az embernek valamiért** a szellemi fogyatékosok jutnak eszébe. Nagyjából egy csintalan hároméves szintjén lehetett, az anyja és a nővére egyre szajkózott fegyelmezési kísérletei ellenére trappolva odaugrált a pulthoz, kiabálva rácsodálkozott, hogy milyen színes fagyikínálat és milyen sokféle ostya sorakozik, majd elszökellt egy asztalhoz, kirángatta a széket majdnem felborítva a virágdíszítést, és letelepedés után hiába fenyegetőztek és könyörögtek neki felváltva, hogy ne egyen bele mindenki poharába, csak feleselgetett a maga számomra nehezen érthető nyelvén, és zavartalanul hadonászott a kanalával mindenfelé. A boltos egyébként ismerte őket, pár szót váltott is a nővel, amíg a lány közbe nem vágott elsorolni, hogy ő miket kérne; a kisfiúk megszeppenten maguk elé bámultak, és diszkréten igyekeztek visszafogni a szokatlan hangerőre erősen koncentráló kutyát; mi próbáltunk folytatni a beszélgetésünket, de a hangzavar miatt nehéz volt, feltűnően csendben lenni nem akartunk, úgyhogy gyorsan elfogyasztattuk a maradékjainkat, és elindultunk. Nem beszéltük meg a dolgot utána sem, mert nem akartunk nyomasztó hangulatot, csak annyit mondtunk ki, hogy milyen szomorú volt ez az egész helyzet, a látvány, a kontrasztok, az ezernyi láthatatlan kis részlet ami egy ilyen élet mögött van, minden érintett tekintetében.
Nekem viszont később több dolog is eszembe jutott... Valaki egy kommentben megkérdezte egyszer, hogy ha a kislányunk Down-szindrómás lett volna, akkor is így döntünk-e, hiszen ott az élve születések száma például nagyon magas - habozás nélkül válaszoltam igent, és ez a mostani eset ha lehet, csak jobban meggyőzött. Hasonló vitákban az első érvem mindig az, hogy bármennyire poster-child lett ebben a témában hazai netes körökben, ez a kór nagyon nem egyenlő ám Szirkával, aki kivételesen egy átlagos fizikai állapotnak örvendő, egyelőre egy vele egykorú neurotipikus gyerektől értelmi szintben nem sokban elmaradott érintett (mondjuk az sem mellékes, hogy ez utóbbiban az anyukájának, aki pszichológus, több éves kemény fejlesztő munkája van benne), és még így is örök életében mások (szerecsés esetben csak a család) jóindulatára lesz utalva; sok DS ehhez képest szívrendelenességek kapcsán operációk sorozatával kezdi az életét, hipotónia miatt évekig gyógytornára jár és azzal együtt is csökevényes marad a mobilitása, iskolaérettség címen esetleg hibátlanul megtanul beszélni és sikeresen szobatiszta lesz, és ezek csak a nagyobb dolgok... és persze van a világon egy maroknyi csoda, aki használható szakmát tanul, biztos munkahelyet talál, és viszonylag önálló felnőttkora van... Egy lottónyereményével felérő valószínűség, ami az esélyt illeti, és persze ugyanakkora szerencse is, ha véletlenül bejön.
Be szabad-e vállalni ezt a kockázatot más helyett? Régebben úgy gondoltam, hogy be, csak én vagyok gyenge hozzá, de minden tiszteletem azoké, akik megteszik; ma, túl azon, amin át kellett mennünk, úgy gondolom, hogy önzés. Nyilván eszem ágában sincs azt állítani, hogy könnyebb felnevelni egy beteg gyereket, mint elengedni őt és együttélni ezzel a lemondással, és igen, amit mi választottunk, abban is van egy jó adag önzés: nem mertünk szenvedni attól, hogy a gyerekünk szenvedni fog. De emlékszem, hogy Kissmalacz kapcsán a legnagyobb fájdalmam és ugyanakkor megerősítésem, hogy jól cselekszünk, a kórházi személyzet hozzámállása volt... Ahányszor a kórlapomból valaki megtudta, hogy miért nem tartom meg a babát, rögtön kiült az arcára egy semmihez sem hasonlítható és semmivel sem összetéveszthető együttérző-bíztató meleg mosolytöredék, amiért rendkívül hálás voltam, aztán a következő találkozásunkkor rendszerint ugyanazok az orvosok szánakozva és lesütött szemmel informálták a kollegáikat, hogy "Ő a Turneres...", amiért szívemből meggyűlöltem őket - és az a vegyes érzés mindig el fog kísérni, nem tudom lerázni és lezárni sem, pedig az eszemmel felfogom, hogy bennem is nagyon vékony az elválasztó vonal az empátia és a sajnálat között. Üvölteni akartam, mintha egy forró vasat forgatnának bennem, hogy nem, itt senki sem "A Turneres", ez a mi vágyott és imádott kislányunk, nem egy tünetegyüttes, és nem egy diagnózis... aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy bármennyire is elviselhetetlen és megbocsáthatatlan számomra ez a leminősítő elnevezés, alapvetően támadhatatlan, hiszen nekünk hiába az életünk legnagyobb ajándéka ő, a kíméletlenül objektív tudomány szemében nem más, mint biológiai selejt. Csak egy neszomorkodjjobbígy részvétnyilvánítás lesz, ha a méhemben meghal, csak egy fejcsóválós-vállveregetős kitartásra bíztatás, ha súlyos állapotban megszületik, csak egy minden emberi méltóságától megfosztott társadalom-hátán-púp, ha esetleg ő az az egy a több tízezerhez, aki kizárólag a szindróma "enyhébb" átkait hordozza. És ezt éreztetni fogják vele a legnemesebb szándékú emberek is, hiszen ugyebár minden nyitottságom és elfogadásom és ilyen irányú érzékenységem ellenére bizony én is megbabonázva szemrevételeztem a balatoni lányt.

Bármennyire is úgy tűnt, hogy halad valamerre ez a túl hosszú eszmefuttatás, nincs konklúzióm. Minden látszat ellenére se az, hogy minden terhes végeztessen génvizsgálatot, és vetesse el a rendellenes magzatát, se az, hogy a rokonság minden végzetes betegséget zárjon rövidre euthanáziával, se az, hogy a biztos halált választani más helyett korrektebb megoldás, mint egy gyötrelmes és/vagy megalázó életet. Csak történtek a dolgok körülöttem, és felkavarták a nyugodt vizeim alján az iszapot, és muszáj volt kiírnom magamból. Ha valakinek volt türelme végigülni, annak köszönöm, hogy meghallgatott.
És olvassatok Nadányit, gyönyörű!


* Illetve őszintén szólva talán mégis... nem akartam ebbe belemenni, mert első ránézésre nem szorosan tartozik ide, de végülis arra jutottam, hogy pár sor erejéig felvázolom. Gondolom lélektanilag van jól körülírható oka annak, hogy miért támogatja egy szülő többet és jobban az elesettebb gyerekét; ez tesz emberekké, ebben különbözünk az állatoktól, akik elhagyják a gyengébb vagy sérült utódokat, hogy több táplálék jusson az esélyesebbeknek. És nem tudom, ne is tudjam meg soha, hogy milyen egy rákos kisgyerek anyjának lenni, de nekem nagyon visszataszító, ahogy ez a nő a kisebbik fiához fűző kötelékéről ír, főleg annak fényében hogy sztárbloggerként számíthat rá, hogy a másik két fia is olvasni fogja valamikor a gondolatait. Mert az egy dolog, hogy egy gyereket nem lehet pótolni hat másikkal se, és az is elfogadható, hogy ilyenkor megáll a világ, és amíg a csata tart, addig minden(ki) mást hanyagolni kell, és az a legfontosabb, aki szenved - de a visszafordíthatatlan bekövetkezte után évekkel is folyamatosan azt hangoztatni, hogy ő volt a kezdet és a vég, szemrebbenés nélkül kijelenteni, hogy őt szerette a legjobban, és ez örökre így is marad... nekem ez egy kicsit nagyon ízléstelen.

** Utána sokat gondolkoztam ezen, mert hiába akartam elhessegetni a képet, nagyon felkavaró volt, és folyton visszaköszönt - és egyszer csak beugrott, hogy akkor láttam ilyesmit, amikor anno a Turner-szindróma kapcsán kutakodtam, és különböző genetikai betegségek fizikai jellemzőibe botlottam a keresgélés során. Ezek nem olyan egyértelmű jelek, mint a joviális kerek pofi, pici orr és mandulavágású szemek a Down esetében, de szintén szokatlan arcberendezés, csak nehéz meghatározni az apróságokat: szögletes vonalak, túl lent vagy túl elöl elhelyezkedő, kagylóhéj helyett csigaház alakú fülek (kicsi, de kiálló és nagyon gömbre kunkorodó), lefele ívelt szemek és lefittyedő ajkak.

Blue suede shoes

Tudom, hogy feketének tűnik, és óriási nagynak, de tulajdonképpen sötétkék, és egészen picike, tíz centi se hosszában. Másfél hete vettem, egy félig könyv- félig ruhaturkálóban, ahova leginkább az előbbi miatt mentem be (és természetesen zsákmányoltam is majdnem egy kiló könyvet kétezerhétszázért). Persze a múltkor történtek után egyáltalán nem akartam vásárolni a babának, de a kendős kupac alján észrevettem a félpárat, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a keresgélést (többek között használt fürdőruhák között - csak hogy egyértelmű legyen, mennyire elszánt vagyok), amíg elő nem bányásztam a másikat is. És megvettem, mert hinni akartam, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha pár otthagyhatatlan apróságot anno a Kissmalacznak is beszereztem - és mert kék volt, és én elhittem az apjának, hogy kisfiú lakik bennem.
Úgyhogy without further ado bemutatom Kissmajom első saját ruhadarabját:
És nagyon-nagyon-nagyon köszönöm nektek minden saját drukkját, meg minden velem együtt várakozást, reményt, bíztatást... akár itt, akár máshol, akár ismerősen, akár zugból, továbbra is olyan jó, hogy vagytok!

Most jól vagyok. Továbbra is ájuldozósan és pihegősen nagy melegtől, de kit érdekel az már.
Ezekben a napokban M.-nek is, nekem is nagyon gyakran eszünkbe jut az a drága kislány, akinek születésétől már kevesebb, mint egy hónap választana el, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy. De persze ha nem így alakulnak, akkor most nem várnánk ezt a drága kisfiút, akinek a nevét már akkor biztosra tudtuk, amikor csak hetek óta ismertük egymást. Milyen furcsa, kiszámíthatatlan dolog az élet, és milyen egyszerre tud az ember hatalmas űrt, és hatalmas boldogságot érezni, ugyanattól a hatalmas szeretettől...

Várás, csalódás, kérdés, örülés

Na most kellene átaludni négy napot, és arra ébredni, hogy minden rendben van...

Ma reggel megvolt a hasbaszúrás, még a januárinál is eseménytelenebben - csak kötelességtudatból fekszem a kanapén, bugyuta tévéműsorokat nézve... na meg mert dögmeleg van, máshoz nem is lenne sok kedvem. A technikai részletek semmiben sem tértek el a múltkoriaktól, úgyhogy azokat nem is részletezném; egy pici különbség volt csupán: ezúttal éreztem a méhlepénybe való behatoláskor egy enyhe fájdalmat (akkor is szóltak, hogy fogok, csak végül valahogy megúsztam), viszont cserében se közvetlenül a beavatkozás után, se azóta semmi jele, hogy bármi is történt volna, tényleg semmi, se nyomás, se görcsölés, se fájás, még a tű helyén sem.
Kilencre mentünk, és magunkat is megleptünk, hogy mennyire gyomorideg és izgalom nélkül ültünk le a váróban, kitölteni a bejelentkezőt. Egyetlen bajom volt, hogy a húgyhólyagom (túl keveset ittam mindig is, így extrém kicsi) nagyon tele volt, feszített és kínzott, és minden mozdulatnál úgy éreztem, hogy be fogok pisilni. Aztán már szólítottak is, bementünk, ugyanaz a társaság volt bent, mint legutóbb, be sem kellett mutatkoznom, a doktornő már azzal fogadott, hogy mi már találkoztunk; ezek szerint múltkor úgy döntöttünk, hogy megszakítjuk a terhességet, mondta, igen, mondtuk, és ezzel le is zártuk a témát szerencsére... legalábbis látszólag. Felfeküdtem az ágyra, bekapcsolták a képernyőt - hát nem tudom, mi történhetett ott az elmúlt fél évben, de a mostani gépük baromi gyenge, olyasmi, mint ami a saját dokim rendelőjében van, az én laikus szememmel alig lehetett valamit látni rajta, ami igencsak meglepő volt azok után, hogy a Kissmalacznak gyakorlatilag az orrcsontját is simán láttuk anno, anélkül, hogy bárki is rábökött volna. A Kissmajom szinte csak egy homályos babaformájú folt volt, jól felnyomva a hasamban a sok vizelet miatt (aminek a személyzet amúgy megint nagyon örült), ücsörgött a kis házikója egyik sarkában, és nem kalimpált nagyon vadul, csak mozdult párat néha, nyugisan-ráérősen. Most nem méricskéléssel kezdtek, egy kis bámészkodás és előkészületek után M.-nek ki kellett menni, aztán mondták, hogy a procedúrát már ismerem, de azért fogják mondani előre minden lépéskor, hogy mi várható. Ezúttal maga a mintavétel sokkal gyorsabb volt, már másdoszorra elegendő mennyiséget sikerült levenni, úgyhogy két percen belül már kint is volt belőlem a tű, és megszűnt még az az enyhe kellemetlenség is, amit addig éreztem.
Következett a mérés, ami a rossz képminőség miatt számomra sokkal kevésbé volt látványos, mint múltkor - akarom mondani, szó szerint semmit nem láttam egy miniember-árnyékon és egy verő szívecskén kívül, így elég kiábrándító volt, mert én hasonló élményre számítottam. A Kissmajom hosszúsága 62 mm, ami 12w2d, vagyis egy nappal több, mint amit eddig tippelt a dokim; combcsontja 8,5 mm, haskörfogata 60,2 mm, fejkörfogata 71,1 mm, fejátmérője 19,8 mm. Az utóbbi kettő kisebb, mint a Kissmalaczé volt, ennél három nappal korábbinak mért korban, amin egy pillanatig képes voltam aggódni - de aztán egyrészt -tól/-ig táblázatokban mindkettőt normálisnak mondják, másrészt kedvem lett jó hangosan kiröhögni magamat, hogy te hülye liba, hát most komolyan képes vagy ezt csinálni...?! Hát ugyan mit számítottak a gyönyörű számok, mikor a kislányunkról volt szó...?

És most elmondom az érdekes részt, azt amitől őszintén szólva tartottam is, és ami miatt nagyon elgondolkozom azon, hogy a hat hét múlva esedékes genetikai ultrahangot ugyanitt akarom-e majd csináltatni. Annyi biztos, hogy CVS-ügyben következő gyerekeknél sem mennék máshova, mind árban, mind az eredménykiadás gyorsaságában, mint szakmailag elégedett vagyok velük: megböktek, szenvedésmentesen kipumpálták a bolyhaimat, kielemzik, értesítenek - pontosan ennyire fizettem be, ha ennyit kapok, I'm good. De ha orvosilag a profizmus része a megfelelő tájékoztatás is, akkor ezennel a januári után ma másodszorra is megtörtént a leszereplés.
Igazából nekem nem gond, ha egy orvos a lelkemet nem próbálja ápolni munkavégzés közben, nekem pont elég, ha a sajátom olyan, aki erre a részre is figyel, ezért választottam őt; ugyanakkor a tudományos tényektől való bármelyik irányú eltérés igenis zavar minden orvos kapcsán. Zavar az a befolyásoló-show, ami a Kissmalacznál került előadásra, hogy hűde tökéletes baba, minek itten invazálni, hupsz, mégsem annyira tökéletes, de good enough, bízzuk a természetre a döntést, és tartsuk meg anyway. És zavar az is, amit ma műveltek: egy kicsit lerázós hangulata volt az egésznek, hogy úgyis szúratok, akkor minek bajlódni velem, gyakorlatilag a vizsgálat alatt semmilyen információt nem kaptam (nem is kértem, mondom, én kizárólag a kromoszómaszámolgatás miatt mentem oda, minden másnak utána tudok nézni a neten is - csak a múltkori részletgazdag ismertető és lelkes dicsérgetés után igencsak szembetűnő volt a kontraszt), sokkal kevésbé alaposan nézegették meg a babát (pl. orrcsontot nem is néztek), a méreteket is csak utólag a jelentésen láttam meg, fotót egyáltalán nem kaptam (januárban hármat), végig makacsul a monitort nézte mindenki, semmihez sem fűztek egy szónyi magyarázatot sem, az egyetlen félmondat egymás között hangzott el, mégpedig a tarkóredő mérésekor, miszerint: "Ez biztos nem Turner szindrómás." Ezt tudta mondani a doktornő még egyszer, miközben a Kissmalacz tarkóredője a 11w6d mérésüknél 1,5 mm (ő úgy emlékezett, hogy 1,9 mm) volt, a Kissmajomé meg ma 1,8 mm - mindhárom vékonynak számít, nem is ez a lényeg, hanem hogy erre, komolyan, mi szükség volt...?! Egyszer már belebukott ebbe a marha nagy magabiztosságba, tényleg elő kellett adni újra, pont előttem...? És miért? Hiszen akármennyire szerettem volna, ha valóban beledörgölhette volna az orrounkat a szúráshoz való kitartó ragaszkodásunkba, de sajnos nem volt ám igaza...
Csomó helyen olvastam amúgy, hogy istenségként áradoznak róla, mert mikor rossz kombinált teszt meg AFP eredményekkel mentek hozzá tanácsért, ő szemrebbenés nélkül kijelentette egy ultrahang alapján, hogy ez a magzat bizony egészséges - aminek hogy ne örülne egy kétségbeesett, rettegő szülő...? És nyilván, legtöbbször igaza lesz, mert valahogy úgy vannak az arányok, hogy valószínűségszámítós szűréseknél tízből kilenc esetben a kedvezőtlen prognózis valóban nem jelent beteg babát... de mi van az eggyel, aki ezek után hazamegy megnyugodva? Gondolom, ha már megszületik a gyereke ilyen vagy olyan rendellenességgel, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy harcba szálljon egy országos szaktekintéllyel, főleg miután a papíron, amit aláírás ellenében adnak az ember kezébe, egyértelműen le van írva, hogy "nem szűri ki 100% hatásfokkal az esetleges magzati betegségeket". Valójában nekem ennek a jelen esetnek a tekintetében mindegy, ez eleve egy pontos diagnosztikus vizsgálat, ahol nem lehet mellébeszélni, de abban már nem vagyok annyira biztos, hogy egy sokfajta képpen értelmezhető genetikai ultrahang elemzését rá merném hagyni egy olyan emberre, aki a hajlamos egészen másképpen definiálni a bizonyosság fogalmát, mint amit az számomra jelent. És persze, szeretem azt gondolni, hogy én annyira betegesen kutatok és utánaolvasok mindennek, hogy tudok válogatni a konkrét adatok és magánvélemények között (ahogy eddig többnyire sikerült is megtenni, amikor szükség volt rá), de végülis az ember azért fordul szakemberekhez, hogy legalább az alap tájékoztatás tényszerű és teljes mértékben hiteles legyen. Na mindegy, van épp elég izgulnivalóm mostanra is, a jövőn most nem vagyok hajlandó aggódni - alapvetően megbízok az orvosokban, nem sok csalódás ért részükről eddigi tapasztalataim alapján, majd csak találok olyant ezen a területen is, akinek maradéktalanul hihetek; we'll cross that bridge when we get there.

És hogy felhőtlenül boldogan zárjam: szépséges K. tegnap pozitívat tesztelt, ma már el is merte újságolni... jó, csak visszafogottan persze, mert évek küszködései után hogy lehet felfogni, hogy végre teljesült egy álom...? Hát nem baj, ha kételkedsz, szöszi, majd mi hisszük helyetted... :)

Gondolatok utolsó százon

Hihetetlen, hogy ma már 11w4d vagyok, a kis kütyüm szerint csak 199 nap szülésig... és pár nap van addig a CVS-ig, ami időpontfoglaláskor csak valahol egy ködbe vesző jövőben sejlett fel... most gyakorlatilag az eredményig van még egy hét. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom, ha erre gondolok, pedig teljesen logikátlan: semmi sem ez alatt a hét alatt fog megoldódni, se elromlani, ez a drága baba már most is olyan, amilyennek valamiért mindig is lennie kellett, attól kezdve, hogy két sejt találkozott.

Tegnap voltam védőnőnél, megkaptam a terheskönyvecskémet - eszembe jutott, hogy kár, hogy Kissmalacznak nincs ilyen, mert vele már nem volt alkalmam elmenni, de végsősoron teljesen mindegy, akkora hatalmasság ő az életemben, hogy azon egy pár plusz emlékbe-papírlap elég nehezen változtatna.
A csaj minimum egy tízessel fiatalabb mint én, kedves, segítőkész, de persze sok újat nem tudott mondani (jó, igazából én mondtam neki, mert például nem egészen volt tisztában azzal, hogy mi is a különbség a chorion-biopszia és az amniocentézis között); illetve mégis, adminisztratív dolgokat, kiderült, hogy hogy működik az adókedvezmény, és hogy, ha végre valamelyikünk bejelentkezik a tényleges lakhelyünkre, kapunk majd babaköszöntő ajándékpénzt a kerülettől... mondtam én, hogy tiszta haszon ez a Kissmajom, eddig ingyen gyerek volt, erre most még esetleg keresünk is rajta. :) A vérnyomásom továbbra is elég alacsony, a magasságomat és súlyomat elhitte mérés nélkül, legközelebb július 31-én találkozunk, addig ezzel kapcsolatos teendő nincs.

Visszatérve a CVS-re... beteges, tudom, de fejben gyászos forgatókönyveket gyártok. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha játszásiból másodpercre pontosan elképzelem azt, ahogy csörög a telefon, és bejelentik a rossz hírt, és mi lereagáljuk azt, akkor az már a valóságban nem tud megtörténni, mert alapvetően nagyon tehetségtelen jós vagyok, és amit néha kínkeservesen megpróbálok előrevetíteni, az soha-soha nem jön be. A múltkor például semmi vészjósló nem jutott eszembe, gyakorlatilag csak azért vártam a hívást, hogy vajon kinek lesz igaza, kisfiú-e vagy kislány az utód - az én fejemben az teljesen egyértelmű volt, hogy az egészséges-e nem is kérdés.
És ezzel végre tisztázni szeretném azt a félreértést is, ami valahogy kialakult kézen-közön, pedig biztos nem tőlem származik: már többen is kérdezték, vagy inkább feltételezték, hogy mi azért csináltattuk meg a vizsgálatot anno, mert valahogy, valahol mélyen tudtam, hogy valami nincs rendben. Értem én, hogy kiábrándító, mert az ember szereti őrizgetni az illúziót, hogy az ösztönös megérzések és az önszuggesztió működni tudnak, de ez esetben tényleg szó sem volt erről, sőt, ha valamiben biztos voltam, az az volt, hogy minden csodálatosságos. Normális, panaszmentes, mondhatni tankönyvi koraterhesség volt, a kezdeti sokk után egész hamar el mertem hinni, hogy nekünk gyerekünk lesz, és saját aggodalmas lelkemhez képest végül már arról is egész bátran fantáziálgattam, hogy milyen lesz az életünk hármasban. Arról nem is beszélve, hogy mekkora nyugalom szállt meg, amikor az ország legújabb-profibb-felszereltebb ultrahang készülékére alapozva az ország leghíres-neves-nevezetesebb szonográfusa arról áradozott, hogy mennyire tökéletes ez a magzat, nem is titkolva helytelenítését, amiért továbbra is ragaszkodunk a beavatkozáshoz. Kizárólag azért tettük, mert előre eldöntöttük, évekkel előre, egymástól teljesen függetlenül, mikor még nem is gondolkoztunk családalapításon. És nem bizony, nem sejtettem semmit, nem aggódtam semmi miatt, legfeljebb a vetélési kockázattól tartottam, attól is csak egy egészen picit, és inkább azért, mert olyan határozottan kitartottunk a szúrás mellett, hogy az adott körülmények között az már a sors provokálásának tűnt szinte.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy a villám sosem csap be kétszer ugyanoda, but who am I kidding...? Olyan sztorikat olvas az ember, és nem, nem rémregényekben, simán blogokon, emberekről, akik melletünk élnek (túl), hogy azokhoz képest a mi Kálváriánk nem több egy laposka dombnál. Ezzel együtt és ennek ellenére én hiszek most is, a BalToronyLakóban, a sorsban, ebben az édes kis lényben, aki nem is remélten eljött hozzánk - és most is úgy érzem, hogy minden jó lesz, hogy ebben az évben is gyönyörű karácsonyunk lesz, és ezúttal a mese átnyúlik sok következő éven és évtizeden is. And we'll live happily ever after.

Gyerekek, anyák

Nem vagyok valami aktív blogger manapság, májusban eddig két poszt, az ember tényleg elhanyagolja a második gyerekét... not. Valójában igencsak intenzív lelki életet élek ám, és szinte minden gondolatom körülötte forog valamilyen formában: teljesen lehetetlen az érzelmi elhatárolódás, bármennyire is próbálok észnél lenni még pár hétig legalább... szeretem na. Szeretek arra gondolni, hogy épp a kis mijét növesztgeti odabent, és most már igenis merek arról álmodozni, hogy jövő ilyenkor már idekint dédelgethetem - a drága Kissmalacz tanított meg rá, hogy szabad, kell, mert sosem tudni mennyi időnk van együtt. Abban is biztos vagyok, hogy ők most még valamilyen módon tudnak kommunikálni egymással, úgyhogy sokszor beszélgetek kettejükkel, édes-drága picikéim... Második picike munkaneve amúgy Kissmajom, amilyen ügyesen kapaszkodott tiszta egyedül és önerőből, nem is nagyon lehetne más.
A tüneteim most már egész erősek, a mellérzékenység szinte napról napra nő, ahogy maga a mellem is, az a tippem, hogy tavaly azért kezdődhetett hamarabb, mert akkor teszteléskor már két hete szedtem a progeszteronpótlást, most meg egyszerűen csak úgy működök, mint egy normális terhes nő; émelyegni is szoktam, bár érdekes módon a múltkorral ellentétben most egész egyértelműen jóllakáskor, és nem akkor, amikor épp éhes vagyok. Egy kicsit nyilallik-fájdogál is néha az alhasam bal oldala, főleg ha tüsszentéskor, köhögéskor, nyújtózkodáskor elfelejtem bekeményíteni a hasizmomat, akkor érzem, hogy megrándul odabent - nem emlékszem, hogy ősszel lett volna ilyen, de megpróbálok nem aggódni. És borzalmasan fáradt vagyok, most már a hét óra alvás sem elég, reggel alig bírtam felkelni... alig várom a hosszú hétvégét, dögleni fogok három napig mozdulatlanul. Holnap megyek vérvételre, rutin labor, eredményt majd csak jövő héten látok, amikor meglesz a következő ultrahang... dejó is lenne egy gépezet otthonra!

És végül, de nem utolsó sorban: tegnap megvolt az első blogtalálkozó - nagyon jóra sikeredett, pedig a buta idő megpróbált szórakozni velünk (nem hagytuk). Olyan érdekes volt, mindenki pontosan olyan, ahogy az irományai és a FaceBook-os kommunikáció alapján elképzeltem, és mégsem... Rita sokkal törékenyebb és kislányosabb, Heni sokkal határozottabb és pragmatikusabb, Eszter sokkal barátságosabb és lágyabb, Audrey sokkal őszintébb és nyíltabb, Popi sokkal viccesebb és optimistább, Kretty sokkal kedvesebb és visszafogottabb (és gyönyörű szeme van). Mindenki minimum öt, de inkább tíz évet simán letagadhatna a korából, mindenki tök érdekeseket tudott mesélni magáról, még így is, hogy már eléggé ismertük egymás intim titkait, és mindenki tök egészségesen, önkritikusan, humorral látja és tudja elemezni saját ügyeit... egy élvezet volt hallgatni őket, simán ment volna még néhány órán át.
Mutattam a fotókat M.-nek utána, néztük, hogy szinte kivétel nélkül mindegyiken mindenki nevet... valahogy nem így képzelné el az ember azokat a nőket, akik minden nap keményen megküzdenek olyasmikért, ami másoknak a legegyszerűbb alap. De a személyes találkozás után valahogy teljesen logikus volt ez is: harcosok - ez az a szó, ami legjobban jellemzi őket; tudnak emberfeletti erővel küzdeni, tudnak emberfeletti türelemmel várni, és tudnak emberfeletti hittel bízni. És mindeközben van idejük élni is, jól élni, adni és elfogadni, nem kihagyni a mindennapok apró dolgainak élvezetét csak azért, mert egy nagyobb ajándékra számítva toporognak. Ha ezek a nők nem érdemlik meg a gyereket, akkor nem tudom ki az, aki igen - máris anyábbak, mint sokan, akik a szüléssel egyidőben ugyan megkapták a nevet, de képtelenek értékelni a kincset, ami minden erőfeszítés nélkül az ölükbe pottyant.
Ladies, it's been an honour...

Slipping through my fingers...

Újabb forduló: fogantatás/inszem dátuma alapján ma lennék 27w0d, vagyis belépnék a harmadik trimeszterbe, és a Kissmalacz már egy igazi életképes baba lenne a hasamban. Hogy repül az idő, amikor nem terhes az ember!

Rossz most azokat a nőket látni, akikkel egyidősök lennénk... érdekes, hogy nem pocak-irigy vagyok, pedig én amíg nem sikerült, mindig az voltam, bármennyire szégyelltem magam érte. Naivitás-irigy vagyok - irigy egy olyan egyszerű, jó értelemben vak világra, amiben semmi szükség genetikai vizsgálatokat végeztetni, nincs szükség aggódni, ha nem kértük őket, és nincs szükség rettegve várni az eredményüket, ha igen. Én már sosem leszek nyugodt-boldog, ha mikor majd újra teherbe esek, nem lesznek felhőtlen első hónapjaim, és nem ujjongok majd, amikor közeleg az általában fellélegzős határvonalnak számító tizenkettedik hét.
Nézem a gyönyörű kislányunkat a genetikai ultrahang képén, és még dilettánsként is látom az egyértelműen hajszálvékony tarkóredőt, a szép hosszú combcsontot, és a pici profilból kiemelkedő orrnyerget, amin még nevettünk is akkor, hogy micsoda tekintélyes orrmány ez egy ilyen apró kisbabának. Tisztán emlékszem, mekkora szikla esett le a szívünkről, és milyen közel álltunk ahhoz, hogy elhiggyük a híres szaktekintélynek, hogy ugyan minek a mintavétel, tökéletes ez a gyerek. Nem akarom elképzelni, hogy milyen volna mostanra (már ha volna még egyáltalán, mert annak minimális a valószínűsége)... milyen szörnyű lenne látni eltorzult testét, és remegni, hogy vajon mi lehet a baja és mikor hagy itt, vagy milyen szintén szörnyű lenne tudatlanul, bugyuta-boldogan várni a találkozást, ha esetleg még mindig nem látszanának egyértelműen a tünetei. De nem akarok erre gondolni.

Az viszont gyakran eszembe jut, hogy mi minden várt volna ránk, és mi mindent nem élhetünk már meg együtt ebben az életben, és ilyenkor megengedem magamnak a kalandozást. Próbálok nem banális hétköznapi képekre gondolni, mert tudom, hogy az kibírhatatlanul fájna, épp elég, ha gyerekes ismerősök életében vagy akár filmeken látott nagyobb alkalmakba botlok... Sosem tudom meg, milyen lenne először bölcsibe vinni... biztos megszakadna a szívem, és ott zokognék az autóban, úgyhogy nem is vinném sehova, még oviba és isibe se, M.-nek kellene intézni, aki biztos megoldaná az elválást egy diszkréten elmorzsolt könnycseppel. Sosem tudom meg, milyen lenne felkészíteni az első bulijára... segíteni a sminkelésben, és válogatni a ruhákat, és szerencsétlenkedni a hajával, biztos dús, rakoncátlan, szőke haja lenne, mint M.-nek, ami sosem állna úgy, ahogy épp megálmodta. Sosem tudom meg, milyen pályát választana... továbbvinné-e családjaink lelki örökségeit és generációkat átugró tehetségeit, a két nagypapa jóindulatát és becsületességét és szorgalmát, egyik nagymama légies mozgását, vagy a másik határozott reál beállítottságát, lenne-e mersze olyan utakon járni, ahova a szülei vágytak fiatal korukban, de amikről különböző okokból kifolyólag letértek végül. Sosem tudom meg, milyen lenne szerelmesnek látni... menyasszonynak, terhesnek, anyának...

Ma sem bánok semmit. Tudom, hogy bármi lenne, ha nem így válaszottunk volna, rosszabb lenne neki, mint most, vagy esetleg ugyanilyen; semmit sem vettünk el tőle, ami több lehetett volna, mert nem tehettük, nem lett volna mit elvenni, bármennyire is vágytunk rá, hogy legyen - ezt minden kétely nélkül, őszintén hiszem. De szomorú vagyok, hogy csak ennyi jutott nekünk, és főleg neki; legalábbis itt és most ennyi - ezt hinni akarom.


Várnai Zseni: Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.