Gyors sulis update

Ez a suli egy hihetetlen, nah. Illetve nem kifejezetten a suli, hanem Kissmajom tanítónői, de majd mesélem azt a részt is, csak előbb hadd lelkendezzek, mert ilyen még nekünk sosem volt. Hogy nincs guilt-trip, amikor M. itthon van hétközben, és úgy csinálunk valami fun dolgot kettesben, hogy "szegény gyereket lepasszoltuk az intézménynek", hogy a gyerek reggel alig várja, hogy beérjünk, és annyira jó érzi ott magát, hogy minden nap egy komoly küzdelem hazahozni. Az oviba ugye fél ötre jártam érte, itt is úgy kezdtem el, de elég hamar le lettem cseszve, hogy meg ne próbáljam ezt rendszeresíteni, neki olyankor még bőven dolga van; aztán ötre mentem, de még mindig az volt, hogy ott dekkolok mint egy szerencsétlen, és ötperceként elhaló hangon megpróbálom hazakönyörögni; mostanság a fél hatos zárórára megyek, akkor már látják a kölkök, hogy a tanárok is szedelőzködnek, és lekapcsolják a fényeket, szóval nagy nehezen ki lehet cibálni őket (ugyan általában csak játszani az utcára még minimum negyed órát). Ég a képemről a bőr, hogy laza munkarendben itthonról dolgozom, és az én gyerekem egyik utolsó eljövő, kvázi miattunk indulhat el olyan későn csak haza az ügyeletes gyerekfelügyelő, de na... végre neki, nekünk is járt egy ilyen csodahely.

Az első éles benyomás borzalmas volt, eléggé kétségbeestünk, és már kezdtünk is agyalni rajta, hogy mi legyen, hogyan tovább - nem sok ötletünk volt folytatásra, max annyi, hogy visszavittük volna a volt ovijába nulladikozni (csak ott az ugye full angol, másik óvónőkkel, amit tuti nem szeretett volna annyira), és akkor jövő év ősztől még mindig kereshettünk volna neki akár még egy előkészítő éves iskolát, akár egy már első osztályt. Csak épp egy másik helyről sem hallottunk semmi bíztatót, semmi más nem volt a listánkon.
Úgy volt, hogy kora alapján ugyan ő lett volna a legkisebb, de mivel Kissmajom már tud olvasni, illetve a matekot minimum másodikos szinten a kisujjából kirázza, mi az első osztályt gondoltuk neki, hiszen a suli filozófiája alapján annyira rugalmas a rendszer, hogy amiből esetleg elmaradása van (pl. finommotorika, monotonitástűrés), azt lehetett volna a kisebbekkel együtt fejleszteni, illetve egyénileg foglalkozni vele, hiszen extrém kiscsoportos foglalkozások vannak: tíz gyerek van elsőben két állandó tanárral plusz szaktanárok. Azt beszéltük meg, hogy ott kezd, és megnézzük, mennyire szereti és bírja. Második nap végén ültünk össze a két elsős tanárral és a sulivezetővel, és az előbbiek mondták, hogy hát szerintük ez nem jó ötlet, mert hiába extrém okos, és tudja csípőből megoldani a feladatokat, nagyon hamar elkezd unatkozni, és mivel ezután nincs türelme csendben és nyugalomban végigülni az órablokkokat, zavarja a többieket a nyüzsgésével. Amint kiderült, nem is próbálták őt bevonni vagy lekötni, a normál iskolákban megszokott versenyeztetős módszerrel bedobtak egy feladatot a közösbe amit a szereplésmániás kölkök rögtön elhappoltak, aztán mikor neki már nem volt kedve a bekiabált megoldás után tovább foglalkozni az üggyel, akkor ezt lazán elkönyvelték, ahelyett, hogy adtak volna neki valami újat, esetleg nehezebbet, mert ezeket eleve azért unta, mert már két éve túl van rajtuk. Kérdeztem, hogy de hát nem erről szól a suli reklámja, hogy itt igenis leülnek külön azzal, aki bármilyen irányban kilóg a nyájból, ha az oviban tudják kezelni a beszélni nem tudó fogyatékos kisgyereket (aki tervek szerint előbb-utóbb tovább halad majd a saját korcsoportjával együtt a suli irányába), akkor nekem kicsit furcsa, hogy ők nem hajlandók plusz erőfeszítést tenni egy olyan gyerekért, aki szociálisan teljesen normális, csak intellektuális kihívásokra van szüksége, hogy feladathelyzetben tartható legyen. Hebegtek-habogtak, hárítottak és magyarázkodtak (akkor már tudtam, hogy ott biztos nem lenne jó helye Kissmajomnak), nevetséges volt az egész és kínos; mentségükre legyen mondva, hogy mindkettő huszas éveik közepén levő, pályakezdő, nulla tapasztalattal pedagógusként, és biztos jó bulinak tűnt az alternatív suliban tanítás első látásra, de saját érdeküket szem előtt tartva minél homogénabb masszára törekedtek, mert azt könnyebb irányítani és lekötni. A megérzésem amúgy jó volt, a mai napig egyértelmű, hogy halálra vannak rémülve, hogy milyen lesz majd a féléves vizsgán a gyerekek teljesítménye, és teljesen ignorálva a projektalapú oktatást, hagyományos (értsd: szar frontális) módszerekkel és elég katonás ritmusban próbálnak haladni a tananyaggal, szóval annyira így nem is innovatívak az óráik, mint egy ilyen helyen az ember elvárná... de szerencsére ez minket most már nem érint, ez a suilivezetőnek lesz később probléma, amikor az ottani szülők elkezdik számonkérni. Persze ha elkezdik, mert azt már megszoktuk, hogy ebben a birkaországban mindenki benyel mindent, akkor is, ha a szerencsétlen gyereke boldogsága múlik rajta... namindegy.
Minden esetre mi harmadik naptól kezdve már átvittük Kissmajmot a preschool részre, ahol a nap végén azzal fogadott, hogy őt három kisfiú együttes erővel megtámadta és megverte... Hát akkor volt egy elég szar esténk, M. csak bámult rám, miután letettük Kissmajmot aludni, hogy now what? Egyértelmű volt, hogy többször nem esünk a halogatós, "Deus ex machina" megoldásokban reménykedős hibába, és azonnal lépnünk kell valamerre, csak a merrénk volt nagyon problémás, vagy leginkább ötlettelen. Másnap reggel azért  még egy utolsó kört lefutvabeszéltem az egyik tanítónővel, hogy ezt hallottam, és mit lehetne tenni, hogy többet ne fordulhasson elő hasonló történet, és... ennyi volt. Első sulihét csütörtökjén sínre kerültünk, és azóta is azon száguldunk - amióta közösségbe jár Kissmajom, soha ennyire kiegyensúlíozott nyugodt, derűs, jókedvű, tettrekész és kitartó nem volt, mondhatni permanens zen állapotban van/vagyunk.

Az állandó tanári gárda (amin sulitól függetlenül minden múlik, ahogy az itt most még egyszer bebizonyosodott) úgy néz ki, hogy van egy fiatal huszonéves tanító csaj, aki az tipikus szeretetburok, mindig mosolygós, mindig kedves, mindig lelkes, puhameleg biztos pont, akihez bármikor lehet rohanni, bújni, és van egy velünk egyidős nő (és a gyereke is a miénkkel), aki németországi alternatív iskolában dolgozott, végtelenül nyugodt, elképesztően türelmes, csapatépítős szuperképességű, kihívások által erősen motivált. Ő rögtön meglátta Kissmajomban a különlegességet és miután alaposan kikérdezett minket is, azonnal elkereste keresni felé a leggyümölcsözőbb utat; itt nem tanárok-diákok felosztás, hanem ilyen mentorálós szisztéma van, szóval ő a Kissmajom úgynevezett mentora. Ugyan ebben a csoportban tizenöt gyerekre vannak ketten, itt valahogy mégis meg tudják oldani, hogy Kissmajom mindig be legyen vonva minden közös akcióba, kiugró képességeinek és nem egyszerű temperamentumának is megfelelő feladatokat kapjon: valóban saját egyéni tempójában haladhasson abból, amiből messze elől van a többiekhez képest, ugyanakkor piszkálgatva legyen olyasmikben, amiket rühell, de muszáj lesz előbb-utóbb megtanulnia (például, hogy ne a 4 meg az S tükörképét írja le következetesen már évek óta...).
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy milyen formában vannak megoldva bent a tanórák, mert mi csak azt látjuk, hogy rengeteget játszanak, Kissmajom is csak arról számol be, hogy ez meg az mennyire mókás volt, és hogy élvezte. Annyi konkrét infónk van, hogy matekozni külön szoktak vele, amíg a többiek mást csinálnak, illetve még rajta kívül ketten szintén matekoznak, csak kicsit egyszerűbb szinten - illetve láttuk, hogy milyen német alternatív tanítók által használt foglalkoztatófüzetből dolgozik, a tizes számkört már bőven átlépő és megkomplikált (például többlépéses műveletsorok) összesszeadásokkal és kivonásokkal. A hétvégén kíváncsiskodva megpróbáltuk reprodukáltatni vele, hogy nagyjából miket végeztetnek bent, és valahogy M. felírt neki egy olyan feladatsort, hogy miket hogyan felcserélgetve lehet összeadni ahhoz, hogy az eredmény nyolc legyen. Mikor eljutottunk 7+1=8-hoz minden szerintünk lehetséges formában, mondtuk neki, hogy oké, akkor ennyi, ügyes volt - nadehát ennek még nincs vége, mert 8+0=8, mondja ő... mire mi, hogy jaj, igen, bocsi, ezt elfelejtettük. De neeem, szól le minket, hát nézzük már meg, mert szerinte tovább is lehet ezt fokozni: 9+(-1)=8 és 13+(-5)=8, és így bármeddig. Na ezen egy kicsit ledöbbentünk, és a vicces az, hogy a mentora is csodálkozott mikor említettük, szóval ez megint egy ilyen saját kitalálmánya, amilyen az volt, amikor rájött magától, hogy az összeadás és a szorzás tulajdonképpen ugyanaz a procedúra, csak más-más művelettel.
(Itt még egyvalamit gyorsan leírok, hogy megmaradjon: M. először szerepjátékozott vele, és mondta neki, hogy a karakter tulajdonságai alapján valamilyen továbblépéshez a 10 oldalú kockával 3-nál többet kell dobnia. Kissmajom válogatott a kockák között, és a szép színe alapján inkább egy 20 oldalú mellett döntött, mire mondta neki az apja, hogy ez nem lesz jó, így nem fair, hiszen így könnyebb számára kedvezőt dobnia - mire Kissmajom kijelentette, hogy ő ragaszkodik a kinézett kockához, de azért hogy tisztességes legyen, akkor most 6-nál kell nagyobbat dobni. Eléggé meglepődtünk, és azt hittük, hogy véletlenül találta ki, azért rákérdeztünk, hogy és ha 30 oldalú lenne a kockád? Szinte azonnal rávágta, hogy hát akkor természetesen 9-nél magasabbat kéne...)

Most mennem kell, de jövök majd egy social skills alakulása lelkendezős poszttal is, mert talán a kis szociális életében a legnagyobb a változás és fejlődés, ott szárnyal igazán, mióta a régi toxikus környezetből kiszabadult és itt igazi normális, befogadó közegre talált... mesélem, hogy hogy lett az első heti verésből olyan társaság, amitől folyamatosan idióta vigyor van a fejünkön...

De nehéz az iskola... választás...

Tanuljátok meg tőlem, ne saját bőrön: az iskolaválogatás fő-fő szabálya az, hogy egyszerűen nem lehet túl hamar elkezdeni! Emlékszem, anno hallottam olyan kis magyar abszurdot, hogy a terhes anyuka beiratta a megnemszületett babát bölcsibe, hogy esélyük legyen majd úgy két év múlva kezdeni - nekünk ilyenünk nem volt, szerencsés helyzetben voltunk, szülés utántól már csak itthonról dolgoztam, és a magánintézményt is megengedhettük magunknak, így nem féltünk, hogy nem lesz megoldás. Az más, de nyilván nem mellékes kérdés, hogy mennyire nyúltunk mellé, mert ugye már ovi esetén se mindegy hogy hol akad az a bizonyos szabad hely, iskola kapcsán meg sokszorosan nem az, hiszen tizenkét (de minimum hat) évnyi periódusról, és potenciálisan a gyerek egész eljövendő életéről döntesz - ha valahol valaki sikeresen megutáltatja vele a tanulást, akkor egy csomó későbbi lehetőségtől elvágja magát (például nem lesz kedve továbbtanulni, miközben legszívesebben olyan pályát választana, amihez az elengedhetetlen). Én a középső csoport kezdetekor, az év eleji szülői értekezleten szembesültem vele, hogy mennyire fogalmatlan vagyok, amikor is kiderült, hogy bizonyos helyeken a nulladikos* felvételik még akkor ősszel le fognak zajlani, és az erre való beiratkozás már lezárult, azaz lekéstük a sulilehetőségek egy részét egy olyan gyerekkel, aki még akkor nem töltötte be a negyedik életévét se.
Milyen szempontok szerint készültünk választani...? Ez nagyon komplex és nagyon személyes dolog, rosszcsont M.-nek például abszolút kellemes emlékei vannak iskolás korából, játék, bandázás, csínytevések - én végig erőfeszítés nélkül éltanuló voltam, szinte kizárólag jó jegyekkel és rengeteg elismeréssel, mégis gyűlöltem a sulit, pedig semmilyen kifejezetten traumatikus élmény nem ért, egyszerűen nem éreztem jól magam ott. Ezekre alapozva mindennél fontosabb volt, hogy ez a következő évtizedre szóló döntésünk jó legyen, és főleg hogy ne a saját benyomásaink és emlékeink alapján válasszunk, hanem az történjen, ami jelenlegi ismereteink szerint és lehetőségeinkhez mérten Kissmajomnak a legmegfelelőbb.
Csomó helyről hallottuk, hogy nem sulit, hanem pedagógust kell keresni, ami akár igaz is lehet, hiszen a legmaradibb porfészekben is akadhat egy lelkes tanító, aki csodát tesz a gyerekekkel - de nem akartuk áltatni magunkat, a körülmények azért akkor is körülmények: a sok kilót tartalmazó táskát akkor is napi szinten cipelni kell, a házifeladat akkor is indokolatlanul sok, a diktált iram akkor is túlságosan kötött, a létszám akkor is őrülten nagy, a számonkérés akkor is szigorúan minősítő, stb. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy nevetségesnek tartjuk a NAT-ot, a hazai tanítási módszereket és követelményeket, az egész szaros rendszert... szóval ugyan semmiféle puccra nem vágytunk például környezet vagy felszereltség tekintetében, az állami iskolákat startból kizártuk. Amit szintén egyértelműen kizártunk, az a klasszikus sikerorientált versenyistállóztatás volt, ahol büszkén felvállalva garantáltak a kiváló jegyek, és később a bárhova könnyedén bejutós felvételizések, meg a konkurrencia tuti lekörözése munkahelykereséskor. Semmiképpen nem akartuk, hogy Kissmajom híres-neves iskolába kerüljön, ahol a rivalizálás elvárt, és a kimagasló eredmények mindenek felett fontosak, és csillagászati összegekért előszeretettel tapossák ki a gyerekek szívét-lelkét, hogy felérjenek a család és a tanerők elvárásaihoz.

Ezekből, és Kissmajom habitusából és tulajdonságaiból kiindulva tehát gyakorlatilag nem hagyományos iskolában gondolkodtunk, hanem mindenképpen valami erősen alternatív intézményben. Ő nagyon nem egyszerű eset: egyszerre van szüksége tehetséggondozásra azokon a területeken, amik nagyon mennek neki (unatkozik a vele egykorúaknak szánt feladatokon, ezért kikapcsol vagy elkalandozik a figyelme), és fejlesztésre azokon, amikhez nincs türelme (például hosszadalmas monotonitástűrést és kitartást igénylő rutindolgok). Szóval lényeges volt, hogy olyan helyre járjon, ahol nagyon kis csoportokban folyik az oktatás, és annyira differenciált, hogy minden tárgyban abszolút a saját tempója szerint szabadjon haladnia, például tanulhasson negyedikes matematikát meg egészen komoly irodalmat (Tolkien legnagyobb rajongója, "A hobbit" már megvolt, most "A Gyűrűk Ura" első kétszáz oldalát darálta be fél hónap alatt), mert annál kevesebb nem nagyon köti le, miközben nulladikos szinten fejlesztik a folyóíráshoz szükséges finommotorikáját, mert abban viszont nem jeleskedik és nem is motivált (kiválóan leírja amit szeretne nagyobb nyomtatott betűkkel). Ami még behatárolt, hogy oda-vissza napi egy óránál ne legyen hosszabb az utazgatásunk, illetve a tandíj összege akkor is elérhető mértékű maradjon, ha hirtelen valamiért jelentősen lecsökkenne a havi bevételünk. Végül mindenképpen szerettünk volna olyan intézményt, ahol már idén ősszel (azaz betöltött hatodik életéve előtt) kezdhet, mert a jelenlegi ovink ugyan csodás, de ott nulladikban más óvónőkkel és kizárólag angol nyelven folyna már a tanítás, és egy olyan gyerek számára, akinek a kommunikáció az élete, ez a változás kínszenvedés lenne: hiába értene mindent és hiába szólal meg szívesen, magyarul tizenkét éves szinten beszél és szövegért, ezt idegen nyelven hónapok alatt képtelenség lenne behozni.
A lehetőségeink tehát ma Magyarországon jelenthettek magán- vagy alapítványi iskolát, illetve NAT-követő intézménytől privát tanulócsoportig bármit. A túljelentkezés általában óriási (jártunk olyan hely nyílt napján is, ahol több, mint tíz gyerek pályázik egy helyre), és a jelentkezési folyamat mindenhol másfajta, van ahol már betöltött ötéves is bőven el van késve, mert két évvel előbbre töltik fel az osztályokat, és van ahol tavasszal felvételiztetnek az ősszel kezdődő tanévre, és csak májusban derül ki, hogy ki jutott be szeptembertől. Sok különböző tanítási módszer fut, de a közös mindben az, hogy a maximális csoportlétszám 16-22 gyerek között mozog, és gyakran van egy mindig készenlétben álló plusz pedagógus, aki szükség esetén beszáll segíteni, szóval foglalkozni tudnak akár alulteljesítésileg, akár ellenkező irányban kilógó képességű vagy érdeklődésű gyerekekkel is. Többnyire abból a merítésből indultunk ki, amit ismerősöktől hallottunk, illetve amiről jókat olvastunk különféle közösségi média felületeken, mert általában ott lehet őszinte saját élményekről tapasztalatokat cserélni; aztán lehámoztuk azt, ami biztos nem illik hozzánk, például az amúgy szimpatikus nézeteket valló Waldorfnál kizáró tényező a túlzásokba vitt hagyományoshoz való ragaszkodás, hiszen Kissmajom imád Minecraft-ban építkezni, szereti a szuperhősös sztorikat, egérrel sokkal ügyesebben manőverezget, mint kertész- vagy barkácsszerszámokkal, azaz csomó tekintetben minden kétséget felülmúlóan a 21. század gyermeke, és ebben nem szívesen korlátoznánk a továbbiakban sem.

Három olyan intézményben voltunk nyílt napon szülőként, ahova utána elvittük Kissmajmot is az ismerkedős alkalomra, ami válogatóként is működött. Természetesen nem azt mondtuk neki, hogy ezeknek a részvételeknek bármilyen tétje lenne, és igyekezzen viselkedni meg szerepelni, csak annyit említettünk, hogy különböző iskolákban fogunk körülnézni, hátha akad olyan, ami nagyon megtetszik, és szeretne oda járni később. Nincs izgalmas cliffhanger, azt már előző posztban is említettem, hogy ezek közül szerencsére bejutottunk a számunkra legmegfelelőbb helyre, ahova amúgy is vágytunk, de azért elmesélem mindhárom jelenetet, hátha valaki okul belőlük. Sulineveket nem írok ki, mert mittudomén milyen jogaik vannak, meg így utólag már nem is fontos, de közismert beceneves kezdőbetűiket megadom, hogy ha valaki rájön, hogy épp oda készül, lássa, hogy nagyjából mire számítson...
A T.H. reklámszövegei nagyon jók voltak, hiperszuperül felújított és felszerelt az egész épület, egy általam felületesen ismert anyuka a saját két gyereke kapcsán nagyon magasztalta, de nekünk végül már a helyszíni bemutatkozás alapján sem volt szimpatikus; igazából akkor tudtuk, hogy ez felejtős, amikor azzal dicsekedve indítottak, hogy ők már az általános sulisokat is kapacitálják, hogy vegyenek részt komoly tantárgyversenyeken, és a későbbiekben akár vért izzasztva is, de kivétel nélkül mindenkit bejuttatnak az általa kiválasztott bárhova is, ahova menni akar továbbtanulni. A kicsik nyílt óráján olyan erőltetett szerepeltetés folyt, hogy a kommunista idők tanfelügyelői ellenőrzései jutottak eszembe róla - ezek után csak azért irattam fel Kissmajmot a felvételire, hogy rutint szerezzen és szembesüljön ezzel a számára szokatlan helyzettel: idegen gyerekek és felnőttek közé bemenni egyedül, irányított foglalkozáson résztvenni, kérdésekre jelentkezve válaszolni. Odaérkezésünkkor újabb antipatikus húzás volt, hogy az egyenlő esélyeknek a látszatát sem biztosították, ugyanis a mi ovinkból érkezett összes többi gyereket egyik csoportba osztották be, majd vonalhúzás után úgy alakult, hogy Kissmajom meg egyedül teljesen ismeretlenekkel került egy másikba, ahol szintén volt egy jókora egymást ismerő mag, ráadásul az adott suliba járó nagyobb gyerekek kistestvérei. Volt egy mozgásos fél óra és egy kognitívnak szánt próbatétel, az első mindenféle vetélkedő jellegű tornagyakorlatokból állt (valószínűleg azt nézték, ki mennyire érez késztetést hogy megküzdjön az első helyért), a második egy annyira könnyű kirakózás volt, hogy Kissmajom fél perc alatt unta meg és állt fel mellőle (ez magamutogatós rivalizálóknak kedvező teszt, mert ők örültek, hogy gyorsan eredményt produkálhatnak... sooo not him); az egész egy közös szabad játékkal zárult, amiről Kissmajom azzal jött ki, hogy ő ide semmi pénzért nem szeretne jöbbi többet, mert itt a nénik pont olyanok, mint az előző ovijukban, egymással dumálgatnak csak, és egyáltalán nem figyelnek a gyerekekre. Amint kiderült, a teremben már otthonosan mozgó csapat, akinek nagytesói járnak felsőbb évfolyamokba, minden új gyereknek megtiltották, hogy az érdekesebb játékokhoz nyúljon, merthogy ott ők a főnökök - mindezt a tucatnyi gyerekkel bent ücsörgő három darab pedagógusnak a traccsparti közepette nem sikerült észrevenni, így csak annyit állapítottak meg, hogy volt aki annyira félénk, hogy kvázi tétlenül várta, hogy lejárjon az idő.
Az A.M. eleinte nagyon áhítozott favorit volt nálunk, mert az ismerős családok gyerekeiből többen is bejutottak oda e tanév őszétől, és a régi közös ovink után nekik ez mennyországnak tűnt, na meg akkor még (lásd előzmények) jó ötletnek tűnt nem szétszakítani a csapatot; ezen kívül plusz pénzért ugyan, de ott komoly zeneoktatás folyik szinte bármilyen választott hangszeren és stílusban, illetve büszkén hirdetik, hogy náluk minden gyerek egyéni ritmusban fejlődhet (az utólag derült ki, hogy szigorúan a NAT keretein belül, vagyis nem túl széles a sáv). Itt úgy indult a dolog, hogy az igazgató leült egy fél órában meginterjúztatni minket gyerek nélkül, ahol egy** gyanús elem máris kiugrott, éspedig hogy miközben állítólag nagyon fontosnak tartják a személyes ismerkedést, mégis csak az iskolás korú gyerekeket nézik meg one-on-one felmérésben, míg a koruk alapján csak nulladikba megfelelő gyerekek sorsáról két alkalommal negyven perces csoportos jelenlét dönt csupán (a leendő két pedagógus van bent velük), amiből nagyjából semmi sem derül ki, mert ennyi idő alatt kevesen oldódnak fel és/vagy viselkednek "normálisan" idegen környezetben. Kissmajmot várólistára vették fel, ahonnan mi töröltettük, nem vártuk meg, hogy bejelentsék, hogy alakul a tényleges beiratkozás, mégpedig azért, mert nevetséges indoklást kaptunk arra, hogy miért nem felelt meg maradéktalanul: azt mondták, hogy túl otthonosan érezte magát, és abból, hogy azonnal bátor volt és nyitott, azt a következtetést vonták le, hogy biztos erős személyiség, aki nagyon befolyásolná a csoportot az általa meghatározott irányba. LOL, a mi gyerekünk, mint vezéregyéniség! És a kiegyensúlyozott, kapcsolatteremtésre törekvő személyiség, mint jellemhiba... Mentegetőztek, hogy ez egy nagyon extra év volt, sok a testvérgyerek és a nulladikot ismétlő visszatartott (ők ugye mind automatikusan bejutnak), és alig maradt egy pár szabad hely, azokra meg inkább bambácska, csendes, visszahúzódó gyerekeket válogattak... ezzel a lendülettel meg bekerült Ma, aki konkrétan minden általunk ismert közösségben a klasszikus bully, viszont ott ártatlan báránykaként látták csak, mert új szituációkban gyáva (itt is kétségbeesetten bőgicsélt, hogy nem mer bemenni). Kissmajom nagyon kedves és barátkozós, rögtön összehaverkodott egy kisfiúval, buzgón mesélt a tanítónőknek, és polcról polcra felfedezgette a termet, és ez úgy tűnik túl félelmetes volt - ettől kezdve meg mi teljesen elveszítettük a bizalmunkat bennük, mert ha ennyire felületes aspektusokból kiindulva ilyen durván félrediagnosztizálgatnak, akkor valójában semmi garancia nincs rá, hogy jófej, emberséges, abúzus-mentes gyerektársaság alakul ki; az már csak bónusz, hogy olyan helyre, ahol további évekig kellene elviselnie Ma társaságát, semmiképpen nem küldenénk, még ha az X-Mansion is versengene érte.
A B.S. pár évvel ezelőtti megalakulása óta a listánkra került, és már oviváltáskor is szóbajött, de végül gyorsan kellett lépni és akkor jobbnak tűnt a csoportos váltás, így elengedtük. Most viszont pár hónapja átvitték oda a sógorék kilenc éves kislányát, aki az állami sulit utálta, sírva járt be reggelente, nem voltak cimborái, ide meg repesve indul nap mint nap, teljesen kivirágzott, és boldogan vesz részt mindenben. Szerencsénk volt, mert amikor jelentkeztünk az iskola még magántanulói státuszú gyerekek közösségeként működött, de mire bejutottunk, már kihirdetésre került az akkreditációs folyamat sikeressége, és emiatt a változás miatt indul egy plusz csoport is ősztől, mert különben nagyjából csak külföldre költözés esetén szoktak üresedni helyek, amúgy a startnál jelenlevő kollektíva megy végig egymás mellett az évek során (tehát nem indul minden évben első osztály a megszokott szisztéma szerint). A felvételi itt egy interaktív bemutató beszélgetéssel kezdődött, ahol az intézményvezető és a pedagógusok meséltek, kérdésekre válaszoltak, és volt alkalom a szülőknek is egymással dumálni. Aztán volt egy gyakorlatilag időkorlát nélküli találkozó az intézményvezetővel, ahol kifaggatott a családunkról, a gyerekről, hogy miért választottuk őket, és mik a terveink és elvárásaink a gyerek fejlődését illetően, és mi is faggathatuk őt mindenféle részletekről; eközben Kissmajom körülöttünk játszadozott az órák után még bennmaradt gyerekekkel, talált is magának és nagyfiút, akivel nagyszerűen elszórakoztatták egymást, hál'Istennek itt senkit sem zavart az instant beilleszkedése. Végül az összes jelentkezőt tucatnyi csoportokra osztották, és be kellett vinni a gyerekeket játszódélutánra, ahol jelen volt körönként négy saját pedagógus és egy pszichológus, akik moderáltak, foglalkoztattak, csekkolták az interakciókat. Hatalmas hátrányból indultunk, mert a síelésünk miatt lemaradtunk a korban hasonló gyerekek találkozójáról, így mikor Kissmajom ment, két sokkal nagyobb lányon kívül kiscsoportos korosztály volt csak jelen, akikkel ő sosem nagyon tudott mit kezdeni; ráadásul épp gyomorrontott volt, így az autóban oda- és hazaúton is hányt szegénykém, szóval izgalmas volt a várakozás a ránkbólintó telefonhívásukig.

Ezek után valahogy sorsszerűnek érezzük, hogy rengeteg kanyargás után pont most lyukadtunk ki pont ide, mert ezt a tanulási stílust tényleg mintha Kissmajomnak találták volna ki a rendhagyósága miatt. A differenciáltság itt annyira alap, hogy életkor szerint besorolt osztályok helyett egyéni tudásszintre alapozott csapatok vannak, azaz mindenki minden tárgyat olyan színvonalon tanulhat, amilyen a fejlettsége szerint számára a legoptimálisabb. Minden gyereknek felnőtt mentora van, aki segíti az érdeklődési körének megfelelő projekteket kiválasztani, és végigköveti a kivitelezésüket -  tantárgyak helyett komplex projektek vannak, amik több területet felölelő tudást alkalmaznak. Minden közösségi viszony legfontosabb eleme a másik elfogadása és tisztelete, az empátia és tolerancia, az egymáshoz képesti megmérettetések helyett a közös megoldáskeresés, az egészséges vitakultúra, az eredményes team-work, és a soft skills tudatos csiszolása.
Ősztől indul tehát reményeink szerint 12 év, amikor Kissmajom azt és úgy tanulhat, ami és ahogy neki a legeslegjobb, az ő érdekei kerülnek mindenek fölé, a saját ritmusában haladhat a saját céljai felé, biztonságban és támogatásban részesül, bármilyen irányba is tapogatózna. Szinte túl szép, hogy igaz legyen, de úgy érzem, nagyon kiérdemelte már ez a drága kisfiú végre a stabilitást és a nyugalmat...



* A nulladik vagy preschool az néhol nagycsoportos korú, néhol a nagycsoportot már kijárt, de még nem iskolakész (vagy szülők által visszatartani kívánt) gyerekek számára kitalált évfolyam, amit életkortól és érettségtől függően egyszer vagy kétszer lehet járni. A magánintézmények jó része (sulik, de sokszor ovik is), indítanak ilyent, ami egy fajta átmenet: már struktúráltabb napirenddel működik, mint egy óvodás nagycsoport, de még nincsenek konkrét padbanülős tanórák, viszont napi szinten kötelező feladatokat kapnak a gyerekek... valamiféle beszoktatás ez, hogy első osztályban ne érje őket sokként a hatalmas változás. Ovikban ide általában egyenes átmenet van a nagycsoportból, iskolákban a kiválasztósdi már ezek előtt megtörténik, és ha nem derül ki durva inkompatibilitás a gyerekkel vagy szülőkkel az ott töltött év alatt, akkor az első osztályba való felvételi már csak formalitás lesz, azaz kvázi kinevelik a saját sulisaikat a saját nulladikukban; mire iskolát kezdenek már ismerik az épületet, az általános szabályokat, találkozgattak már a tanítókkal és nagyobb gyerekekkel.
** Azóta a hónapok során továbbiakra is fény derült: miközben azt állítják, hogy a csoportok dinamikáját védendő, év közben egyáltalán nincs felvétel, tudunk konkrét családról, akivel ezügyben mégis kivételeztek; több egymástól független forrásból hallottunk olyan esetekről, hogy különösebb indoklás nélkül rúgtak ki diákokat akár év közben is, ha azok nem voltak hajlandók tökéletesen olyanná idomulni, amilyenek a nem teljesen pontosan megfogalmazott elvárások; két alkalommal is elküldtek olyan SNI gyerekeket, akiket eredetileg a problémáik ismeretében felvettek; az ismerős családok gyerekeire, aki amúgy az átlagosnál sokkal szófogadóbb ötévesek, többször rájuk lett szólva, hogy túl hangosak, aktívak, neveletlenek. Gyakorlatilag teljesen esetleges és bizonytalan, hogy miután bejutott a gyerek, valóban ott töltheti-e el az iskolaéveit nyugalomban, a pedagógusokkal és úgy általában a közösséggel együtt dolgozva az esetlegesen felmerülő gondok konstruktív megoldásán, vagy esetleg különösebb habozás nélkül kicsaphatják a francba, mint másfél évszázaddal ezelőtt.

Hír

Ma kerek hat éve, hogy megtudtuk a hírt: a nagyon vágyott-várt-szeretett első gyerekünk sosem fog megszületni. Jövő hétig még velünk maradhatott búcsúzni - jövő héten van tetoválós időpontom, hogy ne csak a szívem, a testem is nyomát viselje annak, hogy volt nekünk, és nagyon vágytuk-vártuk-szerettük. Egyszerre kerül majd fel rám a neve Kissmajoméval együtt, és egy kép, amit M. legjobb barátja és Kissmajom keresztapja készít épp nekem.
Az időpont is véletlen volt (még ősszel foglaltam, akkor ez volt a legközelebbi szabad lehetőség), és az is, hogy B. ma küldte át a rajz nyers változatát megnézésre; mégis úgy érzem, egy korszak valahogy lezárul az életemben ezzel... elengedem a további vérszerinti gyerekek gondolatát. Volt egy kislányunk és van egy kisfiunk, a végtelenségig hálás vagyok Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, de egyiket sem merem tovább kísérteni ilyen álmokkal. Ennyi fért bele a bátorságomba, az agyamba, a szívembe és az életembe, és ennyi be is tölti: egészségesek vagyunk, boldogok, szerencsések, teljesek, így, ahogy vagyunk. Maradjunk meg ebben az új esztendőben, és még rengeteg hosszú-hosszú éven át ugyanígy, ámen.

Nagyon durva...

...hogy ekkora már! És hogy múlt hét óta ez a kis futóbringa már csak egy vicces nosztalgia-ride, mert nagyjából húsz perc alatt megtanult nagyfiús biciklin pótkerekek nélkül száguldani. Mindezt miután a márciusi síelésen egy hétnyi gyakorlás után M. elképesztő sebességgel levitte egy olyan piros pályán, ahol én nem mertem elindulni - és még le sem értek az utolsó szakaszon, mikor már fülig érő szájjal vigyorogva kiabálta, hogy zárás előtt légyszi mehessenek még egy kört. Most épp görkorcsolyát vadászok neki, a boltban ráállítottam ugyanis, és két lépés után már stabilan kontrollálta a lábait... amin nem kellene persze csodálkoznom, mert a jégen már január óta tök magabiztosan siklik.
És mindeközben nyolc éven felülieknek íródott Rumini regényt olvasunk neki, és meséli vissza hibátlanul, olyan szavakat és kifejezéseket használva aktívan, hogy csak pislogunk. És szinte bármilyen szót összeolvasva is megfejt már, illetve ha olyan kedve van, le is ír... jó, ezt egyelőre csak hűtőmágnesekből tudja tökéletesen, mert kézzel pár betűt megfordít, és többnyire jobbról balra halad.  Bármeddig elszámol, húszig könnyedén összead meg kivon, és magától rájött, hogy hogyan működik a szorzás.
A Minecraft játékában sajátkezűleg felépített  a semmiből egy kis miniverzumot, aminek a közepe M. dolgozószobája (mert az az ő közös birodalmuk), és amiben úgy tájékozódik, hogy az egykori híres-neves-nevezetes Quake bajnok apja nem bírja követni - és az eredeti nyelven nézett napi fél óra rajzfilmjeire alapozva random egyszerűbb mondatokat rak össze angolul, meg csomó mindent lefordít magyarra úgy, hogy a fele szót megérti, a többit kilogikázza. A 4-7 éveseknek szóló fejlesztő matek és írás-olvasás feladatlap-gyűjteményből nem tudok olyant választani, amit ne oldana meg tökéletesen, egészen ijesztő.
Hol van az én kis pici gömbfejű babafiam, hol?!

Évzárás-évkezdés...

A teljesség igénye nélkül az elmúlt egy hónap nagyobb eseményei...

- Megvolt az első igazi nagyfiús szülinapi zsúrja (is, mert összesen négy darab felköszöntős "bulija" lett: ez, egy haverokat igazi munkagépeket kipróbálni meghívós, egy családi és egy óvodai), játszóházban, az általa kiválasztott ovis pajtásokkal, reggel kilences nyitástól este nyolcas zárásig pörögve. A nagy ünneplések és ünnepek közepette az is kiderült, hogy totálisan hidegen hagyja a decemberi összesítő ajándéközön: amiket ő maga kért, azokkal örömmel játszott, amiket mástól vagy tőlünk kapott, azok között is lettek kedvencei, de egy csomó napokig tornyosult érintetlenül, mire végre kipróbálta őket... lil' weirdo...
- Megvolt az első igazi nagyfiús szilveszter éjszakája, amikoris szabadtéri Beatles emlékkoncertet néztünk végig az első sorból kornyikálva, sült krumplit zabálva és gyerekpezsgőt (jó, én nem csak) kortyolva; később egy vastag ködben araszolós kaland után hazaérve, kegyesen eljött velünk aludni, mikor mondtuk három óra körül, hogy tőlünk még fennmaradhat nyugodtan, de mi már nem bírjuk tovább. Előtte Halloween éjszakáján megengedtük, hogy bármeddig ébren legyen, éjjel kettőkor a hullafáradt M. reménykedve betett neki egy egészestés anime filmet, hogy hátha kidől, de bakker lazán végignézte, és fél négykor aludt el végül, úgy, hogy az igazából fél öt volt az óraátállítás miatt.
- Teljesen belezúgott a klasszikus Star Wars trilógiába, az apjával elejétől-végig és részletekben is megnézték összesen vagy tízszer a téli vakáció alatt és után, minimális kronológiai bukfencekkel gyönyörűen és részletesen el tudja mesélni mind a három rész intrikáit, és a karácsonyi előtti nagybevásárlást úgy abszolváltunk, hogy Darth Vader ruhában Birodalmi indulót dúdolva vonult végig a hipermarketeken, a stresszesen rohangáló emberek nagy derültségére. Ezen kívül (vagy ahogy ő mondja: "egyben") ő Spidey és Batman is, az elsőhöz szintén van már jelmeze, a másodikhoz szeretne, és keressük épp a megfelelőt.
- Pár napja Minecraftot is tolnak, ráadásul a zombis verziót, M. vett neki egy icike-picike egeret, hogy végre ne csak utasítgasson, hanem actually játsszon is. A nem létező türelmét tőlem örökölte, másodpercek alatt odakúrja az irányítást az apjának, ha valami nem megy elsőre, vagy megunja, ha több időt vesz igénybe, valószínűleg még pár évig nem lesz híres gamer.
- Imád korcsolyázni, pedig csak azért vettünk neki, mert minden haverjának van, nem is reméltük, hogy két percnél tovább a lábára engedi - ehhez képest csuromvizesre izzadtam magam már első tesztelős alkalommal, mert folyton lelkesen csúszni akart és visszamenni és újrakezdeni; egyelőre szigorúan kapaszkodik belém őóvatossága, de szerintem hetek kérdése és suhanni fog, amennyire jó az egyensúlyérzéke. Ezek után alig várjuk a márciusi síelést, szerintünk az is nagyon könnyen fog menni neki, főleg úgy, hogy a kedvenc ovistársaival (és hihetetlenül jófej szüleikkel), így közösen motiválják majd egymást.
- Elkezdett élvezhetően gitározni - nyilván a húrokat nem bírja lefogni, de egyetlen meghallgatás után simán leutánoz bármilyen "strumming" stílusú pengetést, tökéletesen tartja az ütemet, sosem téveszti el a ritmust, és kristálytisztán énekel ki hozzá minden hangot, az egyik óvónője szerint (aki mellesleg évtizedek óta rendszeresen fellépő énekesnő) valószínűleg abszolút hallása van. Karácsonyra kapott igazi profi furulyát, csörgőt és szájharmonikát is, zongorázni is szívesen ül le az apja szintetizátorához, és a doboláshoz is visszatér néha, de a kitartó szerelem amihez mindig (értsd: napi minimum egy, hétvégén inkább 2-3 órára) hűséges, az a gitár.
- Megvolt az első mozija: a szinkronos Ferdinánd unalmasnak bizonyult neki, úgy felénél (miután elfogyott a szintén első popcornja) mocorogni kezdett, és illedelmesen suttogta, hogy ha nem bánjuk, ő szívesebben nézne otthon Jedi visszatér jeleneteket, úgyhogy kijöttünk, pedig nem volt rossz; eddig csak két hagyományos rajzfilm kötötte le, a Finding Nemo és a How to Train Your Dragon, amiket akárhányszor megnéz angolul is, amúgy sokkal jobban tetszenek neki az animék, például nagy kedvenc a Totoro. Divatos mániákra és rajzfilmsorozatokra egyszerűen képtelenek vagyunk rászoktatni, pedig próbáltuk, mert nem ártana, ha néha be tudna szállni az ovisok verdás meg mancsőrjáratos meg tűzoltósames megmittudommilyen játékaiba... hál'Istennek túl jól sikerült a tévétlenség, úgy tűnik.
- Megtanulta helyesen fogni a ceruzát, és azóta jól olvashatóan lemásol bármilyen nyomtatott nagybetűs írást, és az egyszerűbb betűkből fejből is le tud írni szavakat, igaz minimum kétcentis méretben és legtöbbször jobbról balra irányba. Amint kiderült, rajzolni is tud, csak nem szeret (eddig azt hittük, semennyire sem megy neki, mert nem csinálja szívesen, és amikor "muszáj", akkor színes krikszkrakszokkal szórakozik), megy az emberalak is, és szinte bármit felismerhetpen visszaad, amit kérünk, Totoro például ijesztően élethű.
- Angol szavakban már ki tudja ejteni az r hangot - erre dalszövegekből jött rá, és mutatta büszkén, hogy íme, ez a magyartól különböző kiejtés megy bizony; ilyenkor a saját nevét csodaszép angolsággal mondja ki.
- Megtanult egyedül enni (levest is, mellécsepp-mentesen, annak ellenére, hogy folyamatosan én etettem), egyedül öltözni (kezeslábast is, zoknit is, de szerencsére ezeket még mindig szívesen engedi át nekem), egyedül segget törölni (ez ovis önállóskodós dolog, itthon megcsináljuk mi, mert szegénykének kábé cirkuszi mutatványba kerül megfelelően lehajloni hozzá). Az éjszakai pelusa tízből kilencszer makulátlan (a becsurranó mennyiség is kevés és általában akkor van, ha túlzottan sokat iszik közvetlenül lefekvés előtt), csak azért adjuk rá még mindig, mert ő teljesen kómásan alussza végig a 10-12 óráját, és ebből a nagyon mély álomból nincs szívünk felráncigálni biztonsági pisilésre vagy ágyneműcserére még minden tizedik éjjelen sem.
- Az oviban szintén tízből kilencszer nem alszik délután, és úgy is jól elvan este kilenc utánig, úgyhogy csak akkor szoktunk inszisztálni (és az óvónők segédkezni altató hátsimivel vagy talpmasszázzsal), hogy pihenje ki magát, ha délutánra vagy estére olyan programunk van, amit érdemes full gőzzel kiélvezni.
- Egyre asszertívabb - még van mit fejlődnie, de annyit biztatjuk és tanítjuk rá, hogy lassan kezd beérni a révezetés: múltkor nagyon büszke voltam rá, mert egy nála kétszer nagyobb lány akarta erőszakkal elvenni a játékát, és mire mentem volna közbelépni (mert ilyenkor nem szokott védekezni, csak jön és elpanaszolja, én meg nem hagyom segítség nélkül, hogy támogatva érezze magát), tiszta erejéből ráordított, hogy hagyja békén, nem adja oda, és nem is engedte el.
- Egyre könnyebb vele: sosem volt egy sírós-hisztis gyerek, de most még nagyfiúsabb, szinte kizárólag csak akkor pityereg vagy mérgelődik, ha már nagyon-nagyon fáradt, és akkor is tökéletesen megfogalmazza, hogy mi a baja, és hogyan tudunk segíteni. Egyre okosabb és viccesebb, konkrétan értelmesebb és szellemesebb beszélgetőpartner, mint néhány felnőtt ismerősünk, bármiről lehet vele dumálni, mindenről vannak elméletei, véleményei, preferenciái, és nagyon szórakoztatóan tudja előadni őket.
- Még az eddiginél is sokkal bújósabb, egészen egyértelmű, hogy ugyanúgy az érintés a szeretetnyelve, mint nekem, és imádjuk, hogy mindig ölel, szorít, simogat, dédelget, és számtalanszor elmondja, hogy mennyire szeret.

Most ezek ugrottak be hirtelen, ha valami még eszembe jut, hozzárakom, hogy megmaradjon neki, mert már most mániája a babakori videóit visszanézni meg régesrégi történésekről meséltetni minket.
De egészen röviden összefoglalva: a gyerekünk minden (különösképpen geek) szülő álma, és nincsenek rá szavak, hogy mennyire, de mennyire...

Emlékezés így, szülinap előtt(ről)...

Fürdés után a majdnemnégyéves felöltözve várt az ágyon, amíg beállítottam a vackunkat (párnák, takarók, mindenkinek a sajátja, és a nagy közös), és vártuk, hogy M. előkerüljön altatáshoz, bohóckodott, énekelt, ugrált, rötyörészett, mint minden este - aztán hirtelen megállt, elcsendesedett, és egy kis elmélkedés után ragyogó szemmel elmosolyodva megszólalt:
- Én úgy örülök, hogy téged meg Apát választottalak!
Akkor csak annyira futotta a könnybelábadós meglepetésből, hogy megismételtettem vele ezt a kijelentést M. beérkeztekor, és mindketten agyonölelgettük, miközben ki tudja hányadszorra hálásak voltunk Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, az életnek.
Aztán mivel napi többször eszünkbe jutott ez az unearthly vallomás, tegnap rákérdeztem, hogy mit értett ezalatt.
- Hát az úgy volt, - válaszolt rövid mélázás után, - hogy nézelődtem lefele onnan a babavilágból, és egyszercsak megláttalak titeket, ahogy itt jöttetek-mentetek. És akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az Apa meg ez az Anya...
- És miért tetszettünk meg neked épp mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, - vágta rá habozás nélkül, - mert így... mosolygott a szátok!
♥

Én soha semennyire sem hittem az ilyen kiválaszt-egy-lélek jellegű mesékben. Aztán ettől függetlenül öt éve és egy hónapja minket is kiválasztott valaki, és mi végig tudtuk, hogy velünk van, és azt is, ahogy megengedi, hogy elengedjük, és elbúcsúzik, és elmegy. És mindig úgy éreztük, hogy három hónappal később ő küldte nekünk ezt az új csodát - akkor ezek szerint mégsem.
Ez a Csodánk is teljesen szabadon döntött. Hát van a világon nálunk szerencsésebb szülő...? És meglepő, hogy azóta is egyfolytában mosolyog a szánk?!
:)

Ú̶j̶ ̶É̶v̶r̶e̶ Életre szóló bölcsesség Kissmajom módra

A több mint fél éve (talán költözés óta?) meg-megjelenő kései szeparációs szorongásos fellobanások részeként, érzékenyebb napjain Kissmajom ragaszkodni szokott hozzá, hogy minden lefekvés körüli tevékenyésben passzívan részt vegyek - például mindenképpen az apja fürössze, mert én nem csinálom jól (túl hideg a csúszásgátló, túl meleg a víz, túl erős a zuhanysugár, you name it), de én közben legyek ott, és ücsörögjek a budi tetején, és nézzem végig az egészet. Mikor különösen rossz a kedve, képes zokogós sírásba lovalni magát, hiába mondom el előre, hogy miket fogok csinálni (megetetni a macskát-kutyát, megmelegíteni a tejét, előkészíteni a pizsamáját, stb.), amik miatt nem tudok jönni csak a procedúra végére, hogy fürdőlepedőbe bugyolállva átvigyem az ágyba. Ilyenkor nem tudja megmagyarázni, hogy miért búslakodik, azt mondja, hogy azért, mert nem jövök, de hiába magyaráz M., hogy: "De jól tudod, hogy mindig jön, még soha nem volt olyan, hogy hívtad vagy megígérte, és nem jött, mire végzünk...", a válasz változatlanul az, hogy "De nem tudom, mert nem látom!".

Na, ma egy ilyen érzékeny nap volt, mert tegnaptól megy az oviba szoktatás: volt ugye egy nagy szünet, amikor két hétig családi burokban dédelgettük mindenféle imádott programjával, aztán nem a nyugis kis bölcsibe ment vissza, hanem idegen környezetbe, ráadásul ma már el is jöttem pár órára. Nem volt szomorkodás, elváláskor elterelhető volt, sokat evett, bátran felfedezett, érkezésemkor nevetve fogadott, lelkesen mesélt, de azért észrevettem, hogy minimálisan labilisabb, bújósabb, anyásabb. Mikor közeledni kezdett a fürdés ideje, épp lent voltam a garázs szinten, így nem voltam fültanúja a párbeszédnek, de a lényeg körülbelül a szokásos volt: bejelentette M.-nek, hogy ő akkor most lekiabál nekem, hogy jöjjek, M. meg mondta, hogy ne, mert az marha idegesítő, ha az embernek dolga van, és csesztetik, és úgyis mint mindig, most is jönni fogok, amint végzek. Pár perc múlva, mire felértem, már könnyekkel-méreggel kiabált az apjával - ahogy megjelentem, a sírást azonnal abbahagyta, elmeséltettem, hogy mi a baj, aztán mindketten mondtuk neki, hogy dehát mééé kell ezt mindig előadni, hát MINDIG érkezek, sietek, jól tudja - de nem tudja, mert nem látja, (a)hogy jövök.

Én: "De, kicsim, vannak az életben olyan dolgok, amiket nem látunk, mégis elhisszük, tudjuk, hogy léteznek. Hát nézd meg, van például a szeretet..." - érvelek nagyon okosan... vagy legalábbis azt hiszem - "Na, a szeretetet azt nem látjuk, ugye? Mégis érezzük, biztosak vagyunk benne, hogy ott van... Azt tudod, hogy szeret Anya, pedig nem látod a szeretetét, nem...?"
Ő: "Tudom... De azt látom is..." - teszi hozzá meglepetésünkre.
Én: "De hogyan? Hol látod?!"
Ő: "Hát... a szeretet az ölelésben van..."
És igen, ott. Úgyhogy ölelésekben gazdag 2017-et mindekinek!

A tökéletesből k̶e̶l̶l̶-̶e̶ merre tovább...?

Úgy egy hónapja esküvőn voltunk, a sajátunk óta először, M. egyetem alatti legjobb barátja házasodott, egy nagyon furcsa lánnyal, akit még embercsempészős menekültmentős időszakomban zártam a szívembe közös hullámhosszaink okán. Szűkkörű esemény volt, a családon kívül csak a férj három barátja és a párjaik voltunk jelen, összesen vagy harminc ember; a lagzit vártuk igazán, mert nyolcvanas-kilencvenes évek zenéit ígérték mulatóssal vegyítve, hogy a rokonok is ki legyenek elégítve, szóval érdekesnek ígérkezett - aztán meglepetésszerűen a templomi szertartás volt nagyon személyreszabott és igazán sírósan szép. Erősen leegyszerűsítve lényegében azt mondta a papnéni, hogy a hosszúéletű és boldog kapcsolatok titka az, hogy az ember tudjon bocsánatot kérni és bocsánatot adni, és mindig együtt újrapróbálni.
M. könnyes szemmel mosolyogva rámnézett, én meg ugyanúgy vissza - megcsináltuk. Döcögve-bizonytalankodva, megtanultunk és -tanítottuk egymást bocsánatot kérni és adni. Tizenegy évnyi hegyen és völgyön át, égen és földön túl, itt vagyunk, hazaérkeztünk, és ebben a hazában az univerzum legcsodálatosabb lénye az saját miniuniverzumunk közepe. A helyünkön vagyunk, és minden a helyén van körülöttünk. Nagyon nehéz innen továbblépni, irányt találni, elköteleződni felsejlő lehetőségek mellett. Kívánni és kérni éppen lehet, és kell is, mert ha ennyi minden megadatott, bűn lenne nem hinni a még több-ben. Ugyanakkor kísértés lenne követelni, elvárni ezt a többet.
Persze, nem bánnánk, ha Apu és M.Anyuka krónikus betegségei csoda folytán meggyógyulnának, ha M.Apuka hirtelen műtét nélkül is rendbejönne, ha váratlanul teherbe esnék, ugye... És a legnehezebb az, hogy míg nem fognak és nem fog, addig nekem akár még össze is jöhetne, ha még mindig szívvel-lélekkel és meggyőződéssel tudnék harcolni érte. Érdekes, hogy nem erőm nincs hozzá, és nem nembízom a sikerben, és nem is tartok a következményektől, bármi is lenne az eredmény. Csak valami megmagyarázhatatlan, irracionális, beteg félelem bújkál ott legbelül, hogy vajon mennyire, meddig nyújthatjuk-nyúzhatjuk a szerencsénket? Mekkora boldogságadag jár két átlagos, nem különösebben jóságos, nemes, tiszta embernek, akik már így is sokkal többet kaptak, mint ami másnak nem adatott meg, pedig ugyanúgy vagy még jobban megérdemelné...? Butaság, tudom, de komolyan azon agyalok, hogy ha többre pályázunk, kibillenünk ebből a tökéletes egyensúlyból, és valamit elveszítünk cserében; így csak tolom-tolom a döntést, és közben aggódóm, hogy kifutunk az időből, aztán mire megérik az elhatározás, és megjön a bátorságom, elúszik az esély.
M. szerint ez ilyen Kelet-európai kishitűség, merjünk nagyravágyni, és igenis bátorkodjunk lépni. Nem tudom, és ma nem is akarok gondolkozni rajta. Ma még csak olyan terveken vagyok hajlandó töprengeni, hogy jövő ilyenkor, ha teljesen kész lesz a kertünk, és minden dús zöld lesz benne és színes virágos, csinálunk egy ismétlést, és a világ legelképesztőbb jópasija az íriszekbe öltöztetett teraszunkon elvesz feleségül mégegyszer jól.

Life changing events...

Nem, nem vagyok terhes. Történtek viszont hatalmas dolgok, és már annyi mindenkinek ígértem privátban, hogy részleteket is kapnak hamarosan, hogy mesélem is őket rögvest.

Az úgy volt, hogy ültünk egy szép napon a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszán, és miközben a csodálatos kisfiunk viháncolt a jófej kutyánkkal, épp arról beszélgettünk, hogy ez már ennél jobb egyszerűen nem lehetne. Erre másnap M. kapott egy állásajánlatot attól a cégtől, ahová kerek két éve pályázott egyet, és akkor igencsak elrontotta a fél nyarunkat az, hogy nem vették fel. Közben persze silver linings... as it turned out, a lehető legjobb dolog volt ez az elutasítás, mivel ha akkor nem marad a jelenlegi munkahelyén, csak hitelből tudjuk felépíteni a házat, ugyanis gépekben, munkaerőben és anyagban is milliókban mérhető segítséget kaptunk tőlük.
Visszatérve két évvel ezelőttre: a szakmai interjún imádták, lelkesen körülrajongták, és konkrétan majdhogynem kimondták, hogy mikor kezdhet, aztán a visszahívásuk napokig késett, míg végül szabadkozva bökték ki, hogy a vezetőség váratlanul létszámstoppot rendelt el, és sajnos vissza kell vonniuk mindent, de megtartják a jelentkezési adatait, és blablabla. Nagyon szar érzés volt, mert egyszerűen nem értettük az egészet, a sok dicséret, és abból következő tervezgetéseink után elég nagy pofáraesés volt a hirtelen fordulat, főleg hogy egy nagyon jó hírű multiról van szó, azt hittük, hogy külföldi cégeknél ez nem így működik; meg tetszett volna neki a feladat is, végre kihívás és újdonság a sok éves stagnálás után, egy várhatóan nagyon sokáig stabil cégnél, ahol sok a fejlődési és fennebb lépési lehetőség... annyira vágyott rá, hogy igazándiból elfogadott volna kicsit kevesebb pénzt is, mint amennyit épp keresett.

Fast forward to three weeks ago: felhívja ugyanaz a HR-es csaj, aki akkor a rossz hírt közölte és azt mondja, hogy lenne valami, érdekli-e még, volna-e kedve bemenni egy beszélgetésre a csapatvezetővel, aki embert keresgél - őszintén szólva a nem sok volt, és miután reflexből igent mondott, még tanakodtunk is, hogy mennyivel előtte van az, hogy még nem ciki lemondani, mert épp közeledőben volt egy határidős dolga a mostani munkahelyen. Aztán enyhén másnaposan, nagyon kialvatlanul, és teljesen beleszarva az egészbe, elment mégis, hogy ha nem más, legalább rákérdez a múltkori okokra, és lesz valami lezárás-íze a régi szerencsétlenkedésnek. Jelen volt a legutóbbi interjút vezető fickó, meg még két menedzser, szakmai ügyben egyetlen egy kérdés sem hangzott el (előttük voltak az akkori papírjai, meg emlékeztek is rá), és gyakorlatilag abból állt a két órás találkozó, hogy megpróbálták meggyőzni, hogy mennyire jó lesz neki ott. Mondhatni, hogy sikerült is nekik, mert úgy jött haza, hogy csillogó szemmel mesélt, de tanulva a múltból azt beszéltük meg, hogy inkább ne éljük bele magunkat semmibe, mert ha ezúttal nem is lépnek vissza, legalábbis anyagilag tuti nem tudnak jobbat ígérni a mostaninál, hiszen az elmúlt időben továbbképződött és jelentősen kibővült a munkaköre a jelenlegi cégnél, és ezáltal a fizetése is megmásfeleződött. A következő hét elején felhívták, és lazán bemondtak kezdésnek egy olyan éves bért, mindenféle extra juttatásokkal (SzÉP kártyától kajatámogatáson át magánkórházi ellátásig) kiegészítve, amire egyszerűen nem lehetett nemet mondani - úgyhogy nem mondott.

És itt jön a képbe a még nagyobb durranás, ugyanis meghánytuk-vetettük, hogy amellett, hogy a mostani főnökét nem kellene szarban hagyni mínusz egy fontos emberrel, pénzügyileg sem lenne okos dolog kilépnie. Csináljuk inkább azt, hogy az őt nélkülözni nem tudó munkakört továbbra is elvállalja távban, a többi ügyeit (sok, de megfelelő rutinnal simán csinálható félműszaknyi időben) meg átveszem én, az a rész eleve nem rocket-science, ráadásul lesz fél évem betanulni. Decemberig kitalálhatom, hogy tetszik-e az egész, és ha igen, akkor sajnos a nagy visszavárás ellenére fel fogok mondani a munkahelyemen - én már tudom, hogy bármennyire szerettem anno, nekem most már nem fog hiányozni, ami a céget illeti meg... hát az új felállás szerint keresni nagyjából ugyanannyit fogok, de maximálisan én fogom beosztani az időmet, és a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszáról dolgozhatok, a sziesztázó kutyánk mellől, szóval... they can't really beat that. Arról nem is beszélve, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy Kissmajomnak csak akkor és annyi időre kell majd oviba járnia, amikor és amennyihez kedve lesz, ami ugye nem lényegtelen szempont.
Két éve majdnem megjósoltam, ha nem is megvalósulást, mert azt nem mertem volna remélni sosem, de a vágyamat, hogy megtörténjen, igen. Most meg azt kellene hozzátenni így a végére, hogy már csak a kisstestvér hiányzik, de nem tudom, hogy igazán tutibiztosan hiányzik-e, és amíg el nem döntöm, inkább kerüljük a témát - és hajrá, másfajta új kezdetek... :)

Harminc

Két és fél éves. Még mindig egy csoda, és minden nappal egyre csodább. Még mindig napi sokszor, vagy inkább egyre többször csaodálkozunk rá, hogy vajon hogyan lehet a miénk, mitől lett ilyen érdekes, különleges, komplex kicsi ember, miért érdemeljük meg...?

Annyira okos, rengeteg mindent tud, olyan dolgokat is, amiket talán fél füllel hallhatott egyszer*, mert mi nem emlékszünk, hogy elhangzottak volna valaha a jelenlétében, meg persze csomó olyant, amivel a hétköznapjainkban és/vagy általunk találkozik**... elképesztő a memóriája***, a tájékozódó- és felismerőképessége, nyolc-tízsoros dalokat meg versikéket harmadik ismétlésre simán megtanul, új útvonalakat****, fontos épületek megnevezésével szintén... Szeret történeteket összerakni, a szókincse az valami hihetetlen*****, vannak olyan kifejezései, amiket még mi felnőttek sem használunk rutinszerűen, ő meg csak úgy casually beépíti őket egy-egy banális mondatba, tökéletesen kontextusba helyezve őket. Nagyon szívesen mesél******, valódi és képzeletbeli eseményekről is, csomó kétszer ennyi idős gyereknél is sokkal koherensebb, színesebb, fantáziadúsabb, részletgazdagabb eredménnyel. És vicces, olyan valóban értelmesen/szellemesen: felépítve a hangulatot, kivárva a megfelelő pillanatot, és már előre mosolyogva a csattanó időzítésén******* - vagy egyszerűen csak az épp zajló beszélgetés által inspirálva dob be valami olyant, amin ő maga is meglepődik, hogy milyen találó.

Egy kis egyszemélyes showman, imád szerepelni, bármilyen öt centinél magasabb tereptárgyat azonnal kinevez színpadnak, és már mászik is fel rá, és kezd énekelni-táncolni-szövegelni rajta - idegenek előtt is simán, csak onnan tudni, ha zavarba jön, hogy olyankor sokkal hangosabb az előadás, mint általában, és néha nagy izgalmában átvált halandzsába, amit amúgy már szinte sosem tesz. Egész nap szerepjátszik********, egész világokat épít fel a képzeletében, és egyáltalán nincs hozzá szüksége semmire; ha épp ott van a Yoda és Thomas plüssfigura (ők ketten a legkedvencebb és leggyakoribb szereplők), akkor oké, de ha nincsenek, semmi gond, simán így hívja a díszpárnákat, homokozójátékokat vagy akár három darab diót, és ugyanúgy történteti körülöttük a legszövevényesebb cselekményt, mintha végig őket látná.

Aranyos, kedves, nyugodt, reasonable, szelíd, majdnem azt mondtam, hogy szófogadó, mert hát az is, csak ennek annyira pejoratív íze van, mintha egy sor korlát lenne az egész élete, pedig nem az, nincs is rá szükség, mert annyira igyekszik a kedvünkben járni, annyira leveszi még a rezdüléseinkből is a kéréseinket, hogy szinte nincs is szükség tiltani bármit is, csak akkor feszeget határokat, ha tényleg kifejezetten az a célja, hogy felbosszantson minket (lásd: dackorszak).
Végtelenül őszinte, annyira megható, ahogy mindig álszemérem és színészkedés nélkül kimondja, hogy mit szeretne, mire vágyik, bátran és mindennemű visszafogottság nélkül kér puszit, ölelést, bújást, együttlevést, és minden egyes alkalommal megdöbben és baromi idegesítő nyígásig-bőgésig felháborodik rajta, ha pillanatnyi elutasítás miatt halasztásra kényszerül, bármilyen megalapozott, és logikával számára is teljesen érthető az ok. (Lehiggadás után mindig meg szoktuk beszélni vele, hogy mi zavart a viselkedésében, és miért lettünk tőle dühösek, ha indokolt, elnézést is kérünk természetesen; ilyenkor mindig nagyon belátó/megbocsátó, magától is többnyire helyesen megtippeli, hogy mivel volt problémánk, és becsülettel bólogat, mikor megkérjük, hogy a jövőben többet ne tegyen olyasmit - nála például szinte pillanatra pontosan egyértelmű, hogy egy-egy konfliktus során mikor lépi át azt a vonalat, ahol már nem az agya, hanem a primitív érzései dominálják a reakcióit.)
És nyitott, barátságos, érdeklődő, megbízó (nem tudom, mi erre a helyes szó), ízig-vérig jófej kisklambó, bárhova bátran és büszkén hordozzuk magunkkal, mert a vilég legcukibb lénye, ugyanakkor egy minifelnőttként viselkedő helyes fiúcska... nem lehet betelni vele!

A szituációs játékokon kívül a legjobban zenélni szeret, többnyire nem a valódi hangszereivel, hanem mindenféle azokká improvizált tárgyakkal, aztán a főzés kitartóan sláger, homokozással kombinálva különösen, illetve elkezdett intenzíven járművezni is (autó, vonat, különböző munkagépek). Még mindig nagyon feldühíti a sikertelenség építőkockázás kapcsán, így azokat ha elő is veszi, nincs türelme hosszasan rakosgatni őket, amint összedőlnek, basszák meg magukat, a viszont látásra. Könyvekkel bármikor bármeddig le lehet kötni, és meglepő módon a betűkből minimálisat felejtett, pedig utoljára a téli ünnepek alatt foglalkozott intenzíven velük, az olvasós mágneses tábláját még át sem hoztuk M. szüleitől a költözés után. A rajzolás, gyurmázás továbbra sem érdekli, kézügyeskedésileg egyedül a gyöngyfűzést élvezi, de azt sem sokáig. Kiemelkedő minden játékban, ami nagymozgáshoz kapcsolódik, lassan és megfontoltan feljuttatja magát bárhová (létra, kötélháló, magasított lépcső, gyerekméretű mászófal, mozgó farönkökből épített lengőhíd, stb.), kiválóan labdázik (akár kapásból is pontosan rúg, felsőtestre célzott feléje dobott ladbát elkap), ijesztő egyensúlyérzéke van, amit szinte bármilyen ingadozás után képes biztonságosan visszanyerni (nagyjából heti egyszer esik el, akkor is inkább figyelmetlenség és bambulás miatt).
A beszéde tökéletes, még gyakran becsúszik a királyi többes, de most már valahogy tudatosan használja, olyan helyzetekben, ahol nem csak magára akarja vonatkoztatni azt, amit épp mond - és mivel ő ugye mindent valakivel együtt szeret(ne) csinálni, néha felszólítás helyett is az van, hogy: "Most megyünk a játszira csúszdázni, és visszük a motojt is! Kérdés?" (Jah, tényleg, r-hangunk továbbra sincs, így továbbra is zabálnivalóan dumál.)

És egyedül alszik, naaagy nagycula drágapici kicsifiam! Miután beköltöztünk az új házba, nagyon sokáig eléggé káosz volt, eleve majdnem négyszer nagyobb az alapterület, tehát csomó bútort még vásárolni kellett, azokat meg összerakni, aztán kisakkozni, hogy stimmeljen az elosztogatás azzal, ami a fejembez és a tervezőprogramomban volt, szóval úgy voltam vele, hogy one step at a time, előbb legyen hol aludni úgy at all. A vendégszobát (Kissmajom szerint: "Tataszobája") rendeztem be ideiglenes hálónak, ott éjszakáztunk mindhárman a kinyitott kanapénkon, miközben lassan készült minden más: előbb egy hét alatt délutánonként összelegóztuk a konyhát, aztán megcsináltam a mi hálószobánkat, majd a két felső szinti fürdőt, és a nappali felét, és a másik fele előtt (ami egy tutajnyi ülőalkalmatosság kicsomagolása és összeszerelése, mára már az is kész) nekiláttam Kissmajom szobájának. Ő választotta magának amúgy a két lehetőség közül, már építkezés ideje alatt kitartóan ugyanazt kérte, akárhányszor érdeklődtünk; M. elvitte egy egész napra csavarogni, én meg elkezdtem a szépítgetést - a bútorok már bent voltak, falhoz fúrva, de az ajtót gondosan zárogattam, hogy majd az egész együtt legyen meglepetés.
Először is kaotikus, olyan az egész, mint egy alkotóelemeire hullott szivárvány, van minden ott, még rózsaszín is, szerintem egy terápia benne lenni, és majd ahogy nő, és alakul a saját ízlése, kiválaszthatja majd, hogy milyen formában módosítsuk. Van egy emeletes ágy, amiről csúszdán lehet leérkezni, alatta anyaggal elsötétített, matraccal bélelt kuckó, sok párnával, olvasólámpákkal. A falak mentén sok polc, mindenféle színű, méretű és anyagú pakolós dobozokkal, egyikhez ragasztva az alaposan felszerelt fakonyha, az ablak alatt egy asztalka kisszékkel, és a bébikori rácsoságy egyik oldalán nagyfiúsítva. Ezt mindenképpen akartam, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz majd hajlandó átszokni (már ha lesz, erőltetni eszünk ágában sem volt), és ahhoz, hogy minél kevesebb változzon az esti rutinunkban (pl. hozzábújva tudjuk elaltatni), kellett, hogy továbbra is kényelmesen mellé tudjunk feküdni, és ne kelljen leszerencsétlenkedni a magasból vagy előkászálódni a bunkerből kifelé menet; meg hát ez volt számára az egyetlen régi ismerős bútordarab, ugyanis az együttalvós karrierünk alatt a babaágy végig csendben ott álldogált a miénk mellett. Arról nem is beszélve, hogy Kissmajom néha baromi sokat vándorol éjszaka, volt úgy, hogy reggelig összesen kettőt moccant, de olyan is, hogy keresztül és kasul teljesen bejárta a franciaágyunkat, alattunk-fölöttünk - féltem, hogy fentről lepottyan, vagy alul belegabalyodik a sátorlapokba, ha nekiindul. (Játszásilag szerencsére megértette, hogy a fenti részen ugrálni nem szabad, mert veszélyes, és azóta már megvettük a focihálót, amit fel fogunk akasztani a plafonra, hogy megakadályozza a leesést, már csak a rögzítés módjával küszködünk).
Lényeg, hogy nagyon szuper kis birodalma alakult, hatalmasra kerekedett szemekkel lépett be, és próbálta ki minden lehetőségét, fedezte fel minden zugát, vitte körbe Yodát meg Thomast, megmutogatni nekik, hogy hol milyen titkok rejlenek. Csak úgy tapogatózásilag megkérdeztem, hogy na és, valaha szeretne itt aludni a két kis barátjával...? Meglepetésemre az volt a válasz, hogy persze, úgyhogy gondoltam, teszek egy kísérletet - este fürdés után átmentünk, betakargattam az ágyba melléjük, mondtam, hogy most itt elaltatom, én a szomszédban leszek az apjával, és ha bármi van, csak szóljon, hallom a monitoron, és jövök is hozzá. Bólintott, ölelőzve elaltattam, és ennyi volt a tragikusra pumpált hú-ha-hozzászoktatjátok-suliba-is-onnan-járna leválási procedúra.
Nekünk szörnyen nehéz volt. Bemenni lefeküdni úgy, hogy üres az ágy, és senki sem szuszog jóízűen csámcsogva... első néhány éjszakán mindig arra rezzentünk össze, hogy jaj hol van, miért nem itt, ó hozd át... most, olyan két hét után van az, hogy már nem ugrok haptákba minden éjjeli nesztől, amit a hangszóró kiad... Néha felébreszti egy kései kutyaugatás, vagy ha elejtünk valamit az emeleten lefekvéshez készülődve, olyankor már az éjszaka közepén átviszem hozzánk - simán visszaaludna a helyén is, de mi úgy örülünk, hogy jön, hogy nem kockáztatnám a megkérdezését. Mivel pelust kell cserélnem rajta, hogy a rendszerint nyolc  utáni ébredéséig ne ázzon át, legkésőbb hajnalban mindig érte megyek, alapvetően kis kivételekkel (volt olyan, hogy talán rossz álomból felriadt, és kiabált, hogy jöjjek) addig alszik is egyhuzamban. Vándorolni viszont vándorol töretlenül, úgyhogy védőháló ide meg oda, erősen kétlem, hogy fel merjük majd költöztetni a közeljövőben: a kiságya megszélesítéseként majdnem egy méternyi matraccal meg van toldva (arra heverünk mellé altatáskor), és még így is nem egyszer találtam deréktól lefelé a padlón feküdve...

Most meg megyek érte a tatájához, mert ottalvósra nála volt tegnaptól, és elviszem egyet kettesben mókázni, hogy a család férfitagjai nyugalomban tudjanak focimeccsezni hattól. Aztán holnap elmegyünk Dunapartozni meg kisvasutazni, hogy megünnepeljük az ő kettősfeledikjét meg az ő apukáját, akinek napja lesz.
Ma viszont két és fél éves. Legyél még száz évig ugyanilyen egészséges és boldog, és ugyanilyen csodálatos, te édes-édes kincsünk!



* Egyik reggel azzal ébresztett minket, hogy: "Képzeld el, a bagoly nyitott szemmel alszik!", majd miután ezen közösen vicogtunk egyet (mi a rendhagyó napindításon, ő a mi jó kedvünkön), elmesélte, hogy egész pontosan hogyan vadássza le a bagoly a zsákmányát, majd rezzenéstelen arccal, azt is, hogy hogyan fogyasztja el. De felsorol például minimum két tengert, azokon kívül, amiket mi tanítottunk neki, tudja néhány európai főváros nevezetességeit, egymás után következő troli- és metrómegállókat.
** Tudja, hogy hogyan működik a bokánk(!), mi a szerepe egy keréktengelynek és milyen balesemények történhetnek vele, milyen körförgáson megy keresztük a víz a természetben, stb.
*** Ezt például negyedik elmondásra már velem együtt nyomatta, következőre meg teljesen egyedül; ezt meg szinte elsőre megjegyezte. Meg ilyenekre emlékszik, hogy egy hónappal ezelőtt a barátaink ikrei közül melyiknél milyen színű cumi volt a megkülönböztetés könnyebbítése érdekében.
**** A budapesti hidakat már legalább fél éve (de inkább több) megnevezi, ahogy a róluk látható látványosságokat is, a legújabb extra feature viszont az, hogy virtuális városnézésre lehet vele indulni, azaz ha bemondom, hogy elindulunk Tatától, és balra kanyarodunk, majd jobbra az X híd felé, akkor lépésről lépésre levetíti, hogy miket látunk egyik, és miket a másik oldalon, és milyen utcákon megyünk végig hazáig (nyilván nem abszolút mindent, de egy turista a térkép alapján simán odatalálna bárhova az utasítások alapján, pl.: körút, New York palota, Uránia, Astoria, Klotild Palota, Erzsébet-híd, BAH csomópont, stb.).
***** Csak egy random tegnapi példa: vártuk Aput a vonatállomáson (mióta kiköltöztünk Suburbiába, Kissmajom kérésére azzal jön érte, és együtt mennek vissza a Déli pályaudvarra, onnan meg mindenfelé), beállt a szerelvénye a szembevágányra, viszont a sötétített ablakok miatt nem láttuk, hogy hol száll le, és a vagonok elgördülése után sehol sem volt. Mondom Kissmajomnak, hogy reméljük, nem tévesztette el vagy késte le a járatot, és tényleg rajta volt, mire ő: "Valóban ezzel jött, ha várunk egy kicsit, mindjárt felbukkan az aluljáróból." - és ez a kifejezés úgy spot-on, hogy mi teljesen másra szoktuk használni, esténként mondjuk, hogy a nap lebukkan a domb mögé...
****** Eleve olyan vele az élet, mintha lenne egy privát narrátorunk, mindent kommentál, ami épp történik, de sztorizásilag is csak el kell indítani egy kis lökettel bármilyen irányba, és már ömlik is belőle - és lehet, hogy nekem vannak kivételesen hallgatag/butuska ovis ismerőseim, de közülük például csak a már iskolakezdők képesek normálisan elmondani, hogy milyen egy tipikus napjuk otthon, vagy konkrétan miket csináltak az állatkertben érkezéstől távozásig, stb.
******* Azt mondja: "Tudod, hogy kell gyorsan dobolni?" - kérem, mutassa, ütemesen veri a kanapét; folytatja: "Tudod, hogy kell lassan?" - mondom, sejtem, de muti meg, úgyhogy ritkít az ütéseken; aztán meglep: "És tudod, hogy kell nem-dobolni?" - komoly fejjel lesi a reakciót, majd kérésemre nagylelkűen bemutatót tart... elvigyorodva fagy le a kanapé mellett, kezét megállítja öt centire az ülőfelülettől, és a levegőben tartja: "Hát így!"
******** Ő a buszsofőr, az óvónő, a kasszásnéni, a szakács, a takarítószemélyzet, a kiskutya, a repülő, a pillangó, egyszer már a Duna is volt; mindegyik szerepben alapos, kreatív, fantasztikusan szórakozó és szórakoztató.

Seggrészeg vagyok...

...és boldog... jajjj, nagyon! El sem hiszem, de nagyon úgy tűnik, hogy szobmaton megyünk az új, csodaházba...

Találtunk burkolót. A legutóbbi bejegyzés óta már másodszor, az első találat ugyanis egy genrictelen, hazug, undorító fasz (Pardon my French!) volt, aki bevállalta a munkét, mert jól fizetett, aztán félúton lazán bejelentette, hogy bocsi, de mégsem tudja megoldani, ő most akkor inkább lelépne. Ott álltunk, gyakorlatilag két lépéssel a finish előtt, háromnegyedkész belsővel, kétségbeesetten, amikor jött egy tiszta véletlenül a neten talált huszonéves cigány fiú, és tíz napra ígérte, egy hét alatt befejezte, álom-minőségben... igen, kiemelem, hogy CIGÁNY, mert ugyanolyan fontos, mint az, hogy az eddig az építkezésünkön dolgozó szakik közül csak egy másik volt az, az ács-csapat... és valahogy fura módon szintén csak ez a másik volt az, aki betartva szavát, korrekt módon és pontos határidőre, plusz nem mellékesen kiemelkedően jó áron, elvégezte a munkáját. (Szóval ha valakinek kell elérhetőség, írjon privátban, és máris adom, soha ennyire bátran nem ajánlottam senkit!)
Úgyhogy ma pakolásztam... csak úgy light-mode, mert a legutóbbi költözésünkkel ellentétben, most nincs szigorú dátum, amikorra mindent át kell cuccolni, maradhat minden a jelenlegi helyén, amíg a legfontosabbakat lépésről lépésre be nem rendeztük odaát.

Gondoltaban, mindig egy lépéssel előre, mint egy igazi telhetetlen majom, már a kertet rendezem, irányítgatom a Bobcat-es embert, kerítésépítőket koordinálok, tavat tervezek, alliterálok, méricskélek és rajzogatok, olyan jó lesz már ténylegesne ott lakni, nem ruhát cserélgetni, amint kiérek, nem kerti vízcsappal szerencsétlenkedni, nem ugyanazon törlőkendőt elmosogatni negyvenszer, hogy képes legyen actually takarítani...
Holnap Kissmajom Apunál szórakozik, reményeink szerint szombat estig. Nagyon ritkán (pl. színházbajárás) szervezzük ezt így, mert alapvetően velünk akar lenni éjszaka, és ha nem is szomorkodik, de azért reménykedve meg szokta kérdezni szinte mindig, hogy érte megyünk-e (eddigi élete során tíznél többször azért nem éjszakázott külön tőlünk, és olyankor is mindig már szinte hajnalban rohanunk érte), de most egyszerűen nem megoldható, hogy láb alatt pakolásszon, úgyhogy Tata-nap lesz.

Mi van még...?  Jah, kutyánk lesz. Lulu megnézte nekünk olyan két hete élőben is, és hát ha valakinek, neki el lehet hinni, ha azt mondja, hogy két öt lény egymásnak teremtetett...  Kisscához méltó szupernevet tervezünk neki (itt majd természetesen Kisstya lesz), és nagyon reméljük, hogy hamar felépül az ivatralanatásból, illetve azzal egyidőben sikerül megépíttetni a bizotnságos kerrítésünket is, és vele teljes lesz a családunk.
Jajjjna... haza-ánkba kkészülünk... át ez teljesen elviselhetetlen, nem...? :)

A legkerekebb nemkerek

Ma tizenegy éve.

Akkor is hétfőre esett ez a nap, számomra ügyeletes-, mert akkoriban szinte minden ünnepet bevállaltam cserében a karácsonyért, hogy hazautazhassak Apuhoz. Az irodámat épp felújították, így egy ideiglenes kis lyukban ücsörögtem, utcazajban és elég hidegben - de a muszáj-munkáimmal hamar elkészültem, hétágra sütött be a nap az ablakon, és igazi tavasz volt. M. már valamikor délelőtt belépett a képbe, és azt hiszem talán hatra beszéltünk meg randit, mert dolgozásból direkt oda mentem, és már jócskán sötétedett; a többi történelem.

Minden nap legalább egyszer elérzékenyülök azon, hogy milyen meseéletem van, és legalább egyszer elfog a rettegés, hogy meddig tarthat egy ennyire tökéletes állapot... és legalább egyszer megkérdezem, hogy vajon mivel érdemeltem meg ezt az ajándékot...? És mindig arra jutok, hogy valami áldás és szerencse keveréke lehet csak ez, nem jutalom, mert ezerszer jobb embernek kellene lennem, hogy ez jogosan járjon nekem.

M. a legcsodálatosabb ember, akit ismerek. Életimádó, nagylelkű, tisztességes, elfogadó, fáradhatatlan, kedves, türelmes, együttérző, bátor, lelkes, önzetlen, laza, erős, okos, vicces, vonzó, kívül-belül gyönyörű. És bár néha komolyan aggaszt, hogy a nem legpozitívabb (de "amaivilágban" érvényesüléshez annyira szükséges) tulajdonságaimat nem örökölte Kissmajom, őszintén magamba nézve örülök, hogy bármennyit dolgozom majd rajta, hogy legyen egy kicsit makacsabb, gyanakvóbb, asszertívabb, hangadóbb, stb. alapvetően mindig olyan genuinely jó ember lesz majd, mint az apja, meg mint az én apám.

Még két hét, legfeljebb három, és új életünk kezdődik, ami lakhely szempontjából is pontosan olyan, amiről mindig is álmodtam: lesz lépcső a nappaliban, körtefa a kertben, és valamikor majd kutya-barát is a kisfiunknak. Ha mindennek tetejébe egészséges és boldog marad/lesz mindenki, akit szeretek, akkor ezen kívül tényleg nem tudok már többet kérni a következő hatvan évtől, és bármilyen pici vagy nagyobb vágy teljesül ezen felül, az már csak hab lesz a tortán.

Ma tizenegy éve, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba, aki mellesleg a férjem. Ha nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akkor nem tudom, ki lehet az...

Szolgálati közlemény - avagy: HELP!

Még egy off topic, mert it's a long shot, de végülis történtek már furább dolgok, mint hogy valaki a blogján keresztül találja meg élete párját... izé, álmai hidegburkolóját, so here we go...
Kerestetik egy csodaszaki, aki csodálatosan teljesít az átlag fürdőszobánál sokkal komplikáltabb burkolói feladatokban is, és valamilyen csoda folytán (hirtelen meghalt a megrendelő, és a hóbortos örökösök kifejezetten romosan akarnak túladni a házon, vagyilyesmi, mert más oka nem nagyon lehet annak, hogy egy profi csapat három hétre hónapra előre ne legyen betáblázva) el tudna vállalni olyan 250 négyzetméternyi munkát március eleji kezdéssel.
Olyan nem érdekel, ha valakinek a nagybácsija már az összes rokon lakásában szépen tevékenykedett, és az elmúlt fél év tapasztalatai alapján azok a lakásfelújító "ezermesterek" is kíméljenek, akik on the side szívesen felraknák a hőszigetelést, és kiöntenék a bejárati lépcsőt, de ha kell, a festést is készségesen vállalják.
Röviden: szuperjó szakember kell, szupergyorsan, cserében több hétig nem kell új megbízást vadásznia, mert ez jó nagy.

By the way, üzleti ügyekben mér a jóIstenér' nem képesek az emberek normális stílusban kommunikálni?! Mert én nem vagyok egy visszafogott típus, a magánéletemben heves vérmérsékleten pattogok, a blogon kényelmetlenül szókimondok, és ennek megfelelően a munkámban is egyik fő ismertetőjelem a bad cop szerep volt, amiről az ügyfelek nyilván sosem tudták, hogy színjáték, tehát működött (de persze mi tagadás, némelyik ellenfél estén élveztem is) - viszont bunkó, tahó, sudriparaszt soha életemben senkivel sem voltam, mert képtelen volnék szántszándékkal megbántani bárkit is, még akkor is én szenvedek többet az áldozatnál, ha néha figyelmetlenségből besikerül.
Most túl azon, hogy az építőipar az jelenleg nekem is valóban a szakmák pöcegödrének tűnik (mondom én, aki annyira naivan és bizakodóan indult neki az építkezésnek, hogy az már nevetséges - de már felnőttem, annyi mindent láttam, hogy jó, ha nem vakulok meg), de hogy lehet az, hogy ha véletlenül akad egy fehérholló-vállalkozó, akinek jók a referenciái, szépek a munkái, elfogadhatóak az árai, visszahív, ha keresem, és kijön helyszíni szemlére, ha megígéri... vannak ilyenek is, vadászni kell rájuk, de léteznek... Szóval hogy lehet, hogy jó ötletnek érzi letagadni az előzőleg írásban(!) önként(!!) felajánlott árengedményt, és mikor slightly amused hangulatban (mert tényleg nem volt szükségünk a hülye mennyiségi kedvezményére, csak nem tudtam megállni, ha már felvágott vele) finoman emlékeztetem rá, gunyoros-agresszív modorban előadni, hogy hát természetesen vehetek Tesco zsömlét, ha spórolni akarok a Lipótin, de aztán évekig nézhetem a repedezett eredményt a zuhanyfülkémben. Úgyhogy miután tavaly augusztus óta kitartottam mellette, annak ellenére, hogy M. nem találta túl szimpatikusnak, plusz mindenféle nehezen kivitelezhető extra igényei voltak a biztosítandó munkakörülményeket illetően (mert kéremszépen, ő egy művész), ma fogtam magam, és elimpulzusküldtem a halál faszára, udvariasan megköszönve eddigi rendelkezésreállását, 'cause I'm a lady like that.

És úgy követtem el ezt a felelőtlenséget, hogy egy többszörösen szőkített, dauerolt, töredezett, vééékony hajszál választ el az őrülettől már most, pedig még bő hat-hét hét van a legoptimistább forgatókönyv szerinti finisig is, ami ugye csak akkor valósulhat meg, ha legkésőbb március második hetében valaki elkezdi nekünk lerakni a járólapokat, és fel- a csempét. Fogjuk az épp peteéresztő hormonjaimra.
Kicsit viszont meg is nyugodtam ettől, miután szegény végletekig türelmes M. nem kapott agyvérzést attól a figyelmeztetésemtől, hogy én húsvétkor beköltözöm, akkor is, ha lavórban kell mosakodni, és betonpadló lesz a talpam alatt, nem ér-de-kel, ha jó volt anyámnak anno, jó lesz nekem is, különbenis gyönyörűen kivitelezett estrich, csodájára jár mindenki, aki valamennyire is ért hozzá, legalább legyen valami haszna. Szóval az én drága megértő férjem együttérzően megszorította a kezemet, és azt suttogta, hogy ő is csatlakozik ám, úgyhogy talán végül még a vadak sem fognak megenni ott az erdő mellett kettesben a gyerekkel.
És hogy a mai nap abszolútjósága se felejtődjön el így, a sok picsogás közepette, mindjárt felteszek egy képet, amelyen Kissmajom és az apája ma legeslegelőször befűtöttek, a saját vegyestüzelésű kazánunkkal, a saját puffertartályunkba, a saját házunk saját pincéjében; bámulták a lángokat a saját maguk által rakott tűz előtt, pont ahogy azt évek óta álmodozzuk. Banánt falatíroztak, Kissmajom csicseregve érdeklődött a különböző méretű hő- és nyomásmérőkről, M. magyarázta, hogy melyik cső hova viszi a milyen vizet, és én úgy éreztem, hogy ez a délután felért egy erős hangulatjavítókkal kombinált többhetes pszichoterápiával.
Már csak másfél hónap, és így vagy úgy, hazamegyünk. Persze sokkal jobb volna teljesen elkészült hazába, szóval ajánljatok nekünk egy tökéletes hidegburkolót, köszönömszépen!

Limbo (Kinda off topic)

Nah, akkor írok róla, addig is álmodozhatok. Mert úgy egy hete, mióta elkezdett körvonalazódni az építkezésünk utolsó ezer száz métere, konstans gyomoridegem van... olyan jóféle, várakozós, éjszaka ébrentartós, naptáron heteket kihúzogatós, valódi bútorokat vásárolós és virtuális bútorokat tologatós, jaj.

Írtam már a hosszadalmas álomház felé vezető utunkról itt és itt is, mindkettő vidám és derűlátó kis beszámoló volt, és ahogy az lenni szokott, közvetlenül a második után azonnal el is kezdődött a feketeleves. Az addig két-három heteket csúszó (ezekre mindenki legyintett, hogy ez teljesen normális, az építőipar már csak ilyen) kivitelezőnk ugyanis egyszer csak nagyjából eltűnt, miután kifizettük neki a szerkezetkészségre szerződött díj 90%-át, és a munkából hátra volt még nagyjából fele... igen, igazi naiv lúzerek voltunk; nem vette fel a telefont, amikor végre-valahára igen, akkor össze-vissza hadovált, váltakozva elnézést kért és ígérgetett, miközben máshonnan visszahallottuk, hogy további helyeken is dolgozik, mert csak így tudja görgetni a hitelei meg adósságai fedezését... Oda jutottunk, hogy a szeptember közepére vállalt határidős munkák még október végén sem voltak sehol a láthatáron (sőt, egy részük még mai napig sincs kész, de legalább perrel fenyegetőzések árán elaraszoltunk egy olyan állomásig, ahol már dolgozhatnak a következő fázisok normálisabb szakemberei)... Klucsik György egyéni vállalkozó kőműves és brigádja a szóbanforgó csaló, in case anyone's wondering, kerüljétek és kerültessétek el jó messzire.
Mindegy, bygones, most már a finisnél tartunk. Tapasztalt építkezők persze újfent körberöhögnének emiatt a kijelentés miatt, de a mi optimizmusunk töretlen, értsd: a sok késlekedésnek köszönhetően már azt is diadalként könyveljük el, ha bármit viszonylag előre ki lehet számítani. És ki lehet, egész pontosan annyit, hogy jövő héten felrakják a garázskaput meg beszerelik a kazánt és puffertartályt, aztán azt követőn elkezdődhet az aljzatbeton háromhetes felfűtési ciklusa, és vele párhuzamosan a festés, majd március elején remélhetőleg valamikor jöhetnek a burkolók - ami annyit jelent, hogy ha semmi váratlan sem jön közbe, nagyjából a hónap végére kész tud lenni minden. És akkor beköltözünk, ha fene fenét eszik, akkor is.

Két hónap van még tehát az ideiglenességből, ami egészen pontosan két hónappal több, mint a tűréshatárom, de így, hogy látom a végét (vagy legalábbis erősen azt hiszem, és nem vagyok hajlandó más eshetőséget tudomásul venni), már fél lábon is kibírom. Rokonokkal együtt lakni kemény dolog; vagyis hát leginkább bárkivel együtt lakni, aki nem a szűk családunk (a.k.a.: férj és gyerekek) kemény dolog. Minden tiszteletem a huzamos ideig többgenerációs háztartásban tartózkodóké, meg az it-takes-a-village hívőké, már ha az utóbbiak nem csak hiszik, hanem gyakorolják is a kommünában élést. Nekem az átlag in-laws viszonyhoz képest mondhatni egyszerű dolgom van, de ennyi idő alatt azért óhatatlanul egyértelműsödik, hogy azzal, akit nem magad választasz társnak érzelmileg és tudatosan, alapvetően inkompatibilis maradsz, bármit és bármennyit teszel a zökkenőmentesség érdekében. Ha nincs különösebb gond az ideológiai ütközésekkel (persze, as it turns out, van), akkor lesz a nevel(tet)ésbeli különbözőségekkel, vagy a konfliktuskezelés módjával, vagy a temperamentummal, vagy ha épp minden smooth, akkor azzal, hogy basszus én, aki világ életemben kulináris antitálentum voltam, és simán eltöltöttem felnőtt életem jelentős részét anélkül, hogy saját konyhám lett volna, illetve használtam volna azt, amikor volt... szóval én, vágyaim netovábbjaként gondolok arra, hogy hamarosan micsoda finom többfogásos vasárnapi ebédeket fogok készíteni minden áldott héten, és micsoda pazar gurmé befőtteket fogok eltenni télire számolatlanul lesz egy csakis általam használt különbejáratú tűzhelyem!
Bármennyire próbálom kontrollálni magamat, és bármennyire gyűlölöm, hogy fél lábbal a jövőben élek, ahelyett, hogy a tényleg csodálatos jelenben lubickolnék, megint ott tartok, ahol babavárós küszködéseink közepette: a folyamatos kalkulálásnál, és on-hold állapotnál. És borzalmasan furdal a lelkiismeret, mert közben meg minden napnak minden percét különlegessé teszi ez drága a kisfiú, akit imádok, az én agyam mégis csak kalandozik előre, és ahelyett, hogy kizárólag rá figyelne, mindennek tetejébe a tökéletes körülményeket is követeli, hiába fogom fel, hogy azok a világon semmit sem jelentenének anélkül, amim már most is itt van. Jó zagyva, tudom, de ez a helyzet is fura, na.

Ilyenek vannak benne basszus, hogy én, akit a vásárlás sosem érdekelt különösebben, itt kézen-közön vérbeli shopaholic lettem. Amikor nem vizonálom lázasan, hogy hogyan fog kinézni a házunk berendezése, akkor said berendezéseket vadászom használtbútoros oldalakon*, DIY portálokon böngészem, hogy melyik darabot hogyan lehet majd felújítani és/vagy átalakítani, és századszorra is képes vagyok rácsodálkozni, hogy az AliExpress-en minden az eredeti üzleti ár tizedéért kapható. Mindennapos hű kísérőm a Pinterest, színkombinációkat válogatok, sziklakerteket hasonlítgatok össze, magaságyások építési módozatait tanulmányozom, aranyhalas tavak ideális méretén elmélkedem, és árnyékot kedvelő gyeptípusokat kutatok fel. Szívdobogva legeltetem a szemeimet Ikeás katalógusfotókon, és mosolyogva nyugtázom, hogy jól döntöttem, még mindig az a konyha tetszik a legjobban, ami immáron lapraszerelve ücsörög M. munkahelyének egyik raktárhelyiségében. És izgatottan várom, hogy holnap teljes valójában megpillanthassam a hétvégén leszállított, a szalonban csak textil-darabonként látott kanapénkat, amit szintén ott tárolunk, mert olyan gigantikus méretű, hogy az U alakjának egyik szára szinte egészen betöltené a nem-félszoba mostani hálónkat. És M. szüleinek hatalmas pingpongterme, amit ideköltözéskor körülbelül feléig pakoltunk tele a meglévő cuccainkkal, lassan minden négyzetcentimétert kihasználva,  faltól-falig megtelik a jövendőbeli életünk használati tárgyaival. Ennyi pénzt szerintem eddigi életem során összesem nem költöttem el... bőségesen bepótoltam minden egyes ünnepet, amikor őszintén tanácstalankodva hárítottam, hogy dehát nem kérek semmilyen ajándékot, mindenem megvan, amire szükségem lehet.
Fejben és tervezőprogramban már minden a helyén virít; néha pár dologgal helyet cseréltetek, csak úgy, hogy azzal is múljon az idő, és arról ábrándozom, hogy milyen lesz majd, amikor M., aki gyakorlatilag tökéletesen rámbízta a belső dizájn kitalálását, rájön, hogy mi a jóégért kellett feltétlenül a hetedik állólámpa is, megpillantja a befejezett művet. Elképzelem, hogy milyen lesz legelső éjszakán ott aludni, valószínűleg egy rögtönzött felfújhatós ágyon zsúfolódva, mert amint lekerül a padlóra az utolsó darab járólap is, én nem vagyok hajlandó máshol. Elképzelem, hogy milyen lesz, amikor Apu ott alszik a vendégszobában, és napközben babázik, miközben én buzgón csiszolok és festek és lakkozok. Elképzelem, hogy milyen lesz megpillantani a nagyjából tereprendezett kertet, és kiagyalni, hogy a gondosan előszelektált lehetőségek közül hova milyen megoldást válasszunk, és hogyan valósítsuk meg. Elképzelem, hogy végre a saját autófeljáróról takaríthatom a havat, és utána átfagyva bekucorodhatok a nappali sarkába, a pattogó tűz elé... oké, get real, ez már a következő tél zenéje, but a girl can dream...


* Mert nyilván olyasmit találtam ki, amit nem csak hogy nem gyártanak már, de apparently annyira kedvelt sorozat, hogy eladni sem szokta senki az égegyadtavilágon. Anno azt hittem, hogy a bükk színű Billy könyvespolcok beszerzése kihívás - mióta Leksvik bármire fenem a fogamat, tudom, hogy az az amatőrök játéka csupán.

Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

#theyaremyworld

Ma megkaptam életem egyik legszebb bókját az univerzum legcsodásabb férjétől, és főleg legcsodásabb édesapjától. Persze nem igaz, ahogy a bókok többsége sosem az - de ez, ahogy a bókok többsége esetében lenni szokott, cseppet sem vesz el az értékéből.

Kissmajom ma szokatlanul zsémbes napot tartott. Egész héten náthás volt (nekünk is szerencsésen továbbadta), első napon lázas is, azóta csak nagyon taknyos, de mivel orrot fújni nem hajlandó*, szívni meg nem lehet** neki, szegénynek non-stop tele van a kobakja dzsuvával. És eddig végig a mindenkori aranyos-vidám önmagát adta, de mára már betelt a pohár nála, és aranyos-nyígós volt, még a majdnem háromórás délutáni alvása után is. Semmi sem tetszett neki... olvasgatni akart, de az általa hozott kedvenc könyveit öt perc alatt megunta, és nyűglődve a földre dobálta, dühös volt, hogy ha az egyik műanyag kalapka belefér a másikba, akkor megfordítva a kettőt, a másik miért nem fér bele az egyikbe, követelőzve énekelgette a Süsü-dalt, de mikor kérésére elindítottam neki a videót, sírdogálva könyörögte inkább Pómekáti*** bácsit, illetve az Istenért sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e az ölbekéretőzést, vagy mégis azonnal lemászna, amint felemeltem. És mindeközben annyi időt sem adott magamra fordítani, hogy egy darab üzenetet megírjak, ahogy elővettem a telefont, már görbült is a szája lefelé panaszosan, hogy ő egy szerencsétlen elhanyagolt kisfiú, akivel senki nem foglalkozik, főleg a gonosz anyukája.
M. fürdőt takarított épp, és ugyan sejtelmünk sem volt, hogy behallatszik hozzá, valószínűleg végigasszisztálta a vacsoraidő előtti küszködésünk nagyrészét. Azaz azt, hogy desperately próbáltam nyugodt maradni, és több-kevesebb sikerrel vigasztaltam Kissmajmot, majd amikor egyszerűen tehetetlen voltam, megadóan átöleltem, a nyakába bújtam, és kijelentettem, hogy: "Kisfiam, ennél többet nem tudok segíteni, kimerítettünk minden lehetőséget, úgyhogy akkor üljél itt szépen a lábamon, és bőgicséljél, én meg simizem a hátadat, és aztán valami lesz..."

Ekkor jött az M.-sms a szomszédból: "ugy szeretlek, olyan aranyos vagy vele, pedig idegesito, mi? :)[...] miattad olyan ez a gyerek :)".
És persze nincs igaza. Ha magán az édes-drága Kissmajomságos személyiségen kívül van bármi is, aminek köszönhető, hogy ez a gyerek "olyan", annyira tündéri amennyire, az most definitely az apja, akinél türelmesebb szülő a világon nincs; és aki nem csak hogy feltétel nélkül szereti, hanem sikeresen ki is mutatja ezt, az idő kerek száz százalékában, ami szinte lehetetlen - pontosan tudom, mert én is keményen harcolok, hogy megtegyem.
Szóval nem igaz, de attól még jól esett. Különösképpen ma este...


* Én ilyen kiskölköt még nem láttam, akit annyira zavar, ha folyik az orra, mint egy felnőttet. Eleve kevés az olyan náthás gyerek, akinek ne csurogna a trutyi a felsőajkáig folyamatosan, bármennyire figyelnek rá, és akármilyen buzgón törölgetik, de az szerintem extrém ritka, hogy konkrétan maga a baba tiltakozna az undiság ellen. Kissmajom azonnal szól, hogy "Hika-mika!", ha fikát érez az orra alatt, és hát sajnos ez mindenféle helyzetre vonatkozik, amikor a fika az orra alá kerülhet - gyűlöli, ha tüsszent, és kiszottyan bármi, és abszolút nem akar hallani a fújásról, mert az ugye annyit jelent, hogy kiszottyan. Huszonkettes csapdája.
** A gépzúgástól már nem retteg annyira, mint régen, így a porszívót meg meri közelíteni, de strictly on his own terms, ha ő mehet közel hozzá, fordított változat nem jöhet szóba; és orrszívogatási szándékkal sosem fog közel menni, mert annak még a szájjal történő abszolválását is halálosan utálja, pedig az sokkal kíméletesebb, mert jól szabályozható. Vagy háromszor, mikor nagyon gáz volt a helyzet, és nem tudott elaludni a dugulástól, lefogtuk, és gyorsan megcsináltuk neki, de mindenét megfeszítette, és kétségbeesetten vergődött, és keservesen üvöltött közben, úgyhogy tényleg csak végszükség esetén jöhet szóba, mert kibírhatatlan.
*** Paul McCartney: San Francisco Bay Blues