Csak hogy legyen update...

Megkérjük M. barátját, hogy a szombat délutáni közös programjukat tegyék át délelőttre: nekünk jobb lenne, mert nálunk lesz Apu gyerekezni, és múlt héten elmaradt a date-day, és most már nagyon örülnénk neki...
E.: Utána beülünk valahova, ha akarod, jöhetsz velünk... nem szexelni szoktunk ilyenkor publikus helyen, csak felnőtt módra beszélgetünk...
B.: Hát abban nincs semmi izgi!
E.: De nem szól közbe egyetlen gyerek se - az mennyire sokkal jobb, mint az izgi!
M.: Life after 40...

:D

Áprilisi bolondulás

Holnapután lesz két éve, hogy csoda történt velünk: megfogant Kissmajom.
Ma CD23 van, és azt hiszem, éppen túl vagyok a tüszőrepedésen. Persze nem lehetek biztos benne, mert hőt még mindig nem mérek, fájni ebben a ciklusban sem fájtam abszolút egyértelműen, az LH-tesztem meg ugyanúgy nem pozitív, ahogy soha nem is volt, beleértve a két sikeres hónapot - így kizárólag az EWCM alapján tippelgethetek, és hát az nálam minimum egy hétig tart, úgyhogy meglehetősen pontatlan a dolog. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha most nem jött össze a testvér, akkor már mindegy, hogy hány hónapot csúszunk; jó, nyilván nem, mert fél évet azért nem szeretnék, de akár május, akár június lesz belőle, a baba már nem idén fog megszületni.

Múlt héten voltam pajzsmirigyológusnál a Kútvölgyiben, ahová a BMC recepciója szerzett nekem meglepően közeli időpontot, ahhoz képest, hogy Budapest szerte még fizetős helyeken is több hetet kell várni mindenhol. Gyanús hátsó bejáraton és szűk folyosón át, ablakréseken keresztül üvöltő szél által kísérve jutottam egy zárt ajtó elé, amin azt írta, hogy nukleáris medicína és izotóp labor, és csak csengetés után merjek belépni, mert sugárzásveszély van - szóval semmi jót nem ígértek a körülmények. Ehhez képest az, akihez küldtek, személyesen nyitott ajtót, a három óra az tényleg annyit jelentett, sőt olyan öt perccel korábbant, és hát ez a bizonyos Dr. Takács Edit főorvosnő nagyjábból a legjobbfejebb doki, akivel valaha találkoztam. Háromnegyed órát voltam bent nála, ezalatt más páciensekkel folytatott két rövid telefonbeszélgetésen kívül (amik miatt ismételten és nyomatékosan elnézést kért, már nekem volt kellemetlen) teljes egészében velem foglalkozott, mindenféle régi és új egészség-ügyeimről alaposan kikérdezett, mindenféle bugyuta és jogos kérdésemre részletesen válaszolt,  és teljes mértékben oda is figyelt arra, amit mondok, még akkor is, amikor csak kötetlenül dumálgattunk sikertelen fogyókúrákról titokzatos meddőségről és boldog anyaságról. Megerősítette az ördögi kört, amire már magamtól is rájöttem: a súlyvesztés következményeképpen majd simán helyreállhatnak maguktól is az értékek, ugyanakkor az alulműködésem ugyan nem hatalmas, de bizony okozhatja azt, hogy képtelen vagyok a szokásos ritmusomban leadni a kilókat, szóval valamivel ki kell zökkenteni a dolgot, és ehhez mindenképpen szükség van a gyógyszerre.
Felírt napi 50 mikrogramm Euthyrox tablettát, amit két hétig kell szednem, utána meg heti öt napon ennyit, és kettőn 75 mikrogrammot, május első hete után meg kontroll vérvétel lesz. Mivel sajnos magánrendelése nincs, abban maradtunk, hogy majd az eredményekkel telefonon keresem, és akkor megbeszéljük, hogy a továbbiakban kell-e változtatni az adagon, vagy jó lesz így, és mehetek inszemre. Azt mondta egyébként, hogy egészéges nőknél, spontán terhesség létrejöttéhez bőven elég 3 alatti TSH értéket produkálni (illetve nyilván megfelelő FT3 és FT4 mennyiségeket), de asszisztált reprodukció esetében erősen ajánlatos 1 környékére levinni, mert a stimulációhoz használt hormonlöket általában a pajzsmirigy termelését is negatívan befolyásolja. Tapogatásra amúgy semmilyen rendellenességet nem fedezett fel a nyakamon, és autoimmun betegségre sem gyanakszik, de azért kért ATPO és ATG meghatározást is, továbbá ha a gyógyszer nem válik be tökéletesen, akkor jövő hónapban csinál majd egy ultrahangot is.

Ezek vannak tehát. Örülök, hogy van egy konkrét probléma, amin javítani lehet, és nagyon bízom benne, hogy működni fog a kezelgetés. Arra, hogy még egyszer bejön a varázslat, és magától belémköltözik valaki, nem nagyon akarok/merek/vagyok hajlandó gondolni - annyiszor pofára estem már régebben, és annyira lelombozódtam piros napokon az utóbbi fél évben is, hogy ovuláció környékén szó szerint összeszorul a gyomrom, pedig nagyon nem vagyok stresszelős fajta. Utálom, hogy egy hét múlva már mániákusan kezdem lesni a tüneteket, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, hogy mi és hogy történt, és mit mikor éreztem anno... és természetesen reménykedek, mint egy szánalmas idióta, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a szóban forgó napon maximum az épp nem-síelő Szentlélek szállhatott meg, és akkor is, mikor már a harmadik tampont cserélem ki egy délelőtt alatt. Ennek ellenére persze semmi pénzért sem cserélnék senki olyannal, akinél természetes úton ki van zárva a teherbeesés, szóval a lófranc tudja, hogy mit is akarok, semmi se jó nekem...
Jövök majd inkább Kissmajomról mesélni, abban legalább a világon semmi ambivalens nincs, csak mosolygás és boldogság.

All fun and games until someone gets bit...

Ez volt M. műtétre szóló kis steril pakkja, amit nagyon viccesen egy automatából kellett megvásárolni a folyosón. A ruhának nagyon szép sötétkék színe volt, gyönyörűen kiemelte a szemeit, meg is tartottuk emlékbe, mert a szülésznő említette, hogy egyszer azért kibírja a mosást a vékony anyag.

Mikor a császár előtt a szülőszobában magunkra hagytak, hogy be tudjon öltözni, többek között azt is megbeszéltük, hogy amint kitör a zombiapokalipszis, és visszajövünk ide egy utolsó looting erejéig, semmiképpen se felejtsünk magunkkal vinni néhány ilyen csomagot (meg szikét meg altatógázt meg fájdalomcsillapítót), hogy ha majd egy autópálya melletti benzinkút pultján kénytelenek leszünk gyorsan amputálni valamelyik útitársunk lábát, legyen miben végrehajtani a műveletet. A várakozás miatti zaklatott idegállapotunkat az is bizonyítja, hogy arról nem esett szó, hogy az egész pultot hogyan fogjuk fertőtleníteni, de ide azért leírom, hogy ne tűnjek teljesen gondatlannak: sok jód. Meg erős antibiotikumok; de ez mondjuk alap bármilyen típusú posztapóban.

Outfit

Welcome back, madness!

Október 24-én, napra pontosan két évvel azután, hogy Kissmalacz megfogant, és majdnem kerek tizenkilenc hónappal az utolsó ciklusom után, megint piros lettem. Örültem neki… vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy ez volt a domináns érzés.

Hét hónapig szoptattam Kissmajmot (persze a végén már csak éjszaka, szóval nem intenzíven, de akkor is), tehát addig azzal nyugtathattam magam, hogy az emelkedett prolaktin szintem és izémizé, ez a normális állapot, még akkor is, ha nagyon sok nőnek simán van peteérése laktáció alatt is. Utána, mert szintén sokakat a terhesség ügyesen helyrerak hormonálisan, reménykedtem, hogy reboot, clean slate, tankönyvi huszonnyolc napok (örök életemben maratoni ciklusaim voltak, átlagban olyan évi 6-7). Elég skizo-fíling volt amúgy, repesve várni a menzeszt, miközben évekig minden hónapban azért imádkoztam, hogy jaj, csak nejöjjönmeg-nejöjjönmeg. De annyira semmi jele nem volt semmilyen csudálatos fordulatnak, hogy már kezdtem beletörődni, hogy majd a dokik szépen meghozzák mesterségesen, amint aktuális lesz.
Aztán szeptember közepén egy alkalommal volt EWCM, majd egy hétre rá még egyszer, és október elejétől egy hétig minden nap, randa pattanásokkal körítve, némi alhasi fájdalom kíséretében. Mikor egy héttel ezek után elkezdtem úgy zabálni, mint egy disznyó, és a melleim is lufisodni látszottak, tudtam, hogy most már be fog következni, csak az volt a kérdés, hogy pontosan mikor, mennyire lehet bízni a jeleimben - és azoknak megfelelően a jövőben mennyire lehet majd belőni az ovuláció időpontját.
Hogy miért fontos ez? Hát, mert őszintén szólva nem bánnánk egy testvért. Mégiscsak 38 éves leszek heteken belül, olyan nagyon nem érünk rá kényelmeskedni, plusz ha egy bocimókustücsökkel ilyen jó az élet, akkor kettővel  el sem tudjuk képzelni, mennyire...

A terv az, hogy lassan felhívom a BMC-ét konzultációs időpontért, hogy olyan január körül már el is tudjunk menni. Eddig nem nagyon jöhetett szóba, mert oké, hogy a vizsgálatokat megint le kellene zavarni, mert régen voltak, de ami a legidőigényesebb (talán a két spermiogram, amik között kell szünet - már nem emlékszem pontosan, hogy mennyi), azzal együtt sem tart tovább a beavatkozás előtti procedúra három hónapnál. És mivel ugye én császármetszett vagyok, minimum egy évnek úgyis el kell telnie a műtét után ahhoz, hogy biztonságosan végigvigyek egy újabb terhességet, vagyis idén még több, mint valószínű, hogy elhajtanának. A telefon megejtése előtt viszont szerettem volna legalább egy-két spontán ciklust, hogy lássam, hogy állok, változott-e bármi; és ehhez az első szükséges lépés ez a mostani piros, így már tudom magamat figyelgetni, és a következő 7DPO-n nézetek egy progeszteront, majd az új ciklusban CD3 hormonokat is, esetleg (ha sikerül normálisan visszaállnom a csökkentett szénhidrátos diétára) terhelt inzulint.
Célzott próbálkozás terén úgy állunk, hogy sehogy. A hőgörbés követés kizárt, Kissmajom reggeli ébredései négy és nyolc óra között bármikor bekövetkezhetnek, addig néha összejön hat óra alvás, néha nem, és amúgy is, azonnal nagyon határozottan követeli a kaját, úgyhogy nem lenne időm felkelés előtt méregetéssel szarakodni. A szigorú időzítés semmiben sem erősségünk manapság, de utódnemzős tevékenységgel kombinálva virtually non-existent. Mindezek ellenére persze, amikor pénteken megjött, volt bennem egy adag mérgesség, hogy afeneegyemeg, kimaradt egy teljesen jó alkalom, elúszott egy teljesen jó petesejt, and I ain't getting any younger - de nyilván utólag könnyű okosnak lenni. Egyelőre nem akarok ezen kattogni, kicsit sem hiányzanak azok az idők, amikor erről szólt minden, viszont természetesen foglalkoztat a dolog, főleg a spontán változata, mert rásegítéssel nő az iker-lehetőség, arra meg annyira nem vágyunk.
Úgyhogy a telhetetlen csodaváró meddő nő újra bejelentkezik... Gyere, baba, gyere!

Bénaszülők: Waterboarding

Ma arról akartam mesélni, hogy voltunk wellnessni, de közben got sidetracked egy kis reggeli incidens miatt, úgyhogy későbbre halasztom az utazósos beszámolót, és bénaszülős sorozatot nyitok. Szerencsére a lányoknak cseten már elbüszkélkedtem a produkciót, így nagyjából csak bemásolom ide, és megpróbálom nem nagyon beleélni magam, mert azon túl, hogy szégyenletesen ciki, borzasztóan sajnálom szegény Kissmajmot, hogy ilyen idióták voltunk vele.

Hajnali etetéskor, olyan fél üvegnyi táp után, Kissmajom egyszer csak egy nagyot nyelt, és köhögni kezdett; azt hittük cigányút, történt már ilyen, mikor nagyon mohón falt, úgyhogy felvettük, megütögettük a hátát, hogy köhögje ki, tartottunk egy kis pihenőt, és újra kínáltuk. Lelkesen bekapta a szájába a cumit, majd egy korty után kiköpte. Pihenő, újrapróba - ugyanaz a reakció. Ilyenkor hűtőből elővett kaja esetén arra gyanakodnék, hogy a melegítés nem volt megfelelő (van amiből kizárólag a szobahőmérsékletűt szereti), de most erről nincs szó, ez táp, akkor kevertem be neki, ráadásul már jó sokat benyomott belőle, szóval más baj lesz ez. Azt is tudjuk, hogy nem fogzásos fájás, mert épp előző este nézegettem meg, hogy szépen kint van az első nyolc (négy alul, négy felül), és a múltkor gyulladt-félének kinéző szemfogak helye most szép sima és rózsaszínű.
Megint várunk egy kicsit, megint megkínáljuk, megint kiköpi - de közben már nagyon türelmetlen, álmos is, és éjfél óta nem evett, ami neki soknak számít, törik el a mécses. Felveszem, megdédelgetem, mosolyog rám, galagyol kettőt, leteszem, nem kéri a kaját, görbül lefele a szája; M. is felveszi, megdédelgeti, mosolyog rá is, stb. Ekkor már sírni kezd, ölelgetjük nyugtatásul, játszunk vele egy kicsit figyelemelterelésül, de mikor éhes, lehetetlen megvigasztalni bármivel evésen kívül. És most éhes, enni viszont nem akar. Öt perc múlva már egyre keservesebben üvölt, mi meg egyre tanácstalanabbul kínáljuk újra és újra, nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a visszautasítást, hiszen egyértelmű, hogy az éhség miatt ordít.
Több mint másfél órán keresztül ment ez a műsor on and off, miközben M. bohóckodott vele, megnyugodott, de amelyik pillanatban szünetelt a szórakoztatás, eszébe jutott a nyomorúsága, és sírni kezdtett. Vagy ha esetleg nem azonnal tette, akkor is elég volt, ha meglátta, hogy az üveggel szándékozunk közelíteni felé, és máris hangosan sikítozott. Már tiszta idegek voltunk, hogy mi baja, biztos fáj valamije, de nem fáj, mert ha épp foglalkoztatjuk, akkor vigyorog, beszélget, mászik, jó de akkor mi van. Megbolondult a gyerekünk, vetette fel M., teljesen jól van, csak szivat, vádaskodtam én, tök mérgesek voltunk és fáradtak, már az is megfordult a fejemben, hogy mindjárt bevágom a kiságyba, aztán bőgjön napestig, de közben sajnáltuk nagyon, mert hát legörbült a kis szája, és folytak a nagy könnycseppek lefelé a maszatos arcán. Szörnyű volt na, picibaba korában voltunk utoljára ennyire frusztráltak és fogalmatlanok, vagy talán még akkor sem, mert ott volt egy biztos-hogy-hasfájós joker magyarázat.
Aztán egyszercsak meglett a megoldás: M. véletlenül lefele fordította az üveget úgy, hogy se a gyerek szája, se a kupak nem volt rajta - és hatalmas kortyokban ömlött belőle a táp. Kilyukadt (illetve két gyári lyuk között kirepedt) a cumi, vagyis már-már erőszakos határozottsággal fuldokoltattuk szegény Kissmajmot…

Én nem tudom, mikor tanuljuk meg végre, hogy ez a gyerek egyszerűen nem sír ok nélkül. A legmegfoghatatlanabb nyűgje az, hogy frontérzékeny, vagy hogy néha kiszámíthatatlanul fáradt, mert épp fejlődési ugrás van, és gyakrabban pihenne, de olyankor inkább csak nyíg és nyafog, vagy bújós és bágyadt, és nem találja a helyét. Egyébként mindig ennél egyértelműbb dolog bántja, és amikor tényleg sír, komolyan, hangosan zokogva, akkor kivétel nélkül mindig valami konkrétum van.
Szóval ez itt egy nyilvános bocsánatkérés, kisfiam; a látszat ellenére a hülye szüleid mindennél jobban szeretnek.

Köszönöm, Coelho!

Lehet, hogy inkább hányásról kellene írnom, merthogy volt néhány ilyen epizódja a Kissmajomnak a héten, csütörtökön még orvoshoz is elmentünk vele ijedtünkben, de aztán kiderült, hogy semmi baj, nem vírus, csak a manapság gyakori rikoltozás következményeként összeszedett torokpirosság miatt jön vissza néha a kajája… szóval hál'Istennek ezügyben nincs szenzációs hírem mégsem. Van viszont egy komoly téma, ami az utóbbi időben újra és újra felkapódik körülöttem, úgyhogy gyorsan végigfutok rajta, és a végén ajánlok egy kis olvasnivalót.
Szóval örökbefogadás - már legalább két éve akarok írni róla, de Kissmajom fogantatása után egyre kevésbé volt aktuális, és egyre több dolog történt velünk, ami ennél fontosabb volt. Most valahogy megint időszerű lett, mert egyre többször kerül szóba a testvér dolog, és hát legyünk realisták, nem valószínű, hogy még egyszer ilyen csodával határos módon teherbe fogok esni, és ha sikerül is még egy babát összehozni (mert végülis maradtak még a tarsolyban inszemek és lombikok), még-még egyre mindenképpen csak jóval negyven fölött kerülne sor, ami elég kockázatos és kevés esélyes próbálkozás… márpedig amióta megszületett a kicsi fiunk, és fülig beleszerelmesedtünk, a háromgyerekes családság egyre jobban hangzik. M. és én már elég régen, és elég részletekbe menően tisztáztuk, hogy mit érzünk ezügyben, hogy akár vérszerinti helyett, akár mellé, szívesen fogadnánk örökbe egy-két gyereket. Tavaly év elején utána is néztem, hogy mit és hogyan kell ehhez lépni, és ha nem estem volna teherbe, el is kezdtük volna a procedúrát, de szülés után valahogy leült a lelkesedés, mert úgy gondoltam, hogy így már nem lenne pofám beállni a sorba, és olyanok elől elvenni babát, akiknek még egy sincs. Aztán végül mindig arra jutunk, hogy nekünk úgyis egy csomó szempontból megfelelne olyan gyerek is, aki általában senkinek sem kell (nagyobbacska, cigány, enyhén mozgáskorlátozott, stb.), szóval most megint ott tartunk, hogy csak el kellene indítani a folyamatot előbb-utóbb.

Én egész sokáig nem kerültem igazán testközelbe ezzel, nem ismertem se örökbefogadó családot, se örökbeadott gyereket. Az első élményem abszolút kellemes volt, tavaly ősszel már nagy hassal mentem Csibetalálkozóra, ahol ott volt Edina és a Tündér Lillája - az egy dolog, hogy szó szerint fizikailag hasonlítottak egymásra (állítólag az ilyesmire odafigyelnek az illetékesek az új családok kialakításánál), de annyira barátságos és kiegyensúlyozott volt az a kislány, és olyan harmónia lengte körül kettejüket, amit kevés sajátgyerekes felállásban láttam valaha is. Aztán szintén pozitív volt, hogy csomót beszéltünk erről Marcsyval, aki férjestül úgy gondolkozik erről a kérdésről, ahogy mi, és ezáltal eléggé megerősített abban, hogy nem vagyunk teljesen deviánsak; és minap Popival is megvitattuk a dolgot, és annak is örültem, hogy abból meg kiderült, hogy a kétségeim és bizonytalanságaim is teljesen szokványosak. Persze sajnos volt már részem másfajta rácsodálkozásokban is, tudok olyanról, aki tagadja a kapott gyerek nemzetiségét, olyant, aki csak a nagyon szűk környezete előtt vállalja fel, hogy a gyerek nem vérszerinti, és olyant is, aki azt tervezi, hogy a gyereknek egyáltalán nem fogja elárulni a származását. Természetesen bármi a hivatalos pszichológusi javaslat, attól kezdve, hogy megvan a határozat, magánügy minden ehhez hasonló választás, de azért bevallom, eszembe jutott ezekről a példákról, hogy basszus, jó sok helyen el lehet szúrni ám ezt a dolgot, még akkor is, ha az alapszituáció eléggé nothing-to-lose jellegű, hiszen egy gyereknek szinte mindenhogy és mindenhol jobb felnőni, mint intézetben (nyilván itt normális körülményekre gondolok, nem testileg vagy lelkileg bántamazó családra).
És akkor a lényeg: tegnap megint volt egy pont, amikor határozottan éreztem, hogy egyszerűen annyira a mi utunk is az örökbefogadás, hogy bármerre alakul majd a következő vérszerinti gyerek kérdés, nem szabad elhanyagolni ezt a vágyunkat sem, mert ha lehet csúcsdíszt helyezni a tökéletes boldogságra, akkor ez a fajta nagycsaládosodás olyasmi lenne.

Hogy hogy jön ide a cím…? Hát az úgy volt, hogy M. azt olvasta, hogy az öreg kiadott egy újabb semmitmondó idézetek kedvelőinek szánt, de ezúttal pornóelemekkel is megtűzdelt regényt, úgyhogy megvette nekem gyorsan, mert milyen nő az már, aki még soha életében nem volt hajlandó megismerkedni Palibá  közhelygyűjteményeivel műveivel. (Tudom, hogy ez nagyjából bordering on spousal abuse, de mindenki nyugodjon meg, még szeret, nem válunk, csak egy kicsit szokatlan a humorérzékünk.) Úgyhogy pár napja, miközben a gyerek nappali alszik, és nekem muszáj ott feküdnöm mellette, mert ha nem, harminc perc múlva óramű pontossággal ébred, ezen a fostengeren küszködöm át magam hősiesen. Tegnap, mikor már úgy éreztem, hogy még egy oldal, és feleződni fog az iq-m, kínomban előbányásztam a telefonomat, és blogról blogra böködtem, csak vissza ne kelljen térnem a könyvhöz. És egyszer csak ott termett ez a kincs, egy szuszra végigolvasós, könnyekkel mosolygós igaz-mese, négy gyönyörű emberről és egy kutyáról - fogjatok egy doboz papírzsebkendőt, és kattintsatok!

What's in a name?

Ígértem egy neves posztot… Hát az úgy van, hogy mi amúgy is messzi földön elég híresek vagyunk a buta elnevezéseinkkel, egymást és a macskáinkat is elég érdekesen szólítgatjuk, a család és barátok már megszokták, de távolabbi ismerősök és idegenek nagyot szoktak nézni, amikor kiderül, hogy én például többek között Fej vagyok (igen, Fej) meg Nyápocska, M. pedig BogárBogár vagy Mák vagy hasonló okosságok, és mindketten vagyunk Csillag is. Várható volt tehát, hogy ha gyerekeink lesznek, ez a helyzet csak romlani fog.

Kissmajom becsületes polgári nevében ugye nem volt kihívás, tudtuk már kilenc éve, hogy mi lesz, ha/mikor lesz. Ő itt most marad He-Who-Must-Not-Be-Named, mert ha én nem mutatkozom be, akkor az ő kis személyiségi jogait is be szeretném tartani, de maradjunk annyiban, hogy külföldön sem egy Kevin szinten elterjedt, de Magyarországon még annál is sokkal ritkább (a FaceBook száznál kevesebb találatot hoz ki rá), legtöbben elsőre meg sem értik, és egy hasonló hangzású, sokkal ismertebb fiúnévvel kérdeznek vissza. A másik extrasága az, hogy hál'Istennek nem nagyon becézhető (maximum rövidítéssel vagy kicsinyítő képzővel), viszont egy ilyen picurka gyereknek egy kicsit furán hat teljes terjedelmében, úgyhogy ha szerettük volna nevén nevezni, de mégsem nagyon komolyan, akkor amúgy is muszáj lett volna belendítenünk a fantáziánkat - és mivel ez nekünk alapból is menni szokott, ezúttal a plusz igyekezettől hát… eléggé elszalad a ló velünk.
Csak a saját névből képzett dolgok szemléltetése kedvéért tegyük fel, hogy ő egy szintén kevés beceneves Kristóf - és akkor abból nálunk ilyenek lesznek, hogyaszongya: Kristoáz, Krismó, Krisetti, Krismák, Krismantyú, Krispa, Krisadék, Krisma-misma, Krisóca-móca, Krisó-misó… vagyis nem valami szokványos na.

De ez még mind semmiség ahhoz képest, amikre képesek vagyunk…
Talán az első név, amit adtunk neki, az a Teknőc Rosetti volt - M. találta ki, mert mikor újszülöttként hasra tettük, mindig a felhúzott lábú kisbéka pózban feküdt, fentről csak a háta meg a feje volt látható. Mese is járt hozzá, miszerint Rosetti egy híres-neves-nevezetes rabló volt, aki azért lett ismert ilyen formában, mert egyszer egy múzeumból ellopott egy szépséges ezüst tálcát, amit meneküléskor a kabátja alá dugott, majd mikor a rendőrök hátbalőtték, az megmentette az életét. Innen aztán variációk egész sora született, például a Rosetti Kapitány akkor, mikor már elég nagy volt hozzá, hogy az up-we-go játékot űzve pilótává avanzsáljon: M. leült rakétakilövő állomásnak, a babát a széttett lábai közé "állította" Szputnyiknak, majd magasba lendítette, mindkét fél hatalmas nevetései közepette. Mivel viszont ezek közül egyik sem volt megfelelő ritmusú egy általunk költött dalszöveghez, lett egy olyan is, hogy Rosetti Metti (ebből származtattuk későbbiekben a The Met nevet, aminek nagy hasznát fogja venni, ha valaha ketrecharcos szeretne lenni), illetve egy Rosencrantz (Shakespeare és Stoppard rajongásunk jeléül), egy Rozsomák (Wolverine fans all the way!), és egy Rozipók (ez csak úgy kedvtelésből).
Szintén az elsők között kereszteltük el Stinky Poo-nak, amire valószínűleg nem szükségeltetik magyarázat - viszont csak úgy teljes a kép, ha az ehhez szervesen kapcsolódó nótát is bemutatjuk majd a poszt végén, ahogy régebben már szintén megígértem. (Előre is köszönjük szépen a tapsvihart!)
Aztán ugyancsak elég érdekes irányba ágazott el az egyszer csak ráragadt komplikálásmentes Cuca - ebből lett később teljes értékű név a Cucácska, a Cucadék, a Cucenka meg a Cucálé, valamint a két utóbbi kombinációja, a Cucalenka.
Ezen kívül hivatalos berkekben (úgy mint 11. kerületi Önkormányzat vagy János Kórház ügyelete) való szereplése okán ő az Alulírott is, a.k.a. Ügyvezető Igazgató Úr.
Mikor elkezdte felfedezni a hangját, és rikoltozás irányba kísérletezni vele, szinte magától adódott az Antonio Riccanti Bíboros - ahogy szintén majdhogynem automatikus volt az utóbbi hónapokban szerzett Fjodor Fjodorovics Fogacsek Aladár, for (immáron egészen pontosan hat darab) obvious reasons.
És végezetül íme egy pár példa a semmihez sem kapcsolódó sorozatunkból: Trézsi, Rézi, Kaketti, Majmacsek, Nyünyett, Picipók, Pispirika, Pizetti és Piselli (mindkettő olaszos kiejtéssel),  Zsorzsetta Clark, Zsuzsenka Zsenka, Júliusz Békánszki.

Biztos van még csomó olyan, ami most nem jut eszembe, a fentiek igazából csak a gyakran visszatérő darabok, de nem fukarkodunk, majdnem minden nap vannak párszor használatos találmányok, attól függően, hogy épp mik történnek vele; mind teljesen logikus, szépen hangzó példány. Egy kicsit tartunk tőle, hogy ha így folytatjuk (márpedig magunkat ismerve nagy változáskora nem számítok), szegény gyereknek olyan négyéves kora előtt esélye sem lesz rájönni, hogy őt tulajdonképpen kicsodának is anyakönyvezték, vagy hogy egyáltalán van olyan, hogy embereket csak egy-két fajta képpen szólítanak. Egyetlen remény a normalitásra a környezet, bízunk benne, hogy mások gondoskodnak majd az egyensúlyról, és legalább ők nem fogják Mettikézni...

Later edit: Slambiti Banána, Réz Aladár (Rézi), Rogáta, Morác

Undiság

Amikor kisgyerek voltam, egy társasházban laktunk egy román családdal, ahol volt két kislány, talán három meg öt évvel kisebbek nálam. Akkoriban olyan primitív világ volt arrafelé (hiába nah, vén vagyok, mint az országút…) meg olyan kommunizmus, hogy látni sem láttunk botmixert vagy egyéb elektromos vagdaló-pépesítő eszközt, nem hogy használtuk volna őket. És az utóbbi időben sokszor eszembe jutott, hogy (Vigyázat, TMI!) Vali néni szépen megrágta az ételt, majd kibányászta a szájából, és odaadta a kisbabáinak - én szóltam, hogy ne olvassátok tovább, engem minden alkalommal kiráz a hideg, amikor beugrik, eeew. Nemrég hallottam, hogy Drew Barrymore oltári botrányt kavart… az oltásellenes bugyutaságaival (amiktől szintén mindig kiakadok, de most nem erről lesz szó), meg ezzel, hogy előrágja a gyerekének a kaját. Akkor gyorsan megeskettem Aput, hogy ugye-ugye Anyu ilyent soha de soha nem csinált, és csak remélni merem, hogy bízhatok a szavában, és csak azért mosolygott fejrázás közben, mert szórakoztatta a borzongásom. Hát kötődő nevelés ide meg oda, ez számomra egyszerűen hányingerkeltő, és nem mellesleg túlzottan higiénikusnak sem tűnik.
Nálunk játszócumi nincs, amit le kellene nyalni fertőtlenítésileg, ha nincs kéznél tiszta víz, de én attól is ódzkodom, hogy megszívjam Kissmajom etetőcumiját, amikor egy-egy feloldhatatlan csomókától eldugul a tápszer útja. Valahogy annyira steril mindene egy kisbabának, a lehelete még közvetlenül hányás után is olyan tiszta és jó illatú, hogy a saját szám alapos fogselymezés és négyperces mosásciklus és szemkiugrasztó szájvíz után is egy bacitenyészetnek tűnik hozzá képest. Persze ez korántsem olyan durva, mint a madár-style etetés, ha muszáj, mert ordít a türelmetlen baba az éhségtől, és a kétségbeesett rázogatás nem segít a feloldásban, akkor én is megteszem, de tényleg csak végső esetben. Hiába nah, érzékeny vagyok ezekre, azt is utálom, amikor a felnőttek megnyalják a zsepit, és azzal törlik le a kicsik arcát - igen, nem csak nagyanyáink csinálták, manapság is láttam ilyent.

Viszont most szaranya leszek meglepetést fogok okozni, mert számomra ez fordítva is igaz.
Emlékszem, amikor pár éve először láttam sógornőmet főzeléket adogatni az akkor nagyjából Kissmajommal egyidős kislányának, és ami a szája szélén kifolyt, vagy amit kiköpött, azt a kiskanállal letakarította, és bekapta; mikor fintorogtam, azt mondta, hogy namajdmeglátom, mikor én is anya leszek - hát nem fogom meglátni, úgy tűnik. Félreértés ne essék, nem vagyok egy különösebben visszafogott típus ilyen téren, evőeszközt például simán használok szeretteim után, M. félig elnyalogatott fagyiját természetesen jóízűen megeszem, imádok érdekeseket csókolózni, mindeféle izgalmas kelléket bevetve, sőt bizonyos szituációkban (Khm.) ennél sokkal extrémebb dolgokat is szívesen csinálok. És nyilván Kissmajom megunt maradékát is el fogom majd fogyasztani minden további nélkül, de azért mi tagadás, ennek a posztnak, illetve annak, hogy ezt egy pszichiáter írta, eléggé örültem, mert én nagyon sok mindent megtennék azért, hogy a gyerekemnek egészéges lelke legyen, de nekem is vannak határaim, amiket át tudnék ugyan, de nem szeretnék lépni.
Ugye fogzik a baba, mindent eláraszt a nyála, méretes buborékokat fújkál belőle, és élvezettel gargarizál vele, és mintha ez nem volna elég, a kis mancsai folyton könyökig a szájában vannak, csöpög az ujjairól a lé, és folyik végig az alkarján. Én gyakran cserélem az átázott ruháit, és buzgón törölgetem mindenét, már csak azért is, mert nem akarom, hogy az arca kiszáradjon és -cserepesedjen, és a kezeire mindenféle ráragadjon. Meg mert sosem értettem, hogy egyes szülők hogy viselik el, mikor a gyerekük nyakig nyálas, neadjIsten bukásos vagy taknyos, és hogy nem jut eszükbe, hogy ők hogy éreznék magukat mindenféle váladékkal összekenve.
Namostakkor: egyetlen imádott kisfiam az ölemben, nézeget át a vállam fölött, pici puha testével szorosan hozzám bújik, kis meleg fejét a nyakamba fúrja, csiklandoz a pihehaja… odafordulok, beleszagolok, nyári réten érzem magam, ultimate boldogságban... Épp lenyugszik a nap, virágoznak a pipacsok, ciripelnek a tücskök, szárad a széna, kaszás parasztember ballag hazafelé, oldalán farkát csóváló kutyával - egyszóval mennyország. És akkor Kissmajom hirtelen megfordul, nedves tenyerével az orromra támaszkodik, erősen a számhoz nyomja pufók, ruganyos arcocskáját, és basszus csupa hideg-nyirkos-csúszós-nyúlós trutyi az egész. Minden sejtemmel rajongok ezért a kölökért, meghalnék érte without a second thought, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem meglehetősen fújságos. Remélem, nem okozok neki maradandó traumát azzal, ha akaratlanul is grimaszolva, azonnal letisztogatom magamról a nyomokat… :)

Shit is shitty, but life is good

Délen a helyzet változatlan, továbbra sincs spontán kaka, csak szélcsöves. Utálom, hogy az utóbbi héten minden hajnalban ébren volt a kiságyában, de a szokásos vidám gagyarászás helyett nagyokat nyögdécselt és erőlködött. Alternatív segítségként a hashajtó szirupot is bevetettük, és a reggel beadott fél adagtól délután volt is eredmény, de a kúraszerű alkalmazást felfüggesztettük egyelőre, mert Audrey javaslatára előbb egy bababarátabb módszert akarunk kipróbálni: tegnap délutántól a Beba Start Pro hipoallergén tápit lecseréltük a Milumil Pepti laktózmentesre, hogy hátha. Egyelőre semmi változás, ha csak a kínlódós evészeteket nem soroljuk ide, az új íz ugyanis egyáltalán nincs Kissmajom ínyére: lelkesen rácuppan, első pihenésig egy szusszra benyom olyan 30-40 millit, aztán amikor újrakezdenénk, és már van ideje ízlelgetni is, csak kilökdösi a cumit a szájából, hogy köszöni szépen a jó szándékot, de ha lehet, ő ebből a vacakból a továbbiakban mégsem kérne. Persze nagyon rövid idő telt el még az igazi hatáshoz is, meg a megszokáshoz is, úgyhogy reméljük pár nap múlva kiderül, hogy értelme is van annak, hogy neki nem tetsző dolgokkal tömködjük.
A hozzátápláláshoz köszönök nagyon szépen minden hozzászólást, itt is meg privátban is, elraktároztam őket, és egy hónap múlva jól hasznukat is veszem majd. Most igazából leginkább az tart vissza a kezdéstől, hogy mindenhol azt írják, hogy amíg nincs normálisra beállva a széklet, addig nem szabad próbálkozni vele. Gyümölcslevekre viszont nyitott vagyok, ha nem jön be a tápszerváltás, akkor az lesz a következő lépés, hogy kap pár korty szilva- vagy baracklevet.

In other news:
- Tegnapelőtt gyakorlatilag fájdalommentesen áttört a második fogacska is, így most a bal alsó olyan háromnegyedig van kint, a jobb meg épp csak kibújt. Sajnos ez nagyon keresztbe tesz a maradék szoptatásnak is, mert többször van olyan alkalom, hogy hiába van neki kedve, nekem meg tejem épp, ha nagyon éhes vagy nyűgös vagy aktív, akkor a nem megfelelő erősségű folyás iránti nemtetszését úgy fejezi ki, hogy türelmetlenül összeszorítja a száját; vagyis megharap, és az eléggé tud fájni. Szerencsére éjszaka, amikor nagyon álmos, még nem csinálja, úgyhogy olyankor továbbra is zavartalanul mehet a cicizés, és nem kell felkelnem fejni.
-  Kíváncsian követ a szemével mindent, ami mozog, legyen az ember vagy jármű, és tök kis okos: ha hanyatt fekszik, és az egyik oldalán eltűnik valaki úgy, hogy hátul, a fejbúbja fölött megy át (tehát nem látja, mert túl fent van), akkor is rögtön fordítja a fejét a másik oldalra, és ott várja a szemével, hogy megjelenjen. Pár napja megtanult kukucsolni is, fürdés után szoktam elbújtatni a törölközője meg a felhuzigálandó ruhái mögé, és hatalmasakat vigyorog, amikor megtalálom. Van új kedvenc "szava": pfff, ahol az f hang hosszan el van nyújtva, és úgy jön létre, hogy kifújja a levegőt a felső ínye és az alsó fogsora :) között. És vannak kedvenc dalai, amik úgy néznek ki, hogy mi költünk különböző gyagyaságokat egy-egy ismert nóta dallamára - na ezeken akkorákat vigyorog, hogy néha elhisszük, hogy érti a szöveget. A nevét még nem érti, ami nem is csoda, mert annyi hülyeségnek szólítjuk szegénykét, hogy valószínűleg két évesen is úgy fog bemutatkozni, hogy ő Trézsi, a.k.a. Cucálé.
- Nagyon magabiztosan fordul már hasra, és néha már úgy is sikerül neki, hogy nem ragad be a keze; visszafele még elég esetleges a dolog, nem is tűnik tudatosnak, inkább csak oldalirányba mocorog, és akkor átbillenti a gravitáció, meg a nagy nehéz kobak. Imád hason lenni, nagyjából negyed órát bír egyhuzamban úgy, hogy felkönyökölve egész magasra tolja ki magát, aztán egyre lennebb ereszkedik, míg végül a fejét az alkarján pihentetve vagy dühöngve rikoltozgat, vagy halkan nyüszög, borzasztó aranyos hangokat kiadva - de ha olyankor hanyatt fordítjuk pihenni, hangos méltatlankodásba kezd, és gurul is vissza. A megfelelő hosszúságú hasonkodást amúgy nagyban hátráltatja az, hogy minimum egyik ökle szinte folyamatosan a szájában van, egy kézzel meg nem bírja sokáig tartani magát. Szintén Audrey nyomán el akarjuk vinni egy dévényes gyógytornászhoz felmérésre; mi semmi elmaradást nem tapasztalunk és semmi furcsát nem látunk rajta (azon kívül, hogy kicsit talán favorizálja a jobb oldalát, például mindig arra fordul át), de jobb ha egy szakember is megnézi, hogy ha van javítanivaló, akkor időben elkezdhessük.
- Hétvégén életében először elmentünk vele nagybevásárolni, amikor is előbb egy nagyjából másfél órás autóutat, majd egy teljes soppingolást végigasszisztált a hordozójából, egy panaszszó nélkül: néha elbóbiskolt, de többnyire érdeklődve bámészkodott a világra, és nagyokat mosolygott, amikor szóltunk hozzá. Itthon is egyre önálóbb, reggel felkelés után mindig beteszem a kiságyába, amíg én elvégzem a dolgaimat, és akár egy órán keresztül is eljátszik egyedül, hangosan beszélget, fogdossa és rugdalja a holmijait, dolga végeztével meg rendszerint elalszik.
- Az éjszakai alvás visszaállt a régi mederbe, már nincs félórás sírás előtte, maximum pár perc, és csak azokon a napokon, amikor a lefekvés idejére már nagyon fáradt; este nagyjából héttől reggel nyolcig alszik, egy éjfél körüli és egy hajnali négy órai kajálással (igazából inkább belealvós komfortszopizások), de mára virradóan az előbbi elmaradt, így először életében átaludt nyolc órát. A napközbeni alvás továbbra is nagyon ritkán sikeredik fél óránál hosszabbra (mindez két óránként), ha pont elkapjuk a pillanatot, amikor éledgetne, és időben elkezdjük tologatni, akkor vissza szokott aludni akár további egy órára is, de ez nem sokszor fordul elő, mert sosem hangosan ébred - rendszerint úgy vesszük észre, hogy befejezte a pihenést, hogy erőteljesen mozogni kezd alatta a babakocsi, és mellette a felakasztott plüssök.
- Apropó babakocsi, a mózes részében teljesen kinyúlva már hetek óta nem fér el; szerencsére felhúzott lábakkal szeret feküdni, mert a sport részbe még elég sokáig nem ültethető. És apropó ülés, basszus már vízszintes helyzetből is megpróbálja felhasizmozni magát, de a kedvenc pozíciójában (mi lennebb csúszva ülünk, ő meg kifele fordítva olyan 45 fokban rajtunk fekszik) már gyakorlatilag nem tartható, mert azonnal elkezd előregörnyedni, hogy felülhessen.

Most több nem jut eszembe, úgyhogy rakok egy képet, amint őurasága épp olvasgat, miközben a galád anyja lepaparazzolja a tarkóján éktelenkedő kopasz foltot, és a rágnivaló csupasz vádlijait. (Az immár halásznadrágosra kinőtt tigrincsmintás outfit az courtesy of Marcsy, akinek jövő ilyenkorra nagyonnagyon vissza szeretném küldeni családon belüli használatra.)

Gátlástalanul

Múlt szerdán, pontban hét héttel a szülés után, elmentem a hathetes kontrollra. A doki megtapogatta a hasamat, megnézte a hegemet, megrákszűrt, aztán leültünk megbeszélni a fogamzásgátlást. Ami annyiból állt, hogy megkérdezte, hogy ha teherbe esnék, megtartanánk-e a babát, és mikor mondtam, hogy természetesen, akkor azt javasolta, hogy szerinte ne fogamzásgátoljunk. Nem bántam, mert egyik módszer sem valami szimpatikus: a gumit és az aktus előtt felhelyezendő helyi cuccokat nem szeretjük, a spirál túl invazívnak tűnik, gyógyszereket meg nagyon nem akartam volna. Ugye eleve nem vagyok az a termékeny fajta, idős is vagyok már, és baromi nehéz volt legalább valamennyire beállítani a kusza hormonjaimat anno, ha reménykedünk további gyerekben (And oh boy, do we ever!), akkor nem kellene most összezavarni mindent. Az égbe szökött prolaktin szintem véd valamennyire, amennyire tudunk, majd egyelőre "vigyázunk" is, a többit meg a sorsra bízzuk. Kérdeztem a dokit, hogy mi lesz, ha besikerül a tesó, de nem pánikoltatott, azt mondta, legfeljebb lesz még egy közös császárunk.

Később utánanéztem a neten, és kiderült, hogy akár a vetélés akár megszakító műtét esetében, csak itthon szigorúskodnak túlzottan a dokik, és javasolnak hosszú szünetet (abortusz után minimum fél évet, szülés után minimum egyet, de inkább másfelet vagy kettőt), külföldön ezt is lazán kezelik, és ha császár után valaki nem ragaszkodik hüvelyi szüléshez (a túlzott erőlködésből baj lehetne), akkor akár azonnal is lehet próbálkozni - a heg két hónap után már biztonságosan össze van gyógyulva, és mire az új magzat akkora méretű lesz, hogy feszülni kezdjen a méh fala, már semmilyen veszély nem fenyeget. Persze legalább egy fél évig jó ilyenkor nem teherbe esni, mert a testnek más módon is regenerálódnia kell (pl. vitaminhiány egyensúlyba kerülése, vaskészlet feltöltése, stb.), de elvileg ha megfogan, megtapad és meg is marad egy baba, akkor az többnyire azt jelenti, hogy az anya a kihordásra is fel van készülve már.
Nekem most alig egy-két hete maradt abba a gyermekágyi vérzés (a végén nyilván már csak barnázás-féle volt), és a menzesz egyelőre nem jött meg még, de azóta mintha lettek volna már ovulációs jelek (pattanások és EWCM) - felírtam, hogy mikor, két tippem van, és várom a pontosan 14 napos luteálisom letelését, mert kíváncsi vagyok, hogy a szoptatás ellenére valóban van-e peteérésem.

Hát így állunk. És persze teljesen esélytelen és valószínűtlen a dolog, de azért belemondom a blogoverzumba a világ legszemtelenebb, de legeslegőszintébb vágyát: dejó is lenne jövő tavasszal megint szülni!

Frász

Tegnap volt egy szolid kis pánikrohamom, hogy nem érzem a Kissmajmot. Délelőtt még rugdalt, de nem túl intenzíven, aztán késő délután beugrott, hogy órák óta semmi sem volt; és nem nemvettem észre, mert egy ideje már mindig meg szoktam érezni, még járás közben is, ráadásul szinte egész nap játszottunk, vagyis egy kis főzöcskézésen kívül csak ültem a gép előtt, nem sok minden tudta elvonni a figyelmemet. Kétségbeesetten járt az agyam, mindent kipróbáltam a mozdulatlan bal oldalamra fekvéstől az ugrálásig és kegyetlen hasrázogatásig, pedig az utóbbit eddig azt hittem, hogy sosem fogom bevetni, mert bunkó dolognak tartom. Szegény M. sehogy sem tudott megvigasztalni, ugyan ő annyira nem parázott, mint a család bolondja, de javasolta, hogy menjünk moziba mert az ottani hang mindig beindítja a gyereket, és végül már azt is felvetette, hogy üljünk be az autóba, és állítsunk be az ügyeletre, valaki csak megultrahangoz. Aztán egyszer csak feldühödtem, és eldöntöttem, hogy hagyjuk az egészet a francba - eszembe jutott a Kissmalacz, hogy mennyire semmi de semmi befolyásunk nem volt, és nincs is az egészre, hiába készítem ki magam, attól se jobb se rosszabb nem lesz, hiszen pontosan az van, ami van; visszaültünk a kis detektívsztorinkhoz, nagyjából egy óra múlva jelentkezett is pár kósza bökés, és este lefekvéskor akkora ramazurit csapott a kis büdös, mint talán még soha... hiába, éjjel éledő, gamer's son...

Nyilván, mint tudjuk, nem egészen ilyen egyszerű ez a megnyugvás dolog, mert igenis van olyan, hogy van értelme idegeskedni: ha M. barátjáék ráhagyták volna a természetre a dolgokat, valószínűleg ma nem élne a korababájuk - aki egyébként hál'Istennek már egész jól van, kikerült az intenzívről, és ügyesen gyarapszik. Őt például egy egész napig nem érezte az anyukája, másnap mentek be a kórházba, és életveszély miatt órákon belül meg is császározták. Szóval nem minden helyzetben butaság a túlzottnak tűnő aggódás, és mivel nehéz eldönteni, hogy hol a határ, a továbbiakban nem ígérem meg azért, hogy laza leszek és gondtalan, még ha ez esetben elhessegetéssel is oldottam meg a problémát. Persze mantrázgatom kitartóan, hogy ez egy minden eddigi bizonyíték szerint makkegészséges baba, túl vagyunk már a magzati lét legsérülékenyebb időszakán, amikor tényleg bármi bekövetkezhet, most már a fejlődésnek csak az utolsó száz métere van hátra, és onnantól gyakorlatilag csak híznia kell - miért történne baj...? De a terhes elme beszámíthatatlan, úgyhogy én is elmondom mindenkinek, aki utánam következik, azt, amire az én figyelmemet is felhívták az előttem járók: it never ends. Valóban egy fokkal jobb, amikor már nap mint nap tapintható jele van annak, hogy odabent rendben van a lakó, de az idill továbra is csak pillanatnyi, a legkisebb eltérés is elég ahhoz, hogy a rémképek újra előbújjanak. Simán frászt lehet kapni attól, ha egy nap lustább a tevékenység, mert mi van ha betegség miatt fárad a pici, és természetesen az ellenkezőjétől is, ha nagy az aktivitás, mert minden bizonnyal keservesen vergődik. És nincsenek illúzióim, ahogy olvasom többeknél, szülést követően csak tovább romlik az állapot... stay tuned!

Az aggódás foka

Felbátorodtam, mert látom, hogy nem én vagyok az egyetlen bolond (Kösz, lányok!), aki képes random idegelni bármely teljesen hétköznapi időpontban, úgyhogy gondoltam gyorsan-röviden elmondom, hogy ez hogy működik nálam.
Az alap aggódási szint az körülbelül hetesen állt eddig (úgy a 14. hétig), most, hogy többé-kevésbé érzem a Kismajmot mozogni, lecsökkent egy erős ötre; persze simán felugrik bármeddig, hogy ha egy napig kimaradósnak érzem a mocorgást, sőt akkor is, ha csak belegondolok, hogy viszonylag nyugiska ez a baba, és vajon miért nem nyüzsögősebb - de mondhatjuk azt, hogy az alap az most öt. Van havonta egy-egy fél perc, amikor lemegy egyre: az ultrahang idejére, miközben én is látom a monitort, és épp benéz hozzá egy szakorvos, és mondja is, hogy minden tökéletesen rendben van; közvetlenül az ultrahangot követően (a rendelő elhagyása után még egy-két óráig) kettő körül mozog, aztán alattomosan visszakúszik mindig az alapra; ultrahang előtt a rendelőben... hohóóó... olyan majdnem-kilenc, igen, még akkor is ha csak egy sima terhesgondozásos bekukk. A CVS eredmény előtti napokban konstans módon tíz volt - na az borzalmas, senkinek sem kívánom, remélem sosem lesz többet annyi (jó, ne áltassuk magunkat: legalább a következő gyerekig).
Most például épp rúg a Kissmajom, és egészen erőteljesen teszi, határozottan érzem, még így is, hogy íróasztalnál ülök, és nem különösebben figyelek magamra; tegnap is aktívkodott többször is, moziban újfent kiemelten, úgyhogy most már tudjuk, hogy nem csak a zombi-kedvelő gént, hanem apja képregény mániáját is örökölte (vagy egyszerűen csak apjához hasonlóan ő is gyengének ítélte az új Wolverine sztorit, és tiltakozását fejezte ki). Na ilyenkor egyébként olyan hármaskán állunk - a három nagyon jó, azt M. már bravúros győzelemnek könyveli el.
Szegény gyerek, meg van áldva velem...