További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...

Születésnapodra

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

Anyu, anyu! Anyu! -
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

"It's the most wonderful time of the year…"

Halványan itt van velem az érzés hetek óta, de az utóbbi napokban egyre intenzívebb - ez a csodavárós hangulat, ami mindig elkap késő ősszel, és egyre erősödik ilyentájt, ahogy közeledünk az év vége felé.  Imádom az ajándékok után kajtató tömegeket, még a dugókat is kedvelem ilyenkor, és nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy legtöbben morgolódva vásárolnak, és legszívesebben elkerülnék a rég nem látott rokonokkal való találkozást… szeretem a díszekbe és csillogásba burkolt üzleteket, még olyanokba is szívesen besétálok egy körülnézésre, amikből egész biztosan nem vennék semmit sosem… orrvérzésig hallgatom a nyálas idény-dalokat, és azt hiszem nagyjából az egyetlen ember vagyok a világon, aki a felcsendülő "Last Christmas"-tól nem kap szemrángást, hanem lelkesen beszáll George Michael mellé dudorászni… nekem találtak ki minden feel-good romantikus komédiát, aminek a premierjét mindig a tél elejére időzítik a forgalmazók, hogy minél több hozzám hasonló álmodozót belecsaljanak az instant ragacsba. Egy klisé vagyok, maga a két lábon járó ciki, és még annyi sütnivalóm sincs, hogy jól letagadjam, inkább elviselem minden józan ismerős hitetlenkedő fejcsóválását.

Nekem december mindig is különleges volt, mert akkor születtem. Nem volt mindig vidám, önbizalomhiányos-testképzavaros-szenvelgős tinikoromban valósággal szomorú volt az érzés, hogy megint eltelt egy év, és megint nem talált rám semmi/senki egetrengetően gyönyörűséges. És volt egy kifejezetten szörnyű évvégém is, '95-ben, amikor a születésnapom és karácsony között félúton meghalt Anyu. De alapvetően jó dolgok szoktak történni velem ebben az utolsó hónapban, és a szép emlékek miatt talán azt mondhatom, hogy ez a kedvenc részem az évből.

Gyerekkoromból inkább csak pillanatképek maradtak meg szülinapom környékéről, amit a körülmények ellenére (Ceaușescu Romániája) varázslatként éltem meg - még arról is szívesen nosztalgiázom, hogy órákig álltunk a hidegben, az üzletek előtt kanyargó sorokban egy-egy kiló narancsért, és sokszor bizony elfogyott, mire a pult közelébe kerültünk volna. Minden évben volt úgynevezett Gyermekváros a várban, kartonból kivágott életnagyságú mesefigurákkal, korcsolyapályával, rajzfilmvetítéssel, körhintákkal, gesztenyével és forró teával - folyton jéghideg és vérvörös volt az orrom, és mikor a kesztyűm átázott a hóemberépítéstől, Apu a zsebében melengette az átfagyott ujjaimat. A gyárban, ahol Anyu dolgozott, minden évben volt Mikulásjárás, térdig érő szakállú télapóval, aki akkor is adott csomagot, ha az embergyerek túl szégyenlős volt a versmondáshoz - volt benne sok kis értéktelen kacat, és volt benne szaloncukor, de nem ám a közönséges boltban kapható változat, hanem csokival bevont igazi ínyencfalat.

Amíg nagyon kicsi voltam, szentestéken Apu elvitt csatangolni, amíg Anyu otthon titokban feldíszítette fogadta az Angyalt, és átvette tőle a fát és az ajándékokat - később, amikor már beavatott nagylány lettem, hármasban sétálgattunk, és versenyeztünk, hogy ki lát meg az ablakokban több színes fényt. Nem voltunk egy vallásos család, de az éjféli misére majdnem minden évben bementünk a központba, a katolikus templomba - jó háromnegyed órás séta volt az út, általában hatalmas pelyhekben hullt a hó, kétoldalról erősen kapaszkodtunk Apuba, és néha még úgy is esés lett a csúszkálás vége... még most is tisztán előttem van az előtérben felállított miniatűr betlehemi istálló, ici-pici Jézuska a jászolban, báránykák és bocik társaságában, ha behunyom a szemem, hallom az orgonaszót és érzem a sokszáz égő gyertya melegét meg a fenyőillatot.

A gondtalan gyerekkor után másodéves egyetemistaként jött vissza csak újra az, hogy felhőtlen volt ez az időszak, mert úgy éreztem, hogy tartalmas volt az előző év, és örömmel tekintek a következő elé. Emlékszem, szülinapomon a bentlakás folyosóján ücsörögtünk a barátaimmal, valószínűleg egy margarinos-mustáros kenyérből álló vacsora után (nem tudom már, hányadikán utalták az ösztöndíjat, ha hónap elején, akkor még az is lehet, hogy a luxusnak számító zacskós leves volt inkább), olcsó vörösbort ittunk (ami akkoriban fényűzésnek számított, mert az olcsó vodka volt az alappiánk), és kocsmázni készültünk, de csak később, amikor a törzshelyünkön vége lett a fizetős koncertnek, mert jegyre szinte soha nem futotta; és valahogy úgy éreztem magam, mint Jack Dawson a hajó orrában... hogy bármilyen fantasztikusság jöhet még, tényleg bármi, és annyira de annyira jó én lenni. Ekkortájt már nagyjából senki sem vette komolyan az előadásokra járást, éjszakánként buliztunk, délig aludtunk, nappal világmegváltó filozofálásokba bocsátkoztunk, és készültünk haza vakációra. 

Otthon Apu töltött káposztával és kedvenc bolti sütimmel várt a jó meleg konyhánkban, szinte cenzúrázatlanul mindent elmeséltem neki, ami Kolozsváron történt velem, és majdnem minden délután besétáltunk a lakótelepről szülővárosom főterére, ahol megvártuk, amíg ránkesteledik, megnéztük a fényekbe öltöztetett parkokat és épületeket, majd buszoztunk úgy, hogy a célállomásunkkal ellenkező irányba ültünk fel a járatokra, és hatalmas kört tettünk mindenfelé, mielőtt hazaértünk volna. Éjjel későig bőgetős téli filmeket néztem a tévében, és lefekvés előtt sokáig álltam az ablak előtt a sötét szobámban, bámultam a fehérlő erdőt a szemközti dombon, a rózsaszínes lámpafénnyel bevont havas utcát alattunk, a kántálásból hazatérő viháncoló csoportokat, a közeli blokkok ablakaiból kilátszó színes pilláncsolást, és arra vágytam, hogy egyszer majd megint legyen nálunk is fa, és egész reggelig égjen rajta a fényfüzér, mint régen.

Az Anyu halála előtti év volt az utolsó, amikor mi is igazán ünnepeltünk, talán azért van az, hogy nekem valahogy az igazi teljesség szinonimája a feldíszített fa. Kereken tíz év telt el enélkül, a hiányérzet miatt, vagy ki tudja miért sosem vettünk, amikor első közös karácsonyunkon M. meglepetés-fenyővel várt - olyan érzés volt, mintha egy hosszú-hosszú utazásról értem volna végre haza; és azóta itthon vagyok. 

Az utolsó két évzárónk felülmúlhatatlan volt. Tavaly előtt a hasamban volt az első kisbabánk, bizsergős izgalom és lázas tervezgetés töltött be minden szabad percet, azt hittük, hogy annál mámorosabb szentesténk már nem is lehet soha. Tavaly aztán lett, illetve mi lettünk a legeslegszerencsésebb emberek a földkerekségen. Idén… idén már tizenegy hónapja tökéletes az élet, úgyhogy nem tudom, mivel lehetne tetézni*.

Ez most egy újfajta december. A sosem-volt-fontos saját születésnapom most még kevésbé az, a hónap elejéről leginkább az jut eszembe, hogy hamarosan itt a közepe, amikor is egy éves lesz a kisfiunk, és a végére elő kell rukkolnunk egy olyan találmánnyal, ami minden ténykedése ellenére függőlegesen tartja majd a karácsonyfánkat. Boldog vagyok; egyszerűen boldog, és kész.

* Jó, de, tudom: egy pozitív terhességi teszttel - de ne legyünk telhetetlenek.

Ma lenne 75...

Kicsit több, mint harmichét és fél volt, amikor megszülettem neki, lassan harminchét és fél leszek én is, és itt van a kisbabám.
Viszonylag ritkán gondolok rá, és még ritkábban gondolkodok rajta - nyilván védőmechanizmus, elfojtás, mittudomén milyen pszichológiai kategória; a lényeg az, hogy nem szeretek emlékezni, mert rohadtul fáj. És rohadtul irigy vagyok mindenkire, akinek ott volt az anyukája, amikor mindenféle nyavalyával küszködött, egész életet meghatározó nagy dolgokkal, pályaválasztással, karrierrel, párkapcsolatokkal, családtervezéssel, gyerekvállalással… Nem tudom, mennyire könnyítette volna meg a meddőséges ügyeimet az, ha ő még él és tartja bennem a lelket, mert sosem volt alkalmunk elemezgetni semmi ehhez hasonlót; az a legvalószínűbb egyébként, hogy semennyire, mert ő nem ült ezen a hullámvasúton, a kora ellenére nagyon rövid időn belül teherbe is esett velem, miután Apuval összejöttek. De a gyerekezésben és anyává válásban tudna segíteni, mert nála soha senki nem értett jobban a gyerekekhez és az anyasághoz.

Tipikusan lányos anyuka volt, arra is vágyott terhessége során végig, mert azokkal lehet sütni-főzni, és színes, fodros ruhácskákat lehet varrni nekik, sőt később a játékbabáiknak is; de ha úgy alakult, akkor pöpec csúzlit gyártott, és remek öltetekkel járult hozzá a házi készítésű csapágyos szekér összerakásához, a környékbeli fiúcskák (is) mind rajongtak érte.
Imádná az unokáját. Sétálna vele ölelőzve és táncikálva, órákig fel-alá a szobában, pont ahogy Apu teszi, akkor is, ha semmi szükség rá, mert Kissmajom a kanapén fekve vagy a pihenőszékében ülve is ugyanolyan jól elvan, ha közben valaki foglalkozik vele. És ő szívesen foglalkozva vele... ringatná, babusgatná, énekelne, mesélne, és kötne neki minikardigánt meg rongyállatkákat.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy elég ritkán éreztem át igazán a hiányát - akár az emlékezést, ezt sem mertem megengedni magamnak soha; de amióta megszületett a saját gyerekem, egyre gyakrabban jut eszembe teljesen váratlanul. Most fogom fel csak, hogy mennyire szerethetett, és mennyire nehéz lehetett neki itthagyni. Olyan jó volna beszélgetni vele legalább egy kicsit, megmondani, hogy mindent értek, megnyugtatni, hogy megbocsájtok minden vélt vagy valós hibáért, megköszönni, hogy első sorban általa, és később a hiánya által lettem azzá az emberré, aki ma vagyok. És aki minden erejével azon lesz, hogy megpróbáljon hozzá hasonló anya lenni.

Idén a születésnapjára teljesült a vágyam is: mostantól már még egy nagyonszeretett személy által nézhetek bele bármikor a hihetetlenül kék szemeibe…

Egy másik M., a másik nagyonkék szemek

Ebben az évben van az, hogy már ugyanannyit éltem a Földön nélküle, mint vele. Ebben az évben, ma, lenne 74 éves az édesanyám.

Nem is olyan rég M. tesója kapcsán elbeszélgettünk az anyáinkról; hogy pontosan mennyire is „cseszett el” minket minden szeretete és jó szándéka ellenére a világ két legfantasztikusabb nője – és hogy mennyire származik ugyancsak tőlük minden erőnk, az is, amivel végül leküzdöttük a szóban forgó elrontás minden maradványát, amivel felálltunk és megráztuk magunkat (meg egymást), hogy önálló, magabiztos, kiegyensúlyozott, boldog, örökre gyerekszívű felnőttekké váljunk.
Anyu csodálatos ember volt… agyban villám, elvekben szikla, lélekben szivárvány. Tőle örököltem a formás körmeimet és a pici lábamat, a legendás makacsságomat és a végletekig vitt igazságérzetemet, a letiporhatatlan optimizmusomat és a kicsit fanyar humoromat, tőle tanultam, hogy nem szabad megalkudni és megalázkodni, hogy ne érdekeljen a világ véleménye, hogy szinte minden áron védeni kell a gyengébbeket, és hogy sosem muszáj kompromisszumot kötni és beérni kevesebbel, mint amit megálmodtunk magunknak. Imádta a verseket, legkedvesebbje, egy Ady-részlet az, ami szerint megpróbált élni, és életre nevelni engem is:
"Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud."

Anyu nagyon sokáig merte keresni az igazit, egy olyan világban, ahol a nőknek már a huszas éveik közepén is a ciki cikije volt egyedülállónak lenni – nem engedett a társadalmi nyomásnak és a személyes kritikáknak se. Imádta a gyerekeket, nevelte hát a két húgáét, akikkel saját túl fiatal anyáik nem sokat törődtek; viszontimádták, ahogy később az én összes kis barátomat is mágnesként vonzotta, mert minden sejtjéből sütött, hogy érdekli a gyerekvilág, őszintén látja a legegyszerűbb játékot is annyira izgalmasnak, mint a kis pajtások akikkel együtt épp belemerült, szívesen ereszkedik térdre az aprónéphez, és úgy teszi meg, hogy közben magasra emeli a felnőttek figyelmetlen világában sokszor elkallódó pici énjüket. Imádott elegánsan öltözködni és utazni, ment is ahova és ahányszor csak lehetett a rendszer korlátai közül, mindenhol akadt egy-egy lazán kezelt udvarlója, és rengeteg barátra tett szert, akik évtizedek múltán is szeretettel teli leveleket írtak neki.
Harminchárom éves volt, amikor közelebbről megismerte az öccse társaságát és benne Aput, aki öt évvel fiatalabb volt, és akit, a teljes bandázós férficsapattal egyetemben, azonnal levett a lábáról az ellenállhatatlan természetével és utánozhatatlan szövegével. (Emlékszem, gyerekkoromban Apu összes munkából lógó kollegája be szokott vonulni hozzánk, sörrel felszerelkezve, mindig későig ottragadtak beszélgetni, és mindig irigykedve veregették Apu vállát, hogy neki ilyen asszony jutott.) Annak ellenére, hogy Anyu már első találkozásukkor kijelentette nagymamámnak, hogy ő márpedig azt a csinos feketét megfogja magának, évekig csak viszonylag ritkán, barátként találkoztak, mindketten másokkal randizgattak. Aztán egyszer csak rájöttek, hogy nekik együtt mennyire jó, azonnal összeköltöztek, és Anyu nagyjából fél éven belül teherbe is esett velem – harminchét és fél éves volt, amikor megszülettem, én hat hónapos, amikor összeházasodtak, hogy nagyobb lakást kaphassanak… nem éppen az a konformista hetvenes évekre jellemző életút.
Olyan egy évvel utánam volt egy vetélése, és végül többet nem akart próbálkozni, így egyke maradtam. (Bele sem akarok gondolni, hogy mennyi dolog van, amihez az ő idejében túl kicsi voltam, de amiben most is megérthetne, amit megértethetne velem...) Rajongott értem és agyonkényeztetett – évekig dolgozott három műszakban, és találkozott emiatt csak napi két órákra Apuval, csak ne kelljen bölcsődébe járnom, óvodába is csak nagycsoportba mentem, amikor már kötelező volt. Nem tudtam volna olyant kérni, amit ne teljesített volna… játszott velem bármeddig bármit, elhalmozott ajándékokkal, mindenhova magával vitt, és mindent elmondhattam neki. Valamikor tanárnő akart lenni, de szüleinek túl drága volt a városi iskola, úgyhogy rajtam kiélte minden tehetségét: mindig együtt tanultunk, neki is volt saját füzete, amiben lelkesen vadásztam a szándékos hibáit, és még gimiben is ő magyarázta el a matek házit, többnyire olyasmiket, amiket ő sosem tanult, csak napokkal azelőtt térképezett fel a kedvemért. Egy dolgot nem csinált, ami mindig nagyon hiányzott, és az éles ellentét miatt eléggé össze is zavart: nem ölelt-puszilt soha, és azt sem tűrte jól, ha én akartam őt, pedig én bújós típus vagyok… Már réges-rég nem élt, amikor egy pszichológustól megtudtam, hogy egyszerűen más-más szeretetnyelvet beszéltünk – ő úgy fejezte ki a szeretetét, hogy őrülten büszke volt rám, dicsért és bátorított, fűnek-fának újságolt, én meg pont hogy gyűlöltem ezt, épp elég volt, hogy a suliban népszerűtlen voltam az osztályelsőség miatt, semmi szükségem nem volt rá, hogy még egy lapáttal rakjon rá azzal, hogy bezzeggyerekké tesz.

Érettségim előtt pár hónappal derült ki, hogy baj van, de így utólag visszabontva a szálakat, már évek óta benne lappanghatott a betegség csírája. Közvetlenül ötven éves kora után ment el a klinikára azzal, hogy nagyon erőteljesen és nagyon össze-vissza vérzik, de vizsgálat nélkül hazaküldték, hogy hát mit várt, menopauza, csoda, hogy ilyen sokáig nem kezdődött el; nem volt egy hipochonder típus, ezzel a megnyugtató szöveggel el is intézte a dolgot, és élt vidáman, mosolygósan, mint mindig, annyi energiával, ami simán ellátta volna a százötvenezres szülővárosomat. Istenien sütött és főzött, gyönyörűen énekelt és táncolt, rajzolt és hímzett, elképesztő sebességgel keresztrejtvényezett, tehetséges sakkozó volt, de a legjobban beszélgetni szeretett mindenkivel, mindenről, akármeddig.
Tizenkettedikes lettem épp, mikor talált egy szúrós csomót a mellében, hetekig kellett győzködnünk, hogy nézesse meg, mert utált orvoshoz járni, és mert vicceskedve azt mondta, nem érdekli mit mondanának, a mellét úgysem engedné levágatni. Akkoriban nem sok jutott el a posztkommunista Erdélybe az emlőrákról, talán kevésbé volt gyakori mint manapság, és egész biztosan sokan szégyenkezve titkolták is, ha velük megesett – az internet még ismeretlen volt, fogalmam sem volt, hogy milyen fajta ítélet a "metastasis" szó a kórlapján, szinte örömmel vettem tudomásul, hogy megvan a diagnózis és kezelni kezdik, és hát az én anyám a világ legéletrevalóbb és életszeretőbb és élniakaróbb nője, úgyhogy természetesen minden rendben lesz. Már nem műtötték meg... akkor tudhattam volna, hogy ez nem jó jel, de végtelenül naiv voltam, amikor borzalmasan szenvedett a kemoterápiától, akkor is csak a sajnálattól sírtam, és megtiltottam magamnak, hogy továbbgondoljak bármit is. Autopilot módban léteztem tavaszig, készültem a tantárgyversenyekre, tanultam az érettségire, és várakozásaim szerint a ballagásomon már újra a régi fürge önmaga volt Anyu, éteri vékonyan, fiús rövid hajjal, hatalmas égő szemekkel... csodaszépnek láttam és győztesnek hittem.
Ősszel szörnyen elkezdett fájni a dereka, heteken belül már csak bottal vagy kapaszkodva tudott járni, olvadtak róla a nyár alatt felszedett kilók, fáradékony volt, sokat feküdt, semmihez sem volt kedve. Egyetlen dolgot bántam meg csak eddigi életemben, és az vele kapcsolatos: nem voltam vele elég türelmes, veszekedtem, és harcoltam ellene szinte utolsó percig, haragudtam, amiért nem akar meggyógyulni, hiszen nem is eszik, és egyszerre zavart, hogy senki sem tudja, mi legyen a következő lépés, és az is, hogy sejtettem, mi lesz, ahogy valószínűleg ő maga is. (Apunak hónapokkal előtte szólt az orvos, hogy készüljünk a legrosszabbra, de ő kímélni akart – egy időben dühös voltam rá, amiért megfosztott egy igazi búcsútól, de most már tudom, hogy szeretetből hordozta egyedül a terhet, és szeretem érte nagyon.)
Születésnapomon, a gyógyszerek ellenére, amiket amúgy utált bevenni, mert eltompították az érzékeit, elsírta magát a fájdalomtól, és azt suttogta, hogy elég... az én leigázhatatlan, óriás, legerősebb anyám. Akkor értettem meg, hogy feladta, és tényleg nincs tovább, akkor kezdtem el imádkozni, hogy gyors legyen, és akkor döntöttem el a morfium receptet bámulva, hogy ha szükség lesz rá, segítek neki méltósággal elmenni. Nem volt, két hétig sem maradt már, és viszonylag jó napok után, egy szombat délelőtt, pár könnycsepp kíséretében lassan leállt a légzése.

Meglepően hamar nehezemre esett felidézni az arcát fotók segítsége nélkül… és egész sokáig nem tudtam se kimondani, se leírni, még a szót se, hogy meghalt. Szerintem sosem gyászoltam el igazán, azokban az utolsó bizonytalan hónapokban például sokkal többet sírtam a tehetetlenségtől, mint amikor tényleg bekövetkezett a vég – ott már erősnek kellett lennem, mert tudtam, hogy Apu magára hagyva azonnal összeomlik. Úgyhogy eltemettem mindent jó mélyre vele együtt, és egyik napról a másikra megtanultam a saját lábamra állni, távol a védelmező biztonságburoktól, amit egész addigi életemben épített nekem.
Eleve nagyon kevés a pontosan felidézhető emlékem gyerekkoromból, töredékek és hangulatok vannak inkább csak, és nagyon szeretnék egyszer elmenni egy olyan terapeutához, aki hipnózissal visszadna dolgokat; de egyrészt nem tudom, mennyire működik ez valójában, másrészt túl gyáva vagyok hozzá. Viszont abban biztos vagyok, hogy több agyonölelgetéssel és kevesebb agyonóvással kiegészítve, de alapvetően ugyanolyan anya szeretnék lenni, mint Anyu volt. És remélem, hogy M. után, és által, majd az unokáiban is viszontláthatom a hihetetlenül kék szemeit.

1976 augusztus - Anyu, és hasában a hathónapos én

Hiány

Jékely Zoltán: Egy női kézhez

Ibolyát, nárciszt, szegfűt, gyöngyvirágot
szakított ez a kéz, almát szedett a fáról,
márványatléták izmain pihent meg,
simogatott remegve régi szentet,
fogott szép fésűt, tollat, ceruzát,
kenyeret szelt, mosott ruhát,
lapozgatott versekben, imakönyvben –
hadd hulljon rá most patakban a könnyem!

Ne gondoljak rá, amíg csókolom,
hogy látnom kell tán a ravatalon,
összekulcsolva, hófehéren,
bakacsint öltött templom közepén!
Ne lássam a rózsálló bőr alatt
a csontokat,
ne jusson eszembe soha
az egyiptomi asszony-múmia
töpörödött, fekete kis keze!

Mindig úgy lássam, mint Taorminában,
midőn egy elrohant vihar nyomában,
reggel korán, tépett növényi roncsok
közül felém kinált
egy nagy piros narancsot!