Gyors sulis update

Ez a suli egy hihetetlen, nah. Illetve nem kifejezetten a suli, hanem Kissmajom tanítónői, de majd mesélem azt a részt is, csak előbb hadd lelkendezzek, mert ilyen még nekünk sosem volt. Hogy nincs guilt-trip, amikor M. itthon van hétközben, és úgy csinálunk valami fun dolgot kettesben, hogy "szegény gyereket lepasszoltuk az intézménynek", hogy a gyerek reggel alig várja, hogy beérjünk, és annyira jó érzi ott magát, hogy minden nap egy komoly küzdelem hazahozni. Az oviba ugye fél ötre jártam érte, itt is úgy kezdtem el, de elég hamar le lettem cseszve, hogy meg ne próbáljam ezt rendszeresíteni, neki olyankor még bőven dolga van; aztán ötre mentem, de még mindig az volt, hogy ott dekkolok mint egy szerencsétlen, és ötperceként elhaló hangon megpróbálom hazakönyörögni; mostanság a fél hatos zárórára megyek, akkor már látják a kölkök, hogy a tanárok is szedelőzködnek, és lekapcsolják a fényeket, szóval nagy nehezen ki lehet cibálni őket (ugyan általában csak játszani az utcára még minimum negyed órát). Ég a képemről a bőr, hogy laza munkarendben itthonról dolgozom, és az én gyerekem egyik utolsó eljövő, kvázi miattunk indulhat el olyan későn csak haza az ügyeletes gyerekfelügyelő, de na... végre neki, nekünk is járt egy ilyen csodahely.

Az első éles benyomás borzalmas volt, eléggé kétségbeestünk, és már kezdtünk is agyalni rajta, hogy mi legyen, hogyan tovább - nem sok ötletünk volt folytatásra, max annyi, hogy visszavittük volna a volt ovijába nulladikozni (csak ott az ugye full angol, másik óvónőkkel, amit tuti nem szeretett volna annyira), és akkor jövő év ősztől még mindig kereshettünk volna neki akár még egy előkészítő éves iskolát, akár egy már első osztályt. Csak épp egy másik helyről sem hallottunk semmi bíztatót, semmi más nem volt a listánkon.
Úgy volt, hogy kora alapján ugyan ő lett volna a legkisebb, de mivel Kissmajom már tud olvasni, illetve a matekot minimum másodikos szinten a kisujjából kirázza, mi az első osztályt gondoltuk neki, hiszen a suli filozófiája alapján annyira rugalmas a rendszer, hogy amiből esetleg elmaradása van (pl. finommotorika, monotonitástűrés), azt lehetett volna a kisebbekkel együtt fejleszteni, illetve egyénileg foglalkozni vele, hiszen extrém kiscsoportos foglalkozások vannak: tíz gyerek van elsőben két állandó tanárral plusz szaktanárok. Azt beszéltük meg, hogy ott kezd, és megnézzük, mennyire szereti és bírja. Második nap végén ültünk össze a két elsős tanárral és a sulivezetővel, és az előbbiek mondták, hogy hát szerintük ez nem jó ötlet, mert hiába extrém okos, és tudja csípőből megoldani a feladatokat, nagyon hamar elkezd unatkozni, és mivel ezután nincs türelme csendben és nyugalomban végigülni az órablokkokat, zavarja a többieket a nyüzsgésével. Amint kiderült, nem is próbálták őt bevonni vagy lekötni, a normál iskolákban megszokott versenyeztetős módszerrel bedobtak egy feladatot a közösbe amit a szereplésmániás kölkök rögtön elhappoltak, aztán mikor neki már nem volt kedve a bekiabált megoldás után tovább foglalkozni az üggyel, akkor ezt lazán elkönyvelték, ahelyett, hogy adtak volna neki valami újat, esetleg nehezebbet, mert ezeket eleve azért unta, mert már két éve túl van rajtuk. Kérdeztem, hogy de hát nem erről szól a suli reklámja, hogy itt igenis leülnek külön azzal, aki bármilyen irányban kilóg a nyájból, ha az oviban tudják kezelni a beszélni nem tudó fogyatékos kisgyereket (aki tervek szerint előbb-utóbb tovább halad majd a saját korcsoportjával együtt a suli irányába), akkor nekem kicsit furcsa, hogy ők nem hajlandók plusz erőfeszítést tenni egy olyan gyerekért, aki szociálisan teljesen normális, csak intellektuális kihívásokra van szüksége, hogy feladathelyzetben tartható legyen. Hebegtek-habogtak, hárítottak és magyarázkodtak (akkor már tudtam, hogy ott biztos nem lenne jó helye Kissmajomnak), nevetséges volt az egész és kínos; mentségükre legyen mondva, hogy mindkettő huszas éveik közepén levő, pályakezdő, nulla tapasztalattal pedagógusként, és biztos jó bulinak tűnt az alternatív suliban tanítás első látásra, de saját érdeküket szem előtt tartva minél homogénabb masszára törekedtek, mert azt könnyebb irányítani és lekötni. A megérzésem amúgy jó volt, a mai napig egyértelmű, hogy halálra vannak rémülve, hogy milyen lesz majd a féléves vizsgán a gyerekek teljesítménye, és teljesen ignorálva a projektalapú oktatást, hagyományos (értsd: szar frontális) módszerekkel és elég katonás ritmusban próbálnak haladni a tananyaggal, szóval annyira így nem is innovatívak az óráik, mint egy ilyen helyen az ember elvárná... de szerencsére ez minket most már nem érint, ez a suilivezetőnek lesz később probléma, amikor az ottani szülők elkezdik számonkérni. Persze ha elkezdik, mert azt már megszoktuk, hogy ebben a birkaországban mindenki benyel mindent, akkor is, ha a szerencsétlen gyereke boldogsága múlik rajta... namindegy.
Minden esetre mi harmadik naptól kezdve már átvittük Kissmajmot a preschool részre, ahol a nap végén azzal fogadott, hogy őt három kisfiú együttes erővel megtámadta és megverte... Hát akkor volt egy elég szar esténk, M. csak bámult rám, miután letettük Kissmajmot aludni, hogy now what? Egyértelmű volt, hogy többször nem esünk a halogatós, "Deus ex machina" megoldásokban reménykedős hibába, és azonnal lépnünk kell valamerre, csak a merrénk volt nagyon problémás, vagy leginkább ötlettelen. Másnap reggel azért  még egy utolsó kört lefutvabeszéltem az egyik tanítónővel, hogy ezt hallottam, és mit lehetne tenni, hogy többet ne fordulhasson elő hasonló történet, és... ennyi volt. Első sulihét csütörtökjén sínre kerültünk, és azóta is azon száguldunk - amióta közösségbe jár Kissmajom, soha ennyire kiegyensúlíozott nyugodt, derűs, jókedvű, tettrekész és kitartó nem volt, mondhatni permanens zen állapotban van/vagyunk.

Az állandó tanári gárda (amin sulitól függetlenül minden múlik, ahogy az itt most még egyszer bebizonyosodott) úgy néz ki, hogy van egy fiatal huszonéves tanító csaj, aki az tipikus szeretetburok, mindig mosolygós, mindig kedves, mindig lelkes, puhameleg biztos pont, akihez bármikor lehet rohanni, bújni, és van egy velünk egyidős nő (és a gyereke is a miénkkel), aki németországi alternatív iskolában dolgozott, végtelenül nyugodt, elképesztően türelmes, csapatépítős szuperképességű, kihívások által erősen motivált. Ő rögtön meglátta Kissmajomban a különlegességet és miután alaposan kikérdezett minket is, azonnal elkereste keresni felé a leggyümölcsözőbb utat; itt nem tanárok-diákok felosztás, hanem ilyen mentorálós szisztéma van, szóval ő a Kissmajom úgynevezett mentora. Ugyan ebben a csoportban tizenöt gyerekre vannak ketten, itt valahogy mégis meg tudják oldani, hogy Kissmajom mindig be legyen vonva minden közös akcióba, kiugró képességeinek és nem egyszerű temperamentumának is megfelelő feladatokat kapjon: valóban saját egyéni tempójában haladhasson abból, amiből messze elől van a többiekhez képest, ugyanakkor piszkálgatva legyen olyasmikben, amiket rühell, de muszáj lesz előbb-utóbb megtanulnia (például, hogy ne a 4 meg az S tükörképét írja le következetesen már évek óta...).
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy milyen formában vannak megoldva bent a tanórák, mert mi csak azt látjuk, hogy rengeteget játszanak, Kissmajom is csak arról számol be, hogy ez meg az mennyire mókás volt, és hogy élvezte. Annyi konkrét infónk van, hogy matekozni külön szoktak vele, amíg a többiek mást csinálnak, illetve még rajta kívül ketten szintén matekoznak, csak kicsit egyszerűbb szinten - illetve láttuk, hogy milyen német alternatív tanítók által használt foglalkoztatófüzetből dolgozik, a tizes számkört már bőven átlépő és megkomplikált (például többlépéses műveletsorok) összesszeadásokkal és kivonásokkal. A hétvégén kíváncsiskodva megpróbáltuk reprodukáltatni vele, hogy nagyjából miket végeztetnek bent, és valahogy M. felírt neki egy olyan feladatsort, hogy miket hogyan felcserélgetve lehet összeadni ahhoz, hogy az eredmény nyolc legyen. Mikor eljutottunk 7+1=8-hoz minden szerintünk lehetséges formában, mondtuk neki, hogy oké, akkor ennyi, ügyes volt - nadehát ennek még nincs vége, mert 8+0=8, mondja ő... mire mi, hogy jaj, igen, bocsi, ezt elfelejtettük. De neeem, szól le minket, hát nézzük már meg, mert szerinte tovább is lehet ezt fokozni: 9+(-1)=8 és 13+(-5)=8, és így bármeddig. Na ezen egy kicsit ledöbbentünk, és a vicces az, hogy a mentora is csodálkozott mikor említettük, szóval ez megint egy ilyen saját kitalálmánya, amilyen az volt, amikor rájött magától, hogy az összeadás és a szorzás tulajdonképpen ugyanaz a procedúra, csak más-más művelettel.
(Itt még egyvalamit gyorsan leírok, hogy megmaradjon: M. először szerepjátékozott vele, és mondta neki, hogy a karakter tulajdonságai alapján valamilyen továbblépéshez a 10 oldalú kockával 3-nál többet kell dobnia. Kissmajom válogatott a kockák között, és a szép színe alapján inkább egy 20 oldalú mellett döntött, mire mondta neki az apja, hogy ez nem lesz jó, így nem fair, hiszen így könnyebb számára kedvezőt dobnia - mire Kissmajom kijelentette, hogy ő ragaszkodik a kinézett kockához, de azért hogy tisztességes legyen, akkor most 6-nál kell nagyobbat dobni. Eléggé meglepődtünk, és azt hittük, hogy véletlenül találta ki, azért rákérdeztünk, hogy és ha 30 oldalú lenne a kockád? Szinte azonnal rávágta, hogy hát akkor természetesen 9-nél magasabbat kéne...)

Most mennem kell, de jövök majd egy social skills alakulása lelkendezős poszttal is, mert talán a kis szociális életében a legnagyobb a változás és fejlődés, ott szárnyal igazán, mióta a régi toxikus környezetből kiszabadult és itt igazi normális, befogadó közegre talált... mesélem, hogy hogy lett az első heti verésből olyan társaság, amitől folyamatosan idióta vigyor van a fejünkön...

Creepy AF

Ennek a gyereknek abszolút hallása van! Ez a kijelentés elhangzott még középső csoportban egyik ex-óvónénitől, aki év(tized)ek óta mellékállásban, vagy hétvégenként, vagy hogy mondjam, zenekarral koncerteken rendszeresen fellépő énekesnő; de mivel ő úgy amúgy is rajongott Kissmajomért, csak büszkén elnevetgéltünk a dicséreten, és elengedtük a dolgot.
Azt tudni kell, hogy mi így kiscsaládilag nem vagyunk valami nagytehetségű társaság művészetileg. Én tiniként egészen szépen énekeltem, de mivel réges-régen csak dudorászok, nagyon elkopott a hangom - azt még mindig azonnal megérzem, ha valami hamis, de nagyjából ennyi a zenei tudományom. M. már felnőttként kicsit tanulgatott gitározni, kicsit zongorázni, de nem valami kitartóan - ha lenne ideje többet gyakorolni, szerintem menne neki (velem ellentétben, aki nem tudom egymástól függetlenül mozgatni a két kezemet), de semmi extra. Anyukámnak szép hangja volt és jó füle, autodidakta módon megtanult ilyen tábortűz-körülre-jó szinten hangszereket (harmonika, citera), ha több lehetősége lett volna foglalkozni ezzel, szerintem benne már lett volna potenciál. Messzebbre visszanyúlva M. apai nagypapája állítólag gyönyörűen hegedült, és kiváló hallása volt, ha van ilyen, hogy zenei gének, akkor valószínűleg tőle örökölhetett bármit is Kissmajom.

Akire visszatérve: a zenét icipici kora óta imádja, itt is emlegettem ezt szinte minden róla szóló posztban - és azt, hogy az igazán jó zenét. Ő sosem hallgatott gyerekdalokat, nyilván leginkább azért, mert mi szülők nem voltunk hajlandóak bugyuta nótácskák társaságában tölteni a mindennapjainkat, de igazából ha bárhol hallott egy-egy "neki való" éneket, az sosem fogta meg annyira, hogy további ahhoz hasonlóakat keresgéljünk és mutassunk neki. Halász Juditot erőltettük egy időben, mert minden ismerős babatulajdonos koncertekre hordozta a gyerekeit, és nem akartuk, hogy kimaradjon valamilyen élményből, de hands down Zoránt vagy Abbát választott helyette, ha otthon felajánlottuk neki a két opciót; és azután azt már említettem, hogy felfedezte Paul McCartney zenéjét, és évekig az volt a go-to hangzás. Az 1-2 éves korára eső zeneszeretetet úgy kell elképzelni nála, hogy csak ha hallgatásra volt lehetőség, akkor viszonylag normálisan viselkedett (hallgatta, de azért játszott, mászkált, beszélgetett közben, és csak időnként állt meg erősen figyelni), de ha betettünk neki egy számot a YouTube-on, akkor abban a pillanatban megmerevedve fülelt, műteni lehetett volna, és meg se moccant, amíg véget nem ért - amikoris kérte, hogy "Mégecce!". De ez sem tűnt furának, azt hittük az az oka, hogy mi nem néztünk sose tévét, max heti egy-kétszer egy-egy rajzfilmet, és biztos azért köti le ilyen szinten, ha képernyő elé kerül. Arra akkor még nem gondoltunk, hogy igazából kizárólag koncerteket mutogatunk, esetleg olyan videoklipeket, amiken zenekar játszik, tehát nem valami babakompatibilisan látványos a dolog... viszont ugye látszottak a hangszerek...
Úgy másfél évesen vettünk neki egy dobkészletet, mert mazochisták vagyunk nagyon szerette mindenen reprodukálni az ütemeket: azokat az elég hosszú ritmizálós-visszatapsolós feladatokat, amiket ha jól emlékszem ovis korban kértek először státuszvizsgálaton, ő már akkor simán és hibátlanul abszolválta. És mivel rengeteget játszott vele, olyan második szülinapja környékén kapott egy picike játékgitárt - és attól kezdve körülbelül egy évig szinte nem tudtunk olyan otthoni fotót készíteni róla, amin ne lógott volna rajta, de szó szerint reggel az volt az első mozdulata, hogy belebújik, este meg az utolsó tárgy, amit lerak; kis megszakítások persze voltak, de újra és újra felvette, már komolyan aggódtunk, hogy gerincferdülést okozhat. Pár hónap múlva vettünk neki egy kicsit nagyobbat (talán 3/4-esnek hívják), amin már akár valóban játszani is lehetne; persze nem tudott, mert a finommotorikája kezdetleges volt, plusz a kis ujjaiban még most sincs elég erő, hogy lefogja a húrokat, de rendületlenül használta azért, és például a pengetést bármelyik számot meghallva tökéletesen reprodukálta.
Hamarosan ezzel párhuzamosan beköszöntött a zongora korszak is, szintén egy apró játék cuccon, amin saját számokat is írt, és rendületlenül nyomta a Beatles-t, de a gitárt egyértelműen előnyben részesítette, mert azzal el lehetett mászkálni, nem csak akkor volt buli, ha türelmesen letelepszik mellé. Tavaly valamikor viszont felfedezte az apja szintetizátorát, és elkezdett rajta klimpírozgatni, így mikor az új oviban kiderült, hogy heti egyszer lehet tanárral tanulni, akkor ősztől saját kérésére el is kezdett járni. A zongoratanárnő mindig dicsérte, hogy nagyon ügyes, de elájulva nem volt tőle, mert nem valami fegyelmezett tanítvány,  folyton elkalandozik, dumál, improvizál... viszont irtó jófej volt vele, mert nem feltétlenül erőltette a Bocibocitartkát, mint a többi gyereknél, hanem amikor látta, hogy Kissmajmot a Birodalmi induló jobban motiválja, akkor megtanította azt neki inkább. És azt viszont lelkesen és szorgalmasan gyakorolta itthon is, de annyira, hogy sokszor egy óra után már könyörögtünk neki, hogy hagyja abba végre, ő meg csak újra és újra kezdte, ha egyetlen hangott elrontott, azt rögtön észrevette, és akkor mindent legelölről... A kottát színekkel jelölgetve tanulják, ha kezébe kerül egy dal, most már csak rápillant és kapásból sorolja a hangokat, a saját kottafüzetét úgy színezi ki, hogyrápillant, mindkét kezébe felkapja a megfelelő ceruzát, és egyszerre satíroz; és kottából le is játszik nagyjából bármit, ami az ő jelenlegi elméleti tudásával értelmezhető. Az itthoni eszközön nincs is ráragasztgatva a szín a billentyűkre, mégis mindig mindent tökéletesen megtalál, és az általa már ismert dalocskáknál már egyáltalán nincs szüksége a kottára, fül után is elzongorázza, ha melléüt, javít, és másodszorra már az is berögzül. Már hónapok óta megy az is, hogy ha bárhol meghall egy számot, ami nagyon tetszik neki, akkor azt a dallamot otthon addig énekelgeti és próbálgatja (többnyire nem sokáig kell), amíg eljátsza zongorán is. És úgy általában minden általa egynél többször hallott számnál fejből pontosan vissza tudja idézni, hogy milyen hangszereket tartalmaz, melyik hol és milyen saját dallammal lép be és ki, és bármit bármikor hihetetlen tisztasággal el- és visszaénekel. Illetve nem csak a zenével, hanem mindenféle hanghatással ilyen viszonya van, mindegyik autónkról el tudja mutatni, hogy egészen pontosan hogy csinál a motorja beinduláskor, hogy kattog a Minecraft vonat kanyarban, milyen hangokat ad ki egy (nem beszélő) állat egy animációs film egyik vagy másik jelenetében.

Szóval hozzánk képest egészen kiemelkedőnek tartottuk a gyerek zenei képességeit, de mivel mi tulajdonképpen nulla-félék vagyunk, egyrészt nem nehéz minket lekörözni, másrészt fel sem tudtuk fogni, hogy egészen pontosan mennyire különleges ez...
Volt olyan, hogy vártam rá zongoraóra közben, és hallottam, hogy a nála minimum egy évvel nagyobb és legalább egy évvel régebben járó gyerekek mennyit szerencsétlenkednek, mennyire hamisakat játszanak, mert rossz helyen kezdik, és rá sem jönnek, amíg meg nem állítják őket. Eközben ő akár kotta akár hangzás alapján mindig tudja, melyik az első leütendő hang, és gyakorlatilag sosem üt mellé, vagy ha nagyon ritkán igen, azonnal észreveszi és azonnal javít. És a tanárnő szerint, ha valamiért (általában elbambulás miatt) kiesik a ritmusból, a következő hangoknál ösztönösen úgy alakítja az ütemeket, hogy korrigálja a lassulást, és ilyent állítólag csak az igazi zenészek tudnak.
Volt olyan, hogy bement hangszerismertetni meg együtt dalolászgatni a csoportjukba egy gitáros pasi, és elképedve üzente, hogy hívjuk már fel, mert hihetetlen, hogy mit művel a gyerek: miközben a többiek egy dúr-moll játék keretén belül nagyjából találgattak, ő tízből tízszer pontosan megmondta, hogy milyen hangnemben van egy adott akkord. Illetve egy random akkordsorra egyszer csak rámondta, hogy jaj, hát ez a Despacito (legutóbb nyáron hallgattuk, mikor nagy sláger volt, akkor sem orrvérzésig) - a pasi csak véletlenszerűen mutogatta az akkordokat, a számot sem igazán ismerte, de a gyerekek kérésére, hogy akkor énekelje el, rákeresett a neten, és elképedve dadogta, hogy basszus tényleg az.
Volt olyan, hogy a sípálya közepén meglepetésszerűen megállított minket, és elkezdte magyarázni, hogy a How to Train Your Dragon harmadik részében az alapzenét (kizárólag instrumental film score az, amiről beszélünk, szóval nem egy énekelt dalocska plusz szakasza) egy adott helyen, amit pontosan meg is nevezett, kiegészítették egy rövid hozzátett résszel; és tényleg.
Volt olyan, hogy egyik film zenéjét dudorászta, majd hirtelen valamire ráébredt, kombinált kicsit a fejében, és azt mondta, hogy figyelj, ebből egy adott hangsornál át lehet "folyni" egy másik film zenéjébe - és már mutatta is, és kiderült, hogy valóban van néhány hang, amik mindkettőben ugyanabban a sorrendben követik egymást, tehát zökkenőmentesen átköthető a két dallam.
És volt olyan, ami már kicsit ijesztő volt, hogy mentem tetováltatni egy kedvenc dalom kedvenc részét, viszont a sheet music oldalakon mindenhol csak két sorban, illetve gitárra vagy zongorára találtam meg, míg én egy sorban szerettem volna és énekhangra. M. kicsit alakítva rajta átírta nekem úgy, hogy szépen kiférjen és jól mutasson, viszont abban nem tudott segíteni, hogy milyen szólamban(?) éneklődik a szám. (Nem tudom, ezt így mondják-e egyáltalán, semennyire sem értek hozzá, a lényeg hogy pontosan azt és úgy szerettem volna magamra varratni, ami az énekesből kijön, de nem voltam volna biztos benne, hogy ami a kíséretben dónak van megadva, az énekelt dallamban is dó.) Lényeg, hogy félig poénból elővettük a gyereket, és lejátszodtuk neki a számot, megkérdezve, hogy az általunk megnevezett szótag az milyen hangon szólal meg - ő meg gondolkodás nélkül rávágta, hogy lila. És az ellenőrzés ellenőrzése is azt bizonyította, hogy igaza volt, természetesen, és utána csomó hangot csak úgy random leütögettünk, és persze nem volt véletlen, és szerintem ez nagyon freak-show jellegű, és egyáltalán nem normális dolog.

Szóval ott tartunk, hogy most már több egymástól független oldalról bizonyosodik be, hogy valami furcsaság van a gyerek zeneiségével, és egyre többen mondják, hogy kezdeni kellene valamit ezzel az információval. Mi semmiképpen sem szeretnénk túlerőltetni a dolgot, nem fogjuk heti többszöri oktatásra hordani, otthon gyakorlásra kényszeríteni, vagy zeneiskolába adni, de persze jó lenne valamilyen módon fejleszteni, mert ezt a lehetőséget mégsem kellene elpazarolni, főleg hogy ő is nagyon élvezi.
Ezért most azt kutatjuk, hogy egyáltalán hány évesen lenne érdemes felmérésileg megnézetni őt, mert ugye a korai képzésben részesült klasszikus zsenik háromévesen már komolyzenét írnak, viszont az átlag oktatásban 9-12 éves korban tesztelik a gyerekeket, és a kettő között jó volna találni valami aranyutat, ami csak pont annyira támogatja őt ebben a szenvedélyében, amennyire vágyik rá, de ami az ebből a vágyból kihozható maximális fejlődést is eredményezni tudja. És kellene venni egy pianínót, mert jól mutatna a nappaliban azon még nekem is lenne kedvem pötyörészni, de a szakboltokban jóval százezer fölött kezdődik egy használt darab ára, nagymamák hagyatékából származót meg nem merünk bevállalni, mert ugyan olcsón szabadulgatnak meg tőlük az örökösök, de lehet hogy egy kalap szart se érnek, csak felújításra fordított kemény összegek után.
Szóval ha valaki tud kicsikkel is foglalkozó nagyon jó zongoratanárt (az ovis sajnos már nem sokáig lesz, és magánórailag nagyon messze tanít tőlünk) és/vagy jó állapotú (csak hangolást igénylő) pianínót, ne tartsa magában. Mi meg közben a magunk módján támogatjuk a zenei hobbiját meg a rendezői ambícióit is (mert hohó, azok is vannak ám), manapság éppen úgy, hogy esténként az utasításait követve fáklyákat gyertyákat gyújtunk a nappaliban, minden villanyt lekapcsolva körbeüljük őket, és annyira hamistalanul, amennyire csak a botfülű erőnkből telik, együtt dünnyögjük az aktuális kedvenc könyvéhez kapcsolódó épp kedvenc zenéjét. Ötéves Kissmajom szülőjének lenni a világ legszórakoztatóbb dolga... :)

Nagyon durva...

...hogy ekkora már! És hogy múlt hét óta ez a kis futóbringa már csak egy vicces nosztalgia-ride, mert nagyjából húsz perc alatt megtanult nagyfiús biciklin pótkerekek nélkül száguldani. Mindezt miután a márciusi síelésen egy hétnyi gyakorlás után M. elképesztő sebességgel levitte egy olyan piros pályán, ahol én nem mertem elindulni - és még le sem értek az utolsó szakaszon, mikor már fülig érő szájjal vigyorogva kiabálta, hogy zárás előtt légyszi mehessenek még egy kört. Most épp görkorcsolyát vadászok neki, a boltban ráállítottam ugyanis, és két lépés után már stabilan kontrollálta a lábait... amin nem kellene persze csodálkoznom, mert a jégen már január óta tök magabiztosan siklik.
És mindeközben nyolc éven felülieknek íródott Rumini regényt olvasunk neki, és meséli vissza hibátlanul, olyan szavakat és kifejezéseket használva aktívan, hogy csak pislogunk. És szinte bármilyen szót összeolvasva is megfejt már, illetve ha olyan kedve van, le is ír... jó, ezt egyelőre csak hűtőmágnesekből tudja tökéletesen, mert kézzel pár betűt megfordít, és többnyire jobbról balra halad.  Bármeddig elszámol, húszig könnyedén összead meg kivon, és magától rájött, hogy hogyan működik a szorzás.
A Minecraft játékában sajátkezűleg felépített  a semmiből egy kis miniverzumot, aminek a közepe M. dolgozószobája (mert az az ő közös birodalmuk), és amiben úgy tájékozódik, hogy az egykori híres-neves-nevezetes Quake bajnok apja nem bírja követni - és az eredeti nyelven nézett napi fél óra rajzfilmjeire alapozva random egyszerűbb mondatokat rak össze angolul, meg csomó mindent lefordít magyarra úgy, hogy a fele szót megérti, a többit kilogikázza. A 4-7 éveseknek szóló fejlesztő matek és írás-olvasás feladatlap-gyűjteményből nem tudok olyant választani, amit ne oldana meg tökéletesen, egészen ijesztő.
Hol van az én kis pici gömbfejű babafiam, hol?!

Évzárás-évkezdés...

A teljesség igénye nélkül az elmúlt egy hónap nagyobb eseményei...

- Megvolt az első igazi nagyfiús szülinapi zsúrja (is, mert összesen négy darab felköszöntős "bulija" lett: ez, egy haverokat igazi munkagépeket kipróbálni meghívós, egy családi és egy óvodai), játszóházban, az általa kiválasztott ovis pajtásokkal, reggel kilences nyitástól este nyolcas zárásig pörögve. A nagy ünneplések és ünnepek közepette az is kiderült, hogy totálisan hidegen hagyja a decemberi összesítő ajándéközön: amiket ő maga kért, azokkal örömmel játszott, amiket mástól vagy tőlünk kapott, azok között is lettek kedvencei, de egy csomó napokig tornyosult érintetlenül, mire végre kipróbálta őket... lil' weirdo...
- Megvolt az első igazi nagyfiús szilveszter éjszakája, amikoris szabadtéri Beatles emlékkoncertet néztünk végig az első sorból kornyikálva, sült krumplit zabálva és gyerekpezsgőt (jó, én nem csak) kortyolva; később egy vastag ködben araszolós kaland után hazaérve, kegyesen eljött velünk aludni, mikor mondtuk három óra körül, hogy tőlünk még fennmaradhat nyugodtan, de mi már nem bírjuk tovább. Előtte Halloween éjszakáján megengedtük, hogy bármeddig ébren legyen, éjjel kettőkor a hullafáradt M. reménykedve betett neki egy egészestés anime filmet, hogy hátha kidől, de bakker lazán végignézte, és fél négykor aludt el végül, úgy, hogy az igazából fél öt volt az óraátállítás miatt.
- Teljesen belezúgott a klasszikus Star Wars trilógiába, az apjával elejétől-végig és részletekben is megnézték összesen vagy tízszer a téli vakáció alatt és után, minimális kronológiai bukfencekkel gyönyörűen és részletesen el tudja mesélni mind a három rész intrikáit, és a karácsonyi előtti nagybevásárlást úgy abszolváltunk, hogy Darth Vader ruhában Birodalmi indulót dúdolva vonult végig a hipermarketeken, a stresszesen rohangáló emberek nagy derültségére. Ezen kívül (vagy ahogy ő mondja: "egyben") ő Spidey és Batman is, az elsőhöz szintén van már jelmeze, a másodikhoz szeretne, és keressük épp a megfelelőt.
- Pár napja Minecraftot is tolnak, ráadásul a zombis verziót, M. vett neki egy icike-picike egeret, hogy végre ne csak utasítgasson, hanem actually játsszon is. A nem létező türelmét tőlem örökölte, másodpercek alatt odakúrja az irányítást az apjának, ha valami nem megy elsőre, vagy megunja, ha több időt vesz igénybe, valószínűleg még pár évig nem lesz híres gamer.
- Imád korcsolyázni, pedig csak azért vettünk neki, mert minden haverjának van, nem is reméltük, hogy két percnél tovább a lábára engedi - ehhez képest csuromvizesre izzadtam magam már első tesztelős alkalommal, mert folyton lelkesen csúszni akart és visszamenni és újrakezdeni; egyelőre szigorúan kapaszkodik belém őóvatossága, de szerintem hetek kérdése és suhanni fog, amennyire jó az egyensúlyérzéke. Ezek után alig várjuk a márciusi síelést, szerintünk az is nagyon könnyen fog menni neki, főleg úgy, hogy a kedvenc ovistársaival (és hihetetlenül jófej szüleikkel), így közösen motiválják majd egymást.
- Elkezdett élvezhetően gitározni - nyilván a húrokat nem bírja lefogni, de egyetlen meghallgatás után simán leutánoz bármilyen "strumming" stílusú pengetést, tökéletesen tartja az ütemet, sosem téveszti el a ritmust, és kristálytisztán énekel ki hozzá minden hangot, az egyik óvónője szerint (aki mellesleg évtizedek óta rendszeresen fellépő énekesnő) valószínűleg abszolút hallása van. Karácsonyra kapott igazi profi furulyát, csörgőt és szájharmonikát is, zongorázni is szívesen ül le az apja szintetizátorához, és a doboláshoz is visszatér néha, de a kitartó szerelem amihez mindig (értsd: napi minimum egy, hétvégén inkább 2-3 órára) hűséges, az a gitár.
- Megvolt az első mozija: a szinkronos Ferdinánd unalmasnak bizonyult neki, úgy felénél (miután elfogyott a szintén első popcornja) mocorogni kezdett, és illedelmesen suttogta, hogy ha nem bánjuk, ő szívesebben nézne otthon Jedi visszatér jeleneteket, úgyhogy kijöttünk, pedig nem volt rossz; eddig csak két hagyományos rajzfilm kötötte le, a Finding Nemo és a How to Train Your Dragon, amiket akárhányszor megnéz angolul is, amúgy sokkal jobban tetszenek neki az animék, például nagy kedvenc a Totoro. Divatos mániákra és rajzfilmsorozatokra egyszerűen képtelenek vagyunk rászoktatni, pedig próbáltuk, mert nem ártana, ha néha be tudna szállni az ovisok verdás meg mancsőrjáratos meg tűzoltósames megmittudommilyen játékaiba... hál'Istennek túl jól sikerült a tévétlenség, úgy tűnik.
- Megtanulta helyesen fogni a ceruzát, és azóta jól olvashatóan lemásol bármilyen nyomtatott nagybetűs írást, és az egyszerűbb betűkből fejből is le tud írni szavakat, igaz minimum kétcentis méretben és legtöbbször jobbról balra irányba. Amint kiderült, rajzolni is tud, csak nem szeret (eddig azt hittük, semennyire sem megy neki, mert nem csinálja szívesen, és amikor "muszáj", akkor színes krikszkrakszokkal szórakozik), megy az emberalak is, és szinte bármit felismerhetpen visszaad, amit kérünk, Totoro például ijesztően élethű.
- Angol szavakban már ki tudja ejteni az r hangot - erre dalszövegekből jött rá, és mutatta büszkén, hogy íme, ez a magyartól különböző kiejtés megy bizony; ilyenkor a saját nevét csodaszép angolsággal mondja ki.
- Megtanult egyedül enni (levest is, mellécsepp-mentesen, annak ellenére, hogy folyamatosan én etettem), egyedül öltözni (kezeslábast is, zoknit is, de szerencsére ezeket még mindig szívesen engedi át nekem), egyedül segget törölni (ez ovis önállóskodós dolog, itthon megcsináljuk mi, mert szegénykének kábé cirkuszi mutatványba kerül megfelelően lehajloni hozzá). Az éjszakai pelusa tízből kilencszer makulátlan (a becsurranó mennyiség is kevés és általában akkor van, ha túlzottan sokat iszik közvetlenül lefekvés előtt), csak azért adjuk rá még mindig, mert ő teljesen kómásan alussza végig a 10-12 óráját, és ebből a nagyon mély álomból nincs szívünk felráncigálni biztonsági pisilésre vagy ágyneműcserére még minden tizedik éjjelen sem.
- Az oviban szintén tízből kilencszer nem alszik délután, és úgy is jól elvan este kilenc utánig, úgyhogy csak akkor szoktunk inszisztálni (és az óvónők segédkezni altató hátsimivel vagy talpmasszázzsal), hogy pihenje ki magát, ha délutánra vagy estére olyan programunk van, amit érdemes full gőzzel kiélvezni.
- Egyre asszertívabb - még van mit fejlődnie, de annyit biztatjuk és tanítjuk rá, hogy lassan kezd beérni a révezetés: múltkor nagyon büszke voltam rá, mert egy nála kétszer nagyobb lány akarta erőszakkal elvenni a játékát, és mire mentem volna közbelépni (mert ilyenkor nem szokott védekezni, csak jön és elpanaszolja, én meg nem hagyom segítség nélkül, hogy támogatva érezze magát), tiszta erejéből ráordított, hogy hagyja békén, nem adja oda, és nem is engedte el.
- Egyre könnyebb vele: sosem volt egy sírós-hisztis gyerek, de most még nagyfiúsabb, szinte kizárólag csak akkor pityereg vagy mérgelődik, ha már nagyon-nagyon fáradt, és akkor is tökéletesen megfogalmazza, hogy mi a baja, és hogyan tudunk segíteni. Egyre okosabb és viccesebb, konkrétan értelmesebb és szellemesebb beszélgetőpartner, mint néhány felnőtt ismerősünk, bármiről lehet vele dumálni, mindenről vannak elméletei, véleményei, preferenciái, és nagyon szórakoztatóan tudja előadni őket.
- Még az eddiginél is sokkal bújósabb, egészen egyértelmű, hogy ugyanúgy az érintés a szeretetnyelve, mint nekem, és imádjuk, hogy mindig ölel, szorít, simogat, dédelget, és számtalanszor elmondja, hogy mennyire szeret.

Most ezek ugrottak be hirtelen, ha valami még eszembe jut, hozzárakom, hogy megmaradjon neki, mert már most mániája a babakori videóit visszanézni meg régesrégi történésekről meséltetni minket.
De egészen röviden összefoglalva: a gyerekünk minden (különösképpen geek) szülő álma, és nincsenek rá szavak, hogy mennyire, de mennyire...

Boyhood

Életünk egy majdnem-négy éves Tom Sawyer Kissmajommal:
Én: Nem ebben a nadrágban vittelek reggel oviba, miért cseréltétek le... becsurrant a pisa...?
Kissmajom: Dehogyis! Csak egy kicsit sáros lett az udvaron.
Én: És hogyan?
Kissmajom: Hát, megpróbáltunk kiásni egy kincsesládát Zoránnal, Dániellel és Alinával. Sokat kínlódtunk, mert olyan kemény volt a föld, hogy majdnem beletört a lapátunk.
Én: És sikerült végül?
Kissmajom: Nem. Szóltak a nénik, hogy el kell pakolni, és be kell menni ebédelni.
Én: És hallod, kinek az ötlete volt ez a kincsesládás menet?
Kissmajom: Hááát, tudod... tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy gilisztát akartunk keresni...
:)

Nagy-nagy, túlságosan nagy nagyfiú. Most vettem neki 110-es nadrágot, és basszus, jó rá, esőfelszerelésből meg már 116-122-es méret kellett; a 24-es szandál utánra vásárolt 25-ös őszi cipőt vissza kellett vinnem egy próba után nagyobbra cserélni, mert a nyár folyamán egy teljes méretet átugrott a lába. Nagyon nyúlánk, egyértelműen látszanak a kar- és combizmai, és nyoma sincs már rajta a babahájnak - ha nagyon jóllakik vacsorára, fürdéskor lelkendezve nyugtázzuk, hogy jé, van ott még egy kis pocak. Ha túlesik a nyűgös holtponton, akár éjfélig erőfeszítés nélkül nyomja a napot délutáni alvás nélkül, az oviban nem is erőltetik, mi itthon szoktuk, ha késő délután vagy esti programunk van, mert pihenten sokkal jobban élvezi az egészet; amúgy még mindig összebújva "altatjuk", és még mindig közöttünk alszik.
Oviban a 4,5-5,5 évesekkel jár egy csoportba, messze a legfiatalabb, és majdnem a legmagasabb. A szókincse és szövegértelmezése alapján simán kezdhetné az iskolát, bármilyen megélt vagy hallott történetet olyan színes részletességgel és tökéletes koherenciával mesél el, hogy némelyik felnőtt is megirigyelné; az "r" hangon kívül más beszédhibája már nincs, az is mintha alakulgatna sajnos. Mióta két kizárólag angolul beszélő óvónő is napi szinten foglalkozik velük, rohamosan halad azzal is, hiába nem tudjuk rávenni magunkat, hogy mi is tanítsuk - már nem csak "bemagolt" dalszövegeket tud tökéletesen, hanem általánosan használható kifejezéseket is beépít a magyar beszédébe, továbbra is gyönyörű kiejtéssel. Komplett versekkel jön haza egyik napról a másikra, még mindig nagy szerelem a zenélés (most épp ez - teljes beleéléssel, mosolyogva énekli, és közben profiként meg-megpörgeti a mikrofont), és manapság már nem összevissza klimpíroz, hanem zongorán, gitáron és persze dobon is szépen adja a ritmust a saját dalolásához. Gyönyörűen ugrálózik, seggről-talpra és társai, rettegve figyeljük, hogy mikor adja elő az első szaltót; a labdaérzéke, az egyensúlya, egyáltalán a mozgáskultúrája bámulatos, egyedül a vízzel nem sikerült megbarátkoznia, mert mi az, hogy kiszámíthatatlanul mozog és random az arcába spriccel... októbertől jár majd úszni az ovival, reméljük nyárig alakul a dolog, és jobban fogja élvezni a tengerezést, mint idén. Szépséges kihúzott-egyenes háttal üli meg a lovat, így ha lesz kedve hozzá, azt is meg fogjuk nézni rendszeresebben - hihetetlen, hogy mennyire eszébe sem jut félni, de még tartani sem semmilyen élőlénytől, legyen az hozzá képest hatalmas, vagy a mi szemünkben undorító*.
Új szenvedélye a tömegközlekedés, vonattal be Budapestre, onnan sorba minden járművel egy-egy körre akármerre, a metrók térképe bombabiztosan a fejében, álmából ébresztve is felsorolja mind a négy vonal összes állomását, és rávágja, hogy a város egyik végéből a másikba miről mire és hol átszállva lehet eljutni. Legózásért egyelőre nincs oda, de fakockákból és -sínekből állatkertet és farmot és autópályát meg szállítmányozócéget rak össze, az emeletes ágya alatti kuckó meg a képzeletében egy csudálatos űrhajó, amivel megfelelő karbantartással különböző veszélyes bolygókat lehet meglátogatni. Kézügyességét semennyire sem hajlandó finomítani, mondjuk nem is erőlteti senki, mert már a ceruzát sem hajlandó szabályosan fogni; a pepecselést, gyurmázást, hajtogatást, festést, rajzolást nagyon hamar megunja - az esetek túlnyomó többségében csak kriksz-krakszokat firkál, egyetlen vagy maximum két színnel, teljesen kaotikusan, hiába képes többre (kérésre abszolút felismerhető emberalakokat vagy akár másolt nyomtatott betűket is tud például), magától nincs rá semmi ingerenciája. Egyre gyakrabban és egyre többet van el egyedül, már nem kell minden mutatványához nézőközönség, és minden akciójához asszisztencia, de azért a legjobb mégiscsak az, ha valaki minimum egy helyiségben tartózkodik vele, miközben bármit játszik.

Az apját imádja, ő a legjobb barátja, mindent együtt szeretne csinálni vele a reggeli ovibamenéstől az esti lefekvésig - és a rajongás értelemszerűen kölcsönös, M. folyamatosan szórakoztató feladatokat, kreatív játékokat, izgalmas programokat talál ki, és a szabadideje nagyrészét együtt tölti vele. Továbbra is van heti egy Tata-nap, amikor mi kimenőt kapunk, ők meg Apuval elmászkálnak mindenfelé, vagy egyszerűen a szobájában építkeznek. Gyerekekre még mindig nem feltétlenül kíváncsi, bár mostanság a nagycsoportosokban jobb partnerre talált, szóval alakul ez is; az óvónéniknek ellenállhatatlanul udvarol, agyonpuszilják mindig, a két hete érkezett legújabb is a lábainál hever már, egyik egyszer úgy jellemezte, hogy "ez a gyerek egyszerűen bemászik az ember szívébe, és ott szétrobban, mint egy vidám szivárvány" - és tényleg.
Mindig jókedvű, nyitott, érdeklődő, kedves, türelmes, és mindezek mellé egyre csibészesebb, szellemesebb, okosabb... és továbbra is a világ legpuhamelegebb öleléseit adja; nincs olyan nap, hogy ne jutna eszünkbe tucatszor: nem létezhet földön nálunk szerencsésebb ember, és annál nagyobb boldogság, hogy ő van nekünk. És nem tudjuk eldönteni, hogy álljon meg az idő, de most azonnal, és maradjon mindig ilyen... hiszen mikor összegömbölyödve bújik az ölünkbe a selymes bőrével és édes illatával, még olyan, mint egy igazi pici baba - vagy jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen annyi közös kaland vár még ránk, és minden egyes lépés felejthetetlenül érdekes lesz, mert hozzátesz valami egyedit a fejlődéséhez, és azáltal ad nekünk egy újabb Kissmajom-változatot, amivel nem lehet betelni. Emlékszem, mikor egészen csecsemős volt még, de már látványosan nem újszülött, azt kívántam, bárcsak duplázódna meg minden hónapban - úgy maradna nekünk az eredeti kicsiből is egy példány, egy meg tovább növekedhetne, hogy végül egyszer megismerjük a felnőttet is, aki benne lakik. Hát lenne már vagy harminc gyerekünk, de nem bánnánk a következő háromezret sem, azt hiszem...



*Sosem gondoltuk volna, de minap olyan természetességgel hozott oda nekünk egy elég nagy és nagyon fekete bogarat, hogy nem tudtunk nemet mondani neki, és M. meg én is  a tenyerünkbe vettük felnőtt életünk első ízeltlábúját, ami nem katica vagy hangya. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy ne visítsunk fel, amikor ilyenekre vetemedik, mert annyira jó lenne, ha nem hozzánk hasonló lúzer-módra állna a csúszómászókhoz, hanem úgy, mint mondjuk a mi szüleink. Horvátországban akkora kabócát vitt ki megmenteni az apartmanunkból, mint szinte a teljes kis tenyere, miközben mi majdnem elájultunk a visszatartott lélegzetünk miatt - de gondolkodás nélkül nyúl például egy méretes sáskáért is, amitől az apja konkrétan idegrohamot kap.

Reverse psychology fail

A híres-nevezetes, laikus szemmel is nagyon érdekes, kismillió vicces YouTube-videón kuncogó szülők által illusztrált, dackorszakosokat hatékonyan becsapó manipulációs technika, ugye.
Másoknál versus nálunk...

Szülő: Ezt csináljuk.
Gyerek: Nem.
Szülő: De csináljuk.
Gyerek: De nem.
Szülő: De igen.
Gyerek: De nem.
Szülő: De.
Gyerek: Nem.
Szülő: De!
Gyerek: Nem!
Szülő: DE.
Gyerek: NEM!
Szülő: NEM!
Gyerek: DEEE!!!

(Szülő: Yasssss!)

Én: Ezt csináljuk.
Kissmajom: Nem.
Én: De csináljuk.
Kissmajom: De nem.
Én: De igen.
Kissmajom: De nem.
Én: De.
Kissmajom: Nem.
Én: De!
Kissmajom: Nem!
Én: DE.
Kissmajom: NEM!
Én: NEM!
Kissmajom: Hát jó.

(Én: Guess we're done here.)

Félelmetes...

Nincs két hét a harmadik születésnapjáig. Ma este Mikulás-buli után későn jöttünk haza, egy egész kicsi zenélgetés után tereltük volna fürdeni - kérte, hogy olvassunk egy könyvet, nemet mondtunk, mert holnap korán kelés, bölcsi-nap. De olvassunk, de nem, de igen, de nem, DE IGEN - és már görbül is lefele könyörgően-mérgesen a gyönyörű szája.
- Jól van, kicsim, kössünk kompromisszumot. - javasolja az apja. - Most azonnal elmegyünk fürdeni, aztán ha kész vagy, bebújunk a jó meleg ágyba, és ott elolvassuk, amit szeretnél.
- Így van! - próbálok lelkesedni én is. - Egy kicsit te is engedsz abból, amit szeretnél, egy kicsit mi is engedünk, és akkor mindenkinek egy kicsit igaza lesz. Ezt hívják kompromisszumnak.
Hosszan hallgat, látszik, hogy nagyon dolgozik a kis agya valami kedvezőbb megoldáson. Aztán nagy komoly fejjel magyarázni kezd, néha meg-megállva, hogy egész biztosan az legyen belőle, amit kitalált:
- De Apa... én azt szeretném, hogy az egész könyvet olvassuk el... és akkor, ha nem olvassuk el az egész könyvet, hanem csak a felét, akkor Apa... az is kompromisszum!
Nincs két hét a harmadik születésnapjáig. Néha komolyan rémisztő ez a gyerek...

Hogyan tanítsunk szobatisztaságot egyetlen nap alatt...?

Nem mintha eddig olyan nagyon szorgosan jelentkeztem volna, de amióta úton van M. munkájának betanulása, még kevesebb az időm, mert rutin hiányában, a hibáktól való félelem és a sok kérdésem miatt egyelőre kétszer annyi időmbe telik jól elvégezni, mint egy szakmabelinek. De szerencsére sikerélményes a dolog, és érzem, hogy menni fog, illetve élvezem, hogy megint hasznos tagja vagyok a társadalomnak (gihi), szóval jó lesz ez.
Jelenleg úgy működünk, hogy heti három napban (kedden és péntek-szombaton) Apunál van Kissjamom, amit mindketten imádnak, de mivel itthon velem már nagyon unatkozik (illetve ugyanazt a totális figyelmet követelné, amit a tatájától kap, én meg már csak a házimunka miatt sem vagyok képes megadni neki, hogy a többi teendőmről ne is beszéljünk), és egyre egyértelműbb, hogy szüksége lenne gyerektársaságra, el-elmegyünk közösséglátogatóba, hogy szeptemberi kezdéssel hátha akad valami jóféle lehetőség. Egyelőre elég gyatra, és helyenként ijesztő* a felhozatal, egy hely volt nagyon szimpatikus (gyönyörű kertben csomó szabadbanlevés minden évszakban, tök nyugis légkör csendes gyerekekkel, kedves és valóban odafigyelő személyzet), de két bajom azzal is volt: az egyik, hogy mivel csana, csak egy évig járhatna oda, aztán kiszakadva a biztonságból oviba kellene mennie, a másik, hogy az összes csoportbeli gyerek legalább fél évvel kisebb lenne nála, ennek megfelelő értelmi színvonallal, szóval nem tudom mennyire lenne fejlesztő a környezet. Nagyjából két hét múlva megnézünk majd még egy helyet, ami a honlap alapján nagyon puccos, és hát brutál drága is, de ez most nem fontos, az viszont annál inkább, hogy telefonban nagyon az jött le, hogy maximálisan válaszkészen állnak a neveléshez, szóval fingers crossed.

De ahogy a címből is kiderül, tulajdonképpen mást akartam most feljegyezni, és az érdekessége miatt kicsit részletezni is: Kissmajom gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen megbízhatóan szobatiszta lett nappalra, beleértve a délutáni alvását is. A büszke anya mindentudó válasza a megfogalmazott kérdésre: sehogy.
Az úgy volt, hogy ezt a témát én tényleg semennyire nem akartam erőltetni, kis utánaolvasásból és több ismerős kudarctörténetéből tudom, hogy mennyire káros lehet, ha egy fizikailag és/vagy lelkileg éretlen kisbabát minden áron megpróbálnak megtanítani a bilizésre. Tudtam, hogy sürgetésre nincs ok, hiszen ovikezdés nem várható, a saját kényelmem és az esetleges menőzés meg nem motivált. Volt egy örökölt bilink, Kissmajom tisztában volt vele, hogy mire való, és mikor a saját kérésére rátettem, élvezettel ült rajta, miközben könyveket nézegettünk - de mivel eredményt nem produkált (azaz kiderült, hogy még nem tudja szabályozni az ügyeit), gyorsan eltettem szem elől, mert arra végképp nem akartam trenírozni, hogy addig várunk, amíg előbb-utóbb belesikerül, és akkor a hosszas ücsörgéstől kipirosodott combokkal örülünk a véletlennek.
Voltak olyan terveim, hogy mikor eljön a durvameleg nyár, akkor majd leveszek róla minden ruhát, hogy jobban megfigyelhesse a teste működését, és esetleg rájöjjön, hogy befolyásolni is tudja, de végül nem került rá sor. Egyrészt június közepéig még nem nagyon volt kánikula, főleg ebben a hegyi klímában és kiemelkedően hűvös házban, és aggódtam, hogy megfázna, másrészt mikor olyan kéthetente tettem egy-egy próbát (ha késő délután lett aktuális a peluscsere, akkor az esti fürdésig már nem adtam rá újat), minden alkalommal túl későn szólt, amikor már jócskán csurgott a pisi - ebből én azt a következtetést vontam le, hogy magát az aktust már beazonosítja ugyan, de irányítani még nem képes, szóval még nem jött el a mi időnk, nem frusztráljuk ezzel, visszatérünk rá később.
Apunál viszont sokkal melegebb van, mint nálunk, és sajnálta pelenkában aszalni a kis majomsegget, úgyhogy egy szép napon (pontosan Kissmajom kettő és feledik évfordulójának hétvégéjén, olyan két héttel az én utolsó ezirányú kísérletem után), anélkül hogy beszéltünk volna erről, és igazából anélkül, hogy előre eltervezte volna, levetkőztette a gyereket csak bodyra, és kérte, hogy ha jön a pisi, szóljon - az meg szólt. Mikor másnap Apu visszaadta az unokát, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jah, szerinte elég lesz csak bugyit használni. Igazából ki lehet jelenteni, hogy attól a naptól kezdve balesetmentesen szobatiszta; most (majdnem egy hónap után) gyakoroljuk, hogy az inger után minél több ideig képes legyen visszatartani, így néha előfordul, hogy egy foltnyi helyen nedves lesz az alsója, mire lehúzom róla, de ő mindig időben szól, és szépen megvárja, amíg lehet csurgatni. Amikor a kánikula miatt extra sokat itatom, néha én is rá szoktam kérdezni, hogy nem kell-e kimenni, de ha nem teszem, akkor sem szokott baj lenni, legfeljebb hirtelen eszmél rá, hogy helyzet van, és olyankor aranyosan taposva ismételgeti, hogy: "Kell-a-bili, kell-a-bili!" Érdekes, hogy pont kakaügyben egy ici-pici késéssel álltak be a dolgok, pedig azt már legalább egy éve érzi, és szokta is mondani közben, hogy na most; első napon a bugyiba sikeredett, másodikon teljesen elmaradt, de azóta rendben van az is, maximum néha tévesen riaszt, mert pukázáskor is azt hiszi, hogy anyag jön. Összesen kétszer volt baki: egyszer egy szökőkutas pancsoláskor, egyszer egy homokozós mezítlábazáskor engedte el a pisit, nem is annyira játékbamerültségből, hanem mert valamiért természetesnek tűnt neki, hogy ott abban a helyzetben lehet. Értelemszerűen negatív reakciót, kritikát, szidást, megszégyenítést ilyenkor sem alkalmazunk, csak annyit mondunk, hogy ez van, mindenkivel megtörténik, de ilyent szándékosan nem szabad, aztán gyors ruhacsere, és kész.
Azt mondják, hogy az éjszakai szobatisztaság ezek után már csak idő kérdése, szintén nem érdemes beleavatkozni, mert megy magától, és onnan ismerszik fel, hogy reggelre egyre csökkenő mennyiségű pisi gyűlik a pelusba, majd semennyi sem... de itt még messze nem tartunk. Apu viszont már megint megelőzött és szintet készül lépni: nála már azt gyakorolják, hogy a gyerek elegyül vetkőzzön, pisiljen, majd álljon fel a biliről, és húzza fel a bugyit.

Másik érdekesség, hogy az első napokban indokolatlanul sokat aggódtam azon, hogy hogyan oldjak meg addig egyértelmű szituációkat, például mi legyen, ha a gyerekre egy áruház kellős közepén tör rá a szükség, meg ehhez hasonlók. Szerencsére elég hamar megnyugodhattam, de ehhez persze ismételten meg kellett győződnöm róla, hogy megy minden, mint a karikacsapás, és nem fogja elereszteni sehol váratlanul... szóval így utólag szégyellem is, hogy nem bíztam meg benne teljességgel első pillanattól fogva. Mivel azt egyelőre nem tartom valószínűnek, hogy ha helyzet van, vissza tudja fogni magát, amíg például végigmegyünk egy hipermarketen, sorba állunk, fizetünk, összepakolunk, aztán elrohanunk a vécéig, jelenleg az a megoldásunk, hogy mindig van nálam egy pelus, és ha akció indul, gyorsan ráadom, aztán végeztével leveszem, ennyi. Persze azon is agyaltam, hogy hogyan fogja megszokni a különbséget, és értelmezni, hogy néha mégis van pelus, és direkt csinálja bele, de máskor meg nincs, és nehogy - de természetesen ez is csak az én fejemben létező probléma volt, őt sosem zavarta meg.
A következő, inkább illem- és etikettbeli dilemmám az volt, hogy játszótéren mi a kívánatos viselkedés, el kell-e battyogni az autóig (a csomagtartóban van egy utazós bilink), vagy ér csak elhagyni a bekerített részt, és egy távolabbi fánál vagy bokornál elintézni a dolgát. De aztán arra jutottam, hogy ahol a kutyavizelet alap, ott talán a Kissmajom pisije sem számít súlyos szennyezésnek; kakálást pelusba vagy az említett bilibe oldjuk meg, ahonnan zacsiba zárva szemetesbe dobom, szintén úgy, mint az ebtulajdonosok.
És végül kezdő fiús anyukák megnyugtatására írom le azt, amit nekem sajnos senki sem mondott el: türelem és kitartás, bele lehet jönni az állva pisiltetésbe, első pár alkalom után már nem lesz egy méteres körzetben minden csupa húgy, beleértve a gyerek összes ruháját és a mi cipőnket, a titok a megfelelő előredöntés. Sőt, kevesebb mint egy hónap alatt, szakszerű férfiúi útmutatással elérhető az is, hogy a gyerek maga pisiljen állva, és ennek a hadműveletnek csak a legutolsó lépése legyen kritikus, amikoris már nem hetyke sugárban süvít kifelé a cucc, hanem lekónyult csöpörészésé szelídül. Az előbbit saját udvaron, az utóbbit kádban érdemes gyakorolni.

Nem tudom, milyen mérföldő következik még, de borzamas, hogy ennyire nagy fiú a mi pici fiunk. Ha egyszercsak elkezdi helyesen kimondani az r hangot, szerintem belepusztulunk...


* Voltunk egy helyen, ami hidegrázósan szürreális volt... Már telefonozás alapján nem volt sok kedvem hozzá, mert kiderült, hogy épp egy felnőtt van csak jelen, és hát ez az üvöltözős háttérzajon meg is hallatszott, de M. rábeszélt, hogy egy próbát megér, hátha csak kommunikációban vannak hiányosságaik, hiszen a weboldalon az intézményvezető gyerekpszichológusként hirdeti magát, mindenféle extra módszerrel és foglalkozásokkal. A ház a település legszélén volt, konkrétan egy szavanna közepén: a kertben rövdre nyírt száraz-szúrós gazok, a csúszdán tükörtojást lehetett volna sütni, a környék egyetlen árnyékos foltját a homokozó fölötti szakadt nádfonat adta, ott tömörült három négyzetméteren hét kiskölök, és pár törött, koszos játékon marakodtak szegények. Elég hamar egyértelműsödött, hogy itt a személyzet mindig egy darabból áll, így nyári időszakban 5-8, de év közben 11 darab gyerekre; a nő úgy nézett ki, mint egy idült alkoholista, puffadt arc, vörös hajszáleres orr, és majdnem biztos vagyok benne, hogy keményen be volt nyugtatózva, mert hatalmas pupillái mögül olyan vontatottan beszélt, hogy néha azt hittem, elbóbiskolt közben. Jah, ne hazudjak, ott volt még "felügyelőként" az ő tíz év körüli kisfia, aki a vakációs unatkozás közepette homokvárat épített, és folyamatosan üldözte maga mellől a kizárólag általa használt kerti slag iránt nyilván élénken érdeklődő kicsiket. A pszichológusnő egyetlen kérdést sem tett fel, és egyetlen semmit sem mondott el magukról az én érdeklődéseimre adott tőmondatos válaszokon kívül, az ott lévő gyerekekhez egyszer sem szólt, nem csak hogy nem próbálta őket bevonni semmilyen tevékenységbe, de még az általuk kezdeményezett dolgokra sem reagált, jó hangos könyörgésükbe került, hogy egyáltalán toljon kettőt a hintán, ahova felmásztak. Konkrétan olyan volt az egész, mint egy humán csomagmegőrző... megszakadt a szívem a picikért, nem tudom, egy szülő hogy képes ilyen helyen otthagyni a gyerekét (arról nem is beszélve, hogy még fizetni is érte), én minden esetre öt perc után fogtam a közvetlen közelemben tanácstalanul ácsorgó Kissmajmot, és eljöttünk. Láttam, hogy nagyon össze van zavarodva édesem, hogy ilyen hamar távozunk, és mondtam neki, hogy ide nem fogunk visszajönni, mert itt a néni, akinek az lenne a dolga, hogy a gyerekek jól érezzék magukat távol a szüleiktől, nem is foglalkozik velük... "Hááát... kicsit meglökte őket a hintán..." - védte meg hosszas gondolkodás után az én drága empatikus csodatündérem, azt hittem, hogy megzabálom.

Harminc

Két és fél éves. Még mindig egy csoda, és minden nappal egyre csodább. Még mindig napi sokszor, vagy inkább egyre többször csaodálkozunk rá, hogy vajon hogyan lehet a miénk, mitől lett ilyen érdekes, különleges, komplex kicsi ember, miért érdemeljük meg...?

Annyira okos, rengeteg mindent tud, olyan dolgokat is, amiket talán fél füllel hallhatott egyszer*, mert mi nem emlékszünk, hogy elhangzottak volna valaha a jelenlétében, meg persze csomó olyant, amivel a hétköznapjainkban és/vagy általunk találkozik**... elképesztő a memóriája***, a tájékozódó- és felismerőképessége, nyolc-tízsoros dalokat meg versikéket harmadik ismétlésre simán megtanul, új útvonalakat****, fontos épületek megnevezésével szintén... Szeret történeteket összerakni, a szókincse az valami hihetetlen*****, vannak olyan kifejezései, amiket még mi felnőttek sem használunk rutinszerűen, ő meg csak úgy casually beépíti őket egy-egy banális mondatba, tökéletesen kontextusba helyezve őket. Nagyon szívesen mesél******, valódi és képzeletbeli eseményekről is, csomó kétszer ennyi idős gyereknél is sokkal koherensebb, színesebb, fantáziadúsabb, részletgazdagabb eredménnyel. És vicces, olyan valóban értelmesen/szellemesen: felépítve a hangulatot, kivárva a megfelelő pillanatot, és már előre mosolyogva a csattanó időzítésén******* - vagy egyszerűen csak az épp zajló beszélgetés által inspirálva dob be valami olyant, amin ő maga is meglepődik, hogy milyen találó.

Egy kis egyszemélyes showman, imád szerepelni, bármilyen öt centinél magasabb tereptárgyat azonnal kinevez színpadnak, és már mászik is fel rá, és kezd énekelni-táncolni-szövegelni rajta - idegenek előtt is simán, csak onnan tudni, ha zavarba jön, hogy olyankor sokkal hangosabb az előadás, mint általában, és néha nagy izgalmában átvált halandzsába, amit amúgy már szinte sosem tesz. Egész nap szerepjátszik********, egész világokat épít fel a képzeletében, és egyáltalán nincs hozzá szüksége semmire; ha épp ott van a Yoda és Thomas plüssfigura (ők ketten a legkedvencebb és leggyakoribb szereplők), akkor oké, de ha nincsenek, semmi gond, simán így hívja a díszpárnákat, homokozójátékokat vagy akár három darab diót, és ugyanúgy történteti körülöttük a legszövevényesebb cselekményt, mintha végig őket látná.

Aranyos, kedves, nyugodt, reasonable, szelíd, majdnem azt mondtam, hogy szófogadó, mert hát az is, csak ennek annyira pejoratív íze van, mintha egy sor korlát lenne az egész élete, pedig nem az, nincs is rá szükség, mert annyira igyekszik a kedvünkben járni, annyira leveszi még a rezdüléseinkből is a kéréseinket, hogy szinte nincs is szükség tiltani bármit is, csak akkor feszeget határokat, ha tényleg kifejezetten az a célja, hogy felbosszantson minket (lásd: dackorszak).
Végtelenül őszinte, annyira megható, ahogy mindig álszemérem és színészkedés nélkül kimondja, hogy mit szeretne, mire vágyik, bátran és mindennemű visszafogottság nélkül kér puszit, ölelést, bújást, együttlevést, és minden egyes alkalommal megdöbben és baromi idegesítő nyígásig-bőgésig felháborodik rajta, ha pillanatnyi elutasítás miatt halasztásra kényszerül, bármilyen megalapozott, és logikával számára is teljesen érthető az ok. (Lehiggadás után mindig meg szoktuk beszélni vele, hogy mi zavart a viselkedésében, és miért lettünk tőle dühösek, ha indokolt, elnézést is kérünk természetesen; ilyenkor mindig nagyon belátó/megbocsátó, magától is többnyire helyesen megtippeli, hogy mivel volt problémánk, és becsülettel bólogat, mikor megkérjük, hogy a jövőben többet ne tegyen olyasmit - nála például szinte pillanatra pontosan egyértelmű, hogy egy-egy konfliktus során mikor lépi át azt a vonalat, ahol már nem az agya, hanem a primitív érzései dominálják a reakcióit.)
És nyitott, barátságos, érdeklődő, megbízó (nem tudom, mi erre a helyes szó), ízig-vérig jófej kisklambó, bárhova bátran és büszkén hordozzuk magunkkal, mert a vilég legcukibb lénye, ugyanakkor egy minifelnőttként viselkedő helyes fiúcska... nem lehet betelni vele!

A szituációs játékokon kívül a legjobban zenélni szeret, többnyire nem a valódi hangszereivel, hanem mindenféle azokká improvizált tárgyakkal, aztán a főzés kitartóan sláger, homokozással kombinálva különösen, illetve elkezdett intenzíven járművezni is (autó, vonat, különböző munkagépek). Még mindig nagyon feldühíti a sikertelenség építőkockázás kapcsán, így azokat ha elő is veszi, nincs türelme hosszasan rakosgatni őket, amint összedőlnek, basszák meg magukat, a viszont látásra. Könyvekkel bármikor bármeddig le lehet kötni, és meglepő módon a betűkből minimálisat felejtett, pedig utoljára a téli ünnepek alatt foglalkozott intenzíven velük, az olvasós mágneses tábláját még át sem hoztuk M. szüleitől a költözés után. A rajzolás, gyurmázás továbbra sem érdekli, kézügyeskedésileg egyedül a gyöngyfűzést élvezi, de azt sem sokáig. Kiemelkedő minden játékban, ami nagymozgáshoz kapcsolódik, lassan és megfontoltan feljuttatja magát bárhová (létra, kötélháló, magasított lépcső, gyerekméretű mászófal, mozgó farönkökből épített lengőhíd, stb.), kiválóan labdázik (akár kapásból is pontosan rúg, felsőtestre célzott feléje dobott ladbát elkap), ijesztő egyensúlyérzéke van, amit szinte bármilyen ingadozás után képes biztonságosan visszanyerni (nagyjából heti egyszer esik el, akkor is inkább figyelmetlenség és bambulás miatt).
A beszéde tökéletes, még gyakran becsúszik a királyi többes, de most már valahogy tudatosan használja, olyan helyzetekben, ahol nem csak magára akarja vonatkoztatni azt, amit épp mond - és mivel ő ugye mindent valakivel együtt szeret(ne) csinálni, néha felszólítás helyett is az van, hogy: "Most megyünk a játszira csúszdázni, és visszük a motojt is! Kérdés?" (Jah, tényleg, r-hangunk továbbra sincs, így továbbra is zabálnivalóan dumál.)

És egyedül alszik, naaagy nagycula drágapici kicsifiam! Miután beköltöztünk az új házba, nagyon sokáig eléggé káosz volt, eleve majdnem négyszer nagyobb az alapterület, tehát csomó bútort még vásárolni kellett, azokat meg összerakni, aztán kisakkozni, hogy stimmeljen az elosztogatás azzal, ami a fejembez és a tervezőprogramomban volt, szóval úgy voltam vele, hogy one step at a time, előbb legyen hol aludni úgy at all. A vendégszobát (Kissmajom szerint: "Tataszobája") rendeztem be ideiglenes hálónak, ott éjszakáztunk mindhárman a kinyitott kanapénkon, miközben lassan készült minden más: előbb egy hét alatt délutánonként összelegóztuk a konyhát, aztán megcsináltam a mi hálószobánkat, majd a két felső szinti fürdőt, és a nappali felét, és a másik fele előtt (ami egy tutajnyi ülőalkalmatosság kicsomagolása és összeszerelése, mára már az is kész) nekiláttam Kissmajom szobájának. Ő választotta magának amúgy a két lehetőség közül, már építkezés ideje alatt kitartóan ugyanazt kérte, akárhányszor érdeklődtünk; M. elvitte egy egész napra csavarogni, én meg elkezdtem a szépítgetést - a bútorok már bent voltak, falhoz fúrva, de az ajtót gondosan zárogattam, hogy majd az egész együtt legyen meglepetés.
Először is kaotikus, olyan az egész, mint egy alkotóelemeire hullott szivárvány, van minden ott, még rózsaszín is, szerintem egy terápia benne lenni, és majd ahogy nő, és alakul a saját ízlése, kiválaszthatja majd, hogy milyen formában módosítsuk. Van egy emeletes ágy, amiről csúszdán lehet leérkezni, alatta anyaggal elsötétített, matraccal bélelt kuckó, sok párnával, olvasólámpákkal. A falak mentén sok polc, mindenféle színű, méretű és anyagú pakolós dobozokkal, egyikhez ragasztva az alaposan felszerelt fakonyha, az ablak alatt egy asztalka kisszékkel, és a bébikori rácsoságy egyik oldalán nagyfiúsítva. Ezt mindenképpen akartam, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz majd hajlandó átszokni (már ha lesz, erőltetni eszünk ágában sem volt), és ahhoz, hogy minél kevesebb változzon az esti rutinunkban (pl. hozzábújva tudjuk elaltatni), kellett, hogy továbbra is kényelmesen mellé tudjunk feküdni, és ne kelljen leszerencsétlenkedni a magasból vagy előkászálódni a bunkerből kifelé menet; meg hát ez volt számára az egyetlen régi ismerős bútordarab, ugyanis az együttalvós karrierünk alatt a babaágy végig csendben ott álldogált a miénk mellett. Arról nem is beszélve, hogy Kissmajom néha baromi sokat vándorol éjszaka, volt úgy, hogy reggelig összesen kettőt moccant, de olyan is, hogy keresztül és kasul teljesen bejárta a franciaágyunkat, alattunk-fölöttünk - féltem, hogy fentről lepottyan, vagy alul belegabalyodik a sátorlapokba, ha nekiindul. (Játszásilag szerencsére megértette, hogy a fenti részen ugrálni nem szabad, mert veszélyes, és azóta már megvettük a focihálót, amit fel fogunk akasztani a plafonra, hogy megakadályozza a leesést, már csak a rögzítés módjával küszködünk).
Lényeg, hogy nagyon szuper kis birodalma alakult, hatalmasra kerekedett szemekkel lépett be, és próbálta ki minden lehetőségét, fedezte fel minden zugát, vitte körbe Yodát meg Thomast, megmutogatni nekik, hogy hol milyen titkok rejlenek. Csak úgy tapogatózásilag megkérdeztem, hogy na és, valaha szeretne itt aludni a két kis barátjával...? Meglepetésemre az volt a válasz, hogy persze, úgyhogy gondoltam, teszek egy kísérletet - este fürdés után átmentünk, betakargattam az ágyba melléjük, mondtam, hogy most itt elaltatom, én a szomszédban leszek az apjával, és ha bármi van, csak szóljon, hallom a monitoron, és jövök is hozzá. Bólintott, ölelőzve elaltattam, és ennyi volt a tragikusra pumpált hú-ha-hozzászoktatjátok-suliba-is-onnan-járna leválási procedúra.
Nekünk szörnyen nehéz volt. Bemenni lefeküdni úgy, hogy üres az ágy, és senki sem szuszog jóízűen csámcsogva... első néhány éjszakán mindig arra rezzentünk össze, hogy jaj hol van, miért nem itt, ó hozd át... most, olyan két hét után van az, hogy már nem ugrok haptákba minden éjjeli nesztől, amit a hangszóró kiad... Néha felébreszti egy kései kutyaugatás, vagy ha elejtünk valamit az emeleten lefekvéshez készülődve, olyankor már az éjszaka közepén átviszem hozzánk - simán visszaaludna a helyén is, de mi úgy örülünk, hogy jön, hogy nem kockáztatnám a megkérdezését. Mivel pelust kell cserélnem rajta, hogy a rendszerint nyolc  utáni ébredéséig ne ázzon át, legkésőbb hajnalban mindig érte megyek, alapvetően kis kivételekkel (volt olyan, hogy talán rossz álomból felriadt, és kiabált, hogy jöjjek) addig alszik is egyhuzamban. Vándorolni viszont vándorol töretlenül, úgyhogy védőháló ide meg oda, erősen kétlem, hogy fel merjük majd költöztetni a közeljövőben: a kiságya megszélesítéseként majdnem egy méternyi matraccal meg van toldva (arra heverünk mellé altatáskor), és még így is nem egyszer találtam deréktól lefelé a padlón feküdve...

Most meg megyek érte a tatájához, mert ottalvósra nála volt tegnaptól, és elviszem egyet kettesben mókázni, hogy a család férfitagjai nyugalomban tudjanak focimeccsezni hattól. Aztán holnap elmegyünk Dunapartozni meg kisvasutazni, hogy megünnepeljük az ő kettősfeledikjét meg az ő apukáját, akinek napja lesz.
Ma viszont két és fél éves. Legyél még száz évig ugyanilyen egészséges és boldog, és ugyanilyen csodálatos, te édes-édes kincsünk!



* Egyik reggel azzal ébresztett minket, hogy: "Képzeld el, a bagoly nyitott szemmel alszik!", majd miután ezen közösen vicogtunk egyet (mi a rendhagyó napindításon, ő a mi jó kedvünkön), elmesélte, hogy egész pontosan hogyan vadássza le a bagoly a zsákmányát, majd rezzenéstelen arccal, azt is, hogy hogyan fogyasztja el. De felsorol például minimum két tengert, azokon kívül, amiket mi tanítottunk neki, tudja néhány európai főváros nevezetességeit, egymás után következő troli- és metrómegállókat.
** Tudja, hogy hogyan működik a bokánk(!), mi a szerepe egy keréktengelynek és milyen balesemények történhetnek vele, milyen körförgáson megy keresztük a víz a természetben, stb.
*** Ezt például negyedik elmondásra már velem együtt nyomatta, következőre meg teljesen egyedül; ezt meg szinte elsőre megjegyezte. Meg ilyenekre emlékszik, hogy egy hónappal ezelőtt a barátaink ikrei közül melyiknél milyen színű cumi volt a megkülönböztetés könnyebbítése érdekében.
**** A budapesti hidakat már legalább fél éve (de inkább több) megnevezi, ahogy a róluk látható látványosságokat is, a legújabb extra feature viszont az, hogy virtuális városnézésre lehet vele indulni, azaz ha bemondom, hogy elindulunk Tatától, és balra kanyarodunk, majd jobbra az X híd felé, akkor lépésről lépésre levetíti, hogy miket látunk egyik, és miket a másik oldalon, és milyen utcákon megyünk végig hazáig (nyilván nem abszolút mindent, de egy turista a térkép alapján simán odatalálna bárhova az utasítások alapján, pl.: körút, New York palota, Uránia, Astoria, Klotild Palota, Erzsébet-híd, BAH csomópont, stb.).
***** Csak egy random tegnapi példa: vártuk Aput a vonatállomáson (mióta kiköltöztünk Suburbiába, Kissmajom kérésére azzal jön érte, és együtt mennek vissza a Déli pályaudvarra, onnan meg mindenfelé), beállt a szerelvénye a szembevágányra, viszont a sötétített ablakok miatt nem láttuk, hogy hol száll le, és a vagonok elgördülése után sehol sem volt. Mondom Kissmajomnak, hogy reméljük, nem tévesztette el vagy késte le a járatot, és tényleg rajta volt, mire ő: "Valóban ezzel jött, ha várunk egy kicsit, mindjárt felbukkan az aluljáróból." - és ez a kifejezés úgy spot-on, hogy mi teljesen másra szoktuk használni, esténként mondjuk, hogy a nap lebukkan a domb mögé...
****** Eleve olyan vele az élet, mintha lenne egy privát narrátorunk, mindent kommentál, ami épp történik, de sztorizásilag is csak el kell indítani egy kis lökettel bármilyen irányba, és már ömlik is belőle - és lehet, hogy nekem vannak kivételesen hallgatag/butuska ovis ismerőseim, de közülük például csak a már iskolakezdők képesek normálisan elmondani, hogy milyen egy tipikus napjuk otthon, vagy konkrétan miket csináltak az állatkertben érkezéstől távozásig, stb.
******* Azt mondja: "Tudod, hogy kell gyorsan dobolni?" - kérem, mutassa, ütemesen veri a kanapét; folytatja: "Tudod, hogy kell lassan?" - mondom, sejtem, de muti meg, úgyhogy ritkít az ütéseken; aztán meglep: "És tudod, hogy kell nem-dobolni?" - komoly fejjel lesi a reakciót, majd kérésemre nagylelkűen bemutatót tart... elvigyorodva fagy le a kanapé mellett, kezét megállítja öt centire az ülőfelülettől, és a levegőben tartja: "Hát így!"
******** Ő a buszsofőr, az óvónő, a kasszásnéni, a szakács, a takarítószemélyzet, a kiskutya, a repülő, a pillangó, egyszer már a Duna is volt; mindegyik szerepben alapos, kreatív, fantasztikusan szórakozó és szórakoztató.

Nyúlfarknyi

Semmire sincs időm, mikor pár hete még volt, nem írtam, mert depresszióztam, hogy mikor költözünk már, most meg azért nem írok, mert ha épp nem pakolok, suvickolok, rendszerezek, akkor kint vagyunk az árnyékos teraszunkon, hallgatjuk a madárcsicsergést, figyeljük a kert végében meg-megjelenő rókacsaládot, és rötyögések kíséretében tanuljuk-neveljük az új családtagunkat. (Kisstya egy hete van nálunk, meg vagyunk győződve, hogy a világ legokosabb állatkája, és nem is értem, hogy lehetett ekkora szerencsénk, hogy csak úgy ideadták nekünk örökre.) Még nagyon-nagyon messze állunk a késztől, egyedül a konyha és egy darab fürdőszoba van majdnemteljesenvégleges állapotban, nem múlik nap bútorszerelés nélkül, és annyira profin kezelek már fúrót és csavarbehajtót, mint egy veterán asztalos...

Kissmajom velünk együtt imádja a házikánkat, már az első éjszakát ébredés nélkül végigaludta itt, pedig kicsit tartottunk tőle, hogy a nagy pörgés miatt zaklatott álma lesz; és azóta is szeret itthon lenni, pedig szegénykémnek alig van elöl pár játéka, szinte minden kicsomagolatlan még. Elképesztő, hogy mennyit nőtt és okosodott az utóbbi időben! Már egyáltalán semmi babás nincs benne a húsos lábfején meg a pufók arcán kívül, minden érdekli, amit csinálunk, és ami a nagyvilágban történik, de olyan igazán miért-korszakosan, borzasztó...
A beszédfejlődése eddig is bravúros volt, de ha még lehet fokozni, megint ugrásszerűt fejlődött: egyrészt van már első személyezés, és ezennel mindene tökéletes nyelvtanilag, másrészt olyan választékosan fogalmaz, hogy például mesélés közben a szókincse lassan egy felnőttével vetekszik, harmadrészt meg teljesen helyesen és kontextusba ágyazva használ ilyen kifejezéseket, hogy tuljadonképpen, végülis, szerintem, egyszercsak... tudja, hogy mi az a szinonima, példákat tud mondani rá, és felismeri szövegben, hihetetlen...
Az utóbbi időben már kezdtük észrevenni, hogy unatkozik itthon velünk, főleg így, hogy folyamatosan tevékenykednünk kell a ház körül, és nem tudunk annyit foglalkozni vele, amennyit igényelne, azaz non-stop... ilyenkor nyíg (ilyen elnyújtott nyávikálós hangon mond mindent, baromi idegesítő), csintalankodik (olyanokat művel, amiről tudja, hogy nem díjazzuk, és kaján vigyorral lesi a hatást), türelmetlenkedik (rögtön mérgesen földhöz csap mindent, ha például nem sikerül összerakni egy építőkockát... tiszta anyja...), és kácsong (feltűnően elege van mindenből). Holnap felhívom Geri óvónőjét, és ha minden jól megy, lassan elkezdjük a beszoktatást - ez egy kislétszámú magánovi, de még így sem számítok semmi jóra, mert Kissmajom továbbra sem rajong a kisgyerektársadalomért (értsd: különösen értelmes iskoláskorúak már jöhetnek), és az első irracionális impulzuscselekedetnél már menekül hozzám, hogy nézzem már, milyen furán viselkedik az illető, csináljak már valamit, mert ő ebben nem szeretne résztvenni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire segíti a beilleszkedésben az, hogy nem bölcsis picurkák között lesz, és itt már mindenki tud érthetően kommunikálni... reméljük bejön neki a dolog, mert a határozott terv az, hogy sírva semmiképpen nem hagyjuk majd ott, egyetlen egyszer sem, akkor sem, ha állítólag hamar megvigasztalódik, ésatöbbi.

Nah, végül egész sok mindenről be tudtam számolni így hirtelen, tiszta ügyes vagyok... abba már beletörődtem, hogy a Kissmajom legviccesebb aranyköpései nem lesznek megörökítve (lehetetlen is lenne, napi féltucatot produkál), így lényegesebben könnyebb posztolni, ha nem várok el magamtól koherenciát túl sok részletet. Majd még jövök.

Kétéves státusz - avagy: Fuckit, I'm boasting.

Nem mentegetőzöm tovább, ezzel a gyerekkel ilyenek történnek velünk, és kész; nemár, hogy nem írom le, mert szerénykedni illik! Hadd lássa csak, amikor megnő, hogy a szüleit titokban szétvetette a büszkeség a csodasága miatt, ha már élőben a jelenlétében sosem tolom túl a dicsekvést, mert én utáltam, amikor Anyu anno velem/miattam csinálta.
Szóval csaknem egy hónap késéssel (a költözés miatt nehezen jutott el hozzánk a behívó levél, aztán az ünnepek alatt senki nem vette fel a telefont időpontadásilag) megvolt a kétéves babacsekkolás. Mivel most más körzethez tartozunk, új védőnő van, ma találkoztunk vele először. Kissmajom kicsit tartott tőle, nem mondta, hogy fél, de sokszor elmeséltette velem, hogy mik fognak történni egészen pontosan - két hete kapta meg az agyhártyagyulladás elleni oltás ismétlőjét, és eléggé megviselte a dolog*.  Megnyugtattam, hogy most szuri nem lesz, csak mérések meg beszélgetés, mindenféle tiltakozás nélkül jött, napokkal előre szinte várakozóan emlegette, hogy csütörtökön megyünk. Beértünk az épületbe, kinyílt a védőnő ajtaja, és attól kezdve a következő félig vicces, félig szinteciki jelenet zajlott le.

Én: Jó napot kívánok! Kissmajom, köszönsz szépen, ahogy szoktál az utcán a néniknek?
Kissmajom lehajtott fejjel, szégyenlős vigyorral álldogál szorosan mellettem, védőnő elnézően mosolyog, "Jó, anyuka, ne adja ezt elő!" arckifejezéssel. Behív, bemegyünk, letudjuk a számadatos részt - Kissmajom nehezen oldódik, a hatalmas ráállós mérleget gyanakodva szemléli, de biztatásra, a kezemet fogva rááll, majdnem hangosan lelkesedik az elmozduló mutató miatt, de végül mégis csendben marad; a magasságellenőrzős cucchoz már bátran lép oda, rutinosan fordul háttal és szorítja a sarkait a falhoz (otthon imádja mérni magát, szép firkákat kanyarít a falra, oda ahova szerinte a feje felér), a védőnő kicsit meg is lepődik, de valószínűleg elkönyveli véletlennek.
Letelepedünk egy szembeszékre az asztalhoz, gyerek az ölemben, kap egy ilyen fémdrótokon faidomokat húzogatós koordinációgyakorló játékot, a sajátját már hónapok óta nem vettük elő, élvezettel tologatni kezd rajta egy piros gömböcskét.
Védőnő: Kissmajom, megmondod milyen színű az, amit most megfogtál?
Kissmajom megint előadja a félszeg mosolyát, a védőnő aranyosan nem inszisztál, hogy ne hozza zavarba, ha nem ismeri még a színeket, végülis a kiskönyv szerint ilyent csak négyévesen kell. Közben engem kérdezget, lakhatásról, a várható változásokról, a gyerek napiredjéről, hozzá már nem is szól, valószínűleg meg van győződve, hogy még nem beszél. Megkéri Kissmajmot, hogy ugráljon, elégedetten nyugtázza, hogy páros lábbal is tud (már körülbelül fél éve, de ezt csak magamban mormolom), aztán jelzi, hogy hamarosan elkezd majd a lépcsőn is váltott lábbal kapaszkodás nélkül felmászni (már körülbelül fél éve, ezt már nem tudom visszatartani).
Védőnő: És kommunikál azért valamennyire, mond pár szót? Valamilyen egyértelmű módon kifejezésre juttatja, amikor szomjas vagy éhes? Tőmondat-kezdemények, esetleg...?
És akkor elszabadult a pokol...
Kissmajom (a kaja perspektívájától lázba jőve): Papa ad neked reggelire camambert sajtot, meg trappistát, meg micimackósajtot, és sonkát is ad, pici paradicsommal. Anya csinál katonákat, aztán Apa ad szúrósvizet. És Tata kiszedi a cseresznyét a befőttesüvegből, kivesszük a magját, megesszük, és megisszuk a levét is.
Védőnő (az állát a földről felkaparva): Jaaaj! Nahát, te tudsz beszélni! És még mit tudsz, vajon a színeket is tudod? Az ott milyen színű?
Kissmajom szemérmesen mosolyog, és mélyen hallgat, a védőnő bocsánatkérően néz rám, és megint tapintatosan visszavonulót fúj; megsajnálom:
Én: Kicsim, mondd el szépen anyának, hogy milyen színeket látsz ott, jó? Például ez micsoda?
Kissmajom megmakacsolja magát, és továbbra is kuka, a védőnő jófej módon terelni próbál, hogy nehogy megszégyenítsem a gyereket, és gyorsan a legoból-építési készségeiről érdeklődik, meg hogy suttogásra reagál-e, majd lediktálja a kolleganője adatait, akihez majd az új háztól tartozni fogunk.
Kissmajom (kizárólagos figyelemre pályázva hirtelen közbeszól): Az a sárga kocka ott a piros bogyó mellett van! Kék bogyó van mögötte, utána zöld. Itt meg ez a narancsszínű.
Döbbent csend megint, aztán a védőnő felnevet, agyondicséri, Kissmajom szárnyakra kap, és a továbbiakban be nem áll a szája. Lekéretőzik az ölemből, lassan körbejárja a szobát, egy vitrinben felfedezi a vérnyomásmérőt, és gyorsan megállapítja, hogy "Csak egy mánus van rajta. Az órán három mánus van: a nagymánus, a kicsi-, és a másodpercmutató, ami gyorsan pörög." A védőnő ámuldozva kérdezi, hogy ugye nem tud számolni - hááát, vallom be vonakodva, de, sőt a betűket is ismeri; még mielőtt ezen is sokkolódna egy sort, a gyerek talál egy sztetoszkópot is, szerencsére a nevére nem emlékszik: "Ezt hogy hívják, ezt itt? Ezzel hallgatta meg a doktornéni a kis tüdődet, hogy hogy szuszog; elöl is, hátul is." Aztán bekukucskál egy félig nyitott ajtón: "Ott hátul van a másik rendelő, ahol a pici bébibabát öltözteti az anyukája. Miért sír a bébibaba? Adott a doktornéni szurikát neked, ide, a kicsi lábadba." Majd a homályosított üveges ablak láttán: "A pára vízből van. A hó is vízből van, megolvad, mert meleg a kezed." Végül türelmetlenül a következő programpontunkat tervezve: "Akkor elmegyünk Tatához az Erzsébet-hídon, hogy megnézzük a szélmalmot. Tegnap nagyon fújt a szél; de ha nem fúj a szél, nem forog a szélmalom."
Még biztosítanom kell a védőnőt, hogy a gyerek saját ritmusában halad így, nem hajcsárkodunk fölötte csattogó ostorral, csakis azt játszik/-unk, amit kér és akar, magától olyan weirdo, hogy őt az olvasás érdekli legjobban. Természetesen nem köszöni meg az ajándék matricát, csak vigyorog simlisen, és nem hajlandó csókolomozni búcsúzáskor sem, csak és kizárólag miután a védőnő magára csukja az ajtót, de akkor megismétli hatszor, és visszhangzik tőle a terem. Guess we're done here.

Jó, elárulom a fishy titkot... a tegnap jelentését valójában nem ismeri, ő mindenre ezt a szót használja, ami a közelmúltban történt. És nem beszél ilyen gyönyörű-helyesen, ahogy leírtam, hanem egy kicsit még mindig selypít (vagy hogy mondják, annak, amikor valaki jének ejti az r hangot), de valami elképesztően édesen, remélem nem szokik le egyhamar. És megelőzve bárki esetleg felforró rosszindulatát kételyeit: szinkronfordítani és gyököt vonni valóban nem tud; még. :)


* Nem is maga a szúrás, mert azt konkrétan nem is érezte: hiába beszéltük át ezerszer a teljes forgatókönyvet, már akkor elkezdett sírni, amikor a mérésekhez levetkőztettem, szorosan a nyakamba kapaszkodott, és annyira szívszaggatóan kiabálta, hogy "Kimegyünk!", hogy a váróban ücsörgő M. majdnem bejött megmenteni. Borzalmas volt, nem tudom, miért gyűlölte ennyire, ezúttal hangzavar sem volt, és előre tudott minden lépést - sőt nem is aggódott különösebben, és nem is úgy maradt meg benne az egész, mint egy negatív élmény, mert már említettük, hogy egy hónap múlva megyünk vissza, és nem tiltakozik, sőt, mondja, hogy majd kap matricát a doktornénitől, aki szerinte aranyos... szóval fura nah...

Simply unreal

Pár napja M. megjegyezte, hogy ugye azért nem írok a blogra, mert úgyse hinné el senki...? És egy kicsit talán igaza van. Az élet Kissmajommal manapság amellett, hogy hihetetlen giccsragacs*, folyamatos döbbenet - egyszerűen nem életszerű, hogy egy kétéves olyan legyen, amilyen ő, annyira tökéletes minden apró szempontból, mintha nem is embergyerek lenne, hanem valami földönkívüli vagy félisten vagy kísérletek sorozatával a végletekig továbbfejlesztett humanoid... mondtam már, de tényleg nem normális, na. Álszerénységet félretéve, mért adatok alapján is átlagon felül értelmes páros vagyunk, de még így is elképesztő, hogy mi született belőlünk, mintha több generáció intelligenciája gyűlt volna gombócba, hogy aztán egyszercsak ebbe a kisfiúba költözzön... csodálatos.

Azon már nem is hüledezünk (dehogynem!), hogy milyen szövegei vannak. Történeteket (amik vele esnek meg, vagy amiket mesélünk neki) minimum négyéves gyerek szintjén mesél el, abszolút koherensen, helyes következtetéseket levonva, logikus kérdéseket felvetve, összefüggéseket keresve, és olyan gazdag szókinccsel ecsetelve, hogy néha nem sejtjük, mikor és kitől hallhatott egy-egy kifejezést, mert azt mi magunk sem használjuk rutinosan. A világon minden érdekli, már nem lehet tabu témákat boncolgatni hallótávolságban, mert fülel és rögtön faggatózik, és nem lehet csak úgy leszerelni sem, mert inszisztál, megismétel és nyomatékosít, mint valami miniatűr ügyvéd.
Aztán csak úgy derült-égből-villámcsapás ilyeneket mond, hogy a fehér az nem szín, a pára vízből van, a Föld magától forog, stb. - ami nagyon durva, mert egyrészt kontextusban, válaszként/magyarázatként hangzanak el, tehát nem csupán fél füllel elkapott és visszaböfögött infók ezek, másrészt ha el is fogadjuk, hogy azok (mert különben mi mások lennének...?), egyszerűen nem tudjuk, hogy honnan és főleg hogyan tudja őket, mivel tévét ugye nem nézünk, és a mi jelenlétünk nélkül csakis Apuval tölt időt, aki hasonló eszmefuttatásokkal nem nagyon traktálja őt, vagy ha igen, akkor elmeséli, mikor rákérdezünk... szóval rejtély.
A nagy kedvencei még mindig a leírt szavak, úgy látjuk, rohamosan közeledik az, hogy összeolvasni is próbálkozik - most már ékezeteseket és kétjegyűeket leszámítva nincs olyan nyomtatott nagybetű, amit ne ismerne fel, és sok esetben már példaszavakat is tud mondani, amik az adott betűvel kezdődnek. Egyik karácsonyi ajándéka egy kétfunkciós tábla volt, a krétás-rajzolós része egyáltalán nem érdekli (nem szeret firkálni semmilyen formában, nagyon hamar megunja), de a betű- és számkészlettel rendelkező mágneses oldal előtt bármennyi időt eltölt, ha nincs vele felnőtt, aki érdekes feladatokat talál ki, akkor betűnként csoportosítja az elemeket, egymáshoz és számokhoz hasonlítgatja őket.
A szójáték-költeményeit folyamatosan fejleszti, saját becézéseket talál ki megnevezéseket és neveket variálva, aktívan használ szinonimákat, és egész áldott nap folyamatosan csak beszél-beszél-beszél, teljesen összefüggő dolgokat, néha szerepjátékos párbeszédek mindkét oldalát, halandzsa gyakorlatilag nincs is már, csak akkor adja elő, ha egy-egy elejtett sajátszó után látja, hogy jól szórakozunk rajta.
Imád minket megnevettetni amúgy, igazi kis bohóc, elmondja a vicceit, és várja a hatást, aztán ha nevetünk, előáll egy még bombasztikusabb szöveggel. A legjobb, amikor valahol hallott felnőttszövegeket próbál beleszőni a mondanivalójába, de egyrészt mindent a saját stílusában átalakít, másrészt ha valamilyen szóra nem emlékszik pontosan, akkor bepróbálkozik egy hasonlóval. Ma például megkérdeztem tőle, hogy Apunál a téren, pörgött-e a minden alkalommal meglátogatott és alaposan szemrevételezett szélmalom: "Hááát... csak úgy lassan, öregesen. Most nem fújt a szél." - jött a megfontolt válasz; amin elég jót kuncogtam, ahogy azon is, hogy: "Az a baj a hóval, hogy hideg."
Nagyon szeret énekelni, rengeteg dalszöveget ismer (angolul is hosszú részeket megjegyez), általában elég két-háromszor hallania, és már egész szakaszokat hibátlanul visszamond, ahogy mondókákat, verseket, Apu által tanított kis imádságokat is. FElla kérdésére válaszolva, a nyelvtanulással sajnos sehogy sem állunk, illetve rengeteg szót ismer, mert gyakran kérdezi meg, hogy mit hogy mondanak angolul, és azonnal meg is jegyzi a választ, de beszélni továbbra sem szoktam hozzá, mert csak mosolyog, és várakozóan toporog, hogy most már hagyjam abba ezt a butáskodást, és kommunikáljunk intelligens emberek módjára.
Szintén szeret mesélni, néha nagyon gyorsan próbál a fontos dolgok végére jutni, és elakad egy-egy szónál, megismétli gyorsan, félig elharapva, aztán visszatér a mondat elejére, hogy biztosan megértsük. És ő is tökéletesen megért minket nagyon összetett dolgokban is, simán különbséget tesz például a kitalált sztorik és a jövőről szóló beharangozásaink között, akkor is, ha mindkettő róla szól: pár napja pedzegetem neki, hogy ezen a héten oltásra megyünk, emlékszik a legutóbbira (olyan három hónapja lehetett), és tart tőle nagyon szegényem, azzal kezd minden reggelt, hogy óvatosan megjegyzi, hogy ma nem megyünk a doktornénihez, aztán lépésről lépésre visszaidézi, hogy a múltkor mi történt, és az elmeséléseim alapján azt is elmondja, hogy most mi várható majd. Rengeteget beszél az épülő házunkról, hogy hogyan épül, és milyen lesz ott lakni, és minden talált pénzt rögtön a kőművesnek és/vagy az ácsnak akar adni. Sokat emlegeti a barátaink nemrég született ikreit is, pedig mindenféle egészségügyi problémáik miatt egyelőre csak képekről ismeri őket; említi a terhességet, onnan elkalandozik oda, hogy hogyan született meg ő, ennek meg mindig családi ölelőzés lesz a vége, mert tudja, hogy M. is meg én is összeszorongattuk rögtön a legelején, és jön elmutogatni.
Közlekedéskor konkrétan ő a kis navigátorunk (apropó, az iránytű működését is ismeri, és az előttemvanészak segédszöveget is, csak a jobb és bal kezét keveri néha), minden főbb útvonalunkat ismeri, az Árpádon kívül (arrafelé nagyon ritkán járunk) felismer és megnevez minden hidat, és a főbb landmarkokat, sőt rákérdezve látatlanban is elmondja, hogy a nagy alagút a Budai vár alatt megy át, hogy a Margit hídról látszik a Parlament, és a Szabadság hídról a Gellért-hegy, hogy a Körútról a Petőfi hídon át lehet hazamenni, stb.
Jah, és állítólag az ilyen kis gyerekek zseniségét azzal próbálják mérni, hogy például bifur-bofur-kefír jellegű logikai láncokból képesek-e helyes konklúziókat levonni, illetve felfogják-e a családon belüli kötelékek szövevényét. Azt már régen tudjuk, hogy előbbiben hibátlanul teljesít (pl. a "Lóg a lába" címből épp ma vezette le a választ arra kérdésre, hogy mit csinálna a baba, ha dolga volna), de újabban az utóbbi is elkezdte érdekelni, úgyhogy tesztelgetjük néha, és a testvér meg házastárs fogalmát például kivétel nélkül jól értelmezi (a szülő-nagyszülő viszont keveredik időnként).

Megpróbáltam már olyan videókat is készíteni, ahol egyikünk sem forgolódik soha szembe a kamerával, és senki sem kotyogja ki senkinek a nevét (újabban Kissmajom néha a nevemen hív, nem örülök neki különösebben, de tök vicces), hogy mutassak már bizonyítékokat is erre a mágiára, de eddig még nem jártam sikerrel, mindig elbukik a dolog rajtam valahol.
Végezetül leírom azt is, amit ha akarnék sem tudnék megmutatni, mert full frontal dokumentációink vannak csak - de legyen csak itt, ha valaha sportból is kellene bizonyíték a koraérettségére: fizikálisan is csinál meglepő dolgokat, a héten például megtanult felé dobott labdát elkapni; nagyon érdekesen csinálja, végtelenül lazán és lassan zárja össze a két kis markát, mindig az az ember érzése, hogy ki fog szotyogni közötte a labda, de tízből nyolcszor érthetetlen módon sikeres az akció.

Jajdeszeretem ezt a kölköt, el sem hiszem, hogy a miénk lehet!


* Úgy tűnik, tőlem örökölte a szeretetnyelvét: imád bújni; "Most ölelőzünk!", szólít fel napi sokszor, és már mázik is ránk, szorítja a ruganyos pofiját a miénkhez, dugja a borzas szőke fejét a nyakunkba, fonja a kis karjait körénk... bele kell pusztulni.

Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

Nem normális ez a gyerek!

Hú, ilyen hosszú kihagyásom talán nem is volt még a blog indítása óta, csak gyűjtöm a meséket parkolópályán, mert ez a szar nem tud olyant, hogy csak bizonyos posztok legyenek publikusak, a többit meg csak meghívott vagy jelszót ismerő olvasók láthassák, nekem meg csomó nempublikus történésem és filozofálásom van manapság. Eredetileg ez is titkos bejegyzésnek készült, mert legalábbis számomra, érzékeny terület... már egy ideje terveztem róla írni, de olyan hülyén jön ki, hogy itt dicsekszem az utóddal, miközben én mindig is gyűlöltem, amikor anno Anyu a sok lelkendezéssel bezzeggyereket csinált belőlem, akivel minden szülő példálózott otthon, és akit ennek megfelelően nem feltétlenül kedvelt a gyerektársadalom. De Kissmajom fejlődése kapcsán mindent dokumentáltam eddig is, és nem lenne fair kihagyni: nem csak azt szeretném, ha ez is részletekkel egyetemben megmaradna neki, hanem azt is, hogy tudja, folyamatosan ordítani akarom a büszkeségemet bele a világba, hogy az anyukája lehetek - akkor is, ha igazam van abban, hogy különleges, és akkor is ha csak a mi elfogult szemünk-szívünk látja annak.
So here we go: nem, nem és nem lehet, hogy egy huszonkét (tuljadonképpen már közelebb a huszonháromhoz, hetek óta írogatom ezt) hónapos ennyire zseniális; egyszerűen nem. Én nem mondom, hogy lángelménk van, azt sem, hogy szaktekintély vagyok huszonpár hónaposok terén, de az az igazság, hogy minden egyes nap őszintén megdöbbent, hogy mennyire komplex egy ilyen pici baba - mert igen, szerintem egy huszonkét-három hónapos az igenis baba, nincs két éve, hogy ezen a világon van, másféllel ezelőtt még az is csodálatos teljesítménynek számított, ha felismert minket, és tudatosan képes volt a szájába  tuszkolni egy tárgyat. Azt hiszem már említettem itt is, de lehet hogy nem (olyan ritkán írok, hogy elfelejtem a lejegyzeteltek felét, és visszaolvasni nem szeretek), hogy mi mindig is meg voltunk győződve, hogy három éves kor alatt nem lehet igazán élvezni egy gyerek társaságát. Persze végtelenül cukik, édibédik, zabálnivalók and all that, de ha nem lennének az anyai hormonok és apai kötődések, be kellene vallani, hogy nem sokkal szórakoztatóbbak, mint egy aranyos állatkölyök. Érdemben nem lehet kommunikálni velük, nem derül ki, hogy mi jár a kis fejükben, és egyáltalán valószínűleg egy intenzíven tanítgatott labrador ilyenkor még jóval értelmesebb náluk, így az egyetlen közös vonásunk nagyjából az, hogy ők ragaszkodnak hozzánk, mi meg imádjuk őket - evolúciósan kódolt kapcsolat, nem is lehet semmi több, hiszen információcsere hiányában semennyire sem ismerjük egymást.

És akkor van nekünk ez a kisfiunk, és alig tartott fele ennyi kornál, amikor gyanakodni kezdtünk, hogy tévedtünk, és nagyon érdekelne, hogy ezzel mindenki más így van-e, és minden ekkora gyerek ennyire intelligens, vagy tényleg Kissmajom fura - de hát mégsem körkérdezhetek a játszótéren (és itt sem fogok), hogy figyu, a te gyereked tud-e már szinonimákat, mert enélkül is folyton célozgatnak rá, hogy biztos agyonképzem* a gyereket, azért ilyen kis okos. Viszont tény és való, hogy nagyon szembeötlő különbségek vannak, amikor mondjuk játszóterezésekkor vele egyidősök mellett tevékenykedik. Az átlag vele egykorú gyereknek tapasztalataim szerint fogalma sincs róla, hogy mi az az alatt/fölött, előtt/mögött, a számokról/mennyiségekről meg méretekről ne is beszéljünk. Aki tudja, hogy mennyi idős Kissmajom (mert a magassága, beszéde és magabiztos mozgása miatt legtöbben minimum egy évvel többnek gondolják), teljesen lesokkolódik, hogy megért olyan komplex utasításokat, hogy a második pad mögül hozzon három gesztenyét, vagy rakja rá a sötétkék lapátot a világoskékre és mindkettőt a vödör alá, vagy helyezze sorrendbe a dobozokat a legnagyobbtól a legkisebbig a kör alakúak kivételével.
Persze valószínűleg az is vastagon benne van, hogy mivel ő egyre hosszabb összetett mondatokban, folyékonyan beszél, sokkal könnyebb rádöbbeni arra, hogy mennyi mindent tud, megért, továbbgondol, kilogikáz, mert szinte mindig narrálja az eseményeket. Meg eleve az is durva, hogy milyen ügyesen verbalizál, a szókincse valami elképesztő... az még hagyján, hogy kapásból nem tudok olyan hétköznapi** tárgyat vagy cselekvést mondani, aminek a megnevezését ne ismerné és használná könnyedén, és olyant is hallottam már, hogy ekkora gyerek 90%-ban*** helyesen beszél nyelvtanilag, de néha olyan absztrakt fogalmakat és kifejezéseket kap elő és használ kontextusban, tökéletesen a helyükön, hogy csak nézünk: hamarosan, valóban, egyelőre, szerintem, utána, tényleg, végülis, előbb-utóbb és társaik, látni kellene az idegenek fejét, amikor bedob egy-egy ilyent a kis cérnahangú dumáiba.
Más: már nagyon régóta ügyesen számolt, de az utóbbi napokban elkezdte felcserélni a hármat a néggyel, úgyhogy kíváncsian tesztelgettem, hogy vajon csak szókeverés-e, vagy eddig tévedtünk, amikor azt hittük, hogy megy neki. Mondjuk nehéz lett volna, egyértelműen mutogat mindent, egyenként számba véve a darabokat, ki si derült elég hamar, hogy valamiért a hangzás tetszik neki jobban így, de pontosan tudja, hogy a három, az mennyi. Olyannyira, hogy nemrég lefekvés előtt labdáztunk, és mikor már jó késő volt, M. szólt előre, mint mindig, hogy még ötöt dobálunk, és indulnak fürdeni; elkezdtük visszafelé számolni a letelt alkalmakat, hogy akkor most ezt volt az ötödik, ez volt a négy, ez a három... mire Kissmajom matter of factly hozzátette: "Még kettő van.", és szedte össze meg osztotta ki a labdáinkat, miközben mi kapargattuk fel az állunkat a földről.
Aztán az is van, hogy valami embertelenül jól tájékozódik. Úgy kell elképzelni, hogy a körülbelül két kilométeres környezetünket egészen pontosan ismeri: tudja, hogy hol vannak a játszóterek, a pékség, a kisbolt, a teniszpálya, a vonatsínek, a kedvenc hamburgeresünk, a metró végállomása, melyik udvaron hány és milyen kutya lakik, a sétáinkból több úton is haza tud jönni, autóval előre mondja, hogy merre vannak a felüljárók, hol kell faágakból összeállt alagúton menni. És ami a legkeményebb, hogy pár hete lerobbantunk bevásárlásba menet a közeli latótelep mellett, egy olyan kereszteződésben, ahol öt út találkozik - azóta bármilyen irányból érkezünk ide, mindig mondja, hogy itt romlott el az autó, pedig a közelben semmilyen valamirevaló landmark nincs, amit megjegyezhetne (olyannyira, hogy nekem anno hónapokba telt, mire biztonsággal közlekedtem arrafelé). Heti egy-kétszer járunk csak át Pestre, ráadásul nem mindig ugyanazon az útvonalon, ennek ellenére már többszáz méter távolságról bejelenti, hogy mindjárt következik a Duna, azonnal felismeri a Körutat, és van olyan híd, amit meg tud nevezni. Ha valamiről tudja, hogy hol van (például leggyakrabban látogatott parkunk), bármerre kanyargunk a körülötte levő utcákon, hiába nem látható a házaktól, mindig hibátlanul meg tudja mutatni, hogy légvonalban épp milyen irányban van. Pár hete egyik kedvenc mókája az volt, hogy egy anyagból készült reklámszatyrot a fejére húzott, aztán ide-oda tipegett a szobában, megkeresett különböző tárgyakat, megfogdosta őket, stb., én meg egy ideig megmosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy azért élvezi, mert homályosan lát ki belőle, és az érdekes; aztán kipróbáltam, és kiderült, hogy végig teljesen vakon mászkált, úgyhogy azóta azzal szórakoztunk, hogy lesötétített szemekkel ide-oda küldözgettük a nappalinkban mindenféle célpontokhoz, ő meg soha de soha nem tévesztett, még akkor se, ha nehezítésül M. kétszer megpörgette a saját tengelye körül, hátha sikerül összezavarni... elég félelmetes.
Ahogy az is rémisztő, hogy tudja, mit jelent a közlekedésben zöld lámpa, és mit a piros, mi több, vezetés közben mindig utasítgat minket, hogy: "Jöjd a lámpa, mehetünk. Most pijos, hékezünk, mert meg kell állni.", szerintem én ezt kisiskolás koromban sajátítottam el olyan szinten, hogy megbízhatóan rám lehessen hagyni a döntést, neki már most gond nélkül menne a dolog.

Van olyanja is, ami igazából nem extrahiperszuper teljesítmény, de azért szokatlan, mert a vele egykorúak esetében elég ritka, ő meg már minimum egy hónapja műveli. Megtanítottam, hogy ha valaki köszön, akkor azt fogadni kell, és azóta ő a környék sztárja, mert minden sétálót megállva, hatalmasat bólintva, és hangosan üdvözölve köszönt: a kutyáknak és gyerekeknek hija jár, a bácsiknak jóónapot, a néniknek meg csóókojom, olvadoznak is tőle rendesen.
Mozgásilag is volt egy érdekes és váratlan fejlődési ugrása - hiába megy már nem is tudom mióta (azt is baromi hamar kezdte) lépcsőzés, akár váltott lábbal is, ha kényelmes a fokméret, három héttel ezelőtt még képtelen volt megérteni, hogy hogyan kell felmászni a létra jellegű mászókákon meg az ilyen kapaszkodóbütykös mászófalakon. Aztán egy szép napon tettem egy kísérletet az elindításával, és úgy felrohant, mintha világ életében ezt gyakorolta volna: szinte tapogatás nélkül tette a lábait, és lépegetett egyre fennebb. (Bónuszként néha lejön a legmagasabb csúszdán is, de alapvetően inkább azt kéri, hogy fogjam meg, ami annyit jelent, hogy egy ujjal hozzáérek, és akkor már szerinte biztonságban van, suhan is... hál'Istennek a vakmerőség nem az erőssége.)

Vicces; nagyon. Rengetegszer vicogunk rajta-vele, és nem olyanokon, hogy botladozik vagy rosszul ejt ki hangokat... persze vannak ilyenek is, de ezek megszokott dolgok, ha az embernek kisgyerekkel él. Kissmajomnak humorérzéke van, akarattal adja elő a tréfáit, megtervezi, próbálgatja, finomítja őket, és a reakcióinktól függően fejleszti őket tovább, hogy még több nevetést csikarjon ki velük.
Napi szinten újabb és újabb szójátékokat gyárt, de ilyen tök szellemeseket, hogy mondjuk nagyon szereti az Abba dalait, a "Mamma mia" a kedvence, és egyszer szavalgatta épp (tudja a refrén pár sorát), amikor látszott a kis szemén, hogy megvilágosodik, ízlelgeti a szavakat, és hirtelen elkezdte továbbkölteni vigyorogva, hogy: "Papa mia, Anya mia, Apa mia, Tata mia...", majd mikor látta, hogy várakozóan mosolygok, mindenféle lükeséggel folytatta, miszerint: "Cica mia, tömbház mia, gyógyszej mia, szoborpajk mia, szejelőbácsi mia..." és további tucatnyi variáció, azóta minden nap.
Vagy vannak halandzsái is, amikor ötletes kis folytatásokkal visz tovább saját költésű hangsorokat: random "rímeket", mint például pukkabó, muddató, lubbanó, stb., esetleg valódi szavakból származtatott rokonhangzásúakat, mint hika-mika (a.k.a. takony), majd ebből kiindulva puka-deka, béka-cuka, stb.
A Kissmajomszáj jellegű szövegeiről külön bejegyzést tervezek, próbálom gyűjtögetni a legemlékezetesebbeket, így olyan tíz százalékban meg is vannak, mert napi tucatszor előáll valamivel, képtelenség lenne mindet megjegyezni.

Manipulál - nem hisztizve, hanem hidegvérű simlivel módszereket ötölve, füllentve, hatást kiszámítva. Hogyha mondjuk sürgős levelem érkezik munkaügyben, aminek a megválaszolása nem halasztható az alvásidejére, néha muszáj lopnom negyed-fél órát a kizárólagos-figyelmes közös játékidőnkből, és ilyenkor mindenfélét kitalál, hogy eltérítsen. Először finoman próbálkozik, mondjuk segítséget kér egy olyan feladatban, amit valóban nem tud megoldani, aztán fokozatosan szemtelenedik el, mígnem sürgősen megjavítandó tárgyakat pakol a billentyűzetemre, és végső taktikaként kijelenti, hogy: "Beütöttem!". Mikor megkérdezem, hogy mijét és hova, akkor gyorsan rámutat a kezére; ha csak gyors gyógypuszit adok, és dolgozom tovább, akkor mondja, hogy a fejét is, de nem csak a homlokán ám, hanem három helyen, pupli-pupli-pupli lett rá, aztán meg legurult a pincegajázsba, sőt a kazánházba is, és egyáltalán hegénykém, őt sajnálni illene.
A legutóbbi alkalom, amikor hangosan felröhögtem egy játszóterezéskor volt. Hűvös lett, rá akartam adni egy plusz pulcsit, de valamiért jó ötletnek tűnt a sapkás fején át ráhúzni, amitől az nyilván a szemébe csúszott. Mielőtt bármit is tehettem volna, a ruhakupac alól meghallottam Kissmajom csodálkozó hangját: "Hú, milyen hötét van!" És azóta, ha vitatkozom vele valamiért, akkor néha előadja ezt a jelenetet, tudatos feszültségoldóként, fürkészi is, hogy elfelejtettem-e az eredeti problémát a vicceskedésétől.

És beszél - említettem már, hogy beszél...? Mikor hazahozzuk egy tatás nap után, simán elmeséli, hogy hol jártak, miket csináltak. Tud csomó angol szót, rajzfilmek főcímdalait hallgatjuk, azokból kérdez rá, hogy ammi? és harmadik ismétléskor már velem együtt próbálja kiejteni a kifejezéseket. Szintén kívülről fúj csomó magyar dalszöveget (rendes felnőtt zenét is), és pár angolnak a refrénjét, az előbbieket értelmezi is, mert sokszor prózában elregéli a cselekményt. Tudja az összes családtag (unokatestvérekig) teljes nevét, a barátok kereszt- és beceneveit, ki hol dolgozik, miket szoktak csinálni, mikor találkozunk; tudja Apu pontos címét, és a tőle a Városligetig közlekedő trolibusz megállóit, békávés bemondószemélyzet stílusában. Minap megörökölte M. régi telefonját, azt például valami szédítően kezeli már: bekapcsolja magának, zenét tud rajta válogatni és lejátszani, kinyitja a fotóalbumot, és lapozgatva megkeresi, majd elindítja a róla készült videókat, forgolódik az iránytűvel, percekig bámulja az analóg óra kattogó mutatóját, természetesen minden mozzanatot alaposan ecsetelve; és üzenetet gépel az apjának, úgy, hogy hangosan kimondja**** a beütött betűket.
Ilyeneket jelent ki, hogy "Homályos van kint.", mert még nem találkozott a köd szóval. Meg azt a teljesen logikus következtetést vonja le, hogy ha a hónalj ott van, ahol, akkor a vállat hónnak is lehetne nevezni. Meg felállítja az analógiát miszerint az autónk elromlott, és elvittük a szerelő műhelyébe, illetve Papának fáj a térde, így elment az orvos rendelőjébe. Meg kikövetkezteti, hogy ha a nyá hangot adó cica nyávog, akkor a nyihahát mondó ló természetesen nyihahál. Meg amikor kiderült, hogy megyünk Dinnyésre, M. egyik barátjához, azt válaszolta, hogy "Ott hok dinnye van." - azóta már olyan is volt, hogy Gazdagrétre megyünk, ahol szerinte obviously a gazdagok vannak. Meg elmondja tisztán és egyértelműen, hogy az oltásadáskor nem azért sírt, mert hájt a hurika, hanem azért, mert megijedt - és tényleg már a vetkőzés előtt elpityeredett, láttam rajta, hogy fél a nagy hagnzavartól (még bent volt az előttünk vizsgálgatott üvöltő csecsemő a káricsáló szüleivel).
Megint kimarad ezer, mert ilyenkor persze semmi sem jut eszembe. Jah az még igen, hogy a mai új szava, a múzeum, valami borzalmasan aranyosra sikerült: múzenú. Viszont nagy fájdalmunkra már helikoptej van, nem hekuka, hökőkút, nem hökötykuty, ventillátoj, nem vintelettoj. De a többivel nem küzdök most, "Medek, néden alszunk: Anya, Apa, Kissmajom és Józsika. Milyen anajos a Józsicica!"


* Semennyire nem teszem amúgy, kizárólag azokat a dolgokat részletezem neki, amikre ő maga kérdez rá. Igen, egész nap szinte megállás nélkül beszélek hozzá, bármit csinálunk, mindent kommentálok, de a hordozóban szállított macskákkal is ezt teszem, szóval nem hinném, hogy annyira extra bánásmód, hogy oktatásnak tituláljuk.
** És a hétköznapi alatt értem azt is, amit csak könyvekben látott, tehát simán elmeséli, hogy mit csinál egy betörő, és mi történik, ha az ember kivilágítatlan biciklivel teker közutakon.
*** Ami nem egészen tiszta neki, az az elváló igekötő, néha jól sikerül, de leginkább ilyeneket mond, hogy "Nem kipróbáljuk a biciklit." vagy "Mikor elindulunk Tatához?". Ezen kívül csak az igei személyragok nem mennek tökéletesen, az egyes szám első személy a nagy mumus, gyakorlatilag nem használja - leginkább azt ismétli meg, amit kérdezni szoktunk (pl. "Kérsz egy kicsi vizet.") vagy úgy használja a szót, ahogy mi szoktuk mondani (pl. " Most leülünk ide pihenni.", akkor is, ha csak egyedül rá vonatkozik). 
**** Nyilván összeolvasni nem képes őket, tehát hiába ismeri az összes betűjét, nem tud róla, hogy egy akár általa random, akár általam akarattal bepötyögött például b-r-e-k-e-g, az egy szó, ami úgy hangzik, hogy...