De nehéz az iskola... választás...

Tanuljátok meg tőlem, ne saját bőrön: az iskolaválogatás fő-fő szabálya az, hogy egyszerűen nem lehet túl hamar elkezdeni! Emlékszem, anno hallottam olyan kis magyar abszurdot, hogy a terhes anyuka beiratta a megnemszületett babát bölcsibe, hogy esélyük legyen majd úgy két év múlva kezdeni - nekünk ilyenünk nem volt, szerencsés helyzetben voltunk, szülés utántól már csak itthonról dolgoztam, és a magánintézményt is megengedhettük magunknak, így nem féltünk, hogy nem lesz megoldás. Az más, de nyilván nem mellékes kérdés, hogy mennyire nyúltunk mellé, mert ugye már ovi esetén se mindegy hogy hol akad az a bizonyos szabad hely, iskola kapcsán meg sokszorosan nem az, hiszen tizenkét (de minimum hat) évnyi periódusról, és potenciálisan a gyerek egész eljövendő életéről döntesz - ha valahol valaki sikeresen megutáltatja vele a tanulást, akkor egy csomó későbbi lehetőségtől elvágja magát (például nem lesz kedve továbbtanulni, miközben legszívesebben olyan pályát választana, amihez az elengedhetetlen). Én a középső csoport kezdetekor, az év eleji szülői értekezleten szembesültem vele, hogy mennyire fogalmatlan vagyok, amikor is kiderült, hogy bizonyos helyeken a nulladikos* felvételik még akkor ősszel le fognak zajlani, és az erre való beiratkozás már lezárult, azaz lekéstük a sulilehetőségek egy részét egy olyan gyerekkel, aki még akkor nem töltötte be a negyedik életévét se.
Milyen szempontok szerint készültünk választani...? Ez nagyon komplex és nagyon személyes dolog, rosszcsont M.-nek például abszolút kellemes emlékei vannak iskolás korából, játék, bandázás, csínytevések - én végig erőfeszítés nélkül éltanuló voltam, szinte kizárólag jó jegyekkel és rengeteg elismeréssel, mégis gyűlöltem a sulit, pedig semmilyen kifejezetten traumatikus élmény nem ért, egyszerűen nem éreztem jól magam ott. Ezekre alapozva mindennél fontosabb volt, hogy ez a következő évtizedre szóló döntésünk jó legyen, és főleg hogy ne a saját benyomásaink és emlékeink alapján válasszunk, hanem az történjen, ami jelenlegi ismereteink szerint és lehetőségeinkhez mérten Kissmajomnak a legmegfelelőbb.
Csomó helyről hallottuk, hogy nem sulit, hanem pedagógust kell keresni, ami akár igaz is lehet, hiszen a legmaradibb porfészekben is akadhat egy lelkes tanító, aki csodát tesz a gyerekekkel - de nem akartuk áltatni magunkat, a körülmények azért akkor is körülmények: a sok kilót tartalmazó táskát akkor is napi szinten cipelni kell, a házifeladat akkor is indokolatlanul sok, a diktált iram akkor is túlságosan kötött, a létszám akkor is őrülten nagy, a számonkérés akkor is szigorúan minősítő, stb. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy nevetségesnek tartjuk a NAT-ot, a hazai tanítási módszereket és követelményeket, az egész szaros rendszert... szóval ugyan semmiféle puccra nem vágytunk például környezet vagy felszereltség tekintetében, az állami iskolákat startból kizártuk. Amit szintén egyértelműen kizártunk, az a klasszikus sikerorientált versenyistállóztatás volt, ahol büszkén felvállalva garantáltak a kiváló jegyek, és később a bárhova könnyedén bejutós felvételizések, meg a konkurrencia tuti lekörözése munkahelykereséskor. Semmiképpen nem akartuk, hogy Kissmajom híres-neves iskolába kerüljön, ahol a rivalizálás elvárt, és a kimagasló eredmények mindenek felett fontosak, és csillagászati összegekért előszeretettel tapossák ki a gyerekek szívét-lelkét, hogy felérjenek a család és a tanerők elvárásaihoz.

Ezekből, és Kissmajom habitusából és tulajdonságaiból kiindulva tehát gyakorlatilag nem hagyományos iskolában gondolkodtunk, hanem mindenképpen valami erősen alternatív intézményben. Ő nagyon nem egyszerű eset: egyszerre van szüksége tehetséggondozásra azokon a területeken, amik nagyon mennek neki (unatkozik a vele egykorúaknak szánt feladatokon, ezért kikapcsol vagy elkalandozik a figyelme), és fejlesztésre azokon, amikhez nincs türelme (például hosszadalmas monotonitástűrést és kitartást igénylő rutindolgok). Szóval lényeges volt, hogy olyan helyre járjon, ahol nagyon kis csoportokban folyik az oktatás, és annyira differenciált, hogy minden tárgyban abszolút a saját tempója szerint szabadjon haladnia, például tanulhasson negyedikes matematikát meg egészen komoly irodalmat (Tolkien legnagyobb rajongója, "A hobbit" már megvolt, most "A Gyűrűk Ura" első kétszáz oldalát darálta be fél hónap alatt), mert annál kevesebb nem nagyon köti le, miközben nulladikos szinten fejlesztik a folyóíráshoz szükséges finommotorikáját, mert abban viszont nem jeleskedik és nem is motivált (kiválóan leírja amit szeretne nagyobb nyomtatott betűkkel). Ami még behatárolt, hogy oda-vissza napi egy óránál ne legyen hosszabb az utazgatásunk, illetve a tandíj összege akkor is elérhető mértékű maradjon, ha hirtelen valamiért jelentősen lecsökkenne a havi bevételünk. Végül mindenképpen szerettünk volna olyan intézményt, ahol már idén ősszel (azaz betöltött hatodik életéve előtt) kezdhet, mert a jelenlegi ovink ugyan csodás, de ott nulladikban más óvónőkkel és kizárólag angol nyelven folyna már a tanítás, és egy olyan gyerek számára, akinek a kommunikáció az élete, ez a változás kínszenvedés lenne: hiába értene mindent és hiába szólal meg szívesen, magyarul tizenkét éves szinten beszél és szövegért, ezt idegen nyelven hónapok alatt képtelenség lenne behozni.
A lehetőségeink tehát ma Magyarországon jelenthettek magán- vagy alapítványi iskolát, illetve NAT-követő intézménytől privát tanulócsoportig bármit. A túljelentkezés általában óriási (jártunk olyan hely nyílt napján is, ahol több, mint tíz gyerek pályázik egy helyre), és a jelentkezési folyamat mindenhol másfajta, van ahol már betöltött ötéves is bőven el van késve, mert két évvel előbbre töltik fel az osztályokat, és van ahol tavasszal felvételiztetnek az ősszel kezdődő tanévre, és csak májusban derül ki, hogy ki jutott be szeptembertől. Sok különböző tanítási módszer fut, de a közös mindben az, hogy a maximális csoportlétszám 16-22 gyerek között mozog, és gyakran van egy mindig készenlétben álló plusz pedagógus, aki szükség esetén beszáll segíteni, szóval foglalkozni tudnak akár alulteljesítésileg, akár ellenkező irányban kilógó képességű vagy érdeklődésű gyerekekkel is. Többnyire abból a merítésből indultunk ki, amit ismerősöktől hallottunk, illetve amiről jókat olvastunk különféle közösségi média felületeken, mert általában ott lehet őszinte saját élményekről tapasztalatokat cserélni; aztán lehámoztuk azt, ami biztos nem illik hozzánk, például az amúgy szimpatikus nézeteket valló Waldorfnál kizáró tényező a túlzásokba vitt hagyományoshoz való ragaszkodás, hiszen Kissmajom imád Minecraft-ban építkezni, szereti a szuperhősös sztorikat, egérrel sokkal ügyesebben manőverezget, mint kertész- vagy barkácsszerszámokkal, azaz csomó tekintetben minden kétséget felülmúlóan a 21. század gyermeke, és ebben nem szívesen korlátoznánk a továbbiakban sem.

Három olyan intézményben voltunk nyílt napon szülőként, ahova utána elvittük Kissmajmot is az ismerkedős alkalomra, ami válogatóként is működött. Természetesen nem azt mondtuk neki, hogy ezeknek a részvételeknek bármilyen tétje lenne, és igyekezzen viselkedni meg szerepelni, csak annyit említettünk, hogy különböző iskolákban fogunk körülnézni, hátha akad olyan, ami nagyon megtetszik, és szeretne oda járni később. Nincs izgalmas cliffhanger, azt már előző posztban is említettem, hogy ezek közül szerencsére bejutottunk a számunkra legmegfelelőbb helyre, ahova amúgy is vágytunk, de azért elmesélem mindhárom jelenetet, hátha valaki okul belőlük. Sulineveket nem írok ki, mert mittudomén milyen jogaik vannak, meg így utólag már nem is fontos, de közismert beceneves kezdőbetűiket megadom, hogy ha valaki rájön, hogy épp oda készül, lássa, hogy nagyjából mire számítson...
A T.H. reklámszövegei nagyon jók voltak, hiperszuperül felújított és felszerelt az egész épület, egy általam felületesen ismert anyuka a saját két gyereke kapcsán nagyon magasztalta, de nekünk végül már a helyszíni bemutatkozás alapján sem volt szimpatikus; igazából akkor tudtuk, hogy ez felejtős, amikor azzal dicsekedve indítottak, hogy ők már az általános sulisokat is kapacitálják, hogy vegyenek részt komoly tantárgyversenyeken, és a későbbiekben akár vért izzasztva is, de kivétel nélkül mindenkit bejuttatnak az általa kiválasztott bárhova is, ahova menni akar továbbtanulni. A kicsik nyílt óráján olyan erőltetett szerepeltetés folyt, hogy a kommunista idők tanfelügyelői ellenőrzései jutottak eszembe róla - ezek után csak azért irattam fel Kissmajmot a felvételire, hogy rutint szerezzen és szembesüljön ezzel a számára szokatlan helyzettel: idegen gyerekek és felnőttek közé bemenni egyedül, irányított foglalkozáson résztvenni, kérdésekre jelentkezve válaszolni. Odaérkezésünkkor újabb antipatikus húzás volt, hogy az egyenlő esélyeknek a látszatát sem biztosították, ugyanis a mi ovinkból érkezett összes többi gyereket egyik csoportba osztották be, majd vonalhúzás után úgy alakult, hogy Kissmajom meg egyedül teljesen ismeretlenekkel került egy másikba, ahol szintén volt egy jókora egymást ismerő mag, ráadásul az adott suliba járó nagyobb gyerekek kistestvérei. Volt egy mozgásos fél óra és egy kognitívnak szánt próbatétel, az első mindenféle vetélkedő jellegű tornagyakorlatokból állt (valószínűleg azt nézték, ki mennyire érez késztetést hogy megküzdjön az első helyért), a második egy annyira könnyű kirakózás volt, hogy Kissmajom fél perc alatt unta meg és állt fel mellőle (ez magamutogatós rivalizálóknak kedvező teszt, mert ők örültek, hogy gyorsan eredményt produkálhatnak... sooo not him); az egész egy közös szabad játékkal zárult, amiről Kissmajom azzal jött ki, hogy ő ide semmi pénzért nem szeretne jöbbi többet, mert itt a nénik pont olyanok, mint az előző ovijukban, egymással dumálgatnak csak, és egyáltalán nem figyelnek a gyerekekre. Amint kiderült, a teremben már otthonosan mozgó csapat, akinek nagytesói járnak felsőbb évfolyamokba, minden új gyereknek megtiltották, hogy az érdekesebb játékokhoz nyúljon, merthogy ott ők a főnökök - mindezt a tucatnyi gyerekkel bent ücsörgő három darab pedagógusnak a traccsparti közepette nem sikerült észrevenni, így csak annyit állapítottak meg, hogy volt aki annyira félénk, hogy kvázi tétlenül várta, hogy lejárjon az idő.
Az A.M. eleinte nagyon áhítozott favorit volt nálunk, mert az ismerős családok gyerekeiből többen is bejutottak oda e tanév őszétől, és a régi közös ovink után nekik ez mennyországnak tűnt, na meg akkor még (lásd előzmények) jó ötletnek tűnt nem szétszakítani a csapatot; ezen kívül plusz pénzért ugyan, de ott komoly zeneoktatás folyik szinte bármilyen választott hangszeren és stílusban, illetve büszkén hirdetik, hogy náluk minden gyerek egyéni ritmusban fejlődhet (az utólag derült ki, hogy szigorúan a NAT keretein belül, vagyis nem túl széles a sáv). Itt úgy indult a dolog, hogy az igazgató leült egy fél órában meginterjúztatni minket gyerek nélkül, ahol egy** gyanús elem máris kiugrott, éspedig hogy miközben állítólag nagyon fontosnak tartják a személyes ismerkedést, mégis csak az iskolás korú gyerekeket nézik meg one-on-one felmérésben, míg a koruk alapján csak nulladikba megfelelő gyerekek sorsáról két alkalommal negyven perces csoportos jelenlét dönt csupán (a leendő két pedagógus van bent velük), amiből nagyjából semmi sem derül ki, mert ennyi idő alatt kevesen oldódnak fel és/vagy viselkednek "normálisan" idegen környezetben. Kissmajmot várólistára vették fel, ahonnan mi töröltettük, nem vártuk meg, hogy bejelentsék, hogy alakul a tényleges beiratkozás, mégpedig azért, mert nevetséges indoklást kaptunk arra, hogy miért nem felelt meg maradéktalanul: azt mondták, hogy túl otthonosan érezte magát, és abból, hogy azonnal bátor volt és nyitott, azt a következtetést vonták le, hogy biztos erős személyiség, aki nagyon befolyásolná a csoportot az általa meghatározott irányba. LOL, a mi gyerekünk, mint vezéregyéniség! És a kiegyensúlyozott, kapcsolatteremtésre törekvő személyiség, mint jellemhiba... Mentegetőztek, hogy ez egy nagyon extra év volt, sok a testvérgyerek és a nulladikot ismétlő visszatartott (ők ugye mind automatikusan bejutnak), és alig maradt egy pár szabad hely, azokra meg inkább bambácska, csendes, visszahúzódó gyerekeket válogattak... ezzel a lendülettel meg bekerült Ma, aki konkrétan minden általunk ismert közösségben a klasszikus bully, viszont ott ártatlan báránykaként látták csak, mert új szituációkban gyáva (itt is kétségbeesetten bőgicsélt, hogy nem mer bemenni). Kissmajom nagyon kedves és barátkozós, rögtön összehaverkodott egy kisfiúval, buzgón mesélt a tanítónőknek, és polcról polcra felfedezgette a termet, és ez úgy tűnik túl félelmetes volt - ettől kezdve meg mi teljesen elveszítettük a bizalmunkat bennük, mert ha ennyire felületes aspektusokból kiindulva ilyen durván félrediagnosztizálgatnak, akkor valójában semmi garancia nincs rá, hogy jófej, emberséges, abúzus-mentes gyerektársaság alakul ki; az már csak bónusz, hogy olyan helyre, ahol további évekig kellene elviselnie Ma társaságát, semmiképpen nem küldenénk, még ha az X-Mansion is versengene érte.
A B.S. pár évvel ezelőtti megalakulása óta a listánkra került, és már oviváltáskor is szóbajött, de végül gyorsan kellett lépni és akkor jobbnak tűnt a csoportos váltás, így elengedtük. Most viszont pár hónapja átvitték oda a sógorék kilenc éves kislányát, aki az állami sulit utálta, sírva járt be reggelente, nem voltak cimborái, ide meg repesve indul nap mint nap, teljesen kivirágzott, és boldogan vesz részt mindenben. Szerencsénk volt, mert amikor jelentkeztünk az iskola még magántanulói státuszú gyerekek közösségeként működött, de mire bejutottunk, már kihirdetésre került az akkreditációs folyamat sikeressége, és emiatt a változás miatt indul egy plusz csoport is ősztől, mert különben nagyjából csak külföldre költözés esetén szoktak üresedni helyek, amúgy a startnál jelenlevő kollektíva megy végig egymás mellett az évek során (tehát nem indul minden évben első osztály a megszokott szisztéma szerint). A felvételi itt egy interaktív bemutató beszélgetéssel kezdődött, ahol az intézményvezető és a pedagógusok meséltek, kérdésekre válaszoltak, és volt alkalom a szülőknek is egymással dumálni. Aztán volt egy gyakorlatilag időkorlát nélküli találkozó az intézményvezetővel, ahol kifaggatott a családunkról, a gyerekről, hogy miért választottuk őket, és mik a terveink és elvárásaink a gyerek fejlődését illetően, és mi is faggathatuk őt mindenféle részletekről; eközben Kissmajom körülöttünk játszadozott az órák után még bennmaradt gyerekekkel, talált is magának és nagyfiút, akivel nagyszerűen elszórakoztatták egymást, hál'Istennek itt senkit sem zavart az instant beilleszkedése. Végül az összes jelentkezőt tucatnyi csoportokra osztották, és be kellett vinni a gyerekeket játszódélutánra, ahol jelen volt körönként négy saját pedagógus és egy pszichológus, akik moderáltak, foglalkoztattak, csekkolták az interakciókat. Hatalmas hátrányból indultunk, mert a síelésünk miatt lemaradtunk a korban hasonló gyerekek találkozójáról, így mikor Kissmajom ment, két sokkal nagyobb lányon kívül kiscsoportos korosztály volt csak jelen, akikkel ő sosem nagyon tudott mit kezdeni; ráadásul épp gyomorrontott volt, így az autóban oda- és hazaúton is hányt szegénykém, szóval izgalmas volt a várakozás a ránkbólintó telefonhívásukig.

Ezek után valahogy sorsszerűnek érezzük, hogy rengeteg kanyargás után pont most lyukadtunk ki pont ide, mert ezt a tanulási stílust tényleg mintha Kissmajomnak találták volna ki a rendhagyósága miatt. A differenciáltság itt annyira alap, hogy életkor szerint besorolt osztályok helyett egyéni tudásszintre alapozott csapatok vannak, azaz mindenki minden tárgyat olyan színvonalon tanulhat, amilyen a fejlettsége szerint számára a legoptimálisabb. Minden gyereknek felnőtt mentora van, aki segíti az érdeklődési körének megfelelő projekteket kiválasztani, és végigköveti a kivitelezésüket -  tantárgyak helyett komplex projektek vannak, amik több területet felölelő tudást alkalmaznak. Minden közösségi viszony legfontosabb eleme a másik elfogadása és tisztelete, az empátia és tolerancia, az egymáshoz képesti megmérettetések helyett a közös megoldáskeresés, az egészséges vitakultúra, az eredményes team-work, és a soft skills tudatos csiszolása.
Ősztől indul tehát reményeink szerint 12 év, amikor Kissmajom azt és úgy tanulhat, ami és ahogy neki a legeslegjobb, az ő érdekei kerülnek mindenek fölé, a saját ritmusában haladhat a saját céljai felé, biztonságban és támogatásban részesül, bármilyen irányba is tapogatózna. Szinte túl szép, hogy igaz legyen, de úgy érzem, nagyon kiérdemelte már ez a drága kisfiú végre a stabilitást és a nyugalmat...



* A nulladik vagy preschool az néhol nagycsoportos korú, néhol a nagycsoportot már kijárt, de még nem iskolakész (vagy szülők által visszatartani kívánt) gyerekek számára kitalált évfolyam, amit életkortól és érettségtől függően egyszer vagy kétszer lehet járni. A magánintézmények jó része (sulik, de sokszor ovik is), indítanak ilyent, ami egy fajta átmenet: már struktúráltabb napirenddel működik, mint egy óvodás nagycsoport, de még nincsenek konkrét padbanülős tanórák, viszont napi szinten kötelező feladatokat kapnak a gyerekek... valamiféle beszoktatás ez, hogy első osztályban ne érje őket sokként a hatalmas változás. Ovikban ide általában egyenes átmenet van a nagycsoportból, iskolákban a kiválasztósdi már ezek előtt megtörténik, és ha nem derül ki durva inkompatibilitás a gyerekkel vagy szülőkkel az ott töltött év alatt, akkor az első osztályba való felvételi már csak formalitás lesz, azaz kvázi kinevelik a saját sulisaikat a saját nulladikukban; mire iskolát kezdenek már ismerik az épületet, az általános szabályokat, találkozgattak már a tanítókkal és nagyobb gyerekekkel.
** Azóta a hónapok során továbbiakra is fény derült: miközben azt állítják, hogy a csoportok dinamikáját védendő, év közben egyáltalán nincs felvétel, tudunk konkrét családról, akivel ezügyben mégis kivételeztek; több egymástól független forrásból hallottunk olyan esetekről, hogy különösebb indoklás nélkül rúgtak ki diákokat akár év közben is, ha azok nem voltak hajlandók tökéletesen olyanná idomulni, amilyenek a nem teljesen pontosan megfogalmazott elvárások; két alkalommal is elküldtek olyan SNI gyerekeket, akiket eredetileg a problémáik ismeretében felvettek; az ismerős családok gyerekeire, aki amúgy az átlagosnál sokkal szófogadóbb ötévesek, többször rájuk lett szólva, hogy túl hangosak, aktívak, neveletlenek. Gyakorlatilag teljesen esetleges és bizonytalan, hogy miután bejutott a gyerek, valóban ott töltheti-e el az iskolaéveit nyugalomban, a pedagógusokkal és úgy általában a közösséggel együtt dolgozva az esetlegesen felmerülő gondok konstruktív megoldásán, vagy esetleg különösebb habozás nélkül kicsaphatják a francba, mint másfél évszázaddal ezelőtt.

Cross that bridge when you get there...

Négy évvel ezelőtt, ilyentájt, bár nem ekkora kánikulában, de már egyre fáradtabban és reményvesztettebben kerestünk helyet a jövendőbeli álomházunkhoz. A kiválasztott környéken már minden utcát százszor bejártunk keresztül és kasul, nem tudom, miben reménykedtünk, de valami olyasmi lehetett, hogy hátha ott, ahol az előző kilencvenkilenc alkalommal nem volt semmi, reggelre kinő egy tökéletes földdarab, vagy esetleg egy addig méregdrága telek tulajdonosa úgy dönt, hogy jelképes összegért nekünk szeretné adni. Egyszóval nem volt se könnyű, se rövid az út, de végül 2011 őszén meglett az ideális zug, és akkor elkezdtünk egy blogot, amiben követni akartuk, hogy hogyan leszünk majd vidéki gazdák erdőszéli család; aztán események hiányában kifulladt, és abbahagytuk, mígnem idén megtörtént a csoda, és akár folytathatnánk is, de hát azóta változtak a prioritások, és lett az életünkben valaki, aki még a sajátházas projektnél is fontosabb, és boldogságadóbb.
Viszont az utóbbi időben több általam olvasott blogon is írtak költözésről, új lakás szépítgetéséről, és annyira de annyira bizsergető érzés olvasni a lelkes-izgatott beszámolókat. Itt pár hónapja már írtam róla bővebben, hogy idén micsoda fordulatot vettek a dolgaink, és azóta hál'Istennek, lassan, de biztosan haladunk a végleges otthonunk felé, úgyhogy dokumentálom ezt az állapotot is.

Eladtuk ugye a szeretett kis lakást, és ideglenesen M. szüleihez jöttünk, ahol már komolyabb ízelítőt kapunk abból, hogy milyen is lehet majd a jövő: itt hatalmas kert van, mezítlábazásra hívogató zöld fűvel, napágyazásra csábító árnyas fákkal, és a környék is gyönyörű, fél órákat kell az ablakban ücsörögni, mire végre elmegy a ház előtt egy-egy kutyát sétáltató ember, autós forgalomról nem is beszélve. És a mi "kis" lakunk még ennél is ezerszer jobb lesz, mert ott még szomszédok se nagyon vannak, csak a nyugodt természet, a kertünket körülölelő erdő, a közelünkben csobogó patak, a friss levegő és a madárhangok. M. minap késő este mutatta meg az építkezést egy barátjának, és ahogy befordultak az utcánkba, a kocsireflektorok fényei előtt megmerevedett egy szépséges róka... szinte fizikailag fáj a vágyakozás, ahogy ezt leírom...
Múlt héten készítették a garázsszint tetejére a födémet, mi meg kivonultunk, hogy Kissmajom megbámulhassa a pumiszató (pumixautó, azaz betonpumpa és -mixer) tevékenységét. Felmásztunk a domb feléig, a bükkfáink alá, így pont szintben voltunk a már kirajzolódó terasszal, és a nappalival, amiben épp öntötték és simítgatták egyenesre a betont. A kövér árnyékban a fővárosi kánikulánál érezhetően hűvösebb volt, az erdő lengedezett-susogott a kellemes szellőben, ha a telek végében lebontásra váró fakunyhók egy kényelmesen használható fürdőszobát rejtenének, megkockáztatom, hogy vennénk egy nagy sátrat, és kiköltöznénk oda hétvégeken.
Itthon ólomlábakon telik az idő, frusztráló, hogy nem gyorsabbak a munkálatok, pedig tényleg kifogástalanul haladnak, a csapat még vasárnaponként is dolgozik, és igazából úgy tűnik, hogy pontosan tartani fogják a szerződésben leírt határidőt a félkész (falak plusz tető) állapotra. De nekünk már egyre nehezebb, mert múltkor bemehettünk a garázsba meg a mosókonyhába, és mindkettő csudálatos, és vannak falaik meg ablakaik meg félig-tetejük, és ó, tiszta otthon feeling máris. Mindenki, aki építkezett már valaha életében, óvatosságra int, és figyelmeztet, hogy hiába ez a mostani nulláról házformájúra lépés a leglátványosabb változás, a durva részek akkor következnek, amikor már bent is folyik a rendezgetés; hogy a szigeteléshez és vakoláshoz, a nyílászárókhoz és burkoláshoz és festéshez sokkal több türelem kell majd, mert pepecselősebbek, profi szakember kell hozzájuk, és nem tud egy teljes brigád egyszerre foglalkozni velük. És az agyunkkal értjük is mindezt, de a szívünk azt zakatolja, hogy de akkor már be lehet lépni a hálószobánkba, és leülhetünk a nappali közepére, és kiléphetünk a teraszra körülnézni... hát és az gyakorlatilag egyenlő a beköltözéssel.

Eközben persze mindenféle lakberendező programokkal alakítgatjuk a belső részt. M.Anyuka nagyvonalakban már a telekvásárlás fázisában megrajzolta nekünk azt, amit és ahogy kívántunk, aztán amikor már miénk volt a helyszín, a hivatalos tervező egy kicsit faragott rajta, hogy megfeleljen a mindenféle szabályzatoknak, és megkapjuk az építési engedélyt. Most megy a finomhangolás, ilyenek, hogy férjen már be egy zuhanyzófülke is a vendégvécé mellé, legyen minél nagyobb a nappali az előszoba kárára, a nagyontágas gardrób vagy a nagyontágas fürdőszoba a fontosabb, mekkora ablak kell ahhoz, hogy az árnyékos kertrészre néző gyerekszobák elég világosak legyenek, és vajon kell-e küszöb az M. geek-birodalmába vezető ajtóra. Tologatjuk a belső szobafalakat, méricskéljük a mosdókagyló pultját, megkíséreljük belesakkozni a meglévő könyvespolcainkat a leendő ablakok közé, és próbáljuk kitalálni, hogy melyik beltéri ajtó merrefelé nyíljon.
És persze megy a lázas számolgatás, mert továbbra is nagyon szeretnénk megúszni hitel nélkül az egész bulit, és hát az nem lesz egyszerű menet, mert a pénzünk egyre csak fogy, és még mindig hiányzik egy csomó része a kirakósnak. Annál nehezebb, mert van egy olyan nagyösszegű kintlevőségünk, ami már évek óta függőben van, és most úgy tűnik, hogy pár hónapon belül talán mégis visszakapjuk, de valahogy nem is merjük elhinni, mert már annyit hitegettek... és mert az tényleg szinte minden anyagi gondunkat elsöpörné, túl szép is lenne, még a végén a vágyott téglakályhát is sikerülne megcsináltatni már idén karácsonyra. Ha viszont nem számolunk azzal a pénzzel, akkor erősen latolgatni kell a lehetőségeinket, hogy mi az, ami létszükséglet, és mi az, ami várhat egy-két évet. Számottevően drágító tényező, hogy igyekszünk mindenből a legjobb minőségűt beszerezni, ami nem megy tönkre pár év alatt, és természetesen amibe tényleg beleszeretünk, kompromisszumok nélkül, mert épp eleget éltünk már ideiglenes félmegoldásokkal, így lassan negyven évesen ideje legalább megcélozni a tökéletest.
Konyhára például tuti nem futja csak részletre, mert ugyan csak maximum háromhavonta egyszer főzünk nem vagyunk egy sokat főzőcskéző család, azért jó lenne alaposan felszerelni, mert ha meglesz a várva várt kiskertem saját bio terményekkel, akkor megtanulunk konyhatündérkedni jól. Kiegészítőkön nem is töröm a fejem, mert úgy egyáltalán bútorok tekintetében is elég puritán lesz minden kezdetekben: a nappalink hirtelen majdnem háromszorosára hízik, úgyhogy meglehetősen szegényesen fog kinézni egy gigaméretű ülőgarnitúra nélkül, amit per pillanat nyilván nem engedhetünk meg magunknak. Az imádott hálóbútorunkat szerencsére be tudjuk illeszteni az új sarkokba, így legalább egy darab fő helyiség teljesen be lesz rendezve, de Kissmajom kuckójába egyelőre csak a játékok tárolói kerülnek, és egy ágy, ha esetleg szeretne nélkülünk aludni; mondjuk ez a legkevesebb, nem is bánom, hogy most a babaság és kicsifiúság határán nem kell eldönteni, hogy mikre van szüksége, mert úgyis csak átmeneti lenne az eredmény. Viszont elég fontos lenne egy komolyabb kerítés, mert ugye erdőszél, ergo zombik és vadak, biztonsági ideális lenne, ugyanakkor pont hogy nem akarjuk elzárni magunkat a zöld környezettől, hiszen az az egyik fő oka annak, hogy az agglomerációba menekülünk. Jah, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy adódott egy olyan egyszeri és kihagyhatatlan ajánlat, ami miatt nagyon megéri lecserélni az egyik autónkat újra, és muszáj lesz meglépni... first world problems, tudom.

Vissza kellene mennem dolgozni, az az igazság. Ez az itthonról melózás is fizet, meg persze ideális, mert rugalmasan alakítom a munkaidőmet, így fulltime anya lehetek mellette, de a napi nyolc órában megkeresett pénz akkor is sokkal több lenne, ha miatta Kissmajmot magánintézménybe adnánk. Kevesebb időre nem lenne érdemes bejárnom, mert az oda- és visszaúttal ugyanannyi idő menne el, és az minimum egy elvesztegetett óra a napomból, de inkább több. Viszont napi kilenc órára egyszerűen képtelen lennék idegenekre bízni a kisfiunkat; őszintén szólva ötre is; még akkor is, ha esetleg nem gyűlölne ott lenni, és a mindenkori jófejségéhez igazodva zokszó nélkül elfogadná a szituációt. Minden nevelési vonal, amiben hiszek, azt mondja, hogy az első három évben a gyereknek szüksége van a one-on-one időre, és azoknak a személyeknek a konstans jelenlétére, akikhez legerősebben kötődik. Biztos nagyon fontos a közösség, és elhiszem mindenkinek, aki hangoztatja, hogy a bölcsisek mennyit átvesznek a kortársaktól, de én egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy ő olyasmikben remekeljen, amiket a kiscsoportosoktól el tud lesni. Ennyi idősen nem tartom egetverően lényegesnek az önálló késsel-villával étkezést, nem érdekel, hogy mikor kezd el egyedül vetkőzni és öltözni, nem szívesen erőltetném a szobatisztaságot, azt meg főleg nem, hogy ne legyen "irigy", és tanuljon meg osztozkodni a játékokon. Ellenben szerintem fontos a stabil érzelmi háttér, amit képes vagyok nyújtani neki, az, hogy nem kell osztoznia a figyelmemen, és akkor kap választ a kíváncsiságaira, reakciót a bizonytalanságaira, gyógypuszit a beütött lábára ("Ota! Másikat is! Kettőt etyszeje!"), amikor épp kell neki. És valószínűleg nem fogja megtanulni, hogy az utcai cipőket katonás rendben az ajtó mellett hagyjuk, és a szétszórt játékait sem fogja visszavinni a dobozaikba nap végén, de egyrészt azért vagyok itthon szabadságon vele, hogy beleférjen nekem elvégezni ezeket, másrészt tőlem szerez olyan ismereteket*, amiket a dadusoktól sosem tudna, mert tízfelé szakadva nem jutna rá elég idő.
Csomó nyitott kérdés automatikusan választ nyerne, ha sikerülne teherbe esnem. There, I've said it, nem csak vágyálmaimba illő, de hasznos és gazdaságos is lenne szülni még egyet minél előbb; megint csak arra lyukadok ki, ami a blog témája, hogy milyen jó is annak, aki egyszer felejt el gumit húzatni, és már fel is van kettyintve. Addig is az a terv, hogy nincs terv. Hogy visszakanyarodjunk a poszt témájához is: először is legyen már tél, és mehessünk haza. Aztán lássuk meg, hogy mire jutunk a ház körüli teendőkkel tavasz végére, ki tudom-e építeni a kertet olyanra, amilyent elképzeltem, és amit később már csak fenntartani kell; fészerek lebontása és az anyagaik újrahasznosítása, gyümölcsfák, bokrok és tuják ültetése, sziklakert, magaságyások és üvegház építése, ösvények, lépcsők és kiülős rész kialakítása, gyep és virágok kitalálása. Aztán valami lesz...


* Félreértés ne essék, nem akarok zsenit faragni a gyerekből, de mindig feldobok különböző témákat, és amire lecsap (értsd: feszülten figyelni kezd, ismétlést követel, kérdez és visszamond), azt szívesen veszem be a napi játékrutinunkba. És amint kiderült, egy csomó olyan dolog köti le, amit szerintem legtöbb helyen még ovizás elején sem feltétlenül kerül terítékre, mert senki sem ér rá - vagy kizárólag különóra formájában ér rá, azaz egy fix időpontban, amikor muszáj résztvenni, ha van kedv és energia, ha nincs. Többen kételkedtek, hogy ugye, csak viccelek, hogy ilyen gazdag szókinccsel beszél, hogy ennyi betűt és színt biztonsággal felismer, hogy nem csak elszámol tízig, hanem ilyen ügyesen értelmezi is az egy-több fogalmát? Nem, nem túlzok, tényleg így, ennyit, ennyire. Ugyanakkor például már nem szereti, ha angolul próbálok kommunikálni vele, illetve feleannyira sem köti le a rajzolás vagy mondókázás, mint a többi másfél évest, így ezt a vonalat egy darabig most hanyagoljuk - ami csoportos felállásban szintén kivitelezhetetlen lenne, hiszen ott szigorúan alkalmazkodni kell egy előzetesen megállapított programhoz és lehetőség szerint egymáshoz is.

Kisstesó

Bevallom, kicsit lekattantam róla. Pár hónapja még ugyanolyan lázasan tervezgettem, és törtetően haladtam a cél felé, mint anno, az első babára váró legerősebb vágyakozásaim közepette. Bejelentkeztünk a BMC-be, megcsináltattam az átjárhatóságit, elkezdtem a diétát, elmentem endokrinológushoz beállíttatni a pajzsmirigyemet, és izgatottan számolgattam, hogy mikor peteérlelek, és jókor csináltuk-e vajon, és mikor esedékes a nemvárt... és titokban szomorkodtam, hogy megjött, pedig nyilván tündérmesére nem számítok, ahogy soha nem is tettem. Aztán egy Kissmajmos délutánon, ahogy jóízűen játszodtunk, és nagyokat nevettünk, és ő ölbe kéredzkedett, és erősen hozzámbújt az orrával, és a világ legaranyosabbja volt újfent, egyszer csak kedvem lett volna felképelni magamat. Itt van ez a csoda, velem van, és én vele lehetek, szívvel-lélekkel-testtel-aggyal, egész lényünk összeér - és most komolyan képes vagyok azon idegeskedni, hogy még nem estem teherbe, és azon agyalni, hogy mikor fogok...? Egy potenciális jövendőbeli valakiről ábrándozom, miközben ő itt van, és most van itt, és neki ennél semmi sem fontosabb, és minden együtt-pillanat annyira értékes, mert annyi derűt tartogat, és olyan szörnyen gyorsan elrepül... Olyan vagyok, mint egy idióta turista világkörüli úton, aki ahelyett, hogy Róma szépségeit inná magába a Pantheon előtt ücsörögve, előkapja a telefonját, és azt keresgéli, hogy két nap múlva hány órától lesz látogatható a Prado. Rendesen elszégyelltem magam, és elhatároztam, hogy időt adok magamnak, és alaposan átgondolom, hogy egész pontosan mit is szeretnék, és főleg miért...

És igen, megvan a válasz, azért vagyok most valahogy egészen görcsmentes és tényleg nyugodt; először, mióta kitaláltuk, hogy családot alapítunk.
Szeretnék még egy gyereket. Olyan általános okok miatt, hogy nap mint nap, percről percre elmondhatatlan örömöket és elképzelhetetlen boldogságokat élünk meg szülőkként, és ki ne akarná ezt fokozni, duplázni, szorozni...? Olyan önző okok miatt, hogy fantasztikus dolog babázni, varázslatos átélni azokat az első ismerkedős és összeforrós napokat-heteket-hónapokat, különösen így, tudva, hogy mindig csak egyre jobb lesz, és egyre szebb... Olyan gondoskodó okok miatt, hogy Kissmajomnak legyen gazdagabb az élete, mint nekem volt, legyen egy örök társa, akivel a közös múlt és a feltétel nélküli szeretet majd mindig összeköti.
De nem szeretnék még egy gyereket minden áron. Nem akarok türelmetlen és aggódós és figyelmetlen és hisztis lenni Kissmajommal, mert rosszak az eredményeim, és nem tudok mit tenni ellene, mert megint nem fáj a tüszőrepedés, és fogalmam sincs hogy összejött-e az időben-szex, mert félidőben feszülten koncentrálok az ovulációs jelekre, és ciklus végén idegesen nyomkorászom a melleimet, remélve, hogy fájni fognak. Többet nem akarok időzíteni és számolni, nem akarom ahhoz igazítani a nyaralásainkat, hogy mikor leszek piros, és mikor lesz szabadságon a nőgyógyász, és mikor kezdhetnénk a beavatkozást, nehogy csússzunk egy hónapot. És nem tudatosan, magamra erőltetve nem akarok, hanem valahogy valóban ez történik most: őszintén elengedtem az igyekezetet, és jó így nekem. Mintha legördült volna egy hatalmas szikla a szívemről, vagy hogy stílusos legyek így a tengerpartra készülve, mintha felértem volna a víz felszínére, és végre vehetnék egy igazán egészséges, telitüdős levegőt.

Nyilván, szedjük a gyógyszereket és a vitaminokat, és amint úgy jön ki a lépés, hogy minden szempontból optimális lesz (úgy nagyon nagyvonalakban kiszámolva ez talán augusztus végét jelenti), természetesen elmegyünk inszemre, megharcolunk a lehetőségért, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. És biztos azért, mert a közeljövőnk így is nagyon érdekesnek ígérkezik az igazi otthonunkba való költözéssel, és az ezer tervvel, amit odaálmodtunk (és amiknek a megvalósulása szintén egy lehetetlen ellen megvívott győzelem lesz a maga módján), de valahogy most úgy érzem, hogy nem fogok kétségbeesni, ha másfél éven belül nem szülhetek, és nagyobb lesz a korkülönbség a gyerekeink között, mint amit ideálisnak tartok; sőt megkockáztatom, hogy akkor is ugyanannyira boldogak leszünk, ha esetleg Kissmajom egyke marad végül.
Amúgy igenis hiszem, hogy lesz még részünk csodában, lesz alkalmunk kideríteni, hogy ez a mi drága határtalan szeretetet árasztó kincsünk milyen lesz nagytestvérként, hogyan viselkedik majd akkor, amikor nála kisebbet-gyengébbet imád, és nála kisebb-gyengébb rajong érte... Istenem, amit pár éve a legoptimistább pillanataimban (vagy akár már terhesen, fellegekben és hormonokban úszva) álmodoztam az anyaságról, az annyira semennyire nem közelítette meg ezt a mostani folyamatos eufóriát, hogy nincsenek is szavaim az összehasonlításra! Szóval ha más nem, a kíváncsiság biztos hajtani fog egy ideig, hogy vajon hányszor többszöröződhet ez, ha az ember látja a gyerekeit összeölelkezve aludni...?

Áprilisi bolondulás

Holnapután lesz két éve, hogy csoda történt velünk: megfogant Kissmajom.
Ma CD23 van, és azt hiszem, éppen túl vagyok a tüszőrepedésen. Persze nem lehetek biztos benne, mert hőt még mindig nem mérek, fájni ebben a ciklusban sem fájtam abszolút egyértelműen, az LH-tesztem meg ugyanúgy nem pozitív, ahogy soha nem is volt, beleértve a két sikeres hónapot - így kizárólag az EWCM alapján tippelgethetek, és hát az nálam minimum egy hétig tart, úgyhogy meglehetősen pontatlan a dolog. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha most nem jött össze a testvér, akkor már mindegy, hogy hány hónapot csúszunk; jó, nyilván nem, mert fél évet azért nem szeretnék, de akár május, akár június lesz belőle, a baba már nem idén fog megszületni.

Múlt héten voltam pajzsmirigyológusnál a Kútvölgyiben, ahová a BMC recepciója szerzett nekem meglepően közeli időpontot, ahhoz képest, hogy Budapest szerte még fizetős helyeken is több hetet kell várni mindenhol. Gyanús hátsó bejáraton és szűk folyosón át, ablakréseken keresztül üvöltő szél által kísérve jutottam egy zárt ajtó elé, amin azt írta, hogy nukleáris medicína és izotóp labor, és csak csengetés után merjek belépni, mert sugárzásveszély van - szóval semmi jót nem ígértek a körülmények. Ehhez képest az, akihez küldtek, személyesen nyitott ajtót, a három óra az tényleg annyit jelentett, sőt olyan öt perccel korábbant, és hát ez a bizonyos Dr. Takács Edit főorvosnő nagyjábból a legjobbfejebb doki, akivel valaha találkoztam. Háromnegyed órát voltam bent nála, ezalatt más páciensekkel folytatott két rövid telefonbeszélgetésen kívül (amik miatt ismételten és nyomatékosan elnézést kért, már nekem volt kellemetlen) teljes egészében velem foglalkozott, mindenféle régi és új egészség-ügyeimről alaposan kikérdezett, mindenféle bugyuta és jogos kérdésemre részletesen válaszolt,  és teljes mértékben oda is figyelt arra, amit mondok, még akkor is, amikor csak kötetlenül dumálgattunk sikertelen fogyókúrákról titokzatos meddőségről és boldog anyaságról. Megerősítette az ördögi kört, amire már magamtól is rájöttem: a súlyvesztés következményeképpen majd simán helyreállhatnak maguktól is az értékek, ugyanakkor az alulműködésem ugyan nem hatalmas, de bizony okozhatja azt, hogy képtelen vagyok a szokásos ritmusomban leadni a kilókat, szóval valamivel ki kell zökkenteni a dolgot, és ehhez mindenképpen szükség van a gyógyszerre.
Felírt napi 50 mikrogramm Euthyrox tablettát, amit két hétig kell szednem, utána meg heti öt napon ennyit, és kettőn 75 mikrogrammot, május első hete után meg kontroll vérvétel lesz. Mivel sajnos magánrendelése nincs, abban maradtunk, hogy majd az eredményekkel telefonon keresem, és akkor megbeszéljük, hogy a továbbiakban kell-e változtatni az adagon, vagy jó lesz így, és mehetek inszemre. Azt mondta egyébként, hogy egészéges nőknél, spontán terhesség létrejöttéhez bőven elég 3 alatti TSH értéket produkálni (illetve nyilván megfelelő FT3 és FT4 mennyiségeket), de asszisztált reprodukció esetében erősen ajánlatos 1 környékére levinni, mert a stimulációhoz használt hormonlöket általában a pajzsmirigy termelését is negatívan befolyásolja. Tapogatásra amúgy semmilyen rendellenességet nem fedezett fel a nyakamon, és autoimmun betegségre sem gyanakszik, de azért kért ATPO és ATG meghatározást is, továbbá ha a gyógyszer nem válik be tökéletesen, akkor jövő hónapban csinál majd egy ultrahangot is.

Ezek vannak tehát. Örülök, hogy van egy konkrét probléma, amin javítani lehet, és nagyon bízom benne, hogy működni fog a kezelgetés. Arra, hogy még egyszer bejön a varázslat, és magától belémköltözik valaki, nem nagyon akarok/merek/vagyok hajlandó gondolni - annyiszor pofára estem már régebben, és annyira lelombozódtam piros napokon az utóbbi fél évben is, hogy ovuláció környékén szó szerint összeszorul a gyomrom, pedig nagyon nem vagyok stresszelős fajta. Utálom, hogy egy hét múlva már mániákusan kezdem lesni a tüneteket, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, hogy mi és hogy történt, és mit mikor éreztem anno... és természetesen reménykedek, mint egy szánalmas idióta, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a szóban forgó napon maximum az épp nem-síelő Szentlélek szállhatott meg, és akkor is, mikor már a harmadik tampont cserélem ki egy délelőtt alatt. Ennek ellenére persze semmi pénzért sem cserélnék senki olyannal, akinél természetes úton ki van zárva a teherbeesés, szóval a lófranc tudja, hogy mit is akarok, semmi se jó nekem...
Jövök majd inkább Kissmajomról mesélni, abban legalább a világon semmi ambivalens nincs, csak mosolygás és boldogság.

Sweet (future) home

Már említettem valamelyik nosztalgiázós posztomban, hogy szerelmünk első pár hetét a pici szobám pici ágyán töltöttük - a szoba egy nagy lakásban volt a VI. kerületben, amit három másik lánnyal együtt béreltem. Aztán másfél hónap múlva (azért csak olyan későn, mert M. közben egy ideig kórházban volt) beköltöztünk első közös lakásunkba, egy V. kerületi albérletbe, ahol két évig laktunk együtt. Utána következett egy különköltözés, on-and-off kapcsolatban, ami alatt mindkettőnknek lett saját lakása, és aminek a végén mindketten M.-nél kötöttünk ki, a XI. kerületben (az én VII. kerületimben Apu lakik) - és azóta is itt vagyunk.
Imádunk itt élni. Biztonságos a környék, nagyon jó a közlekedés, rózsabokor és diófán-madárcsicsergés van az ablakunk alatt, de kicsi már nekünk (52 négyzetméter, csak két szoba), és mivel felújításkor át lett alakítva, hosszútávon nem egészen alkalmas több, mint két embernek: a fürdőszoba így már a hálószobából nyílik, tehát miután Kissmajmot letesszük, csak a vendégvécét tudjuk használni, a bidét, kádat és zuhanyfülkét nem. A közös alvás egyelőre nem gond, mert ha lenne plusz szoba, még akkor sem állnánk készen rá, hogy átpakoljuk a kiságyát oda, de előbb-utóbb ez is bekövetkezik majd - arról nem is beszélve, hogy ha lesz szerencsénk még egy gyerekhez, akkor végképp tarthatatlanná válik a helyzet.

Én lakótelepen nőttem fel, nagyjából ugyanekkora lakásban, M. örök életében tágas budai házakban lakott. Ahányszor a közös jövőnkről álmodoztunk, ha nagyon bevadultunk, akkor világvégi folyóparton önfenntartó biofarmot képzeltünk el, ha a realitások talaján maradtunk, akkor azt terveztük, hogy valahol a Budapest dél-nyugati szeletéhez közeli agglomerációban (maximum 20 kilométerre) szeretnénk kertes házat. Mikor leszűkítettük a listát, és már megvolt a kedvenc település, és azon belül a kedvenc környék, úgy tűnt, hogy teljesen reménytelen a dolog: a megfelelő méretű telkek (1000 négyzetméter körülit szerettünk volna) nagyjából háromszor annyiba kerültek, amint amennyi pénzzel rendelkeztünk - és akkor az még csak egy darab föld, amire valamiből házat is kell varázsolni. Persze kész házas hirdetéseket is nézegettünk, de helyszíni szemlére sosem került sor, mert már a leírások átböngészésekor kiderült, hogy százmillió forint alatt egyszerűen nem létezik olyan ház Magyarországon, ami a mi "rendkívüli" igényeinknek megfelelne. (Mai napig nem értem, hogy miért annyira fura az, amihez ragaszkodtunk: 1. A pince szinten a garázson és a tárolón kívül legyen egy normális méretű fun-szobának berendezhető helyiség. 2. A hálószobák legyenek teljesen elkülönítve a ház többi részétől. 3. Legyen walk-in gardrób. 4. Legyen minimum két teljes fürdőszoba plusz egy vendégvécé. 5. Semmiképpen se legyen amerikai konyha.) Miközben külföldön ezek a tulajdonságok elég alapnak számítanak, itthon gyakorlatilag csak a luxuspalotákban vannak ilyen extrák, szóval elég hamar rájöttünk, hogy ha erre vágyunk, akkor csakis az építkezés jöhet szóba.
Aztán 2011-ben gyors egymásutánban három csoda is történt. Egyrészt a telekárak pont akkor mentek lennebb, amikorra sikerült annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy úgy tűnt, minimális hitellel futni fogja egy megfelelőre. Másrészt, pillanatnyi szomorúságomra (M. még várt az igazira - és mennyire jól tette, hogy meggyőzött!) két jónak tűnő találat is kútba esett, a tulajdonosok totális rugalmatlansága miatt. Harmadrészt teljesen valószerűtlen kutatások eredményeképpen bravúrosan sikerült kinyomoznom, hogy pontosan ki is árulja M. első számú kedvencét, aminek köszönhetően ki tudtuk kerülni az ingatlanközvetítőket, és meg tudtunk egyezni a tulajjal egy a meghirdetettnél húsz százalékkal alacsonyabb árban. Így egy kis segítséggel M. szüleitől, mindenféle bankot kiiktatva tudtuk megvásárolni az álomtelket - good things come to those who wait.

Ezt a bizonyos álomtelket két oldalon erdő határolja (az is valakié, de kvázi természetvédelmi terület, és nem szabad kivágni a növényzetet, tehát szomszéd oda nem fog költözni soha), a harmadikon egy szolgalmi út van (ez a mögöttünk levő erdős telek nyele), a negyediken meg egy olyan utca, amin óránként nagyjából három autó halad el; domboldali, gyönyörűen teraszosított, és van rajta három hatalmas tölgyfa, és néhány kisebb nemtudommilyen. Mi a közeli lakókkal ellentétben nem a telek tetejére akarunk költözni, mert a panoráma értelmét nem igazán látjuk, fontosabbnak tartjuk, hogy az udvarunk a ház mögé kerüljön, ahova még véletlenül sem lát be senki.
Az álomtelekre való álomházat M.Anyuka tervezte nekünk - mindenképpen ragaszkodtunk ehhez, mert a saját házukat is ő találta ki, és az egy csoda. A miénk is az lett: meghallgatta minden elképzelésünket és kikötésünket, aztán hozzátette azt a sok lényeges apróságot, amire a mi filológus agyunk nem is gondolt (pl. hogy a kis éléskamránk oldalára ne tűzzön a nap reggeltől estig), és máris kész volt a vágyaink netovábbja. Az utcaszinten lesz egy kétautós garázs, és egy jókora gaming room M.-nek, valamint szinteltolással egy mosókonyha és egy raktárhelyiség; a tetőtérben lesz egy ötven négyzetméter körüli terem, amivel egyelőre nem kezdünk semmit, de a jövőben meglesz a lehetőség, hogy esetleg Apu odaköltözzön, ha már nem tud/szeretne egyedül lenni. A tényleges lakótér összesen százötven négyzetméter körül lesz: a garázs fölött egy kis vendégfürdő (csak zuhanyzó, mosdó és vécé), egy külön konyha, egy spájz, és egy hatalmas étkező-nappali - majd megint félemeletnyi szinteltolással egy pici előszobából nyílik majd három* hálószoba, egy fürdőszoba és egy gardrób, és ezen felül a mi hálónknak lesz még egy saját fürdőszobája meg egy saját gardróbja is. A nappaliból elérhető lesz egy óriási fedett terasz, amit valahogy úgy képzelünk el, hogy nem lesz egyértelműen leválasztva, hanem két oldalán korlát helyett növényekkel beültetett támfalak fogják körülvenni, a szemberészen meg egyszerűen csak belefut egy füvesített tisztásba.
A jövendőbeli kert a lelki szemem előtt már évek óta elevenen él. Az utcai oldalra jó sok fát és tuját szeretnék, az erdő mellé málnabokrokat és egy hátravezető lépcsőzetes ösvényt, a szolgalmi út mellé meg magas sövényt, és közéje meg a ház közé három-négy magaságyást, ahol finomságokat termeszthetek - ezen a három oldalon amúgy viszonylag közel lesz a kerítés, szóval többet nem is lehetne beszuszakolni; a ház háta mögötti fő részen majd lesz ugye a már említett terasz, amin kívül még két szint van a telken. A nagyon (amin jelenleg három tölgy társaságában két lebontásra váró faházikó áll) szeretnék egy barátságos kiülős helyet, sütögetős sarokkal, fára szerelt hintapaddal, egy minijátszótérrel, és ha kedvünk lesz hozzá, esetleg egy apró tóval. A kisebbik, legfelső szint felé most egy meredek lejtő vezet, amit szeretnék sziklakertté alakítani, a fölötte található teraszt meg már betakarja az erdő koronája, vastag árnyék védi, és áll rajta egy gyönyörű borostyánnal befutott fészer; és ott van Kissmalacz tündérbirodalma, telis-tele puha sötétzöld mohával, ami mellé majd sok-sok salátaboglárkát ültetek, nap-csillag gyanánt…

Eddig tartott az álmodozás. Ehhez képest per pillanat fancy kifejezéssel élve építkezünk, nagyon őszintén megfogalmazva pedig elkezdtünk valamit, ami valamikorra el fog készülni, valahogy… Van valamennyi megtakarított pénzünk, van egy jelentős kölcsönadásunk függőben egy ismerősnél (értsd: én gondolatban már elbúcsúztam tőle, M. rendületlenül hiszi, hogy a közeljövőben visszakapjuk), és van egy eladható lakásunk, az, amiben jelenleg élünk; ez együtt, piaci áron, nagyonnagyon-végtelenül szűken futná talán egy "pirosban"** felhúzott épületre; hitelt egyelőre nem szeretnénk felvenni, legfeljebb majd utolsó utáni lépésként, ha már benne lakunk a házban, és az utolsó simításokra nincs keret. A lakást értelemszerűen minél később szándékozunk eladni, mert az azt jelentené, hogy spórolási célzattal M. szüleihez költöznénk, és bármennyire nagy az ők házuk (igazából területileg akkora helyünk lenne, mint amekkorán most lakunk), és bármennyire jól kijövünk, fél évnél tovább mégsem szeretnénk a nyakukon dekkolni. Az az elgondolásunk tehát, hogy elköltjük, amink van, és eljutunk, ameddig ezzel lehetséges, onnan kiszámoljuk, hogy milyen összeg kellene még a beköltözhető állapothoz, és az alapján eldöntjük, hogy a lakást érdemes-e a gyorsaság oltárán esetleg valamennyivel áron alul feláldozni, vagy muszáj kivárni egy jól fizető vevőt.
Ami a fenti számítást még jobban, de most definitely pozitívan, összekuszálja, az az elmondhatatlan szerencse, hogy M. egy építéshez is értő cégnél dolgozik, amely a kivitelezőnk lett, és ahonnan felbecsülhetetlen segítséget és támogatást kapunk az egész projekthez. Konkrétan kivonultak a munkagépeik, a markoló kiásta a teljes alapot, és elvégezte az építkezéshez szükséges teljes tereprendezést, a teherautók felpakolták, és elvitték az összes fölösleges földet, és még mindig semennyi forint kifizetendőnél tartottunk. Aztán egyik alvállalkozójuk nullszaldós áron elkészítette a sávalapot, amihez a betont a jelentős kedvezményükkel vásárolhattuk meg, és most megint több mint két hétig másfél brigádnyi emberük gyakorlatilag ingyen (illetve a cégtől kapott bérük ellenében) dolgozik nálunk, dréncsövet fektetnek, és pincefalat raknak addig, amíg el nem kezdődnek a saját céges munkáik.
Ma főztünk egy nagy termosznyi kávét, vettünk egy tálca sört, és kimentünk látogatóba, hogy szemrevételezzük a haladást. Bolondos áprilisi idő volt, ragyogott a nap, de nagyon fújt a hideg szél, így amíg M. kiszállt a kollegáival beszélgetni, én Kissmajommal az ölemben az autóban maradtam. Bámultuk az kubikusokat, ahogy fáradhatatlanul talicskázzák a kavicsot fel a dombra, pihenés nélkül lapátolják a fejmagasságuk fölé, vödrökbe gyűjtve szórják az elvezetőárkokba, és egyszercsak annyira meghatódtam, hogy nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Legszívesebben kirohantam volna megölelgetni egytől egyig mindegyiket, olyan hálás voltam nekik, hogy ilyen lelkiismeretesen végzik ezt a durván kemény fizikai munkát, csak azért, hogy nekünk teljesüljön az álmunk... JajIstenem, még a végén tényleg lesz egy kertes házunk!


* Note the optimism… :)
** Erdélyizmus, félkész házat jelent, aminek megvannak a leszigetelt falai, a cserépteteje és a nyílászárói, de vakolatlan, és belül teljesen csupasz.

Let's talk numbers

A legutóbbi beszámoló óta már egész sok mindent történt tesó-projekt ügyében; egyelőre semmi konkrétum (értsd: valaki a hasamban), de azért továbbra is optimista vagyok. Baby steps…
Először is elkészült M. spermaeredménye, ami picit romlott a legutóbbi vizsgálat óta, de még mindig bőven normál tartományban van, szóval azt kihúztuk a listáról. Aztán zártam egy 36 napos ciklust, amivel szintén elégedett vagyok (nekem ennyire "rövidek" szinte csak stimulált hónapokban voltak), azt leszámítva, hogy sajnos ezúttal nem éreztem ovulációs fájdalmat, így nem tudtam, mikor kellene progeszteront nézetni. Amúgy sejtettem, hogy körülbelül mikor lehet a tüszőrepedés, de gyerekcsinálós szex szempontjából ez mindegy volt, mert M. négy napra síelni ment, és a gyanús periódus épp akkorra esett (ez a szokásos 14-15 napos luteális szakaszommal számolva utólag be is igazolódott). Megcsináltattam a mindenféle kötelező szűréseket (chlamydia, gonorrhea, rák), és szerencsére egyikem sincs; apropó, végül a János Kórház nőgyógyászatára mentem, és simán levették a kenetet (csak hatezer forintot kellett fizetnem), úgyhogy a nagy hova-kérdés is megoldódott. Voltam mammográfián és mell-ultrahangon is, ott is minden rendben volt hál'Istennek. Szintén meglettek a női hormonjaim, a BMC febvruár eleji papírka másolatát elfelejtettem elkérni, de nézettem egyet most március közepén magánban is, és majdnem minden szépséges:
FSH: 7,2 IU/l (3,5-12,5)
LH: 7,8 IU/l (2,4-12,6)
Ösztrogén: 104,8 pmol/l (46,0-607)
Prolaktin: 469,4 mIU/l (102-496)
AMH: 8,8 ng/ml (0,2-14,6)
Az utóbbi nyilván a ciszták miatt van, ennyire nem tinédzserek a petefészkeim azért, de az FSH értékkel, és az FSH-LH aránnyal nagyon elégedett vagyok, még a legvadabb reményeim is távol voltak ezektől a számoktól.

A fekete… na jó, csak szürke leves akkor következett, amikor bementem a vérvételek eredményéért a János Kórházba, kiderült ugyanis, hogy a pajzsmirigyem elromlott. Nem borzalmasannagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy alkalmatlan legyen teherbeesésre; ideális babavárós zónában nekem életem során elég ritkán volt, de most még az amúgy is túl tág referenciatartományból is kilóg:
TSH: 5,12 / 5,16 mIU/l (0,27-4,20)
FT3: 3,98 / 4 pmol/l (3,1-6,8)
FT4: 14,51 / 15,35 pmol/l (12-22)
Azért van két eredmény mindenhol, mert egy hónapnyi szelén szedés után megismételtettem a vérvételt, abban bízva, hogy valamilyen véletlen félrecsúszás lehetett; de amint látszik, sajnos nem az volt. Miután a lányok megszakértették nekem a számokat, egyrészt szomorú lettem, mert ez azt jelenti, hogy csúszik a projekt addig, amíg meg nem sikerül javítani, másrészt éreztem a némileg beteges, perverz örömet, hogy na elcsíptük a kis kurva grabancát, és most már jól meggyógyítjuk, és jön a baba, yay! Meg remélhetőeg le fogok tudni fogyni végre, mert szerencsére ez az alulműködés arra is magyarázat és megoldás, hogy mi a francért híztam az utóbbi évben akkorára, mint egy disznyó, és miért nem indult be szokásos jó ütemben a fogyás a szénhidrát-csökkentett diéta és a metformin ellenére.
A lényeg: ez utóbbin kívül Szűcs is mindennel elégedett volt, és meglepetésemre nem kért új konzultációt, hanem azt mondta, hogy amint az endokrinológus beállította és leokézta a pajzsmirigy hormonjaimat, akkor a következő ciklus elején már mehetek is kezdeni. Két inszemet javasol, és ha esetlen szükség lesz további lépésre, akkor utána már lombikokat. Addig is a Kútvölgyibe kérnek nekem időpontot - még nem tudom, mikorra, de nagyon közeli dátumra nem számítok, úgyhogy szerintem leghamarabb nyár elején lesz ebből kezdés.

És a dilemma: én valahogy nem vagyok védett rubeola ellen, ez már az első terhességem előtt kiderült. (Gyerekkori orvosi kartonom nincs, és sajnos Anyu sem, aki emlékezne, de nyilván anno se oltást nem kaptam, se betegséget.) Akkor az OGyEI védőnője említette, hogy jó lenne beadatni az oltást, de úgy éreztem, hogy nem bírok három hónapot kihagyni, miután már annyi ideje küzdöttünk babáért; és ez az érzés azóta sem változott. És most már verem a fejemet a falba, amiért nem szúrattam meg magamat tavaly augusztusban, amikor vége lett a szoptatásnak, és sejteni lehetett, hogy pár hónapig nem fog megjönni, tehát esélytelen lesz a teherbeesés… na mindegy, késő bánat. Aztán meg voltam győződve, hogy Szűcs most úgysem enged továbblépni enélkül, mert állítólag ez az új szabály a BMC-ben, de nem szólt semmit. Vagyis ha önszorgalomból nem lépek, akkor megúsztam tudatosan választom azt, hogy felelőtlen vagyok; merthogy továbbra is elképzelhetetlennek tűnik, hogy most három hónapot engedjünk tétlenül eltelni (a betegtájékoztató szerint csak egy is elég, de ha már beélővírusoztatnám magamat, akkor nem mernék nem hármat várni).
Szóval előre aggódom. Kissmajomnak így tizenöt hónaposan épp aktuális az MMR oltás (csak halasztanunk kell egy kicsit, mert épp családilag náthásak vagyunk), vagyis ha mostanság teherbe esek, amiben a szokásos felhőkön járó hozzállásomnak köszönhetően természetesen erősen hiszek, akkor simán lehet, hogy elkapom tőle, mikor kijönnek rajta a mellékhatás pöttyei. Persze nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, lehet hogy ökörség, és ennyitől ő nem tud fertőzni, de akkor is ott van kilenc hónap, amit végig fogok parázni, hiszen hordozni fogom közösségbe, és a sok oltásellenes ezo-némber miatt, aki mindeféle úton-módon kibújik a szabályok alól, bizony veszélyben lesz a magzatunk, hiába beszélünk egy elméletileg nálunkfelé ma már nem létező betegségről.
Kompromisszumos megoldásként azt találtam ki, hogy ebben a hónapban még megpróbálunk egy spontán tesógyártást, mert ez egy jó hónap, két évvel ezelőtt pontosan ezidőtájt fogant meg Kissmajom - és jó volna még idén szülni, épp a születésnapja környékén. Ha most nem történik meg a csoda, és az endokrinológus is csak mondjuk két (vagy több) hónap múlva tud fogadni, ami sajnos nagyon valószínű, akkor hajlok arra, hogy beadatom az oltást. De nem ígérek semmit, egyszerűen annyira zsigerileg bennem van, hogy babát szeretnék, hogy a hideg ráz még a védekezés gondolatától is.
Azt hiszem, talán elég egyértelmű, hogy nem bánnék egy deus ex machina fordulatot, különösképpen akkor, ha két szép, erős, rózsaszínű csíkot tartalmazna...

Át vagyok járható és cisztám van poli

Ma megvolt a HyCoSy; felemás híreket kaptam, de szokás szerint kizárólag a bright side az, amivel hajlandó vagyok foglalkozni. Nevezetesen, hogy nagyon stramm kis császárhegem van belülről is, és főleg hogy annyira azonnal és akadálytalanul áramlott át mindkét petevezetőmön a kontrasztfolyadék, hogy még az nőgyógyász is csodálkozva felkiáltott. Az asszisztens csaj is hitetlenkedve kérdezte, hogy egy egész picit sem fáj, mert azért valamennyire mindenkinek szokott - de még csak feszülést sem észleltem, mintha nem is velem történt volna, ami a monitoron megjelent. (Most viszont már határozottan érzem, hogy túlságosan tele van a hasam, elég kellemetlen, pedig szerintem maximum ket deci löttyrôl beszélünk, le a kalappal minden túlstimulációt megélt nő előtt, gondolom az minimum százszor rosszabb ennél.)
A rossz hír az, hogy én is egyértelműen láttam, hogy mindkét petefészkem policisztás jellegű, ami nekem eddig sosem volt; nyilván nem sokkolt a dolog, hiszen a PCOS két legfőbb tünetét (inzulinrezisztencia és oligoovuláció) hurcolászom magammal évek (vagy talán évtizedek) óta, csak eddig ennél több nem jelentkezett, így a diagnózist senki sem állította fel. Most nagyon kíváncsi vagyok a BMC vérvétel eredményére, hogy mennyi lett a tesztoszteron szintem, hogy aránylik az FSH és LH, és hogy alakult az AMH, és nagyon remélem, hogy ezek nem romlottak el a legutóbbi ellenőrzés óta, ami bármilyen hihetetlen, de két kerek évvel ezelőtt történt.

Két érésben levő tüsző is látszott ugyanazon az oldalon (nem emlékszem, de azt hiszem a bal volt megint, legtöbbször ott termelek), de azt mondta a doki, hogy még elég távol vannak a repedéstől - nagyjából erre is számítottam, azért is mertem elmenni a vizsgálatra így, hogy ma van CD12: az augusztusi szoptatás-abbamaradás óta egy 57 és egy 48 napos ciklus áll mögöttem, ami nagyjából stimmel az utóbbi évek trendjével. A terv az, hogy megint erősen figyelem az ovulációs jeleket, persze a szex-időzítés miatt is, de azért is, mert 7DPO körül szeretnék egy progeszteron szintet nézetni (Szűcs ilyenre nem adott beutalót, vagy elfelejtette, vagy azért, mert az össze-vissza ciklusok miatt nálam nem értelmezhető a tankönyvi 21. napi mérés).
A pesszimista verzió az, hogy egyáltalán nincs peteérésem vagy csak nagyon rossz minőségű, az optimista meg, hogy egyszerűen bambák a petelényaim, de amint aktivizálódnak már ügyes babapalántákként kelnek útra. You may say I'm a dreamer, de természetesen az utóbbiban bízok, és balga módon még ezek után is abban, hogy mire sor kerülne rá, már nem lesz szükség inszemre… Amen to that.

Welcome back, madness!

Október 24-én, napra pontosan két évvel azután, hogy Kissmalacz megfogant, és majdnem kerek tizenkilenc hónappal az utolsó ciklusom után, megint piros lettem. Örültem neki… vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy ez volt a domináns érzés.

Hét hónapig szoptattam Kissmajmot (persze a végén már csak éjszaka, szóval nem intenzíven, de akkor is), tehát addig azzal nyugtathattam magam, hogy az emelkedett prolaktin szintem és izémizé, ez a normális állapot, még akkor is, ha nagyon sok nőnek simán van peteérése laktáció alatt is. Utána, mert szintén sokakat a terhesség ügyesen helyrerak hormonálisan, reménykedtem, hogy reboot, clean slate, tankönyvi huszonnyolc napok (örök életemben maratoni ciklusaim voltak, átlagban olyan évi 6-7). Elég skizo-fíling volt amúgy, repesve várni a menzeszt, miközben évekig minden hónapban azért imádkoztam, hogy jaj, csak nejöjjönmeg-nejöjjönmeg. De annyira semmi jele nem volt semmilyen csudálatos fordulatnak, hogy már kezdtem beletörődni, hogy majd a dokik szépen meghozzák mesterségesen, amint aktuális lesz.
Aztán szeptember közepén egy alkalommal volt EWCM, majd egy hétre rá még egyszer, és október elejétől egy hétig minden nap, randa pattanásokkal körítve, némi alhasi fájdalom kíséretében. Mikor egy héttel ezek után elkezdtem úgy zabálni, mint egy disznyó, és a melleim is lufisodni látszottak, tudtam, hogy most már be fog következni, csak az volt a kérdés, hogy pontosan mikor, mennyire lehet bízni a jeleimben - és azoknak megfelelően a jövőben mennyire lehet majd belőni az ovuláció időpontját.
Hogy miért fontos ez? Hát, mert őszintén szólva nem bánnánk egy testvért. Mégiscsak 38 éves leszek heteken belül, olyan nagyon nem érünk rá kényelmeskedni, plusz ha egy bocimókustücsökkel ilyen jó az élet, akkor kettővel  el sem tudjuk képzelni, mennyire...

A terv az, hogy lassan felhívom a BMC-ét konzultációs időpontért, hogy olyan január körül már el is tudjunk menni. Eddig nem nagyon jöhetett szóba, mert oké, hogy a vizsgálatokat megint le kellene zavarni, mert régen voltak, de ami a legidőigényesebb (talán a két spermiogram, amik között kell szünet - már nem emlékszem pontosan, hogy mennyi), azzal együtt sem tart tovább a beavatkozás előtti procedúra három hónapnál. És mivel ugye én császármetszett vagyok, minimum egy évnek úgyis el kell telnie a műtét után ahhoz, hogy biztonságosan végigvigyek egy újabb terhességet, vagyis idén még több, mint valószínű, hogy elhajtanának. A telefon megejtése előtt viszont szerettem volna legalább egy-két spontán ciklust, hogy lássam, hogy állok, változott-e bármi; és ehhez az első szükséges lépés ez a mostani piros, így már tudom magamat figyelgetni, és a következő 7DPO-n nézetek egy progeszteront, majd az új ciklusban CD3 hormonokat is, esetleg (ha sikerül normálisan visszaállnom a csökkentett szénhidrátos diétára) terhelt inzulint.
Célzott próbálkozás terén úgy állunk, hogy sehogy. A hőgörbés követés kizárt, Kissmajom reggeli ébredései négy és nyolc óra között bármikor bekövetkezhetnek, addig néha összejön hat óra alvás, néha nem, és amúgy is, azonnal nagyon határozottan követeli a kaját, úgyhogy nem lenne időm felkelés előtt méregetéssel szarakodni. A szigorú időzítés semmiben sem erősségünk manapság, de utódnemzős tevékenységgel kombinálva virtually non-existent. Mindezek ellenére persze, amikor pénteken megjött, volt bennem egy adag mérgesség, hogy afeneegyemeg, kimaradt egy teljesen jó alkalom, elúszott egy teljesen jó petesejt, and I ain't getting any younger - de nyilván utólag könnyű okosnak lenni. Egyelőre nem akarok ezen kattogni, kicsit sem hiányzanak azok az idők, amikor erről szólt minden, viszont természetesen foglalkoztat a dolog, főleg a spontán változata, mert rásegítéssel nő az iker-lehetőség, arra meg annyira nem vágyunk.
Úgyhogy a telhetetlen csodaváró meddő nő újra bejelentkezik... Gyere, baba, gyere!

Gátlástalanul

Múlt szerdán, pontban hét héttel a szülés után, elmentem a hathetes kontrollra. A doki megtapogatta a hasamat, megnézte a hegemet, megrákszűrt, aztán leültünk megbeszélni a fogamzásgátlást. Ami annyiból állt, hogy megkérdezte, hogy ha teherbe esnék, megtartanánk-e a babát, és mikor mondtam, hogy természetesen, akkor azt javasolta, hogy szerinte ne fogamzásgátoljunk. Nem bántam, mert egyik módszer sem valami szimpatikus: a gumit és az aktus előtt felhelyezendő helyi cuccokat nem szeretjük, a spirál túl invazívnak tűnik, gyógyszereket meg nagyon nem akartam volna. Ugye eleve nem vagyok az a termékeny fajta, idős is vagyok már, és baromi nehéz volt legalább valamennyire beállítani a kusza hormonjaimat anno, ha reménykedünk további gyerekben (And oh boy, do we ever!), akkor nem kellene most összezavarni mindent. Az égbe szökött prolaktin szintem véd valamennyire, amennyire tudunk, majd egyelőre "vigyázunk" is, a többit meg a sorsra bízzuk. Kérdeztem a dokit, hogy mi lesz, ha besikerül a tesó, de nem pánikoltatott, azt mondta, legfeljebb lesz még egy közös császárunk.

Később utánanéztem a neten, és kiderült, hogy akár a vetélés akár megszakító műtét esetében, csak itthon szigorúskodnak túlzottan a dokik, és javasolnak hosszú szünetet (abortusz után minimum fél évet, szülés után minimum egyet, de inkább másfelet vagy kettőt), külföldön ezt is lazán kezelik, és ha császár után valaki nem ragaszkodik hüvelyi szüléshez (a túlzott erőlködésből baj lehetne), akkor akár azonnal is lehet próbálkozni - a heg két hónap után már biztonságosan össze van gyógyulva, és mire az új magzat akkora méretű lesz, hogy feszülni kezdjen a méh fala, már semmilyen veszély nem fenyeget. Persze legalább egy fél évig jó ilyenkor nem teherbe esni, mert a testnek más módon is regenerálódnia kell (pl. vitaminhiány egyensúlyba kerülése, vaskészlet feltöltése, stb.), de elvileg ha megfogan, megtapad és meg is marad egy baba, akkor az többnyire azt jelenti, hogy az anya a kihordásra is fel van készülve már.
Nekem most alig egy-két hete maradt abba a gyermekágyi vérzés (a végén nyilván már csak barnázás-féle volt), és a menzesz egyelőre nem jött meg még, de azóta mintha lettek volna már ovulációs jelek (pattanások és EWCM) - felírtam, hogy mikor, két tippem van, és várom a pontosan 14 napos luteálisom letelését, mert kíváncsi vagyok, hogy a szoptatás ellenére valóban van-e peteérésem.

Hát így állunk. És persze teljesen esélytelen és valószínűtlen a dolog, de azért belemondom a blogoverzumba a világ legszemtelenebb, de legeslegőszintébb vágyát: dejó is lenne jövő tavasszal megint szülni!

Almost perfect

Ma egy olyan jó nap van! Jó, csak most kezdődött, de érzem, hogy az lesz és kész. Pedig öt óra alvás után kellett kelni (valamiért nem volt kedvem még lefeküdni a szokásos éjfélkor), és álmosféle vagyok, de közben meg kiléptem a lakásból és igazi esőillatú őszi reggel volt, ragyogó napsütéssel, szinte üres utcákkal, és a Taylor Swift énekelt velem vidám dalokat jó hangosan. És mikor beléptem a dolgozóban az épületbe, a nagy össznépi köszöngetés közepette az egyetlen nem közvetlen munkatárs, aki tud a terhességről (egy aranyos huszonéves fiú, aki teljesen magától jött rá, hogy szokatlanul hízok, mert nekem olyankor is inkább lapos hasam és növekvő seggem szokott lenni... gihi), mosolyogva (nem sejtelmesen, hanem kedvesen - big difference!) odasúgta, hogy "Sziasztok!" - amit először nem értettem, mert egyedül voltam, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és elöntött egy hatalmas szeretethullám, és felgurított egészen az ötödik emeletig. Ahol most ülök a finom citromos teámmal, és belülről erősen rugdalja a hasamat egy drága kincs...

Tegnap voltam a havi terhesgondozáson, méhszájam zárt, Kissmajom szívműködése rendben, vérnyomásom változatlanul alacsony, meg lett dicsérve a hasam nagysága; gyerekméricskélés megint nem volt, csak egy pár másodpercre láttam az édes nagy fejét odabent, de most annyira nem zavart, mert tegnap egész nap nagyon mocorgós tücsök volt, úgyhogy remélem jól van. Megkaptam az AFP eredményt is, aminek ugyan jelentősége kevesebb, mint nulla, de azért leírom, hogy meglegyen itt is, hogy egy tökéletesnek mondott 1,55 MoM. Jövő kedden meg mennem kell általános laborra, aminek keretén belül meglesz a cukorterhelés is, kicsit furán, mert éhgyomri értéket most nem néznek, otthon be kell nyomnom a glükózt, és két óra múlva kell jelentkeznem vérvételre.

Akartam még jelenteni, hogy felvettem életem első terhesnadrágját. Eddig a minimum tíz kilóval súlyosabb korszakomból származó nyári vászongatyóimat hordtam, de lassan már csak kettő maradt, amelyik hasnál akkor is kényelmes, ha ülök benne, a többit ki kell gombolnom; ráadásul tegnap hűvösebb is volt, úgyhogy előszedtem a sógornőmtől örökölt ruhatárat, kiválasztottam a legkisebb méretű farmert, és lelkesen beöltöztem. Hát elég nevetségesen festettem, be kell látni. Az egy dolog, hogy csípőben túl bő rám, és ettől aztán pár lépés után máris lennebb csúszik, és trottyosra ereszkedik a seggemen, de felül a rugalmas anyagból készült hasi része is pár centire eláll a testemtől... amolyan kengurumamás mutatvány, de a ráhúzott póló úgyis eltakarja a hiányt, úgyhogy azért ma is abban vagyok. Egy kicsit olyan, mint amikor ötévesen illegettem magam Anyu elegáns piros ruhájában, ami felül lógott rajtam, alul bokáig ért, de én attól még a legszépségesebb királykisasszonynak láttam magam benne.

Van nemolyanjó dolog is, ami hátha jó lesz végül, nagyon-nagyon drukkolunk. M. barátjának a három poszttal ezelőtt említett kislányáról van szó - a másodikról, aki akkor még pocakban volt. Feltűnt ugye ultrahangon a gyanús folyadék a fejében, sikerült is bekéredzkedniük az Istenhegyire egy plusz vizsgálatra, ahol megnyugtatták őket, hogy nincs semmi baj a gyerekkel, biztos valamilyen árnyékot láthattak a kollegák, mert odabent minden tökéletes, következett egy hétvégnyi nagy nyugalom, ami után hétfőn az anyuka érezte, hogy valahogy nem annyira aktív a baba, amennyire szokott. Bementek a kórházba, megnézték a szívműködését meg a méhlepény állapotát, egy kicsit még vártak, hogy javul-e bármi is, aztán életveszélyes állapotban kikapták császárral; november elejére volt kiírva a szülés, úgyhogy maximum két hete léphettek a harmadik trimeszterbe, a baba egy kiló húsz deka. Túl sok információjuk továbbra sincs (nem tudom, hogy lehet ilyenkor nem követelni, mondjanak el mindent részletesen), de elvileg stabil, egyedül lélegzik, tegnap már kis kaját is kapott, és most már csak várni lehet, hogy erősödjön, és kiderüljön, hogy milyen károsodást okozhatott az oxigénhiány - mert állítólag a köldökzsinórral volt valami baj (nem, itt sem tudni, hogy pontosan mi), ami miatt már nem tudta megfelelően táplálni őt.
És annyira ijesztő, hogy pár nappal azelőtt egy vérprofinak mondott csapat ellenőrizte (tehát nem csak rápillantott, hanem eleve bajt keresett), és semmit sem észlelt... akkor is nagyon aggasztó, ha ők nem vettek észre valamit, és akkor is, ha nem is lehetett volna észrevenni. Mert akkor nincs ám hiába a sok aggódás, a görcsös hasonlítgatás, hogy eleget mozog-e egy adott napon vagy sem, a kételkedő számolás, hogy vajon mennyi az elég - egyszerűen van olyan, hogy valóban azon múlik minden, hogy figyelünk-e eléggé, ha fél nappal később jelentkeznek az ügyeleten, lehet, hogy már menthetetlen lett volna a baba.
Ha lesz valami új hír, mindenképpen beszámolok, addig gondoljatok ti is egy percre erre a harcos pici kislányra... olyan szép ez a nyárvég, jövő ilyenkor feltétlenül ki kell próbálnia.

Going slightly mad...

Ma meglepően könnyű nap volt, jól együttlevős, sokat nevetős. Elugrottunk ugyanis Visegrádra az anyakönyvvezetőhöz adatokat felvetetni, mert már így is kifutottunk az egy hónappal előre bejelentős határidőből, csak a nő nagyon jófej volt, és mégis elintézi nekünk a július 17-i időpontot. A procedúra hivatalos része nagyjából ugyanolyan "komolyra" kerekedett, mint anno a közjegyzős, nem is értem, hogy hitte el végül, hogy de mi tényleg össze szeretnénk házasodni. Nagyjából a legfelkészületlenebb pár lehettünk, akit életében kiszolgált; azt az irodában kiteregetett esküvős magazinon való vihogásunkról (Békegalamb eregetés, selyemmasnis székek, bérelhető vőfély, gihihi!) azonnal sejthette, hogy a klasszikus szervezés nem az erősségünk, de mikor rákérdezett, hogy milyen szertartást akarunk, mi meg csak meredtünk egymásra kuncogva (Szertartás, gihihi!), egy kicsit szerintem gyagyának is nézett. De végül bravúrosan összeszedtük magunkat, az ujjaink segítségével sikerült megszámolni, hogy hány vendégünk lesz tanúkkal együtt (hat darab, nem, szülők nem, egész biztosan nem), körülbelül két másodpercnyi összenézéssel meg tudtunk egyezni, hogy mi semmilyen nyálas esküszöveget nem akarunk felmondani/-olvasni egymásnak, ugyanezzel a módszerrel eldöntöttük, hogy gyertyát fogunk gyújtogatni (az alternatíva homokvegyítés lett volna, nagyon hipszter, mi meg ugye magunk vagyunk Hagyományosék), és M., amint meglátta leírva, gyorsan kiröhögte az új nevemet - looking on the bright side: legalább ezek után nem fog annyira meglepődni, hogy Star Wars soundtrack lesz majd a ceremónia háttérzenéje.
Aztán kijöttünk a negyvenkét fokból a harminckettőbe (jó, autóban még tízzel kevesebb), és mivel még csak dél múlt, kitaláltuk, hogy ránduljunk át komppal Nagymarosra, és ebédeljünk azon a helyen, ahol nyolc évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ha valaha, akkor csakis a túloldalon vesszük el egymást. A panzió sajnos azóta megszűnt, de ha már ott voltunk, felmentünk Zebegényig, és egy tündéri idős házaspár kis éttermében ettünk isteni szarvasszűzérmét isteni erdei gombával. Végül pár budai kitérő és M. szülei után hat körül értünk haza, úgyhogy szinte egy teljes napot nyertünk csupán mérsékelt gyomorideggel.

Holnap meg holnapután nehéz lesz, mert M.-nek dolgoznia kell, annyi romantikus sorozat meg nincs a világon, amennyitől sikerülne elfelejtenem, hogy mi most itten tulajdonképpen ítéletre várunk. Legszívesebben bemennék dolgozni, de egyrészt úgysem tudnék koncentrálni, másrészt biztos összevesznék minden kicsit is zűrös partnerrel, akivel kapcsolatba kerülök (normál munkanapon is köztudottan céges bad cop vagyok, de most semennyire sem tudnám kontrollálni magamat), harmadrészt meg nem kollegák tekintetének kereszttüzében szeretnék térdre rogyni, amikor megcsörren a telefonomon egy ismeretlen szám.
Hajnalban a legrosszabb, amikor a meleg miatt megébredek - azon az álom és valóság közötti vékony vonalon egyensúlyozva mindig az jut eszembe először, hogy Istenem, még pár napunk van csak együtt, és nekem soha nem lesz egy gyerekem, akit magamhoz is ölelhetek, én leszek az a nő, aki félévenként bevonul a kórházba abortuszra amíg mazsolává nem szárad a méhe, mint valami modern korba átültetett görög dráma elátkozott hősének. Aztán azt gondolom, hogy de hát hány nőt ismerek, aki egy ilyen ultrahangtól teljesen megnyugodott, és semmilyen további vizsgálatra nincs szüksége ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban boldogan várja a babáját, és igaza lesz; aztán meg az jut eszembe, hogy a múltkor majdem én is megnyugodtam, és az, hogy ugyanakkor hánynak születik beteg babája... nyilván töredéknyinek csak, de mikor te magad vagy az a bizonyos töredék, akkor az elég sovány vigasz. Azt sosem merem kimondani, még magamnak sem, hogy minden rendben lesz - M. sem meri, csak belémnéz és nagyon megszorítja a kezemet, és én annyira de annyira imádom ezért az őszinteségért.
Lelkiismeretfurdalásom van, hogy a Kissmajomhoz akaratlanul sem kötődök még eléggé... jó volna azt hinni, hogy azért, mert lesz majd erre rengeteg időnk, valódi, összebújós, de nyilván érzem, hogy tudatalatti vagy igenis tudatos akadály ez, átlátszó, olcsó önvédő mechanizmus. Csak azt remélem, mindennél jobban, hogy ő is pontosan érzi, tudja, hogy attól, hogy egy gyáva féreg vagyok, még pontosan ugyanannyira fontos nekem, ugyanannyira vágyom és várom, ugyanolyan tisztán és vég nélkül szeretem, mint a testvérét...
Most meg csak folynak a könnyeim, és nem tudom megállítani őket... mindegy. This too shall pass.

First base

Nem írtam, mert mást sem tudtam volna csak az óbégatást, és ahányszor ez eszembe jutott, sült a képemről a bőr, hogy most komolyan én, pont én rinyáljak, és pont azoknak, akik éveket adnának az életükből azért, ami nekem most csak úgy jött...?! Úgyhogy elvoltam itt, az utóbbi hétben a gyomrom egyre fennebb kúszott a torkom felé, ma délben tartottam ott, hogy már fullasztó kezdett lenni; munka közben nagyjából hárompercenként néztem az órára, és mikor végre öt óra körül megérkeztem a rendelőbe, és megláttam, hogy hatan várnak előttem (ennyien eddig még sosem voltak), majdnem sírva fakadtam a csalódottságtól, idegességtől, félelemtől, you name it.
Szerencsére a dokim krízishelyzetben nem egy szófecsérlős típus, rögtön küldött vetkőzni, már asztalramászás közben kérdezte meg csak, hogy van-e panaszom - mire mondtam, hogy nincs, sőt tünetem se, úgyhogy aggódok. Alig kapcsolta be a monitort, láttam, hogy valami jóság van, mert megjelent a várva várt nagy sötét folt a fehér-háttér-méhem közepén, amire ő is és az asszisztense is elismerően bólogatott. Aztán ráközelített a nagy sötét folt szélén a kis fehér foltra, és már láttam is a pici lüktető valamit, amitől a sajátom majdnem kiugrott a mellkasomból... Hát igen, van bennem egy élő kisbaba... :)
Természetesen most is van furaság - mutatom a görbét, amiről minden adat fokozatosan elmaradt a gyógyszereken kívül, de a lényeg látszik:
Namost, én eddig teljesen egyetértettem a FF okoskodásával, miszerint ma 29DPO illetve 6w1d, ennek megfelelően arra számítottam, hogy az embriócska akkoraféle lesz, mint Kissmalacz volt az első ultrahangon (őt napra pontosan négy héttel inszem után nézték).
Ehhez képest gyerekünk már 7 milliméteres, vagyis 6w3d, vagyis nagy cula. És én úúúúúgy szeretem!

Tüneteim továbbra sincsenek, de tényleg, szinte semmi... viszonylag sokat pisilek, és éjfél helyett már tizenegykor elalszom, de ennyi az állandó csak; ezen kívül párnaponta émelygek egy-egy minimálisat, általában kajálás közben, és nagyon ritkán, ha nagyon-nagyon akarom, egy picit talán érzékeny a mellem - de tizedannyira sem, mint a tavaly. Viszont ezek szerint a babácskát ez legkevésbé sem érdekli vagy zavarja, so we're good.
Jövő kedden reggel megyek vérvételre, megnézetni mindenféléket, aztán két hét múlva megint bekukkantunk egy mérés erejéig, hogy még jobban pontosítsuk a korát, és megtudjam, hogy mikorra kell bejelentkezni CVS-re.
Ezek a tények. A lelk ezúttal is más tál tészta... Elértem az első kapaszkodót, és igazából mégis visszalépésnél tartok csak - a múltkor ilyen korán még eszembe sem jutott rosszra gondolni, mentem boldogan a pozitv teszt után két héttel, és egyetlen gondolatom az volt, hogy meglátom a kisbabát, aki nyáron majd megszületik nekünk. A második lépcsőfok a tizenkettedik hét lesz, a kromoszómavizsgálat eredménye, és mondanám szívesen, hogy harmadik már nem lesz, mert akkor képes leszek megnyugodni, de túl jól ismerem magamat ahhoz. Ha majd karácsonykor-szilveszterkor itt szuszog az ölemben egészségesen, akkor elmondom, hogy hazaértem...

"Erős karokkal fogjatok le szépen..."

Nah akkor dokumentálom itten a megőrülésemet lépésről lépésre, hátha hasznára válik majd az utókornak, vagy valami szerencsétlennek, akinél szintén készülnek elmenni otthonról, mert bakker bármire rákeresek a neten, mindig találok olyant, akivel már megtörtént, de senki sem képes apdételni a hülye sztoriját, úgyhogy most ott tartunk, hogy igen, rengeteg nő van, akinek szintén teljesen megszűntek a tünetei az ötödik héten, de persze sehonnan sem derül ki, hogy abból hánynak lett egészséges a terhessége, és hánynál született belőle gyerek. Szóval nem akartam írni, mert már magamból is elegem van, rinyarinya, miközben őszinte rosszalással csóválom a fejemet, ha más hálátlan dög, de az van, hogy most meg bizony örülnék, ha tavaly egy kicsit tüzetesebben részleteztem volna a bolondériámat, mert lenne némi támpontom legalább... emlékszem, hogy féltem ugyanis, na de hogy ennyire...

Tegnap reggel úgy ébredtem, hogy eltűnt a mellérzékenységem; nem ám változott vagy enyhült vagy csökkent, nem, egyszerűen teljesen eltűnt, vanished, semmi, zéró, zip, nada: azóta is nyugodtan tudom tapogatni, nyomkorászni (meg is teszem minimum olyan tízpercenként), kicsit sem fájdalmas a mellem, nem nehéz, nagy és feszes, hanem összement és puha és könnyű, pontosan amilyen piros előtt/alatt szokik lenni. Azt már tudom, hogy ilyesmi a tavaly egészen biztosan nem történt, mert arról vannak jegyzeteim, és akkor a pozitív teszt előtti naptól kezdve egész amíg abba nem hagytam a görbézést, folyamatosan volt valamennyi fájdalom, hol enyhébb, hol erősebb. Émelyegni sem émelygek, csak percekre, azt is akkor, ha nagyon megéhezek, vagy ha nagyon jóllakok, de ezt sikeresen kimagyarázom azzal, hogy mivel ezt a HCG okozza, a testem biztos emlékszik még a nem nagyon régi megnövekedett szintemre, és most meg sem kottyan neki ez az enyhén felfelé araszoló löketke. De a mell-dolog az a progeszteron és az ösztrogén összjátéka, előbbiből szedek pótlást, utóbbiból mindig is túltermeltem - akkor most mi van?!

Íme, a teljesség igénye nélkül, felsorolom, hogy miktől félek: biokémiai terhesség, molaterhesség, méhen kívüli terhesség, nem-lesz-szívhang-terhesség, korai vetélés, tovább is van, mondjam még...? Ami főleg azért furcsa, mert ősszel is aggódtam, ha enyhült vagy kimaradt egy-egy tünet, de az ilyen extrém lehetőségek közül eszembe sem jutott egyik sem, végtelenül boldog voltam a két csíktól, és teljesen természetesnek könyveltem el, hogy ergo ott van bennem egy baba, növekszik, és fejlődik, és meg fog születni. 

Az újratesztelésről lebeszéltem magam, mert egy nem kvantifikálható megerősítés nyilván nem jelentett volna semmit, úgyhogy miután végigszomorkodtam a tegnap estét és a ma reggelt, kitaláltam, hogy holnap elmegyek vérvételre, lássuk mennyi az annyi. M.-et megint imádni kell, csak nagyon sokszor nagyon megölel, de semmiről nem próbál lebeszélni, az agymenéseimről sem, és igaza van, megint helyesen érzi, hogy mi kell nekem, illetve inkább mi nem kell nekem: nem kell lekezelő megnyugtatás, még kedves megnyugtatás sem, mert amíg valamilyen tudományos alapja nincs, addig úgyis fölösleges, csak még szarabbul érzem magam tőle. Aztán mostanra végül mégis arra hajlok, hogy nem kell mérés, meglesz másfél hét múlva az UH, és kész, minden más úgyis csak ideig-óráig lenne elég, hiszen mindig jön egy következő rettegésakadály, amin át kell kászálódni. Beszélgettünk erről sokat, és végül együtt jutottunk egy olyan válaszra, ami a félelmeimet ugyan nem oldja, de reményt ad, és most az is nagy kincs...

Néhány évvel ezelőtt a munkahelyem udvarán találtam egy újszülött cicát. Sok kóbor jár oda, a közeli házakban laknak, pincékben, padlásokon, és jönnek enni, szaporodnak, befoghatatlanul vadak. Egy szülés közben megzavart vagy új fészekbe költöző terheske pottyanthatta el a parkoló porában, egész délelőtt hallottuk a kétségbeesett sipákolását, a kollegák betették egy bokor alá a tűző napról, de valószínűleg többet ártottak vele, mert ha vissza is jött érte az anyukája, a szag miatt nem vitte már el. Dél körül nem bírtam tovább a sírást, és lementem hozzá; az ötödik emeleti teraszról is látható fekete foltocska volt, így nem számítottam arra, amit találni fogok: annyira apró volt, hogy elképzelni sem tudtam, hogy létezik olyan. Felvettem a tenyerembe, forró volt és pici, a köldökcsonkja még nedves, az orra száraz, lázasan forgolódott táplálékforrást keresve. Azonnal hazatelefonáltam, M. elrohant boltba, vett cicatápszert és miniatűr cumit, fél órán belül értünk jött, és ő is majdnem elájult, amikor meglátta, mekkora a lelenc. Hazavittük, melegvizes palackra fektettük, négyóránként szoptattuk, vizes vattával simogattuk a hasát, hogy beinduljon az emésztése, amikor két napig csak pisilt, agyonaggódtunk magunkat, és alapos utánaolvasás után beöntést adtunk neki. Első napokban M. szabadságra ment, hogy otthon lehessen vele, később Apu jött át cicaszittelni minden nap, hogy ne maradjon egyedül és meg legyen oldva az etetés; mivel foci világbajnokság volt épp, és mivel az épp nyiladozó szemei egészen kiugrottak a fejecskéjéből (és mivel nem voltunk annyira pengék cicaanatómiából), kislány létére MesutÖzil lett a neve. A nagy macskáink nyáron egész nap kint bandáznak, ezen kívül DápDáp gyűlölte és morgott rá, Kissca félt tőle és morgott rá, úgyhogy mi voltunk az egyetlen kontaktusa az élővilággal, ennek ellenére MesutÖzil teljesen magától rájött, hogy hogy kell szilárd kaját enni, hogy kell igazi macskamódra nyújtózkodni, hogy kell félelmetesen oldalazni veszélyhelyzetben, hogy kell mosakodni, vadászni, fújni, dorombolni. Az állatorvos teljesen el volt képedve, azt mondta tapasztalatai szerint gyakorlatilag lehetetlen, hogy egy egynapos cica igazi négylábú pótanya nélkül megmaradjon, bármilyen szakszerű az ellátása - egy csoda volt, egy túlélő.

És ma arról beszéltünk, hogy ez a baba ugyanígy teljesen magától lett... semmilyen gyógyszeres támogatást nem kapott, semmilyen orvosi segítség nem mutatott neki utat, több mint két évnyi esélymegadás és egy évnyi célzott próbálkozás után, ami alatt minden sikertelen volt a konkrét beavatkozásig, ő képes volt egészen spontánul létrejönni, összerakni magát két sejtből, ágyat vetni a méhemben, megkapaszkodni az életben - ő egy csoda, és hinnünk kell benne, hogy túlélő lesz.

Elképesztően nehéz minden percben tudatosan irtani az alattomos kételyt, és nehéz helyretenni magamban a sok negatív érzést, mert amikor új terhességre vágytam, valójában bele sem gondoltam, hogy erre egyáltalán készülnöm kellene lelkileg; mondjuk nem is nagyon volt idő az elemzésre, hiszen olyan hirtelen és váratlanul jött, miközben az én fejemben csak távolabbi tervként élt. A BMC időpontja és az ahhoz viszonyított ciklusállásom alapján legalább kettő, de inkább három hónapra számítottam kezdésig, és bevallom, nem tartottam túl valószínűnek, hogy megint bejöhetne az első inszem, tehát legoptimistább verzió szerint is csak abban reménykedtem, hogy őszre talán sikerülhet. Mégsem gondolom azt, hogy túl hamar van ez a hamar, mert most már tudom, hogy ha az ember egyszer beleharapott abba a bizonyos almába, akkor soha többé nem lehet visszatérni a blissful ignorance állapotába - akárhány jól végződő terhességem lesz a jövőben, az épp soron levőt akkor is mindig végig fogom szorongani, mindaddig, amíg a karomba nem vehetem a gyerekünket. Ugyanakkor lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem ugyanolyan magától értetődő az örömöm, mint múltkor, amiért nem merek ugyanolyan ösztönösen kötődni ehhez a babához, amiért egyáltalán felmerül bennem, hogy még ne éljen magam bele túlságosan a boldogságba. 

Nem felejtettem ám el, hogy mekkora dolog egy pozitív teszt, nem bagatellizálom ezt az első lépést az összes következőhöz képest - hogyan is tehetném, mikor pontosan emlékszem, hogy milyen érzés hónapról hónapra várni, és bízni, és csalódni...? Bár egyelőre még a munkanevét sem sikerült kiválasztani, máris újra és újra megbeszélem ezzel a drága babszemmel, hogy csak így tovább, kitartás, csodaszép életünk lesz együtt, és a borzalmas januári kórházi élmény enyhet adó perceire emlékezve, M. már azt is elmesélte neki, hogyan fogunk majd hármasban sétálni a folyosón, miközben ő rózsaszínű fejecskével alszik a bevásárlókosárban... Nagyon szeretlek édesem - legyél nekünk!

Itt már olyan kéthetes, és hatalmas, próbálok majd korábbi fotót keresni.

15DPO (BMC -10 days)

So this is what normal feels like

Ma este elmentünk a már nagyjából egy hónapja várva-várt szürreális előadásra... annyira de annyira jó volt! Ültünk egy zsidónegyedbéli kék pincében olyan ötvenen, többségben középkorú értelmiségiek, mellettem fiatal meleg szerelmespár, a színpadon elképesztően tehetséges cigány hegedűs; Nádasdy két nóta között elsütött egy-egy nagyon szubtilis poént, amit mégis mindenki értett, és egy pillanatra mintha megszűnt volna az egész undorító hangulat, ami manapság uralkodik ebben az országban, és ott voltunk egy oázisnyi előítéletmentesség, egy szigetnyi tolerancia, egy tenyérnyi kultúrált Európa közepén... A szomorúságon túl, hogy ezt egyáltalán eseményként kell kiemelni, mosolygós maradt a lelkünk utána, mert ahogy M. megfogalmazta az élmény lényegét, there is hope yet: ha akkor valaki azt mondja, hogy mostantól ennek a maroknyi embernek a mentalitása és ideológiája fogja meghatározni a jövőnket és a családunk jövőjét, akkor abban a pillanatban aláírjuk, hogy ámen. Nem szándékozom politikai irányba terelni a blogolást, de nem sok olyan pozitív* élményem volt az utóbbi időben, ami meggyőzött volna róla, hogy szeretném, ha a gyerekeink itt nőnének fel, úgyhogy mindenképp meg akartam örökíteni ezt is, for the sake of fairness. És köszönjük, tanár úr!

Másfajta normalitás, avagy another first: ma piros lettem, és ezennel lezártam női életem (ez olyan huszonhárom évet jelent - basszameg, milyen vén vagyok!) egyetlen harminc naposnál rövidebb ciklusát; egész pontosan huszonkilencről beszélünk, igazi középidős fájdalmas ovulációval, halleluja! A petelányom amúgy biztos nem volt top minőségű attól még, hogy ezúttal nem bambult, mert a görbém luteálisban elég ugrálósra sikeredett, és a hőm is alacsony volt magamhoz képest (a szokásos 36,66-os coverline mellett a maximumom csak 36,9-ig ment fel, az is csak pár napra),  de attól még elégedett vagyok, ügyes kis petefészkeim és ügyes kis méhem van(nak), köszönömszépen.
Közben írtam a BMC-nek is, hogy mik történtek, és mi legyen és főleg mikor, és fel is hívott a kedves néni, hogy legközelebb május 3-ára tud időpontot adni, amikor is menjek be konzultálni Szűcs dokival. Először egy kicsit elkeseredtem a késői dátumon, mert ha a következő ciklusom is ilyen "rövid" lesz, amilyennek nagyon remélem, akkor az pont egy tüszőrepedés környéki nap lesz, ami azt jelenti, hogy az a hónap is úszik és az azt követő is, mert gondolom egy hormonpanelt plusz UH-követést szeretne majd bármilyen beavatkozás előtt; sőt még az is lehet, hogy átjárhatóságira is sort kerít, hiszen itt ugye volt egy műtét, amikor bent elromolhatott ez-az.... de nem akarok ennyire előre futni. Amúgy aztán újramérlegeltem, és arra jutottam, hogy nem olyan hosszú végülis ez az öt ciklus a terhesség és az újabb inszem között, legalább lesz időm regenerálódni rendesen, és pár stimulációmentes hónapig pihenhet a testem.
A saját dokimhoz most nem fogok visszamenni, úgy döntöttünk, mert az igazi segítség előtt nem lenne értelme bekavarni további mesterséges cuccokkal abba, ami most ilyen szépen beállt. Hétfőn CD4 lesz, úgyhogy pont jól elmegyek vérvételre, mindent megnézetek, még D-vitamint és AMH-szintet is végre, hogy lássuk hogy állok. És szeretkezünk sokat, nem kétségbeesett időzítéssel, csak olyan jólesősen, mint ahogy ebben a hónapban is tettük, és jöjjön, aminek jönnie kell. Megbeszéltük, hogy az esküvőt mégis áttesszük júliusra, arra a napra, amikor Kissmalacz született volna - objektív okai is voltak, de valahogy megkedvelni se sikerült a májust, hiába álmodozik mindenki akkori menyasszonyságról. Ilyenkor ugye az a nagy vágy, hogy a due date napján már pocakos legyen az ember, nyilván nekem is eszembe jut, sőt az is, hogy hamarabb is jöhetne, várjuk ám... de most valahogy nyugodt vagyok, nem múlik el az az egyébként immár minden nappal egyre derűsebb érzés, hogy de hát nekünk van már egy kislányunk, nem kell rohanni... Egy kicsit olyan, mintha már tudnám, hogy milyen a szivárványon túl...

* Igazából volt, múlt héten, miközben a FaceBook megosztásokban olvasgattam a magánemberektől érkező felajánlásokat a hóban rekedt autósoknak - de az is csak rövid ideig tartott, és ezektől ilyen formában mindig csak még jobban elkeseredek, hogy vajon miért nem lehetünk mind és mindig olyanok...?

Bitter-sweet

Volt ennek a virtuális univerzumnak egy napos sarka, ahova a januári veszteség után eljárogattam töltődni; azzal, hogy igenis, vannak csodák, még nagyobbak is, mint ami velem történt tavaly ősszel. Azt eddig is tudtam, hogy van olyan, hogy valaki az orvosi lehetetlennel szemben is győzedelmeskedik, mert van belőle egy élő példám otthon, de jó volt látni, hogy teherbeesésileg is megvalósítható az, amit a józan ész nem tartana túl valószínűnek. Aztán tegnap este romokban találtam a fészket...
Lejátszódott bennem, hogy nekem milyen volt, megszakadt a szívem arra gondolva, hogy mit érezhet Heni épp, de még sírni sem tudtam igazából, csak sokkolva, tompán-bambán, értetlenül ültem, és pörögtek bennem a miértek. Nem filozofálva vagy elemezgetve, mert minden létező válasz felfoghatatlan, inkább csak úgy költői kérdésileg, hogy most komolyan nem elég a sok havi rendszeres csalódás és szenvedés, valóban szükség van a megkoronázásra is, amikor már majdnem elhiszi az ember, hogy talán elérhető az a sokáig vágyott cél...?!

Egy dolgot másképp gondolok már mint hónapokkal ezelőtt, azt biztos. Most hogy körülöttem többen várnak türelmetlenül egy még sosem látott jó hírre, hirtelen tisztán látom azt, amin régen csak tünődtem, és az akkori tudásommal téves következtetésre jutottam. Furcsán hangozhat most, hogy épp csak tápászkodom a saját fájdalmam után, és kétségbeesetten próbálom megemészteni a másét is, de úgy érzem, hogy mi szerencsések vagyunk: ha az ember élete egy bizonytalan, semmit sem garantáló kegyetlen waiting-game, egy csoda akkor is csoda, ha csak egy napig, egy hétig, egy hónapig tart - üzemanyagot ad egy újabb távhoz, reményt, hogy megtörténhet újra, és az önmagában egy újabb csoda, mert így hirtelen kiüresedve másunk sincs, csak a remény.
Ma is ölel a természet, ahogy azon az éjszakán, amikor nekem kellett búcsúzni a kisbabámtól és az álmoktól, amiket ajándékba kaptam vele; akkor téli hótakaró igyekezett befedni a fájdalmat, most a tavaszi nap ragyogása rejti el. És miközben gondolatban egy korházi ágy szélén ücsörgök megint, és félig magamat félig őt vigasztalva megszorítom a kezét, próbálok, nagyon próbálok a jövőbe nézni, úgy, ahogy emberfeletti erővel ő is teszi már most.

Piros péntek

Az egész nagy első tömb TMI - you have been warned.
Igazából csak az alliterálás kedvéért az a cím, ami, tulajdonképpen a barna szerda és a piros csütörtök volt a valódi szenzáció, csak nem nagyon volt időm beszámolni... na meg így sokkal jobban hangzik. Bizony, elhamarkodottan panaszkodtam a legutóbbi posztban, igenis működök, ez a több mint húsz éven át összevissza zagyvuló test, napra pontosan hat héttel a műtét után, most az egyszer azt csinálta, amit egy normál nőjé... a drága csillagunk még így a csillagokon túlról is ügyködött valamit, hogy nekem ajándék legyen a pici élete.
Ott tartottunk tehát, hogy két és fél héttel ezelőtt, életemben másodszor és spontán ciklusilag először, volt egy mintha-tüszőrepedős-lenne fájdalmam; persze semmiben sem voltam biztos, de akik rendszeresen megérzik az ovulációt, azok hasonló szurkálást szoktak emlegetni, és hát ugye magam is megéltem egyszer (vagy legalábbis a sikerből ítélve sejtettem, hogy az lehetett), inszem napján, úgyhogy gyanakodtam reméltem. Nagyon óvatosan persze... ezt az egész reménykedés dolgot egyébként is mindig erősen bátortalanul űzöm, de abba meg végképp nem akartam beleélni magamat, hogy pont most következne be ez a váratlan fordulat, amikor tényleg eléggé meg lettem kínozva minden létező értelemben. És tessék, az egyetlen dolgom, ami pontos szokott lenni, a tizennégy napos luteális, megint bejött: szerdán elkezdtem barnázni, aggódtam egy sort, hogy ez nem hagyományos piros lesz, csak ilyen nyögvenyelős (amivel amúgy szintén elégedett lettem volna a körülményekre való tekintettel), de nem: a megszokott második napi áradatnál minimálisan kevesebb a mennyiség, de minden más (állag, szín) teljesen rendben van. Most megint óvatoskodok egy sort, és nem hiszem el, hogy ez tartós változás lehet, de már így is végtelenül boldog vagyok, mert tényleg arra számítottam, hogy minimum három-négy hónapomba kerül csak az alapállapotomba visszakerülni.

És akkor a hogyantovábbok...
Először is volt egy kis megbánásom, hogy 7DPO vérvételre nem mentem el, mert most akkor tudnám, hogy milyen minőséget is produkáltam ebben a szó szerint csodával határos spontán ciklusban (Nagyon halkan: szeretem azt hinni, hogy szintén csodásat.) - de aztán gyorsan megbocsátottam magamnak, és optimistán azt mondom, hogy lesz még rá alkalom. Aztán tegnap gondolkoztam rajta, hogy el kellene menni CD3 hormonokat nézetni, de végül abban maradtam, hogy nem erőltetem a dolgot, biztos teljesen fel vagyok még borulva, inkább örvendezek annak, hogy egyáltalán megjött, és nem piszkálom most a többit, majd a következőben ráér. Ez a most kezdődő hónap tehát teljesen tiszta és fogalmatlan lesz, mint a gyerekcsinálós terveink legelején: semmilyen vizsgálat, semmilyen beavatkozás; mérni elkezdtem újra (ma 36,5 voltam), és olyan két hét múlva ellövök néhány tesztet is monitorizálásul, de azokat is inkább kíváncsiságból, mert LH-pozitív sem voltam még soha életemben, hátha azügyben is lesz alkalmam meglepődni.
A terv az, hogy következő ciklusban elmegyek a saját dokimhoz, a szokásos stimulált és követett és időzített együttlétes menetre, és közben majd felveszem a kapcsolatot a BMC bárkijével, aki el tudja nekem mondani, hogy ők az eseményeket de a koromat is figyelembe véve, mikor végeznék el az új inszemet - és amilyen hamar csak fogadnak, megyünk is segítségért. Persze mindez akkor, ha addig nem leszek terhes... mert M. például szentül meg van győződve, hogy ezúttal könnyedén összejön magától, és én is csomó helyen olvastam, hogy ilyenkor valahogy termékenyebbek a nők, mert a test megszokta az idegen lakót, és hajlamos visszaállítani az eredeti állapotot. Nem akarok belegondolni, mert csalódtam már eleget, de a kisördög persze folyamatosan pusmog a fülembe - Istenem, dejó is volna!
És akkor végülis elmondtam: igen, már most belevágunk. Tudom, hogy mit ajánl a WHO, és azt is, hogy milyen véleményen van a magyar orvosok többsége, de utánanéztem az elérhető valamennyire is hivatalos állásfoglalásokban, és igazából semmilyen konkrét bizonyíték nincs arra, hogy nagyobb lenne a vetélések aránya akkor, ha nem várja ki az ember a három hónapot vagy fél évet, amit váratni szoktak ilyenkor (sőt, sőtről is szó van, but should take that with a grain of salt); ennek megfelelően angol fórumok bejegyzései alapján például, arrafelé szinte minden doki azt mondja, hogy kizárólag a dolgok fizikai oldalát nézve elég megvárni az első normál vérzés utáni ciklust. Értem én, hogy meg kell erősödnie a méhnyálkahártyának, és azt is felfogom, hogy ha teherbe esnék és elmenne a baba, akkor egyrészt megint időt veszítenék, másrészt örökre a saját türelmetlenségemet okolnám. Ugyanakkor viszont egy teljes évnyi célzott próbálkozással nem történt semmi, pedig optimális volt mindenem - nem tudom elhinni, hogy most varázsütésre sikerülne, még annak ellenére is, hogy esetleg hiányosságok vannak odabent; ha tehát meg akar foganni és tapadni, akkor én elhiszem neki azt is, hogy maradni fog.
Úgyhogy csak mondom, kedves BTL, illetve Univerzum, és valahol benne édes csodatevő kislányom: én annyira de annyira szerettem volna 2013-ban szülni...