So this is what normal feels like

Ma este elmentünk a már nagyjából egy hónapja várva-várt szürreális előadásra... annyira de annyira jó volt! Ültünk egy zsidónegyedbéli kék pincében olyan ötvenen, többségben középkorú értelmiségiek, mellettem fiatal meleg szerelmespár, a színpadon elképesztően tehetséges cigány hegedűs; Nádasdy két nóta között elsütött egy-egy nagyon szubtilis poént, amit mégis mindenki értett, és egy pillanatra mintha megszűnt volna az egész undorító hangulat, ami manapság uralkodik ebben az országban, és ott voltunk egy oázisnyi előítéletmentesség, egy szigetnyi tolerancia, egy tenyérnyi kultúrált Európa közepén... A szomorúságon túl, hogy ezt egyáltalán eseményként kell kiemelni, mosolygós maradt a lelkünk utána, mert ahogy M. megfogalmazta az élmény lényegét, there is hope yet: ha akkor valaki azt mondja, hogy mostantól ennek a maroknyi embernek a mentalitása és ideológiája fogja meghatározni a jövőnket és a családunk jövőjét, akkor abban a pillanatban aláírjuk, hogy ámen. Nem szándékozom politikai irányba terelni a blogolást, de nem sok olyan pozitív* élményem volt az utóbbi időben, ami meggyőzött volna róla, hogy szeretném, ha a gyerekeink itt nőnének fel, úgyhogy mindenképp meg akartam örökíteni ezt is, for the sake of fairness. És köszönjük, tanár úr!

Másfajta normalitás, avagy another first: ma piros lettem, és ezennel lezártam női életem (ez olyan huszonhárom évet jelent - basszameg, milyen vén vagyok!) egyetlen harminc naposnál rövidebb ciklusát; egész pontosan huszonkilencről beszélünk, igazi középidős fájdalmas ovulációval, halleluja! A petelányom amúgy biztos nem volt top minőségű attól még, hogy ezúttal nem bambult, mert a görbém luteálisban elég ugrálósra sikeredett, és a hőm is alacsony volt magamhoz képest (a szokásos 36,66-os coverline mellett a maximumom csak 36,9-ig ment fel, az is csak pár napra),  de attól még elégedett vagyok, ügyes kis petefészkeim és ügyes kis méhem van(nak), köszönömszépen.
Közben írtam a BMC-nek is, hogy mik történtek, és mi legyen és főleg mikor, és fel is hívott a kedves néni, hogy legközelebb május 3-ára tud időpontot adni, amikor is menjek be konzultálni Szűcs dokival. Először egy kicsit elkeseredtem a késői dátumon, mert ha a következő ciklusom is ilyen "rövid" lesz, amilyennek nagyon remélem, akkor az pont egy tüszőrepedés környéki nap lesz, ami azt jelenti, hogy az a hónap is úszik és az azt követő is, mert gondolom egy hormonpanelt plusz UH-követést szeretne majd bármilyen beavatkozás előtt; sőt még az is lehet, hogy átjárhatóságira is sort kerít, hiszen itt ugye volt egy műtét, amikor bent elromolhatott ez-az.... de nem akarok ennyire előre futni. Amúgy aztán újramérlegeltem, és arra jutottam, hogy nem olyan hosszú végülis ez az öt ciklus a terhesség és az újabb inszem között, legalább lesz időm regenerálódni rendesen, és pár stimulációmentes hónapig pihenhet a testem.
A saját dokimhoz most nem fogok visszamenni, úgy döntöttünk, mert az igazi segítség előtt nem lenne értelme bekavarni további mesterséges cuccokkal abba, ami most ilyen szépen beállt. Hétfőn CD4 lesz, úgyhogy pont jól elmegyek vérvételre, mindent megnézetek, még D-vitamint és AMH-szintet is végre, hogy lássuk hogy állok. És szeretkezünk sokat, nem kétségbeesett időzítéssel, csak olyan jólesősen, mint ahogy ebben a hónapban is tettük, és jöjjön, aminek jönnie kell. Megbeszéltük, hogy az esküvőt mégis áttesszük júliusra, arra a napra, amikor Kissmalacz született volna - objektív okai is voltak, de valahogy megkedvelni se sikerült a májust, hiába álmodozik mindenki akkori menyasszonyságról. Ilyenkor ugye az a nagy vágy, hogy a due date napján már pocakos legyen az ember, nyilván nekem is eszembe jut, sőt az is, hogy hamarabb is jöhetne, várjuk ám... de most valahogy nyugodt vagyok, nem múlik el az az egyébként immár minden nappal egyre derűsebb érzés, hogy de hát nekünk van már egy kislányunk, nem kell rohanni... Egy kicsit olyan, mintha már tudnám, hogy milyen a szivárványon túl...

* Igazából volt, múlt héten, miközben a FaceBook megosztásokban olvasgattam a magánemberektől érkező felajánlásokat a hóban rekedt autósoknak - de az is csak rövid ideig tartott, és ezektől ilyen formában mindig csak még jobban elkeseredek, hogy vajon miért nem lehetünk mind és mindig olyanok...?