C'est payé, balayé, oublié...

Ezt az összefoglalót már darabonként hetek óta irkálom, borzasztó hosszú, és nem is annyira érdekes kívülállónak, azért írom csak meg, hogy később emlékezzünk, mi hogyan alakult - szóval nyugodtan átugorható, nem vész el semmilyen lényeges infó.
Ott tartottunk, hogy ovin kívüli élet, illetve hogy volt ezzel az ex-ovis mizéria kapcsán összeverődött társasággal egy jó évünk, amikor egy kis ideig még majdnem azt is elhittünk, hogy így negyven környékén is lehet új baráti kapcsolatokat kötni. Első látásra úgy tűnt, hogy kompatiblis személyiségeik vannak a gyerekeinknek, és teljesen azonos vagy legalábbis egészen közeli nevelési elveket vallunk, emellett korban, társadalmi státuszban, tanultságban többé-kevésbé egy szinten mozogtunk, és az undorító csaló óvodavezető erős kötelékeket alakított ki közöttünk, mert egy közös ellenség már csak ilyen. Mindig akadt olyan heti egy közös program, játszóháztól és játszótértől, az egymáshoz átjárogatásokon, pókerpartikon és bulikon át, egészen a közös Balatonozásig és ausztriai síelésig. Nem tudjuk, hogy mennyiben volt köszönhető az állandó stabil gyerekbagázsnak, vagy amúgy is bekövetkezett volna, ahogy növekszik, de tény, hogy Kissmajom magához képest lassan egészen kinyílt, például elkezdte vitákban megvédeni magát a félrehúzódó áldozat attitűd helyett. Amikor teljes kompánia egyszerre volt jelen, általában Va volt az, akivel a legtöbb időt együtt töltött - ő nagyon jól tudta kezelni Kissmajom változékony (hol izgága, hol álmodozós) temperamentumát, és szinte terápiás hatással volt rá, amikor Ma gonoszkodásai miatt túlpörgött és rohangálni-hangoskodni kezdett; cserében Kissmajom alkalmazkodott az ő hangulataihoz, és játszott vele akkor is, amikor a többiek nem voltak hajlandóak meghallgatni se a kéréseit vagy javaslatait, mert ő egy igazi underdog, akinek a sokkal függetlenebb Kissmajommal ellentétben, minden vágya, hogy befogadják, és szenved ha ez nincs meg. De ami a legfontosabb, Kissmajom elkezdett barátkozni kifelé is: ha ismerős nélkül voltunk bárhol, idegen gyerekekhez első hívásra odament, sőt egyre gyakrabban ő maga kezdeményezett, kérdezett, ötletelt, lelkesen részt vett akár számára nem annyira érdekes játékban is, csupán az interakció kedvéért. Így aztán nagy általánosságban pozitívnak értékeltük a csapattal közösen töltött időt, bár végig voltak red flag helyzetek...
Az első ilyen igazán kiábrándító dolog, az az anyukák reakciója volt a gyerekek között felmerülő problémák kezelésére, ugyanis én voltam az egyetlen, aki valódi előrelépést akartam, a kibekkelős sunyítás helyett. Mivel Ma egy folyton nyavalygós gyerek, sajnos az elején én is többször gyanútlanul belefutottam abba, hogy a sápítozó hangját hallva, rögtön ugrottam és rászóltam Kissmajomra, hogy szépen játsszon, anélkül, hogy megbizonyosodtam  volna róla, hogy tényleg csinált-e bármi helytelent, de egy idő után elkezdtem figyelni őket, és rájöttem, hogy igazából ilyenkor csak annyi történik, hogy Ma úgy próbálja kiszorítani Kissmajmot a játékból, hogy minden egyes lépésnél beleköt és leszidja valami teljesen jelentéktelen semmiségért (hogy nem azzal, nem úgy, nem akkor kell ezt vagy azt tenni), amíg ő meg nem unja, és önszántából tovább nem áll. Attól kezdve a fölöslegesen eltúlzott moderálgatás helyett inkább mindig Kissmajmot vettem védelmembe, és többször kértem Ma anyukáját is, hogy legyen szíves beszélni a fiával, mert ez így nem okés, hogy én azonnal intézkedek, ha az én gyerekem egy off mozdulatot tesz, az övé meg konkrét bully, és ezt senki sem akadályozza meg.
Nem csak Kissmajommal volt ilyen egyébként, hanem minden kisfiúval, aki nem engedte át neki a komplett kontrollt, az új oviban is így nyomul, csak ott sokkal több az önálló személyiség, meg az olyan gyerekek, akiknek azonos az érdeklődési köre, így eszükbe sem jut a Ma által szervezgetett akciókban részt venni, hanem egymással játszanak - az utóbbi időben emiatt egyre többször marad magára, vagy kettesben mert Ki még irányítható, vagy kénytelen a többiek által kitalált és neki nem tetsző szabályokhoz alkalmazkodni. És persze a kis otthoni bandában sem Kissmajom volt az egyetlen áldozata, ez többször is téma volt a felnőttek között, de sajnos kizárólag csak akkor, ha mi, az elszenvedők anyukái magunk között voltunk, mert konfrontálódni rajtam kívül senki sem akart... Va anyukája például bevallotta, hogy Ma az ő gyerekét ha lehet, még durvábban csesztette ismeretségük alatt végig, elkergette, megalázta, de ő ilyenkor ahelyett hogy valamilyen dialógust kezdeményezett volna, inkább kivonta a szituációból: hazavitte vagy el sem hozta játszózásokra, ha biztosan tudta, hogy Ma is ott lesz, és tökre örült, amikor kiderült, hogy nem jönnek el nyaralni vagy telelni, és teljesen más suliba akarják majd járatni, mint ahova ők bejutottak. Az ikerfiúk anyukája is elmesélte, hogy komolyan aggasztja Ma közelsége, mert a Za és közötte zajló hatalmi viaskodás oda fajult, hogy Ma egyszer azzal provokálta, hogy ha annyira menő, akkor dugja bele az ujját a konnektorba; de ő sem szólt az illetékesnek, csak reménykedett, hogy a külön intézményekbe kerülés után úgyis eltávolodnak egymástól a gyerekek, és így megússzák a komolyabb bajokat. Illetve tartozott még a klubhoz két kislányokkal rendelkező család, ahol még intenzívebb civakodások folytak, mert Di (aki mindenkinél legalább egy, és Kissmajomnál másfél évvel nagyobb) egy borzasztóan kompetitív, erőszakos, törtető valaki, aki mindent harcként fog fel, amiben neki minimum parancsnoknak kell lennie; a másik fél, Da anyukája viszont ezekben a csetepatékban kivétel nélkül a saját gyerekét hagyta cserben, jó esetben úgy, hogy finoman szuggerálta, hogy engedje a másikat győzni, rossz esetben úgy, hogy baromira leszidta szegény lányát, amikor az lázadni próbált az őt érő szivatások ellen.

Számomra egészen sokkoló élmény volt szembesülni ezekkel az extrém módon konfliktuskerülő hozzáállásokkal, és fokozatosan ráébredni, hogy miközben mi hozzánk hasonló szülőknek gondoltuk ezeket az embereket, nekik sokkal fontosab bárgyún mosolyogva semleges témákról traccsolni a viszonylag frissen szerzett ismerősökkel, mint az, hogy kiálljanak a saját gyerekeik mellett... De mivel mindenki csak az érintettek háta mögött elemezgette a-másik-gyereke tetteit, a kölkök is teljesen átvették ezt az egészségtelen csendben eltűrős mintát, és mindenki* a maga módján küzdött meg vele: szerencsétlen Da tehetetlen dühében sokat sírdogált, Va durcás passzív-agresszív kismalacként állt ellen, Za minidiktátorrá lépett elő mindegyik olyan alkalommal amikor Ma nem volt jelen, és végre ő is kiélhette magát.
Én a mizantrópiám ellenére egy eléggé toleráns ember vagyok (contradiction in terms): úgy általában nagyon keveseket és nagyon nehezen engedek magamhoz közel, de akit felületesen ismerek, annak kapcsán ritkán ítélkezem vagy gyűlölködöm, elfogadok csomó mindent akkor is, ha nem értem... és van véleményem, persze, hangoztatni is szoktam, akkor is, ha vita a vége, mert hiszem, hogy az értelmes ellenérvek ütköztetéséből minden fél tanulhat, de alapvetően majdnem minden emberi gyengeséghez igyekszem empátiával viszonyulni, mert nekem is van éppen elég hibám, és jól esik, ha velem is megértő az, aki észreveszi őket. De van pár dolog, amit nem tudok megbocsájtani, illetve leginkább felfordul a gyomrom tőlük - ilyen a képmutatás (az arcodba kedves vagyok és hízelgő, a hátad mögött fröcsögve pletykálok, esetleg jól átkúrlak), a primitívség (tiszteletlen beszédmodor és/vagy bántó viselkedés azzal szemben, akit állítólag szeretek), és a gerinctelenség, annál aljább dolgot elképzelni sem tudok, mint amikor valaki cserbenhagyja a másikat, miközben valójában teljesen egyetért vele, és négyszemközt biztosítja is a támogatásáról (ez főleg azóta pet peeve, amióta anya vagyok, és természetesen hatványozottan igaz olyan helyzetekre, ahol a saját kiszolgáltatott gyerekét nem pártfogolja valaki egyértelműen). És ahogy a kezdeti ismerkedős leplek lehulltak, M. is és én is egyre többször értetlenkedtünk azon, hogy mi értelme ennek a kétszínű alakoskodásnak,és langymeleg látszatbékének, vajon miért csak nekünk mániánk, hogy mindenki normális és nem utolsó sorban biztonságos körülmények között szórakozhasson, és a becsületes, fair bánásmód iránti alapvető igényeik ki legyenek elégítve azoknak is, akik maguknak még nem képesek ezt megkövetelni. Csak bámultunk ki a fejünkből, hogy ezek az amúgy civilizált emberek egészen furán viselkednek a párjukkal, szemrebbenés nélkül manipulálják vagy alázzák meg egymást önző érdekek vagy egy jó poén kedvéért, gátlástalanul hergelnek és bántanak, hazudoznak és megtiltanak, de ilyen alpári szinten, hogy dagadt tehén vagy, ostoba tanulatlan vagy, nem mehetsz el kocsmázni a haverokkal, meg ne tudja a férjem, hogy megvettem magamnak ezt vagy azt, mert botrány lesz, vagy a "kedvenc" megcsalom a feleségem, de ne áruljátok el neki. És én elkezdtem rájönni, hogy nem érdemes határozott véleményt hangoztatnom senkinek (például arról, hogy Ma bully viselkedésével foglalkozni kellene), mert miközben négy- vagy hatszem között vehemensen háborgott mindenki, amikor kiálltam az illetékessel is tisztázni a gondot (Ma anyukájának elmagyarázni, hogy amit ő nem vesz észre a kisfián, az attól még ott van, és ezt nem csak én látom/szenvedem), úgyis sorra lekushadtak, és magamra hagytak, mint valami hablatyoló agitátort.

Tavaly ősztől aztán, mikor már az ovis elválás végleges lett, és csak azon kívül lehetett mindenkivel egyszerre találkozni, elkezdtek vészesen szaporodni/sűrűsödni a kellemetlen incidensek is, és számunkra beindult és egyre gyorsabban eszkalálódott az endgame. Kezdődött egy beöltözős Halloween mulatsággal Va szüleinél, amikor a házigazdát látványosan mellőzték a játékokban, Kissmajom és Da szinte végig csak kettesben** tevékenykedtek, Ki magából kikelve*** káromkodott és rongált, és mi meg is beszéltük itthon, hogy már bánjuk, amiért felajánlottuk a házunkat következő bulihelyszínként.
A bulink előérzeteinknek megfelelően mindenkinek jó volt, rajtam és Kissmajmon kívül: az apukákat gyorsan leküldtem M. szobájába pókerezni (amúgy mindenféle érzelmi zsarolással rövid láncon tarták őket a feleségek, gondoltam legalább egyszer ne menjen ez a faszság), Di anyukája nem jött el a beteg picije miatt, így ő teljesen kontroll nélkül garázdálkodott, és Ki csatlakozott hozzá az itt-mindent-szabad akcióban, miközben Ma a szokásos mindenkit irányítgató (és aki nem irányul, azt kiközösítő) játszmáiba kezdett. Az anyukák lazán eldumálgattak, én voltam a feketeseggű (vagy M. szavaival élve deviáns), amiért beleszóltam a kicsik dolgába, és Kissmajom helyett ki mertem kérni, hogy ne az legyen a fő csapásvonal, hogy minél több játékát leborítsák a polcról, majd a hevesebb vérmérsékletűek végig is gázoljanak rajtuk. Nem értették meg, hogy nem az a tiltakozásom lényege, hogy hány játék ment tönkre, és fizessék ki hogy visszavásárolhassam, hanem hogy ez az egész rombolásos menet azért kezelendő, mert visszatérő sémákat erősít meg és ezáltal frusztrációkat szít tovább - akinek a domináns csapatba tartozott a gyereke, az nem érezte hogy ez beavatkozást igénylő vagy orvosolandó, akinek az elnyomottba, az gyáván elsompolygott, és nem megoldást keresett, csak csendes elhatározásra jutott, hogy ő a gyerekét majd inkább diszkréten távoltartja az agresszoroktól, és a saját házában tuti nem rendez összejöveteleket a jövőben.
Egy már előre megbeszélt szilveszteri házibuli volt még ezek után, ahonnan közvetlenül éjfél után mindenki kvázi elmenekült, mert a házigazda Di senkit nem engedett azt és úgy játszani, ahogy szerették volna, nem szabadott kipróbálni a játékait, mindenből versenyt gyártott amit neki kellett megnyerni, és őrjöngve hisztizett minden apróságon, ha valaki nem a kedve szerint járt el.
Ezek közepette folyt még decemberben Kissmajom játszóházas születésnapi zsúrja is - a fenti pattern ott is ismétlődött, Va volt az egyetlen, akivel az ünnepeltünk szívesen játszott együtt, de a legsokatmondóbb az volt, hogy igazán szuperül akkor érezte csak magát, mikor az összes meghívottja hazaszállingózott, ő ott a helyszínen megismerkedett pár aranyos gyerekkel, és zárásig önfeledten bandáztak.

Januárra és márciusra le volt foglalva ekkor már egy-egy közös síelés; az első előtt erősen sejtettük, a másodiknál induláskor már tudtuk, hogy részünkről ez lesz a hattyúdal. Már első napon kiborítottam a bilit... lehet, hogy tényleg igaza van az uramnak a devianciámat illetően... :) Anno a gyerekeink egyszerre kezdték a síelést, ez volt a második szezonjuk havon, de mivel a fizikai adottságuk és tehetségük is különbözik, és év közben műanyag pályára**** is különbözőképpen jártak, volt egy vak számára is látható hierarchia a csúszásuk minőségében: Da volt a legeslegügyesebb, őt szorosan követte Kissmajom, utána jócskán lemaradva Di és Ka, aztán Za és Va, és végül Ki, aki kanyarodni és fékezni sem tudott még. (Ma apukája nem szereti a havat, így ott a családi direktíva, hogy ők nem síelnek, meg az anyuka épp szülni készült, szóval nem is jöttek velünk.)
Előrebocsátom, Ki szüleit  (akiket én vezettem be a társaságba, mert szóltam oviváltáskor, hogy van még egy helyünk, mentsék ki ők is a gyereküket, és csatlakozzanak) direkt kértem fél évvel utazás előtt, hogy járassák magánórákra, hogy elérje a többiek minimális szintjét és legalább hóekében tudjon közlekedni, de elvitték párszor, aztán úgy gondolták, hogy mivel meg tud állni a lábán, annyi elég is lesz - amikor azonban ez ott a helyszínen kiderült, a tapintat mindennemű hiányát tanúsítva, az apja könyörögni kezdett, hogy hadd járjon ő is a többiekkel együtt oktatásra, mert ha nem, akkor... az évszázad érve: sír. Meg is lett próbálva ez a dolog egy fél napig, de hiába igyekezett lelkesen, csak esett-kelt szerencsétlen, a teljes társaság meg szívott miatta, mert egy óra alatt konkrétan kétszáz métert tudtak csúszni a leglaposabb bébipályán (megjegyzem: változó technikával, de piros pályán is simán lejutó gyerekekről beszélünk). Ezzel persze senki sem volt elégedett, mert marha drágáért olyan tanfolyamon nem érdemes résztvenni, ahol nem csak hogy semmit sem tanul a gyerek, de még a telet is elátkozza unalmában - viszont jó szokásukhoz híven, csak magukban morgolódtak meg egymásnak panaszkodtak, lépni senki sem mert, nehogy konfrontálódni kelljen a nem épp lady-ségéről híres anyukával. Hát én léptem, kértem a sísuli tulajától egy ellenőrzést, hogy jól gondolom-e, hogy a gyerekek által produkált színvonalak nem kompatibilisak egymással, és bejelentettem, hogy magántanárt szeretnék kérni, hogy haladjon is, de főleg élvezze Kissmajom a siklást; Da anyukájának szóltam előtte, mert a két gyerek műpályára is együtt jár három éve, és ő azt választotta, hogy velünk tartanak.
Második este kitört a botrány. Az ikrek anyukája, aki délután még nekem és Da szüleinek simán bevallotta, hogy neki is tele van a töke (és ő is ki akarja venni a fiúkat, csak már nincs további szabad magánoktató arra a hétre), most ezt a jelenetet jótékony amnéziával letudva, vádaskodni kezdett, hogy miért gondolom hogy az én gyerekem egy sztár, és mindenki másnál annyival ügyesebb, hogy különórán kell szárnyalnia. Mondtam, hogy én egyáltalán nem érzem így (noha az oktatók is megerősítették, hogy jelentős különbségek vannak, tehát éppenséggel érezhetném is akár), és felajánlottam, hogy bárki nyugodtan társuljon be mellénk, még fizetnie sem kell pluszba, két kikötésem viszont van: Ki légyszi ne, mert ő még annyira kezdő, hogy akadályozza a normális előrelépést, és Di se, mert az ő konstans rivalizálását Kissmajom és Da rosszul viselik, senkinek se érdeke, hogy folyamatosan önjelölt tanárként stresszelje őket, hogy ezt nem jól csináljátok, nézzétek így kell, én vagyok a legügyesebb, én leszek a sorvezető, stb. Di és Ki anyukái persze sértetten rámugrottak, hogy ezeket a különbségeket és vitákat az oktatók dolga kezelni (őőő, nem... actually nevelés dolga)... M. csak nézett rám döbbenten, és egyszerűen nem bírtuk megérteni, hogy hogy lehetnek ennyire elvakultak, és mi tagadás bunkók, mennyire inkorrekt és tapintatlan már elvárni, hogy más gyerekek szenvedjenek azért, mert a tiédet nem tudod kordában tartani. És amin már el sem képedtünk (hiszen ő a saját lányát sem óvja meg soha, miért védene meg engem), Da anyukája is visszasunnyogott, mintha nem önszántából csatlakozott volna a magánórára, és nem örült volna hogy intézkedem, mikor ő nyelvtudás hiányában nem tudott. Mindeközben az apukák nagyjából egy szót sem bátorkodtak hozzátenni az asszonycirkuszhoz, csak mikor este a feleségek felvonultak, akkor hangzott el néhány minden-viccnek-fele-igaz megjegyzés, hogy végülis jogosan jártam el, nem indulhat minden egyes alkalommal nulláról az oktatás csak azért, mert valaki benyom egy totál kezdőt, mert ugye születtek itt időközben és még fognak is kistesók, akik épphogy tanulgatnak ülni-mászni. Az eredmény az lett, hogy én ezek után kiszálltam ebből az abszurd catfight produkcióból, őszinte jókívánságommal megkapták a kifizetett oktatónkat, hogy végre legalább fel tudják vinni a szerencsétlen gyerekeiket az igazi hegyre is (mivel Ki nem tud egyedül liftezni, kellett mellé egy külön tanár, hogy a szó szoros értelmében támogassa be- és kiszálláskor), és mi attól kezdve végig csak családilag síeltünk, csodálatos volt, de tényleg, ezért komolyan hálásak voltunk mindenkinek utólag, mert saját indíttatásból nem próbáltuk volna ki (mert én például a nyugdíjas tempómmal már nem érem utol Kissmajmot, ha full speed siklik lefele).
Hazatérés után nem találkoztunk többet, csak az ovistársak anyukáival futottam össze pár percekre, és persze a gyerekek ott továbbra is együtt jártak, illetve Da Kissmajommal folytatta a síoktatást itthon is. Csoportos cseten ment a kommunikáció, igaz sokkal kisebb intenzitással és felületesebb témákról mint régebben, de addigra már egyértelművé vált, hogy kétségkívül mindenki továbbra is leginkább kettes pletykapartikban osztja meg a full társaság előtt felvállalni nem merészelt gondolatait. A már lefoglalt márciusi síelést kettős érzésekkel vártuk: nem annyira, mert mindenkiből baromira kiábrándultunk és hátunk közepére sem kívántuk már a találkozást, de nagyon is, mert a hármasban csúszkálás emléke miatt tudtuk, hogy szuperül telik majd, bármilyenek a további körülmények.
Természetesen ez a hét sem múlt el eseménytelenül, mert késő délutántól lefekvésig nem sok szórakozási lehetőség volt a szállodában, a felnőttek a bárban, a gyerekek a játszóházban tartózkodtak többnyire, tehát kénytelenek voltunk kapcsolatban maradni. Viszont a gyerekek elkezdtek falkásodni a Ma hiányán fellelkesült Za vezénylésével, értelemszerűen Kissmajom ellen, mivel bevallottan irigykedtek rá: miközben ő az egész idejét velünk tölthette szabadon, kedvünk szerinti beosztással, röhögcséléssel és fogócskákkal, nekik kötelező volt a napi négy órás szigorú tanfolyam, ami kinek-kinek vérmérséklete és sítudása szerint vagy erőltetett menet volt, vagy ingerszegény tengés-lengés. Nem küldték el maguk közül, de mindig őt nevezték ki hunyónak, fogónak, vagy különféle gonosz szereplőnek, aki csak ellenségként funkcionálhatott a közös játékban - szegénykém ezeket gyanútlanul elfogadta, és nem is sejtette, hogy észrevétlenül megváltoztatják a játék szabályait, és ő fog rosszul kijönni ebből. Felmásztak például egy magas hóbuckára, hogy ők a várlakók, Kissmajom legyen a támadó, fentről szórták az arcába a hógolyókat, rugdostak hogy gyere húzd meg a lábunkat, majd amikor a kérésnek eleget téve valóban elkapott egy bakancsot és a tulajdonosa seggen lecsúszott a másfél méteres dombocskáról, üvöltve árulkodni kezdtek, hogy Kissmajom lerántotta. Vagy egy másik esetben ugyanilyen felállásban bezárkóztak előle a játszószobába, azzal élvezkedtek hogy bentről tolták az ajtót, Kissmajom meg részben kérésükre, részben egyre mérgesebben hogy nem engedik be, egyszer csak egy nagyobbat lökött, az egy fejjel kisebb Za ettől felborult és megütötte magát, és máris rohant ordítva panaszkodni. Nyilván nem szemét számító módon, és talán nem is tudatosan esküdtek össze így ellene, de a végeredmény attól még igazságtalan volt, Kissmajom kétségtelenül egyre feszültebb lett a sorozatos cseszegetéstől, amit talán nem is tudott megfogalmazni magában, csak érezte, hogy nem tisztességesek vele, így egy idő után már ő sem reagált kifogástalanul, hiszen mind a mesterségesen kialakított ellentét, mind a folytonos kizárás zavarta. És akkor persze jött az elvárás, hogy én szidjam meg Kissmajmot, amire nem voltam hajlandó, hiszen minden megmozdulása csak reakció volt arra, ahogy vele bántak.
Az utolsó két napon már az estét sem töltöttük a társasággal, mert nem tudtunk és már nem is akartunk kezdeni semmit olyan felnőtt emberekkel, akik ennyire rosszindulatúan viszonyulnak Kissmajomhoz, miközben nem hajlandók egy pillanatra se elemezni a helyzetet, és beleképzelni magukat az ő helyébe, illetve belátni, hogy nem csak egy fizikai akció minősülhet ám agressziónak, annál sokkal undorítóbb dolog az ő gyerekeik szüntelen közvetett piszkálódása. Mi mindig szigorú (ön)kritikával kezeltük a gyerekünket, mindig ugrottam az első pisszenésre is, ha gyanús volt valami, de túlozni és csak azért lecseszni őt, hogy megfeleljek egy a szemünkben magát egyre jobban elásó társaságnak... eddig tartott.

Hazaérkezésünk után írtam egy körlevelet mindenkinek, hogy sok sikert nekik a jövőben, próbáljanak meg kicsit nyíltabban kommunikálni egymással, és akkor még talán meg is menthető ez a barátkozás dolog, de mi most kilépünk, mert a gyerekünk fontosabb mint bármi, és a gyerekünk sajnos lassan nagyjából bárkivel és bárhol jobban érzi magát, mint ebben a közösségben.
Azóta már az is kiderült, hogy hál'Istennek ősztől az utolsó kötelék is elvágódik, mert az általunk választott suliba más nem kerül át, és lehet tiszta lappal indulni. Tanulságos másfél év volt ez rengeteg szempontból... forget and move on.

* Két másik gyerek is a kör része volt, de azok a fiúk szinte semennyi vizet nem zavartak, annyira totális mértékben manipulálhatóak; néha pillanatokra feleszmélnek, és önállóan döntenek, de alapvetően teljesen alávetik magukat a csordaszellemnek, és azon belül az épp kikiáltott irányítónak. Ki az új ovinkban is csoporttárs lett, és ugyan alapvetően nagyon aranyos, Ma szinte teljesen elszigeteli mindenkitől, mert annyira kis gyenge jellem, hogy néha a jóindulata, néha a magánytól való szorongás miatt, bármit megtesz, amit kér tőle. Ka (Za ikertestvére) más intézménybe jár, és az utóbbi időben az anyukájuk is egyre inkább úgy intézte, hogy Ma kavarásaihoz sok közük már ne lehessen, de ő meg a domináns tesója mellett törpül el a maga csendes, visszahúzódó, megfontolt karakterével, és az ő óhajainak megfelelően cselekszik.
** Kissmajom ezt egyébként egyáltalán nem bánta, ő az oviban is gyakran csatlakozik a lányokhoz, imádja őket, azok meg valósággal körülrajongják; szerencsére mindenféle macho allűr elkerüli, nem tartja cikinek a babázást vagy sminkelést se, és készségesen eltűri, hogy a gyönyörő nagy haját teleaggassák csatokkal... pillanatok alatt vesz le a lábáról minden nőneműt, legyen az kettő vagy nyolcvan éves (and everything in between).
*** Ő egy nagyon érdekes mozaikcsalád szeme fénye, negyvenöt körüli nagyon gazdag pasi és agyonműtött valamikor-gyönyörű nő utolsó gyereke a más partnerekkel már felneveltek után - jóindulatú de egészen egyszerű emberek, agyonféltik és agyonszabályozzák szegény kisfiút, és ő társaságban általában ki-kitör, mert tudja, hogy ott többet megengednek neki és nem csapják meg büntetésből.
**** Ez is egy kemény példája a beteges konfliktuskerülésnek: a gyerekeink együtt kezdték a gyakorlást a műanyag pályán, első évben többé-kevésbé hasonlóan fejlődtek, és akkor mentünk el első osztrák síutunkra, szintén csoportosan. Már egész ügyesen manőverezgettek, ment a kanyargás és a megállás és a liftezés, de ott kezdők közé pakolták őket, és olyan dolgokat gyakoroltattak, amire már semmi szükség nem volt, egy nagyjából vízszintes felületen - minden anyuka picsogott rajta privátban, én voltam az egyetlen aki elmentem a szervezőkhöz és követeltem, hogy a tudásuknak megfelelő oktatást kapjanak a gyerekek. Utána az itthoni műanyag pályán új tanárt kaptunk, aki katonaiskolás fegyelmet kívánt (síbakancsos dombon felfele futás, ha rosszul viselkedtek, stb.), én azonnal reklamáltam és kivettem Kissmajmot, mert nem akartam hogy meggyűlölje a sportolást, a csatlakozó Da anyukáján kívül mindenki más otthagyta a gyerekét, és csak nekünk sopánkodtak, hogy mennyire rosszul bánnak velük.

Hír

Ma kerek hat éve, hogy megtudtuk a hírt: a nagyon vágyott-várt-szeretett első gyerekünk sosem fog megszületni. Jövő hétig még velünk maradhatott búcsúzni - jövő héten van tetoválós időpontom, hogy ne csak a szívem, a testem is nyomát viselje annak, hogy volt nekünk, és nagyon vágytuk-vártuk-szerettük. Egyszerre kerül majd fel rám a neve Kissmajoméval együtt, és egy kép, amit M. legjobb barátja és Kissmajom keresztapja készít épp nekem.
Az időpont is véletlen volt (még ősszel foglaltam, akkor ez volt a legközelebbi szabad lehetőség), és az is, hogy B. ma küldte át a rajz nyers változatát megnézésre; mégis úgy érzem, egy korszak valahogy lezárul az életemben ezzel... elengedem a további vérszerinti gyerekek gondolatát. Volt egy kislányunk és van egy kisfiunk, a végtelenségig hálás vagyok Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, de egyiket sem merem tovább kísérteni ilyen álmokkal. Ennyi fért bele a bátorságomba, az agyamba, a szívembe és az életembe, és ennyi be is tölti: egészségesek vagyunk, boldogok, szerencsések, teljesek, így, ahogy vagyunk. Maradjunk meg ebben az új esztendőben, és még rengeteg hosszú-hosszú éven át ugyanígy, ámen.

Emlékezés így, szülinap előtt(ről)...

Fürdés után a majdnemnégyéves felöltözve várt az ágyon, amíg beállítottam a vackunkat (párnák, takarók, mindenkinek a sajátja, és a nagy közös), és vártuk, hogy M. előkerüljön altatáshoz, bohóckodott, énekelt, ugrált, rötyörészett, mint minden este - aztán hirtelen megállt, elcsendesedett, és egy kis elmélkedés után ragyogó szemmel elmosolyodva megszólalt:
- Én úgy örülök, hogy téged meg Apát választottalak!
Akkor csak annyira futotta a könnybelábadós meglepetésből, hogy megismételtettem vele ezt a kijelentést M. beérkeztekor, és mindketten agyonölelgettük, miközben ki tudja hányadszorra hálásak voltunk Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, az életnek.
Aztán mivel napi többször eszünkbe jutott ez az unearthly vallomás, tegnap rákérdeztem, hogy mit értett ezalatt.
- Hát az úgy volt, - válaszolt rövid mélázás után, - hogy nézelődtem lefele onnan a babavilágból, és egyszercsak megláttalak titeket, ahogy itt jöttetek-mentetek. És akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az Apa meg ez az Anya...
- És miért tetszettünk meg neked épp mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, - vágta rá habozás nélkül, - mert így... mosolygott a szátok!
♥

Én soha semennyire sem hittem az ilyen kiválaszt-egy-lélek jellegű mesékben. Aztán ettől függetlenül öt éve és egy hónapja minket is kiválasztott valaki, és mi végig tudtuk, hogy velünk van, és azt is, ahogy megengedi, hogy elengedjük, és elbúcsúzik, és elmegy. És mindig úgy éreztük, hogy három hónappal később ő küldte nekünk ezt az új csodát - akkor ezek szerint mégsem.
Ez a Csodánk is teljesen szabadon döntött. Hát van a világon nálunk szerencsésebb szülő...? És meglepő, hogy azóta is egyfolytában mosolyog a szánk?!
:)

Nothing but the truth

A múltkori kakálásról-lehet-hazudni-de-hazugságról-nem sztori kapcsán akartam említeni, hogy millió más dolog mellett azt is imádjuk ebben a kisfiúban, hogy annyira tisztességes, egyenes, őszinte, korrekt... mindig mindenben, én szerintem ilyennel még felnőttben sem találkoztam soha, nem hogy gyerekben.
Még a kis kölyökfejében éppen legfontosabb ügyekben sem próbál sosem trükközni... Ha én M.-hez küldöm azzal, hogy már csak tíz percet játszhat fürdés előtt, vagy M. küldi hozzám megkérdezni, hogy ehet-e öt gumicukrot, és én csak hármat engedek, akkor dudorászva visszabattyog, és bevallja a várakozó félnek a számára kedvezőtlen döntést, pedig simán bepróbálkozhatna egy-egy lódítással, amilyen jó előadó, nagy valószínűséggel le sem bukna vele...

A másik érdekessége, hogy miközben arra sosem használja fel a színészi tehetségét, hogy becsapjon minket, arra bármikor nagyon szívesen, hogy titkot tartson. Már kétszer bíztunk rá olyan komoly dolgokat, amikben nagyon rosszul jött volna ki, ha elkotyogja magát, de valahogy mertünk bízni benne, mert olyan... amilyen; és nem csalódtunk.
Először idén a házassági évfordulónkon volt az, hogy M. megbeszélte vele, hogy reggel elindulnak együtt, ahogy szoktak (ő munkába menet elviszi oviba), de tulajdonképpen az lesz, hogy Apuhoz fogja beadni egy soronkívüli Tata-napra, majd ő hazajön és elvisz engem egy meglepetésrandira. M. annyira furán érezte magát, hogy kamuzásra "kényszeríti" az ártatlan gyereket, hogy még aznap reggel is többször rákérdezett, hogy tutibiztos, hogy nem akarja nekem megsúgni, hogy mi készül? Mire Kissmajom méltatlankodva válaszolta, hogy: "De hát Apa, akkor nem is lenne meglepetés!".
Másodszor meg én szerveztem elvileg M. negyvenedik szülinapjára egy rejtélyes utazást a három legjobb barátjával, de gyakorlatban hónapokig tolódott az esemény, amíg össze tudtunk rakni egy minden félnek megfelelő időpontot. Mivel szerepjátékos getaway volt a terv, a hivatalos verzió úgy szólt, hogy velem kettesben lesz a mini-break, és Apu másnap utánunk hozza Kissmajmot vonattal (mert még egy éjszakánál sosem voltunk több időre külön, és mert hát vonatozni csudijó); de tulajdonképpen a kalandmester felhívta volna az indulás reggelén, hogy légyszi menjen érte egy benzinkúthoz, mert lerobbant az autója, és onnan a forgatókönyv szerint "elrabolták" volna a már lefoglalt szálláshelyre, az általam előzőleg már bepakolt bőrönddel együtt. Végül nem volt szívem meglépni, mert mindketten nagyon szenvedtek volna, ha három napig el kell válniuk úgy, hogy nem búcsúznak el előtte egymástól, úgyhogy utolsó pillanatban elhatároztam, hogy mindenképp kellőképpen nagy élmény lesz az ajándékom, bátran lelőhetem a poént - Kissmajmot kértem meg, hogy rajta, mesélje csak el az apjának, hogy mi a meglepetése. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és hosszas, értetlenkedő hezitálás után suttogva megkérdezte: "Most komolyan elmondhatom neki?!"

Kicsi kémem... Kicsi becsületes, megbízható, kicsi drága kincsem... el is érzékenyültem menten a saját történeteimtől... ❤

Csak hogy legyen update...

Megkérjük M. barátját, hogy a szombat délutáni közös programjukat tegyék át délelőttre: nekünk jobb lenne, mert nálunk lesz Apu gyerekezni, és múlt héten elmaradt a date-day, és most már nagyon örülnénk neki...
E.: Utána beülünk valahova, ha akarod, jöhetsz velünk... nem szexelni szoktunk ilyenkor publikus helyen, csak felnőtt módra beszélgetünk...
B.: Hát abban nincs semmi izgi!
E.: De nem szól közbe egyetlen gyerek se - az mennyire sokkal jobb, mint az izgi!
M.: Life after 40...

:D

A tökéletesből k̶e̶l̶l̶-̶e̶ merre tovább...?

Úgy egy hónapja esküvőn voltunk, a sajátunk óta először, M. egyetem alatti legjobb barátja házasodott, egy nagyon furcsa lánnyal, akit még embercsempészős menekültmentős időszakomban zártam a szívembe közös hullámhosszaink okán. Szűkkörű esemény volt, a családon kívül csak a férj három barátja és a párjaik voltunk jelen, összesen vagy harminc ember; a lagzit vártuk igazán, mert nyolcvanas-kilencvenes évek zenéit ígérték mulatóssal vegyítve, hogy a rokonok is ki legyenek elégítve, szóval érdekesnek ígérkezett - aztán meglepetésszerűen a templomi szertartás volt nagyon személyreszabott és igazán sírósan szép. Erősen leegyszerűsítve lényegében azt mondta a papnéni, hogy a hosszúéletű és boldog kapcsolatok titka az, hogy az ember tudjon bocsánatot kérni és bocsánatot adni, és mindig együtt újrapróbálni.
M. könnyes szemmel mosolyogva rámnézett, én meg ugyanúgy vissza - megcsináltuk. Döcögve-bizonytalankodva, megtanultunk és -tanítottuk egymást bocsánatot kérni és adni. Tizenegy évnyi hegyen és völgyön át, égen és földön túl, itt vagyunk, hazaérkeztünk, és ebben a hazában az univerzum legcsodálatosabb lénye az saját miniuniverzumunk közepe. A helyünkön vagyunk, és minden a helyén van körülöttünk. Nagyon nehéz innen továbblépni, irányt találni, elköteleződni felsejlő lehetőségek mellett. Kívánni és kérni éppen lehet, és kell is, mert ha ennyi minden megadatott, bűn lenne nem hinni a még több-ben. Ugyanakkor kísértés lenne követelni, elvárni ezt a többet.
Persze, nem bánnánk, ha Apu és M.Anyuka krónikus betegségei csoda folytán meggyógyulnának, ha M.Apuka hirtelen műtét nélkül is rendbejönne, ha váratlanul teherbe esnék, ugye... És a legnehezebb az, hogy míg nem fognak és nem fog, addig nekem akár még össze is jöhetne, ha még mindig szívvel-lélekkel és meggyőződéssel tudnék harcolni érte. Érdekes, hogy nem erőm nincs hozzá, és nem nembízom a sikerben, és nem is tartok a következményektől, bármi is lenne az eredmény. Csak valami megmagyarázhatatlan, irracionális, beteg félelem bújkál ott legbelül, hogy vajon mennyire, meddig nyújthatjuk-nyúzhatjuk a szerencsénket? Mekkora boldogságadag jár két átlagos, nem különösebben jóságos, nemes, tiszta embernek, akik már így is sokkal többet kaptak, mint ami másnak nem adatott meg, pedig ugyanúgy vagy még jobban megérdemelné...? Butaság, tudom, de komolyan azon agyalok, hogy ha többre pályázunk, kibillenünk ebből a tökéletes egyensúlyból, és valamit elveszítünk cserében; így csak tolom-tolom a döntést, és közben aggódóm, hogy kifutunk az időből, aztán mire megérik az elhatározás, és megjön a bátorságom, elúszik az esély.
M. szerint ez ilyen Kelet-európai kishitűség, merjünk nagyravágyni, és igenis bátorkodjunk lépni. Nem tudom, és ma nem is akarok gondolkozni rajta. Ma még csak olyan terveken vagyok hajlandó töprengeni, hogy jövő ilyenkor, ha teljesen kész lesz a kertünk, és minden dús zöld lesz benne és színes virágos, csinálunk egy ismétlést, és a világ legelképesztőbb jópasija az íriszekbe öltöztetett teraszunkon elvesz feleségül mégegyszer jól.

Life changing events...

Nem, nem vagyok terhes. Történtek viszont hatalmas dolgok, és már annyi mindenkinek ígértem privátban, hogy részleteket is kapnak hamarosan, hogy mesélem is őket rögvest.

Az úgy volt, hogy ültünk egy szép napon a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszán, és miközben a csodálatos kisfiunk viháncolt a jófej kutyánkkal, épp arról beszélgettünk, hogy ez már ennél jobb egyszerűen nem lehetne. Erre másnap M. kapott egy állásajánlatot attól a cégtől, ahová kerek két éve pályázott egyet, és akkor igencsak elrontotta a fél nyarunkat az, hogy nem vették fel. Közben persze silver linings... as it turned out, a lehető legjobb dolog volt ez az elutasítás, mivel ha akkor nem marad a jelenlegi munkahelyén, csak hitelből tudjuk felépíteni a házat, ugyanis gépekben, munkaerőben és anyagban is milliókban mérhető segítséget kaptunk tőlük.
Visszatérve két évvel ezelőttre: a szakmai interjún imádták, lelkesen körülrajongták, és konkrétan majdhogynem kimondták, hogy mikor kezdhet, aztán a visszahívásuk napokig késett, míg végül szabadkozva bökték ki, hogy a vezetőség váratlanul létszámstoppot rendelt el, és sajnos vissza kell vonniuk mindent, de megtartják a jelentkezési adatait, és blablabla. Nagyon szar érzés volt, mert egyszerűen nem értettük az egészet, a sok dicséret, és abból következő tervezgetéseink után elég nagy pofáraesés volt a hirtelen fordulat, főleg hogy egy nagyon jó hírű multiról van szó, azt hittük, hogy külföldi cégeknél ez nem így működik; meg tetszett volna neki a feladat is, végre kihívás és újdonság a sok éves stagnálás után, egy várhatóan nagyon sokáig stabil cégnél, ahol sok a fejlődési és fennebb lépési lehetőség... annyira vágyott rá, hogy igazándiból elfogadott volna kicsit kevesebb pénzt is, mint amennyit épp keresett.

Fast forward to three weeks ago: felhívja ugyanaz a HR-es csaj, aki akkor a rossz hírt közölte és azt mondja, hogy lenne valami, érdekli-e még, volna-e kedve bemenni egy beszélgetésre a csapatvezetővel, aki embert keresgél - őszintén szólva a nem sok volt, és miután reflexből igent mondott, még tanakodtunk is, hogy mennyivel előtte van az, hogy még nem ciki lemondani, mert épp közeledőben volt egy határidős dolga a mostani munkahelyen. Aztán enyhén másnaposan, nagyon kialvatlanul, és teljesen beleszarva az egészbe, elment mégis, hogy ha nem más, legalább rákérdez a múltkori okokra, és lesz valami lezárás-íze a régi szerencsétlenkedésnek. Jelen volt a legutóbbi interjút vezető fickó, meg még két menedzser, szakmai ügyben egyetlen egy kérdés sem hangzott el (előttük voltak az akkori papírjai, meg emlékeztek is rá), és gyakorlatilag abból állt a két órás találkozó, hogy megpróbálták meggyőzni, hogy mennyire jó lesz neki ott. Mondhatni, hogy sikerült is nekik, mert úgy jött haza, hogy csillogó szemmel mesélt, de tanulva a múltból azt beszéltük meg, hogy inkább ne éljük bele magunkat semmibe, mert ha ezúttal nem is lépnek vissza, legalábbis anyagilag tuti nem tudnak jobbat ígérni a mostaninál, hiszen az elmúlt időben továbbképződött és jelentősen kibővült a munkaköre a jelenlegi cégnél, és ezáltal a fizetése is megmásfeleződött. A következő hét elején felhívták, és lazán bemondtak kezdésnek egy olyan éves bért, mindenféle extra juttatásokkal (SzÉP kártyától kajatámogatáson át magánkórházi ellátásig) kiegészítve, amire egyszerűen nem lehetett nemet mondani - úgyhogy nem mondott.

És itt jön a képbe a még nagyobb durranás, ugyanis meghánytuk-vetettük, hogy amellett, hogy a mostani főnökét nem kellene szarban hagyni mínusz egy fontos emberrel, pénzügyileg sem lenne okos dolog kilépnie. Csináljuk inkább azt, hogy az őt nélkülözni nem tudó munkakört továbbra is elvállalja távban, a többi ügyeit (sok, de megfelelő rutinnal simán csinálható félműszaknyi időben) meg átveszem én, az a rész eleve nem rocket-science, ráadásul lesz fél évem betanulni. Decemberig kitalálhatom, hogy tetszik-e az egész, és ha igen, akkor sajnos a nagy visszavárás ellenére fel fogok mondani a munkahelyemen - én már tudom, hogy bármennyire szerettem anno, nekem most már nem fog hiányozni, ami a céget illeti meg... hát az új felállás szerint keresni nagyjából ugyanannyit fogok, de maximálisan én fogom beosztani az időmet, és a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszáról dolgozhatok, a sziesztázó kutyánk mellől, szóval... they can't really beat that. Arról nem is beszélve, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy Kissmajomnak csak akkor és annyi időre kell majd oviba járnia, amikor és amennyihez kedve lesz, ami ugye nem lényegtelen szempont.
Két éve majdnem megjósoltam, ha nem is megvalósulást, mert azt nem mertem volna remélni sosem, de a vágyamat, hogy megtörténjen, igen. Most meg azt kellene hozzátenni így a végére, hogy már csak a kisstestvér hiányzik, de nem tudom, hogy igazán tutibiztosan hiányzik-e, és amíg el nem döntöm, inkább kerüljük a témát - és hajrá, másfajta új kezdetek... :)

Seggrészeg vagyok...

...és boldog... jajjj, nagyon! El sem hiszem, de nagyon úgy tűnik, hogy szobmaton megyünk az új, csodaházba...

Találtunk burkolót. A legutóbbi bejegyzés óta már másodszor, az első találat ugyanis egy genrictelen, hazug, undorító fasz (Pardon my French!) volt, aki bevállalta a munkét, mert jól fizetett, aztán félúton lazán bejelentette, hogy bocsi, de mégsem tudja megoldani, ő most akkor inkább lelépne. Ott álltunk, gyakorlatilag két lépéssel a finish előtt, háromnegyedkész belsővel, kétségbeesetten, amikor jött egy tiszta véletlenül a neten talált huszonéves cigány fiú, és tíz napra ígérte, egy hét alatt befejezte, álom-minőségben... igen, kiemelem, hogy CIGÁNY, mert ugyanolyan fontos, mint az, hogy az eddig az építkezésünkön dolgozó szakik közül csak egy másik volt az, az ács-csapat... és valahogy fura módon szintén csak ez a másik volt az, aki betartva szavát, korrekt módon és pontos határidőre, plusz nem mellékesen kiemelkedően jó áron, elvégezte a munkáját. (Szóval ha valakinek kell elérhetőség, írjon privátban, és máris adom, soha ennyire bátran nem ajánlottam senkit!)
Úgyhogy ma pakolásztam... csak úgy light-mode, mert a legutóbbi költözésünkkel ellentétben, most nincs szigorú dátum, amikorra mindent át kell cuccolni, maradhat minden a jelenlegi helyén, amíg a legfontosabbakat lépésről lépésre be nem rendeztük odaát.

Gondoltaban, mindig egy lépéssel előre, mint egy igazi telhetetlen majom, már a kertet rendezem, irányítgatom a Bobcat-es embert, kerítésépítőket koordinálok, tavat tervezek, alliterálok, méricskélek és rajzogatok, olyan jó lesz már ténylegesne ott lakni, nem ruhát cserélgetni, amint kiérek, nem kerti vízcsappal szerencsétlenkedni, nem ugyanazon törlőkendőt elmosogatni negyvenszer, hogy képes legyen actually takarítani...
Holnap Kissmajom Apunál szórakozik, reményeink szerint szombat estig. Nagyon ritkán (pl. színházbajárás) szervezzük ezt így, mert alapvetően velünk akar lenni éjszaka, és ha nem is szomorkodik, de azért reménykedve meg szokta kérdezni szinte mindig, hogy érte megyünk-e (eddigi élete során tíznél többször azért nem éjszakázott külön tőlünk, és olyankor is mindig már szinte hajnalban rohanunk érte), de most egyszerűen nem megoldható, hogy láb alatt pakolásszon, úgyhogy Tata-nap lesz.

Mi van még...?  Jah, kutyánk lesz. Lulu megnézte nekünk olyan két hete élőben is, és hát ha valakinek, neki el lehet hinni, ha azt mondja, hogy két öt lény egymásnak teremtetett...  Kisscához méltó szupernevet tervezünk neki (itt majd természetesen Kisstya lesz), és nagyon reméljük, hogy hamar felépül az ivatralanatásból, illetve azzal egyidőben sikerül megépíttetni a bizotnságos kerrítésünket is, és vele teljes lesz a családunk.
Jajjjna... haza-ánkba kkészülünk... át ez teljesen elviselhetetlen, nem...? :)

Ezérttartittezazország.

Adhattam volna nézettségvadász címnek azt, hogy "Örökbefogadásunk története", de nincs kedvem mókázni, mert dühös vagyok és csalódott. Off téma ez is tulajdonképpen, de mert csak ez a blogom van, és mert muszáj valahol világbakiabálósan kinyünnyögnöm magamnól, hát nesztek...

Szeretnénk egy kutyát. Már körülbelül ezer éve, de eddig mindig olyan ötven négyzetméteres lakhelyeink voltak, udvar nélkül, szóval mostanáig csak álom volt ez is. Gyerekkoromban nekem nem lehetett papagájnál és hörcsögnél nagyobb háziállatkám (nagyjából ez volt az egyetlen kívánságom, amit Apuék nem teljesítettek), Anyu halála után befogadtunk egy vigaszkutyust, de már gyakorlatilag szinte hetek alatt hatalmasra nőtt, nem érezte jól magát a tömbházban, így legjobb barátnőmék szüleihez vittük őt vidékre, nagy területre - és ettől kezdve mindegy is, mennyire volt boldog ott, nekem mindig az lesz az érzésem, hogy cserben hagytam őt, túl könnyen lemondtam róla, és örökké élni fog bennem a kép, ahogy mindig sokáig ugrált-csóvált-sírt örömében, amikor meglátogattam. M. családja hosszú ideig pont ennek ellentéte volt, nem volt ritka náluk az egyszerre több nagytestű kutya sem, cicacsapatokról nem is beszélve - M.Apuka nagy kedvence még élt, bár pont nagyon beteg volt már, mikor megismerkedtünk, el is kellett altatni nem sokkal azután; azóta M.Anyuka nem szeretne többet, pont tegnap beszéltünk róla, hogy ez így mennyire nem fair, amikor egy állat és gazdi lelke összekapcsolódik, létre kellene jönnie valami köteléknek*, ami biztosítja, hogy pont egyszerre távozzanak erről a világról...
Nem volt kérdéses tehát, hogy amint költözünk, lesz egy új családtag, de valószínűleg pár hónappal későbbre toltuk volna a dolgot, hogy nyugodtan be tudjunk rendezkedni, mindenki megszokja az új helyet, és nem utolsó sorban legyen egy szökés-proof kerítésünk. M. szerint amúgy is amint odaköltözünk, tuti megtalál majd minket a világ összes kóbor élőlénye, és magunkat ismerve nyilván meg is tartjuk majd mindet. Csakhogy néhány héttel ezelőtt Kissmajom sétánk közben találkozott egy Bodza nevű kutyussal... Namost a gyerekről tudni kell, hogy boldog sziával üdvözöl kivétel nélkül minden egyes szembejövő ebet, sokszor alig bírom meggyőzni, hogy várja már meg a gazdikkal való egyeztetést, mielőtt simogatni indulna; ha kerítés mögül ráugatnak, megijed és ölbe kéretőzik, de olyankor is rögtön magyarázza, hogy csak azért történt így, mert megrémítettük a kutyót, és védi a kis területét, illetve szeretne ő is kijönni sétálni, ezért mérges. Bodzával egy órán keresztül labdáztak a közeli parkban, mindketten imádták, nehéz volt elvonszolni őket egymástól, és Kissmajom azóta is emlegeti, hogy keressük meg, hol lakik vajon, mikor jön újra...? Szóval megbeszéltük, hogy egy kicsit gyorsítunk a projekten, és majd inkább mindannyian együtt illeszkedünk be az új otthonunkba - én meg lelkesen megírtam a bemutatkozó szösszenetet családunkról, hogy indulhat a dolog.

Egy hete aktívan (értsd: napi több órán át) keresgélek, általános és konkrét hirdetésekre irányuló leveleket küldtem el (több, mint ötvenet) rengeteg különböző egyesületnek, menhelynek, alapítványnak, állatvédőnek, szervezetnek, fajtamentőnek, gazditalálással foglalkozó FaceBook csoportnak. Ebből kevesebb, mint tíz helyről érkezett válasz, és három darab volt használható... az sem túl ígéretes, de legalább őszintén segítőkész.
Belátom, nem vagyunk a legegyszerűbb eset. Nem is az a gond, hogy van egy kétéves gyerekünk, akiről csak mi tudjuk, hogy mennyire nyugis és érett viselkedésű - azaz akár érthető is lenne, ha sokan elküldenének azzal, hogy hát ekkora mellé csak babakutyát javasolnak, mert egy felnőtt nem tolerálja majd, ha nyúzni kezdi (persze senki sem küldött el ezzel, még arra sem vették a fáradságot). A gond az, hogy van egy rémült-ideggyenge Kisscánk, és nekünk mindennél fontosabb, hogy továbbra is mi lehessünk a biztonságos zug az életében, és öregkorára ne kelljen rettegésben élnie, ezért az alapkövetelményünk, hogy cicakompatibilis legyen a jelentkező.
De ezen kívül nem mondhatni, hogy túl válogatósak lennénk, megmutatom, hogy milyen "igénylistát" nyújtottunk be a megkörnyékezett társaságokhoz:
- legyen 1-2,5 éves közötti (hogy a személyisége már ki legyen alakulva, de még sokáig velünk lehessen), egészséges (nem már a legelejétől kezelésekre hordandó), nyugodt, kiegyensúlyozott, barátságos, fölöslegesen ne ugasson mindenért, egy pár órás bezártság ne késztesse rombolásra (munkaidőnk alatt télen szívesebben hagynám majd a házban), ne legyen túl nagy a mozgásigénye (Kissmajom sokat rohangál, de leginkább kis körzetben), és hagyják abszolút hidegen a macskák;
- nem számít: neme (ivartalaníttatjuk úgyis), származása (fajtatiszta vagy keverék), jellemzői (testméret, szőrhossz, szín, stb.), fizikai hiányosságai (sánta, háromlábú, félszemű, stb.).

Ilyen reagálási ráta mellett, gondolom el kellene ájulnom mindenkitől, aki legalább egy standard választ copypaste-elt nekem; ezek egyébként úgy hangzanak, hogy sok kutyájuk van, nem ismerik mindegyiket olyan jól, be kellene mennem körülnézni és választani. Hátbaszdmeg, azért írtam pontosan, mert ezt el szeretném kerülni - semmi értelme nem lenne azon kívül, hogy kibőgném a szememet, amiért nem tudok elhozni mindenkit, hiszen én ugye még kevésbé ismerem őket, és kurvára nem szeretnék hirtelen szimpátia alapján rábökni egyre, akit aztán egy hét múlva kénytelen leszek visszaszolgáltatni, mert vérmérsékletéhez híven megkopasztotta a macskánkat. Megjegyezném, hogy pont ezt kivédendő, nem is írtam semmilyen állami illetve önkormányzati működtetésű gyepmesteri telepeknek, mert sajnos tudom, hogy ott annyira túlzsúfoltak, hogy csak egy iktatószámot kapnak szegény állatok, senkinek sincs ideje azzal foglalkozni, hogy milyen a természetük.
Nagyon kiábrándító. Így most már érthető, hogy miért vannak olyan szerencsétlen állatkák, akik éveket töltenek el menhelyeken, egyre kezelhetetlenebbé válva a bezártság miatt, mígnem végül ott kell megöregedniük. Ha nem lennénk ilyen szigorú korlátok között a Kissca miatt, ezek után tuti rávenném magam, és bemennék a gyerekkel az Illatos útra egy ismerkedős napon, aztán kizárólag életkori kikötéssel számolva elhoznánk azt a kutyust, akiről ott a helyszínen kiderítettük, hogy nem domináns, és jól kijön Kissmajommal. De ez sajnos nem opció, úgyhogy kutakodom tovább. Most épp külföldre közvetítéssel ténykedő FB-csoportokkal próbálom felvenni a kapcsolatot, az ő adminjaik talán készségesebben szerzik be és osztják meg az infókat, mert csak nem repülőztetnek el senkit Németországig úgy, hogy a jövedőbeli gazdit durva meglepetések érhessék.

Természetesen böködtem egy csomót mindenféle honlapokon is, de basszus elképesztő, hogy mennyire használhatatlan egy-két kivétellel az összes. Az még hagyján hogy semmilyen szűkítéses kereső nincs rajtuk, de még oldalról oldalra bukdácsolva sem derül ki semmi érdemleges. Hát hogy a jóégben akarnak örökbeadni egy kutyát úgy, hogy nem tesztelik (vagy nem írják ki), hogy hogyan viselkedik más kutyákkal, gyerekekkel, cicákkal, akár baromfival, nem jelzik, hogy aktív embereknek ajánlják-e vagy nyugdíjasoknak?! Velem van a baj, és komolyan az a normális, hogy az ember el tudja dönteni egy élőlény (és a jövendőbeli családja) sorsát az elkövetkező évtizedre az alapján, hogy szép teknőcmintás a szőre és milyen kis cuki elálló fülecskéi vannak a fotókon?
Sosem gondoltam volna, hogy ebben az úton-útfélen SOS befogadóért könyörgő, és könnyes leíró szövegekkel megosztásokat kérő virtuális világban konkrétan ugyanolyan nehéz megfelelő szőrös társra találni, mint valami embereknek szóló randioldalon. Persze az megy, hogy minden egyes kattintásnál azonnal a pofámba ugrasszanak egy kurvanagy bannert, miszerint adjam nekik az adóm 1%-át, mert ők mennyire törekszenek az állatok boldoggátételéért...
Namindegy, dühösen és csalódottan (Mondtam már, hogy az vagyok?) kitartok, és amint sikerrel járok (más lehetőség nincs), itt is bejelentem majd az eredményt.


* Már két napja irogatom a posztot amúgy, csupán véletlen, hogy pont most fogom publikálni, de ma eloldottam egy ilyen köteléket. M. tesójának szintén mentett tizenpár éves kutyusa már hosszú hetek óta egyre szenvedett (öreg, gyenge, izületes, fekélyes, talán daganatos is), de a dokik méregdrága szteroidokkal tömték, és elhitették velük, hogy "még élni akar", ők meg fizettek, mert az ember gyenge és önző, és ilyenkor fizet... Most külföldre utaztak a gazdik, a kutyus meg elhatározta, hogy elég volt, két napja nem evett, nem ivott, alig kelt fel, úgyhogy tegnap M.Apuka említette, hogy ma elaltatják. Azonnal éreztem, hogy nem tudok nem ott lenni mellette, egy ilyen hűséges, édescsoda nem halhat meg egyedül, úgyhogy ma kimentem hozzá, az udvaron megágyaztam magunknak, lefeküdtem melléje, öleltem, simogattam, puszilgattam a nagy okos fejét, és mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, minden rendben lesz. Éreztem, ahogy a hatalmas drága lelke kiszusszan a meggyötört testéből, és megnyugszik. Szép volt. Innen is tudom, hogy megtalálom majd, akit meg kell...

A legkerekebb nemkerek

Ma tizenegy éve.

Akkor is hétfőre esett ez a nap, számomra ügyeletes-, mert akkoriban szinte minden ünnepet bevállaltam cserében a karácsonyért, hogy hazautazhassak Apuhoz. Az irodámat épp felújították, így egy ideiglenes kis lyukban ücsörögtem, utcazajban és elég hidegben - de a muszáj-munkáimmal hamar elkészültem, hétágra sütött be a nap az ablakon, és igazi tavasz volt. M. már valamikor délelőtt belépett a képbe, és azt hiszem talán hatra beszéltünk meg randit, mert dolgozásból direkt oda mentem, és már jócskán sötétedett; a többi történelem.

Minden nap legalább egyszer elérzékenyülök azon, hogy milyen meseéletem van, és legalább egyszer elfog a rettegés, hogy meddig tarthat egy ennyire tökéletes állapot... és legalább egyszer megkérdezem, hogy vajon mivel érdemeltem meg ezt az ajándékot...? És mindig arra jutok, hogy valami áldás és szerencse keveréke lehet csak ez, nem jutalom, mert ezerszer jobb embernek kellene lennem, hogy ez jogosan járjon nekem.

M. a legcsodálatosabb ember, akit ismerek. Életimádó, nagylelkű, tisztességes, elfogadó, fáradhatatlan, kedves, türelmes, együttérző, bátor, lelkes, önzetlen, laza, erős, okos, vicces, vonzó, kívül-belül gyönyörű. És bár néha komolyan aggaszt, hogy a nem legpozitívabb (de "amaivilágban" érvényesüléshez annyira szükséges) tulajdonságaimat nem örökölte Kissmajom, őszintén magamba nézve örülök, hogy bármennyit dolgozom majd rajta, hogy legyen egy kicsit makacsabb, gyanakvóbb, asszertívabb, hangadóbb, stb. alapvetően mindig olyan genuinely jó ember lesz majd, mint az apja, meg mint az én apám.

Még két hét, legfeljebb három, és új életünk kezdődik, ami lakhely szempontjából is pontosan olyan, amiről mindig is álmodtam: lesz lépcső a nappaliban, körtefa a kertben, és valamikor majd kutya-barát is a kisfiunknak. Ha mindennek tetejébe egészséges és boldog marad/lesz mindenki, akit szeretek, akkor ezen kívül tényleg nem tudok már többet kérni a következő hatvan évtől, és bármilyen pici vagy nagyobb vágy teljesül ezen felül, az már csak hab lesz a tortán.

Ma tizenegy éve, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba, aki mellesleg a férjem. Ha nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akkor nem tudom, ki lehet az...

Szolgálati közlemény - avagy: HELP!

Még egy off topic, mert it's a long shot, de végülis történtek már furább dolgok, mint hogy valaki a blogján keresztül találja meg élete párját... izé, álmai hidegburkolóját, so here we go...
Kerestetik egy csodaszaki, aki csodálatosan teljesít az átlag fürdőszobánál sokkal komplikáltabb burkolói feladatokban is, és valamilyen csoda folytán (hirtelen meghalt a megrendelő, és a hóbortos örökösök kifejezetten romosan akarnak túladni a házon, vagyilyesmi, mert más oka nem nagyon lehet annak, hogy egy profi csapat három hétre hónapra előre ne legyen betáblázva) el tudna vállalni olyan 250 négyzetméternyi munkát március eleji kezdéssel.
Olyan nem érdekel, ha valakinek a nagybácsija már az összes rokon lakásában szépen tevékenykedett, és az elmúlt fél év tapasztalatai alapján azok a lakásfelújító "ezermesterek" is kíméljenek, akik on the side szívesen felraknák a hőszigetelést, és kiöntenék a bejárati lépcsőt, de ha kell, a festést is készségesen vállalják.
Röviden: szuperjó szakember kell, szupergyorsan, cserében több hétig nem kell új megbízást vadásznia, mert ez jó nagy.

By the way, üzleti ügyekben mér a jóIstenér' nem képesek az emberek normális stílusban kommunikálni?! Mert én nem vagyok egy visszafogott típus, a magánéletemben heves vérmérsékleten pattogok, a blogon kényelmetlenül szókimondok, és ennek megfelelően a munkámban is egyik fő ismertetőjelem a bad cop szerep volt, amiről az ügyfelek nyilván sosem tudták, hogy színjáték, tehát működött (de persze mi tagadás, némelyik ellenfél estén élveztem is) - viszont bunkó, tahó, sudriparaszt soha életemben senkivel sem voltam, mert képtelen volnék szántszándékkal megbántani bárkit is, még akkor is én szenvedek többet az áldozatnál, ha néha figyelmetlenségből besikerül.
Most túl azon, hogy az építőipar az jelenleg nekem is valóban a szakmák pöcegödrének tűnik (mondom én, aki annyira naivan és bizakodóan indult neki az építkezésnek, hogy az már nevetséges - de már felnőttem, annyi mindent láttam, hogy jó, ha nem vakulok meg), de hogy lehet az, hogy ha véletlenül akad egy fehérholló-vállalkozó, akinek jók a referenciái, szépek a munkái, elfogadhatóak az árai, visszahív, ha keresem, és kijön helyszíni szemlére, ha megígéri... vannak ilyenek is, vadászni kell rájuk, de léteznek... Szóval hogy lehet, hogy jó ötletnek érzi letagadni az előzőleg írásban(!) önként(!!) felajánlott árengedményt, és mikor slightly amused hangulatban (mert tényleg nem volt szükségünk a hülye mennyiségi kedvezményére, csak nem tudtam megállni, ha már felvágott vele) finoman emlékeztetem rá, gunyoros-agresszív modorban előadni, hogy hát természetesen vehetek Tesco zsömlét, ha spórolni akarok a Lipótin, de aztán évekig nézhetem a repedezett eredményt a zuhanyfülkémben. Úgyhogy miután tavaly augusztus óta kitartottam mellette, annak ellenére, hogy M. nem találta túl szimpatikusnak, plusz mindenféle nehezen kivitelezhető extra igényei voltak a biztosítandó munkakörülményeket illetően (mert kéremszépen, ő egy művész), ma fogtam magam, és elimpulzusküldtem a halál faszára, udvariasan megköszönve eddigi rendelkezésreállását, 'cause I'm a lady like that.

És úgy követtem el ezt a felelőtlenséget, hogy egy többszörösen szőkített, dauerolt, töredezett, vééékony hajszál választ el az őrülettől már most, pedig még bő hat-hét hét van a legoptimistább forgatókönyv szerinti finisig is, ami ugye csak akkor valósulhat meg, ha legkésőbb március második hetében valaki elkezdi nekünk lerakni a járólapokat, és fel- a csempét. Fogjuk az épp peteéresztő hormonjaimra.
Kicsit viszont meg is nyugodtam ettől, miután szegény végletekig türelmes M. nem kapott agyvérzést attól a figyelmeztetésemtől, hogy én húsvétkor beköltözöm, akkor is, ha lavórban kell mosakodni, és betonpadló lesz a talpam alatt, nem ér-de-kel, ha jó volt anyámnak anno, jó lesz nekem is, különbenis gyönyörűen kivitelezett estrich, csodájára jár mindenki, aki valamennyire is ért hozzá, legalább legyen valami haszna. Szóval az én drága megértő férjem együttérzően megszorította a kezemet, és azt suttogta, hogy ő is csatlakozik ám, úgyhogy talán végül még a vadak sem fognak megenni ott az erdő mellett kettesben a gyerekkel.
És hogy a mai nap abszolútjósága se felejtődjön el így, a sok picsogás közepette, mindjárt felteszek egy képet, amelyen Kissmajom és az apája ma legeslegelőször befűtöttek, a saját vegyestüzelésű kazánunkkal, a saját puffertartályunkba, a saját házunk saját pincéjében; bámulták a lángokat a saját maguk által rakott tűz előtt, pont ahogy azt évek óta álmodozzuk. Banánt falatíroztak, Kissmajom csicseregve érdeklődött a különböző méretű hő- és nyomásmérőkről, M. magyarázta, hogy melyik cső hova viszi a milyen vizet, és én úgy éreztem, hogy ez a délután felért egy erős hangulatjavítókkal kombinált többhetes pszichoterápiával.
Már csak másfél hónap, és így vagy úgy, hazamegyünk. Persze sokkal jobb volna teljesen elkészült hazába, szóval ajánljatok nekünk egy tökéletes hidegburkolót, köszönömszépen!

Ba-dum, tsss!

Tegnap pár óra leforgása alatt kettőt is villant a kétéves Kissmajom-logika - az elsőnél még csak elmosolyodtunk, mert napi egy hasonló gyöngyszem azért rendszerint akad, de a másodiknál titokban fuldokolva röhögtünk... egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lesz ennél mulatságosabb korszaka a gyerekségének, pedig nyilván a java még hátravan...

Újabban nagyon szeret énekelgetni, két-három ismétlés után körülbelül bármilyen dalból megtanul egy szakasznyit, még a szülei saját költésű, értelem nélküli és rímtelen bugyutaságaiból is. Pár napja mindenki jó szórakozását megalapozva, úton-útfélen Csárdáskirálynőt kornyikálgat; ma szövegértelmezésbe kezdett a kis fejében, láttam a szemén, hogy valamit latolgat, aztán rosszalóan megszólalt:
Kissmajom: Ezek a lányokangyalok semmit sem csinálnak!
Én: Semmit sem csinálnak...? Hogyhogy?
Kissmajom: Csak médiáznak a férfiakkal.

Mióta gyerekünk született, tudatosan igyekszünk nem különösebben káromkodós párosnak lenni, de persze szentek sem vagyunk, azaz indokolt esetben (as in: hirtelen fizikai fájdalom, véletlen ügyetlenség, idióták a forgalomban, stb.) alkalomadtán elengedünk egy-egy randaságot. Sajnos a tágabb családra ismételt kéréseink ellenére semmiféle hasonló visszafogottság nem jellemző, most, hogy van oka feltűnni az ilyesminek, már számunkra is zavaró, hogy mennyire korlátlanul ömlik a faszozás és kurvázás. Persze Kissmajom sem Apuhoz vagy M.Anyukához igazodik, hanem azokhoz, akik kötőszó-gyakorisággal szórják a trágár kifejezéseket, szörnyű az ártatlan kis szájából undormányokat hallani. Szerencsére kezelhető a helyzet, és mivel nem nevetünk rajta, csak ritkán jut eszébe ezzel szellemeskedni; megérti, hogy nem szabad csúnya szavakat használni, illetve miután használja őket, azonnal kötelességtudóan hozzá is teszi, hogy "Ez butaság, ilyent nem mondunk!"
Ma épp hármasban autóztunk, mikor M. mesélt valakiről egy elég gyengus, de az illető szerint borzasztó vicces sztorit, majd a végén gúnyosan hozzátette, hogy: "Ba-dum, tsss!" Nevetgéltünk egy sort azon, hogy tényleg milyen ócska tréfa volt, majd M., mint mindent, ezt is oktatólag megmagyarázta az utódnak:
M.: Kisfiam, reméljük mindig ilyen jó marad a humorérzéked, mint most, de ha esetleg nem, és majd valami butaságot találsz előadni, sokat javít rajta, ha azzal zárod, hogy: "Ba-dum, tsss!"
A gyerek szeme szinte rögtön felcsillant a csodálatos lehetőségtől, és diadalmasan rávágta:
Kissmajom: Bassza meg! Ba-dum, tsss!

Hátígy.

Limbo (Kinda off topic)

Nah, akkor írok róla, addig is álmodozhatok. Mert úgy egy hete, mióta elkezdett körvonalazódni az építkezésünk utolsó ezer száz métere, konstans gyomoridegem van... olyan jóféle, várakozós, éjszaka ébrentartós, naptáron heteket kihúzogatós, valódi bútorokat vásárolós és virtuális bútorokat tologatós, jaj.

Írtam már a hosszadalmas álomház felé vezető utunkról itt és itt is, mindkettő vidám és derűlátó kis beszámoló volt, és ahogy az lenni szokott, közvetlenül a második után azonnal el is kezdődött a feketeleves. Az addig két-három heteket csúszó (ezekre mindenki legyintett, hogy ez teljesen normális, az építőipar már csak ilyen) kivitelezőnk ugyanis egyszer csak nagyjából eltűnt, miután kifizettük neki a szerkezetkészségre szerződött díj 90%-át, és a munkából hátra volt még nagyjából fele... igen, igazi naiv lúzerek voltunk; nem vette fel a telefont, amikor végre-valahára igen, akkor össze-vissza hadovált, váltakozva elnézést kért és ígérgetett, miközben máshonnan visszahallottuk, hogy további helyeken is dolgozik, mert csak így tudja görgetni a hitelei meg adósságai fedezését... Oda jutottunk, hogy a szeptember közepére vállalt határidős munkák még október végén sem voltak sehol a láthatáron (sőt, egy részük még mai napig sincs kész, de legalább perrel fenyegetőzések árán elaraszoltunk egy olyan állomásig, ahol már dolgozhatnak a következő fázisok normálisabb szakemberei)... Klucsik György egyéni vállalkozó kőműves és brigádja a szóbanforgó csaló, in case anyone's wondering, kerüljétek és kerültessétek el jó messzire.
Mindegy, bygones, most már a finisnél tartunk. Tapasztalt építkezők persze újfent körberöhögnének emiatt a kijelentés miatt, de a mi optimizmusunk töretlen, értsd: a sok késlekedésnek köszönhetően már azt is diadalként könyveljük el, ha bármit viszonylag előre ki lehet számítani. És ki lehet, egész pontosan annyit, hogy jövő héten felrakják a garázskaput meg beszerelik a kazánt és puffertartályt, aztán azt követőn elkezdődhet az aljzatbeton háromhetes felfűtési ciklusa, és vele párhuzamosan a festés, majd március elején remélhetőleg valamikor jöhetnek a burkolók - ami annyit jelent, hogy ha semmi váratlan sem jön közbe, nagyjából a hónap végére kész tud lenni minden. És akkor beköltözünk, ha fene fenét eszik, akkor is.

Két hónap van még tehát az ideiglenességből, ami egészen pontosan két hónappal több, mint a tűréshatárom, de így, hogy látom a végét (vagy legalábbis erősen azt hiszem, és nem vagyok hajlandó más eshetőséget tudomásul venni), már fél lábon is kibírom. Rokonokkal együtt lakni kemény dolog; vagyis hát leginkább bárkivel együtt lakni, aki nem a szűk családunk (a.k.a.: férj és gyerekek) kemény dolog. Minden tiszteletem a huzamos ideig többgenerációs háztartásban tartózkodóké, meg az it-takes-a-village hívőké, már ha az utóbbiak nem csak hiszik, hanem gyakorolják is a kommünában élést. Nekem az átlag in-laws viszonyhoz képest mondhatni egyszerű dolgom van, de ennyi idő alatt azért óhatatlanul egyértelműsödik, hogy azzal, akit nem magad választasz társnak érzelmileg és tudatosan, alapvetően inkompatibilis maradsz, bármit és bármennyit teszel a zökkenőmentesség érdekében. Ha nincs különösebb gond az ideológiai ütközésekkel (persze, as it turns out, van), akkor lesz a nevel(tet)ésbeli különbözőségekkel, vagy a konfliktuskezelés módjával, vagy a temperamentummal, vagy ha épp minden smooth, akkor azzal, hogy basszus én, aki világ életemben kulináris antitálentum voltam, és simán eltöltöttem felnőtt életem jelentős részét anélkül, hogy saját konyhám lett volna, illetve használtam volna azt, amikor volt... szóval én, vágyaim netovábbjaként gondolok arra, hogy hamarosan micsoda finom többfogásos vasárnapi ebédeket fogok készíteni minden áldott héten, és micsoda pazar gurmé befőtteket fogok eltenni télire számolatlanul lesz egy csakis általam használt különbejáratú tűzhelyem!
Bármennyire próbálom kontrollálni magamat, és bármennyire gyűlölöm, hogy fél lábbal a jövőben élek, ahelyett, hogy a tényleg csodálatos jelenben lubickolnék, megint ott tartok, ahol babavárós küszködéseink közepette: a folyamatos kalkulálásnál, és on-hold állapotnál. És borzalmasan furdal a lelkiismeret, mert közben meg minden napnak minden percét különlegessé teszi ez drága a kisfiú, akit imádok, az én agyam mégis csak kalandozik előre, és ahelyett, hogy kizárólag rá figyelne, mindennek tetejébe a tökéletes körülményeket is követeli, hiába fogom fel, hogy azok a világon semmit sem jelentenének anélkül, amim már most is itt van. Jó zagyva, tudom, de ez a helyzet is fura, na.

Ilyenek vannak benne basszus, hogy én, akit a vásárlás sosem érdekelt különösebben, itt kézen-közön vérbeli shopaholic lettem. Amikor nem vizonálom lázasan, hogy hogyan fog kinézni a házunk berendezése, akkor said berendezéseket vadászom használtbútoros oldalakon*, DIY portálokon böngészem, hogy melyik darabot hogyan lehet majd felújítani és/vagy átalakítani, és századszorra is képes vagyok rácsodálkozni, hogy az AliExpress-en minden az eredeti üzleti ár tizedéért kapható. Mindennapos hű kísérőm a Pinterest, színkombinációkat válogatok, sziklakerteket hasonlítgatok össze, magaságyások építési módozatait tanulmányozom, aranyhalas tavak ideális méretén elmélkedem, és árnyékot kedvelő gyeptípusokat kutatok fel. Szívdobogva legeltetem a szemeimet Ikeás katalógusfotókon, és mosolyogva nyugtázom, hogy jól döntöttem, még mindig az a konyha tetszik a legjobban, ami immáron lapraszerelve ücsörög M. munkahelyének egyik raktárhelyiségében. És izgatottan várom, hogy holnap teljes valójában megpillanthassam a hétvégén leszállított, a szalonban csak textil-darabonként látott kanapénkat, amit szintén ott tárolunk, mert olyan gigantikus méretű, hogy az U alakjának egyik szára szinte egészen betöltené a nem-félszoba mostani hálónkat. És M. szüleinek hatalmas pingpongterme, amit ideköltözéskor körülbelül feléig pakoltunk tele a meglévő cuccainkkal, lassan minden négyzetcentimétert kihasználva,  faltól-falig megtelik a jövendőbeli életünk használati tárgyaival. Ennyi pénzt szerintem eddigi életem során összesem nem költöttem el... bőségesen bepótoltam minden egyes ünnepet, amikor őszintén tanácstalankodva hárítottam, hogy dehát nem kérek semmilyen ajándékot, mindenem megvan, amire szükségem lehet.
Fejben és tervezőprogramban már minden a helyén virít; néha pár dologgal helyet cseréltetek, csak úgy, hogy azzal is múljon az idő, és arról ábrándozom, hogy milyen lesz majd, amikor M., aki gyakorlatilag tökéletesen rámbízta a belső dizájn kitalálását, rájön, hogy mi a jóégért kellett feltétlenül a hetedik állólámpa is, megpillantja a befejezett művet. Elképzelem, hogy milyen lesz legelső éjszakán ott aludni, valószínűleg egy rögtönzött felfújhatós ágyon zsúfolódva, mert amint lekerül a padlóra az utolsó darab járólap is, én nem vagyok hajlandó máshol. Elképzelem, hogy milyen lesz, amikor Apu ott alszik a vendégszobában, és napközben babázik, miközben én buzgón csiszolok és festek és lakkozok. Elképzelem, hogy milyen lesz megpillantani a nagyjából tereprendezett kertet, és kiagyalni, hogy a gondosan előszelektált lehetőségek közül hova milyen megoldást válasszunk, és hogyan valósítsuk meg. Elképzelem, hogy végre a saját autófeljáróról takaríthatom a havat, és utána átfagyva bekucorodhatok a nappali sarkába, a pattogó tűz elé... oké, get real, ez már a következő tél zenéje, but a girl can dream...


* Mert nyilván olyasmit találtam ki, amit nem csak hogy nem gyártanak már, de apparently annyira kedvelt sorozat, hogy eladni sem szokta senki az égegyadtavilágon. Anno azt hittem, hogy a bükk színű Billy könyvespolcok beszerzése kihívás - mióta Leksvik bármire fenem a fogamat, tudom, hogy az az amatőrök játéka csupán.

#theyaremyworld

Ma megkaptam életem egyik legszebb bókját az univerzum legcsodásabb férjétől, és főleg legcsodásabb édesapjától. Persze nem igaz, ahogy a bókok többsége sosem az - de ez, ahogy a bókok többsége esetében lenni szokott, cseppet sem vesz el az értékéből.

Kissmajom ma szokatlanul zsémbes napot tartott. Egész héten náthás volt (nekünk is szerencsésen továbbadta), első napon lázas is, azóta csak nagyon taknyos, de mivel orrot fújni nem hajlandó*, szívni meg nem lehet** neki, szegénynek non-stop tele van a kobakja dzsuvával. És eddig végig a mindenkori aranyos-vidám önmagát adta, de mára már betelt a pohár nála, és aranyos-nyígós volt, még a majdnem háromórás délutáni alvása után is. Semmi sem tetszett neki... olvasgatni akart, de az általa hozott kedvenc könyveit öt perc alatt megunta, és nyűglődve a földre dobálta, dühös volt, hogy ha az egyik műanyag kalapka belefér a másikba, akkor megfordítva a kettőt, a másik miért nem fér bele az egyikbe, követelőzve énekelgette a Süsü-dalt, de mikor kérésére elindítottam neki a videót, sírdogálva könyörögte inkább Pómekáti*** bácsit, illetve az Istenért sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e az ölbekéretőzést, vagy mégis azonnal lemászna, amint felemeltem. És mindeközben annyi időt sem adott magamra fordítani, hogy egy darab üzenetet megírjak, ahogy elővettem a telefont, már görbült is a szája lefelé panaszosan, hogy ő egy szerencsétlen elhanyagolt kisfiú, akivel senki nem foglalkozik, főleg a gonosz anyukája.
M. fürdőt takarított épp, és ugyan sejtelmünk sem volt, hogy behallatszik hozzá, valószínűleg végigasszisztálta a vacsoraidő előtti küszködésünk nagyrészét. Azaz azt, hogy desperately próbáltam nyugodt maradni, és több-kevesebb sikerrel vigasztaltam Kissmajmot, majd amikor egyszerűen tehetetlen voltam, megadóan átöleltem, a nyakába bújtam, és kijelentettem, hogy: "Kisfiam, ennél többet nem tudok segíteni, kimerítettünk minden lehetőséget, úgyhogy akkor üljél itt szépen a lábamon, és bőgicséljél, én meg simizem a hátadat, és aztán valami lesz..."

Ekkor jött az M.-sms a szomszédból: "ugy szeretlek, olyan aranyos vagy vele, pedig idegesito, mi? :)[...] miattad olyan ez a gyerek :)".
És persze nincs igaza. Ha magán az édes-drága Kissmajomságos személyiségen kívül van bármi is, aminek köszönhető, hogy ez a gyerek "olyan", annyira tündéri amennyire, az most definitely az apja, akinél türelmesebb szülő a világon nincs; és aki nem csak hogy feltétel nélkül szereti, hanem sikeresen ki is mutatja ezt, az idő kerek száz százalékában, ami szinte lehetetlen - pontosan tudom, mert én is keményen harcolok, hogy megtegyem.
Szóval nem igaz, de attól még jól esett. Különösképpen ma este...


* Én ilyen kiskölköt még nem láttam, akit annyira zavar, ha folyik az orra, mint egy felnőttet. Eleve kevés az olyan náthás gyerek, akinek ne csurogna a trutyi a felsőajkáig folyamatosan, bármennyire figyelnek rá, és akármilyen buzgón törölgetik, de az szerintem extrém ritka, hogy konkrétan maga a baba tiltakozna az undiság ellen. Kissmajom azonnal szól, hogy "Hika-mika!", ha fikát érez az orra alatt, és hát sajnos ez mindenféle helyzetre vonatkozik, amikor a fika az orra alá kerülhet - gyűlöli, ha tüsszent, és kiszottyan bármi, és abszolút nem akar hallani a fújásról, mert az ugye annyit jelent, hogy kiszottyan. Huszonkettes csapdája.
** A gépzúgástól már nem retteg annyira, mint régen, így a porszívót meg meri közelíteni, de strictly on his own terms, ha ő mehet közel hozzá, fordított változat nem jöhet szóba; és orrszívogatási szándékkal sosem fog közel menni, mert annak még a szájjal történő abszolválását is halálosan utálja, pedig az sokkal kíméletesebb, mert jól szabályozható. Vagy háromszor, mikor nagyon gáz volt a helyzet, és nem tudott elaludni a dugulástól, lefogtuk, és gyorsan megcsináltuk neki, de mindenét megfeszítette, és kétségbeesetten vergődött, és keservesen üvöltött közben, úgyhogy tényleg csak végszükség esetén jöhet szóba, mert kibírhatatlan.
*** Paul McCartney: San Francisco Bay Blues

További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...

"...s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek."

A mai poszt rendhagyó lesz. Készülök egy Kissmajmos összefoglalóval is, meg nem is annyira szoktam off témákkal foglalkozni, de ezt most muszáj kiírnom magamból. Szóval: a tegnap esténk és "ezek" a menekültek...

Igen, 2015, igen, Budapest...* 

Rögtön eloszlatom az esetleges kételyeket (már ha eddig nem jött volna le valakinek, hogy körülbelül hol is állok a jobb-bal/konzervatív-liberális skálákon): segíteni indultunk muszliméknak. Nem a fő pályaudvarokra, mert egyrészt épp stoppot kért a MigAid az utóbbi napok fejetlenségei miatt, másrészt ott azért valamennyire kontrolláltak a körülmények, ha nem is elegendő, de valamennyi kaja meg meleg cucc mindenkinek jut. Az első célpontunk a közeli Budafoki út lett volna, mert velük aztán tuti nem törődik senki, de mire elkészültek a szendvicsek tök sötét volt, így csak autókáztunk egyet a környéken, de miután nem láttunk senkit a benzinkút mellett, nem mentünk le fogalmatlanul bóklászni a Duna-partra, mert pontosan nem tudtuk, hogy hol kellene keresni a táborozókat. A Déli tranzit volt a következő állomásunk, de ott szerencsére tele volt a raktár egy csomó friss kajával, így végül felhívtam valakit az önkéntes csoportból, és ő kiirányított minket egy kevésbé ismert külvárosi helyszínre.
Nem fogom még csak körülírni sem, hogy merre mentünk, mert ami ott történik az gyakorlatilag erőteljesen illegális: a pályaudvarokkal ellentétben itt napi szinten cserélődnek az emberek, mert mindenféle úton-módon (értsd: többnyire embercsempészek segítségével) mennek is tovább Nyugatra minél előbb. Ennek megfelelően borzalmasan éhesek, hiszen minden pénzüket vagy már elköltötték az eddigi kalauzolóikra, vagy a jövőbeniek számára kuporgatják, akik majd az osztrák határon átsegítik őket. Egy lakótelep-széli utca mellett fekszenek, kinyúlva a poros fűben, fejük alatt kisebb méretű hátizsáknyi motyóval - annyira kimerültek, hogy legtöbbjük, bár ki tudja mikor lakott jól utoljára, meg sem moccant, amikor az önkéntesek által biztosított pokrócaikra (azaz konkrétan az ölükbe) helyeztük az élelmet. Volt olyan nyolcéves forma kisfiú, aki az első osztogatásunknál kincsként ölelte magához a kenyeret, majd letelepedett a földre, falni kezdte, és mire öt perc múlva visszaértünk a finomabb falatokkal is, kidőlve feküdt a szintén beájult két testvérkéje mellett. Az este olyan kétszázan lehettek, de hullámokban érkeznek és távoznak, nagy a fluktuáció, van majdnem üres nap és ezres nagyságrendű tömeg is; a társaság olyan fele volt 20-50 év közötti férfi, a többi öreg, nő és gyerek, csecsemőtől tizenévesig. Bevallom, nem mindig tudtam visszatartani a könnyeimet, szívszaggató volt nézni, hogy nekik ez jut, a mi gyerekünk meg közben otthon van a meleg ágyunkban, tele pocakkal... arról nem is beszélve, hogy miket láthattak ezek a kis ártatlan lelkek otthon meg útközben, mert én túl gyenge vagyok még a belegondoláshoz is. Csendesek, kedvesek, türelmesek, hálásak, nyugodtak voltak, akik nem pihentek épp, azok halkan beszélgettek egymás között, vagy csak nézelődtek fáradtan, szinte derűs volt a hangulat, valószínűleg nekik már ezek is csodakörülmények a háborúhoz képest, ahonnan jönnek. És mikor önkéntelenül elmosolyodtam egy-egy bóbiskoló vagy éppen szopizó picike láttán, az anyák, akikhez épp bújtak, pontosan ugyanazzal a szoros majmocska-kapaszkodással, amivel Kissmajom szokott hozzám, kivétel nélkül büszkén-boldogan (és szintén ismerősen), azonnal visszamosolyogtak.
Visszatérnék egy pillanatra az empercsempészet kérdésre. Az önkéntes, akik itt foglalkozik velük, meglepően matter-of-factly kezelte a kérdést, kérésünkre a procedúra lépéseit is részletezte, sőt arról is szó esett, hogy milyen összegek cserélnek gazdát egy-egy család biztonságos átviteléért cserébe; ő maga az első láncszemet ismeri, azt, aki erről a helyszínről elviszi a klienseket ahhoz, aki a határig utaztatja, és ott átadja egy következőnek, akitől később egy célba-juttatóhoz kerülnek. Nincsenek illúzióink, valószínű, hogy magának az önkéntesnek is leesik valami a profitból azért, amiért fogadja, és a várakozás időtartama alatt ellátja a menekülteket, de ez valahogy nem volt különösebben kiábrándító, hiszen semmi sincs ingyen, ő meg tényleg teljes munkaidőnyi plusz túlórázós időt szentel ennek, szünnapok nélkül on-call, koordinálja az adománygyűjtést, intézi az orvosi segítséget, megoldja a különleges igényeket (rossz időben a terhes nőket, kisbabásokat, betegeket például a saját lakásán altatja). Persze messze nem ideális ez, beteg világ az, ahol az embercsempész a good guy, sokkal jobb lenne, ha államilag szervezett, törvényes keretek között (yeahright) történne az a menekültekkel, amiért útnak indultak, de alapvetően az extra szerencsétlen és végtelenül szomorú eseteken túl (lásd: osztrák autópályán talált kamion) a végcél megéri a kockázatot. Ezzel tiszta véletlenül nem a levegőbe beszélek, a nyolcvanas évek második felében a szüleim vígan adták volna át a teljes vagyonunkat bárkinek, aki csak reasonable ígéretet mer tenni arra, hogy épen "kiszöktet" minket Romániából - és ha szükség lenne rá, gondolkodás nélkül fizetnék és mennék ma is, egyszerre kiszolgáltatott bábunak és félelmetes idegennek lenni valaki fővárosának a peronján.

Hazaúton, még mindig nagyon az események hatása alatt, elmélkedtünk a menekült-problémán globálisabb perspektívából is, történt ugyanis, hogy még aznap délelőtt volt egy virtuális szóváltásom az unokatestvéremmel (aki azóta rendkívül felnőttes reakcióként, törölt is a Facebook kapcsolatai közül, törtem is azonmód apró darabokra). Lájkolgatni szoktam, de nagyon ritkán reagálok hozzászólással ismerősök posztjaira, kritikus észrevételekkel soha, egyrészt eleve nincs túl sok bejelöltem, másrészt hál'Istennek nagyon kevés az, akivel nem egyezik a világnézetünk. A maradéknak az irományait meg időben letiltottam a feedemből, mert fél éve még szórakoztatott, ha valaki mondjuk minősíthetetlen helyesírással igaznagymélymagyarkodott, de mióta napi szinten szembesülnöm kell halott szír kisgyerekek fotóival a legvisszafogottabb hírportálokon is, nem veszi be a gyomrom még a legburkoltabb szalonnácizmust sem. Szóval az unokatestvérem, akinek minden második megosztása JézusKrisztusról meg hitről szól, kiírta, hogy őt megbámulták az arabok, amikor miniruhában átvonult a placcon, és most retteg, mert ezek bizony katonakorú férfiak, és napok kérdése, hogy parancsot adnak a biológiai szükségleteik, amikor is végünk lesz nekünk, fogamzásgátlásként alkalmazott abortuszok sorozatán átesett** erkölcsös, tisztalelkű keresztény asszonyoknak. És hogy ő igazán nagyon igyekszik jó ember lenni, de most mondjuk meg, hogy hogy ne féljen, mikor ezek ideözönlenek számolatlanul és hurcolják magukkal a komplett pereputtyot, plusz kétségtelenül még szaporodni is szándékoznak. Mondtam neki, hogy én is félek - az intoleranciától, a korlátoltságtól, a kirekesztéstől, az előítéletességtől, a gyűlölettől. És nem tudtam nem megjegyezni, hogy mielőtt tovább rémüldözne, sétáljon már egyet az aluljáróban leterített pokrócok között, és nézzen bele a sötét kölkök sötét szemébe, mert esetleg kiderülhet, hogy ugyanolyanok, mint az ő gyerekei, csak más színben; meg hogy engem meg derék magyar fiatalemberek bámultak meg nem egyszer, sőt lelkesen el is sorolták, hogy micsoda kedveskedő bánásmódban részeltetnének, és még miniszoknya sem kellett hozzá; meg hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy az ő kiskamasz fia is automatikusan gátlástalan erőszakolóvá válik, amint rendszeresedni fognak a hajnali erekciói. Ő amúgy viszonylag normálisan reagált, valamilyen elkerülő-ködösítő Csaba-testvér (obviously) idézettel, viszont egy tipikus írásjelhalmozós kommentáradatban rámállt egy iszonyúan primitív fasiszta barom, aki nyomta a kurucinfós mantrát, miszerint ezek itten minket leigázni és Allah nevében honfoglalni jönnek, mekkorát fog koppanni hamarost, aki annyira naiv (ezt a szót nem ismerte, mást használt), hogy nem lát át a szitán.
És mert mi ilyen dumálni imádó társaság vagyunk, hazaúton az autóban ez a faszkalap és a fantazmagóriája is terítékre került. Hogy nyilván valamilyen csekélyke létjogosultsága egy ilyen kifacsart elméletnek is lehet, és a vita kedvéért tegyük fel, hogy van némi igazság a riasztgatásokban, azaz mondjuk ezer bevándorlóból egy valóban fanatikusan iszlamista, potenciális terrorista, életveszélyes. És akkor mi legyen, mi lenne a megoldás a menekült szituációra, mit tennénk másképp, ha (no pun intended) bombabiztos lenne ez az információ? Hát ciki vagy sem, az eredmény szinte gondolkozás nélkül rávágva született meg, és az lett, hogy a világ lúzerei vagyunk, mert ez az álláspontunkon nagyjából semennyire sem változtatna, ugyanúgy kivonulnánk egy újabb rakat kajával (csak most nem bajmolódunk szendvicskenegetéssel, mert a sima szeletelt kenyér is másodpercek alatt elfogy, és abból sokkal többet lehet vinni ugyanakkora erőfeszítéssel). Utána még egy ideig csűrtük-csavartuk a dolgot egy más perspektíváért, szinte mentegetőzve, hogy najó, oké, hogy igazságtalan a sors és aranyosak szegény megkínzott gyerekek, de tegyük fel, hogy emiatt omlik össze Európa gazdasága, és emiatt lesz háború, és emiatt fogunk szenvedni mindannyian évtizedek múlva, és Kissmajom és az unokáink is...
Aztán még mielőtt olyan hangzatos magyarázatok fogalmazódtak volna meg bennünk, hogy egyenlő esélybe vetett töretlen hit és egyetlen helyes út, az én velőig geek férjem előhúzott egy Tolkien idézetet:
“'I wish it need not have happened in my time,' said Frodo.
'So do I,' said Gandalf, 'and so do all who live to see such times. But that is not for them to decide. All we have to decide is what to do with the time that is given us.'”

Semmit nem tudunk tenni ellene, nem választhatunk, a helyzet adott. Itt és most nekünk ezt dobta a történelem: jönnek, és jönni fognak egyre többen, mert ahol voltak, és szívük szerint lenni szeretnének, nincs maradásuk, ahogy helyükben nekünk sem lenne. Igazából egyetlen egy döntésünk maradt: emberségesen viselkedni, és lehetőségeink szerint enyhíteni a mások által generált embertelen körülményeket. Vagy nem; és tagadni, tiltakozni, borzongani, védekezni, vagdalkozni, parázni, szemet hunyni, redukálni a kognitív disszonanciát úgy, ahogy tudjuk.
Én azt mondom, hogy a legjobb terápia a fenti out-of-our-hands okok miatt értelmetlen aggódásra az, ha fogtok tíz kiló almát, és széles mosolyokért cserébe kiosztjátok valamelyik vonatállomáson. Also, when in doubt, olvassatok Konokot, mondjuk ezt; vagy ha neki nem hisztek, Pilinszky is "megteszi":

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

És nézzétek ezt a képet, mert az eredeti kibírhatatlanul fájdalmas, de elfelejteni nem szabadna...

A kisfiú neve Aylan Kurdi, ötéves bátyjával és további három gyerekkel együtt halt meg Görögország partjainál***

* Fotó: Veres Viktor
** Továbbra is teljes mértékben pro-choice vagyok, és erősen próbálok nem ítélkezni, de felelős felnőttként és nem utolsó sorban meddő nőként azért nem mindig sikerül, egyaránt zavar a beleszaró hozzáállás meg a képmutató ájtatoskodás is.
*** Fotó: Zezo Cartoons