Aszta sírninemhagyós bezzeganyaságomat!

Már régen terveztem ezt a bejegyzést, hónapok óta itt állt a vázlat és sosem vettem rá magam a részletek kifejtésére, mert tudtam, hogy hosszú lesz. Örülök, hogy egy másik blogon megjelent többé-kevésbé célzott kitörés aktuálissá tette, és így legalább nem sikkad el a piszkozatjaim között, mert szerintem nagyon fontos téma.
Engem mindig nagyon érdekeltek más emberek véleményei, szinte azt mondhatom, hogy minél jobban különböztek az enyémtől, annál inkább, és ez csak fokozódott, mióta gyerekem is van. Ez gyakorlatilag minden kérdéskörre igaz, még egy vérjobbikost is szívesen kíváncsian végighallgatok, mert például az is foglalkoztat, hogy valaki mitől lesz korlátolt és kirekesztő. Ha másért nem, azért, hogy mikor Kissmajom élete során találkozni fog ilyen emberekkel, és nem tudja értelmezni a viselkedésüket, akkor legalább annyi rálátásom legyen a twisted logikájukra, hogy elfogadható magyarázatot tudjak adni neki.
Ennek megfelelően nekem egy kicsit furcsa ez az annyira elterjedt nekem-ugyan-más-ne-mondja-meg hozzáállás. Nyilván van benne valami, gyerektelen nők szájából egy kicsit engem is idegesít, hogy a húszhónaposom már igazán lehetne szobatiszta és miért nem ragoz tökéletesen, a harmadik szomszédnénitől nekem is sok, hogy szentségeség, megfullad az a baba a hordozóban, és azt sem bánom, ha nem kell többször végighallgatnom, hogy mi régen édesített tejbegrízt kaptunk félévesen, és kutya bajunk sem lett... de általában az álláspontok kivesézéstől nem zárkózom el még ilyen esetben sem, ha már egetverő blődséggel szembesülök legfeljebb enyhén ironikus leszek. Más anyáktól viszont, főleg ha régebben és/vagy több utóddal űzik a mesterséget mint én, mindig örülök a visszajelzéseknek, sőt direkt kérni szoktam, hogy meséljenek; rengeteget tanultam tőlük, többek között itt a blogon, vagy az itt megismert anyáktól később, privát beszélgetések során. Persze vannak nézeteltérések is, de én a kultúrált vitákat nagyon szeretem (sokkal jobban, mint a kellemkedős egyetértéseket), szerintem azok viszik leghatékonyabban előre a világot, mert ha nem is alakul ki közös nevező, engem legalábbis legtöbbször további információk felkutatására ösztönöznek, és az ismeretgyarapítás még soha senkinek nem vált kárára.

És itt jön képbe az én "beleszólásom" más "nevelésébe"; azért írom idézőjelekbe, mert kérdezés/kérés nélkül abba, amit konkértan ez a szó takar, soha nem szoktam. Most persze meglovagolható az, hogy mi minősül kérdezésnek; számomra az, ha egy nyilvános blogba valaki kiposztol egy számára nehézségeket okozó problémát, miközben tudja, hogy egy sima kétsoros élménybeszámolójára is több komment érkezik, ha nem is jelent felhívás a közös megoldásra, de legalábbis utalás arra, hogy nem bánja ha egy össznépi brainstorming esetleg szül valami használhatót. (De bevallom, ezzel a sejtelmemmel magamból indultam ki, my bad.)
A komplikáltabb ügy az, hogy én mit értelmezek nevelési döntésként. Hát mondjuk azt, csak hogy közelmúlt példájából induljunk ki, hogy valaki maga marad otthon babázni, vagy bölcsibe adja, vagy bébiszittert fogad mellé. Vagy azt, hogy a terelgetési módszerei között alkalmaz-e tiltást, jutalmazást és büntetést, vagy egyenlő félként tekint a kétévesre is, és megkísérel ésszerű érvekkel hatni rá, vagy szituációtól függően kombinálja a kettőt. Vagy hogy igény szerint szoptat, hátára kötöz, együttalszik, különórákra járat, alternatív oktatási programmal működő iskolát választ. Természetesen ezekről is van véleményem, nem is titkolom, a saját tapasztalataimat alapul véve még talán meggyőzni is próbálok, ha valakit kifejezetten érdekelnek a meglátásaim; de elfogadom, hogy az általunk választott opció csak és kizárólag számunkra, a mi kisfiunk/családunk számára a legideálisabb, nem mindenek felett helyes és követendő. Mert másak a különböző felnőttek és gyerekek alaptermészetei és igényei, és a nem életbevágóan fontos részletekben a big picture* tartandó szem előtt akkor is, ha elméletben lenne hely javításra, mi több, valószínűleg van olyan áldozatkész szülő, aki erején felül teljesítve ezt a javítást ki is csikarja magából. Nem gondolom, hogy attól egészségtelenebb lesz egy csemete lelke, hogy kendő helyett babakocsiba pakolják, hogy van vagy nincs saját ágya vagy szobája, hogy nem tud angolul/zongorázni/összeadni/úszni ötévesen, nem gondolom, hogy belerokkan, ha úgy veszik rá az együttműködésre, hogy nem mehet ki játszani, amíg le nem szedi az asztalt maga után, és nem hinném, hogy életre szóló trauma éri, ha az apja felemeli a hangját vagy az anyja elbőgi magát tehetetlenségében.

Viszont vannak azok a dolgok, amiket én nem nevelési alternatívaként azonosítok be, hanem információhiányból adódó hibaként, mert az orvostudomány jelen álláspontja szerint evidens, hogy csak egy út van, ami valóban követendő, attól függetlenül, hogy a szülő vagy a gyerek másra vágyna. És ilyenkor igen, szólok, mert naiv vagyok, és hiszem, hogy az ember előre eltervezetten nem akarhat rosszat annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeret, tehát feltehetőleg fogalma sincs róla, hogy rosszat tesz épp. És ugyan azt vallom, hogy nem szégyen tudatlannak lenni, de engem mindig ledöbbent, ha általam okosnak vagy legalábbis olvasottnak hitt személyek számukra vélhetőleg fontosnak tartott ügyekben csakazértse élnek a tanulás lehetőségével egy olyan világban, ahol tényleg egy kattintásra vannak a legfrissebb egészségügyi és/vagy parenting irányzatok, és a komoly bizonyítékok, amiken alapulnak. Elfogadhatatlannak tartom, ha a huszonegyedik században valaki nemes egyszerűséggel ignorálja ezeket, és szenvedélyesen küzdök... nem ellenük, mert megakadályozni sajnos lehetetlen őket, de ha valaki kellőképpen értelmes, és nyitott a haladásra, és az egyre korszerűbb infók elsajátítására, akkor általában reménykedek, hogy talán hardcore érvekkel (értsd: szakkönyv-ajánló) sikerülhet olyan irányba befolyásolni, hogy legalább nézzen már alaposabban utána annak, amit csinál vagy nem csinál, és hogy az milyen következményekkel járhat. És nem, nem tartom se leereszkedőnek se kioktatónak a viselkedésemet, mert én sem úgy születtem, még csak nem is úgy szültem, hogy ezek a dolgok a kisujjamban voltak, én is mások figyelmeztetéseinek és felvilágosító igyekezeteinek köszönhetően tájékozódtam, és örök életemben hálás leszek, amiért lehetővé tették, hogy sokkal jobb esélyt adjak Kissmajomnak a boldogságra, mint amire saját, mi tagadás elég szerény, tudásom alapján futotta volna.
De nem akarok elkalandozni... szóval: tudom, ezek többnyire nem oltásmegtagadás szintű közveszélyes tettek, hiszen az emberek "csak" saját utódjuknak ártanak velük, tehát igazából nem kellene meghatódnom, dehát mióta anya lettem, felborult az összes önkontrollt befolyásoló hormonom, és felforr az agyvizem mindenféle kiskorú kárára elkövetett felelőtlenség kapcsán. Így hát nem tehetek róla, zavar, ha valaki nem hajlandó fájdalomcsillapítót adni a fogzás miatt üvöltő babájának, helyette borostyánnyakláncot aggat a nyakába, meg homeopátiás bogyókkal tömi, miközben ő maga simán bekapja a megváltó opiátokat, ha hasogat a feje. Zavar, ha valaki háromhónaposan elkezdi a hozzátáplálást, mert fejni komplikált és a tápszer drága, vagy egyszerűen mert ómilyenaranyos, ahogy csócsálja a kiflivéget, miközben a baba emésztőrendszere messze nincs felkészülve a komplikált ételek feldolgozására, és jó esetben csupán nem kap meg minden szükséges tápanyagot, rossz esetben gyomorbajos meg allergiás meg jóégtudjamilyen lesz húsz év múlva. Zavar, ha bolti gyümölcslevekkel és kakaóval itatják a totyogót, meg péksüteménnyel és tejszelettel etetik, mert úúúgy kívánta, hogy kinézte a szánkból, és különben is csak napi háromszor kap desszertként... miért kell már egy éves korban megágyazni a túlsúlyosságnak és cukorbetegségnek?! Zavar, ha tévézéssel terhelik a kicsi még nagyon labilis idegrendszerét, mert a sok váratlanul ostromló, folyamatosan villogó és hangos inger akkor is kárt okoz, ha látszólag észre sem veszi őket, hát még akkor, ha leül eléjük és zombulva cukin figyelve bámulja is.
És nem, a józan ész vagy a nagynéni útmutatása marhára nem elég ahhoz, hogy ezekre a tévedésekre rájöjjünk, főleg mert az idősebb generáció (és sajnos nem csak) előszeretettel inti le az aggodalmainkat, hogy jajmár, mi is így nőttünk fel, aztán milyen rendben vagyunk. Kissmajom első hónapjaiban például én is évtizedes szokásomhoz híven háttértévéztem, mert azt hittem, ha közben a mellkasomon pihen, semmi sem árthat neki - és valószínűleg mostanság már nyugodtan le merném ültetni napi fél órányi rajzfilm elé, ha senki sem szól, hogy valami elképesztően gyilkolja a fantáziát, hogy az adott történetekkel fix paneleket ültet el a kis agyába ahelyett, hogy ötletelésre, megfejtésre, továbbgondolásra ösztönözné, ahogy egy felolvasott mese teszi. De bébikompot is simán vettem volna, vígan használtam volna az ajándékba kapott kengurut, és magamtól eszembe sem jutott volna, hogy sokkal hasznosabban motiválok, ha nem a kimagasló sikereiért, hanem inkább a kitartó próbálkozásokért dicsérem (bizony, akkor is, sőt főleg akkor, ha semmire sem vezetnek), és ki tudja, még mi mindent csesztem volna el... Rossz belegondolni, hogy mennyi mindent csesztem és cseszek el így is, mert tankönyvi-tökéletesen képtelenség teljesíteni, de az számomra nem mentség arra, hogy akkor minden mindegy, majd esik-suppan, csak lesz valami.

És akkor lassan eljutottam ahhoz a "nevelési" hibához is, amik nem csak zavar, de fáj is, mert végleges; nem helyrehozható se egészséges étrendre való áttéréssel, se korrigáló gyógytornával, se kreatív játékkal, ha egyszer meglépik, akkor az egy életre szól. Ami kapcsán megesett a lebezzeganyázásom, az épp a szívügyem, vesszőparipám, vagy ahogy én hívom, a child neglect társadalmilag elfogadott formája: a sírni hagyás. Lehet utálni, amiért ezt ilyen brutálisan kijelentem, és még csak mentegetőzni sem akarok, mert tényleg hiszem és vallom, hogy a sírni hagyás az nem más, mint kőkemény elhanyagolás, hiszen aki tudatosan és akarattal sírni hagyja a gyerekét, az semmibe veszi az alapvető szükségleteit. Egy mindenben tőlünk függő, sebezhető babának/kisgyereknek** a testi közelségre való igénye ugyanis pont olyan valós igény, mint az éhsége. Akkor is, ha a hozzábújásunk nem szünteti meg a fájdalmát, ha az ölelésünk nem enyhíti a feszültségeit, ha a jelenlétünk nem oldja a félelmeit, ha látszólag szart se ér, hogy mellette tüsténkedünk, mert rendületlenül ordít vagy hisztizik tovább, neadjIsten dacosan el is lökdös maga mellől.
Nem én mondom, nálam sokkal hitelesebb források mondják: pszichológiai értekezések, kísérletek eredményei, modern neurológiai kutatások. Meghatódok, ha itt és most rögtön elhiszi nekem valaki, de sokkal jobban örülök annak, ha rendesen utánaolvas, és nem egy belepofázós anyukának dől be, hanem csakis szakemberek által hagyja meggyőzni magát. Ez a cikk nagyon leegyszerűsítve és kutyafuttásan összefoglalja a lényeget, bővebben de érthető nyelvezettel meg minden benne van ebben a könyvben (is - azért említem ezt, mert itthon is kapható, bár nekem a lefordított verzió nem tetszett, erőltetettnek hatott a sok magyarba kényszerített terminus technicus). Nem fogom túlragozni, a hatásmechanizmus viszonylag egyszerű: a stresszreakció, amit az elhagyatottság*** érzése okoz, tartós hormonáradatot (kortizol) szabadít fel, ami kinyírja a neuronokat, ami módosítja az agy struktúráját örökre, ennek minden velejárójával együtt.
Konkrétan másképp néz ki annak a gyereknek az agya, akit sírni hagynak - hát most komolyan, van ennél ijesztőbb perspektíva ezen a világon?! Vajon arra is magasról tenne a határozottan sírnihagyás mellett kampányoló szülő, ha a gyereke fejreesne a kanapéról, és úgy sérülne az agya...? Retorikai kérdés volt, nyilván nem. Akkor hogy a fenébe nem rémiszti halálra egy saját maga által okozott kézzelfogható elváltozás? Tény, azt nem látja senki előre, hogy melyik neuronok sérülnek, és ebből következőleg milyen szinapszisok nem tudnak kialakulni, így akár azt is nyugodtan ki lehet jelenteni később, hogy íme, teljesen "normális" emberré vált, vannak kis szépséghibái, de mindenkinek vannak. Mivel a pszichológia nem egzakt tudomány és a psziché egy viszonylag bonyolult dolog, nincs egyértelműen levezethető ok-okozati összefüggés, miszerint a CIO metódustól lesz valaki figyelemzavaros zárkózott kisiskolás, bántalmazást birka módon eltűrő tinédzser, kapcsolatfüggő tesze-tosza felnőtt, de annyit biztosan tudunk, hogy igenis negatívan befolyásolja az egészséges személyiségfejlődést, a képességeket, a motiváltságot, a határozottságot, az érzelmi megnyilvánulásokat, kinek mije sérülékenyebb. És vannak adatok arról is, hogy aki gyerekként feltétel nélküli szeretetteljes támogatás híján kénytelen önmegnyugtatni, az sokkal hajlamosabb a felnőttkori szorongásra, a depresszióra, a kontrollvesztésre, a bizalom- és önbizalomhiányra. Valóban ér ennyit valakinek a saját kényelme vagy a szófogadóvá idomítás diadalérzete?

Végül pár szó a szitokszavakról címről... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a bezzeganyázás. Meglepett, ugyanazon ok miatt, ami miatt viszont nem különösebben érdekel: tudom magamról, hogy nem vagyok az, és ezúton külön köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon eljutatta hozzám ezt a megerősítést. A bezzeganya az én meglátásomban nem ilyen szerencsétlenkedő, rutintalan, bizonytalankodó, minden lépését hatszor megkérdőjelező, mindennek hat egymástól független forrásban utánabányászó, gyakorlottabb idegenek jóindulatára és ajánlott háziolvasmányok tanácsaira támaszkodó bénácska, mint én. Igaz, ha sikerül kiderítenem olyan információkat****, amik segíthetnek jobb szülőnek lenni, túl lelkesen és néha kéretlenül terjesztem őket fűnek-fának, hogy ne csak az én fiamnak váljanak hasznára - és tényleg sosem feltételeztem, hogy valakinek ellenére lenne, mert hasonló esetben én nagyon boldog vagyok, ha valaki velem osztja meg az általa felfedezett hasznos tippeket. De bezzegelni sosem szoktam, még szívem legmélyén sem, hogy nicsak, én milyen jól csinálom máris, te meg milyen rosszul, már csak azért sem, mert egyrészt én is többnyire rosszul csináltam, mielőtt kinyitották volna a csipámat, másrészt mert bármilyen érzéketlenül hangzik, engem eléggé hidegen hagynak az anyák, a sikerélményeik ugyanúgy mint a kognitív disszonanciájuk vagy a kudarcparáik. Én a gyerekeket sajnálom csak, a cél az lenne, hogy az ő életminőségük javuljon, nem az, hogy engem koronázzunk parenting guruvá, és nem az, hogy a szülőket földbe döngöljük, amiért valaminek nem jártak utána elég körültekintően.
A bezzeganya szerintem velem, velünk, kutakodókkal és kételkedőkkel ellentétben pont hogy nem bonyolódik filozofálgatásokba, inkább lenézi az egész tudomány-kultuszt meg a követőit, és büszkén hagyatkozik a kiváló "anyai ösztönökre", mert az ősnőknek ugyebár a nevelés a zsigereikben van. És abban egyetértek, hogy küzdeni kellene ellenük, de nem azért, mert acsarkodnak vagy ölre mennek, ki nem szarja le, azzal maximum egy másik nagykorúnak rontják el a napját; de az mondhat-bárki-bármit-én-jobban-tudom-mi-jó-a-saját-gyerekemnek hozzáálláshoz való arrogáns ragaszkodásnak ártatlan gyerekek szokták meginni a levét, és nem csak egy napra.
Sosem szabadna eléggé tájékozottnak nyilvánítani magunkat, mert a tudásunk karbantartása az egyetlen garancia arra, hogy erőnkhöz mérten mindent megtettünk azért, hogy a gyerekeink kiegyensúlyozott felnőttek legyenek. Nem elég szeretni őket, úgy kell szeretni, ahogy nekik a legjobb.

Legvégül (komolyan, ezt ezután minden neveléshez csak érintőlegesen is kapcsolódó posztomba beteszem): olvassatok Alfie Kohn könyveket!


* Gondolok itt arra például, hogy csodálatos volna, ha minden gyerek könnyedén és mosolygósan szenderülne álomba, de van egy ismerősöm, aki öthónapos terhes, és a tizenkét kilósa még mindig karon ringatva szeretne elaltatódni - hát helyében magam is priorizálnék, teljesen fairnek tartom, hogy nem szeretne megszakadni és/vagy a kistesót veszélyeztetni, úgyhogy egy ideje már "csak" simogatással és hozzábújással nyugtatja a nagyot, bármennyire tiltakozik is az, amiért ilyen kegyetlenül megváltoztak a régi szokások.
** Őszintén szólva felnőttnek is. Annyira elcsépelt közhely már, hogy szinte ciki leírni de: társas lények vagyunk, bármilyen testi vagy lelki szenvedés esetén vajon hányunknak mindegy, hogy hátezvan felkiáltással ránkcsukják az ajtót és egyedül kell kibőgnünk magunkat, vagy valaki leül mellénk, és akár egy szó nélkül a karjába vesz, akkor is, ha a világon semmit sem tud tenni, amivel érdemi segítséget nyújtana...?
*** A kontextus lényegtelen, szinte mindegy hogy kéthónapost vagy kétévest hagyunk magára a stresszével, és szinte mindegy, hogy az a stressz mezei anyahiányból vagy valós gondból származik (azaz nem tud ellazulni mert nem hallja a méhben megszokott szívverést és egyáltalán szokatlan ez a nagy világ - vagy belelovalja magát a dührohamba, mert képtelen szétszedni a kiszemelt építőkockákat és különbenis mért nem kaphat rövidnadrágot télvíz idején).
**** Megkérdőjelezhetetlen, tudományosan alátámasztott információkról beszélek, nyilván, nem olyan véleményes dolgokról, hogy milyen tápszer márka vagy autósülés típus a legjobb, legyen cumija, vagy szopja inkább az ujját, fényes-családzajos legyen a nappali altatás, vagy sötétítsünk és csináljunk éjszakai csöndet, stb. Erre már kitértem egyszer, de hangsúlyozni szeretném, mert lényeges különbség.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (5.)

A segítségkérős rész az utolsó bekezdésben lesz majd csak, akinek nincs kedve a körítéshez, és csak a fő témához mondana okosakat, azt is megköszönöm szépen, ugorjon a végére.

Én örök életemben egy meglehetősen mizantróp alkat voltam, és őszintén megmondom, az egész szülőséggel kapcsolatosan az volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy én mostantól mindenféle random népekkel leszek kénytelen interakcionálni, akikkel az égvilágon semmi közös nevezőm nincs, azon kívül, hogy ők is meg mi is szaporodtunk. Eddig ennek két állomását különösebb problémák nélkül letudtam: a szülészeten ugyan szívesen adtam volna egy maflást a szobatársnak, aki képes volt a korababája életét veszélyeztetni, csak azért, hogy természetes úton szülhessen (szerencsére az ügyeletes orvos megfelelően határozott volt), de túlságosan szerelmes voltam a kisfiamba, így nem volt nehéz visszafogni magam, és inkább rá koncentrálni - a másik danger zone a gyerekorvosi rendelő, de azt eddig mindig sikerült úgy kisakkozni, hogy sosem voltak sokan a váróban, és aki igen, az mind kedves, de hál'Istennek távolságtartó volt. A harmadik hely ugye a játszótér, amit eddig többnyire el tudtam kerülni, mert egyrészt Kissmajom még kicsi volt hozzá, másrészt a közös sétáik alatt Apu mindig el szokta vinni, így én megmaradhattam annál, hogy simán csak a parkba járok vele piknikezni, olyan anyukákkal, akik nekem szimpatikusak. Aztán jött a tegnapi nap...
A tegnapelőtti all-time negatív rekordja után (reggel nyolctól este hétig csak fél órát nappali-aludt), Kissmajom tegnap sem remekelt pihenés terén: első fél óra után felébredt, és további fél órás ordítás-nyöszörgés-sírás háromszög után, nagy nehezen és nagyon éberen aludt még vagy húsz keserves percet. Elég szomorú voltam, mert manapság nappal gyakorlatilag csak összebújással altatható (amióta újfajta nagyfiús autósülése van, amiből kilát a forgalomba, az a last resort is elúszott, hogy keringünk mint a bolondok a városban, ő meg szundikál egy kicsit), az meg nem volt kivitelezhető, mert kora délután jött a takarítónő, és útban lettünk volna; úgyhogy kábán és nyűgösen elmentünk a boltba, majd kivittem a közeli játszótérre. Eleinte még senki sem volt ott rajtunk kívül, Kissmajom ugyan kicsit nyúzottan és kókadtan a fáradtságtól (és amint később kiderült, valószínűleg a lappangó láztól), de szakfejjel letesztelt minden szórakoztatóeszközt, az anyja habogott egy sort, hogy temagasságoség-mekkoraezakölök, aztán lassan szállingózni kezdtek a gyerekek.
Az első barátkozni akaró csapat háromnegyede nagyon aranyos volt: egy fiatalos nagymama, aki saját bevallása szerint épp konditeremből érkezett az unokával focizni, egy négyéves nagylegény, aki büszkén mutogatta meg a vadiúj bringáját, és egy elképesztő hathónapos kislány, aki nagymozgásban nem sokkal tartott Kissmajom mögött (elég groteszk látvány volt igazából, öklömnyi gyerek, tipikus csecsemőfejjel, és nem csak mászott, hanem négykézlábas pozícióban már kinyújtogatta a lábait, hogy felálljon). És egy anya, aki végig csak kommandírozott, hogy Jocóka biciklizni jöttél, mért labdázol, ne menj bele a homokozóba, megtelik a cipőd, igyál egy kis vizet, de ne gyorsan, mert hideg, vedd le a bukósisakot, beleizzadsz, mért vetted le a bukósisakot, betörik a fejed; esetleg hőbörgött, hogy jaj, mami, ne fogócskázz már Jocóval, mert ha elmész, engem fog nyúzni, hogy fussak utána, meg jaj, Icuska, hát nem megint lemásztál a pokrócról a porba. Én udvariasan váltottam pár mondatot a felnőttekkel, Kissmajom a maga szokásos alaposságával hosszasan szemrevételezte őket, bezsebelte a bókokat, édesen mosolygott, aztán a szájába vette a gumi aliendinókrokodilját, és elhúzott megszerelni a libikókát a játszótér másik sarkába, ahova örömmel követtem.
Ekkor megérkezett egy háromtagú család: apuka két méteres és nagyjából százharminc kilós, az a fajta, aki kigyúrtnak hiszi magát, de igazából egy idomtalan hegy, anyuka alacsony és nagyon vékony, csinos a ruhája és mindene ápolt, csak az arca nagyon elgyötört, és kétéves körüli kisfiú, aki üvöltve ront be a nyíló kapun, semerre se nézve iramodik az előző társaság táborhelye felé, a lihegő anyja épp elkapja, mielőtt kitépné a picilány kezéből a csörgőt, szegény nem győz bocsánatot kérni (az apja telefonál, ahogy ottlétük alatt szinte végig). Egy ideig még ott ácsorogtak, a kétgyerekes anya babakocsija mindenféle cuccal tele volt aggatva, a kisfiú azokat próbálta ellentmondást nem türő határozottsággal lecibálni - anya1 igyekezett jó pofát vágni a dologhoz, van amit odaadott, van amire azt mondta, hogy nem lehet leszedni, mert el van romolva, anya2 fizikailag küzdött visszatartani a gyerekét, és automatikusan ismételgette neki, hogy nem szabad, ezek más dolgai, illedelmesen kell viselkedni, de látszott rajta, hogy ő maga sem gondolja komolyan, hogy a szavainak bármilyen hatása lenne.

Mi eközben biztonságos távolságra voltunk mindezektől, Kissmajom eléggé belassulva épp egy mászófalból kiálló fogantyúkat nyalogatta, egyik kezében az aliendinókrokodil, mellette a földön a kis labdája. Egyszer csak gyors lábcsattogásra lettem figyelmes, és a következő pillanatban már ott is termett mellettünk a kis erőszakos fiúcska, ordítva vetődött a ladba után, az anyukája meg sikoltva utána; rutinosan rántotta vissza az utolsó centiméteren, szó szerint lefogta, és megint előadta neki a litániát, miszerint nyugalom, nem vesszük el másét, szépen közeledünk a gyerekekhez, stb. Mondtam nekik, hogy nyugodtan játszhatnak a labdával, mi most úgysem használjuk, a fiúcska le is hajolt érte, majd azzal a lendülettel Kissmajom fejéhez vágta, még mielőtt a kapucnijától fogva terelgető anyja meg tudta volna akadályozni. Kissmajom, aki az érkezéskor bemutatott rikoltozástól még csak meglepődött, nagyon megijedt ettől a hirtelen bántalmazástól, görbült is azonnal lefele a szája, nagyjából mint a macskás incidensnél, úgyhogy gyorsan felkaptam és összepusziltam, majd mondtam a nőnek, hogy semmi baj, nem fájt neki (tényleg nem amúgy, csak épp lepattant a kobakjáról, alig érintve azt), csak bágyadt már, azért ilyen érzékeny, ő meg hálásan elfogadta az átlátszó magyarázatomat.
Szóval hazudtam; én, az igazságérzet büszke bajnoka, a konfliktuskerülés bősz ellenzője, minden támadott lény ádáz oltalmazója, ráadásul a saját kisfiam hátrányára, egy sokkal nagyobb és agresszív idegen gyerekkel szemben. Nevezzük empátiának, de sajnos inkább szánalom volt, pedig azt utálom: azért tettem, mert a fiúcska beteg volt, az arcán egyértelműen látszottak valamilyen genetikai rendellenesség (ránézésre talán Noonan vagy Williams szindróma) jelei. Ez nem lett konkrétan kimondva, de ahogy beszélgetni kezdtünk, hogy ki mennyi idős (ő húsz hónapos) és hány kiló (ő is tíz) és mi a legnagyobb gondunk (náluk az evés, nálunk az alvás), egyre inkább megbizonyosodtam, hogy nem tévedtem: laktózérzékenységtől refluxig mindenféle anyagcsere- és emésztőrendszeri betegsége van, nagyon későn és sok fejlesztés hatására kezdett csak el mozgásfejlődni, nehézkesen kommunikál, és borzasztó durva, de annyira, hogy semmilyen közösségbe nem merik vinni, mert üt-csíp-harap, ovis fiúkat teper le és karmol véresre, és iskolás lányok tincseiből tépi ki a csatokat hajastul. Szegény nő úgy örült, hogy valaki érdeklődik, hogy csak úgy dőlt a panasz belőle, én pedig nagyon öleltem a nyakamba bújó és onnan fürkésző Kissmajmot, és megkíséreltem nem leereszkedően bólogatós lenni, csak értően figyelni, ahogy mesél. Két hangos telefonozás között egyszer odajött a pasi is, hallgatózott, miközben a csúszdára pakolgatta a gyereket (aki tök magasan minden félelemérzet nélkül lökte el magát tiszta erőből), és diadalmasan oktatta ki a nőt, hogy nalátod, másé sem szent, amikor megemlítettem, hogy igen, néha Kissmajom is tesztelgeti a tűrőképességünket, és belénk nyomja a fogacskáit, hogy vajon mit szólunk hozzá. Érdekes volt és ijesztő, még az is eszembe jutott, hogy basszus, ezek azt hiszik, hogy az a gyerek csupán eleven, vajon lehetséges, hogy nem tudják, egyetlen orvos sem küldte el őket soha kromoszómavizsgálatra, vagy tényleg létezik ilyen mértékű denial…?
Nagyon rossz érzés volt látni ezt a egészet, azonnal eszembe jutott egy tavaly megélt hasonló történet, M. is valósággal beleborzongott, amikor elmeséltem neki. Az igazság az, hogy egy kicsit tartok tőle, hogy a következő játszóterezéskor megint ott lesznek, és szégyenlem magam érte, mert nem méltó hozzám ez a reakció, hiszen pont én szoktam lelkesen prédikálni a diszkrimináció ellen. És esküszöm, hiszem is, amit mondok, ugyanakkor a toleranciám pont addig tart, ameddig a bizonyosság, hogy a szeretteim biztonságban vannak. Együttérzek, mert nehéz lehet nekik, elfogadom, hogy vannak atipikus gyerekek, és az övéké olyan, de nem rajongok az ötletért, hogy a sebezhető Kissmajmot kitegyem egy szükségtelen kockázatnak, csak azért, hogy én legyek a jófej, aki nem közösít ki egy közveszélyes balszerencsés fiúcskát. Nyilván sokkal jobban érezném magam, ha a fiúcska nem beteg lenne, csak simán gonosz, mert akkor nem sérülne az énképem: egy csupán rosszindulatból kegyetlen kölköt ugyanis bármikor lelkiismeretfurdalás nélükül seggberúgnék, ha ártatlanokat bánt… mondom most. És ezzel, a kicsit hosszúra sikeredett bevezető után, el is érkeztünk a kérdéseimhez...

Ti hogyan kezelitek/kezeltétek/kezelnétek a gyerekek közötti konfliktusokat? Mikor avatkoztok be, és mennyire, és hogyan? Tudom, hogy ezer anyukás fórumon milliószor kibeszélték már a témát, és átharapták egymás torkát miatta, ezért is nem vagyok hajlandó neten kutakodni a játszótéri etikett ügyében. Remélem, lesz aki itt megosztja a tapasztalatait… vagy csak elméleteit, azoknak is örülök.
Elsősorban a kezdő szint érdekel (de nem csak!), mert nagyobb korban már gondolom, meg lehet beszélni a gyerekkel, hogy mi a kívánatos magatartási forma, és körülbelül hogyan járjon el, ha valaki ettől eltérően viszonyul hozzá (értsd: megtépi). De ilyen miniatűr első bálozókkal nagyon nehéz menedzselni ezeket a szituációkat, és nekem különösen az lesz, mert az én pattogós temperamentumommal ellentétben Kissmajom nagyon higgadt teremtmény, egyértelműen inkább megfigyelő típus, mint tettrekész, és sejtésem szerint egy ideig még egész biztosan nem lesz képes megvédeni a saját érdekeit.
Hiába gyűlölöm én például azt, amikor felnőttek játékcserére kényszerítik a kicsiket, as in"Jaj, ne légy rossz fiú, add már oda neki, nézd itt van egy másik cserébe!", Kissmajom egyelőre sosem tiltakozik vad hisztivel, ha elveszünk tőle valamit. Igaz, nagyon ritkán tesszük meg (amit nem szeretnénk ha használna, azt inkább elpakoljuk, nem szivatjuk elölhagyással, mert nem várható el egy tízhónapostól, hogy önuralma legyen), de mittudomén, mikor elkérjük a fürdés közben csócsált fogkeféjét, akkor tudomásul veszi, szó nélkül odaadja, és elfogadja helyette az átnyújtott rágókát, doboztetőt, hajkefét. Ilyen mellow attitűddel majd bármit megkaparinthatnak tőle, és ezt szeretném kerülni, mert az, hogy nem cirkuszol magából kikelve, még nem jelenti, hogy nem ragaszkodik a kedvenc tárgyaihoz.
Vagy más helyzet: Popiék Gerije még nála is lazább cukiság, amikor először találkoztak a fiúk, látványosan Kissmajom volt a brutálka, kíváncsian rohanta meg, és érdeklődését úgy akarta kifejezni, hogy ha nem csípem nyakon, azon nyomban megcsavarta volna az orrát. Persze semmilyen álnok szándék nem volt emögött, ő jelenleg ennyit tud az ismerkedés szabályaiból, hogy az alapos tapogatás az király dolog. De mi van, ha egy kisklambó Kissmajomhoz közelít így, és a felvigyázó személyzet nem elég szemfüles, vagy egyszerűen azt vallja, hogy jobb, ha az ilyesmit egymás között intézik el a gyerekek - van olyan katonás anyuka, aki szerint fight your own battles, kiddo…? És ha igen, milyen kortól? És aki ráhagyós, az ellátja-e a csemetét bármilyen utasítással, hogy mégis mi és mennyi megengedhető, és mikor kérjen segítséget (neadjisten üssön vissza)?
Hát ilyen és ezekhez hasonló kérdéseim támadtak… Meséljetek!

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (4.)

Hát úgy tűnik, el kell kezdenünk a hozzátáplálást. Négy és fél hónapos Kissmajom, és igazából én hat hónapos korára terveztem csak, úgyhogy egy kicsit bánt a dolog, de ez van. Logikus magyarázatom nincs arra, hogy miért ragaszkodtam, hogy fél éves legyen előbb, mert annak leginkább akkor van jelentősége, ha kizárólag anyatejes egy baba - így, hogy kétharmadban tápszeres, talán még jobb is, ha igazi kajákat is kap néha a por helyett… legalábbis ezt mondogatom magamnak nyugtatásul.

Az van, hogy Kissmajom szorulásos - de erősen. Eléggé kétségbe vagyok esve, és más megoldás sajnos nem jut eszembe.
Első hetekben tankönyvileg produkálta a napi több adag kakit, gyönyörű aranysárga színben, épp megfelelő puhaságban, aztán áttértünk a napi egyre, majd volt olyan, hogy két-háromnaponta egy. De akkoriban ugye szinte teljes egészében anyatejet kapott, arra meg azt mondják, hogy olyan jól feldolgozódik, hogy még a heti egy output sem nevezhető kórosnak; egyetlen egyszer elő is fordult, hogy egy hétig nem produkált semmit, akkor végül megszélcsöveztük, mert már aggódtunk, de annak hatására is ugyanaz a szép tipikus anyatejes jellegű végtermék távozott belőle, szóval valószínűleg csak várni kellett volna még, és tényleg magától rendben lett volna.
Olyan három hete viszont drasztikusan romlani kezdett a helyzet. Érdekes egybeesés, hogy pont az intenzív fogzás beindulásakor (azóta egy fogacska ki is bújt, kettő meg már jól látható az íny alatt), amiről ugye mindenhol azt írják, hogy az a legtöbb babánál hasmenéssel jár. Olyant is olvastam, hogy van akinél szorulással, mert a sok nyáladzás elveszi a vizet a szervezetből, de más fogzó gyerekekhez képest Kissmajom kifejezetten kevés nyállal oldja meg ezt a periódust, úgyhogy ezt az elméletet ejteném. Szóval elkezdett csak négy-ötnaponta kakilni, egyedül ugyan, de egyre nehezebben kinyomható, egyre sötétebb és pasztásabb trutyikat - aztán olyan két hete már csak szélcső hatására mennek ez a ritka alkalmak is.
Reggelente, amikor általában kakilni szokott, most is mindig megpróbál nyomni, de csak pukák jönnek, és legtöbbször azok sem olyan igazi büdösek, amik a kaki hírnökei. De pár nap után már tök kemény a hasa, és látszik, hogy kényelmetlen, talán kicsit fájdalmas is neki, úgyhogy nem hagyjuk tovább erőlködni, mindig segítünk rajta. Ami először kijön, az elég ronda: bogyós még nem volt, de az első darab így is tök kemény, és ami követi, az is egy sötétzöld kígyó-massza, nem csoda, hogy magától képtelen megszabadulni tőle. Addig szoktunk várni, amíg ki nem jön az utolsó(?), már sárga, lágy adag is, hogy hátha másnapra újra beáll a rend, de eddig még sajnos nem így történt.
A gyerekorvos szerint adjak neki cukros teát, amire nem vagyok hajlandó, egyrészt nem szeretném cukorral itatni a gyereket, másrészt csomó helyen azt írják, hogy a cukor hasfogó hatású. Olyan tanácsokat kaptam még, hogy itassam sokat, teával vagy vízzel, de ez nálunk nem ennyire egyszerű, Kissmajom még a kaját sem fogadja el, mikor nem éhes, nem hogy más folyadékot - mikor már régen evett, mindig megkísérlem, de csak egy-két korty erejéig tudom becsapni, az meg semmit nem segít. Próbáltam olyant is, hogy a tápszerét a javasoltnál kicsit több vízben oldom fel, de eddig ez sem hozott eredményt, ahogy a tápszerváltás sem. Mozogtatjuk is egy csomót, biciklizünk a lábaival, masszírozzuk a kis hasát óramutató irányában, hogy beinduljon a bélmozgás, de semmi. Állítólag kaphatók hashajtó szirupok már ilyen pici babáknak is, de azokat amíg lehet, kihagynám, így is eleget aggódok azon, hogy hozzászokik a szélcsőhöz (írnak róla ezt is, azt is, természetesen homlokegyenest ellentétesen).

A hozzátáplálásról viszonylag keveset dokumentálódtam, mert ugye későbbre terveztem volna, és csak annyit döntöttem el előre, hogy én nem gyömölcsökkel kezdenék, hogy ne az édes ízzel találkozzon először (mondjuk ez így egész vicces, mert az anyatej is meg a tápszer is cukros). Az elsőnek adható zöldségek és gyümölcsök közül viszont szinte minden hasfogó hatású (krumpli, répa, alma biztos, a céklát nem tudom), kivétel a sütőtök és az őszibarack - azok viszont nem egészen tavaszi idénycuccok. Én meg legalább a legelején szerettem volna olyasmit adni neki, ami friss, és lehetőleg bio, vagy legalább termelői. Nem egyszerű nah…
Elmondom, mire jutottam: angol forrásokból az derül ki, hogy igazából ez a mitadjunkelőször hercehurca igencsak földrajzi és kulturális meghatározottságú vita, nálunk ez a divat, két országgal odébb meg teljesen más. Úgyhogy az ajánlások szerint azt akarom csak figyelembe venni, hogy tényleg ne valami köztudottan allergizáló dologgal tömjem így az elején, de azon kívül nem ragaszkodom sok mindenhez. Nyilván nem pörköltet akarok ebédeltetni vele, azt betartom, hogy egyszerre egy dolog, minimum egy hétig, aztán egy másik, stb., és csak olyan egy hónap múlva kettő keveréke. Bioboltban vettem egy üvegcse sütőtököt és egy körtét, mindkettőn azt írja, hogy négy hónapos kortól adható, nincs is benne semmi, csak maga a zöldség/gyümölcs és víz.
És vettem egy üveg szilvalekvárt, amiben szintén nincs semmi, cukor és édesítőszer se, csak a szilva, amit addig főztek, amíg sűrű krém nem lett belőle - arra gondoltam, hogy holnap egy icipici anyatejjel elkeverek egy mokkáskanálnyit, és megpróbálom megkínálni vele. Tudom, hogy a szilva nincs az elsőző listán (legalábbis nálunkfelé), de kezdéshez képest harmadik hónap körül már adható, és nem mellékesen akár egy felnőttet is képes meghajtani.

Légyszi, mondjatok okosakat megint!
Szerintetek baj, ha szilvával kezdek, és ilyen lekvárból származtatott formában? Én úgy gondolnám, hogy nem, hiszen bármit adnék, úgysem lenne nyers - annyi a különbség, hogy ez nem párolva van, hanem krémmé főzve.
Honnan tudnék a továbbiakban megbízható bio hozzávalókat szerezni, amiből magam is készíthetek neki ételeket? Tud valaki valahol tényleg-bio boltot, piacot, esetleg nénit-bácsit, ahol vehetnék friss alapanyagokat?
És van-e bárkinek bármilyen épkézláb ötlete a szorulás megoldására ezen kívül, illetve ha esetleg ez nem működik?
Előre is millió köszönet!

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (3.)

Hát ez is bekövetkezett. Egyedül aludt a kiságyában, teljesen nyugodtan, éjféltől reggel hétig, és csak azért nem tovább, mert akkor már nem bírtam, és etetés után nem raktam vissza, hanem öleltem inkább...
Nyolc hétig egyáltalán nem aludtunk külön, már a kórházban odavettem magamhoz az ágyba, aztán itthon sem bírtunk volna távol maradni tőle. Bármilyen hatalmas, a franciaágyunkon középre nem mertem tenni, mert féltem, hogy az örökmozgó M. kilapítja, kívülre nem mertem tenni, mert féltem, hogy leszotyog, úgyhogy magamra fektettem. Nem esett nehezemre, nem vagyok egy forgolódós fajta, és ha az is lennék... ha egy rajtam alvó macskáért képes vagyok megtenni, hogy órákig nem moccantom az elgémberedett-megzsibbadt végtagjaimat, akkor érte mennyivel inkább.
Úgy ébredni, hogy ott hallom a kis pihegését a mellemen és ott érzem a hasamon, miközben a puhameleg barackfeje öt centire illatozik az orromtól, és lenézve látom a sűrű szempilláit meg a fénylő hörcsögpofiját - ez a mennyország maga.

Az utóbbi időben viszont elkezdett nagyon aggasztó lenni, hogy amikor lefeküdtünk, annyira éber volt, hogy képtelenség volt altatni vagy aludni tőle. Itt bevallom, hogy következetes nevelésileg teljesen alkalmatlan szülők vagyunk, semmilyen rendszer nincs szegény gyerek életében, akkor kel és fekszik, amikor mi, mert elvakult függőségünkben mindig hurcoljuk magunkkal, amikor a nappaliban vagyunk, akkor oda, amikor a hálóban, akkor oda. Az igény szerinti szoptatás miatt a fürdésnek sincs (és nem is nagyon lesz szerintem) fix időpontja, mert hiába találtuk ki a nyolc órát, ha egy órával azelőtt enni kér, akkor nem fogom közvetlenül utána a kádba cibálni a tele pocakját, ahogy közvetlenül evés előtt sem, mert akkor meg ott üvölt szegényem, amint tisztogatási szándékkal az arcához érünk; és akkor a random elalvásokról nem is beszéltünk, ha felébresztem és álmosan bevizezzük, torkaszakadtából ordítja végig azt a fürdetést, amit amúgy imád. Kissmajom így eléggé éjjeli bagoly lett, mint a gamer apja, és éjfél előtt eszébe sem jut elálmosodni, mi meg ezt szívesen megengedtük neki... magyarán úgy kezeltük, mint egy vendégségbe érkezett jóbarátot, nem úgy, mint egy csecsemőt - ami, tudom, nem feltétlenül jó. Napközben sokszor alszik, de akkor sem úgy, hogy letesszük egy adott időpontban, és szépen szabályosan pihen, hanem mikor például ölbe vesszük vigasztalni, akkor ott felejtjük, mert az olyan jó dolog, és egy idő után ebóbiskol rajtunk, miközben mi például dolgozunk vagy filmet nézünk.
Már többször beszéltünk róla, hogy ideje lenne némi szigornak, de aztán minden okos könyvem azt írta, hogy három-négy hónapos kora előtt erre többnyire csak akkor van esély, ha az ember hajlandó sírni hagyni, mert ha azonnal felkapja, amint nyikkan, rögtön megbomlik a jó eltervezett órarend - amit mi persze nem is bánunk, mert napközben is elég mennyei úgy létezni, hogy közben rajtunk szuszmákol. De végül megegyeztünk abban, hogy legalább éjjel, mikor tényleg nagyon mélyen-kómásan alszik, tegyük be a kiságyába, elsősorban mert már olyan nagy, hogy neki is kényelmesebb ott (például ha a mellemen fekszik, a karjai most már lelógnak kétoldalt, és mozgolódni is olyan erővel szokott, hogy néha teljesen átküzdi magát keresztbe-irányba), másrészt mert a páros intimitásba is eléggé bekavar.
Úgyhogy különösebb tervezés nélkül ugyan, de az utóbbi napokban elkezdtem azt, hogy este vagy az éjszakai etetés után, ha megfelelően álmos volt, letettem a kiságyába. Ettől rendszerint feléledt, akkor is ha amúgy felébreszthetetlen állapotban volt; ha sírt, felvettem, megnyugtattam, és egyszer újra próbálkoztam - ha újra sírvafakadt, átraktam magunkhoz mielőtt jobban belelovalta volna magát, és csak következő kajáláskor tettem újabb kísérletet. Eddig csak egy-egy szakaszra maradt magára, ma éjjel történt először az, hogy egymás után kétszer is sikerült az akció, és az egyedülalvás lefedte az egész éjszakát.
Nem volt könnyű, elég sokszor néztünk egymásra kétségbeesetten, hogy ómilyenédes, jó volna összepuszilgatni, és hogy nagyfiú a kisfiunk, meg kell a szívnek szakadni. De őt a legkevésbé sem zavarta a dolog, reggel vidáman kelt, és fülig érő vigyorral nézett ránk - hát nincsenek szavak rá, hogy mennyire szeretjük!

És most megint kérdésem van: hogyan tovább? Hogy lehet ezt az önálló alvást rendszeresíteni? Hogy lehet előrehozni a lefekvés időpontját legalább olyan tíz órára? És hogy lehet síró babát elringatni felkeltés nélkül?
Mindenképpen figyelembe kell venni a fizikai akadályokat, annak tudatában vagyok: a kiságy a hálószobánkban van, és ugyanonnan nyílik a fürdőszobánk is. Ugyan Kissmajom legkevésbé sem zajérzékeny (tehát ha már elaludt, ágyúlövésre sem rezzen össze), de ha éber vagy félálomban van, rögtön hiperaktivizálódik, ha körülötte mozgás van. Tehát az egész csak valahogy úgy képzelhető el, hogy mi megágyazunk, lezuhanyzunk, levetkőzünk még mielőtt őt lefektetnénk, majd alváshoz öltözve vonulunk ki a nappaliba még pár órára.
De amivel bajban vagyok, az a sokkal fontosabb a lelki oldala: amint az előző posztomból már egyértelműen kiderült, az nem opció, hogy sírni hagyjam, két percre se, és per pillanat arra is képtelen vagyok, hogy letegyem és magára hagyjam egy halvány éjjeli fénynél, miközben ő még szívesen gagyarászna nekünk. Ki lehet fárasztani napközben anélkül, hogy ébresztgetéssel gyötörném, úgy, hogy korrigáljuk olyan négy órával a bioritmusát, és fürdés utánra már álmos legyen? Ha igen, hogyan? És ha ő sírás közben csak simogatásra nem nyugszik meg, tehát minden alkalommal ki kell vennem, ölben megvigasztalnom, és utána visszatennem, akkor hogyan kerüljem el, hogy a bóbiskolásból teljesen felpörögjön a pakolgatástól? Mert én benne lennék, hogy pár éjszakát rááldozzak, és akár negyvenszer is eljátszam ezt, de nem látom értelmét, mert nyilván negyvenedszerre már a hajnaltáji kimerüléstől aludna el, és a követzező alkalommal az első harmincegynéhány próbálkozásra megint nem reagálna. Vagy lehet abban bízni, hogy növekedne a hatékonyság, és másnap már húsznál sikerem lesz?
Micsináljunk...? Van értelme ilyen pici babánál határozott szabályokat felállítani egyáltalán? Vagy az a jó, ami neki jó, és ha majd szükségét érzi, változtat, mi meg egyelőre alkalmazkodjunk? Ti mikor kezdtétek, és hogy csináltátok? Légyszi akkor is meséljétek el, ha a bolondériáim miatt biztos, hogy nem követem majd!

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (2.)

Bevásároltam megint, most már tényleg majdnem minden megvan, ami kellhet - még egy utolsó utáni menet lesz, de azt már valószínűleg M. fogja megejteni, miközben mi kórházazunk: rendeltem egy pihenőszéket (raktáron nem volt), kiválasztottam egy hordozót (egyelőre csak bérlésre), és lehet hogy kérek majd egy szoptatós párnát is (de előbb megnézem, hogy szükséges-e egyáltalán, és ahhoz egyelőre hiányzik a főszereplő).
Ami hatalmas elmaradás, és fogalmam sincs, mi lesz vele, az az köldökzsinórvér-levételes dilemma... ezért a cím is, és a felkérés, hogy légyszi gyertek mesélni meg együtt gondolkodni megint. Mi egyelőre inkább az igen felé hajlunk, és persze a vágy felé, hogy ez legyen életünk legrosszabb befektetése, de nagyon ideje lenne ezen a ponton túllendülni, és dönteni, és intézni is végre. Olvastam én már mindent pro és kontra, tudom, hogy ez inkább egy ilyen kelet-közép-európai (vagy hogy írják ezt helyesen) divat, de azt is, hogy Nyugaton cserében vannak közösségi őssejtbankok, és egyáltalán másképp működik az egész donor dolog. És persze olvastam, hogy azon túl, hogy mire használható majd fel, és mennyi mindenre nem (ez utóbbi annyira nem befolyásol, hiszen történt már velünk ugye "többtízezerből egy" fajta véletlen), simán megeshet, hogy nem megfelelő a fagyasztás és/vagy tárolás, és hiábavaló pénzkidobás volt minden. De ez még bele is férne akár, ami igazán idegesít az viszont az, hogy a négy cégből, amelyik Magyarországon foglalkozik ezzel, csak egy van, ahol visszajár az előleg, ha esetleg sikertelen a mintavétel (kevés, szennyezett, stb.), tehát semmi garancia nincs arra, hogy ha leperkálok egy tetemes összeget, akkor legalább az egész komplikált folyamatnak az első lépése biztos. Na most ez az egy cég az szlovák, mi meg szívesebben választanánk helyette a biztosabb hátterűnek tűnő belgát, még ha drágább is, csak nyilván potyára nem szeretnénk fizetni. Szóval marad a kérdés, hogy mi legyen vajon? Ti mit csináltatok vagy csinálnátok - és hol? És miért? Help!

Kissmajom amúgy jól van, szerintem már nem olyan nagyon kényelmesen fér odabent, mert mostanság ébrenléti időszakokban inkább csak ilyen türelmetlen, gyors és éles minimálmozdulatokkal operál, amik néha eléggé fájdogálni tudnak, de ettől függetlenül alig várom őket. Beiktatott egy programváltozást is: este tíz után egészen lenyugszik, és ehelyett már reggel hétkor fent van órákon át ficeregni, ami nyilván kényelmes lenne nekünk majd születés után, de sokkal viccesebb, amikor igazi gamer's son módra éled, szóval nem bánom, ha nem lesz tartós az új szokás. A feje még mindig ugyanott van, egészen sokszor dugdossa egy simire a tenyerembe, amit imádok; természetesen aggódni is szoktam, mert néha, ha elfeledkezem magamról, és hirtelen előrehajolok (nem gyakran van ilyen, legtöbbször nagyon is tudatában vagyok a hasam által képzett akadálynak - annyira, hogy ma reggel például M. adta fel a cipőmet), akkor konkrétan érzem, ahogy hozzányomódik a bordámhoz... remélem ilyen módon nem lehet kárt tenni egy babában, annál csak okosabban van összerakva a női test...
Tegnap végre felhívtam a gyerekorvost, úgy érzem jó választás volt, már telefonon is tündéri egy néni, kedden megyek majd hozzá megismerkedni és recepteket kapni. Jövő héten egyébként szinte minden nap van valami dokis program, csütörtökön a védőnő is jön látogatni, úgyhogy most már tényleg-tényleg csak fél napokat fogok munkába járni (ezen a héten ez nem egészen jött össze, hiába terveztem), és pénteken, mivel szülinapom lesz, még felet sem. Az utána következő héten meg kiveszem a maradék szabadnapjaimat, és onnantól csak otthonról dolgozom már, azon a pár projekten, amiket majd szülés utánra is magamnál tartok.
Jah és hétfőtől már nincs semennyi Meforal sem, és teljesen ügyes a cukrom, úgy látszik tényleg igaz ez, hogy nő az ember inzulinérzékenysége így a végén. Ésésés híztam egy kilót, még talán többet is, 66,5 voltam tegnap egy kevéske reggeli után - azért remélem ebből legalább fele megint a Kissmajom, annyira örülnék, ha a jövő heti méretével megint meglepetést okozna.

Ennyi nagyjából. Ma 35w5d, és a hivatalos kütyü szerint pontosan harminc nap van még hátra a találkozásig; azért nagyon remélem, hogy majd a szerdai ultrahang után ki meri jelenteni a dokim, hogy itt semmilyen forgolódás nem lesz már, és mond egy konkrét dátumot a császárra. Én nem is értem, hogy aki természetesen szül, az hogy bírja a várakozást az utolsó hetekben-napokban, nekem már most tele van a testem-lelkem pillangókkal, pedig azért ez még messze nem a célegyenes. Tegnap este elképzeltük, hogy egy hónap múlva majd ugyanígy ülünk a jó meleg szobában, annyi különbséggel, hogy jó kis karácsonyi hangulat lesz, és valamelyikünk mellén mindig ott szuszmákol majd egy édes pici lény, akinek a nyakába lehet fúrni az orrunkat jól.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (1.)

Úgy döntöttem, indítok egy posztsorozatot, amiben megkérek minden kedves rendszeres olvasót és néha erre járó látogatót, hogy segítsen a világ legfogalmatlanabb és -ügyetlenebb anyájának, aki hamarosan leszek - mert hol vállalhatja fel az ember lánya bátran a buta kérdéseit és végtelen bénaságát, ha egy anonim blogon sem...?
Szóval sokgyerekes tapasztalt asszonyok és néha-láttak-már-babát-közelről sorstársak, ösztönösen cselekvők és mániákus információgyűjtők, and everyone in between, nagyon örülnék, ha mondanátok mindenféle okosságot, hátha sikerül majd minél több véleményre alapozva jó döntéseket hozni, és nem kárt tenni a Kissmajomban...

Most épp az van, hogy szülinapi és karácsonyi kívánságlistát irkálok, a prózaibb fajtából, mert a legigazibb ajándékom az ugye ki van pipálva. Nyilván az materialistább vágyak is elsősorban hozzá kapcsolódnak ebben az évben, mert úgyis venni fog mindenki mindenfélét, és most nem akarok meglepetést - én például kifejezetten utálom, amikor rám van bízva, hogy mit vásároljak ilyen alkalmakra, mert tuti hogy olyant választok, aminek nem sok hasznát veszi az illető, vagy már van neki olyanja. Úgyhogy úgy értékelem, hogy végülis szívességet teszek a konkrétumokkal, és pofátlanul kérni fogok...
Említettem, hogy nagyon sok életbevágóan fontosat és valószínűleg fölöslegeset kaptunk M. tesójának gyerekeitől, a hiányzó apróságok (ruhák az első pár hónapra, egy adag netes teszteken jól szereplő pelenka, legalább öt különböző fajta popsitörlő próbaképpen, stb.) beszerzésével meg már lassan végeztem, nagyjából csak az maradt már, amihez recept kell (fürdető, kenőcs, stb.). Meg még amikről itt kérdezgetni fogok az elkövetkező hetekben-hónapokban, mert lövésem sincs, hogy merre induljak.
A kívánságlistámra tehát a még feltétlenül elolvasandó könyveken kívül (azokról majd külön bejegyzés lesz valamikor) három nagyobb dolog került, amiket igazából megvehetnék én is, de épp azért nem akarok, mert kedves vagyok és előzékeny, és segíteni akarok az ajándékozóknak: egy kiságy fölé szerelhető forgó-világító-zenélő-megmégamitezekcsinálnak szórakoztató központ, egy játékokkal alaposan körülaggatott és bébipoparezegtető-funkciós pihenőszék, és egy hordozó; ma az utóbbiról akarok közvéleménykutatni.

Öröklés következményeképpen van már egy felcsatolhatós kengurunk, ilyen állítólag jófajta, ami elvileg nulla napos kortól kezdve használható; de hiába tanúsítja a sok tudományos kutatás, hogy tökéletesen kényelmes, nekem valahogy újszülöttnek nem tűnik annyira ideálisnak. Eleve egy olyan pici baba nem tud még a seggén ücsörögni, nem is szabad támasztgatni semmilyen irányban, akkor nem értem, hogy lehet neki jó a függőleges és terpeszben láblógatós pozíció...? Persze ölben is tartható úgy, de nekem valahogy akkor is természetesebbnek tűnik, ha a végtagjai szilárdan meg vannak támasztva, illetve oldalra is fektethetem, hogy keresztben simuljon hozzám, mert akkor látom az arcát és nem aggódok, hogy fuldoklik, meg ilyenek. Szóval azt rögtön eldöntöttem, hogy a legelején mindenképpen szeretnék egy kendőt is, hogy legyen alternatívám.
Aztán nézegettem, és kiderült, hogy létezik rugalmas és rugalmatlan szövetből készült változat is, és agyalni kezdtem, hogy akkor viszont melyiket érdemes vajon? Jelenleg egyértelműen a rugalmas felé hajlok, mert kézügyességileg elég béna vagyok, és abba állítólag könnyebb sérülésmentesen bepakolni a nyüfedéket, már magamra bogozott állapotban is. De az értékeléseket leadó felhasználók szerint, hiába reklámozzák úgy némelyiket, hogy 10-12 kilóig hurcolászható benne a baba, mivel könnyen elgyengül az anyag, olyan 6-7 kiló a maximum amíg biztonságosan lehet kötözni bármilyen irányban.
Na most töredelmesen bevallom, hogy a lányoktól megkérdeztem, hogy nagyjából mennyi idős egy 6-7 kilós gyerek, mert magamtól tippelni sem tudtam volna. Úgy logikáztam, hogy ha az már stabilan elvan a kenguruban például, akkor semmi gond, attól kezdve áttérnénk arra. De persze semmi sem egyszerű, mert van akinek három hónaposan már ekkora volt a babája, másé meg állítólag csak félévesen érte el ezt a súlyt, azt meg még én is tudom, hogy az előbbit kifejezetten tilos ültetni, de talán még az utóbbinál sem biztos, hogy szabad erőltetni a dolgot, ha magától nem igyekszik. Vagyis nem sokra jutottam eddig.
Az lenne tehát a kér(d)ésem, hogy mondjátok meg, mi legyen? Mit, honnan, mennyiért, hogyan érdemes (gondolok itt arra, hogy használtan talán nem feltétlenül, ha amúgy is gyorsan nyúlik)? Nem vagyok a reklámok ellensége, ha valaki tényleg már saját bőrön bevált dolgot ajánlgat, akkor nyugodtan küldjön márkaneveket és/vagy linkeket, nekem biztos hasznomra válik, de hátha valamikor később másnak is.