"Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek…"

Ha már költészet napja van, legalább stílusosan vezethettem be a kellemetlen hírt: Kissmajom már nem mintagyerek, némileg megerőszakosult.

Először is harap. Szerencsére senki mást, csak minket kettőnket, de ez akkor is enyhén szólva meglepő. A mi tündéri, kiegyensúlyozott, kedves, szelíd gyerekünk, aki még soha életében nem torolt meg semmit, még azt sem, ha valaki orvul fejbedobta, vagy kitépte a kezéből a nehezen megszerzett játékot - és akit ezeken a játszótársi heveskedéseken kívül még soha életében nem ért agresszió, hiszen mi nem rázunk, rángatunk, lökdösünk, ütünk soha, még szidni is csak elvétve és kivételesen szoktunk. Ez valamilyen szinten valószínűleg pont, hogy hátrány, mert így hiába próbáljuk elmagyarázni neki, hogy ne csinálja, mert rossz érzés, fogalma sincs, hogy miről beszélünk: hál'istennek egész kevés fájdalom érte eddigi életében, még elesni is rendkívül ritkán szokott.
Ő mindig eléggé orálisan fixált volt, egész pici kora óta folyton mindent a szájába tömködött, ami keze ügyébe került; oké, tudom, hogy ezt minden baba csinálja, de ő annak ellenére is ezt tette, hogy cumija sosem volt, és a kifejezetten fogzós szenvedései sem sokáig tartottak, és nem is voltak túlságosan intenzívek. Amióta mobilis, azóta mintha valamennyire alábbhagyott volna ez a szokás, alaphelyzetben már nem abból áll a napunk, hogy jaj, mit kapott be már megint a gyerek, főleg ha sétálunk vagy játékba merül, sokáig elfelejtkezik a hörcsögülésről, de unalmas percekben azért még mindig előszeretettel rágcsál meg papírzsebkendőtől faágakon át porcicáig mindent. A harapást körülbelül három hónapja kezdte, akkoriban, mikor pár nap leforgása alatt egyszerre nyolc foga tört át (négy szemfog és négy kisörlő), de nem tudjuk, hogy miért minket talált meg vele, és nem egyet a szuper rágókái vagy bárminemű játékai közül, mert az elején direkt nagyon koncentráltunk, hogy ne szóljunk rá, ne üvöltsünk fel, ne távolítsuk el hirtelen, és egyáltalán semmit ne tegyünk, ami miatt további támadásra ingerlő jó mókaként foghatná fel a reakciónkat. Többnyire reggel csinálja, és főleg olyankor, amikor M. is itthon van, és hármasban ébredünk; ilyenkor egy idő után elege lesz a bandázásból, de ahelyett, hogy fogná magát és otthagyna minket (ha olyanja van, akkor simán lemászik az ágyról, és megy dolgára), nagyon felpörög, egyre lelkesebben rohan közöttünk (mindezt egy két négyzetméteres ágyon, szóval ez már önmagában felér egy szívinfarktussal), egyre hiperaktívabb, míg végül ahányszor ránk omlik egy ölelésre, valósággal menekülni kell előle. Tipikus úgy-szeretlek-majd'-megeszlek jellegű harapások ezek, néha konkrétan puszis bújások fajulnak el ebbe az irányba, de ha esetleg éppen nem, akkor is jól látszik, hogy nem gonoszkodó szándékkal teszi, csak egyszerűen túlingerli magát, és valamiben ki kell csúcsosodnia a közeledésének. Az is egyértelmű, hogy tudja, hogy nem szabad, mert ha időben észrevesszük, és kérjük, hogy ne, akkor huncut mosollyal megtorpan, nyitott szájjal közeledik felénk, és olykor be is kapja valaminket, de olyankor csak nyálas csócsa lesz belőle, nem több, és ezen a sikeres becsapáson jót nevet.
Két dolgot szoktak mindig tanácsolni ilyen helyzetekben, az egyik az, hogy csapj a szájára, amiről nálunk szó sem lehet, a másik, hogy harapd vissza, amit megkísérelt ugyan M., de nyilván nem úgy, hogy fájdalmat okozzon, úgyhogy csak jóízűen ki lett röhögve. Amit még próbáltunk, az volt, hogy viszonylag erőteljesen eltoljuk magunktól ilyenkor; mivel a helyszín az ágy, meg nem üti magát, de felborul, ami az elején párszor viccesnek tűnik neki, jön is újabb nekirugaszkodásra, de néhány epizód után eléggé elfárad a göröngyös terepen történő felállogatásban, és feladja - persze ez valójában értelmetlen ideiglenes eredmény csak, nem magáról a cselekvésről szoktatja le, csak időnyerés a következő csatáig. Ami miatt aggasztó amúgy, az az, hogy mivel tényleg hihetetlenül fájdalmas (nem teli szájjal harap ugyanis, inkább becsíp egy bőrdarabot, mint egy kis lyukasztógép), félő, hogy reflexből egyszer túl nagyot taszítunk rajta (arról nem is beszélve, hogy ha valaha egy idegen gyereken is kipróbálja, esetleg alaposan seggberúgják) - volt már olyan, hogy ültem a kanapén, vigyorogva odacaplatott, és térdkalácson harapott, én meg hirtelen kinyújtottam a lábamat, és felrúgtam… hál'Istennek nem esett baja, csak meglepődött, nekem meg napokig lelkifurdalásom volt.
A haragtartós büntetésben nem hiszünk, mert a szeretetmegvonásnak komoly lelki következményei vannak*, így maximum annyi fegyverünk van, hogy ha kitartóan kínoz minket, akkor letesszük magunk mellől, és azt mondjuk, hogy mi ilyen durván nem játszunk, akkor jöjjön csak vissza, ha hajlandó abbahagyni. Általában megy egy kört a játékaihoz, vagy akár azonnal érkezik, és valóban egy kis ideig nem kegyetlenkedik, de tartósan nem hagyja el a szokást. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy megoldásunk nincs, ötleteknek is fogytán vagyunk; csak örülünk, hogy lassan, de biztosan ritkulnak ezek az alkalmak, és többé-kevésbé türelmesen várunk, hogy hátha jó hamar teljesen leszokik.

A másik problémánk az önbántás: üti a saját fejét. Nem régen (olyan két hete), és nem gyakran (legfeljebb napi egy-kétszer), de még ennyit is nagyon nehéz nézni. Rendszerint akkor csinálja, ha nagyon fáradt és/vagy frusztrált, mert valamit nem sikerül terveihez híven véghezvinni, vagy valami miatt kénytelenek vagyunk nemet mondani neki, vagy valamire egy kicsit várnia kell. Szerencsére ilyenkor az alaphelyzet a toporzékolás**, de időnként felemeli a kis öklét, és egyet csap vele a homlokára; nem erősen, csak úgy jelképesen, de maga a gesztus is elég disturbing, még a megharapásunknál is jobban utáljuk.
Erre is van egy nagyokos javaslat, mégpedig az, amit dackorszakos hisztikre is javasolni szoktak, hogy el kell játszani, hogy láthatatlan, és nem szabad tudomást venni róla, mert közönség hiányában abbahagyja. Természetesen erre sem vagyunk hajlandóak, mert egyrészt ez is a szeretetmegvonásos idomítás egyik formája, másrészt azt sugallja a gyereknek, hogy fojtsa el a legalapabb indulatait és legőszintébb érzéseit, mert ha szabadon és szíve szerint kimutatja őket, vigasz és támogatás nélkül magára lesz hagyva***.
Ami némileg megnyugtat, hogy ez a fajta enyhe self-harm állítólag életkori sajátosság, és ha jól kezeli az ember, magától el fog múlni, amikor már olyan szinten tud beszélni, hogy minden helyzetben meg tudja értetni magát, jelenleg ugyanis a kommunikációs igényei sokkal nagyobbak, mint a közléshez rendelkezésre álló eszközei. Addig is azt lehet tenni, hogy amikor bántja magát, tiltás helyett (ami ellenkezést és fokozódó feszültséget váltana ki), megölelgetjük-puszilgatjuk, és nyugodt hangon kérjük, hogy hozzánk hasonlóan inkább simogassa a fejét, így ni, mert bizony milyen okos, szeretni kell azt inkább. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy rögtön lefogja az ember, de végül rávettük magunkat erre a módszerre, és tényleg működik, azóta egyre ritkábban csinálja, egyre több nap telik el úgy, hogy egyáltalán nem... fingers crossed.

Nagyjából ennyi. Csak hogy ne legyen csupa tökély a Kissmajom, és csupa pozitívum az anyja blogja, mert az ilyen egész biztosan folyamatosan hazudik. :)


* Következetesen használva azt sugallja, hogy csak akkor szereti a szülő, amikor úgy viselkedik, ahogy ő elvárja - as opposed to attachment parenting, aminek megfelelően mi inkább azt éreztetjük vele, hogy rosszat csinált, és annak nem örülünk, de ő maga attól nem lett rossz, és ugyanúgy feltétel nélkül szeretjük, mint mindig.
** Ez sajnos baromi vicces, nagyon tudatosan vissza kell fogni magunkat, hogy ne kuncogjunk: előbb hangosan nyígni kezd, aztán a kis lábaival topogva tapos, majd ha ezek hatástalanok, látványosan sírva fakad (igazi könnyekkel!) - de általában csak pár másodpercre, mert ha szólunk hozzá, azonnal annyira figyelni kezd, hogy vajon elérte-e a várt hatást, hogy elfelejti folytatni.
*** Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon milyen hatással lesz az érzelmi életére, ha nem segítünk neki a számunkra jelentkéktelennek tűnő érzelmi viharainak értelmezésében és menedzselésében - túlragozni nem szeretném, akit érdekel a téma, olvassa el ezt a könyvet, és mindent megtalál benne az agyi fejlődés befolyásolásáról válaszkész neveléssel.

Tegnap volt tizennégy hónapos - egy csoda.

Érdekes, amikor csak szerettünk volna gyereket, egy csomó mindent képzeltünk, hogy milyen is lesz, és miért lesz jó vele... Tudtuk, hogy aranyos lesz, sejtettük, hogy érdeklődő és tanulékony, reméltük, hogy bújós - ennek megfelelően alig vártuk, hogy bámuljunk és olvadozzunk, hogy átadjuk neki azt, amit tudunk és vele együtt újra felfedezzük a világot, hogy agyonölelgessük minden nap és minden órában. Persze, mindez igaz is lett, pont ilyen ő, és pont ilyenek a napjaink-óráink, de ennél annyira sokkal-sokkal több… és teljesen más dolgok a legjellemzőbbek rá és a közös életünkre, mint amire számítottunk.
Például sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire vicces tud lenni; és nem olyan jajdecukimuszájvigyorognom vicces, hanem úgy igazán, napi szinten könnyesre röhögősen, felnőtt humorérzékkel is élvezhetően, folyton meglepetést okozva azzal, hogy hány különböző módon tud megajándékozni nevettetéssel. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire okos tud lenni; nem túlzás, hogy szivacs agyával óráról órára tanul meg új dolgokat, egész komplikált "feladatsorokat" sajátít el úgy, hogy nem mutogatjuk el neki vagy képezgetjük célzottan, egyszerűen csak hallja/látja őket párszor, és ráragadnak. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire önálló tud lenni; van olyan, hogy fél órákig elmolyol a kis dolgaival, kipróbálgat, kísérletezget, motyorog magában, és ha észreveszi, hogy figyeljük, szégyenlősen elmosolyodik, majd felénk nyújtja az épp aktuális eszközeit, hogy szálljunk csak be, ha van kedvünk. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire nyitott tud lenni; semmitől és senkitől sem fél vagy jön zavarba, mindent és mindenkit alaposan megvizsgál, fürkészően közeledik, és bátran barátkozik… imádom, ahogy a kíváncsisága minden alkalommal legyőzi a óvatosságát, és előbb kérdően felvont szemöldökkel tapogatózik, aztán a koncentrációtól ráncolódó homlokkal merül bele a megismerkedésbe, végül felszabadult mosollyal raktározza el az újabb élményeket és érzéseket. És persze, vállalva a köz utálatát, nem hagyhatom ki a talán legnagyobb furcsaságát: sosem gondoltuk volna, hogy egy egyévessel ennyire könnyű tud lenni az élet; merthogy Kissmajomnál továbbra sincs nyoma nyűgösségnek, erőszakosságnak, hisztinek, szeparációs szorongásnak - és mindezt úgy,  hogy közben nem "szobanövény"*, egész határozott akarata van, és egész sikeresen érvényesíti is, de valahogy anélkül, hogy idegesítő vagy követelőző lenne, szelíden kér és türelmesen vár, mintha zsigereiben lenne a többet ésszel, mint erővel bölcsessége…. édes kis ősöreg okostojásom…

Teljesen esélytelen felsorolni, hogy mi mindenben fejlődött ugrásszerűen a legutóbbi összefoglaló óta… írni kellett volna minden nap a változásokat, de ezt már említettem, és nem hajtottam végre, szóval mindegy is… So off the top of my head:
- Programban annyi változás van, hogy fixen beállt a napi egy alvás, amivel akkor is kihúzza estig, ha csak félórásra sikeredik; de ilyen nagyon ritkán van már, általában annyira lefárasztja a déli séta, hogy ebéd után minimum másfél órára teljesen ki van ütve, egy alkalommal volt egy abszolút rekord három és egy negyed óra is. (Meg egyszer este tíztől reggel fél nyolcig átaludta az éjszakát, nahát!)
- Megtanult tökéletesen stabilan járni, szaladni, lépcsőzni (lefele egy kezemet fogva, felfele kettőt, mert ragaszkodik a váltott lábhoz), a napi sétánkra a környékbeli utcákon, ami kicsit több, mint egy kilométer, nem viszünk babakocsit, saját lábán jön, a mutatóujjamat szorongatva. Nagyjából egy óránkba telik a kaland, mert teljesen rá van bízva a ritmus, azaz megcsodálja a tereptárgyakat, némelyiket meg is tapogatja, esetleg magával hozza a következő hurcolászásra alkalmas érdekességig, az álló autók egy részénél megáll lámpa- és kerékellenőrzésre, a közlekedő járművek mindegyikét utánukfordulással szemrevételezi (szerencsére az útvonalunkon gyér a forgalom), kedvesen üdvözöl minden állatot és járókelőt (szerencsére az idősávunkban nincs nagy tömeg). Nagymozgásilag a legdurvább bravúrja az volt, amikor pár napja fürdetés közben M. a hóna alatt tartotta álló helyzetben, hogy én le tudjam zuhanyozni a habot róla, Kissmajom meg minden áron azonnal szerette volna megszerezni a vádliig érő vízben úszó fogkrémet; mikor érezte, hogy nem bír lehajolni érte, egyet gondolt, és egyik lábfejét vízszintesen befeszítve megpróbálta rávarázsolni a tubust, majd lassan hajlította befele a térdét, hogy feljuttassa magához, mint egy focista a labdát - majdnem sikerült neki elérhető magasságba emelni, eléggé ledöbbentünk.
- Finommozgásilag majdnem tökéletességig fejlesztette a formabedobást és montessori torony rakást, a lötyögősebb eszközökkel erőfeszítés nélkül és minden alkalommal megy neki, a másfél éven felülieknek való szűkebb lyukúakkal körülbelül fele-fele arányban. Bármilyen kupakot könnyedén leteker és visszapakolgat a helyére, és legújabb kedvenc játéka a mindenféle dolgok egymásba rakosgatása, különös tekintettel a műanyag gyógyszeres dobozokra: minden irányból összeillesztgeti őket, minél szűkebben férnek be, annál eltökéltebben, majd azzal kísérletezget, hogy hogyan szedhetők szét (kicsusszantással, rázogatással, kézzel piszkálással, fejjel lefelé fordítással, stb.).
- Az egy hónappal ezelőtt előnyben részesített játékait (zenélő kütyük, kézbábok, labdák) látványosan hanyagolja, cserében elkezdte tologatni az autókat, és és egyértelmű kedvenccé léptek elő a könyvek; teljesen leszokott a rágcsálásukról, és már a vékony lapúakat sem szaggatja soha, cserében folyamatosan odahordozza nekünk őket, majd mászik be az ölünkbe, hogy közösen nézzük. Kedvétől függően van olyan, hogy sietősen halad, és mindenre rábök, tőlünk várva a megnevezéseket, és olyan is, hogy minket hagy lapozni, és nyugodtan megvárja, amíg rámutatunk valamire, és megkérdezzük, hogy mi az. (Nagyon cuki, csak akkor használja a mutatóujját, ha szólunk neki és szemléltejük, amúgy egész tenyerével, vagy pontosabban egyszerre az összes ujjával, hanyagul int csak az érdeklődés tárgya felé.) Elkezdte élvezni azokat a könyveket is, amikben nem fotók, hanem rajzok vagy stilizáltabb formák vannak, ez az abszolút sztár nála (tényleg gyönyörűek az illusztrációk, több verziót is láttam a versre alapozva, de messze ez a legszebb), jóval gyakrabban hozza, mint bármi mást. Egy csomó dolgot** felismer bármilyen fajta ábrázolásban, általában olyan három-négyszer kell elmondani neki, hogy mi micsoda, ahhoz, hogy megjegyezze; ha valamire rákérdezünk, flegmán feléje mutat úgy nagyjából, majd ha figyelmeztetjük, hogy ez így nem egyértelmű, akkor nagylelkűen pontosít.
- Rengeteg dolgot tud/megért, annyiszor lesokkolt már, hogy néha kíváncsiságból teljesen valószínűtlen helyzetekben is teszteljük - és az eredményen újfent sokkolódunk. Az a legkevesebb, hogy ha minden gesztikulálás nélkül mondjuk neki, hogy kérjük a könyvet vagy autót vagy labdát, a lakás bármely pontjáról elindul, megkeresi, és odahozza. Mikor sétából hazaérkezünk, már az utca végétől egyértelműen ismeri az utat, és a parkolóból simán elmegy a házig egyedül, a lépcsőházban kéri, hogy kapcsoljunk villanyt (ezt az ölemből ő szokta), iránymutatás nélkül elkanyarog az ajtónkig, nyitás után bent is fényt csinál (a kapcsoló alatt megvárja, hogy felemeljem), majd azonnal leveszi a sapkáját, és leülve mutatja, hogy húzzuk le a cipőt, aztán rögtön a teraszajtóhoz caplat, és nyúlkál a kilincs felé, hogy engedjük be a levegőző Kisscát. Tegnap ebéd után a konyhában voltunk, és szóltam neki, hogy akkor most megyünk aludni, mire sarkonfordult, becaplatott a hálóba, és megpróbált felmászni az ágyra (még túl magas neki, csak leszállni tud). Ma elmutogatta, hogy szorítja az egyik cipője: mikor ráadtam, lehajolt, és megpróbálta levenni a lábáról, és hiába mondtam neki, hogy de kicsim, indulunk sétálni, kitartóan nyújtogatta az otthoni zokniját, hogy azt adjam rá - inszisztáltam, hogy sétához cipő kell, mire lehajolt, a lábára mutatott, a szemembe nézett, és nemet intett a fejével (összemértem a lábával, és a kedvenc cipőjével is, és hiába azonos a méret számozásilag, tényleg szűkös már neki). Öltöztetéskor eddig is segített kéz- és lábkinyújtással, de most a kabát ujjaiba konkrétan bedugja a karjait; fürdetéskor, mikor szólunk, hogy öblítés következik, az arcára teszi a kezeit, hogy ne csikizze a víz; továbbra is szívesen engedi, hogy megmossuk a fogát, és most már utána átveszi a fogkefét, és magának is sikálja.
- A saját nyelvén egész nap dumál, az általa kitalált ismétlődő szavakat folyton használja, de igazán beszélni annyira nem hajlandó, hogy most már az oroszlánon kívül az előzőleg begyakorolt állathangokat sem használja. Kevés miénkhez hasonló szava van, például az úgy egy hónapos "nen-nen" (nem, fejrázással kiegészítve) és a vadonatúj "babba" (labda, a korábbi "gugú" helyett), ezeken kívül nem sok értelmes szót akar utánozni, kizárólag olyasmiket ismétel el utánunk, amik semmit sem jelentenek. Pár napja elkezdtünk idegenülni is, ami néha úgy néz ki, hogy minden mondatban a fontosabb magyar szavakat vagy kifejezéseket elismétlem neki angolul is (erről próbálok leszokni, mert állítólag nem jó módszer), néha meg úgy, hogy kizárólag angolul beszélek hozzá***; tök érdekes, hogy a hangsúlyból mindig rájön, ha kérdezek valamit, és egész ügyesen lereagálja (például ha könyvnézegetés közben teszem, akkor megtippeli a választ, és rámutat valamire), és vannak már szavak, amiket a kontextusból kiindulva kiköveteztet (például sétáláskor megérti, ha szólok, hogy kutyás kerítéshez közeledünk, és keresi a házőrzőket). Nagyon vicces, ahogy átszokott a magyarról angolra abban a szituációban, amiben gyakrabban használom az utóbbit: séta közben megengedem neki, hogy felvegyen a földről falevelet, ágakat, köveket, csigaházat, amiket aztán hoz a kezében, de hiába sokkal izgalmasabb a színes csokipapír vagy fehérlő cigicsikk, azokat nyilván tiltom - most már tízből kilencszer helyesen sejti, hogy mi a szemét, és olyankor már messziről rámutat, mondja, hogy "no-no", és csak megtapossa vagy rugdalja, nem hajol le érte.

Jaj, mit is jegyezzek még le...? Annyi minden van, annyira jó minden, olyan csoda minden napunk tőle, mindig eszünkbe jut, hogy miért is vágyunk vajon még egyre, mikor vele ennyire kerek a világunk? De erről majd egy következő posztban...
Jah, még azt leírom, hogy megörökítsem, mert fotózni lehetetlen, hogy félig kibújtak fent a szemfogai (meg lent is, meg mindenhol az első örlők is, vagyis összesen tizenhat darab foga van most), és olyan most, az ínyből látványosan kikandikáló fehér hegycsúcsokkal, mint egy kis vámpírbaba.
Meg még azt is, hogy tegnap este úgy aludt el, hogy ahányszor kinyitottam a szememet, hogy meglessem, letehető-e már, huncutul összegyűrt orrocskával mindig hangosan felnevetett. Mikor még öt perc múlva is kuncogott (általában ennyi alatt simán kidől), nem akartam kukucskálni többet, hogy végre lenyugodjon. Egy kicsit várt, aztán odakoccant a homlokával, majd mikor erre sem reagáltam, előbb nyálasan arconpuszilt, aztán ajakkal megcsócsált, majd finoman megharapott, végül a pici meleg ujjával megpróbálta felhúzni a szemhéjamat. Ekkor nem bírtam tovább, és résnyire kinyitottam a szememet, hogy kikandikáljak - ott nézett rám a világ legtündéribb mosolyával, és hunyorgott az álmosságtól… hát, azt hittem, belehalok… <3


* Nevetségesnek tűnhet, de ezt muszáj kiemelnem, mert nem egyszer fordult elő, hogy ismerős anyukák, miután befejezték az elevenebb gyerekük makrancossága kapcsán előadott panaszáradatukat, hozzátették, hogy de legalább majd asszertív felnőtt lesz, nem úgy, mint a szófogadó szobanövény-jellegű babák. Ami elsősorban nem azért zavar, mert a miénk egyszerűen kezelhető, hanem azért, mert én sosem hangoztatom, és nem is hiszem, hogy ez a mi érdemünk lenne (ilyen korban szerintem még inkább személyiség-, és nem nevelésfüggő ez), ezért modortalannak tartom, hogy ahelyett hogy elfogadnák az amúgy teljesen normálisan viselkedő gyereküket, ők maguk sütik rá "rosszcsont" bélyeget, majd rögtön utána megvédik (Kitől? A saját véleményüktől...?) egy olyan magyarázattal, amivel egycsapásra az enyémet bántják.
** A teljesség igénye nékül and in no particular order, a legkövetkezetesebben azonosított dolgok: hold, virág, sapka, cipő, autó (ennek a kereke és lámpája) illetve tűzoltó- és mentőautó (ezeknél nínózgat), repülő (ezt berregő hangeffekt is kíséri), labda (ez majdnem minden, ami kör alakú), állatok (maci, tehén, malac, kacsa, bárány, madár, oroszlán).
*** Ez utóbbival nagyon küszködök, mert egyrészt nem is gondoltam volna, hogy érzelmek kifejezésében annyira nehezen jön majd nyelvemre más, mint az anyanyelvem, másrészt nem tudom leküzdeni az érzést, hogy mekkora bunkóság már ez, szegény baba végre kezdi megfejteni a beszédünket, és akkor én galád módon átírom a szabályokat. M. azzal nyugtat, hogy Kissmajom számára ez ugyanolyan természetes, mint hogy magyarul is gyakran használunk szinonimákat ugyanannak a dolognak a megnevezésére, és végülis olyankor sem fogjuk vissza magunkat olyan elgondolásból, hogy mindig autót mondjunk, sose kocsit, hogy nehogy összezavarjuk.

Jelenlegi és jövendőbeli babás dolgok

Indítok egy gyors Kissmajmos felsorolással, aztán összefoglalom a tesó-ügy állását, és sietek aludni jól.

Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némi apai hasharapdálás segítségével trükközéssel végül meglestem, és már csak a bal alsó rész fáj és duzzad eredménytelenül, máshol mindenhol fehérlenek a kisebb-nagyobb csücskök. Durvább volt ez a menet amúgy, mint a tavalyi (mondjuk akkor nem az összes egyszerre bújt ki); a Dentinox már nem játszik, mert félünk, hogy a zsibbadtságtól elharaphatja a nyelvét (meg amúgy is csak két percig hat), a Dologelnek nincs sok értelme, maximum figyelmet terel az édességével, úgyhogy Nurofent szoktunk adni az olyan estéken, mikor bármilyen fáradt, még csak elaludni sem tud a szenvedés miatt. Ez sem mindig működik persze, van amikor félóránként felsír, olyankor bemegyek hozzá, és magamra fektetem, mint pici korában - ott órákig teljesen nyugodtan pihen, én meg filmet nézek meg netezek közben, és törik ki a nyakam a mozdulatlanságtól, de olyan jóóó összebújni vele, hogy szinte remélem, hogy ma is ez lesz az estém vége…
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.

És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk az érzéketlenek irigyeltek, akik megjelennek majd egy kisbabával a BMC folyosóin - én anno nagyon vegyes érzésekkel néztem az ilyen párokat, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd több várakozónak adunk reményt, mint ahánynak fájdalmat okozunk a látvánnyal.
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!

Bénaszülők: Waterboarding

Ma arról akartam mesélni, hogy voltunk wellnessni, de közben got sidetracked egy kis reggeli incidens miatt, úgyhogy későbbre halasztom az utazósos beszámolót, és bénaszülős sorozatot nyitok. Szerencsére a lányoknak cseten már elbüszkélkedtem a produkciót, így nagyjából csak bemásolom ide, és megpróbálom nem nagyon beleélni magam, mert azon túl, hogy szégyenletesen ciki, borzasztóan sajnálom szegény Kissmajmot, hogy ilyen idióták voltunk vele.

Hajnali etetéskor, olyan fél üvegnyi táp után, Kissmajom egyszer csak egy nagyot nyelt, és köhögni kezdett; azt hittük cigányút, történt már ilyen, mikor nagyon mohón falt, úgyhogy felvettük, megütögettük a hátát, hogy köhögje ki, tartottunk egy kis pihenőt, és újra kínáltuk. Lelkesen bekapta a szájába a cumit, majd egy korty után kiköpte. Pihenő, újrapróba - ugyanaz a reakció. Ilyenkor hűtőből elővett kaja esetén arra gyanakodnék, hogy a melegítés nem volt megfelelő (van amiből kizárólag a szobahőmérsékletűt szereti), de most erről nincs szó, ez táp, akkor kevertem be neki, ráadásul már jó sokat benyomott belőle, szóval más baj lesz ez. Azt is tudjuk, hogy nem fogzásos fájás, mert épp előző este nézegettem meg, hogy szépen kint van az első nyolc (négy alul, négy felül), és a múltkor gyulladt-félének kinéző szemfogak helye most szép sima és rózsaszínű.
Megint várunk egy kicsit, megint megkínáljuk, megint kiköpi - de közben már nagyon türelmetlen, álmos is, és éjfél óta nem evett, ami neki soknak számít, törik el a mécses. Felveszem, megdédelgetem, mosolyog rám, galagyol kettőt, leteszem, nem kéri a kaját, görbül lefele a szája; M. is felveszi, megdédelgeti, mosolyog rá is, stb. Ekkor már sírni kezd, ölelgetjük nyugtatásul, játszunk vele egy kicsit figyelemelterelésül, de mikor éhes, lehetetlen megvigasztalni bármivel evésen kívül. És most éhes, enni viszont nem akar. Öt perc múlva már egyre keservesebben üvölt, mi meg egyre tanácstalanabbul kínáljuk újra és újra, nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a visszautasítást, hiszen egyértelmű, hogy az éhség miatt ordít.
Több mint másfél órán keresztül ment ez a műsor on and off, miközben M. bohóckodott vele, megnyugodott, de amelyik pillanatban szünetelt a szórakoztatás, eszébe jutott a nyomorúsága, és sírni kezdtett. Vagy ha esetleg nem azonnal tette, akkor is elég volt, ha meglátta, hogy az üveggel szándékozunk közelíteni felé, és máris hangosan sikítozott. Már tiszta idegek voltunk, hogy mi baja, biztos fáj valamije, de nem fáj, mert ha épp foglalkoztatjuk, akkor vigyorog, beszélget, mászik, jó de akkor mi van. Megbolondult a gyerekünk, vetette fel M., teljesen jól van, csak szivat, vádaskodtam én, tök mérgesek voltunk és fáradtak, már az is megfordult a fejemben, hogy mindjárt bevágom a kiságyba, aztán bőgjön napestig, de közben sajnáltuk nagyon, mert hát legörbült a kis szája, és folytak a nagy könnycseppek lefelé a maszatos arcán. Szörnyű volt na, picibaba korában voltunk utoljára ennyire frusztráltak és fogalmatlanok, vagy talán még akkor sem, mert ott volt egy biztos-hogy-hasfájós joker magyarázat.
Aztán egyszercsak meglett a megoldás: M. véletlenül lefele fordította az üveget úgy, hogy se a gyerek szája, se a kupak nem volt rajta - és hatalmas kortyokban ömlött belőle a táp. Kilyukadt (illetve két gyári lyuk között kirepedt) a cumi, vagyis már-már erőszakos határozottsággal fuldokoltattuk szegény Kissmajmot…

Én nem tudom, mikor tanuljuk meg végre, hogy ez a gyerek egyszerűen nem sír ok nélkül. A legmegfoghatatlanabb nyűgje az, hogy frontérzékeny, vagy hogy néha kiszámíthatatlanul fáradt, mert épp fejlődési ugrás van, és gyakrabban pihenne, de olyankor inkább csak nyíg és nyafog, vagy bújós és bágyadt, és nem találja a helyét. Egyébként mindig ennél egyértelműbb dolog bántja, és amikor tényleg sír, komolyan, hangosan zokogva, akkor kivétel nélkül mindig valami konkrétum van.
Szóval ez itt egy nyilvános bocsánatkérés, kisfiam; a látszat ellenére a hülye szüleid mindennél jobban szeretnek.

Háromnegyedik

Kissmajom ma kilenc hónapos. Ki-lenc hó-na-pos! Hát hova rohan az idő?! Mostantól minden egyes nappal többet tölt a nagyvilágban, mint anno a hasamban - hihetetlen.
Visszagondolok a terhességre, és emlékszem, hogy olyan végtelen ideig tartott, ólomlábakon vánszorogtak a hetek, és még mindig csak egy következő trimeszter kezdődött, folyton csak várni kellett... Még csak pár hete volt velünk idekint, és már tudtam, hogy az az idő szinte semmit sem jelentett, az igazi nagy dolgok akkor kezdődtek el, amikor ölbe vehettük, és belefúrhattuk az orrunkat a babaillatába. Aztán most, ha eszembe jutnak azok a napok, ugyanolyan messze vannak, mintha az is csak egy álom lett volna...
Visszanézzük néha a fél évvel ezelőtti fotókat... Istenem, milyen picike volt rajtuk! És semmit sem tudott csinálni. Mikor hazahoztuk a kórházból, ráfektettem a lakás legpuhább tárgyára, egy nagy játékkutyára - bőven elfért a hasán, minden irányban kilógott allóla a plüss, és annyira belesüppedt, hogy még a fejét sem bírta forgatni, csak a mindentudó mélykék szemei ismerkedtek a környezetével. Még jóval később is, ha a hordozójába raktuk, és a kis kezei bent maradtak az autó ülésének biztonsági öve alatt, nem tudta kihúzni őket egyedül, pedig semmi sem szorította, egyszerűen csak egy kicsit oldalra kellett billenteni, majd felemelni. És egészen sokáig, ha megfelelő irányba fordítottam, és az ágy közepe tájára tettem le, hosszasan tevékenykedhettem a szoba másik végében, nem kellett aggódni, hogy elmocog és leesik. Apró volt és lassú, és az égvilágon mindenben tőlünk függött. Nem értette, ha szólítottuk, nem figyelt fel a zajokra, nem érdekelte a cica, ésésés...
Most naponta százszor csodálkozunk rá, nem csak hogy aranyos, hanem hogy mennyire értelmes, kedves, érdekes, ragaszkodó, vicces... mennyire kis ember már, saját akarattal és tulajdonságokkal rendelkező különálló egyéniség. Számtalanszor kapjuk azon magunkat és egymást, hogy csak nézzük bambán perceken át, olvadozva a szeretettől és elérzékenyülve a hálától. Egyszerűen nem tudjuk, hogy mivel érdemeltünk meg ekkora csodát, és hogy létezhet az, hogy minden pillanatban egyre csak jobban és jobban imádjuk.

Egyre ritkábban nyűglődik vagy sír, inkább ölbe kéredzkedik, ha baja van. M.-nek az ölébe ül vagy a mellkasára áll be négykézláb, és onnan tapogatja az arcát, borzolja a haját, szúratja magát a borostájával, nekem a hasamra telepszik lovaglópózban, vagy keresztülfekszik rajta, és onnan ügyködik. Ha csiklandozzuk vagy agyonölelgetjük jóízűen nevet, és bár imád rajtunk mászkálni, strictly on his terms teszi, ha máshol akad dolga, akkor semmivel sem lehet visszatartani, vonaglik, megfeszül, kifordul, mint egy kis birkózó, és már caplat is tovább. A klasszikus módon nem szeparációs szorong, amíg hallja hogy a közelben vagyok (például a konyhában készítek kaját, és beszélek hozzá vagy énekelgetek), illetve ő is bármikor utánam jöhet (nincs a kiságyában vagy a vécéajtó másik oldalán), addig nincs szüksége a jelenlétemre, és nem üldöz kétségbeesetten, sőt, viszonylag ritkán indul keresésemre (ha mondjuk szokatlan zajt csapok). De ha kifáradt vagy álmos, mindig jön, kapaszkodik a lábunkba, és nyújtja a kis karjait, hogy vegyük fel, és annyira megható, hogy ilyen leplezetlen őszinteséggel kimutatja, amit érez, hogy szinte fáj. Olyankor hosszú percekig engedi szeretgetni magát, meg lehet szaglászni a mindig nyárillatú fejét, cuppanós puszikat lehet nyomni a ruganyos orcájára, bele lehet bújni a forró nyakába, magunkhoz lehet szorongatni addig, amíg nyekken... és lehet kezdeni az egészet elölről, amíg meg nem sajnáljuk, és békén nem hagyjuk.
Minden órával egyre okosabb. Úgy képzelem a szivacs-agyát, mint valami villanykörtefüzérekkel körbetekert parkot, ahol egyik felkapcsolt égő trigger a következőnek, és mi csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy már megint fénybe borult egy sétány, és már fut is végig a csillogás a következő fákon... elképesztő. Amit pár hete többször el kellett ismételni és meg kellett mutatni neki, hogy megértse, arra most már magától rájön, és egyszerűen nem lehet semmit sem csinálni a közelében, anélkül hogy ott teremne tanulmányozni. Újra felfedezi, a dobozokból kiszedegeti, diadalmasan körbehordozgatja (szájban tartva, mint egy kiskutya) a régi játékait, összeütögeti meg egymásra pakolja őket, alaposan átgondolja, hogy jól illenek-e a frissen kiválasztott helyükre, és ha esetleg nem, máris szállítja őket tovább. Szeret egyedül játszani, sokszor félórákig is leköti magát, annak ellenére, hogy ott ülök vele egy légtérben, és szívesen foglalkozom vele, ha igényli: jön-megy, dolgozik, galagyol, és nem mindig jön oda, akkor sem, ha hívom - csak tudomásul veszi, és intézkedik tovább. A legeslegapróbb változást is azonnal észreveszi maga körül, szinte látni a szemén, ahogy regisztrálja és elemzi, ha tárgyról van szó közelférkőzik, miniatűr ujjacskái közé csippenti, tapogatja, körbeforgatja, és egyre ritkábban kapja be, már nem a kóstolgatás a megismerés fő eszköze. Lehet tanítgatni, a papírt sem kizárólag csócsálni akarja már, ha ölbe veszem, és magunk elé tartok egy könyvet, akkor türelmesen végigüli az olvasást, mesélést, és utánoz, ha valamire rámutatok benne. És kommunikál: a saját nyelvén válaszol, a miénkhez igazítja a hanglejtését, ha a kedvenc szavait mondogatjuk, elismétli őket utánunk, és már nem csak reagál a dicséretünkre, hanem büszkén hozzánk fordul érte, ha úgy érzi, hogy ügyes volt valamiben és megérdemli.
Bújik a nyolcadik foga, és ha a kezébe adunk egy puha gyümölcsöt, akkor minden segítség nélkül elnyammogja... na jó, ez enyhe túlzás, háromnegyedét kísérletképpen szétmorzsolja a kezével, majd szétkeni a kanapén, de akkor is! Szélsebesen közlekedik, csak úgy csattognak a kis mancsai és dobognak a térdecskéi, és már bukkan is elő a sarkon a felgyűrt orra, alatta a hatalmas vigyorral - persze csak akkor, ha útközben nem térítette el valami fantasztikus új felfedezés, amit feltétlenül hosszasan szemrevételezni kell, a világ legtudákosabb arckifejezésével. Mindenre felmászik, és akármin könnyedén át-, bárhol feláll, egy másodpercen belül egyenesedik is ki, majd ingadozás és görnyedés nélkül ácsorog bármeddig; ha épp szerelnivalója van, akkor a könyökein támaszkodik, hogy szabaddá tegye a kezeit, ha nem, akkor csak úgy casually tartja magát egyik tenyerével, és magabiztosan forgatja a felsőtestét és hajlong minden irányba, szinte ki sem billenve az egyensúlyból. Ha valamire pályázik, pár napja a tereptárgyakba kapaszkodva odalépked hozzá, és tegnap óta arra is rájött, hogy ha egy dolgot szeretne a földről, akkor le tud hajolni érte, sőt egy újabb félidőnyi mászáshoz vissza is tud térni térdre - ezt egyelőre nem combizomból oldja meg, és nem is guggolva, hanem a két lábfejét óvatosan szétcsúsztatva majdnemspárgába ereszkedik le, és borzalmasan édes, ahogy koncentrál erőlködés közben.

Abban definitely apja fia, hogy mikor reggel kipattan a szeme, már ásítás és nyújtózkodás közben szélesen mosolyog. Jó nem mindig, néha (például tegnap hajnalban) megesik, hogy lelkesen rikoltozgat, és határozottam követeli, hogy vele foglalkozzunk pihenés helyett, de ez szerencsére ritka esemény. Alapjáraton az van, hogy felkel, egy ideig eljátszogat a kiságyában, aztán ha megunja, a rácsba kapaszkodva feláll, és mint egy kis creep, elkezd bámulni minket, és halkan magyarázgatni; igazából nem is tudjuk, hogy mennyi ideig csinálja ezt, mert legtöbbször meg sem halljuk, és magától visszaalszik. Mikor végül észrevesszük, tisztába teszem, kap enni, és átjön közénk továbbalvásra - na ezt a plusz menetet szokta azzal zárni, hogy fülig érő szájjal ébred, de nem nyugtalankodik, hanem odabújva fekszik tovább a csendben, a világ legdrágább suttogásával elbeszélget magában, játszik a magasra emelt kezeivel, megrágcsálja a paplan csücskét, és néha simogatva megérinti az arcomat vagy az apja karját.
Igen, már ebbe simán bele lehetne halni a boldogságtól, én mégis legjobban az altatásokat szeretem. Már hónapok óta ugyanaz a rutinunk, bár akkoriban kényszerhelyzet volt: gyakorlatilag le kellett fognom, mert annyira gyűlölt nappali aludni, hogy ordított, hánykolódott, dobálta magát, tépte a fülét, karmolta az arcát. Mostanra már ez is megváltozott, nagyon ritkán van ilyen műsor, általában szinte percre pontosan három és fél óra játék után bambul el annyira, hogy ha elviszem lefeküdni, rögtön kidől. Ilyenkor szorosan mellé fekszem, ő hanyatt, én az oldalamon, a lábait feltámasztja az én felhúzott térdeimre, az alsó kezemmel megfogom a hozzám közelebb eső kezét, a másik karommal átölelem a mellkasát, a mutatóujjamat odaadom a távolabbi tenyerébe, az orrom épp csak hozzáér a fülcimpájához. Még kis ideig helyezkedik, mond, mocorog, aztán elkezd hangosan szimmogni az orrával, jelezve, hogy készen áll - ilyenkor lefele tartom a fejemet, hogy az arcom kerüljön mellé, ő meg jön és nyálasan tátogva puszikat ad, sokat egymás után. Végül egy nagyot sóhajt, előbb el-, majd megint felém fordul, és a puha orrát meg száját a bőrömnek támasztva elalszik. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet meghalni, és a mennyországban ébredni...

Hozzátáplálás - The sequel

Olyan három hónapja megy a hozzátáplálás, és szinte kerek két hónappal ezelőtt írtam utoljára róla, szóval ez a mai nem lesz sem komplett sem valami összeszedett bejegyzés, de azért jegyzetelek, hogy legalább az megmaradjon, amire még emlékszem. Visszalapoztam amúgy, és magam is elolvastam a múltkori összefoglaló posztot, hogy lássam, honnan is kell folytatni…
Ezek voltak abban, mint kezdő ételek: cékla, sütőtök, édesburgonya, körte, krumpli, avokádó, alma, gesztenye, szilva, sárgabarack, őszibarack, meggy, zabpehely, répa. Ezek közül egyedül az édesburgonyát nem szerette, azt nem kapott azóta sem; szintén nem kapott almát, mert szorulása volt tőle, illetve krumplit meg rizset, mert az is székrekeszt, plusz gyakorlatilag üres kalória, neki meg pont megfelelő a súlya, úgyhogy nem látom értelmét hízlalni vele, főleg hogy ízben sem egy élmény egyik se.

És akkor most megpróbálom visszaidézni, hogy mi mindent kóstolt még meg Kissmajom. Először is a nem-szereti lista két összetevősre duzzadt, felkerült rá a spenót is, igaz csak akkor, ha egyedül belőle készül a főzelék, mert ha más zöldséggel és/vagy fehérjével keverem, akkor szívesen megeszi. Amúgy továbbra is úgy csinálom, hogy bármilyen bevezetett dologból rögtön teljes adagot kap, nem kétkanalazgatok és várom a hatást (ez alól eddig csak a tejtermékek és a tojássárga volt kivétel).
A zöldségekből bevezettük még a zöldbabot, kukoricát, borsót, brokkolit, cukkinit, paradicsomlevet, illetve vettem vegyes leveszöldséget, amiben volt egy ízelítőnyi kaliforniai paprika, fehérrépa, póréhagyma, krumpli, karalábé és karfiol is. Ezekből szinte mindegyikből a bio mirelit változatot vásároltam, mert egyrészt így tartósítani eleve csak a tökéletes darabokat szokták, másrészt állítólag sokkal jobban megőrzi az értékes tápanyagokat a frissből gyorsfagyasztott cucc, mintha megvenném (előtte ki tudja mennyit várt az árusnál/boltban) és hűtőben tárolnám (ahol szintén áll még akár pár napot is); mindent azonnal kiengedés után megfőzök, turmixolok, majd (héjjal együtt, vagyis passzírozatlanul) megy a fagyasztóba maximum két napra elegendő mennyiségben. Amúgy elég ritkán kapott egyösszetevős főzeléket, mert az új zöldségeket mindig valami ismerős ízzel kevertem elővigyázatosságból, hogy biztosan elfogadja, de most, hogy ilyen sok mindent szeret már, el fogom kezdeni a csak egy fajtából készült ételeket is.
Gyümölcsből nem sok mindent próbáltunk ki az első menethez képest, most hirtelen nem is jut eszembe csak a szőlő és banán, és azt így utólag egy kicsit sajnálom is, hogy dinnyéket például nem, de olyan nehéz igazán finomat venni, hogy inkább nem szoktunk kísérletezni vele. A banán az nagy jóság, mert ha olyan helyre megyünk, hogy nem lehet különféle dolgokat szállítani és tárolni és mixelni, akkor egyszerűen visszük, és Kissmajom teljesen önállóan, mindennemű segítség nélkül betermel akár egy egészet is (leharapdálja a falatokat, szépen szétnyammogja, majd lenyeli őket); egyetlen hátránya, hogy az is székrekesztős, úgyhogy ezt a mutatványt csak kivételes alkalmakkor adjuk elő, alapjáraton összetöröm neki, és natúr joghurtba keverve fogyasztja. A gyümölcsöket vagy bolti bio pépből kapja, vagy én vásárolom a nyersanyagot és állítom elő; az utóbbinál belátom, hogy elkurvultam, és akár hipermarketekre is ráfanyalodom, de azt mindig megnézem, hogy ha nem helyi a portéka, akkor olyan országból származzon, ahol jó eséllyel szemmel tartják a vegyszerezést. Extraként kapott még kompótokat is, Apu tesz el minden évben piaci cseresznyét, meggyet, szilvát (csak tiszta vízben, mindenféle cukor és tartósítószer nélkül), amit én imádok, és ahányszor kibontok egy üveggel, Kissmajom mindig jön kunyerálni (mutatja a nyitogatott-csukogatott kezével, hogy kér, és tátog hozzá - elég zabálnivaló), úgyhogy megosztjuk. Illetve kapott székletlazítós célzattal szilvaízt (ebben sincs semmi más, csak a gyümölcs), natúr joghurtba keverve - na abból szerintem egy kilót is simán benyomott volna.
Tejtermék fronton kecsketúróval kezdtünk, ráadásul medvehagymással, amit eredetileg magamnak vettem, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy kicsit raktam a spenótfőzelékébe, és annyira odavolt érte, hogy az étkezés végén néhány falattal üresen is megkínáltam, hatalmas sikerrel. Ebből is és fetából meg krémsajtból is mindig csak keveseket kap, ízesítőként főzelékbe, mert valamennyire sózottak, és ahhoz nem akarom szoktatni. A következő lépés a natúr joghurt volt, ami szintén egyik kedvence, mostanra már egy húsz dekás dobozzal együltében megeszik - néha üresen kapja, néha gyümölcsöt keverek hozzá (ugyanez igaz a tehéntúróra is). Tejtermékekből a Cserpes márkát veszem, csomó mindenük van, és a natúrokban semmilyen adalékanyag nincs; a gyümölcsjoghurtjukban teljesen érthetetlenül cukorral készült lekvár van, de olyant úgysem veszek, inkább magam gyártom.
A húsért rajong, egyelőre csirkét kap (és egyszer sovány disznóhúst), első alkalommal bőr nélkül, de azóta mindig azt csinálom, hogy tanyasi csirkecombot veszek, és bőrrel együtt turmixolom le, mert nem akarom, hogy később válogatós legyen, és csak színhúst fogadjon el - jégkockatartóban tárolom, egy-egy darabot (olyan 30 gramm körül van) teszek a főzelékébe majdnem minden nap. Amikor nem hússal kapja, akkor egy vagy két tojássárgáját keverek bele, hogy a napi fehérje mindig meglegyen.
A full szénhidrátokat nem erőltetem, ha nem muszáj, mert általában értelmetlen kalóriák, szóval úgy vagyok vele, hogy inkább vitamindús cuccokat egyen, mint kiflicsücsköt vagy kekszet. Ha süríteni akarom egy-egy ételét, akkor azért persze kap, zöldségekhez durumtésztát, gyümölcsökhöz teljes kiőrlésű zabpelyhet használok, mert ezek felszívódás és emésztés szempontjából is sokkal egészégesebbek.
Nasiként a Hipp puffasztott rizskorongjait adom (semmi mesterséges nincs bennük, és bio almalével vannak édesítve), de egy félnél többet sosem kér, ami elég nevetséges mennyiség, olyan kétszer egy centis darabka. Az elején volt olyan problémája, hogy mivel tele van első fogakkal (félig kint van a hetedik, és most jön a nyolcadik), túl nagy darabokat harapott le, aztán nem tudott mit kezdeni velük, így mindig bányászni kellett a szájából, hogy meg ne fulladjon - most már inkább sok pici falatkát harapdál le, és addig forgatja őket a szájában, amíg lenyelhetővé nem áznak. A védőnő tanácsára vettem próbából tejpépet is, de szerencsére (egy cukros fos az egész) nem bolondul érte, maximum felét hajlandó megenni annak, amit a dobozon egy adagnak hívnak, és azt is inkább csak akkor, ha friss gyümölcsöt keverek hozzá. A következő, amit meg fogok próbálni finomságként, az a bio kölesgolyó, illetve a szárított natúr almaszirom.

Ami az étkezés kiváltást illeti, jelenleg úgy állunk, hogy két átaludt éjszaka után megint visszatért arra, hogy éjjel egy körül enni kér, aminek én örülök, mert így reggelre meg is van a napi fél liternyi tápmennyiség (lefekvéskor 250, éjfél után 180, reggel hat körül 140 milli), és napközben végig szilárd kajákat kaphat; mikor véletlenül másképp alakul, és az éjszaka folyamán kevesebb csúszik le, mint az ajánlott, akkor napközben egy étkezésre tápszert kap (ez rendszerint az ebéd, mert olyankor sokszor vagyunk úton, így az a legegyszerűbb).
Nálunk a főzelékes étkezés szokott tízórai idejére esni, mert az a legkomplikáltabb és legszállíthatatlanabb fogás: általában két fajta zöldségből keverem össze, plusz hús vagy tojássárgája, plusz egy pici natúr krémsajt (összesen 160-180 gramm), és a közeljövőben szándékozok még hozzááadni egy pici olívaolajat is. A következő étkezés kettő körülre esik, és legtöbbször gyümölcs zabpehellyel vagy tehéntúróval (összesen 200-250 gramm). Ha az ebéd délutáni alvás vagy egyszerűen későbbi megéhezés miatt csúszik, az uzsonna néha kimarad, és legközelebb már csak lefekvés előtti tápit kér; de azért nem ez a jellemző, hanem öt óra tájékán vagy valamilyen gyümölcs, vagy natúr joghurt, vagy a kettő együtt (180-200 gramm).
Igazi kaját (értsd: amit mi eszünk) még csak egy fajtát kapott Kissmajom, mert én nem vagyok egy konyhatündér típus (ez nagyon enyhe megfogalmazás), vagyis ritka kivételekkel magunknak készített főtt étel csak akkor van, ha rendelünk (neki nem adnám, mert nem tudom, hogy pontosan mi van benne) vagy M.Apuka főz. Az utóbbinál egy pici babához képest egy kicsit túl ízesek a dolgok (zöldfűszerek, bors, esetleg erőspaprika), de a húsleveséből turmixolva hallatlan mennyiségeket benyom az unokája, úgyhogy azt mindig készít neki. A mai vasárnapi ebéd, M. nagy örömére, töltött káposzta volt, hoztunk is haza belőle, és erősen gondolkozom rajta, hogy kapjon belőle a babácska is.

Rövid híreink:
- Darabos kaját a puffasztott rizsen kívül még nem kapott, mert valahogy nem érzem, hogy készen állna rá. Az ételeit már első hetek óta úgy adtam, hogy nem pépesítettem teljesen, hanem ami puhább volt, azt darabosabbra törtem, és azt vegyítettem a turmixolttal, de ennek ellenére, ha nagyobb falattal találkozik, a mai napig meglepett pofit vág, és néha öklendezik is egyet, szóval nem akarom siettetni. A puffasztott rizs gond nélküli elmajszolásából egyébként az derül ki, hogy ha teljesen rá van bízva a dolog, akkor valahogy csak megoldja végül, de egy szendvicsféle katonáit azért mégsem lehet könnyedén szétnyálazgatni, főleg úgy, hogy ő nem is szereti a nagyon száraz cuccokat, a borsófőzeléket például mindig hígítanom kell, mert különben tikkadozik tőle, és nyelés helyett csak forgatja a szájában, amíg vizet nem kap a leöblítéshez. Egyébként meg a vajon, sajton, és saját készítésű körözöttön vagy májkrémen kívül nem is sok ötletem van, hogy mit lehetne neki majd adni kenyéren, mert bolti felvágottakat nyilván nem fogok - ki kell majd kupálódnom mártogatós-receptekből, a guacamole például jól hangzik, mert az avokádó egyik kedvence.
- Kissmajom már a kórházban szobahőmérsékleten kapta a tápot, aminek az lett a következménye, hogy  sosem fogadta el másképp, ha akár egy kicsit is megmelegítettem a vizet mielőtt bekevertem volna, nem volt hajlandó megenni, inkább ordított az éhségtől. Ez kényelmi szempontból tökéletes volt, nem kellett az éjszaka közepén termoszozni vagy gőzölni, viszont egy kicsit aggasztott, hogy mi történik a komplexebb kajákkal, mert egy brokkolis csirkét csak nem adhatok neki kvázi hidegen. Ezért a hozzátáplálás indítása óta szinte észrevétlenül apró lépésekben kezdtem neki langyosítgatni a dolgokat, és mára már szerencsére eljutottunk oda, hogy a szilárd táplálékot emberi hőmérsékleten eszi.
- Hál'Istennek nálunk igaz lett az, hogy a hozzátáplálás beindítása megoldja a széklet-gondokat (gondolom azért fontos lépés volt az is, hogy eleve csak akkor kezdtem hozzátáplálni, mikor már tápszerrel is beállt napi egy kakira), és azóta csak javult a helyzet. Általában napi egyszer vagy kétszer van output (de olykor három is előfordul), ha az előbbi, akkor szinte kivétel nélkül délelőtt és egy kicsit keményebb, ha az utóbbi, akkor egy kemény reggel (ritkán, de néha bogyós nyusziszar is előfordul), és egy tökéletes, puha, de nem folyós állagú koradélután. Igazi felnőtt-kakák kinézetre is, és borzasztó büdösek, ha nem vennénk észre magát az akciót (szinte lehetetlen, mert állva szokott termelni, és nagyon aranyos hangokat ad ki közben), akkor a szag pilanatokon belül fújja a tisztábatevős riadót.*
- Apropó output, amióta hozzátáplálunk, a bukások gyakorlatilag teljesen megszűntek, soha semmi nem jön vissza se büfiztetéskor, de még alapos gyerekgyűrés közepette sem, pedig M. igencsak kegyetlenül műveli ezt. Viszont volt két alkalom (egyik olyan egy hónapja, egyik pár nappal ezelőtt), amikor sugárban hányt ki egy-egy teljes kajálásnyi mennyiséget. Hasonlóságot nem véltem felfedezni az ismétlődéskor, először egy uzsonnás natúr joghurt jött vissza, és akkor arra tippeltem, hogy talán túl hideg volt, de másodszor meg egy teljesen szokványos vacsorai táp, szóval valószínűleg mégsem az volt a baj. Ijesztő volt különben, mint egy gejzír, természetesen jól be is pánikoltam, mert mindenhol agyi meg idegrendszeri betegségek kapcsán említik ezt a jelenséget, de persze, ha valami baj lenne, akkor gyakrabban esne meg ilyesmi, meg más tünetek is jelentkeznének, úgyhogy próbálok nem aggódni...
- Ötletem sincs, hogy hogyan lépjünk szintet itatópohárilag. Már nagyon régen van neki ilyen elsőkörös szoktatáshoz való szilikoncsőrös, igazából annak köszönhető, hogy egyáltalán elkezdett inni, mert sima cumiból sosem fogadta el a vizet (gyümölcsleveket meg még hígítva sem akartam adni neki, mert nem szeretném, ha a szomjoltást az édes ízzel asszociálná); de ezt nagyon egyszerű használni, még szívni sem kell, elég ha a fogával összeharapja a kiálló pöcök alját, és máris dől belőle a cucc. Ez az egyik ok, amiért váltani kellene, mert nyáron rendben volt, ha actual ivás után fizikuskodott is, és addig ismételgette a hogyan-folyik-ha-kézzel-szorongatom kísérletet, amíg el nem fogyott a muníció, de hűvösebb időben nem valami okos dolog, ha csuromvizes pólóval flangál (jah, természetesen célzottan magára öntözgeti az egészet, még véletlenül sem csak úgy bele a vakvilágba). A másik ok, hogy mire ülni fog (már tud, de nem szeret, szóval továbbra sem csinálja, csak mikor belefeledkezik valamibe), lassan el akarom kezdeni a sima pohárhoz szoktatást is, és ahhoz valahogy rá kellene jönnie, hogy nem csak puha tárgyakból tud folyni valami. Vagyis vettem egy ilyen nyolc hónapos kor utánra ajánlott szerkezetet, aminek hasonló formájú csőre van, mint az előzőnek, de kemény műanyagból, és két fázisos a működése: amíg tanulja, addig belülre tenni kell egy szilikon szelepet, ami csak akkor engedi át a folyadékot, ha a baba szívja - később ezt ki lehet venni, és akkor már lefelé fordítva magától ömlik korlátlanul. Mi ugye még csak a csöpögésgátlós változatnál tartunk, illetve toporgunk, mert Kissmajom előszeretettel harapdálja a csücsköt, de eszébe sem jut, hogy egy ilyen kemény vackot szívni kellene, vagyis per pillanat rágóka funkciót tölt be az itató. Már gondolkoztam rajta, hogy átugorjuk az oktatós szakaszt, és kiszerelem belőle az elzárómicsodát, de nem akarom, hogy elvegye a kedvét, ha gyanútlanul befalja, és elárasztja a víz. Úgyhogy egyelőre kissé irigykedve nézem Ré fotóját, és remélem, hogy ha nálunk is elkezdődik az üldögélés, akkor az ő fürdés-közben-a-kádban módszerével hatékonyabb lesz a képzés.


* Nahbasszus ez is bekövetkezett! Ha a FaceBook posztjaimban is kezd megjelenni a fekália-beszámoló motívum, feel free to shoot me...

Vaníliás Kifli

Ez is megkésett státusz, de már közelebb toltam a valódi hónapfordulóhoz, még a végén egyszer utolérem magam… Kissmajom tehát nyolc és fél hónapos; számadataim nincsenek, mert gyerekorvoshoz állítólag csak egy évesen kell menni legközelebb - azért lehet, hogy jövő hónap közepe felé még beiktatunk egy köztes látogatást, mert kíváncsi vagyok, hogy mennyit hízik, és itthon már nincs babamérleg.

A legnagyobb változások nagymozgás terén álltak be, és állnak továbbra is, napról napra.
Hason végül nem is igazán közlekedett, csak maximum egy méternyit tolta magát (többnyire hátrafelé) illetve forgolódott, de mindezt nyújtott karokkal, nem könyökkel, úgyhogy a klasszikus kúszás kimaradt. Aztán egyszer csak elkezdett mászni: a süppedős-göröngyös ágyon kívül sokáig nem sikerült neki, mert itthon a parkettán és a habtapin is kicsúsztak a térdei, hiába húztam rájuk levágott végű csúszásgátlós zoknit - de két és fél héttel ezelőtt elmentünk kirándulni, és ott füves talajon egyetlen délután alatt úgy elsajátította a helyes technikát, hogy hazaérkezésünk után már nyoma sem volt a kezdeti nehézségeknek. Ma már szédületesen gyorsan tud mászni, ráadásul úgy, hogy (akár az oldalra fordulás esetében) első látásra lehetetlennek tűnő akadályokon is simán átküzdi magát.
Aztán múlt hét elején elkezdett feltérdelni úgy, hogy megfogódzkodott valamilyen előtte levő stabil tárgyba, és rátámaszkodva kiegyenesítette a hátát, majd egyik kezével elengedte a támaszt, és úgy szerelt, nyúlkált, játszott. Olyan két nap gyakorlás után meg pont videóztam, hogy mennyire ügyesen rugózgat már ebben a kapaszkodós pozícióban is, mikor a térdeit kiegyenesítve elkezdte feltolni magát, és egyszer csak lábujjhegyre állva közelebb lépkedett az ágyhoz, és "élő adásban" felállt. Imádja csinálni azóta is, napi ezerszer feláll és tök sokáig úgy marad, szoktam is aggódni, hogy gerincferdülést kap csodálkozni, hogy nem fárad el.
Hétvégén még nem volt teljesen végleges a mutatvány, mert egyrészt tökéletes en pointe-ban nyomatta a felállás fázist, és minden alkalommal annyira belelkesült a sikertől, hogy néha csak egyik oldalon tette le a talpát, a másik lábát úgy felejtette, mint egy kis balerina; másrészt még nem volt ereje a teljes kiegyenesedéshez, a térdeit is rogyasztotta egy kicsit, és derékból is előre dőlt valamennyire, hogy tartani-segíteni tudja magát egyik kezével, amíg a másikkal tevékenykedett; harmadrészt nem volt terve a folytatásra, és egyelőre az egyensúlyérzéke is csapnivaló volt, így szinte minden akciója úgy ért véget, hogy vagy időben elkaptam, vagy zsákként felborult valamilyen irányba. Ennek örömére a nappalit majdnem teljes terjedelmében lefedtem vastag habtapi szőnyeggel, hogy ne kelljen mindig utána kullognom, de természetesen nagyon leleményesen kiválasztotta azt a pici részt, ahol nem volt védelem, és ott koppant a feje. Az elmúlt pár nap alatt aztán rengeteget javult minden téren, ha kibillen, egyre többször nyeri vissza magától az egyensúlyát, és már próbál leguggolni is, ha valami a földről felkelti az érdeklődését, de a térdre való visszaereszkedés még mindig nem opció (tízből egy alkalommal próbálja csak meg), annál azért sokkal izgalmasabb az új kunszt, így még mindig elég komolyakat esik. Ilyenkor mindig frászt kapok, de már tanulom, hogy ne sikoltsak fel, és ne rohanjak rögtön oda, mert a fájdalomtól még sosem sírt fel, az ijedtségtől is csak nagyon ritkán, és semmiképpen sem akarom hogy az én szörnyülködésem miatt alakuljon ki hamis félelemérzete. Érdekes amúgy, a fájdalomküszöbe valami elképesztő: azt már meséltem, hogy a legutóbbi oltást egy nyikkanás nélkül tűrte, hát tegnap este meg a gitárhúr végével szúrta meg a tenyerét, amit M. csak azért vett észre, mert egyszer csak csupa vér volt a gyerek feje, és lázasan kutatott a forrás után. Apropó sírás, a dühtől viszont szokott keservesen nyöszörögni és mérgesen rikoltozni is néha, amikor már nagyon régen álldogál, és elfárad, de megpihenni nem szeretne, vagy amikor épp ácsorog, és a játékhoz kiszemelt tárgyat nem tudja onnan elérni - ilyenkor időnként sikerül tennie egy-két lépést is, nagyon lassan, nagyon támaszkodva, és a lábait nagyon csoszogósan a földön húzva.
Az ülés egyelőre semennyire sem foglalkoztatja, ami elég furcsa azok után, hogy hónapokig kitartóan hasizmozott, és alig bírtuk visszatuszkolni, amint vízszintesből egy kicsit fennebb került a feje. Kizárólag akkor marad meg ülve, ha az ölünkben tartjuk és valamivel épp nagyon elfoglalja magát, de ezt általában meg szoktuk akadályozni, mert nem szeretnénk ha olyasmit erőltetne, amire még nincs felkészülve a kis teste. Néha besikerül neki egy lábról seggre tottyanás, néha térdről seggel be hátrafelé a két combja közé, de kivétel nélkül mindig azonnal ugrik is fel, és mászik tovább, nincs idő lazításra - pedig igazán szépen-egészségesen néz ki a póz, tök egyenes háttal csinálja.

A finommozgás is sokat fejlődött mióta a mobilitásból adódóan több mindent alkalma van megtapogatni. A régi tárgyak üdvözlése és az újakkal való ismerkedés továbbra is kaparászással valósul meg, ami úgy néz ki, hogy a tenyerét ráhelyezi mindenre nyújtott ujjakkal, majd elkezdi őket ritmikusan összezárni - közvetlenül ezután, ha csak lehet magasra emeli a tárgyat, oldalt eltartva magától szemrevételezi, végül bekapja. Egész pici dolgokat is felcsippent már a hüvelyk- és mutatóujja közé, és amiből sok van (homok, apró kavics, lenyírt fű, stb.), azt előszeretettel emeli magasra és szórja szét; valamint, ha elég érdekfeszítő a feladat (ilyen az Xbox kezelése, mert világít és csipog is bekapcsoláskor), akkor könnyedén benyom gombokat mutatóujjal. És borzalmasan aranyos, amikor a kezébe adott ragacsos dolgot eszik (például puffasztott rizs), mert olyankor kinyitja a tenyerét, hosszasan bámulja a beletapadt darabkát, lefele fordítja, hogy essen le, majd ha ez nem jön össze, rázni kezdi, hogy megszabaduljon tőle. Szintén újdonság: eddig, ha mindkét kezébe tárgy került, akkor egyenként megvizsgálta őket, majd választott, és egyiket elengedte, mostanság előbb alaposan összeütögeti őket, esetleg egyikkel megnyomkorássza a másik különböző részeit. És már nem csak elenged vagy letesz dolgokat, hanem szándékosan ledobja őket; ésés most már nem csak a szájában szállít dolgokat, hanem úgy is tud mászni, hogy az egyik kezében magával viszi őket.
Na meg van ugye az egyik kézből a másikba áttevés - ezt már tök régen tudja, de az utóbbi időben szintet lépett benne. Ez nem is igazán a mozgáshoz tartozik, hanem a szellemi fejlődéshez, de számomra mindenképpen a döbbenetes kategória, nem gondoltam volna, hogy egy ekkora baba ilyent tud. A fürdetés mindig azzal ér véget, hogy M. megmossa Kissmajom fogát, majd a odaadja neki a fogkefét rágicsálásra - egyszer valamiért még ellenőrizni akarta a kezeit, ezért amint az egyikkel elkezdte, mondta neki (csak úgy megszokásból, mert mindig mindent mondunk-mondunk), hogy most tegye át a fogkefét a másikba. Én meg voltam győződve, hogy még arról sincs fogalma, hogy egyáltalán vannak kezei, és azokat úgy hívják, hogy kezek, abban meg egészen biztos vagyok, hogy a "másik" fogalmára csak sokkal később éreznek rá, de ennek ellenére működik a dolog. Azóta nagyon sokszor újrapróbáltuk, és most már öltöztetéskor is alkalmazom a módszert, mert általában valamit mindig a kezébe kell nyomni, hogy figyelemeltereléssel elviselje a ruhacserét; ilyenkor, amikor az egyik kezét be akarom bújtatni a pólóba, csak szólnom kell, hogy fogja át a csócsálnivalót a túloldalra, és amint közelítek hozzá, hogy segítsek, már meg is teszi egyedül… hihetetlen, de igaz.

Akkor folytassuk a szellemi fejlődéssel: csomó mindent ért már, napi szinten meg kell lepődnünk rajta, hogy ezt is meg azt is. Ha hívjuk, jön tudja, hogy jönnie kellene, de mivel egyre gyakrabban akad fontosabb dolga, egyre ritkábban teszi meg; mikor igen, akkor majdnem sírva fakadunk... villámgyorsan mászik, a kis tappancsait még mindig egy kicsit túl magasra emelve, közben kurjongat, és fülig érő szájjal vigyorog… bele kell halni!
Nagyon érdeklik az emberek, és egyre bátrabb meg barátságosabb. Mikor sétálunk, mindenkit követ a szemével, ha rámosolyognak, szinte kivétel nélkül mindig viszonozza (néha ilyen szégyenlős féloldalas tekintettel - rettenetes), sőt ha valaki megbámulja, ő maga kezdeményezi a közös mosolyt. Érdekes viszont, hogy ha valaki behatol a privát szférájába, közelebb lép, odahajol, vagy szól hozzá, akkor egyből gyanakvóbb lesz, és főleg férfiakra nem feltétlenül mosolyog vissza reflexből; nem is elutasító, de óvatosan, komoly fejjel végigméri az illetőt, és csak utána dönti el, hogy hogyan viszonyuljon. Az alap, hogy a szűk családnak (mi ketten, nagyszülők, cica) nagyon örül mindig, de egyértelműen felismeri a takarítónőnket is (aki csak heti egyszer jön, és akkor sem mindig találkozunk vele, mert rendszerint el szoktunk menni otthonról, hogy ne legyünk útba), és emlékszik rá, hogy vele jóban van, mert amint nyitja az ajtót és köszön, rögtön jár neki a mosoly.
Meg tudja mutatni, hogy hol van Anya orra, meg a számat is, arra viszont nem sikerült még rájönni, hogy az Apa vagy a Tata orra más fején keresendő, ha kérdezzük, azonnal az én arcomhoz fordul. Tudja, hogy micsoda a tapsolás, de a saját kezű végrehajtáshoz még csak annyiban hajlandó segédkezni, hogy ha én mozgatom a csuklóit, kinyújtja az ujjait, és várja a következményt; amúgy ha mondom neki, hogy tapsi-tapsi, akkor az az első reakciója, hogy ráfog az én kézfejeimre és irányítja őket - gondolom sokkal érdekesebb így, hiszen így hangos csattanások következnek.
Ugyan még nem köti távozáshoz a végrehajtást, de ha mondjuk, hogy pá-pá, akkor két napja már azt is tudja, hogy hogyan kell integetni; nem csinálja következetesen, minden alkalommal, de ha a saját kezünkkel megmutatjuk neki, akkor legtöbbször hajlandó utánozni. Nagyon aranyos volt, amikor rájött, hogy az ő keze is pont ugyanolyan szétnyit-összecsuk mozdulatokat végez, mint az enyém, sokáig nézte, aztán átnézett rám, összehasonlította, széles vigyorral nyugtázta a felismerést, és folytatta a mozgatást.
Ha zene szól, ringatja magát, ha énekelgetünk, ő is kornyikál. Szereti a zenét, ha felcsendül, akármilyen tevékenységében megtorpan, rögtön figyel és keresi, ha öltöztetéskor az általunk költött kis nótákat adjuk neki elő, általában megnyugszik és abbahagyja a nyüzsgést, és pár napja végignézett az ölemből egy fél Halász Judit koncertet (igaz, hogy már fáradt volt, de végig csendben koncentrált a monitorra, nem lett nyűgös-hisztis az álmosságtól). A tévé itthon sosem megy előtte, de M. szüleinél ha be van kapcsolva, teljesen elvarázsolódva rábambul bármeddig, rossz nézni.
Ha valami újat felfedez, vagy valami sikerélmény éri (például rájön, hogy egy játék melyik gombbal szólaltatható meg), hátrafordul, és ellenőrzi, hogy láttuk-e a produkciót, aztán simlis somolygással vissza-, és megmutatja megint.
Rengeteget beszél, magában is és hozzánk is, gyakorlatilag nincs olyan hang, amit ne tudna kiejteni - variál is mindenféle halandzsaszöveggel, de persze vannak kedvenc szavai is. Ma a bababa és bebebe volt a sláger, de nem csak ilyen ismétlőseket szokott, hanem néha valódi szavakhoz hasonló dolgokat is - Apu elfogult nagyszülőhöz méltóan meg is van győződve róla, hogy egy zsenivel van dolgunk, és például az aggyigye (add ide, obviously) teljesen tudatos.
Érti azt, hogy ne és nem; mikor mondjuk faágat akar kóstolni, és figyelmeztetjük, hogy csak megnézzük, de nem esszük meg, mert nem ennivaló, tényleg csak forgatja a kezében, aztán ledobja - persze amint egy pillanatra nem figyelünk oda, ugyanezt a műveletet szájbatömködéssel finalizálja, és ha nem szólunk (ha nagy darabról van szó, és nem törékeny meg nem válik le a kérge, engedni szoktuk, hogy magától is rájöjjön: nem finom), kíváncsian ránknézve csekkolja, hogy biztos mehet-e a dolog.
Puszit is ad már egy ideje, tágra nyitott nyálas szájjal fordul bele az arcunkba bármikor ölbe vesszük, vagy összebújunk nappali alváshoz. Nagyon vicces, mert mióta fogzik (jön a következő négy alsó: kettő már majdnem kint van, kettőnek már duzzadt a helye) sajnos harapni is szeret, egy-egy óvatlan pillanatban elkapja valamelyik testrészünket, és felgyűrt orrocskával (akár a lihegés, ez is az izgalom jele nála) közeledik - ha ilyenkor időben észbekapunk és nemet mondunk, akkor ártatlankodó fejjel néz a szemünkbe, és puszira váltja a támadást, nagyon vicces.
Újabban nagyon szeret velem lenni, és nagyon bújós, amit imádok! Ha a lakásban jövök-megyek, nem követ mindenhova, és egyelőre nem is keseredik el, ha épp eltűnök szem elől, de ha a nappaliban vagyok vele, akkor minimum ötpercenként odajön, hogy együtt játsszunk (ez manapság annyit jelent, hogy én ülök a kanapén, ő feláll mellettem, a térdemnek támaszkodik, és helyben lépegetni próbál, miközben erősen szuszog és magyaráz). De olyan is van, hogy a legintenzívebb önálló játék közben random otthagy csapot-papot, mászik hozzám, és kapaszkodik a lábamba - amikor felveszem, szintén ad puszikat és dugja az arcát, hogy ő is kapjon, illetve nagyon sokáig ottmarad és az ölemben szöszmötöl azzal, amit onnan elér, néha szorosan hozzámbújva és a fejét a vállamra hajtva… ilyenkor egyszer csak fel fog robbanni a szívem a szeretettől...

A napi program két napja óriásit változott a múltkorihoz képest, és sokkal stabilabb lett, reméljük így is marad:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (250 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (250 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- kilencig együtt alvás, utána egy kis közös bandázás a nagy ágyban, és egy kis egyedül-játék a kiságyában (amíg tízórait készítek);
- tíz körül tízórai (150-180 gramm szilárd étel);
- egyig játék, majd egy-másfél óra alvás (még mindig összebújva, mert különben fele ennyi sikerül csak);
- kettő körül ebéd (250-280 gramm szilárd étel)
- utána délutáni program (ha rossz idő van, otthoni játszás, ha jó idő van, akkor babakocsis séta és környékbeli játszótér vagy autós kiruccanás és valami szép park);
- öt körül uzsonna (100-120 gramm szilárd étel);
- utána fél óra alvás, majd játék vagy séta fürdésig.
Úgy tűnik tehát, hogy kis késéssel ugyan, de nálunk is bekövetkezett az éjszaka átalvása, ezzel egyidőben meg jelentősen megnőtt a vacsorára és reggelire megevett táp mennyisége, aminek örülünk, mert így megvan végre a fél liter, és máskor mindig mehet a szilárd kaja (erről írok majd egy külön hozzátáplálós posztot).

Most ezek ugrottak be; megyek dolgozni egy kicsit, mert manapság napközben esélytelen elővenni a laptopot: azonnal ott terem, és ütögeti a billentyűket rendületlenül.
Jah a cím… Vaníliás Kifli az egyik új neve, amit akkor alkalmazunk, amikor már hálózsákba van bugyolálva esténként. Mert olyankor egy ennivaló kis kompakt hosszúkás csomag, szőke, és ellenállhatatlan illata van, és a legfinomabb a világon.

Rosetti Kapitány* első utazása

Kéremszépen tesztnyaraltunk. Már egy ideje nagyon vágytunk elmenni valahova, mert legutóbb tavaly nyáron voltunk hosszú hétvégéken, és ez ránk nagyon nem jellemző, évi többször szoktunk párnaposakat kiruccanni belföldön, télen legalább egyszer egy hetet síelni az osztrákoknál, plusz nyaranta egy hetet tengerpartra vagy városnézni megyünk valahova határokon túlra. De a terhesség második fele alatt valahogy nem is kívánkoztunk annyira elfele, épp elég izgalom volt az, hogy aggódni készülni kellett a baba érkezése kapcsán, az utóbbi fél évben meg nem nagyon akartunk, mert fontosabb volt a távolabbi jövőt megalapozni azzal, hogy Kissmajomnak megpróbálunk kialakítani egy sziklaszilárd esti programot. Miután a lakásunkban folyó munkálatok alatt M. szüleinél laktunk, és láttuk, hogy nem bomlott a rend a környezet változtatásától, felbátorodtunk egy újabb kis lépésre, még mielőtt bevállalnánk szállodai tartózkodást, ahol zavarhatunk másokat, vagy határon túli utat, ami hosszas autózást jelent.
Egy hétre elmentünk a világ végére, olyan helyre, ahol még közvilágítás és telefon-jel sem volt, nem hogy internetkapcsolat (jó, kábeltévé igen, mert teljesen nem bolodultunk meg: focivébé van). Pici házikó hatalmas kert, és azon kívül erdős liget közepén, a szomszédságban csupa üres nyaraló, embert csak akkor láttunk, amikor napi egyszer bementünk a közeli falvakba étterembe, boltba vagy kirándulni. Hegyek és vizek, dús zöld növényzet, friss hűvös levegő, madárcsicsergés, bogárzümmögés. De jó is volt! Nem gondoltuk volna, hogy velünk, a nyüzsgő nagyvárosok, de minimum az agglomerációban található települések szerelmeseivel valaha megesik, de tisztára rosszul voltunk, amikor szerdán délután visszaérkeztünk a budapesti dugóba, és itt tötymörgött meg fékezgetett agyatlanul a sok béna sofőr, és minden túl nagy volt és túl zajos… (Hú, nagyon ideje lenne már felépíteni a házikónkat a kis fák alatti telkünkre, nincs valakinek olyan harminc millája elfekvőben…?)

Jelentem, ezzel a mi gyerekünkkel továbbra is minden way too easy. Tiszta ciki, komolyan, szerintem ha más mesélné, én nem hinném el, hogy egy hathónapos kölök bármilyen fajta új körülményekhez perceken belül alkalmazkodni tud és akar, de konkrétan olyan volt, mintha egy különösen jólnevelt hatévessel indultunk volna útnak. Már akkor sejtettük, hogy nem lesz gáz, amikor a három órás odautat a szokásos ritmusában nyomatta: ha aktuális volt aludt egy-egy felet, amikor megéhezett, evett egy jókora adag tápit, egész sokáig eljátszott egyedül a kis holmijaival, hosszasan magyarázott nekik, alaposan megrágcsálta őket, a maradék időben meg aranyoskodott velem (mellette ültem, hátul), kukucsoltunk, beszélgettünk, rötyörésztünk, és mikor egy kicsit elege lett és unatkozni kezdett, az első nyöször hallattán rázendítettünk valami saját költésű bugyuta dalra, és azonnal megvigasztalódott.
Az épp kialakulóban levő napi program** ott is működött, sőt mondhatni megszilárdult, az esti rutin meg szintén majdnem zökkenőmentes volt: fél hét körül megfürdettük (ráadásul újítással, életében először nagy kádban, mindenféle szűkítő és támasztó segédeszköz nélkül), aztán jó nagy mennyiségeket evett, nagyjából negyed óra gagyarászás után elaludt, letettem, és kész. Annyi módosítást iktattunk be, hogy az éjfél utáni ébredéskor nem szokásos módon cicizett, hanem máris átraktam közénk a nagy ágyba, ami egyrészt azért kellett, mert a hálószoba olyan pici és az utazóágya annyira mély volt, hogy képtelen voltam bepakolni anélkül, hogy megébredne, másrészt nekem is kényelmesebb volt az éjszaka további részében és reggel felkelés nélkül szoptatni, harmadrészt, mert aaaaannyira jó volt egy nagy ölelkezős kupaccá gömbölyödni körülötte… Kicsit tartottunk tőle egyébként, hogy itthon meglesz ennek a lazításnak a böjtje, és nem lesz könnyű rávenni, hogy újra külön töltsük az éjszakát, de igazából csak minket viselt meg az elválás, ő gond nélkül visszatért a korábbi kerékvágásba.
Kissmajom mindenhol példásan viselkedett, mindenkit levett a lábáról a simlis mosolyával, és minden programot nagyon, néha meglepően*** nagyon élvezett; bármikor, bárhova hurcibáltuk, szívesen jött, bámészkodott, reagált, részt vett. Piknikeztünk patak- és tóparton, voltunk vele éttermekben és kisvasutazni, sőt életében először plázában is (át kellett szerveznem az eredetileg megtervezett kajálását****, és csak ott volt DM); sütögettünk pattogó tábortűznél, ringatóztunk kerti hintán, heverésztünk árnyékos pléden, Kissmajom fürdött (és olvasott*****) a minimedencéjében, találkoztunk kutyákkal, cicákkal, lovakkal, tehenekkel, mókusokkal, kacsákkal, harkályokkal, gólyákkal és rengeteg további madárfajtával. Mindezt úgy, hogy fent négy foga jön egyszerre: félig kint van a bal középső, negyedig az annak bal oldalán levő, és ottlétünk alatt épp áttört a még eggyel balrább lakó, tegnap itthon meg a jobb középső - hál'Istennek nem szenved különösebben, egyszer sem kellett semmilyen fájdalomcsillapítás, csak a rengeteg nyál árulkodik a történésekről, meg az, hogy kevés olyan tárgy van, ami elérhető számára, és nem kerül megcsócsálásra. (Baromi erősen harap amúgy, már nem tudom odaadni neki az ujjaimat rágókának, mert nagyon fáj amit művel velük, remélem azért a saját bekapott kezével sokkal kíméletesebb…)

Ahogy a csillagocskákkal jeleztem is, tervezek még posztokat becenevekről, babaórarendről, fejlődésről és hozzátáplálásról - a sorrendet még meglátom, de valószínűleg a mit-tud-a-majmocska témakörrel indítok, mert szó szerint napról napra akkorákat változik, hogy ami a nyaraláson történt az már most sem aktuális, nem hogy pár nap múlva, mikor megírom végre.
És a konklúzió, megint, ezredszerre is: ez a gyerek maga a boldogság. Az apjával minden nap számtalanszor összenézünk, és nem értjük, hogy hogy létezhet ezen a világon ekkora csoda, és hogy lehetünk annyira szerencsések, hogy pont a miénk…


* Ez Kissmajom millió neveinek egyike - lesz majd erről egy részletezős poszt nemsokára.
** Erről is.
*** És erről is.
**** Ééés erről is.
***** Tamko után szabadon:

A félig tele pohár

Az utóbbi pár éjszakánk nagyon nehézkes volt, vacakolt a soron következő bal felső fog, már egy jó hete ott virított jól láthatóan, de semennyire sem haladt. Ahhoz képest Kissmajom egész simán kidőlt a rendes lefekvési idejében, de első ébredés után már nem tudott visszaaludni a fájdalomtól; ilyenkor az a baj, hogy nem éled fel teljesen, ki sem nyitja a szemét, csak átmenet nélkül elkezd keservesen sírni, végül már talán nem is emlékszik, hogy miért, de tutibiztosan abbahagyni csak akkor tudja, ha szó szerint felrázom álmából, hogy haló, vajon biztos-e, hogy olyan szörnyen nagy a baj. Azért nyilván próbálgattam mindent: ha kivettem, ölben ringatva azonnal abba is hagyta, ha a kiságyában fekve bújtam hozzá, akkor majdnem mindig elcsendesedett (ha már nagyon ordítós fázisban volt, akkor persze nem), ha csak behajoltam és simogattam, akkor néha elhallgatott, de leginkább üvöltött tovább, mintha ott sem lennék. Viszont ha sikerült is valamennyire megnyugtatni, csendesen akkor is nyüsszögött-nyöszörgött tovább, párszor vissza is szenderedett, de leginkább csak úgy tűnt, mintha, aztán öt perc múlva megint felsírt.
Ehhez nekem nagyjából fél óráig van türelmem, fáradt vagyok, frusztrált vagyok, de főleg nagyon-nagyon sajnálom... addigra már M. is régen fel van zavarva álmából, úgyhogy gyorsan lezárjuk a dolgot: egy gyors pillantásváltás (látom, hogy neki is szakad meg a szíve a kis legörbülő száj látványától), majd kikapom a gyereket a helyéről, és pakolom be közénk a franciaágyba, ahol természetesen elájul még mielőtt matracot érne. Éjjeli háromtól reggel nyolcig aztán olyan egy-kétszer még megébred, olyankor kap cicit és ölelést, és alszunk tovább mindannyian; majd arra ébredünk, hogy előbb halkan, aztán egyre határozottabban mondja a magáét, és ha nem sikerül felverni senkit, akkor valamelyikőnkhöz odaforgolódik, és meg is csipkedi - és amint kinyíló szemet lát, akkorát vigyorog, hogy majd kiesik a kétfogú száján.

Ma talán, ha nagyon akarom, ujjal is érezni véltem a fenti ínyen egy minimálcsücsköt, úgyhogy remélhettük, hogy ennek a menetnek is vége egy darabig, erre most tegnap reggel óta nem volt kaka. Manapság ez ritkaságnak számít, minden délelőtt jön a napi adag like clockwork, ráadásul az utóbbi két nap kajája (céklaléval higított gesztenyepüré) sem hasfogós elvileg, szóval nem tudom, mi történt, reméljük hamarosan megoldódik, mert még csak szélcsövünk sincs itthon.
Mióta megy a foci világbajnokság, úgy néz kis az esti program, hogy M. megnézi a hat órás meccs első félidejét, szünetben fürdetünk, majd én altatok, ő tévézik tovább. Kissmajom ma is elaludt tíz perc alatt, de közben kegyetlenül szenvedett, erőlködött vörös fejjel, és a világ legaranyosabban panaszkodó nyögdécselésével. Letettem, és jöttem ki a nappaliba beszámolni, hogy lehet, hogy a fogzós mizérián túl vagyunk, de most a változatosság kedvéért itt van ez a hülye szorulás, szóval lehet, hogy ezúttal sem lesz egyszerű az éjjel. M. kicsit ráncolta a szemöldökét, megeresztett egy őszinte óIstenemnaszegénykisbabánk sóhajt, majd egy kis csend után, ugyanolyan őszintén elmosolyodott: "Ó, de akkor legalább ma is odavesszük hozzánk!" There's atyai szigor for ya. :)

Undiság

Amikor kisgyerek voltam, egy társasházban laktunk egy román családdal, ahol volt két kislány, talán három meg öt évvel kisebbek nálam. Akkoriban olyan primitív világ volt arrafelé (hiába nah, vén vagyok, mint az országút…) meg olyan kommunizmus, hogy látni sem láttunk botmixert vagy egyéb elektromos vagdaló-pépesítő eszközt, nem hogy használtuk volna őket. És az utóbbi időben sokszor eszembe jutott, hogy (Vigyázat, TMI!) Vali néni szépen megrágta az ételt, majd kibányászta a szájából, és odaadta a kisbabáinak - én szóltam, hogy ne olvassátok tovább, engem minden alkalommal kiráz a hideg, amikor beugrik, eeew. Nemrég hallottam, hogy Drew Barrymore oltári botrányt kavart… az oltásellenes bugyutaságaival (amiktől szintén mindig kiakadok, de most nem erről lesz szó), meg ezzel, hogy előrágja a gyerekének a kaját. Akkor gyorsan megeskettem Aput, hogy ugye-ugye Anyu ilyent soha de soha nem csinált, és csak remélni merem, hogy bízhatok a szavában, és csak azért mosolygott fejrázás közben, mert szórakoztatta a borzongásom. Hát kötődő nevelés ide meg oda, ez számomra egyszerűen hányingerkeltő, és nem mellesleg túlzottan higiénikusnak sem tűnik.
Nálunk játszócumi nincs, amit le kellene nyalni fertőtlenítésileg, ha nincs kéznél tiszta víz, de én attól is ódzkodom, hogy megszívjam Kissmajom etetőcumiját, amikor egy-egy feloldhatatlan csomókától eldugul a tápszer útja. Valahogy annyira steril mindene egy kisbabának, a lehelete még közvetlenül hányás után is olyan tiszta és jó illatú, hogy a saját szám alapos fogselymezés és négyperces mosásciklus és szemkiugrasztó szájvíz után is egy bacitenyészetnek tűnik hozzá képest. Persze ez korántsem olyan durva, mint a madár-style etetés, ha muszáj, mert ordít a türelmetlen baba az éhségtől, és a kétségbeesett rázogatás nem segít a feloldásban, akkor én is megteszem, de tényleg csak végső esetben. Hiába nah, érzékeny vagyok ezekre, azt is utálom, amikor a felnőttek megnyalják a zsepit, és azzal törlik le a kicsik arcát - igen, nem csak nagyanyáink csinálták, manapság is láttam ilyent.

Viszont most szaranya leszek meglepetést fogok okozni, mert számomra ez fordítva is igaz.
Emlékszem, amikor pár éve először láttam sógornőmet főzeléket adogatni az akkor nagyjából Kissmajommal egyidős kislányának, és ami a szája szélén kifolyt, vagy amit kiköpött, azt a kiskanállal letakarította, és bekapta; mikor fintorogtam, azt mondta, hogy namajdmeglátom, mikor én is anya leszek - hát nem fogom meglátni, úgy tűnik. Félreértés ne essék, nem vagyok egy különösebben visszafogott típus ilyen téren, evőeszközt például simán használok szeretteim után, M. félig elnyalogatott fagyiját természetesen jóízűen megeszem, imádok érdekeseket csókolózni, mindeféle izgalmas kelléket bevetve, sőt bizonyos szituációkban (Khm.) ennél sokkal extrémebb dolgokat is szívesen csinálok. És nyilván Kissmajom megunt maradékát is el fogom majd fogyasztani minden további nélkül, de azért mi tagadás, ennek a posztnak, illetve annak, hogy ezt egy pszichiáter írta, eléggé örültem, mert én nagyon sok mindent megtennék azért, hogy a gyerekemnek egészéges lelke legyen, de nekem is vannak határaim, amiket át tudnék ugyan, de nem szeretnék lépni.
Ugye fogzik a baba, mindent eláraszt a nyála, méretes buborékokat fújkál belőle, és élvezettel gargarizál vele, és mintha ez nem volna elég, a kis mancsai folyton könyökig a szájában vannak, csöpög az ujjairól a lé, és folyik végig az alkarján. Én gyakran cserélem az átázott ruháit, és buzgón törölgetem mindenét, már csak azért is, mert nem akarom, hogy az arca kiszáradjon és -cserepesedjen, és a kezeire mindenféle ráragadjon. Meg mert sosem értettem, hogy egyes szülők hogy viselik el, mikor a gyerekük nyakig nyálas, neadjIsten bukásos vagy taknyos, és hogy nem jut eszükbe, hogy ők hogy éreznék magukat mindenféle váladékkal összekenve.
Namostakkor: egyetlen imádott kisfiam az ölemben, nézeget át a vállam fölött, pici puha testével szorosan hozzám bújik, kis meleg fejét a nyakamba fúrja, csiklandoz a pihehaja… odafordulok, beleszagolok, nyári réten érzem magam, ultimate boldogságban... Épp lenyugszik a nap, virágoznak a pipacsok, ciripelnek a tücskök, szárad a széna, kaszás parasztember ballag hazafelé, oldalán farkát csóváló kutyával - egyszóval mennyország. És akkor Kissmajom hirtelen megfordul, nedves tenyerével az orromra támaszkodik, erősen a számhoz nyomja pufók, ruganyos arcocskáját, és basszus csupa hideg-nyirkos-csúszós-nyúlós trutyi az egész. Minden sejtemmel rajongok ezért a kölökért, meghalnék érte without a second thought, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem meglehetősen fújságos. Remélem, nem okozok neki maradandó traumát azzal, ha akaratlanul is grimaszolva, azonnal letisztogatom magamról a nyomokat… :)

Hozzátáplálás, helyváltoztatás, könnyek

Nahszóval miután az új tápszer megoldotta a kaki-kérdést, bele mertem vágni én is nagy kajakalandba, ami úgy kezdődött, hogy céklalevet kapott Kissmajom, mert gondoltam hogy elsőre legalább az állag legyen ismerős, ha már az íz új. Vettem tehát bio céklalevet, amiben semmi más nincs csak az - és rögtön rá volt írva, hogy kisbabáknak nem ajánlott (valószínűleg azért mert nyers zöldségből készül…?); de miután alaposan utánaolvastam, kiderült, hogy nyugodtan mehet pici mennyiség, így három napig kapott 5/10/20 millit belőle. Nagyon aranyos volt, borzasztó pofit vágott már akkor, amikor a kanál a szájához ért, és még semmi más nem történt, majd minden újabb korty előtt következetesen fintorgott, de ha már érezte a szájában a löttyöt, szélesen vigyorogva nyelte, és máris tátogott, hogy jöhet a következő. A művelet során bőven jutott a cuccból a környék minden tereptárgyára: kanapé és szőnyeg (én balga, a nappaliban etettem), pihenőszék és rajta lógó játékok, nadrágom és pólóm, plusz a gyerek minden ruhája és ruhából kilátszó porcikája.
A következő három napban a sütőtök került sorra, DM-es, bio pép (semmi sincs benne, csak tök meg víz), az is egyre több: 20/40/60 gramm. Érdekes, hogy nem előítélet-grimasszal kezdte a kajálást, hanem konkrétan várakozva kapta be a kanalat, és a pépes állag sem tántorította el (mondjuk nagyon selymes és elég híg volt, szinte folyatni lehetett, szerintem cumiból is simán kiszívható). Első pár falatnál egy kicsit bénázott, hogy most vajon mit is kezdjen a nyelvével, de utána már tök ügyesen intézte a nyelést, nem tolt ki semmit a szájából, alig kellett takarítanom az állát. És ezt is szerette, végig lelkesen nyitogatta a száját, hogy gyerünk, lapátoljam csak a következő adagot - szerintem simán ette volna jóllakásig, csak én nem mertem neki többet adni így a legelején.
Ma meg elkezdtük az édesburgonyát... hááát… Ez már nem vásárolt volt, hanem én magam főztem meg, majd a saját levével összekeverve pépesítettem; nem passzíroztam, mert tényleg gyakorlatilag csomómentesre össze tudtam törni, de azért nem lett annyira sima, mint a bolti változat, plusz az elviselhetetlen kánikula miatt csak szobahőmérsékleten adtam oda neki, mindenféle langyosítás nélkül - így aztán nem tudom, hogy ezen körülmények egyike miatt, vagy az íze miatt, de nem volt áttörő siker. Hogy azért annyira nem utálta, azt onnan tudom, hogy rögtön 80 grammal indítottam (olyan elgondolásból, hogy ha bármi rossz hatása lesz, az fele annyitól is lenne), és mindet kérte, csak közben végig nagyon mókás citromfejet vágott. Holnap meg fogom próbálni egy picit melegebben, hogy azt teljesen ki tudjam zárni, mint nemtetszés okát, de igazából szinte biztosra merem mondani, hogy nem ez volt a gond, mert Kissmajom a tápszert is szobahőmérsékleten issza csak, másképpen el sem fogadja.
Jah ezek egyébként mind tízóraik, és a fentiek után természetesen mindig kínáltam tápival is, amiből az elején még a teljes adagját (130 milli) megitta, de most már inkább csak kétharmadát-felét. A következő bevezetős állomásokat szintén háromnapontára tervezem: gesztenye (céklalével lágyítva), avokádó, körte, és ha minden rendben lesz a széklettel továbbra is, akkor megpróbálom a krumplit, sárgarépát és almát is. Egyébként a szorulás eddig, lekopogom, elkerülte, de persze minden, amit eddig kapott, direkt kifejezetten nem-hasfogós volt. A legnagyobb kihagyás az két nap volt, de az azutáni adag is simán kijött spontánul, és tökéletes állaga volt; a mennyiségéről és szagáról nem nyilatkozom, maradjunk annyiban, hogy egy húsimádó ötévesnek is dicséretére válna.
Azt még lejegyzem gyorsan, hogy az ivás egy katasztrófa, úgy tűnik sajnos ebben engem örökölt Kissmajom, nem az apját, ami ebben a kánikulában különösen aggasztó. Mintha már látszana az íny bőre alatt a bal felső fogacska is, amitől ezerrel ömlik a nyála, körülbelül tízszer annyira, mint eddig, és izzad is szegényem eléggé, vizet mégis csak becsapósan tudunk elfogadtatni vele, amikor nagyon éhes, és csakis addig, amíg rá nem jön, hogy mit szivolázgat épp. Gyümölcsleveket nem nagyon szeretnék neki adni még vizezve sem, de ha így megy tovább, akkor tervbe van némi nagyon hígított cékla- vagy répalé.

Pár szót lejegyzek a mozgásfejlődésről is gyorsan, hogy el ne felejtődjön, mert már nagyon a helyváltoztatás küszöbén állunk, úgy tűnik. Egyelőre csak annyi van, hogy kitartóan tolja felfele a seggét, de se a térdével se a talpacskáival nem talál fogást a kúszáshoz, ezért többnyire egy helyben mozog ezzel a kukacolós mozdulattal, de számára kedvező terepen (ilyen például a franciaágy, amit valamiért nagyon szeret, forogni is ott kezdett el) araszolni is tud már… Ezt már meséltem máshol, de itt sem maradhat ki: hétvégén parkettacsere lesz, hogy a gyerek mégse ezen a régesrégin kezdje el csúszómászó karrierjét - addig habtapi játszószőnyege van, olyan egyxegy méteres, amit a nappali mostani szőnyegére rakunk le neki, mert az minden porszívózás és tisztogatás ellenére nem egy patikapult, sokszor átcaplatunk rajta utcai cipővel, ott heverésznek a macskák, stb. Tegnap is letettem Kissmajmot a szokásos helyére, ezer játékkal körülvéve, majd olyan húsz másodpercre hagytam magára, öt méterre mentem kidobni valamit a konyhai szemetesbe. A nagy csendre rohantam be, mert örök életemben azt hallottam minden szülőtől, hogy az jó jel nem lehet: miután eddig mindig csak a saját tengelye körül forgott, most életében először valahogy villámgyorsan megtette azt a fél méteres távot, és mind a tíz körmével kapargászta a szőnyegről a bizonyára bőségesen fellelhető macskaszőröket és további mikrokoszokat, és élvezettel nyalogatta a kezét utána. Szóval igencsak elkel az az új padló és a szőnyegfelszámolás...
A mocogás mennyisége és intenzítása most már az esti rutinba is beleszól sajnos, nem olyan egyszerű, mint régen, hogy leteszem hanyatt, és ott nyugodtan álomba merül, vagy ha ez nem működik, akkor M. magára fekteti, és rajta dől ki öt percen belül. Az utóbbi már szinte megoldhatatlan, mert olyan erővel rugdal, hogy az komolyan veszélyezteti a további utódjaink legyártását, de főleg most, hogy a nagy melegek miatt hálózsákot sem adok rá, mert megfőne (tegnap éjjel egy szál rövidujjú body volt rajta, és még úgy is megizzadt kicsit), úgy értelmezi a kiságyba helyezést is, hogy juhhé, izgalmas félhomályban szervezett playtime. Tegnap az altatni próbáló M. esemmet küldött a hálóból, hogy menjek már be, mert ezt látnom kell: Kissmajom hason feküdt az ágyban, az apja ült mellette, és "szigorúan" rászólt, hogy kisfiam, most már ideje aludni, majd egy másodpercre finoman lenyomta a kis fejét - mintha a két testrész mozgatná egymást valamilyen módon, ezzel egyidőben rögtön emelkedett a gyerek segge, majd huncut göcögés jelezte, hogy nope, no way… nyilván nem tudtuk megállni röhögés nélkül, ami gondolom nevelésileg nem annyira célravezető dolog. Hason amúgy nem hajlandó elaludni, de visszafordulni nem tud, és ettől szomorú és még jobban aktivizálódik, így most az van, hogy amíg el nem jutunk mozgásterapeutához, addig egy kicsit kihasználjuk azt, hogy Kissmajom kizárólag jobbra akar hasrafordulni, és úgy fektetjük le, hogy azon az oldalán szorosan a rácshoz van simulva, tehát kénytelen-kelletlen elszenderedik egy idő után.

JajIstenem, annyira nagy már! Ilyenekről írok, hogy szilárd kajákat eszik, meg hogy lerakom, és halad… Csak most volt egy tehetetlen kis semmiség, akinek minden egyes mosolyát és bármilyen környezetre adott reakcióját ujjongva ünnepeltük… sőt, miről beszélek, az is most volt csak, hogy meleg nyári estéken figyelgettem, ahogy megmozdul a meztelen hasam… Most meg csibészkedve játszik velünk, és basszus, ha segítek neki egyensúlyban maradni, simán van ereje megállni már a saját lábán! Édesdrága pici nagyfiam, ezen mindig bőgnöm kell…

Finomvegyes

Ma voltunk a meningococcus elleni oltás első menetén, és egyúttal megvolt az öthós státusz-ellenőrzés is, két hét késéssel megint, mert a múltkori csúszás után már ilyen pluszfélhónapos módban maradtunk. Kissmajom 7640 gramm és 71 centi, senki sem érti, hogy mitől nő úgy mint a gomba, mikor a napi kajaadagja változatlanul a szerény 600 milli körül van, és azt is inkább alulról súrolja. De a doktornő szerint amíg ilyen formás hurkák vannak a combjain, továbbra sincs okunk félteni, biztos nagyon spórolósan hasznosítja a kis szervezete a kalóriákat. Az oltást szokás szerint csudijól viselte, épp hogy felsírt amikor beszúrták a tűt, de egy másodperc múlva már vigyorgott is - drága kis katonám…

Azt a fontosságos hírt el is felejtettem mondani, hogy hál'Istennek rendeződni látszik a kakihelyzet! Már több mint egy hete, hogy szinte minden nap van egy-egy spontán adag szép színű és jó állagú termés. Tegnap kicsit aggódtunk, mert két nap kimaradt, de mire eldöntöttük, hogy veszünk egy újabb doboz szélcsőt, már tele is rottyantotta a pelust, aminek kétszeresen is örültünk, hiszen ha már háromnapos produktumot is ki tud nyomni segítség nélkül, az tényleg javulásnak nevezhető. A megoldás egyébként a laktózmentes Milumil Pepti lett, amiből nagyjából másfél dobozzal használtunk el, mire elkezdett hatni. A doktornő szerint ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy laktózérzékeny a béka, egyszerűen csak jobban szereti a gyomra ezt a fajta tápszert, sok baba van így vele, attól még majd az ajánlott időben nyugodtan be lehet vezetni a tejtermékeket próbából. Majd egy éves koában meg kell nézetni egy gasztorenterológussal, és ő leteszteli, hogy valóban van-e gond, vagy kinövős átmeneti ügy volt csak.
Ez a szó szerinti megkönnyebbüléses siker egyben azt is jelenti, hogy terveim szerint holnap elkezdjük a hozzátáplálást. Célkalével akarom kínálni először, és ha tetszik neki, akkor hétvégén majd kap egy kis pürésített változatot is. Következő lépésekben meg terveim szerint jöhet az édesburgonya, gesztenye, avokádó, és ha a már beszerzett répalé nem fogja meg a székletét, akkor a répa is, utána meg szépen sorban a gyümölcsök. Meglepetésemre a védőnő is mondta meg a lányok is, hogy ezekhez a pürékhez már ilyen korán el kell kezdeni adogatni gluténtartalmú dolgokat is; én kekszet nem szeretnék (a bolti összetevőiben van mindenféle szar, én meg nem vagyok egy konyhatündér, hogy sajátkezűleg készítsek), úgyhogy valószínűleg zabpehellyel fogom süríteni a főzelékeit meg gyümölcspépjeit, csak annak kell még utánanéznem, hogy milyen módon. (Meg kell főzni előre vízben, hagyni dagadni, majd hozzákeverni az alapkajához, vagy…?)
Apropó evés, több ötletet is mondtatok tejszaporításra, amit köszönök szépen, következő alkalomra megjegyzem, de sajnos most már nem aktuális. Amint írtam, tönkre mentek a kezeim, ínhüvelygyulladásom van, és mivel Kissmajom csak alkalomszerűen hajlandó cicizni, és géppel nem fejhető a mellem, nem tudom megoldani az ürítést, így igazából szerencse is, hogy nincs sok tejem, mert csak gyulladás lenne a vége. Nappal amikor evés aktuális, mindig mellre teszem, de legtöbbször csak egy-egy kicsit szív ki belőle, amíg könnyedén jön - mivel ezután a maradékot már nem bírom kifejni, gondolom ez egyenes út az elapadáshoz (ha jól tudom elapasztani is így kell, hogy mindig csak annyit kifejni, hogy ne feszüljön), olyan szétrobban-a-mellem érzésem már gyakorlatilag nincs is soha. Ami egyelőre még működni látszik, az az éjjeli szoptatás: az este hét órás lefekvéskor tápszer van, utána másnap délelőtt tíz körülig csak cici, ilyenkor ki is szívja egész jól, úgyhogy remélem, hogy még egy kis ideig fenntartható ez az állapot, hiszen nagyobb babás anyukáknál többször olvastam olyant, hogy hónapokig már csak reggel szoptattak például. (Persze nem nagyon értem, honnan tudja a mell, hogy csak éjszaka kell gyártania a tejet, de nem is kelle nekem mindent érteni, csak működjön.)
Jah, volt olyan is, hogy megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a nappali étkezésbe, mert most már ugye szinte csak tápszert kap, na mondom fasza, tudni fogom a mennyiségeket, lehet előre tervezni. Háááát, izé… not. Kissmajom egészen kiszámíthatatlan, semminemű pattern nem fedezhető fel sem időben sem mennyiségben, teljesen random váltakoznak az olyan alkalmak, amikor benyom 180 millit, és három óra múlva már kiabál, hogy éhes, és az olyanok, amikor csak 120 millit kér, és öt óra múlva is hiába kínálom újabb adaggal. Úgyhogy ezt a projektet egyelőre feladtam, megtömni nem fogom csak azért, hogy az én órarendem szerint történjenek a dolgok, csak reménykedni tudok, hogy majd a szilárd kaja sem fogja megterhelni a gyomrát, ha továbbra is ezt az össze-vissza táplálkozást kívánja követni.

Pár napja felfedezett egy új képességet, és annak javára (és nem kis örömömre) kezdi hanyagolni a rikoltozást; helyette a nyálával gargarizálva-gurgulázva hörögcsél, mostanság minden reggel erre ébredünk. Amikor panaszkodik (nem sírás ez, csak ilyen lamentálás-féleség), akkor egyre gyakrabban mondja azt, hogy bbbá-bbbá-bbbá, ami elég szörnyű, főleg most, hogy két fog is társul a legörbülő szájhoz… olyankor nem nagyon lehet nem felkapni és agyonpuszilgatni szerencsétlent, pedig van elég baja anélkül is. Tegnapelőtt volt egy durva fogzós éjszakánk, amikor szinte semmit sem aludtunk a folytonos szenvedős felriadásától, de amúgy ezt is jól viseli, eddig csak egyszer kellett bevetni a Nurofent meg a Dentinoxot - pedig egyértelmű, hogy készül valami felül is, literszámra dől a nyála, és ha odaadom az ujjamat, szinte lerágja, olyan vehemenciával esik neki; az elég idegesítő viszont, hogy ezúttal sem látszik semmi, még csak egy kicsi gyulladás vagy pirosság sem, úgyhogy még legalább egy hónap várakozásra számítunk, amíg áttörnek az újabb recécskések.
Mozgásilag nagyon durva, hogy hogy fejlődik, hátról hasra most már a másodperc töredéke alatt pördül át, mint egy kaszkadőr, és szinte nincs is olyan, hogy a hasonlevős támaszkodásban elfáradna - tök magasra kinyomja magát, mint egy kis fóka, forgatja a fejét és felsőtestét mindenfelé, úgy is, hogy egyik keze a szájában van, vagy tárgyakért nyúlkál vele. Hasról hátra még tudatosan nem fordul, fizikailag megy neki, a fejnehézség és gravitáció ugye jeletősen megkönnyíti a dolgát, de csak ilyen véletlen átbillenések vannak, akaratlagosak nem. Mondjuk annyira szeret hason lenni, hogy szerintem ha tudna tervszerűen visszafordulni, akkor is inkább addig maradna, amíg kimerülten le nem muszáj tenni a fejét az alkarjára - ez amúgy a világ egyik legaranyosabb dolga, olyankor az ökle félig a szájában van, könyökig nyálas a bőre-ruhája, és ilyen fáradt kis hangon motyorog… borzalmas na! Hason egyébként simán körbeforog, és ilyen édes, segget kidüllesztős kukacmozdulatokkal kúszni is tud, olyan egy méter per óra sebességgel (vagy ha a talpát kitámasztjuk, akkor marha gyorsan), ha elég színes kacat van előtte motiválásnak. Mindkét kezével magabiztosan nyúl tárgyak felé, megfogja őket, és a szájába tömködi, vagy egyik kezésől a másikba átrakja; pár napja megmutattam neki, hogy hol van a lába, örömmel ismerte fel, de csak akkor tud játszani vele, ha én a feje közelébe húzom, a pocakmérete miatt egyedül nem megy neki.
Tök jól lehet vele kukucsolni, akár öltöztetéskor, akár valami mögé elbújva - nagyon kis okos, sima szemeltakarással nem lehet becsapni, ha valamilyen tárgy mögött eltűnik az arcom, de a fejem búbja kilátszik, akkor ügyesen követi, és már előre oda néz, ahol a szemem elő fog bukkanni. Gyereknapra kapott egy Adamo hintát - mi naívak, azt hittük, hogy majd a ringató mozgástól el fog aludni benne (a nappali szieszta továbbra is nagyon rövid és nehézkes, kizárólag babakocsis tologatással abszolválható, és a mózesben már kinyújtott lábakkal nem fér el), de erről szó sincs, imádja, ha lökdössük, kurjongat, nevet, rúgkapál… szóval egy biztos: semmiképpen sem alszik.
Oldalra mindkét oldalára fordul, de hasra még mindig csak jobbra, úgyhogy még mindig el szándékozom vinni egy Dévényes terapeutához, hogy lássuk, jelent-e ez bármi gondot a későbbiekre nézve, vagy hagyjuk békén, és majd belejön. Elkezdtem tájékozódni babaúszás-ügyben is, Apuval nagyon jól elvannak kettesben, Apu meg ilyen nagyon aktív nyüzsgős-sétálós fajta, szóval pont jó közös program lenne nekik ez, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy hova kellene beiratni, annyira nagyok a különbségek: van ahol csak negyvenöt perc egy alkalom, máshol két óra, van ahol szigorúbban foglalkozik a párosokkal egy csoportvezető, máshol szabadabb a tevékenység... Állítólag ilyen korban még hagyni kell a kicsiket önállóan felfedezni a lubickolást és egyedi ritmust diktálni maguknak, mert bármilyen beavatkozás összezavarhatja a mozgásfejlődést, úgyhogy fogalmam sincs: mennyi ideig szeret pancsolni egy féléves, és mennyire szükséges az irányítás, és nem fogja-e utálni az egészet a szokatlanul hűvös 29-30 fokos víz miatt, illetve mert már jó eséllyel kinőtte a búvárreflexet…?
Nah megyek aludni, mielőtt még kérdezek huszat.