Olvadozós

JajIstenem, én bele fogok pusztulni ebbe a gyerekezésbe… ez egyszerűen elviselhetetlen! Minden este azt mondjuk, hogy kész, ennél édesebb már nem tud lenni, mert ennél édesebb a világon nincs - erre minden, de tényleg minden nap produkál valamit, amivel übereli az addigiakat.

Egy ideje például kitalálta, hogy kézbe veszi a sétáink levezénylését. Újabban már nem csak a közeli parkolót ismeri fel és nem csak onnan tud hazajönni, hanem gyakorlatilag megtanulta a leggyakoribb útvonalunkat, és azt alapul véve dönti el, hogy mi legyen. A délutáni lötyögésünk általában úgy működik, hogy megyünk a megszokott utcákon, de ha el akar térülni valamerre, akkor megyek utána, illetve bárhol bármennyi ideig lecövekelhet. Ez ellen, ha akarnék sem tudnék semmit tenni, mert most már nem hajlandó fogni a kezemet, de nem is akarok, mert egyébként mindig majdnem-szaladós tempóban, de teljesen megbízhatóan megy előttem, ha szólok vagy megállok, bevár, ha elkanyarodok, visszajön és követ, a járdáról nem lép le, szemetet nem szed fel. Szóval egyelőre nem merném bevállalni az időre valahova érkezést, de alapvetően könnyű haladni vele; kivétel, mikor olyan kedve van, hogy nem. Ez annyit jelent, hogy többször állt abból a másfél órás kintlét, hogy el sem mozdultunk a parkolóból, mert minden autót centiről centire végig kellett vizsgálni, cicákat és kutyákat kellett üldözni, madarakat és repülőket kellett figyelni, kavicsokat és leveleket kellett gyűjtögetni, és mindez megoldható volt úgy, hogy ötven méteres körzeten belül maradtunk, úgyhogy nem fárasztotta magát. Na és akkor egyik nap minden igyekezetem ellenére (öt körül jött haza M., és be akartam várni, hogy elmenjünk együtt kajálni), egyszer csak lefújta a sétát: mikor bekanyarodtunk az utcánkra, célirányosan elindult a házunk felé, és csak annyi időre állt meg, hogy megmutogassa a felhőket, és rámosolyogjon a szomszéd nénire - hiába mondtam neki, hogy nézzük meg a közelben álló kedvenc kamionját, ellentmondást nem tűrően caplatott fel a lépcsőkön (ehhez már nincs szüksége a segítségemre), megállt az ajtó előtt, és mutatta, hogy nyissam, és haladjunk. Olyan is van, hogy határozottan a közeli forgalmas út felé indul, ott le kell ülnöm a sarki keírtésre, ő az ölembe helyezkedik, és fél órán keresztül nézzük a forgalmat, örülünk a buszoknak, csodálkozunk a teherautókon, félünk a motorbicikliktől, üdvözöljük a bringásokat, egyre magabiztosabban (és jó hangosan) beazonosítjuk a sétálók nemét.

Szintén új imádnivalóság a kapaszkodás nélküli lépcső-próba. Ha van mibe fogódzkodnia, akkor már hetek óta mindkét irányban könnyedén tud menni akár hosszú és meredek fokokból álló lépcsősoron is, ráadásul felfele váltott lábbal. Szintén gond nélkül át-, fel- és lelép maximum tizenöt centi magas bármit/-re/-ről, és ez fogódzás nélkül is megy, de érdekes, hogy csak akkor, ha nem figyel rá, ha épp kint vagyunk, és el van foglalva ezer dologgal. M. egy ideje egy kis sámlival elkezdte gyakorolni vele otthon a kéz-nélkül módszert, és hát szörnyű volt, majdnem megzabáltuk: látszott a pufók arcán, ahogy erőteljesen koncentrál, ráncolta a szemöldökét, fixen meredt a földön a tervezett érkezési pontra, rogyasztgatta a térdeit, kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, aztán mégis visszahúzta, és percekig komoly fejjel latolgatott, végül vett egy nagy levegőt, ellökte magát, és tökéletesen landolt… majd büszkén vigyorogva megtapsolta magát.

A másik, ami borzalmasan aranyos, az az ölbe kéredzkedés. Ezt itthon is műveli, mikor könyvet akar nézegetni: jön, odanyújtja, aztán befordul háttal, és lábujjhegyre állva rugózik, hogy mileszmár. Mikor az utcán csinálja, megy, megy, aztán egyszer csak megtorpan, elkezd tolatni, és mikor a kis segge a térdemhez ér, toporogni kezd, és pár napja már azt is mondja, hogy "őbbe" (ölbe). Régebben sokszor volt olyan, hogy fél kilométeren át cipeltem* hazáig, de azóta rájöttem, hogy tulajdonképpen csak egy kis pihenésre van szüksége ilyenkor, és ha ötven méter után leteszem, újult erővel rohan tovább egy ideig. Arról nem is beszélve, hogy amint felveszem, rögtön hozzámbújik, és a fejét a vállamra hajtja, szóval igazából én sokkal jobban járok az egésszel, mint ő.

Aztán: utálja, ha valamilyenes a keze, lehet az ragacsos kaja vagy lé, nedvesen tapadó homok vagy sár, ahogy érintkezik vele, rögtön szűkre húzza a szemeit, felgyűri az orrát, és utálkozva nyújtja, hogy töröljük le. A csúcs ma volt, amikor egy kifogyott popsikrémes dobozt adtam neki, és miután leküzdötte a fedelét, a falán talált egy kis maradékot - grimaszolva szemrevételezte az ujjain, egy részért sikeresen a nadrágomra kente, mutatta a maradékot, és türelmesen kivárta, amíg megszabadítom tőle, majd miután megnyugodott, hogy végre tiszta, gyorsan újra beledugta a karját, nagyjából könyökig...

A beszéde is egyre cukibb, most a kétszótagos szavak jöttek divatba, de igazából már bármit** megpróbál kimondani, ha kérjük tőle. Valakinél olvastam nemrég, hogy egy kétévesnek körülbelül kétszázötven szót kell tudnia, hát Kissmajom már most lassan duplájánál jár szerintem, talán nincs is olyasmi, amivel napi szinten találkozik, és ne tudná megnevezni a maga módján. Egyik legviccesebb dolga, hogy a há hanggal kezdődő szavak első betűit továbbra is következetesen felcsérli, így lesz a házból "áhh", a halból és hajóból "ahh", a holdból és homokból "ohh".
Apropó, amíg nem volt gyerekem, addig sosem tudtam elképzelni, hogy az anyák hogy a fenébe dekódolják a kisbabáik semmi érthetőhöz nem hasonlító gagyogását, de a metakommunikációból meg a kontextusból tényleg könnyedén felismerhetőek még a furcsaságait vagy újdonságai is. Ilyenek, hogy "lyujju" (kulcslyuk), "nyannya" (hangya), "meme" (szem/-üveg), "gego-gego" (pillangó), "pappa" (pitypang), amik annyira nem hasonlítanak az eredeti szóhoz, de vannak, amik egy idegen számára is egyértelműek lehetnek, például "tákka" (táska), "lép" (lépcső), "nyú" (nyúl), és vannak tökéletesek: lyuk, gép, nap, pók, néni, stb.
Jah, és el ne felejtsem, hogy már három hete is megvan talán,  hogy utolsóként a családból (beleértve a nagyszülőket és cicákat), én is meg lettem nevezve végre: "nanya" vagyok. ♥

* A cipelésről jut eszembe: két hete voltunk MMR oltást beadatni (több mint egy hónap késéssel, mert közben vagy taknyolás vagy taknyolás utáni kivárás volt), és mérés is volt. Egy kicsit megrémültem, amikor a védőnő bemondta a 11,4 kilót, mert ez azt jelenti, hogy két és fél hónap alatt csak negyven dekát hízott, de aztán a hossz következett, és az 86 centi lett, vagyis négyet nőtt, úgyhogy a doki néni azt mondta, nem kell aggódni, nem sovány, és ha jól eszik, akkor semmi tennivaló nincs, néha nem a súlyra koncentrálnak, ennyi. (Nyilván nem tudtam megállni, és itthon azért utánanéztem, még így is 75 percentile - magasságban meg 98%, durva.) Az oltásnak egyébként hál'istennek semmilyen mellékhatása nem volt, pedig természetesen a nagy sakkozások ellenére is sikerült lappangó nátha közben megszúratni.
** De tényleg bár-mit, M. vérszemet is kapott, és ilyenekkel próbálkozik, hogy parlamentáris demokrácia és plenáris ülés...

C̶h̶i̶c̶k̶e̶n̶s̶h̶i̶t̶ Pox! Chickenpox

Másfél héttel ezelőtt, pénteken, Apu nálunk volt a szokásos heti babázásán, és egy pontban erősödő derékfájásra panaszkodott. Mivel neki évtizedek óta komoly gerincproblémái vannak, arra gondolt, hogy biztos ez is reuma, fel is ragasztottuk neki a fájdalomcsillapító tapaszt; mikor cseréltük, észrevettem, hogy van alatta egy féltenyeremnyi kiütés, amire azt tippeltünk, hogy allergia féleség lehet. Mivel hétvégén romlott a helyzet (nem múlt a fájdalom, és egyre jobban viszketett a piros folt), hétfőn elment háziorvoshoz, aki kijelentette, hogy ez márpediv övsömör, amit ugye a világ egyik legagresszívabban terjedő vírusa okoz, és úgy egyébként a pöttyök megjelenésekor a legeslegfertőzőbb.
Természetesen Apu-Kissmajom viszonylatban a gazdát cserélő ölelés- és puszimennyiség valahol a megszámlálhatatlanság határán mozog, úgyhogy azóta bárányhimlő-lesen vagyunk. Apu depresszióba zuhant, hogy hetekig nem láthatja az unokáját, és főleg hogy miatta meg fog betegedni, alig bírtam vigasztalni, hogy ez egy éves kor körül már nem veszélyes, sőt, állítólag sokkal enyhébb lefolyású, mint később (több, de kevésbé viszketős pöttyel jár); szóval nem árultuk el, hogy amint lehet, oltást terveztünk, inkább azt füllentettük neki, hogy titokban egy kicsit még reménykedünk is, hogy elkapja. A bárányhimlő lappangási ideje akár huszonegy nap is lehet, aminek körülbelül fele telt el eddig, so we're not out of the woods just yet.

Mindezek után a múlt hét elején M. egyik nap hazajött egy kicsit taknyosan. Én nem tudom, hogy normális családok ilyenkor mit csinálnak, de mi is megvitattuk, hogy hogyan lehetne elkerülni, hogy Kissmajom is elkapja, csak éppen betarthatatlannak ítéltük, meg igazából értelmetlennek is. Mikor szülés után a kórházból hazahoztam a náthát, volt egy ilyen kísérletem, hogy maszkkal nyomultam Kissmajom közelében, mégsem úszta meg szegényke, pedig akkoriban még az anyatej is immunizálta. Mostanság meg… egyszerűen lehetetlen megállni, hogy az ember ne bújjon össze vele, mikor nyújtja a kis karjait, és tolja a pihés fejét… Biztos, hogy az lenne az okos és felelősségteljes dolog, de mi úgy döntöttünk, hogy amíg nem lehet neki megmagyarázni (úgy, hogy fel is fogja), hogy miért szükséges ez a fajta távolságtartás, addig egy mérsékelt baciadagnál kegyetlenebb dolog folyton eltaszítani, visszautasítani, elfordulni tőle, hiszen nem ehhez van szokva, nem értené, hogy mi történik, és miért. Egész sokáig úgy tűnt egyébként, hogy Kissmajom meg fogja úszni, hétvégén M. már kifele lábalt a betegségből, de aztán elkezdett kaparni az én torkom, és akkor már sejtettük, hogy csak idő kérdése, a két oldalról kapott támadást nem fogja tudni kivédeni.
A hétfőre virradó éjszakát végiglamentálta, nem találta a helyét, sem a kiságyában sem közöttünk nem bírt elaludni, csak mászkált, és esett-kelt, és elégedetlenkedve nyöszörgött; reggel mindketten szörtyögve ébredtünk. Elkezdtük neki adni a Calcimusc és C-vitamin kombót, délutáni alvás után már forrón ébredt, így egy adag Nurofen szörpöt is, és Sterimar vízzel porszívóztuk az orrát pár óránként. A dokinéni megnézegette a torkát (piros), meghallgatta a tüdejét (tiszta), megkérdezte, hogy milyen váladékot termel (átlátszót), majd mondta, hogy még két napig folytassuk, amit elkezdtünk, csak egészítsük ki Sinupret oldattal és Nasivin cseppel, aztán ha nem javul a helyzet, akkor váltsuk ki a biztonsági hálóként felírt antibiotikumot. Altatáskor elég kétségbeejtő volt a helyzet, 39 fölé szökött a hője, nem akarta elfogadni a tápot, és fürdés után, az ezer fokra felfűtött lakásban reszketett - én, ha lehet, még szarabbul voltam, csak az én hidegrázásomhoz társult egy erőteljes guilt-trip is, hogy ha fegyelmezett felnőttek módjára viselkedünk (lásd: maszk), akkor ez megelőzhető lett volna. Valamikor a szokásos éjfél utáni ébredésekor végül kért enni, és újabb lázcsillapításra nem volt szükség, aztán hajnalban megint benyomott egy adag kaját, és már annyira lelkesen gagyarászott meg tevékenykedett, hogy muszáj volt visszapakolnom a kiságyába, mert különben egyikünk sem tudott volna pihenni. Ezután tízkor kelt, vidáman és aktívan, ma már alig volt taknyos, könnyen tudott lélegezni az orrán, csak enyhe hőemelkedése volt és egy kis torokfájás (ezt onnan tudom, hogy, nem nagyon akart enni, és egy adag vissza is jött neki), de nyugtalan forgolódás nélkül délutáni aludt majdnem két órát... Szóval úgy tűnik, ennyi volt, túl vagyunk rajta… jöhet a bárányhimlő…

És így a végén egy konklúzió meg egy ódazengés.
Nincs borzalmasabb dolog annál, mikor az ember gyereke beteg - egyszerűen nincs; mondom ezt úgy, hogy a miénk gyakorlatilag pár óráig volt igazán rosszul. Ha valaki tegnap este felajánlja, hogy még egy nap ilyen szenvedés Kissmajomnak, vagy vonuljak be szépen egy hasi műtétre, gondolkodás nélkül az utóbbit választottam volna, és még én köszönöm meg a lehetőséget. Mert a császármetszésem szar-semmi-szar nem volt ahhoz képest, ahogy az a drága pici életbogár nézett ránk kétségbeesetten és segélykérőn, és nem értette, hogy miért nincs energiája felpattani, mint máskor, és miért nem teszünk valamit, hogy legyen.
És továbbra sincs a miénknél csodább majmacsek, bizony hogy nincs, az egész galaxisban, az Óperenciás féreglyukon is túl. Az orrszívást januárban, pár hetesen hősiesen tűrte, sosem sírt közben, csak figyelmesen nézgelődött, és néha el is bóbiskolt - de mostanában saját elképzelései vannak a világról, és benne jókora akarata, így félve vettük elő a porszívót, hogy hát akkor most itt lesz vége az egész eddigi közös életünkben építgetett bizalomnak, eljött az idő, amikor muszáj letepernünk, rátérdelnünk, lefognunk, beleerőszakolnunk, és hasonló szörnyűségek. Nem volt rá szükség. Nem mondom, hogy első alkalommal sem tiltakozott, egyrészt megijedt a hangos zajtól, hiába mutattuk be neki előtte, hogy mire számítson, másrészt nyilván nem értette, hogy miért próbálunk a képébe tuszkolni bármit is, de főként azt a zúgó szart… Szóval ellenkezett, persze, kapálózott, tekergett, dobálta magát, és amikor befújtuk a löttyöt és beledugtuk a szippanytút, ordítozott is egy keveset, de mikor végeztünk, és mondtuk neki, hogy na látod, mennyivel jobb lett, és érezte is, hogy mennyivel jobb lett, rögtön összekötötte, és ahogy abbahagytuk a műveletet, már mosolygott is azonnal, no hard feelings. És utána minden következő akció egyre könnyebb lett, annyira, hogy ma délután (ez a két nap alatt olyan tizenpáradik alkalom lehetett) már tiszta egyedül meg tudtam csinálni mindent. Egyértelmű, hogy tudta, hogy mi következik már amikor lefektettem az ágyra, mert komoly-szomorúan követett az okos tekintetével, ahogy előkészítettem a kínzóeszközöket, de fekve maradt, és szinte mozdulatlanul tartotta a feje mellett a kis karjait, ahogy az arcához közelítettem. Ráncolta a homlokát, és ösztönösen elfordította a fejét, de mikor a homlokára tettem a tenyeremet, és visszahúztam, nem védekezett, csak csendesen sírdogált, amíg be nem fejeztem - aztán nagy levegőt vett, gondolom tesztelte az eredményt, és úgy dönthetett, hogy érdemes volt kitartani, mert mire kikapcsoltam a gépet, már élménybeszámolt is a zabálnivaló rekedt hangjával és nyolcfogú vigyorával.
Nincs szó arra, hogy mennyire szeretjük.

Finomvegyes

Ma voltunk a meningococcus elleni oltás első menetén, és egyúttal megvolt az öthós státusz-ellenőrzés is, két hét késéssel megint, mert a múltkori csúszás után már ilyen pluszfélhónapos módban maradtunk. Kissmajom 7640 gramm és 71 centi, senki sem érti, hogy mitől nő úgy mint a gomba, mikor a napi kajaadagja változatlanul a szerény 600 milli körül van, és azt is inkább alulról súrolja. De a doktornő szerint amíg ilyen formás hurkák vannak a combjain, továbbra sincs okunk félteni, biztos nagyon spórolósan hasznosítja a kis szervezete a kalóriákat. Az oltást szokás szerint csudijól viselte, épp hogy felsírt amikor beszúrták a tűt, de egy másodperc múlva már vigyorgott is - drága kis katonám…

Azt a fontosságos hírt el is felejtettem mondani, hogy hál'Istennek rendeződni látszik a kakihelyzet! Már több mint egy hete, hogy szinte minden nap van egy-egy spontán adag szép színű és jó állagú termés. Tegnap kicsit aggódtunk, mert két nap kimaradt, de mire eldöntöttük, hogy veszünk egy újabb doboz szélcsőt, már tele is rottyantotta a pelust, aminek kétszeresen is örültünk, hiszen ha már háromnapos produktumot is ki tud nyomni segítség nélkül, az tényleg javulásnak nevezhető. A megoldás egyébként a laktózmentes Milumil Pepti lett, amiből nagyjából másfél dobozzal használtunk el, mire elkezdett hatni. A doktornő szerint ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy laktózérzékeny a béka, egyszerűen csak jobban szereti a gyomra ezt a fajta tápszert, sok baba van így vele, attól még majd az ajánlott időben nyugodtan be lehet vezetni a tejtermékeket próbából. Majd egy éves koában meg kell nézetni egy gasztorenterológussal, és ő leteszteli, hogy valóban van-e gond, vagy kinövős átmeneti ügy volt csak.
Ez a szó szerinti megkönnyebbüléses siker egyben azt is jelenti, hogy terveim szerint holnap elkezdjük a hozzátáplálást. Célkalével akarom kínálni először, és ha tetszik neki, akkor hétvégén majd kap egy kis pürésített változatot is. Következő lépésekben meg terveim szerint jöhet az édesburgonya, gesztenye, avokádó, és ha a már beszerzett répalé nem fogja meg a székletét, akkor a répa is, utána meg szépen sorban a gyümölcsök. Meglepetésemre a védőnő is mondta meg a lányok is, hogy ezekhez a pürékhez már ilyen korán el kell kezdeni adogatni gluténtartalmú dolgokat is; én kekszet nem szeretnék (a bolti összetevőiben van mindenféle szar, én meg nem vagyok egy konyhatündér, hogy sajátkezűleg készítsek), úgyhogy valószínűleg zabpehellyel fogom süríteni a főzelékeit meg gyümölcspépjeit, csak annak kell még utánanéznem, hogy milyen módon. (Meg kell főzni előre vízben, hagyni dagadni, majd hozzákeverni az alapkajához, vagy…?)
Apropó evés, több ötletet is mondtatok tejszaporításra, amit köszönök szépen, következő alkalomra megjegyzem, de sajnos most már nem aktuális. Amint írtam, tönkre mentek a kezeim, ínhüvelygyulladásom van, és mivel Kissmajom csak alkalomszerűen hajlandó cicizni, és géppel nem fejhető a mellem, nem tudom megoldani az ürítést, így igazából szerencse is, hogy nincs sok tejem, mert csak gyulladás lenne a vége. Nappal amikor evés aktuális, mindig mellre teszem, de legtöbbször csak egy-egy kicsit szív ki belőle, amíg könnyedén jön - mivel ezután a maradékot már nem bírom kifejni, gondolom ez egyenes út az elapadáshoz (ha jól tudom elapasztani is így kell, hogy mindig csak annyit kifejni, hogy ne feszüljön), olyan szétrobban-a-mellem érzésem már gyakorlatilag nincs is soha. Ami egyelőre még működni látszik, az az éjjeli szoptatás: az este hét órás lefekvéskor tápszer van, utána másnap délelőtt tíz körülig csak cici, ilyenkor ki is szívja egész jól, úgyhogy remélem, hogy még egy kis ideig fenntartható ez az állapot, hiszen nagyobb babás anyukáknál többször olvastam olyant, hogy hónapokig már csak reggel szoptattak például. (Persze nem nagyon értem, honnan tudja a mell, hogy csak éjszaka kell gyártania a tejet, de nem is kelle nekem mindent érteni, csak működjön.)
Jah, volt olyan is, hogy megpróbáltam valamiféle rendszert vinni a nappali étkezésbe, mert most már ugye szinte csak tápszert kap, na mondom fasza, tudni fogom a mennyiségeket, lehet előre tervezni. Háááát, izé… not. Kissmajom egészen kiszámíthatatlan, semminemű pattern nem fedezhető fel sem időben sem mennyiségben, teljesen random váltakoznak az olyan alkalmak, amikor benyom 180 millit, és három óra múlva már kiabál, hogy éhes, és az olyanok, amikor csak 120 millit kér, és öt óra múlva is hiába kínálom újabb adaggal. Úgyhogy ezt a projektet egyelőre feladtam, megtömni nem fogom csak azért, hogy az én órarendem szerint történjenek a dolgok, csak reménykedni tudok, hogy majd a szilárd kaja sem fogja megterhelni a gyomrát, ha továbbra is ezt az össze-vissza táplálkozást kívánja követni.

Pár napja felfedezett egy új képességet, és annak javára (és nem kis örömömre) kezdi hanyagolni a rikoltozást; helyette a nyálával gargarizálva-gurgulázva hörögcsél, mostanság minden reggel erre ébredünk. Amikor panaszkodik (nem sírás ez, csak ilyen lamentálás-féleség), akkor egyre gyakrabban mondja azt, hogy bbbá-bbbá-bbbá, ami elég szörnyű, főleg most, hogy két fog is társul a legörbülő szájhoz… olyankor nem nagyon lehet nem felkapni és agyonpuszilgatni szerencsétlent, pedig van elég baja anélkül is. Tegnapelőtt volt egy durva fogzós éjszakánk, amikor szinte semmit sem aludtunk a folytonos szenvedős felriadásától, de amúgy ezt is jól viseli, eddig csak egyszer kellett bevetni a Nurofent meg a Dentinoxot - pedig egyértelmű, hogy készül valami felül is, literszámra dől a nyála, és ha odaadom az ujjamat, szinte lerágja, olyan vehemenciával esik neki; az elég idegesítő viszont, hogy ezúttal sem látszik semmi, még csak egy kicsi gyulladás vagy pirosság sem, úgyhogy még legalább egy hónap várakozásra számítunk, amíg áttörnek az újabb recécskések.
Mozgásilag nagyon durva, hogy hogy fejlődik, hátról hasra most már a másodperc töredéke alatt pördül át, mint egy kaszkadőr, és szinte nincs is olyan, hogy a hasonlevős támaszkodásban elfáradna - tök magasra kinyomja magát, mint egy kis fóka, forgatja a fejét és felsőtestét mindenfelé, úgy is, hogy egyik keze a szájában van, vagy tárgyakért nyúlkál vele. Hasról hátra még tudatosan nem fordul, fizikailag megy neki, a fejnehézség és gravitáció ugye jeletősen megkönnyíti a dolgát, de csak ilyen véletlen átbillenések vannak, akaratlagosak nem. Mondjuk annyira szeret hason lenni, hogy szerintem ha tudna tervszerűen visszafordulni, akkor is inkább addig maradna, amíg kimerülten le nem muszáj tenni a fejét az alkarjára - ez amúgy a világ egyik legaranyosabb dolga, olyankor az ökle félig a szájában van, könyökig nyálas a bőre-ruhája, és ilyen fáradt kis hangon motyorog… borzalmas na! Hason egyébként simán körbeforog, és ilyen édes, segget kidüllesztős kukacmozdulatokkal kúszni is tud, olyan egy méter per óra sebességgel (vagy ha a talpát kitámasztjuk, akkor marha gyorsan), ha elég színes kacat van előtte motiválásnak. Mindkét kezével magabiztosan nyúl tárgyak felé, megfogja őket, és a szájába tömködi, vagy egyik kezésől a másikba átrakja; pár napja megmutattam neki, hogy hol van a lába, örömmel ismerte fel, de csak akkor tud játszani vele, ha én a feje közelébe húzom, a pocakmérete miatt egyedül nem megy neki.
Tök jól lehet vele kukucsolni, akár öltöztetéskor, akár valami mögé elbújva - nagyon kis okos, sima szemeltakarással nem lehet becsapni, ha valamilyen tárgy mögött eltűnik az arcom, de a fejem búbja kilátszik, akkor ügyesen követi, és már előre oda néz, ahol a szemem elő fog bukkanni. Gyereknapra kapott egy Adamo hintát - mi naívak, azt hittük, hogy majd a ringató mozgástól el fog aludni benne (a nappali szieszta továbbra is nagyon rövid és nehézkes, kizárólag babakocsis tologatással abszolválható, és a mózesben már kinyújtott lábakkal nem fér el), de erről szó sincs, imádja, ha lökdössük, kurjongat, nevet, rúgkapál… szóval egy biztos: semmiképpen sem alszik.
Oldalra mindkét oldalára fordul, de hasra még mindig csak jobbra, úgyhogy még mindig el szándékozom vinni egy Dévényes terapeutához, hogy lássuk, jelent-e ez bármi gondot a későbbiekre nézve, vagy hagyjuk békén, és majd belejön. Elkezdtem tájékozódni babaúszás-ügyben is, Apuval nagyon jól elvannak kettesben, Apu meg ilyen nagyon aktív nyüzsgős-sétálós fajta, szóval pont jó közös program lenne nekik ez, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy hova kellene beiratni, annyira nagyok a különbségek: van ahol csak negyvenöt perc egy alkalom, máshol két óra, van ahol szigorúbban foglalkozik a párosokkal egy csoportvezető, máshol szabadabb a tevékenység... Állítólag ilyen korban még hagyni kell a kicsiket önállóan felfedezni a lubickolást és egyedi ritmust diktálni maguknak, mert bármilyen beavatkozás összezavarhatja a mozgásfejlődést, úgyhogy fogalmam sincs: mennyi ideig szeret pancsolni egy féléves, és mennyire szükséges az irányítás, és nem fogja-e utálni az egészet a szokatlanul hűvös 29-30 fokos víz miatt, illetve mert már jó eséllyel kinőtte a búvárreflexet…?
Nah megyek aludni, mielőtt még kérdezek huszat.

Days of our lives

Ez a gyerek csúcs: esik le a feje olyan álmos, belassulva nyűglődik, namondom milyen jó, alszunk egy nagyot kettencsén, festménybe illő napsütéses délutáni idill. Amint ledőlök mellé a kanapéra, azonnal feléled és elkezd "szeletelni" - így hívja M. azt a soha meg nem szűnő négyvégtagos tornagyakorlatot, amit az ébrenléte minden pillanatában, sőt néha álmában is előad. Olyan öt percig bírja, utána megint kezd leragadni a szeme, és megint nyöszörög közben, mert nem tudja mi a baja; megint bepróbálkozok az összebújással, megint aktivizálódik tőle. Újabb öt perc múlva már sírdogál a fáradtságtól, de én akkor se feküdjek oda, mert akkor ugyan ki hajol föléje egy kis álom előtti arctanulmányozásra - maradjak csak szépen haptákban megfelelő magasságban, de el se távolodjak, ha nem akarok bömbölést; jah, és ha lehetne, ringassam is, köszöniszépen. Hát imádom na! :)
Ha napközben már végképp nem tud elaludni, de ásít és szemet dörzsöl és minden baja van (Már megint alvás... már készül a nagy alvós összefoglaló poszt is, csak még kivárok, nehogy elkiabáljak valamit…), akkor felöltöztetem (ezt rendszerint végigüvölti), bedugom a hálózsákjába (ekkor már csak hüppög), berakom a pihenőszékébe (itt már a szeme is le-lekoppan), és mire kiviszem a teraszra már rajtaütésszerűen el is alszik, olyan mélyen, hogy a nagy robajjal a korlátra ugráló macskák sem tudják felébreszteni. Most is ott van közel két és fél órája, azért érek ennyire rá; rálátok, de annyira mozdulatlan, hogy néha aggódva közelebb megyek, hogy biztos jól van-e, és szomorúan állapítom meg, hogy egyre hosszabb időközöket bír ki két kajálás között, már nem is picibaba, ó. Mondjuk ezt a mai sziesztát megelőzően, a két mell kiürítését egy röpke óra múlva megtetézte kerek száz milli tápszer benyakalásával, szóval van tartalék - harmadik hónapos fejlődési ugrás, here we come!

Tegnap már dolgozott a gyerekorvosunk, úgyhogy elvittem a Kissmajmot oltásra, hogy holnapra már csak az ultrahang maradjon - a múlt heti szabadság miatt nagy tömegre számítottam, de végül szerencsére csak hárman voltak előttünk. Elégedetten konstatáltam, hogy továbbra is megfelelően antiszociális vagyok, attól tartottam ugyanis, hogy a bezártság miatt desperate leszek, és amint a család kivételével más felnőttek is a társaságomba kerülnek, szívesen elcseverészek majd bármilyen unalmas témáról, csak hogy emberi szót halljak; de nem, a váróban is többnyire füleltem csak, nem nagyon volt giényem bekapcsolódni a szopibüfi-kakipisi-bölcsiovi tárgyalásokba. Amúgy egészen szimpatikus anyukák álltak sorban, semmi baj nem volt velük, és igazából pont olyan dolgokról eszmecseréltek, amikkel itt a blogon én is foglalkozom, szóval nem lenézem őket, de én itt kiélem minden baba-related bizonytalankodásomat, csakúgy barátkozni meg nem sok kedvem van, too old for this shit.
Kissmajom amúgy itt is hódított, akár a múltkor a fül-orr-gégészeten. Azt nem is meséltem: az elhúzódó nátha miatt küldött oda a doki olyan két hete, hogy teljesen takonymentesüljön a gyerek, mire aktuális lesz a kéthónapos oltás. Bementünk a Fehérvári úti szakrendelőbe, és a recepción beálltunk a sorba, hogy útba igazítsanak, amikor is az ott tartózkodó három hölgy annyira el kezdett olvadozni a gyerektől, hogy hangos sápítozásukra odagyűlt még két kolleganő, és további sorukra váró emberek léptek elő a hátunk mögül, megnézni hogy vajon tényleg olyan kivételesen szép-e ez az agyondicsért valaki (természetesen az). Aztán az ottani orvosnő meg az asszisztense is elájultak, hogy jaj ez a szabályos arcocska és a kis pisze orrocska és a húsos száj… mondjuk tény, hogy néha M. meg én is megállunk bámulni, hogy mi a jóégtől lett olyan tökéletes ez a gyerek, mert nem vagyunk ugyan bányarémek mi sem, de azért szépségversenyeken sem sok eséllyel indulnánk. Tegnap a gyerekorvos és a segédkező védőnő a karakteres állától és a dundi pofijától volt oda - és arra külön büszke voltam, hogy a tetőtől talpig egőpirosba öltöztetett Kissmajomról kivétel nélkül mindenki rögtön tudta, hogy kisfiú, merthogy igazi pasis feje van (amit meg kell zabálni)...

Közben úgy látom ébredezni kezd, úgyhogy a maradékot gyorsan elhadarom…
Iszom a görögszénamag teát. Hát, aki úgy érzi, hogy kecskeszart is szívesen vacsorázgat, csak végre teherbe essen, esetleg már sikerült, és azért teszi ugyanezt, hogy jól fejlődjön a magzat, annak üzenem, hogy a szüléssel sem ér véget a hajsza. Ez jó eséllyel a legrosszabb ízű valami, amit valaha is megittam, nekem messze felülmúlja a cickafark-palástfű kombót, amit gyűlötem - de ha több tejem lesz tőle, persze nem érdekel. Nagyobb gyerekes anyukák igazán szólhatnának, ha ez a továbbiakban is folytatódik, és van vallami speciális főzet, amit pár év múlva azért vedelhetek, hogy ne viszkessen a himlős kiütése vagy fájdalommentesen cserélődjenek a tejfogai vagy mittudomén, csak hogy időben fel tudjak készülni lelkileg.
Tegnap vettem egy Medela Calma cumisüveget. Észrevettem ugyanis két pici fehér pöttyöt Kissmajom szájpadlásán, amiről kis utánaolvasással kiderült, hogy afta lehet (szerencsére még nem volt ideje szétterjedni, és azóta egy napos ecseteléstől már el is múlt), és ami fájhatott szegénynek, mert már M.-től sem akarta elfogadni a fecskendőt. És mivel arra úgyis kellett valami megoldás, hogy én is tudjak pótlást adni neki, gondoltuk, hogy egy próbát megér, mert nem olcsó ugyan, de annyira nem vészesen drága, hogy ki se derítsük, működne-e. Elfogadási gondok nem voltak, nem fuldokolt tőle, és szívni is azonnal tudta, de néha azt hiszi hogy hagyományos cumival van dolga (ezek szerint azt sem felejtette el), mert a nyelvével ide-oda tologatva próbálja kinyerni belőle a cuccot, és mikor nem jön semmi, elég döbbent fejet vág, borzasztó aranyos. Szóval most keeping our fingers crossed, és izgatottan várjuk, hogy összezavarodik-e ettől is.
Elvileg ma hozzák át a babakocsinkat, úgyhogy holnaptól egy napot sem hagyunk ki sétából. Neki is jobb, mint a teraszon ücsörögni, mert a pihenőszéket nem alvásra találták ki, nekem meg… hízok, mint egy disznyó, a sok rohanva magamba tömött kaja, és a szénhidrátmentes diéta hiánya megtették a hatásukat - az utóbbira is vissza akarok állni, csak elég nehéz, mert csomó mindent, amit imádtam enni (karfiol, brokkoli, káposzta, stb.), nem lehet a szoptatás miatt, ha nem akarom, hogy fájjon Kissmajom hasa. Sétálni eddig hordozóval jártunk, egy Close Caboo volt nálunk bérbe, ő imádta, azonnal elaludt benne, de öt kilós súllyal nekem már fájt a derekam tőle a sok dombon fel és le - lehet hogy azért, mert használt volt és kinyújtották, de a hátamon rögzített keresztkötés mindig felcsúszott, és már ötven méter után is kényelmetlen volt. Később, ha megerősödik a háta és stabilan tartja a fejét, venni fogunk egy Manduca-t, de egyelőre nem szabad, hiába hirdetik úgy, hogy újszülött kortól jó, maga az eladónő is figyelmeztetett, hogy még semmiképpen ne használjuk.
Végezetül: mivel a terhességi ticker elefántnak nézett, és negyvensokadik hét után is kitartóan tovább számolt, végre lecseréltem egy Kissmajom korásra; a rajta megjelenő Stinky Poo senkit se tévesszen meg, ez ugyanis az uraság egyik fő művészneve. Az apjával egy saját nótát is írtunk róla, két nyelven, ha egyik este bekonyakozgat munka közben, megpróbálom rávenni, hogy adjuk elő, úgyis rég volt videó itt…
Most meg megyek, behozom a békát, mert már erősen magyaráz.

Ekezettelen korhazi szulinapos

Miutan harmincot evet sikerult leelnem nulla nap korhazazassal (a tavaly nyari laparkor volt my first ever), a harminchetedikbe lepes kipipalasat a Peterfy szuleszeten abszolvalom. Semmi izgalom, hal'Istennek Kissmajom meg bent van a helyen like he's supposed to, tovabbra is szepen novekszik, jol erzi magat, es lathatoan legkevesbe sem erdekli, hogy allitolag bovebb furdozes jarna neki.
Az ugy volt, hogy hetfon letudtam az utolso diabetologiat, ahol meg lettem dicserve, es nyugtatva, hogy tobbet nem is kell mennem, innentol mar csak javulni fognak az amugy is jo ertekeim. Aztan kedden beugrottam a gyerekorvoshoz, aki eloben ha lehet meg tunderebb, mint telefonon, es megbeszeltuk a kovetkezo teendoket. Szerdan elmentem a sajat dokis terhesgondozasra, tisztaztuk, hogy hogyan zajlik majd a szules (M. bent lehet csaszarnal is, yay!), es mondta, hogy csutortokon reggel megejtjuk az elso NST/CTG vizsgalatot. Es az volt a terv, hogy matol elkezdem kivenni a maradek szabadnapjaimat, par napig negyorasan, aztan egesznaposan, es szulesig lotyogok az unnepi hangulatu varosban, es szep raerosen befejezem a babara varos elokeszuleteket. Na ez utobbi nem egeszen jott ossze, helyette tegnap hajnaltol ejfelig rohangasztam, intezkedtem, pakoltam, atszerveztem, aminek kovetkezmenyekeppen azzal aludtam el es ebredtem fel, hogy menten ketteszakad a derekam - ugyhogy most nagyjabol olyan erzes csak dogleni itt a feher vasagyon, mintha egy luxushotelben wellnesshetvegeznek (ahol rejtelyes modon eleg gyakori az ajton at beszurodo csecsemosiras)...

Szoval tegnap reggel rakotottek a gepre, ahol kiderult, hogy ugyan en a vilagon semmit sem erzek belole, de suttyomban egesz intenziv mehtevekenyseget produkalok, amire a gyerek ugyesen reagal is. Nagyon vicces dolog ez az NST/CTG nem tudom, hogy nevezheti barki is unalmasnak, en imadom latni-hallgatni, hogy hogyan mukodik a pici szive, hogy gyorsul zakatolossa, mikozben epp kirugja az oldalamat, es hogy tunik el a jel, amikor odebbmaszkal az erzekelotappancs alol... ha szabadna, egesz nap ott ucsorognek a kenyelmes fotelben, es ezt figyelnem. A gorbeink tehat szepen szinkronban voltak, elojegyeztunk engem csaszarra 18-ara, a doki mondta, hogy gyorsan nezzunk rank ultrahangon is, aztan elkezdett hummogni; mielott elajultam volna, jelezte, hogy ugyan nincs baj, de a magzatviz mennyisege tovabbra is a kellettenel kevesebb, szoval ha nem banom, o a biztonsag kedveert a mutetig felvenne megfigyelesre. Nyilvan nem bantam, az aggodos (es az utobbi napokban ismetelten borzalmasakat almodo) felem meg orult is, hogy na, vegig szem elott leszunk, profi orvosok altal kovetve, a leheto legbiztonsagosabb helyen - de a control freak enem elegge ideges lett, hogy basszus szo szerint semmi nincs kesz a Kissmajom fogadasara, hat hogy a fenebe akarok en igy szulni?!
Elso korben bementem a munkahelyemre, bejelenteni, hogy akkor en most meg korulbelul annyi ideig leszek, amig lementem a geprol az otthoni dolgozashoz szukseges doksikat, es osszepakolom a hazavivos cuccokat az iroasztalrol; ettol a fonokom kisebb panikrohamot kapott, ugyhogy plusz fel oraig ottragadtam gyozkodni, hogy minden rendben lesz, nem meghalok, csak epp nem leszek folyamatosan elerheto a megoldoember szerepben. Mikor hazaertem, M. a nappali kozepen ult a foldon, es epp a kisagy osszerakasi instrukcioit bongeszte fejvakargatva - ettol valahogy rogton elmult minden ketsegem, es lelkesen betarsultam az akcioba. Amig o szerelt, es szunetekben ket kulonbozo ceg ugyeit oldogatta meg tavsegitseggel, addig en teljesen felforgattam az eddigi rendet a haloszobankban, szortiroztam ket nagy fioknyi babaruhat az elso honapokra, elokeszitettem minden hasznalati eszkozt a Kissmajom erkezesere, plussjatekoktol etelmelegiton at mellszivoig, es bepakoltam a korhazi dolgainkat is. Neha lerogytam szusszanni, es szemermetlenul kihasznaltam, hogy M. minden aron ki akart szolgalni: olyankor csak ide-oda mutogattam, mint egy kiralyno, es minden hirtelen a helyere kerult.

Ma reggel meg bevonultam, a dokim mint mindig, mindent intezett, varakozas nelkul helyet kaptam egy csinos ketagyas szobaban, mertek lazat es vernyomast, adtam vert es vizeletet, ujfent ucsoroghettem az NST/CTG-en, es volt egy gyors ultrahang. Holnap lesz majd reszletesebb is, de egyelore minden rendbennek tunik, nem kell elorebb hozni a mutet idopontjat: a flow tokeletes, Kissmajom jol van es nagyon aktiv, az alap meretei teljesen megfelelnek a koranak (holnap szemfulesebb leszek, es megprobalom telefonnal felvenni a diktalast, mert annyi adatot keptelen  vagyok egy hallasra megjegyezni).
Nem mondom, hogy szuletesnapomon nem lennek szivesebben a tervezett programunkon, miszerint eszunk egy finomat a torzskocsmankban, korbeautokazzuk a varost celtalanul, aztan kisorsoljuk, hogy melyik buta karacsonyos filmunket nezzuk meg eloszor iden... de nem vagyok kedvetlen. Most komolyan, ki az, aki tiszta lelkiismerettel kijelentene, hogy ez micsoda kellemetlenseg, azok utan, ami miatt tavaly ilyentajt ugyanitt vartam...? Egeszsegesek vagyunk, vigyaznak rank, hogy azok is maradjunk, es szentestere hazavihetem a fa ala a kisfiunkat... kell ennel tobb az elettol?! Arrol nem is beszelve, hogy meg az ebed is isteni volt - to whom it may concern: korhazban mondjatok, hogy 150 gramm szenhidratos dietan vagytok, ez mar tobbedik alkalom, hogy meglepodom, mennyivel finomabb a diabetikus menu, mint a sima. Jah es van olyan fem bevasarlokocsim is, amiben majd tologatni lehet a Kissmajmot! :)

Egészségünkre!

Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:

A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.

A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!

Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és  biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.

So far just theory

Három dolog foglalkoztat manapság, másoknál is felmerültek nemrég, meg magamtól is jöttek, és bár talán még korai, de mindegyik közelebb van a gyerekességhez, mint a terhességhez: szülés, szoptatás, gyerekorvos. Nem sokra jutottam még velük, de egyre gyakrabban eszembe jutnak, igyekszem tájékozódni, és próbálom eldönteni, hogy mit is gondolok róluk - nem könnyű feladat...

Kezdem a legegyszerűbbel, ami persze mint téma egyáltalán nem az, de annyiban igen, hogy legalább tudom, mi a saját álláspontom ezügyben. Nagyon-nagyon-nagyon vágyok rá, hogy tudjak szoptatni. Nem misztifikálom a dolgot, nem tudom, hogy felemelő egymásbaolvadós élményként fogom-e megélni, de nyilvánvalótól és legfontosabbtól eltekintve, hogy az anyatejnél nincs jobb táplálék egy kisbaba számára, úgy tűnik, hogy ha ez a lépés sikeres, akkor egy csomó minden leegyszerűsödik abban az amúgy is nagyon megterhelő és zűrös szülés utáni időszakban - kezdve attól, hogy az egész család sokkal mobilisabb (nem kell háromóránként hazarohanni, vagy azon agyalni, hogy idegen helyen vajon hogyan lehet megoldani az etetést), egészen addig, hogy maga az otthoni etetés sem egy soha véget nem érő művelet (mosd ki ezt, sterilizáld azt, szedd elő emezt, pakold el amazt, vegyítsd össze, melegítsd meg, készítsd elő a következő adagot, stb.). Persze attól még nem gondolom, hogy egy joyride lenne az egész, házon kívül amúgy sem szándékoznám csak úgy egy plázában előkapni a csicsemet, hogy nesze fiam uzsonna, és azzal is tisztában vagyok, hogy a baba nem mindig akar majd annyit szopni, amennyi bennem felgyülemlett, szóval számítok rá, hogy fejni és tárolni kell, hogy tortúra lesz, mert lázasodok, keményedik, begyullad, kisebesedik, és egyáltalán lesznek pillanatok, amikor elegem lesz az egészből, és minden vágyam az lesz, hogy csatlakoztassuk rá az utódot egy anyakecskére. De attól még nagyon szeretném, ha ügyes lennék (már ha van köze az ügyességhez), és működne.
Anyu egy kicsit több mint egy éves koromig szoptatott engem, úgyhogy remélem velem lesz a genetika is, és legalábbis az elején igény szerint akarom intézni a dolgot, szóval hátha az segít abban, hogy megfelelő mennyiségű tejet termeljek. Mert attól félek a legjobban, hogy bármit csinálok, nem lesz elég. Nincs olyan, amit ne tennék meg, nem félek szenvedéstől vagy kellemetlenségektől, soha nem értettem azokat a nőket, akik azért hagynak fel a szoptatással pár próbahét után, mert fájdalmas vagy mert fárasztó. Nem hiszem el, hogy annyit nem tesz meg valaki a gyerekéért, akinek minden hipermodern csodatápszer ellenére is egyértelműen ez a létező legegészségesebb alternatívája a gyarapodásra, hogy basszus igenis kibírja azt is, ha leszakad a melle, és igenis kipréseli magából a lelket is, amíg van esély még egy cseppre, és elviseli akár az éjszakánkénti ötszöri felkelést is, hiába lenne könnyebb úgy, ha az apa is állhatna készenlétben - mert más is túlélte már, mert ez csak egy rövid időszak abból az életből, amiben már nem a saját kényelem a legfontosabb, hanem az, hogy a gyerek, akiért felelősséget vállaltunk, a legtökéletesebbet kapja. (Nyilván nem arról beszélek, aki egy éves korban abbahagyja a szoptatást, sőt most azt mondom, hogy szerintem én ha tudnék sem szoptatnék a gyerek másfél éves koránál tovább, nekem lelkileg nem tűnik egészségesnek egy ilyen fokú önfeladás az anya részéről, és ilyen fokú függés sem a gyerekéről.)
Tudom-tudom, ez megint nagyon vehemens állásfoglalás, ami valószínűleg abból is adódik, hogy nem csak csettintettem és máris teherbe estem, hanem küzdeni kellett azért is, meg persze abból is, hogy még sosem duzzadt dinnyényire és akart szétrepedni egy testrészem. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez a véleményem, és másnak meg más, és lehet bízni benne, hogy majd behúzott farokkal kullogok ide fél év múlva bocsánatot kérni; de azért ha bármi is múlik majd rajtam, komoly összegben nem fogadnék ellenem... nekem minden vágyam csak annyi, hogy múljon.

Másik gondom a megfelelő gyerekorvos megtalálása, amit állítólag jó lenne abszolválni az elkövetkező hetekben, hogy ne utolsó pillanatban kelljen rohangászni, vagy választási lehetőség nélkül elfogadni a körzeti rendelőből azt, akihez épp beosztanak. Kisgyerekes ismerősök tanácsai nem nagyon jöhetnek szóba, mert a környékünkön nem ismerek senkit, legalábbis olyant nem, aki kerületen belül járna valakihez. Nem ragaszkodunk mondjuk foggal-körömmel a minél közelebbihez, de azért azt sem akarjuk, hogy minden alkalommal át kelljen bumlizni a városon (esetleg egy beteg gyerekkel), ahányszor szükségünk van rá. A belváros még beleférne, úgyhogy, ha addig nem találunk mást, akkor a házidokimat még kifaggatom a következő látogatásnál, illetve majd megkérdezem a védőnőt is, mert elvileg ahova tartozunk, ott van valaki, aki szóba jöhetne, anyukás fórumokon már próbáltam körülnézni ugyanis, és eléggé ismétlődött a neve.
Hogy milyennek tartom az ideálisat...? Hát nem tudom, legyen isteni diagnoszta és ismerje fel egy szempillantás alatt a legegzotikusabb vírusfertőzést is... de komolyra fordítva: legyen alapos és figyelmes, lehessen bármikor felhívni tanácsért, ha muszáj, jöjjön házhoz (ezt nem használnánk ki valószínűleg túlzottan, de biztos van olyan szituáció, amikor fontos), ne ragaszkodjon minden esetben feltétlenül az antibiotikumokhoz, de ne is próbáljon húszezer liter vízben feloldott és jól összerázogatott két cseppnyi hatóanyagra rábeszélni. Szeresse a gyerekeket és legyen türelmes velük, ne szégyenítse meg őket, ha félnek az injekciótól, inkább szúrjon észrevétlenebbül; kezelje partnerként a szülőket, abból kiindulva, hogy a saját gyereküket ők ismerik legjobban, hallgassa meg az ötleteiket, és válaszoljon legjobb tudása szerint minden kérdésre, de ne érezze kínosnak bevallani, ha valamihez nem ért, inkább nézzen utána a következő alkalomra. Nemben, általános tapasztalataimmal ellentétben, itt azt hiszem inkább nőt preferálnék, mert valahogy a gyerekekhez közelebb állónak érzem, korban inkább fiatalabbat képzelek el, de ehhez egyáltalán nem ragaszkodok. Ha valaki tud ilyent a tizenegyedik kerületben (annak is leginkább Gazdagrét, Kamaraerdő, Kelenvölgy, Őrmező, Sasad részén), ne fogja vissza magát!

Naésakkor az igazán komplikált rész: a szülés. Amire ugye képtelenség felkészülni, mert okoskodhat az ember amennyit akar, egy pillanat alatt minden borulhat, és másképp lesz vége, mint a megálmodott programban. Ilyen szempontból aztán tiszta jó, hogy a világon semmilyen megálmodásom nincs - és ez persze ugyanakkor frusztrál, mert jól felkészült kismamáktól olyanokat hallok, hogyaszongya pontokba szedett szülési terv. Én per pillanat csak a legnagyobb közhelyig jutottam tervileg, miszerint gyerek még bent nem maradt, valamilyen úton-módon előbb vagy utóbb a miénk is ki fog jönni; az utakhoz és módokhoz meg egyelőre elég vegyes érzelmekkel viszonyulok. Jelenleg annyi az egyetlen bizonyosság, hogy minden egykori ellenérzésemet meghazudtolva apás szülést szeretnék. Ez ellen régen (még akár pár évvel ezelőtt is) mindig tiltakoztam, mert engem ugyan ne lásson a pasim vajúdni, teljesen kikelve magamból, mindenféle undi testnedvekkel körítve, még magamat sem szívesen kísérem el, mert mit tudom én, hogy reagálok a több órás gyötrődésre, lehet hogy bedagadt szemekkel zokogok majd, vagy kontrollálhatatlanul üvöltök mint egy vadállat, vagy válogatás nélkül szórom a cifra káromkodásokat. Azóta egy kicsit jobban megismertem magamat és a pasimat is, fizikailag és lelkileg is átmentünk már néhány olyan epizódon, aminél durvábbal nagyjából csak akkor tudok előrukkolni, ha a Kissmajom úgy távozik belőlem, hogy meglepetésszerűen feltépi a mellkasomat, és egy fogvillantós rikácsolás után, csörömpölés közepette villámgyorsan elmászik a vacsora szülőszoba kellékei között.
Bár a nőgyógyászommal még konkrétumokat nem egyeztettem ezügyben (Egyáltalán nagyjából mikor szokás?), azt két okból kifolyólag kétlem, hogy engednének spontánul szülni - ő egyrészt nagyon fixen kitart a december 25-i kiírásom mellett, miközben fogantatásból és ultrahangokból is számolva csak 29-én leszek kereken negyven hetes (értem én, hogy jöhet hamarabb, de első babaként inkább később szokott, ha jól tudom), másrészt úgy, hogy a cukorprobléma is felmerült, és ki tudja még hova vezet, valószínűtlennek tartom, hogy hagynának ki- esetleg túlhordani. Őszintén szólva én sem örülnék neki, ha az ünnepi periódusban egyszer csak kiszámíthatatlanul be kellene rohanni a kórházba, ahol gondolom (és teljesen megértem) nem feltétlenül lelkesen venne részt az akcióban a jóllakottságtól és másnaposságtól lelassult, pihenésben megzavart ügyeletes személyzet; valószínűleg nem véletlenül nem időzítenek még sürgősebb műtéteket se ezekre a napokra, és az sem véletlen, hogy amelyik beteg csak lábra tud állni, azt ilyenkor készségesen hazaengedik. Viszont az indított szüléstől egy kicsit tartok, nem is amiatt, hogy állítólag sokkal brutálisabb (ugyanazt a tágulást sokkal rövidebb idő alatt kell megejteni, és a testnek nincs kellő ideje felkészülni rá), mert arra ott van az epidurális érzéstelenítés, hanem mert nagyon sok olyan történetet olvastam, hogy a mesterséges hormonadagolás és a gyorsított eljárás miatt több komplikáció léphet fel. És én nem akarok komplikációt - nem érdekel a természetesség, a szülésélmény, a fájdalomcsillapítás, a semmise, csak az, hogy a Kissmajom épen és egészségesen kerüljön ki belőlem úgy, hogy az számára minél kevesebb traumával járjon. Épp azért az sem érdekel, hogy mivel jár a császármetszés, hogy nagyműtét lévén veszélyesebb, hogy hosszasabb a gyógyulási idő, hogy szövődmények léphetnek fel, ha én dönthetnék, gondolkodás nélkül azt választanám, hogy vágjanak fel, kapják ki belőlem a babát, és minél gyorsabban hagyják az apukájához bújni.
Addig is jó volna egy kicsit ügyesebbnek lenni felkészülés szempontjából, és legalább utánanézni olyan úri huncutságoknak, mint gátmasszázs, hüvelygyakorlatok, légzéstechnika... Jah és őssejttárolás... na arról még következik egy hosszas és határozatlankodó eszmefuttatásom valamikor...