Hír

Ma kerek hat éve, hogy megtudtuk a hírt: a nagyon vágyott-várt-szeretett első gyerekünk sosem fog megszületni. Jövő hétig még velünk maradhatott búcsúzni - jövő héten van tetoválós időpontom, hogy ne csak a szívem, a testem is nyomát viselje annak, hogy volt nekünk, és nagyon vágytuk-vártuk-szerettük. Egyszerre kerül majd fel rám a neve Kissmajoméval együtt, és egy kép, amit M. legjobb barátja és Kissmajom keresztapja készít épp nekem.
Az időpont is véletlen volt (még ősszel foglaltam, akkor ez volt a legközelebbi szabad lehetőség), és az is, hogy B. ma küldte át a rajz nyers változatát megnézésre; mégis úgy érzem, egy korszak valahogy lezárul az életemben ezzel... elengedem a további vérszerinti gyerekek gondolatát. Volt egy kislányunk és van egy kisfiunk, a végtelenségig hálás vagyok Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, de egyiket sem merem tovább kísérteni ilyen álmokkal. Ennyi fért bele a bátorságomba, az agyamba, a szívembe és az életembe, és ennyi be is tölti: egészségesek vagyunk, boldogok, szerencsések, teljesek, így, ahogy vagyunk. Maradjunk meg ebben az új esztendőben, és még rengeteg hosszú-hosszú éven át ugyanígy, ámen.

Ezérttartittezazország.

Adhattam volna nézettségvadász címnek azt, hogy "Örökbefogadásunk története", de nincs kedvem mókázni, mert dühös vagyok és csalódott. Off téma ez is tulajdonképpen, de mert csak ez a blogom van, és mert muszáj valahol világbakiabálósan kinyünnyögnöm magamnól, hát nesztek...

Szeretnénk egy kutyát. Már körülbelül ezer éve, de eddig mindig olyan ötven négyzetméteres lakhelyeink voltak, udvar nélkül, szóval mostanáig csak álom volt ez is. Gyerekkoromban nekem nem lehetett papagájnál és hörcsögnél nagyobb háziállatkám (nagyjából ez volt az egyetlen kívánságom, amit Apuék nem teljesítettek), Anyu halála után befogadtunk egy vigaszkutyust, de már gyakorlatilag szinte hetek alatt hatalmasra nőtt, nem érezte jól magát a tömbházban, így legjobb barátnőmék szüleihez vittük őt vidékre, nagy területre - és ettől kezdve mindegy is, mennyire volt boldog ott, nekem mindig az lesz az érzésem, hogy cserben hagytam őt, túl könnyen lemondtam róla, és örökké élni fog bennem a kép, ahogy mindig sokáig ugrált-csóvált-sírt örömében, amikor meglátogattam. M. családja hosszú ideig pont ennek ellentéte volt, nem volt ritka náluk az egyszerre több nagytestű kutya sem, cicacsapatokról nem is beszélve - M.Apuka nagy kedvence még élt, bár pont nagyon beteg volt már, mikor megismerkedtünk, el is kellett altatni nem sokkal azután; azóta M.Anyuka nem szeretne többet, pont tegnap beszéltünk róla, hogy ez így mennyire nem fair, amikor egy állat és gazdi lelke összekapcsolódik, létre kellene jönnie valami köteléknek*, ami biztosítja, hogy pont egyszerre távozzanak erről a világról...
Nem volt kérdéses tehát, hogy amint költözünk, lesz egy új családtag, de valószínűleg pár hónappal későbbre toltuk volna a dolgot, hogy nyugodtan be tudjunk rendezkedni, mindenki megszokja az új helyet, és nem utolsó sorban legyen egy szökés-proof kerítésünk. M. szerint amúgy is amint odaköltözünk, tuti megtalál majd minket a világ összes kóbor élőlénye, és magunkat ismerve nyilván meg is tartjuk majd mindet. Csakhogy néhány héttel ezelőtt Kissmajom sétánk közben találkozott egy Bodza nevű kutyussal... Namost a gyerekről tudni kell, hogy boldog sziával üdvözöl kivétel nélkül minden egyes szembejövő ebet, sokszor alig bírom meggyőzni, hogy várja már meg a gazdikkal való egyeztetést, mielőtt simogatni indulna; ha kerítés mögül ráugatnak, megijed és ölbe kéretőzik, de olyankor is rögtön magyarázza, hogy csak azért történt így, mert megrémítettük a kutyót, és védi a kis területét, illetve szeretne ő is kijönni sétálni, ezért mérges. Bodzával egy órán keresztül labdáztak a közeli parkban, mindketten imádták, nehéz volt elvonszolni őket egymástól, és Kissmajom azóta is emlegeti, hogy keressük meg, hol lakik vajon, mikor jön újra...? Szóval megbeszéltük, hogy egy kicsit gyorsítunk a projekten, és majd inkább mindannyian együtt illeszkedünk be az új otthonunkba - én meg lelkesen megírtam a bemutatkozó szösszenetet családunkról, hogy indulhat a dolog.

Egy hete aktívan (értsd: napi több órán át) keresgélek, általános és konkrét hirdetésekre irányuló leveleket küldtem el (több, mint ötvenet) rengeteg különböző egyesületnek, menhelynek, alapítványnak, állatvédőnek, szervezetnek, fajtamentőnek, gazditalálással foglalkozó FaceBook csoportnak. Ebből kevesebb, mint tíz helyről érkezett válasz, és három darab volt használható... az sem túl ígéretes, de legalább őszintén segítőkész.
Belátom, nem vagyunk a legegyszerűbb eset. Nem is az a gond, hogy van egy kétéves gyerekünk, akiről csak mi tudjuk, hogy mennyire nyugis és érett viselkedésű - azaz akár érthető is lenne, ha sokan elküldenének azzal, hogy hát ekkora mellé csak babakutyát javasolnak, mert egy felnőtt nem tolerálja majd, ha nyúzni kezdi (persze senki sem küldött el ezzel, még arra sem vették a fáradságot). A gond az, hogy van egy rémült-ideggyenge Kisscánk, és nekünk mindennél fontosabb, hogy továbbra is mi lehessünk a biztonságos zug az életében, és öregkorára ne kelljen rettegésben élnie, ezért az alapkövetelményünk, hogy cicakompatibilis legyen a jelentkező.
De ezen kívül nem mondhatni, hogy túl válogatósak lennénk, megmutatom, hogy milyen "igénylistát" nyújtottunk be a megkörnyékezett társaságokhoz:
- legyen 1-2,5 éves közötti (hogy a személyisége már ki legyen alakulva, de még sokáig velünk lehessen), egészséges (nem már a legelejétől kezelésekre hordandó), nyugodt, kiegyensúlyozott, barátságos, fölöslegesen ne ugasson mindenért, egy pár órás bezártság ne késztesse rombolásra (munkaidőnk alatt télen szívesebben hagynám majd a házban), ne legyen túl nagy a mozgásigénye (Kissmajom sokat rohangál, de leginkább kis körzetben), és hagyják abszolút hidegen a macskák;
- nem számít: neme (ivartalaníttatjuk úgyis), származása (fajtatiszta vagy keverék), jellemzői (testméret, szőrhossz, szín, stb.), fizikai hiányosságai (sánta, háromlábú, félszemű, stb.).

Ilyen reagálási ráta mellett, gondolom el kellene ájulnom mindenkitől, aki legalább egy standard választ copypaste-elt nekem; ezek egyébként úgy hangzanak, hogy sok kutyájuk van, nem ismerik mindegyiket olyan jól, be kellene mennem körülnézni és választani. Hátbaszdmeg, azért írtam pontosan, mert ezt el szeretném kerülni - semmi értelme nem lenne azon kívül, hogy kibőgném a szememet, amiért nem tudok elhozni mindenkit, hiszen én ugye még kevésbé ismerem őket, és kurvára nem szeretnék hirtelen szimpátia alapján rábökni egyre, akit aztán egy hét múlva kénytelen leszek visszaszolgáltatni, mert vérmérsékletéhez híven megkopasztotta a macskánkat. Megjegyezném, hogy pont ezt kivédendő, nem is írtam semmilyen állami illetve önkormányzati működtetésű gyepmesteri telepeknek, mert sajnos tudom, hogy ott annyira túlzsúfoltak, hogy csak egy iktatószámot kapnak szegény állatok, senkinek sincs ideje azzal foglalkozni, hogy milyen a természetük.
Nagyon kiábrándító. Így most már érthető, hogy miért vannak olyan szerencsétlen állatkák, akik éveket töltenek el menhelyeken, egyre kezelhetetlenebbé válva a bezártság miatt, mígnem végül ott kell megöregedniük. Ha nem lennénk ilyen szigorú korlátok között a Kissca miatt, ezek után tuti rávenném magam, és bemennék a gyerekkel az Illatos útra egy ismerkedős napon, aztán kizárólag életkori kikötéssel számolva elhoznánk azt a kutyust, akiről ott a helyszínen kiderítettük, hogy nem domináns, és jól kijön Kissmajommal. De ez sajnos nem opció, úgyhogy kutakodom tovább. Most épp külföldre közvetítéssel ténykedő FB-csoportokkal próbálom felvenni a kapcsolatot, az ő adminjaik talán készségesebben szerzik be és osztják meg az infókat, mert csak nem repülőztetnek el senkit Németországig úgy, hogy a jövedőbeli gazdit durva meglepetések érhessék.

Természetesen böködtem egy csomót mindenféle honlapokon is, de basszus elképesztő, hogy mennyire használhatatlan egy-két kivétellel az összes. Az még hagyján hogy semmilyen szűkítéses kereső nincs rajtuk, de még oldalról oldalra bukdácsolva sem derül ki semmi érdemleges. Hát hogy a jóégben akarnak örökbeadni egy kutyát úgy, hogy nem tesztelik (vagy nem írják ki), hogy hogyan viselkedik más kutyákkal, gyerekekkel, cicákkal, akár baromfival, nem jelzik, hogy aktív embereknek ajánlják-e vagy nyugdíjasoknak?! Velem van a baj, és komolyan az a normális, hogy az ember el tudja dönteni egy élőlény (és a jövendőbeli családja) sorsát az elkövetkező évtizedre az alapján, hogy szép teknőcmintás a szőre és milyen kis cuki elálló fülecskéi vannak a fotókon?
Sosem gondoltam volna, hogy ebben az úton-útfélen SOS befogadóért könyörgő, és könnyes leíró szövegekkel megosztásokat kérő virtuális világban konkrétan ugyanolyan nehéz megfelelő szőrös társra találni, mint valami embereknek szóló randioldalon. Persze az megy, hogy minden egyes kattintásnál azonnal a pofámba ugrasszanak egy kurvanagy bannert, miszerint adjam nekik az adóm 1%-át, mert ők mennyire törekszenek az állatok boldoggátételéért...
Namindegy, dühösen és csalódottan (Mondtam már, hogy az vagyok?) kitartok, és amint sikerrel járok (más lehetőség nincs), itt is bejelentem majd az eredményt.


* Már két napja irogatom a posztot amúgy, csupán véletlen, hogy pont most fogom publikálni, de ma eloldottam egy ilyen köteléket. M. tesójának szintén mentett tizenpár éves kutyusa már hosszú hetek óta egyre szenvedett (öreg, gyenge, izületes, fekélyes, talán daganatos is), de a dokik méregdrága szteroidokkal tömték, és elhitették velük, hogy "még élni akar", ők meg fizettek, mert az ember gyenge és önző, és ilyenkor fizet... Most külföldre utaztak a gazdik, a kutyus meg elhatározta, hogy elég volt, két napja nem evett, nem ivott, alig kelt fel, úgyhogy tegnap M.Apuka említette, hogy ma elaltatják. Azonnal éreztem, hogy nem tudok nem ott lenni mellette, egy ilyen hűséges, édescsoda nem halhat meg egyedül, úgyhogy ma kimentem hozzá, az udvaron megágyaztam magunknak, lefeküdtem melléje, öleltem, simogattam, puszilgattam a nagy okos fejét, és mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, minden rendben lesz. Éreztem, ahogy a hatalmas drága lelke kiszusszan a meggyötört testéből, és megnyugszik. Szép volt. Innen is tudom, hogy megtalálom majd, akit meg kell...

Boldog szomorú

Biztos furcsa, hogy pont én semmit sem reagáltam arra, ami Henivel történik. Nem is szándékoztam itt a blogon, mert mit…? Borzalmasan igazságtalan és pokolian fájdalmas - hogy ezek mennyire elcsépelt, üres szavak! És mégsem jutott eszembe semmi más, még így sem, hogy voltam már a helyében, mert ez tényleg pont ennyi: igazságtalanság, borzalom, fájdalom, pokol.
Aztán ma elmentünk hármasban kiélvezni az utolsó indiánnyaras napot, mert elvileg holnaptól jön az esős idő. Ültünk egy park füvén, ahogy annyiszor az elmúlt hetekben, és mást sem csináltunk, csak bámultuk Kissmajmot, ahogy felfedezi a világot. Ahogy lelkes lihegéssel villámgyorsan mászni kezd egy kiszemelt fadarab felé, és ahogy három különböző dolog is eltereli a figyelmét azon a pár méteres távon: megtorpan, ha megzörren egy száraz levél, mert tüzetesen szemügyre kell venni, és az apró öklében magával vinni, felnéz, ha emberek sétálnak el a közelben, mert feltétlenül követni kell őket, amíg el nem haladnak, forgatja az okos fejét, ha szólunk neki, hogy autó közeledik, mert azt is muszáj tanulmányozni. Mindenre figyel, mindent megvizsgál, mindenhol gyakorolja új tudományait, a felállást, a lépegetést, és az akadályokon átcsörtetést, és szinte látszik a firtató tekintetén, ahogy beissza az információkat, és rendszerezi őket az agyában: mi történik a tárgyakkal, ha eltűnnek a szeme elől, miért ismételgetjük ugyanazokat a hangokat, amikor egy adott dolgot mutogatunk neki, hogyan kell mozdulni, hogy magabiztosabb legyen az egyensúlya. Hazaúton az autóban a tervezett-remélt testvére kapcsán neveket sorolgattunk fel, és ez valamiért annyira tetszett neki, hogy végül vérszemet kaptunk, és egyre pörgősebben sorolgattunk Arisztotelészeket és Mordechájokat és Töhötömöket - ő meg csak nevetett, nevetett hangosan gurgulázva… Ez a nap maga volt a boldogság.
És akkor miközben M. bement etetni-altatni, én beléptem a Csibecsoportba, és megint szembesültem azzal, hogy Heni terhességét holnap befejezik. Azt nem mondom, hogy Kissmalacz jutott eszembe erről, mert Kissmalacz eleve mindig eszemben van, és az utóbbi hetekben valahogy egyre inkább; nem tudom miért, valószínűleg ahhoz van köze, hogy Kissmajom ilyen rohamosan fejlődik, és naponta ezerszer muszáj rácsodálkoznunk, hogy mennyire jófej, okos, ügyes, szép… tökéletes. Ilyenkor egy másodpercre mindig az ugrik be, hogy lehetnének ketten, lehetne még egy ilyen csodánk - aztán a második pillanatban már az agyam átveszi a szót a szívemtől, és rájövök, hogy nem, nem lehetne: a kislányunk nem volt egészséges, és ha nem lett volna elég erőnk elengedni őt, a kisfiunk nem létezne. Ők csak ilyen módon válhattak testvérekké, hogy az egyikük biztonságos fészket rakott, aztán angyalszárnyon tovaszállt, hogy a másik lehessen benne a madárka. Több helyen olvastam régen, hogy egy születés előtt elveszített baba által hagyott seb csak akkor tud igazán begyógyulni, ha a kiírt szülési dátum idején már ott lapul a helyén egy újabb kis élet; meggyőződéssel állítom, hogy akkor sem, számomra legalábbis soha - de most már nagyjából sejtem, hogy mire utal a mondás, és annyira de annyira hálás vagyok, hogy a mi veszteségünk végül így alakult...

Elég betegesen hangzik ebben a kontextusban, pedig jobb híján az irigylésreméltó a legtalálóbb szó Heni kapcsán, amiért ennyire higgadtan és józanul tud keresztülmenni ezen a szörnyűségen, amiért szinte változatlanul bírja folytatni a mindennapjait, és saját bevallása szerint tudja úgy kezelni a helyzetet, mintha negatív teszt vagy missed ab lenne. Én azokban a napokban gondolni sem tudtam főzésre, vásárlásra, munkára, és ha akár pár órát is M. nélkül kellett töltenem, valósággal szeparációs szorongtam végig; és számomra végig annyira reális volt a terhesség, hogy egy percig sem tudtam másképp tekinteni rá, mint egy kisbaba előzményére. Engem még most is teljesen felkavar az élmény emléke, pedig ez most egy olyan sorstárs-eset, ami, bár kétségem sosem volt, de még jobban megerősített benne, hogy jól döntöttünk, helyes volt nem megvárni, amíg a mi babánkon is megjelennek a betegség egyértelmű jelei.
Én közvetlenül hétvége előtt tudtam meg anno a CVS eredményét, így már csak hétfőn lehetett genetikai konzultációra menni, és amikor rögtön utána felhívtam, a dokim már másnap befektetett, hogy szerdán reggel én lehessek az első a műtőben. Szóval gyorsabb volt valamivel, mint Heninél, de még így is ott volt néhány végtelenül hosszúnak ígérkező nap: mikor pénteken délután szédelegve próbáltam információk után kutakodni a neten, és egyedül feldolgozni az első sokkot (M. épp baráti buliban volt, és nem akartam az ő estéjét is tönkretenni a hírrel, így csak éjjel mondtam el neki, amikor hazajött), szinte dühös voltam, hogy miért nem lehet azonnal cselekedni, valaki üssön ki, és vessen rögtön véget ennek a rémálomnak, mi az, hogy még napokig várnom kell, tudva és érezve, hogy egyre tovább nő bennem a sosem-vehetem-karomba gyerekem?! Mire sor került a műtétre, már tudtam, és mai napig is úgy érzem, hogy szerencsés voltam, amiért megadatott az a pár nap. Nem csak azért, mert így Kissmalacz rajtunk kívül mással is csodát tehetett, hanem azért is, mert így volt időnk egymással, ezerszer átbeszélni és feldolgozni, és a kislányunkkal, ezerszer elbúcsúzni és elengedni. Még annak a legutolsó ultrahangnak is annyira örülök… igen, szívtépővé tette az altatás előtti pillanatokat, rettenetes volt úgy feküdni az asztalon, hogy szinte láttam magam előtt a tenyerem alatt mozgolódó pici lényt, akinek azokon az utolsó simogatásokon kívül semmit sem adhattam - de nem bántam meg, ahogy nem bántam meg azt sem, hogy eltemettük őt a telkünkre, és ezáltal kitörölhetetlenül részévé vált a jövőnknek is.
Itt nincs helyes vagy helytelen, csak túlélni akarás van. Nem jobb vagy rosszabb, nem erősebb vagy gyengébb, nem nehezebb vagy könnyebb, nem bátrabb vagy gyávább, amit Heni tesz, csak más - van, akinek úgy egyszerűbb gyászolni, hogy távolságot tart, van akinek úgy, hogy a szenvedés legaljáig merül, és onnan rugaszkodik el a felszínre jutáshoz. Hogy a záróakkordba is közhely kerüljön: igazából mindegy, hogy ki milyen úton megy, a vége a fontos. És én nagyon-nagyon kívánok nekik is egy olyan folytatást, amilyen a miénk lett.

Végjáték

Hát ez is bekövetkezett - az utolsó száz méter. Sokszor eszembe jut, de általában erősen próbálok nem belegondolni, mert a sírás környékez, és annyira de annyira irigylem azokat a nőket, akiknek minden erőfeszítés nélkül megy ez, mint a karikacsapás. Persze tudom, hogy hülyeség, van egy csodálatos, boldog, kiegyensúlyozott, testben és lélekben makkegészséges drága kisfiam, mi kell ennél több…? Bűntudatom van, hogy hálátlan vagyok, és mégis… mégis fáj, bárhogy logikázok.

Nem tudom, mennyi tejem van még, a kölcsönmérleget olyan két hete visszavittük, nem akartam tovább stresszelni magam vele. Azt látom, hogy van valamennyi, mert akár egy órával a teljes kiürítés után is vadul dőlni kezd, ha megnyomkodom - de sokkal gyorsabban szelidül ez a folyás vékonyka sugárrá, mint régebben: máskor akár háromnegyed órán át is fejhettem, amíg már nem jött semmi, most a csúcsidőkben elért rekord 180 milli kevesebb mint felére csökkent, és már csak akkor feszül a mellem, ha hat-nyolc órája nem fejtem ki. Ennyit persze csak extrém esetben szoktam várni, amúgy olyan kétóránként megkínálom a Kissmajmot, aki boldogan el is fogadja, és szívja is lelkesen, amíg a nagyja ki nem jön; utána már csak néz a gyönyörű szemeivel, és édesen mosolyog, én meg kifejem a maradékot, ami már sosem több 30-40 millinél.
A szaporítófejést már hetek óta abbahagytam, mert ínhüvelygyulladásom lett, és van azóta is. A kezeim annyira erőtlenek, hogy sokszor képtelen vagyok levenni a cumisüveg kupakját, és főleg éjszaka pár órás pihentetés után, annyira elgémberednek és sajognak, hogy csak sziszegve bírom kiemelni a babát a kiságyból. Egy kísérlet erejéig visszatértem a gépes próbálkozáshoz, de nevetségesen kevés eredménnyel, úgyhogy a körülményekhez képest a legkisebb rosszat választottam: hogy ne menjenek teljesen tönkre a kezeim, ami a tej azonnali eltűnéséhez vezetett volna, többet nem kínoztam magam a 7-7/5-5/3-3/1-1 verzióval, de azért a szoptatás után bentmaradt adagokat mindig kisajtoltam. Így húztam el mostanig azt, hogy a napközbeni cicizések mellett fejésből mindig összejött egy teljes adag, amit vacsoraként megkaphatott Kissmajom, de tegnap óta már ez sincs. Éjszakára még úgy tűnik, hogy elég neki, amit termelek, sőt meg vagyok győződve hogy a két ébredéskori akciója (éjfél és hajnali négy körül) már csak komfortszopizás, és simán kibírná reggelig nélkülük - de titokban imádkozom, hogy ez minél később történjen meg.
A melleimre rossz ránézni, olyanok, mint a cipőtalp, ki vannak pirosodva és érdesek a sok húzkodástól és nyomkorászástól és szorongatástól, és a balban továbbra is ott van a csomó, bár határozottan kisebb már; ezek mondjuk annyira nem érdekelnek, ha menne a fejés, még pár hónapig szívesen csinálnám minden ellenére, de ugye nem rajtam múlik. Ha majd teljesen elapad a tej (olyan nehezemre esik leírni még a szót is, hogy mindjárt bőgök), akkor elkezdem kenegetni valami puhító olajjal, hogy rendbejöjjenek, és vissza fogok menni megultrahangoztatni is, de addig nincs értelme, mert a laktáció miatt úgysem lehet normálisan diagnosztizálni.

Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy miket rontottam el, miket csinálnék másképp, és fogok is, a következő alkalommal. Már a legelején alternatív (fecskendő, pipetta, Medela Calma) pótlást kellett volna alkalmazni, amikor kiderült, hogy nem működik az itatás, de Kissmajom hetekig annyira ügyesen váltogatta a mell-cumi technikát, hogy meg voltunk győződve, hogy később nem alakulhat már ki zavar. Fokozatosan csökkentgetni kellett volna a tápszer mennyiséget, akkor is, ha a tejem nem szaporodott megfelelő mértékben, de egyszerűen nem volt szívünk éheztetni egy percig se, és akkoriban nem is nagyon lehetett volna: Kissmajomnál nem működött a gyakrabban mellre tennis középút, ha nem volt teljesen tele a pocakja rögtön keserves sírásba kezdett. Végig szaporítófejnem kellett volna, kitartóan, éjjel is - erre mondjuk nem tudok értelmes megoldást még mindig, mert Kissmajom az elején legkésőbb háromóránként szopizott, és ha fejtem volna, akkor ő mindig félig üres mellre került volna vissza, és sosem lakott volna jól, továbbá annak sem látom értelmét, hogy kifejni és azután más úton odaadni, mikor a legtökéletesebb megoldás mindkét fél számára a szoptatás. Többet kellett volna innom, még több tejszaporító mindenfélét kipróbálnom, fejen állva énekelgetnem a tehénhimnuszt… nem tudom. Minden esetre nagyon furdal a lelkiismeret, hogy nem tettem emberfeletti erőfeszítéseket, főleg így, hogy gondok vannak a székrekedéssel - Kissmajom minden egyes hiábavaló erőlködésénél és minden egyes szélcsövezésnél óhatatlanul eszembe jut, hogy ha képes lettem volna kizárólag anyatejjel táplálni, akkor most erre nem lenne semmi szükség.
Ami miatt még frusztrálóbb az egész az az, hogy az utóbbi időben volt ugye egy csomó kajagond, amikor Kissmajom nehezen fogadta el a cumit, cicizni viszont elég gyakran akart. Igazából még most is sokkal kevesebbet eszik, mint régen, szinte sosem kér 120 millinél többet egy étkezésre, és már várni is megtanult, nem ordít, ha nem kap azonnal jóllakásnyi adagot. De mostanra már minden elromlott, azt ugyanis, hogy meddig van kedve próbálkozni, nem tudjuk visszacsinálni; tehát hiába lett volna meg az a 120 milli a két mellben még akár egy héttel ezelőtt is, neki már nagyon nem volt türelme kiszívni utolsó cseppig. És őszintén szólva én sem erőltettem, mert mióta előbújtak a tűhegyes fogacskák, már elég kellemetlen tud lenni, ha alkalmanként hatszor azzal fejezi ki nemtetszését a nem megfelelő volumenű kínálat iránt, hogy összeszorított szájjal elrántja a fejét.

Hát így lett egy nagy-nagy vágyból miserable fail. Ma már úgy szoptatok, hogy tudom, szinte szó szerint utolsó lehet bármelyik alkalom, hiszen ijesztő gyorsasággal csökken a tejem napról napra, és esélyét sem látom annak, hogy sikerüljön a hatodik hónapot is végigvinnem... Örökké emlékezni fogok arra az eufóriára, amikor a sok kórházban átsírt óra és rengeteg otthoni nyüstölés után, végre sikerült egy kortynyi tejet kinyernem magamból a fertőtlenített pálinkáspohárba. És nem fogom tagadni, akkor sem, ha önzés, hogy kegyeltenül rossz érzés, hogy sosem ismerhettem meg annak örömét, hogy egymagam nyújtani tudok mindent, amire a gyerekemnek szüksége van, hogy csak belőlem táplálkozik, csak általam nő.
De hálás vagyok, hogy megadatott annyi, amennyi, ebből is, és csak remélni tudom, hogy hasznosság szempontjából tényleg jelentett valamit Kissmajom pici testének ez a sok szerencsétlen küszködésem. Mert én annyit kaptam cserébe tőle, amennyit elképzelni sem tudtam volna. A nagy, nyugodt, összebújós csendeket, amikor csak mi ketten vagyunk az éjszakában. Az imádott arcocskáját, ahogy lehunyt szemmel egyre lassabban mozdul, mígnem végül teljesen elernyed, és már csak a forró lélegzetét érzem a bőrömön. A kis bársonyos, meleg tenyerét, ahogy hozzám lapul, és karmolászgat, mint egy dagasztó macskakölyök. Próbálok minél alaposabban a szívembe vésni minden pillanatot amíg még lehet, mert fotózni hiába próbálom a lenézek-rá látványt, a képek sosem adják vissza töredékét sem annak, amit érzek.
Time to let go I guess. Csak ez sosem volt az erősségem...

'Cause love lives on...

Pilinszky János: Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.


Édes Kislányom,

szinte percre pontosan egy éve, hogy megajándékoztál életem legszebb pillanataival... Az utóbbi hét azzal telt, hogy minden nap rácsoládkoztam az íriszekre, amiket még tavasz végén ültettem el, sokáig szorgalmasan öntözgettem, aztán elkönyveltem, hogy biztos régi hagymák lehettek, mert csak egyetlen egy hajtott ki a használati utasításon leírtak szerint, és pár napon belül az is elsorvadt - hónapokig nem történt semmi, aztán anélkül, hogy bármit csináltam volna, október vége felé elkezdtek sorra kibújni... egy pici zöld levélke, aztán még egy és még egy, ma reggel már négyen voltak, mint mi. És az utóbbi hét azzal is telt, hogy számtalanszor visszaolvasgattam az akkori beszámolóimat, attól a gyönyörű langyos őszi reggeltől kezdve, amikor megfogantál, a türelmetlen, de reménykedni alig merő várakozáson át, életem legboldogabb napjáig, amikor kiderült, hogy velem vagy. És a pozitív tesztet apukádnak bejelentő videót ugyan nem volt erőm elővenni, de az akkor lejegyzett szavaktól még így is remegni kezd a kezem meg a gyomrom, mert bármilyen tárgyilagosan próbáltam fogalmazni, most akkor is intenzíven feléled tőlük az az érzés, amit soha nem fogok elfelejteni, hiába múlik az idő, és hiába árnyékolja be a pont két hónappal későbbi legszörnyűbb nap. Még most is, miközben fáradhatatlanul itt ficánkol bennem ez a drága kisfiú, akit általad kaphattunk, és akit olyan nagyon várunk már, azt érzem, hogy annál teljesebb és varázslatosabb sosem volt a világ, mint abban a néhány hétben veled.
A szeretet persze most sem kisebb, sőt sokkal többszínű, hiszen vele már átélhettem olyan dolgokat is, amik nekünk kettőnknek nem adattak meg; de emlékszem arra a lebegésre, arra a felhőtlen és végtelen és vegytiszta mámorra, ami akkor volt először és utoljára kerek és tökéletes. Aztán kiderült, hogy egy ennyire óriási és eszményi csoda csak addig lehet a miénk, amíg az élet bele nem szórja az első kegyetlen valóságdarabot - utána, azóta, már bizonytalan minden öröm, akár ölünkbe pottyan, akár megküzdünk érte, akármilyen hatalmas és értékes, mindig átvonulnak rajta a kétely árnyai.

Szeretlek; és nem, nem is akarok felejteni. Minden fájdalom ellenére, amit az elválás okozott, boldog vagyok, hogy az anyukád lehetek, és egy percét sem törölném ki az együtt töltött időnek, még azt sem, ami jobban fájt, mint bármi más bármikor eddigi éveim alatt. A hála mellett, ami végső soron önzésből fakad, hiszen annak szól, hogy mennyi mindent tanítottál nekünk, és annak, hogy magad után küldted ezt a pici babát, millió apró érzés és dolog van, amiről mindig elsősorban te fogsz eszembe jutni, ami mindig hozzád köt majd, és amitől mindig közel leszel - és ez jól van így.
Várjuk az első hóesést; az én szívemben az is a tied marad örökre, minden csendes havazós este, ami a városban talál ránk, amíg csak élünk. Gyere majd értünk egy hópelyhen, mikor a testvérkédet hazahozzuk... útközben megállunk majd a Rózsák terén, és jó szorosan összebújtatjuk a lelkeinket...

Blue suede shoes

Tudom, hogy feketének tűnik, és óriási nagynak, de tulajdonképpen sötétkék, és egészen picike, tíz centi se hosszában. Másfél hete vettem, egy félig könyv- félig ruhaturkálóban, ahova leginkább az előbbi miatt mentem be (és természetesen zsákmányoltam is majdnem egy kiló könyvet kétezerhétszázért). Persze a múltkor történtek után egyáltalán nem akartam vásárolni a babának, de a kendős kupac alján észrevettem a félpárat, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a keresgélést (többek között használt fürdőruhák között - csak hogy egyértelmű legyen, mennyire elszánt vagyok), amíg elő nem bányásztam a másikat is. És megvettem, mert hinni akartam, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha pár otthagyhatatlan apróságot anno a Kissmalacznak is beszereztem - és mert kék volt, és én elhittem az apjának, hogy kisfiú lakik bennem.
Úgyhogy without further ado bemutatom Kissmajom első saját ruhadarabját:
És nagyon-nagyon-nagyon köszönöm nektek minden saját drukkját, meg minden velem együtt várakozást, reményt, bíztatást... akár itt, akár máshol, akár ismerősen, akár zugból, továbbra is olyan jó, hogy vagytok!

Most jól vagyok. Továbbra is ájuldozósan és pihegősen nagy melegtől, de kit érdekel az már.
Ezekben a napokban M.-nek is, nekem is nagyon gyakran eszünkbe jut az a drága kislány, akinek születésétől már kevesebb, mint egy hónap választana el, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy. De persze ha nem így alakulnak, akkor most nem várnánk ezt a drága kisfiút, akinek a nevét már akkor biztosra tudtuk, amikor csak hetek óta ismertük egymást. Milyen furcsa, kiszámíthatatlan dolog az élet, és milyen egyszerre tud az ember hatalmas űrt, és hatalmas boldogságot érezni, ugyanattól a hatalmas szeretettől...

Slipping through my fingers...

Újabb forduló: fogantatás/inszem dátuma alapján ma lennék 27w0d, vagyis belépnék a harmadik trimeszterbe, és a Kissmalacz már egy igazi életképes baba lenne a hasamban. Hogy repül az idő, amikor nem terhes az ember!

Rossz most azokat a nőket látni, akikkel egyidősök lennénk... érdekes, hogy nem pocak-irigy vagyok, pedig én amíg nem sikerült, mindig az voltam, bármennyire szégyelltem magam érte. Naivitás-irigy vagyok - irigy egy olyan egyszerű, jó értelemben vak világra, amiben semmi szükség genetikai vizsgálatokat végeztetni, nincs szükség aggódni, ha nem kértük őket, és nincs szükség rettegve várni az eredményüket, ha igen. Én már sosem leszek nyugodt-boldog, ha mikor majd újra teherbe esek, nem lesznek felhőtlen első hónapjaim, és nem ujjongok majd, amikor közeleg az általában fellélegzős határvonalnak számító tizenkettedik hét.
Nézem a gyönyörű kislányunkat a genetikai ultrahang képén, és még dilettánsként is látom az egyértelműen hajszálvékony tarkóredőt, a szép hosszú combcsontot, és a pici profilból kiemelkedő orrnyerget, amin még nevettünk is akkor, hogy micsoda tekintélyes orrmány ez egy ilyen apró kisbabának. Tisztán emlékszem, mekkora szikla esett le a szívünkről, és milyen közel álltunk ahhoz, hogy elhiggyük a híres szaktekintélynek, hogy ugyan minek a mintavétel, tökéletes ez a gyerek. Nem akarom elképzelni, hogy milyen volna mostanra (már ha volna még egyáltalán, mert annak minimális a valószínűsége)... milyen szörnyű lenne látni eltorzult testét, és remegni, hogy vajon mi lehet a baja és mikor hagy itt, vagy milyen szintén szörnyű lenne tudatlanul, bugyuta-boldogan várni a találkozást, ha esetleg még mindig nem látszanának egyértelműen a tünetei. De nem akarok erre gondolni.

Az viszont gyakran eszembe jut, hogy mi minden várt volna ránk, és mi mindent nem élhetünk már meg együtt ebben az életben, és ilyenkor megengedem magamnak a kalandozást. Próbálok nem banális hétköznapi képekre gondolni, mert tudom, hogy az kibírhatatlanul fájna, épp elég, ha gyerekes ismerősök életében vagy akár filmeken látott nagyobb alkalmakba botlok... Sosem tudom meg, milyen lenne először bölcsibe vinni... biztos megszakadna a szívem, és ott zokognék az autóban, úgyhogy nem is vinném sehova, még oviba és isibe se, M.-nek kellene intézni, aki biztos megoldaná az elválást egy diszkréten elmorzsolt könnycseppel. Sosem tudom meg, milyen lenne felkészíteni az első bulijára... segíteni a sminkelésben, és válogatni a ruhákat, és szerencsétlenkedni a hajával, biztos dús, rakoncátlan, szőke haja lenne, mint M.-nek, ami sosem állna úgy, ahogy épp megálmodta. Sosem tudom meg, milyen pályát választana... továbbvinné-e családjaink lelki örökségeit és generációkat átugró tehetségeit, a két nagypapa jóindulatát és becsületességét és szorgalmát, egyik nagymama légies mozgását, vagy a másik határozott reál beállítottságát, lenne-e mersze olyan utakon járni, ahova a szülei vágytak fiatal korukban, de amikről különböző okokból kifolyólag letértek végül. Sosem tudom meg, milyen lenne szerelmesnek látni... menyasszonynak, terhesnek, anyának...

Ma sem bánok semmit. Tudom, hogy bármi lenne, ha nem így válaszottunk volna, rosszabb lenne neki, mint most, vagy esetleg ugyanilyen; semmit sem vettünk el tőle, ami több lehetett volna, mert nem tehettük, nem lett volna mit elvenni, bármennyire is vágytunk rá, hogy legyen - ezt minden kétely nélkül, őszintén hiszem. De szomorú vagyok, hogy csak ennyi jutott nekünk, és főleg neki; legalábbis itt és most ennyi - ezt hinni akarom.


Várnai Zseni: Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

Egy másik M., a másik nagyonkék szemek

Ebben az évben van az, hogy már ugyanannyit éltem a Földön nélküle, mint vele. Ebben az évben, ma, lenne 74 éves az édesanyám.

Nem is olyan rég M. tesója kapcsán elbeszélgettünk az anyáinkról; hogy pontosan mennyire is „cseszett el” minket minden szeretete és jó szándéka ellenére a világ két legfantasztikusabb nője – és hogy mennyire származik ugyancsak tőlük minden erőnk, az is, amivel végül leküzdöttük a szóban forgó elrontás minden maradványát, amivel felálltunk és megráztuk magunkat (meg egymást), hogy önálló, magabiztos, kiegyensúlyozott, boldog, örökre gyerekszívű felnőttekké váljunk.
Anyu csodálatos ember volt… agyban villám, elvekben szikla, lélekben szivárvány. Tőle örököltem a formás körmeimet és a pici lábamat, a legendás makacsságomat és a végletekig vitt igazságérzetemet, a letiporhatatlan optimizmusomat és a kicsit fanyar humoromat, tőle tanultam, hogy nem szabad megalkudni és megalázkodni, hogy ne érdekeljen a világ véleménye, hogy szinte minden áron védeni kell a gyengébbeket, és hogy sosem muszáj kompromisszumot kötni és beérni kevesebbel, mint amit megálmodtunk magunknak. Imádta a verseket, legkedvesebbje, egy Ady-részlet az, ami szerint megpróbált élni, és életre nevelni engem is:
"Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud."

Anyu nagyon sokáig merte keresni az igazit, egy olyan világban, ahol a nőknek már a huszas éveik közepén is a ciki cikije volt egyedülállónak lenni – nem engedett a társadalmi nyomásnak és a személyes kritikáknak se. Imádta a gyerekeket, nevelte hát a két húgáét, akikkel saját túl fiatal anyáik nem sokat törődtek; viszontimádták, ahogy később az én összes kis barátomat is mágnesként vonzotta, mert minden sejtjéből sütött, hogy érdekli a gyerekvilág, őszintén látja a legegyszerűbb játékot is annyira izgalmasnak, mint a kis pajtások akikkel együtt épp belemerült, szívesen ereszkedik térdre az aprónéphez, és úgy teszi meg, hogy közben magasra emeli a felnőttek figyelmetlen világában sokszor elkallódó pici énjüket. Imádott elegánsan öltözködni és utazni, ment is ahova és ahányszor csak lehetett a rendszer korlátai közül, mindenhol akadt egy-egy lazán kezelt udvarlója, és rengeteg barátra tett szert, akik évtizedek múltán is szeretettel teli leveleket írtak neki.
Harminchárom éves volt, amikor közelebbről megismerte az öccse társaságát és benne Aput, aki öt évvel fiatalabb volt, és akit, a teljes bandázós férficsapattal egyetemben, azonnal levett a lábáról az ellenállhatatlan természetével és utánozhatatlan szövegével. (Emlékszem, gyerekkoromban Apu összes munkából lógó kollegája be szokott vonulni hozzánk, sörrel felszerelkezve, mindig későig ottragadtak beszélgetni, és mindig irigykedve veregették Apu vállát, hogy neki ilyen asszony jutott.) Annak ellenére, hogy Anyu már első találkozásukkor kijelentette nagymamámnak, hogy ő márpedig azt a csinos feketét megfogja magának, évekig csak viszonylag ritkán, barátként találkoztak, mindketten másokkal randizgattak. Aztán egyszer csak rájöttek, hogy nekik együtt mennyire jó, azonnal összeköltöztek, és Anyu nagyjából fél éven belül teherbe is esett velem – harminchét és fél éves volt, amikor megszülettem, én hat hónapos, amikor összeházasodtak, hogy nagyobb lakást kaphassanak… nem éppen az a konformista hetvenes évekre jellemző életút.
Olyan egy évvel utánam volt egy vetélése, és végül többet nem akart próbálkozni, így egyke maradtam. (Bele sem akarok gondolni, hogy mennyi dolog van, amihez az ő idejében túl kicsi voltam, de amiben most is megérthetne, amit megértethetne velem...) Rajongott értem és agyonkényeztetett – évekig dolgozott három műszakban, és találkozott emiatt csak napi két órákra Apuval, csak ne kelljen bölcsődébe járnom, óvodába is csak nagycsoportba mentem, amikor már kötelező volt. Nem tudtam volna olyant kérni, amit ne teljesített volna… játszott velem bármeddig bármit, elhalmozott ajándékokkal, mindenhova magával vitt, és mindent elmondhattam neki. Valamikor tanárnő akart lenni, de szüleinek túl drága volt a városi iskola, úgyhogy rajtam kiélte minden tehetségét: mindig együtt tanultunk, neki is volt saját füzete, amiben lelkesen vadásztam a szándékos hibáit, és még gimiben is ő magyarázta el a matek házit, többnyire olyasmiket, amiket ő sosem tanult, csak napokkal azelőtt térképezett fel a kedvemért. Egy dolgot nem csinált, ami mindig nagyon hiányzott, és az éles ellentét miatt eléggé össze is zavart: nem ölelt-puszilt soha, és azt sem tűrte jól, ha én akartam őt, pedig én bújós típus vagyok… Már réges-rég nem élt, amikor egy pszichológustól megtudtam, hogy egyszerűen más-más szeretetnyelvet beszéltünk – ő úgy fejezte ki a szeretetét, hogy őrülten büszke volt rám, dicsért és bátorított, fűnek-fának újságolt, én meg pont hogy gyűlöltem ezt, épp elég volt, hogy a suliban népszerűtlen voltam az osztályelsőség miatt, semmi szükségem nem volt rá, hogy még egy lapáttal rakjon rá azzal, hogy bezzeggyerekké tesz.

Érettségim előtt pár hónappal derült ki, hogy baj van, de így utólag visszabontva a szálakat, már évek óta benne lappanghatott a betegség csírája. Közvetlenül ötven éves kora után ment el a klinikára azzal, hogy nagyon erőteljesen és nagyon össze-vissza vérzik, de vizsgálat nélkül hazaküldték, hogy hát mit várt, menopauza, csoda, hogy ilyen sokáig nem kezdődött el; nem volt egy hipochonder típus, ezzel a megnyugtató szöveggel el is intézte a dolgot, és élt vidáman, mosolygósan, mint mindig, annyi energiával, ami simán ellátta volna a százötvenezres szülővárosomat. Istenien sütött és főzött, gyönyörűen énekelt és táncolt, rajzolt és hímzett, elképesztő sebességgel keresztrejtvényezett, tehetséges sakkozó volt, de a legjobban beszélgetni szeretett mindenkivel, mindenről, akármeddig.
Tizenkettedikes lettem épp, mikor talált egy szúrós csomót a mellében, hetekig kellett győzködnünk, hogy nézesse meg, mert utált orvoshoz járni, és mert vicceskedve azt mondta, nem érdekli mit mondanának, a mellét úgysem engedné levágatni. Akkoriban nem sok jutott el a posztkommunista Erdélybe az emlőrákról, talán kevésbé volt gyakori mint manapság, és egész biztosan sokan szégyenkezve titkolták is, ha velük megesett – az internet még ismeretlen volt, fogalmam sem volt, hogy milyen fajta ítélet a "metastasis" szó a kórlapján, szinte örömmel vettem tudomásul, hogy megvan a diagnózis és kezelni kezdik, és hát az én anyám a világ legéletrevalóbb és életszeretőbb és élniakaróbb nője, úgyhogy természetesen minden rendben lesz. Már nem műtötték meg... akkor tudhattam volna, hogy ez nem jó jel, de végtelenül naiv voltam, amikor borzalmasan szenvedett a kemoterápiától, akkor is csak a sajnálattól sírtam, és megtiltottam magamnak, hogy továbbgondoljak bármit is. Autopilot módban léteztem tavaszig, készültem a tantárgyversenyekre, tanultam az érettségire, és várakozásaim szerint a ballagásomon már újra a régi fürge önmaga volt Anyu, éteri vékonyan, fiús rövid hajjal, hatalmas égő szemekkel... csodaszépnek láttam és győztesnek hittem.
Ősszel szörnyen elkezdett fájni a dereka, heteken belül már csak bottal vagy kapaszkodva tudott járni, olvadtak róla a nyár alatt felszedett kilók, fáradékony volt, sokat feküdt, semmihez sem volt kedve. Egyetlen dolgot bántam meg csak eddigi életemben, és az vele kapcsolatos: nem voltam vele elég türelmes, veszekedtem, és harcoltam ellene szinte utolsó percig, haragudtam, amiért nem akar meggyógyulni, hiszen nem is eszik, és egyszerre zavart, hogy senki sem tudja, mi legyen a következő lépés, és az is, hogy sejtettem, mi lesz, ahogy valószínűleg ő maga is. (Apunak hónapokkal előtte szólt az orvos, hogy készüljünk a legrosszabbra, de ő kímélni akart – egy időben dühös voltam rá, amiért megfosztott egy igazi búcsútól, de most már tudom, hogy szeretetből hordozta egyedül a terhet, és szeretem érte nagyon.)
Születésnapomon, a gyógyszerek ellenére, amiket amúgy utált bevenni, mert eltompították az érzékeit, elsírta magát a fájdalomtól, és azt suttogta, hogy elég... az én leigázhatatlan, óriás, legerősebb anyám. Akkor értettem meg, hogy feladta, és tényleg nincs tovább, akkor kezdtem el imádkozni, hogy gyors legyen, és akkor döntöttem el a morfium receptet bámulva, hogy ha szükség lesz rá, segítek neki méltósággal elmenni. Nem volt, két hétig sem maradt már, és viszonylag jó napok után, egy szombat délelőtt, pár könnycsepp kíséretében lassan leállt a légzése.

Meglepően hamar nehezemre esett felidézni az arcát fotók segítsége nélkül… és egész sokáig nem tudtam se kimondani, se leírni, még a szót se, hogy meghalt. Szerintem sosem gyászoltam el igazán, azokban az utolsó bizonytalan hónapokban például sokkal többet sírtam a tehetetlenségtől, mint amikor tényleg bekövetkezett a vég – ott már erősnek kellett lennem, mert tudtam, hogy Apu magára hagyva azonnal összeomlik. Úgyhogy eltemettem mindent jó mélyre vele együtt, és egyik napról a másikra megtanultam a saját lábamra állni, távol a védelmező biztonságburoktól, amit egész addigi életemben épített nekem.
Eleve nagyon kevés a pontosan felidézhető emlékem gyerekkoromból, töredékek és hangulatok vannak inkább csak, és nagyon szeretnék egyszer elmenni egy olyan terapeutához, aki hipnózissal visszadna dolgokat; de egyrészt nem tudom, mennyire működik ez valójában, másrészt túl gyáva vagyok hozzá. Viszont abban biztos vagyok, hogy több agyonölelgetéssel és kevesebb agyonóvással kiegészítve, de alapvetően ugyanolyan anya szeretnék lenni, mint Anyu volt. És remélem, hogy M. után, és által, majd az unokáiban is viszontláthatom a hihetetlenül kék szemeit.

1976 augusztus - Anyu, és hasában a hathónapos én

Some sort of closure

Nem akartam eddig írni róla, és előre örülni még az alig-jónak sem, mert ilyen évkezdés után féltem, hogy nem jön össze - de sikerült, és most végre teljesen megnyugodhatott a lelkünk: ma eltemettünk a kislányunk földi gubóját.

Még itt volt a hasamban a Kissmalacz, de már tudtuk, hogy el fogjuk engedni, amikor egyik álmatlan éjszakán megbeszéltünk két dolgot.
Az első, hogy a név, amit eredetileg kitaláltunk a jövendőbeli lányunknak, az sehogy sem illik hozzá. Fiúnevünk már lassan nyolc éve van, találkozásunk körülbelül második hónapjában éreztük, hogy ha valaha lesz, más nem is lehetne, a lánynév pár hónapja ugrott be, és olyan egyértelmű volt, hogy nem is haboztunk rajta - és most valahogy mégsem ő volt az. Valami törékeny kellett, puha és éteri, mégis hatalmas és végtelenig érő, mint mindaz, amit adott nekünk ez a pici gyerek; a mi neveink meg szépek voltak, de erős, határozott, nagyon is reális nőkhöz kapcsolódtak. M.-től azonnal megszületett Elanor, a nap-csillag, tündeföld szerény de gyönyörű kis virága, tőlem jött Iris, a szivárvány, a mindenséget és a halandó világot összekötő csodás kapocs.
A második inkább egy vágy volt, aminek megvalósítására nagyon kevés esélyt láttunk: meg szerettük volna kapni kislányunk pici testét, hogy ne semmisítsék meg mindenféle korházi hulladékokkal együtt, hanem egy számunkra kedves helyen, neki szánt tárgyak mellett, biztonságos zugban aludhasson az az apró rész, ami evilági belőle.

Mivel tudom, hogy még a miénknél sokkal nagyobb elveszített kisbabákat is nehéz megszerezni és elvinni a családnak, és valamilyen számomra érthetetlen okból ezt a szülők tényként kezelik, és elfogadják, leírom, hogy hogyan működött ez, hátha segít valamikor valakinek egy út végén.
Pont a fenti okok miatt első körben én is csak IKL-től (akinek ezúttal is nagyon köszönök minden segítséget) mertem érdeklődni, hogy vannak-e egyáltalán bármilyen lehetőségeink; azt mondta, szerinte nem valószínű, hogy sikerülni fog, mert ezt ilyen korai terhességnél még nem szokták kérni, és mert ilyen műtétnél nem konkrétan megszületik a baba (mint pl. egy húsz hetes magzat esetében), de azért megpróbálhatom. Mivel nem tartott teljesen bolondnak, felbátorodtam, és a korházban a dokimnak is előadtam, mit szeretnénk - megnyugtattam, hogy nem kell pszichiátert hívni, tudatában vagyok annak, hogy nem egy tenyeremben elférő, alvónak látszó miniatűr emberkéről lesz szó, nem nézegetni akarom, hanem szeretetben elbúcsúzni tőle. A doki pedig hihetetlen volt ezúttal is (lassan igazán nem kellene már rajta meglepődnöm), elmondta ő is, hogy ilyent tőle még sosem kértek a pályafutása alatt, ezért utána kell érdeklődnie, de alapvetően teljesen megérti és tiszteletben tartja a kívánságunkat, és természetesen mindent megtesz, hogy teljesítse. Műtét előtt még bejött a hírrel, hogy úgy tűnik rendben lesz, ráíratta a kórlapomra illetve a szövettanra kerülő küldőre a kérést, és a patológián majd eztmegazt kell keresnem, akivel megbeszélte az egészet.
A műtét napját követő reggelen elmentem a patológiára, és megkerestem az említett főorvost (aki szintén egy tündér, nekem csak ilyen orvosokhoz van szerencsém), emlékezett a dokim telefonjára és a "furcsa" kérésre, ami számára is premiernek számított. Megkérdezte, hogy pontosan milyen jellegű temetésre gondoltunk, mert ugye tudjuk, hogy hivatalosat nem lehet, hiszen egy ekkora magzat még nem számít személynek; mondtam, hogy szó sincs ilyesmiről, senki sem lenne ott, csak mi ketten. Akkor elmondta, hogy mindenképpen szükség van egy szövettani vizsgálatra, és addig nem adhatja ki a maradványokat, amíg annak az eredménye nincs meg, de igazából azok nem számítanak fertőzésveszélyesnek, tehát végülis utána megkaphatjuk őket. Ha le akarjuk papírozni a dolgot, akkor elég komplikált lesz és hosszadalmas, mert mindenféle hatósági engedélyre van szükség különböző helyekről, de ha amúgy sem akarunk senkit se bevonni a temetésbe, akkor csinálhatjuk azt, hogy ő ledokumentálja az ügyet úgy, mintha megsemmisítésre került volna sor, de igazából odaadja nekünk, és ez a beszélgetés nem történt meg soha.

Ma voltunk érte, egy fehér borítékba zárt apró műanyag tartályt kaptunk; hazajöttünk vele, és beraktuk a hétvégén színes virágmezősre festegetett nagyobb fadobozba. Tegnap este utolsó simításként M. belerajzolt egy citromsárga cicát, én meg egy narancsszínű nyuszit... szívszaggató érzés belegondolni, hogy igazából lassan a gyerekszobája falát kellene telepingálnunk hasonlóan tehetségtelenül összerakott állatkákkal, azon kuncogva, hogy legalább nem fog zavarni, ha egyévesen a kezébe kerül egy filctoll és összefirkálja az egészet. Mellé került a nemrég megvásárolt terhesnadrágom, amiben még én is hatalmasnak láttam a nemlétező hasamat, és amit nem volt szívem megtartani, hiszen az az övé, azt csak miatta... Bababoltba én nem jártam, bármilyen nehéz is volt megállni - egyetlen egyszer voltam képtelen visszafogni magam, akkor gazdagodtunk egy pár színes kiscipővel, és két buta macis pólócskával; napok óta vergődtem azon, hogy de azokat én nem akarom elveszíteni, aztán meg azon, hogy mi a franc baj van velem, hogy sajnálok egy pár hülye ruhadarabot a kislányomtól, aki csodát adott cserébe; aztán rájöttem, hogy azért ragaszkodom ilyen vadul, mert beleképzeltem már a kis hurkás karjait, és a selymes talpacskáját, és hogy mondhatnék le erről is...? Egyik kiscipőt és egyik pólót bepakoltam, a másik nálunk maradt, ez lett a kompromisszumos megoldás... bekerült még egy M. nagymamájától örökölt kereszt és rózsafűzér, az Aputól kapott kedvenc delfines gyűrűm, egy Kissca által ajándékozott bajusz, és egy levél, amiben leírjuk, hogy mennyire nagyon-nagyon.
Szürkületkor felmentünk a telkünkre, és egy árnyas sarokba, ahova később a sziklakert kerül majd, ástunk egy kis gödröt, és beletettük a dobozt. A pontos helyet lefényképeztük, hogy tavasszal, ha visszalapul a föld, tudjuk majd, hogy hova kell íriszeket és egy rétnyi orbáncfüvet ültetni; meg szeretnék majd rá köveket, úgyis bárhova utazunk a világba, cipelem haza őket folyton - szerintem gyönyörű ez a zsidó szokás, bármi is a jelentése (én azt akarom hinni, hogy az örökké élő szeretet). Más módon nem igazán szeretnénk jelölni a helyet, mert összesen két embert ismerünk magunkon kívül, akiknek el mertük mondani, hogy egyáltalán létezik, Apu, és M. egy barátja... más szerintünk nem értené, az ötletet morbidnak, és minket enyhén őrültnek gondolna. Pedig ez az első alkalom a borzalom kezdete óta, hogy egymásra nézünk, és felhőtlenül tudunk mosolyogni, eddig talán nem is gondoltuk át, hogy mennyire lényeges lehet ez a szimbolikus lezáró lépés. Nem hiszem amúgy, hogy egy sírnak különösebb jelentősége lenne, én Anyuénál nem jártam legalább tíz éve, és nem is érzek késztetést, hogy menjek, nekem ő nem ott van, hanem a millió kis dologban, amikről nap mint nap eszembe jut. Ezért nem is gondolom, hogy holnaptól könnyebb lesz, és nem is akarok könnyítést, a kislányunk kapcsán sem akarom elfelejteni soha, hogy hogyan szeretem, és hogy milyen meseszerűen boldog volt minden, amikor bennem lakott. De egyszerűen jó érzés, hogy még ebben a földi formájában is vigyázhattunk rá valamilyen jelentéktelen módon... nem tudom megmagyarázni miért, de talán nem is fontos.

Elanor Iris

”But if it’s to be a flower-name, then I don’t trouble about the length: it must be a beautiful flower, because, you see, I think she is very beautiful, and is going to be beautifuller still.”
Frodo thought for a moment. ”Well, Sam, what about elanor, the sun-star, you remember the little golden flower in the grass of Lothlórien?”
(J. R. R. Tolkien: The Return of the King)

*

In Greek mythology, Iris (Ἶρις) is the personification of the rainbow and messenger of the gods. She is also known as one of the goddesses of the sea and the sky. Iris links the gods to humanity. She travels with the speed of wind from one end of the world to the other, and into the depths of the sea and the underworld.

Itthon

Tegnap este saját felelősségre hazajöttem; ma reggelig kellett volna bentmaradni, de nem fájt semmim, és nem voltam még csak gyenge sem, így a dokim is azt mondta, hogy ha szeretnék, menjek nyugodtan, jót tesz majd. A testemen ma már semmi nyoma az egésznek, délutánra három cseppnyi barnás vér a betéten csupán... a melleim nagyok, nehezek, és fájdogálnak tovább, mintha nem vettek volna tudomást róla, hogy bármi történt. A lelkemben soha semmi sem lesz többé ugyanolyan.
Ma jöttünk az utcán, és mintha más lenne a világ, minden benne... a tél, a színek, az épületek, az emberek, a körúti kebabosnál ebédelőktől, a buszmegállóban álló tiniken át, a kutyát sétáltató szomszéd nénikéig. És érdekes és meglepő, hogy nem rossz-más, nem szomorú-más, nem is kopott-más már - épp ellenkezőleg, tele van élettel, és szeretettel, és potenciális csodákkal. Bárhová nézünk, bármit teszünk, az első gondolatunk mindig az, hogy de hát nekünk van egy kislányunk! Aki minden esély ellenére eljött hozzánk, és itt volt velünk, és csinált millió apró varázslatot, és... bármi történik, itt is marad velünk most már mindigre.
Biztos úgy tűnik, mint egy szenvedéstől őrült majdnem-anya abszurd lázálma, aki jól megkognitív-disszonancia-redukálja a szörnyű valóságot, de mindketten érezzük minden pillanatban, és nem, nem két szenvedéstől őrült majdnem-szülő abszurd lázálma ez, akik jól megkognitív-disszonancia-redukálják a szörnyű valóságot. Ajándék a kislányunktól, az utolsó, a legnagyobb, olyan, amire nem is számítottunk. Minden rendben lesz. Nem úgy, ahogy elképzeltük, ahogy megálmodtuk, ahogy vártuk és vágytuk, de végül minden a helyére kerül, és azt neki köszönhetjük.

Most alvóhelyet készítek a kislányunknak épp, az egyetlen fajta bölcsőt, amit adhatok neki. Nem koporsó, szeretdoboz - egy kisebb példánya nálunk is marad majd, azzal a néhány kézzelfogható emlékkel, amik fizikailag itt maradtak utána. A nagyobbik meg egy szép, vidám, neki gyűjtött tárgyakkal kibélelt földi lak lesz, amiben hatalmas fák mellett és gyönyörű virágok alatt pihenhet egy titkos kertben, közel hozzánk.

Majd idővel mesélek több konkrétumot is, fontos tudnivalókat és hasznos részleteket, és azt, hogy az egy nagy és szinte hihetetlen csodán kívül, mi volt az a sok apróság, ami lépésről lépésre erőt adott túlélni. Nem lesz könnyű visszamenni az elmúlt napokba, de szeretnék, mert hátha valakinek segít, ha egyszer hasonló helyzetben idetéved, ahogy nekem, nekünk is rengeteget segített például ez a vallomás.

Végül, de nem utolsó sorban: lányok, köszönöm!
Nem tudom szavakba önteni, és teljes szívemből kívánom, hogy ti se tudjátok meg soha, hogy mennyit adtatok nekem. Igen, éreztem, hogy velem vagytok, éreztem minden rámgondolást, pár másodpercnyi kapaszkodót adott minden egyes üzenet, bármilyen formában is jött - és pár másodperc végtelen hosszú idő annak, aki fuldoklik épp.
Legyen ez egy babaesős év, életem legboldogabb napjának novemberi évfordulójára szüljetek nekem ajándékba sok-sok egészséges kisbabát!

Röviden

W. H. Auden: Funeral Blues

M. fordította, évekkel ezelőtt... A ma ilyen.

Megállj óra, telefon, feledd a csöngést,
csontot a kutyának, cserébe a csöndért.
Hallgass zongora. Kísérje tompa dobszó,
s ti, gyászolók. Jöjjön a koporsó.

Repülők, az égbe föl sírva szálljatok
s onnan üzenjétek a világnak: halott!
Ma minden galamb nyakán gyászszalag legyen,
s minden menyasszony ma feketét vegyen.

Nyugat volt ő, Kelet, s ő volt Dél és Észak:
Dolgos hetem s hozzá a nyugodt vasárnap.
Ő volt nappalom, éjjelem, szavam és énekem;
Hittem -- de tévedés -- hogy örök a szerelem.

Csillagok, Nap, Hold: most mind aludjatok,
szereljétek le hát az égi színpadot.
Folyjon el a tenger, az erdő tűnjön el,
mert jó már soha többé nem lesz semmi sem.

Vege.

Siess, pici kincsem, repulj anyukamhoz!

Csodamalacz

A szobatars sir. Vekony, szep, kislanynak tuno, velem egyidos ciganylany. Az o kisbabaja is majdnem ekkora, bar a hasa sokkal nagyobb, hiaba apro termetu. Vedekezes mellett esett teherbe, szive szerint megtartana, de a tagabb csalad, akikkel egyutt el, nem akarja: van ket nagy mar, a papa egy emelettel lennebb az onkologian haldoklik, a mama telefonon kiabal vele, hogy tobb penz kellene ahhoz hogy meg egy kicsi beleferjen, az egyebkent mindenben hatarozott, simlis, beszedes ferje ezugyben tetovan hallgat.

Nyolc eve vannak egyutt, van egy kulon csak a lanye, es egy kozos gyerekuk. Editnek hivjak, sokaig kurva (o "ablakos lany"-nak hivja) volt Belgiumban - a Jani volt a stricije; vigyaztak egymasra, magyarazza, o penzt keresett, a ferje megvedte; sajat labukon alltak, nem kellett penzt leadni senkinek, csak az alberletre, veszelyes helyzeteket sem vallalt soha, Jani elintezte, ha kellett nagyobb csoportokat is elkergetett erte. Boldogok voltak negy evig ott, a kisebbik gyerek gyonyoruen beszel flamandul, itthon csak kuszkodik, barna a bore, nem kedvelik az iskolaban.

Es velem mi van, mi baja van pontosan a babanak, es honnan tudom maris, hogy kislany?
Szeretik egymast nagyon, hallatszik minden odasuttogott szobol, latszik minden odalopott simogatasbol. A ferj sincs meggyozodve az igazarol, egyre csak azt ismetelgeti, hogy mit szolnanak anyadek? De miert donthetnek ok ebben is, a mi babank, ok ugysem segitettek soha, semmiben; aztan hazatelefonal megint: konyorog, veszekszik, tovabb sir.

A hazahozott penzbol vettek egy többszobas nagy polgari lakast egy Klauzal teri regi berhazban, ott elnek mindannyian. Futotta volna kettore akar, de hat mindenki bolond, amikor fiatal, mi meg nem vagyunk tanult emberek; megvasaroltak minden butasagot, keresztul-kasul beutaztak Europat, egy idoben volt nemi drogproblema is, Jani verekedett akkoriban. Vegul egy elfelejtettnek hitt feljelenteses ugy miatt haza kellett jonni, ahol csak alkalmi fekete munka akad, a lanynak meg egy negyoras bejelentetlen allas egy gyogynovenyboltban. Kulfoldre mar nem szivesen mennenek amugy, jo lenne egy nyugodt csaladi feszek, eleg volt a folyamatos vandorlasbol, de kell a kiskapu, es ha megszuletne a baba, mar nem is tudnanak.

Tudom, hogy vannak borzalmasabb sorsok a mienknel, de azt hittem itt bent azert egyszeru a merleg. Nem az. Mennyire nehez volt nekunk donteni, egy viszonylag egyertelmu helyzetben - hiszen en a gyerekemet vedem a tovabbi szenvedestol. O meg szinten azt vedene, az eletnek adna, es haza akar menni, magaval szeretne vinni, de nem teheti. Es nincs valasztasa, csak sir... Majd jon egy nover, es elvezeti a mutobe.

Jani idegesen jarkal fel-ala, o nem banta volna a babat, a kozepso lanyuk evek ota vagyik kistestverre, de hiaba, szaz negyzetmeteres a lakas, tul kicsi ahhoz, hogy a tagabb csalad szemrehanyo vitazasa eltompuljon benne. Nem mer ellenszegulni nekik, mert ha muszaj lesz megint menni, a kamaszlany mindenkepp itt maradna veluk az iskola miatt, bantanak talan.

Nyilik az ajto, es a mutos fiu helyett betoppan Edit; az arca konnyes, de a szemei boldogak: nem birtam megtenni! Meglattam azt a zold asztalt, es el kellett jonnom, latod, az o babaja beteg, es nekunk Isten adott egy egeszsegeset, hogy olhetnem meg?! Jani ram nez, aztan ra, aztan csovalja a fejet. De hanyszor megbeszeltuk mar? Mi lesz, ha nem lesz munkam? Vegul elmosolyodik. Jo lenne egy fiu vegre... de Editke hogy orulne egy lanytesonak... És mit mondunk anyadeknak...? Hogy nagy mar, nem vettek el. Annyira szeretned? Annyira. Akkor elmegyek kikerni a papirjaidat, butak voltunk, kar volt befizetni a harmincezret...

Kozben ertem is jon a nover, elvisznek elokesziteni a holnapot. Edit, mar utcai ruhaban, megvar a szobaban, es konnyes szemmel ram mosolyog; megkerdezem, hogy megsimogathatom-e a valoszinutlenul nagy hasat, persze, bolintja - aztan hazamennek.

Pici foldi elete utolso napjan a pici kislanyunk ma megmentett egy eletet.

Rendhagyó hálaadás

Édes pici kislányom,

ma van hatvan napja, hogy tudjuk, hogy velünk vagy. Életem, életünk leggyönyörűbb két hónapja voltál; soha többet nem lesz ilyen.
Nem a te hibád ám, kicsim. Ennek köze sincs ahhoz az utolsó pár napnyi pokolhoz, amit meg kellett élnünk saját félelmeink, kételyeink, gyengeségünk miatt. Ez azért egyszeri és megismételhetetlen, mert ilyen tiszta, ilyen felhőtlen, ilyen végtelen boldogságot nem is tudna többször elviselni egy ember, szétrobbanna a szíve.

Imádtam egy testben lakni veled. Minden pillanatát, még azokat is, amikor a buta összezavarodott szervezetem kétségbeesetten tiltakozott a hirtelen változások ellen. A magad módján beszélgettél olyankor velem, tudom, hogy megnyugtasd a hisztis anyádat: te jól vagy, és teszed a dolgod, csudajó az ellátás, semmi ok aggodalomra. Ma ezt is megköszönöm neked.
Annyiszor olvastam ilyeneket, és mindig olcsó szenvelgésnek tartottam őket - megkövetem magam. Ugyan mi adható ennyi idő alatt, amikor néha hatvan év is túl kevés ahhoz, hogy mindent megtanuljunk valakiről, hát még valakitől...? Te mégis mindent adtál, amit csak egy ember egy másiknak valaha is adhat, mindezt úgy, hogy nem gyűlt össze összesen öt perc, ameddig láthattunk téged.

Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk akkor, amikor már egyre óvatosabban mertünk csak remélni, és bebizonyítottad, hogy nekünk is lehet saját csodánk.

Köszönjük, az elmúlt heteket, és bennük életünk legszebb ünnepeit: apukád névnapját, az én születésnapomat, a karácsonyt, a szilvesztert.

Köszönjük, hogy közelebb hoztál minket, mint valaha voltunk, és mint valaha hittük volna, hogy kerülhetünk.

Köszönjük, hogy megtanítottál átértékelni mindent, amink van, amink nincs, és amire vágytunk.

Köszönjük, hogy megmutattad, milyen érzés feltételek és határok nélkül szeretni.

Köszönöm, hogy vigyáztál rám, még akkor is, amikor könnyebb lett volna engedni a betegségednek; hogy nem mentél el váratlanul és jel nélkül, megválaszolatlan kérdéseket hagyva magad után; hogy megmutattad, a méhem jó hosszútávú otthona lehet a testvérkéidnek; hogy továbbra is vársz inkább, a számomra legbiztonságosabb körülményekre.

Bocsáss meg, hogy én nem tehetem meg ugyanezt érted; hogy mindentudó felnőtt szerepében tetszelgek, és azzal érvelek, hogy döntésemet muszáj a potenciális jövődre alapoznom, ahelyett, hogy itt és most megóvnálak a közvetlen veszélytől; hogy olyasmiket ígértem, amiket nem tudtam betartani.

Olyan jó lett volna sok-sok mindent kipróbálni együtt! Nem sok konkrétumot mertünk elképzelni, de lélekben egy egész álomvilágot felépítettünk köréd, veled, neked. Gyere majd el hozzánk néha a csillagok közül, és látni fogod, hogy mindig ott van számodra egy hely, a te helyed, akárhány személyes életünk lesz végül.

Ma van a hatvanadik napja annak, hogy tudjuk, vagy nekünk. És ma érezzük leginkább, hogy életünk végéig leszel. És ez jó érzés, megnyugtató; madárlátta boldogság. Annál szebb és értékesebb ajándékot, mint te magad, nem tudtál volna adni egy örökkévalóság alatt sem, és ezen semmi sem változtat, a közös utazásunk vége sem.

Ma éjjel itt lapulsz még bennem, Kissca és a tenyereink melege alatt. Szép álmokat, kislányom! Ne haragudj... és ne felejts el minket...

A játékpolcról kis babám...

Délben megyünk a genetikushoz, addig egyedül vagyok itthon, M.-nek muszáj volt bemennie dolgozni legalább pár órára. El akartam menni Apuhoz, de végül csak felhívtam... ő nem érti ezt, amikor sír, engem sajnálva teszi, neki az a fontos, hogy én legyek jól, hogy nekem ne essen bajom, hogy az én egészségemre ne jelentsen semmi kockázatot ez az egész; ami persze az ő szemszögéből nézve logikus... én meg hogy magyarázhatnám el neki, hogy attól még, hogy nem harminchat éve a gyerekem, nekem még ez a kis lény ugyanolyan fontos, mint neki az ő lánya...? M. szülei sem értik teljesen amin keresztülmegyünk, a leglényegesebb részlet nekik is az, hogy mi rendben legyünk, ne vállaljunk erőnkön felüli terhet, ne szenvedjünk szükségtelenül, és az ők könnyeik is elsősorban a mi balszerencsénknek szólnak. A maga módján mindegyiküknek igaza van, pont ettől jó szülők; de most már mi is szülők vagyunk, még akkor is, ha nem a szó legklasszikusabb értelmében, nekünk is van valakink, aki miatt fájunk.

Fekszem az ágyon, és minden vágyam az, hogy álljon meg az idő. Pontosan ma két hete kívántam volna ugyanezt, de akkor még volt egy "ha" - most már nincs, semmi sincs. 

Össze szeretnék gömbölyödni nagyon picire, védekezően, mint egy sündisznó, és nem elengedni őt soha. Ha lenne ilyen opció, hogy mindig ott maradjon bennem a nyugalomban, örökre ilyen aprón, de tökéletesen, amilyen most, betegség és szenvedés nélkül, akkor gondolkodás nélkül ezt kérném. Sosem akarnék újra teherbe esni, és vérszerinti gyereket szülni, csak ő maradhasson itt velem, velünk.

M. valahogy érti ezeket. Nem tudom, hogy csinálja, de mondjuk meg sem vagyok lepődve - az ő lelke mindig is ki volt feszítve, mint egy hegedűhúr, és minden sokkal intenzívebben rezdült rajta, mint bárkin, akit valaha ismertem.
Eleinte nagyon sajnáltam, hogy bejött velem az ultrahangra; addig neki csak egy homályos távoli kép volt a Kissmalacz, egy jövőbeni lehetőség, amihez semmi konkrétum nem kötődött. Aztán meglátta mozogni, és egyszerre csak lett egy gyereke. Aztán két napra rá kirántották alóla a talajt azzal, hogy upsz, mégsem. De azt mondja, ne bánjam, és én hiszek neki. Azt mondja, szörnyű lenne kívülállóként végignézni a vergődésemet, és nem tudni, hogy miket érzek, és miért.
Össze fogunk házasodni - ez pénteken hajnalban dőlt el, amikor a szívszaggató döbbenet közepette csak feküdtünk, és öleltük egymást szorosan. Ami mindig nevetségesnek és szükségtelennek tűnt, amit ennyi év alatt nem ért el, sőt egyre messzebbre taszított a sok mindenhonnan érkező faggatózás, rosszallás, sürgetés, értetlenkedés, ítélkezés, az most egyszerre kristálytisztán világít. Ez a kislány, a mi kislányunk, azért jött el, hogy átláttassa velünk a prioritásokat, hogy egyértelművé tegye, hogy mi ember és Isten előtt, és minden létező törvény szerint örökre összetartozunk; és az a tény, hogy ez a fajta kapocs pont a társadalom szerint nem jelent semmit, hiszen ő hivatalosan nem fog létezni soha, sehol, mindent megváltoztat, minden dacos ellenkezést dacos azértisre módosít. Jó lenne, ha valamilyen más módon is meg tudnánk mutatni neki, hogy mennyi mindenben sikerült kifordítania a sarkaiból a világunkat, de ennyink van csak, és ezzel azt tudjuk kezdeni, ami rajtunk múlik: rátesszük őt, mint egy pecsétet, a közös életünkre.

Ma először énekeltem el neki azt a dalt, amit Anyu anno nekem szokott, és amitől állítólag mindig megnyugodtam. Eddig nem akartam sose, pedig gyerekkorom óta élt bennem a vágy, hogy majd egyszer én is vele altassam a kisbabámat; de mindig azt vártam, hogy a tankönyvek szerint is hallja a hangomat, és akkor majd megszokja, hogy ha az a dallam szól, nem lehet semmi baj.

Nem tudom ezt ígérni, nem tudok semmit sem adni neki, amit nekem adott az anyukám. De szeretni tudom, a legtávolabbi csillagig és vissza. És remélem, amikor úton lesz oda, ezt legalább magával viszi.

Apavers

Bayern-meccsre nem megyünk mi már,
de őrködnek ám feletted.
A nagymamáim? a nagymamád?
És mi fájunk majd helyetted.

Mert kicsi vagy még, a kislányom,
és nem fáj bent ez a nagy világ,
s míg el nem indulsz, vigyázunk mi rád.
Aztán fájunk helyetted tovább.

Sorolhatnám az életet,
hogy mi mindent kell most kihagynunk.
De többet tudsz te már minálunk.
Menj. És mi majd helyetted fájunk.

Búcsúnapok

Ma elmondtuk M. szüleinek (Apunak még adok egy pici időt, neki hétfőn akarom csak); előbb odaszóltunk telefonon, és pár szóban felvázoltuk a helyzetet, hogy ne csak úgy berontsunk tönkretenni a nyugis szombatjukat, aztán átmentünk hozzájuk. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok ezért a második családért, akit M. által nyertem... Most sem csalódtam bennük, pont azt kaptuk, amire szükségünk volt: erőt, megerősítést, megértést. És egy adag beszélgetések, meg közös könnyek és közös mosoly-próbálkozások közé iktatott finom főtt ételt, amiből ugyan nem sok maradt lent, de az életmentő volt, miután a tegnapi telefonhívás óta nem sikerült egy falatot sem ennem. Elindulás előtt csak általunk értett összekacsintásként átmentem a szomszédos lottózóba is, végülis olyan odds ellen veszítettünk a genetikai sorsjegydében, hogy bármi történik, mi már nem fogunk meglepődni.
Ahogy siettem visszafelé a száraz avaron át, az utcai világítás ellenére jól látszó millió csillag alatt, egyszer csak nagyon fújni kezdett a szél, és bebújt a kabátom és a bőröm alá; én meg visszaöleltem a hasamat, és benne a Kissmalaczot, amilyen erősen csak tudtam, és a ház sarka mögötti sötétbe bújva, zokogva elmondtam neki nagyon sokszor, mint egy mantrát, hogy mennyire szeretjük, és hogy bocsásson meg nekünk.

És akkor valahogy megszületett a terv: elmentünk autókázni, ahogy szoktunk időnként.
Először céltalanul, aztán a Rózsák tere felé, ahova a BalToronyLakó költözött, amióta Apu is a közelben lakik. Megmutattam M.-nek a padot, ahol először éreztem, hogy jönni fog, és ahol alig három hete megköszöntem, hogy eljött. Megbeszéltük újra, ezredszerre, hogy miért az a helyes, amit tenni készülünk, latolgattuk újra, ezredszerre, a nem létező esélyeket.
Aztán valahogy egymás gondolataiban olvasva, könnyek közül kémlelve a forgalmat, elvittük a kislányunkat városnézni. Megmutattuk neki az első találkozásunk helyét, aztán azt, hogy hova költöztünk először együtt, és a kis albérletemet, ahonnan; elmeséltük, hogy melyik padon szerettem bele az apukájába, miközben kedvesen elbeszélgetett egy cigit lejmoló hajléktalannal, és hogy hogyan töltöttünk nagyon sok éjszakát összebújva a kis szobám alig fél méter széles egyszemélyes ágyán. Elvittük a Duna mellé, ahol a legnagyobb érzelmi viharaink dúltak sok évvel ezelőtt, szenvedélyes csókoktól heves vitákig, aztán végigkocsikáztunk a rakpart pesti oldalán, hogy tudja, a felhőjéről hol kell majd keresni a kivilágított hidakat, a Parlamentet, a Halászbástyát és a várat, a Gellért-hegyet, a Feneketlen-tavat, a hazautat.
Holnap felmegyünk a János-hegyre, ahol M. odaadta az első versét, amit nekem írt, és kivisszük a telkünkre, ahova majd reméljük eljön egy-egy látogatásra később is, ahányszor csak a testvéreinek mesélünk róla.

Annyira jó, hogy van ez a két nap! Tegnap este még azt gondoltam, hogy elviselhetetlen és értelmetlen lesz a várakozás, ma már el sem tudom képzelni, mennyire nehéz lenne úgy elválni, hogy előtte nem búcsúzunk el. És nem köszönjük meg neki azt a rengeteg dolgot, amit (bármilyen közhelyesen és nyálasamerikain hangzik), már most érezzük, hogy adott nekünk ebben a túl rövid együtt töltött időben.
Olyan jó, hogy itt vagy, Kissmalacz... sajnálom, hogy ezért a mindenekfeletti áldozatért csak egy tétova elengedést tudunk neked adni cserébe...