Hát többek között ezért...

Kérdezik sokan értetlenkedve, hogy miért megy máris suliba, decemberben lesz csak hat éves, még akár két évet is várhatnánk vele, legyen már gyerekkora.
Ilyenkor el szoktuk magyarázni, hogy ez nem egy hagyományos iskola, csak sajnos a poroszos rendszerekhez szokott, anno hisztis tanítónénik által agyongyötört agyak elképzelni sem tudják, hogy ez mit is takar, és mennyire nem kínszenvedésről szól, hanem a felfedezés és fejlődés öröméről... és ez mindig csomó kételyt és végeláthatatlan magyarázkodást eredményez.

Aztán ma a vakációs Super Mario session közben az fogalmazódott meg bennem, hogy nem kellene ezzel vesződni, lehet inkább azzal kellene érvelni, hogy ez nem egy hagyományos gyerek...
A játékban mindenféléket vásárolni lehet a megoldott feladatok során összeszedett pénzekből. Az már nem kihívás neki, hogy ha x pénzed van és y pénzbe kerül a cucc, mennyit kell még gyűjtened hozzá. De most még engem is sikerült meglepnie. Összesen 31 pénze volt, és a boltban három megvásárolható cucc sorakozott, 5, 5 és 25 pénzért. Két percig körbe-körbe járkált* a nappaliban, aztán diadalmasan bejelentette, hogy ha szerez még 4 "pénzet", akkor meg tudja ám venni az összeset.
Asszem ezt így ennyi idősen még nem nagyon kellene tudnia... :)



* Neki ez elengedhetetlenül szükséges a komplexebb gondolkodáshoz, ha például mesél valami összetett történetet, és azt kérjük, hogy egy helyben ülve tegye meg, kétszer annyi idejébe telik összeszedni a gondolatait és összerakni a szavait, mint ha kapna egy pár négyzetméternyi helyet, ahol sétálhat közben. Ez egy másik furasága, amiért fura iskola kell neki - nem valószínű, hogy államiban nagyon fogékonyak lennének erre a könnyítésre pedagógusok...

De nehéz az iskola... választás...

Tanuljátok meg tőlem, ne saját bőrön: az iskolaválogatás fő-fő szabálya az, hogy egyszerűen nem lehet túl hamar elkezdeni! Emlékszem, anno hallottam olyan kis magyar abszurdot, hogy a terhes anyuka beiratta a megnemszületett babát bölcsibe, hogy esélyük legyen majd úgy két év múlva kezdeni - nekünk ilyenünk nem volt, szerencsés helyzetben voltunk, szülés utántól már csak itthonról dolgoztam, és a magánintézményt is megengedhettük magunknak, így nem féltünk, hogy nem lesz megoldás. Az más, de nyilván nem mellékes kérdés, hogy mennyire nyúltunk mellé, mert ugye már ovi esetén se mindegy hogy hol akad az a bizonyos szabad hely, iskola kapcsán meg sokszorosan nem az, hiszen tizenkét (de minimum hat) évnyi periódusról, és potenciálisan a gyerek egész eljövendő életéről döntesz - ha valahol valaki sikeresen megutáltatja vele a tanulást, akkor egy csomó későbbi lehetőségtől elvágja magát (például nem lesz kedve továbbtanulni, miközben legszívesebben olyan pályát választana, amihez az elengedhetetlen). Én a középső csoport kezdetekor, az év eleji szülői értekezleten szembesültem vele, hogy mennyire fogalmatlan vagyok, amikor is kiderült, hogy bizonyos helyeken a nulladikos* felvételik még akkor ősszel le fognak zajlani, és az erre való beiratkozás már lezárult, azaz lekéstük a sulilehetőségek egy részét egy olyan gyerekkel, aki még akkor nem töltötte be a negyedik életévét se.
Milyen szempontok szerint készültünk választani...? Ez nagyon komplex és nagyon személyes dolog, rosszcsont M.-nek például abszolút kellemes emlékei vannak iskolás korából, játék, bandázás, csínytevések - én végig erőfeszítés nélkül éltanuló voltam, szinte kizárólag jó jegyekkel és rengeteg elismeréssel, mégis gyűlöltem a sulit, pedig semmilyen kifejezetten traumatikus élmény nem ért, egyszerűen nem éreztem jól magam ott. Ezekre alapozva mindennél fontosabb volt, hogy ez a következő évtizedre szóló döntésünk jó legyen, és főleg hogy ne a saját benyomásaink és emlékeink alapján válasszunk, hanem az történjen, ami jelenlegi ismereteink szerint és lehetőségeinkhez mérten Kissmajomnak a legmegfelelőbb.
Csomó helyről hallottuk, hogy nem sulit, hanem pedagógust kell keresni, ami akár igaz is lehet, hiszen a legmaradibb porfészekben is akadhat egy lelkes tanító, aki csodát tesz a gyerekekkel - de nem akartuk áltatni magunkat, a körülmények azért akkor is körülmények: a sok kilót tartalmazó táskát akkor is napi szinten cipelni kell, a házifeladat akkor is indokolatlanul sok, a diktált iram akkor is túlságosan kötött, a létszám akkor is őrülten nagy, a számonkérés akkor is szigorúan minősítő, stb. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy nevetségesnek tartjuk a NAT-ot, a hazai tanítási módszereket és követelményeket, az egész szaros rendszert... szóval ugyan semmiféle puccra nem vágytunk például környezet vagy felszereltség tekintetében, az állami iskolákat startból kizártuk. Amit szintén egyértelműen kizártunk, az a klasszikus sikerorientált versenyistállóztatás volt, ahol büszkén felvállalva garantáltak a kiváló jegyek, és később a bárhova könnyedén bejutós felvételizések, meg a konkurrencia tuti lekörözése munkahelykereséskor. Semmiképpen nem akartuk, hogy Kissmajom híres-neves iskolába kerüljön, ahol a rivalizálás elvárt, és a kimagasló eredmények mindenek felett fontosak, és csillagászati összegekért előszeretettel tapossák ki a gyerekek szívét-lelkét, hogy felérjenek a család és a tanerők elvárásaihoz.

Ezekből, és Kissmajom habitusából és tulajdonságaiból kiindulva tehát gyakorlatilag nem hagyományos iskolában gondolkodtunk, hanem mindenképpen valami erősen alternatív intézményben. Ő nagyon nem egyszerű eset: egyszerre van szüksége tehetséggondozásra azokon a területeken, amik nagyon mennek neki (unatkozik a vele egykorúaknak szánt feladatokon, ezért kikapcsol vagy elkalandozik a figyelme), és fejlesztésre azokon, amikhez nincs türelme (például hosszadalmas monotonitástűrést és kitartást igénylő rutindolgok). Szóval lényeges volt, hogy olyan helyre járjon, ahol nagyon kis csoportokban folyik az oktatás, és annyira differenciált, hogy minden tárgyban abszolút a saját tempója szerint szabadjon haladnia, például tanulhasson negyedikes matematikát meg egészen komoly irodalmat (Tolkien legnagyobb rajongója, "A hobbit" már megvolt, most "A Gyűrűk Ura" első kétszáz oldalát darálta be fél hónap alatt), mert annál kevesebb nem nagyon köti le, miközben nulladikos szinten fejlesztik a folyóíráshoz szükséges finommotorikáját, mert abban viszont nem jeleskedik és nem is motivált (kiválóan leírja amit szeretne nagyobb nyomtatott betűkkel). Ami még behatárolt, hogy oda-vissza napi egy óránál ne legyen hosszabb az utazgatásunk, illetve a tandíj összege akkor is elérhető mértékű maradjon, ha hirtelen valamiért jelentősen lecsökkenne a havi bevételünk. Végül mindenképpen szerettünk volna olyan intézményt, ahol már idén ősszel (azaz betöltött hatodik életéve előtt) kezdhet, mert a jelenlegi ovink ugyan csodás, de ott nulladikban más óvónőkkel és kizárólag angol nyelven folyna már a tanítás, és egy olyan gyerek számára, akinek a kommunikáció az élete, ez a változás kínszenvedés lenne: hiába értene mindent és hiába szólal meg szívesen, magyarul tizenkét éves szinten beszél és szövegért, ezt idegen nyelven hónapok alatt képtelenség lenne behozni.
A lehetőségeink tehát ma Magyarországon jelenthettek magán- vagy alapítványi iskolát, illetve NAT-követő intézménytől privát tanulócsoportig bármit. A túljelentkezés általában óriási (jártunk olyan hely nyílt napján is, ahol több, mint tíz gyerek pályázik egy helyre), és a jelentkezési folyamat mindenhol másfajta, van ahol már betöltött ötéves is bőven el van késve, mert két évvel előbbre töltik fel az osztályokat, és van ahol tavasszal felvételiztetnek az ősszel kezdődő tanévre, és csak májusban derül ki, hogy ki jutott be szeptembertől. Sok különböző tanítási módszer fut, de a közös mindben az, hogy a maximális csoportlétszám 16-22 gyerek között mozog, és gyakran van egy mindig készenlétben álló plusz pedagógus, aki szükség esetén beszáll segíteni, szóval foglalkozni tudnak akár alulteljesítésileg, akár ellenkező irányban kilógó képességű vagy érdeklődésű gyerekekkel is. Többnyire abból a merítésből indultunk ki, amit ismerősöktől hallottunk, illetve amiről jókat olvastunk különféle közösségi média felületeken, mert általában ott lehet őszinte saját élményekről tapasztalatokat cserélni; aztán lehámoztuk azt, ami biztos nem illik hozzánk, például az amúgy szimpatikus nézeteket valló Waldorfnál kizáró tényező a túlzásokba vitt hagyományoshoz való ragaszkodás, hiszen Kissmajom imád Minecraft-ban építkezni, szereti a szuperhősös sztorikat, egérrel sokkal ügyesebben manőverezget, mint kertész- vagy barkácsszerszámokkal, azaz csomó tekintetben minden kétséget felülmúlóan a 21. század gyermeke, és ebben nem szívesen korlátoznánk a továbbiakban sem.

Három olyan intézményben voltunk nyílt napon szülőként, ahova utána elvittük Kissmajmot is az ismerkedős alkalomra, ami válogatóként is működött. Természetesen nem azt mondtuk neki, hogy ezeknek a részvételeknek bármilyen tétje lenne, és igyekezzen viselkedni meg szerepelni, csak annyit említettünk, hogy különböző iskolákban fogunk körülnézni, hátha akad olyan, ami nagyon megtetszik, és szeretne oda járni később. Nincs izgalmas cliffhanger, azt már előző posztban is említettem, hogy ezek közül szerencsére bejutottunk a számunkra legmegfelelőbb helyre, ahova amúgy is vágytunk, de azért elmesélem mindhárom jelenetet, hátha valaki okul belőlük. Sulineveket nem írok ki, mert mittudomén milyen jogaik vannak, meg így utólag már nem is fontos, de közismert beceneves kezdőbetűiket megadom, hogy ha valaki rájön, hogy épp oda készül, lássa, hogy nagyjából mire számítson...
A T.H. reklámszövegei nagyon jók voltak, hiperszuperül felújított és felszerelt az egész épület, egy általam felületesen ismert anyuka a saját két gyereke kapcsán nagyon magasztalta, de nekünk végül már a helyszíni bemutatkozás alapján sem volt szimpatikus; igazából akkor tudtuk, hogy ez felejtős, amikor azzal dicsekedve indítottak, hogy ők már az általános sulisokat is kapacitálják, hogy vegyenek részt komoly tantárgyversenyeken, és a későbbiekben akár vért izzasztva is, de kivétel nélkül mindenkit bejuttatnak az általa kiválasztott bárhova is, ahova menni akar továbbtanulni. A kicsik nyílt óráján olyan erőltetett szerepeltetés folyt, hogy a kommunista idők tanfelügyelői ellenőrzései jutottak eszembe róla - ezek után csak azért irattam fel Kissmajmot a felvételire, hogy rutint szerezzen és szembesüljön ezzel a számára szokatlan helyzettel: idegen gyerekek és felnőttek közé bemenni egyedül, irányított foglalkozáson résztvenni, kérdésekre jelentkezve válaszolni. Odaérkezésünkkor újabb antipatikus húzás volt, hogy az egyenlő esélyeknek a látszatát sem biztosították, ugyanis a mi ovinkból érkezett összes többi gyereket egyik csoportba osztották be, majd vonalhúzás után úgy alakult, hogy Kissmajom meg egyedül teljesen ismeretlenekkel került egy másikba, ahol szintén volt egy jókora egymást ismerő mag, ráadásul az adott suliba járó nagyobb gyerekek kistestvérei. Volt egy mozgásos fél óra és egy kognitívnak szánt próbatétel, az első mindenféle vetélkedő jellegű tornagyakorlatokból állt (valószínűleg azt nézték, ki mennyire érez késztetést hogy megküzdjön az első helyért), a második egy annyira könnyű kirakózás volt, hogy Kissmajom fél perc alatt unta meg és állt fel mellőle (ez magamutogatós rivalizálóknak kedvező teszt, mert ők örültek, hogy gyorsan eredményt produkálhatnak... sooo not him); az egész egy közös szabad játékkal zárult, amiről Kissmajom azzal jött ki, hogy ő ide semmi pénzért nem szeretne jöbbi többet, mert itt a nénik pont olyanok, mint az előző ovijukban, egymással dumálgatnak csak, és egyáltalán nem figyelnek a gyerekekre. Amint kiderült, a teremben már otthonosan mozgó csapat, akinek nagytesói járnak felsőbb évfolyamokba, minden új gyereknek megtiltották, hogy az érdekesebb játékokhoz nyúljon, merthogy ott ők a főnökök - mindezt a tucatnyi gyerekkel bent ücsörgő három darab pedagógusnak a traccsparti közepette nem sikerült észrevenni, így csak annyit állapítottak meg, hogy volt aki annyira félénk, hogy kvázi tétlenül várta, hogy lejárjon az idő.
Az A.M. eleinte nagyon áhítozott favorit volt nálunk, mert az ismerős családok gyerekeiből többen is bejutottak oda e tanév őszétől, és a régi közös ovink után nekik ez mennyországnak tűnt, na meg akkor még (lásd előzmények) jó ötletnek tűnt nem szétszakítani a csapatot; ezen kívül plusz pénzért ugyan, de ott komoly zeneoktatás folyik szinte bármilyen választott hangszeren és stílusban, illetve büszkén hirdetik, hogy náluk minden gyerek egyéni ritmusban fejlődhet (az utólag derült ki, hogy szigorúan a NAT keretein belül, vagyis nem túl széles a sáv). Itt úgy indult a dolog, hogy az igazgató leült egy fél órában meginterjúztatni minket gyerek nélkül, ahol egy** gyanús elem máris kiugrott, éspedig hogy miközben állítólag nagyon fontosnak tartják a személyes ismerkedést, mégis csak az iskolás korú gyerekeket nézik meg one-on-one felmérésben, míg a koruk alapján csak nulladikba megfelelő gyerekek sorsáról két alkalommal negyven perces csoportos jelenlét dönt csupán (a leendő két pedagógus van bent velük), amiből nagyjából semmi sem derül ki, mert ennyi idő alatt kevesen oldódnak fel és/vagy viselkednek "normálisan" idegen környezetben. Kissmajmot várólistára vették fel, ahonnan mi töröltettük, nem vártuk meg, hogy bejelentsék, hogy alakul a tényleges beiratkozás, mégpedig azért, mert nevetséges indoklást kaptunk arra, hogy miért nem felelt meg maradéktalanul: azt mondták, hogy túl otthonosan érezte magát, és abból, hogy azonnal bátor volt és nyitott, azt a következtetést vonták le, hogy biztos erős személyiség, aki nagyon befolyásolná a csoportot az általa meghatározott irányba. LOL, a mi gyerekünk, mint vezéregyéniség! És a kiegyensúlyozott, kapcsolatteremtésre törekvő személyiség, mint jellemhiba... Mentegetőztek, hogy ez egy nagyon extra év volt, sok a testvérgyerek és a nulladikot ismétlő visszatartott (ők ugye mind automatikusan bejutnak), és alig maradt egy pár szabad hely, azokra meg inkább bambácska, csendes, visszahúzódó gyerekeket válogattak... ezzel a lendülettel meg bekerült Ma, aki konkrétan minden általunk ismert közösségben a klasszikus bully, viszont ott ártatlan báránykaként látták csak, mert új szituációkban gyáva (itt is kétségbeesetten bőgicsélt, hogy nem mer bemenni). Kissmajom nagyon kedves és barátkozós, rögtön összehaverkodott egy kisfiúval, buzgón mesélt a tanítónőknek, és polcról polcra felfedezgette a termet, és ez úgy tűnik túl félelmetes volt - ettől kezdve meg mi teljesen elveszítettük a bizalmunkat bennük, mert ha ennyire felületes aspektusokból kiindulva ilyen durván félrediagnosztizálgatnak, akkor valójában semmi garancia nincs rá, hogy jófej, emberséges, abúzus-mentes gyerektársaság alakul ki; az már csak bónusz, hogy olyan helyre, ahol további évekig kellene elviselnie Ma társaságát, semmiképpen nem küldenénk, még ha az X-Mansion is versengene érte.
A B.S. pár évvel ezelőtti megalakulása óta a listánkra került, és már oviváltáskor is szóbajött, de végül gyorsan kellett lépni és akkor jobbnak tűnt a csoportos váltás, így elengedtük. Most viszont pár hónapja átvitték oda a sógorék kilenc éves kislányát, aki az állami sulit utálta, sírva járt be reggelente, nem voltak cimborái, ide meg repesve indul nap mint nap, teljesen kivirágzott, és boldogan vesz részt mindenben. Szerencsénk volt, mert amikor jelentkeztünk az iskola még magántanulói státuszú gyerekek közösségeként működött, de mire bejutottunk, már kihirdetésre került az akkreditációs folyamat sikeressége, és emiatt a változás miatt indul egy plusz csoport is ősztől, mert különben nagyjából csak külföldre költözés esetén szoktak üresedni helyek, amúgy a startnál jelenlevő kollektíva megy végig egymás mellett az évek során (tehát nem indul minden évben első osztály a megszokott szisztéma szerint). A felvételi itt egy interaktív bemutató beszélgetéssel kezdődött, ahol az intézményvezető és a pedagógusok meséltek, kérdésekre válaszoltak, és volt alkalom a szülőknek is egymással dumálni. Aztán volt egy gyakorlatilag időkorlát nélküli találkozó az intézményvezetővel, ahol kifaggatott a családunkról, a gyerekről, hogy miért választottuk őket, és mik a terveink és elvárásaink a gyerek fejlődését illetően, és mi is faggathatuk őt mindenféle részletekről; eközben Kissmajom körülöttünk játszadozott az órák után még bennmaradt gyerekekkel, talált is magának és nagyfiút, akivel nagyszerűen elszórakoztatták egymást, hál'Istennek itt senkit sem zavart az instant beilleszkedése. Végül az összes jelentkezőt tucatnyi csoportokra osztották, és be kellett vinni a gyerekeket játszódélutánra, ahol jelen volt körönként négy saját pedagógus és egy pszichológus, akik moderáltak, foglalkoztattak, csekkolták az interakciókat. Hatalmas hátrányból indultunk, mert a síelésünk miatt lemaradtunk a korban hasonló gyerekek találkozójáról, így mikor Kissmajom ment, két sokkal nagyobb lányon kívül kiscsoportos korosztály volt csak jelen, akikkel ő sosem nagyon tudott mit kezdeni; ráadásul épp gyomorrontott volt, így az autóban oda- és hazaúton is hányt szegénykém, szóval izgalmas volt a várakozás a ránkbólintó telefonhívásukig.

Ezek után valahogy sorsszerűnek érezzük, hogy rengeteg kanyargás után pont most lyukadtunk ki pont ide, mert ezt a tanulási stílust tényleg mintha Kissmajomnak találták volna ki a rendhagyósága miatt. A differenciáltság itt annyira alap, hogy életkor szerint besorolt osztályok helyett egyéni tudásszintre alapozott csapatok vannak, azaz mindenki minden tárgyat olyan színvonalon tanulhat, amilyen a fejlettsége szerint számára a legoptimálisabb. Minden gyereknek felnőtt mentora van, aki segíti az érdeklődési körének megfelelő projekteket kiválasztani, és végigköveti a kivitelezésüket -  tantárgyak helyett komplex projektek vannak, amik több területet felölelő tudást alkalmaznak. Minden közösségi viszony legfontosabb eleme a másik elfogadása és tisztelete, az empátia és tolerancia, az egymáshoz képesti megmérettetések helyett a közös megoldáskeresés, az egészséges vitakultúra, az eredményes team-work, és a soft skills tudatos csiszolása.
Ősztől indul tehát reményeink szerint 12 év, amikor Kissmajom azt és úgy tanulhat, ami és ahogy neki a legeslegjobb, az ő érdekei kerülnek mindenek fölé, a saját ritmusában haladhat a saját céljai felé, biztonságban és támogatásban részesül, bármilyen irányba is tapogatózna. Szinte túl szép, hogy igaz legyen, de úgy érzem, nagyon kiérdemelte már ez a drága kisfiú végre a stabilitást és a nyugalmat...



* A nulladik vagy preschool az néhol nagycsoportos korú, néhol a nagycsoportot már kijárt, de még nem iskolakész (vagy szülők által visszatartani kívánt) gyerekek számára kitalált évfolyam, amit életkortól és érettségtől függően egyszer vagy kétszer lehet járni. A magánintézmények jó része (sulik, de sokszor ovik is), indítanak ilyent, ami egy fajta átmenet: már struktúráltabb napirenddel működik, mint egy óvodás nagycsoport, de még nincsenek konkrét padbanülős tanórák, viszont napi szinten kötelező feladatokat kapnak a gyerekek... valamiféle beszoktatás ez, hogy első osztályban ne érje őket sokként a hatalmas változás. Ovikban ide általában egyenes átmenet van a nagycsoportból, iskolákban a kiválasztósdi már ezek előtt megtörténik, és ha nem derül ki durva inkompatibilitás a gyerekkel vagy szülőkkel az ott töltött év alatt, akkor az első osztályba való felvételi már csak formalitás lesz, azaz kvázi kinevelik a saját sulisaikat a saját nulladikukban; mire iskolát kezdenek már ismerik az épületet, az általános szabályokat, találkozgattak már a tanítókkal és nagyobb gyerekekkel.
** Azóta a hónapok során továbbiakra is fény derült: miközben azt állítják, hogy a csoportok dinamikáját védendő, év közben egyáltalán nincs felvétel, tudunk konkrét családról, akivel ezügyben mégis kivételeztek; több egymástól független forrásból hallottunk olyan esetekről, hogy különösebb indoklás nélkül rúgtak ki diákokat akár év közben is, ha azok nem voltak hajlandók tökéletesen olyanná idomulni, amilyenek a nem teljesen pontosan megfogalmazott elvárások; két alkalommal is elküldtek olyan SNI gyerekeket, akiket eredetileg a problémáik ismeretében felvettek; az ismerős családok gyerekeire, aki amúgy az átlagosnál sokkal szófogadóbb ötévesek, többször rájuk lett szólva, hogy túl hangosak, aktívak, neveletlenek. Gyakorlatilag teljesen esetleges és bizonytalan, hogy miután bejutott a gyerek, valóban ott töltheti-e el az iskolaéveit nyugalomban, a pedagógusokkal és úgy általában a közösséggel együtt dolgozva az esetlegesen felmerülő gondok konstruktív megoldásán, vagy esetleg különösebb habozás nélkül kicsaphatják a francba, mint másfél évszázaddal ezelőtt.

Creepy AF

Ennek a gyereknek abszolút hallása van! Ez a kijelentés elhangzott még középső csoportban egyik ex-óvónénitől, aki év(tized)ek óta mellékállásban, vagy hétvégenként, vagy hogy mondjam, zenekarral koncerteken rendszeresen fellépő énekesnő; de mivel ő úgy amúgy is rajongott Kissmajomért, csak büszkén elnevetgéltünk a dicséreten, és elengedtük a dolgot.
Azt tudni kell, hogy mi így kiscsaládilag nem vagyunk valami nagytehetségű társaság művészetileg. Én tiniként egészen szépen énekeltem, de mivel réges-régen csak dudorászok, nagyon elkopott a hangom - azt még mindig azonnal megérzem, ha valami hamis, de nagyjából ennyi a zenei tudományom. M. már felnőttként kicsit tanulgatott gitározni, kicsit zongorázni, de nem valami kitartóan - ha lenne ideje többet gyakorolni, szerintem menne neki (velem ellentétben, aki nem tudom egymástól függetlenül mozgatni a két kezemet), de semmi extra. Anyukámnak szép hangja volt és jó füle, autodidakta módon megtanult ilyen tábortűz-körülre-jó szinten hangszereket (harmonika, citera), ha több lehetősége lett volna foglalkozni ezzel, szerintem benne már lett volna potenciál. Messzebbre visszanyúlva M. apai nagypapája állítólag gyönyörűen hegedült, és kiváló hallása volt, ha van ilyen, hogy zenei gének, akkor valószínűleg tőle örökölhetett bármit is Kissmajom.

Akire visszatérve: a zenét icipici kora óta imádja, itt is emlegettem ezt szinte minden róla szóló posztban - és azt, hogy az igazán jó zenét. Ő sosem hallgatott gyerekdalokat, nyilván leginkább azért, mert mi szülők nem voltunk hajlandóak bugyuta nótácskák társaságában tölteni a mindennapjainkat, de igazából ha bárhol hallott egy-egy "neki való" éneket, az sosem fogta meg annyira, hogy további ahhoz hasonlóakat keresgéljünk és mutassunk neki. Halász Juditot erőltettük egy időben, mert minden ismerős babatulajdonos koncertekre hordozta a gyerekeit, és nem akartuk, hogy kimaradjon valamilyen élményből, de hands down Zoránt vagy Abbát választott helyette, ha otthon felajánlottuk neki a két opciót; és azután azt már említettem, hogy felfedezte Paul McCartney zenéjét, és évekig az volt a go-to hangzás. Az 1-2 éves korára eső zeneszeretetet úgy kell elképzelni nála, hogy csak ha hallgatásra volt lehetőség, akkor viszonylag normálisan viselkedett (hallgatta, de azért játszott, mászkált, beszélgetett közben, és csak időnként állt meg erősen figyelni), de ha betettünk neki egy számot a YouTube-on, akkor abban a pillanatban megmerevedve fülelt, műteni lehetett volna, és meg se moccant, amíg véget nem ért - amikoris kérte, hogy "Mégecce!". De ez sem tűnt furának, azt hittük az az oka, hogy mi nem néztünk sose tévét, max heti egy-kétszer egy-egy rajzfilmet, és biztos azért köti le ilyen szinten, ha képernyő elé kerül. Arra akkor még nem gondoltunk, hogy igazából kizárólag koncerteket mutogatunk, esetleg olyan videoklipeket, amiken zenekar játszik, tehát nem valami babakompatibilisan látványos a dolog... viszont ugye látszottak a hangszerek...
Úgy másfél évesen vettünk neki egy dobkészletet, mert mazochisták vagyunk nagyon szerette mindenen reprodukálni az ütemeket: azokat az elég hosszú ritmizálós-visszatapsolós feladatokat, amiket ha jól emlékszem ovis korban kértek először státuszvizsgálaton, ő már akkor simán és hibátlanul abszolválta. És mivel rengeteget játszott vele, olyan második szülinapja környékén kapott egy picike játékgitárt - és attól kezdve körülbelül egy évig szinte nem tudtunk olyan otthoni fotót készíteni róla, amin ne lógott volna rajta, de szó szerint reggel az volt az első mozdulata, hogy belebújik, este meg az utolsó tárgy, amit lerak; kis megszakítások persze voltak, de újra és újra felvette, már komolyan aggódtunk, hogy gerincferdülést okozhat. Pár hónap múlva vettünk neki egy kicsit nagyobbat (talán 3/4-esnek hívják), amin már akár valóban játszani is lehetne; persze nem tudott, mert a finommotorikája kezdetleges volt, plusz a kis ujjaiban még most sincs elég erő, hogy lefogja a húrokat, de rendületlenül használta azért, és például a pengetést bármelyik számot meghallva tökéletesen reprodukálta.
Hamarosan ezzel párhuzamosan beköszöntött a zongora korszak is, szintén egy apró játék cuccon, amin saját számokat is írt, és rendületlenül nyomta a Beatles-t, de a gitárt egyértelműen előnyben részesítette, mert azzal el lehetett mászkálni, nem csak akkor volt buli, ha türelmesen letelepszik mellé. Tavaly valamikor viszont felfedezte az apja szintetizátorát, és elkezdett rajta klimpírozgatni, így mikor az új oviban kiderült, hogy heti egyszer lehet tanárral tanulni, akkor ősztől saját kérésére el is kezdett járni. A zongoratanárnő mindig dicsérte, hogy nagyon ügyes, de elájulva nem volt tőle, mert nem valami fegyelmezett tanítvány,  folyton elkalandozik, dumál, improvizál... viszont irtó jófej volt vele, mert nem feltétlenül erőltette a Bocibocitartkát, mint a többi gyereknél, hanem amikor látta, hogy Kissmajmot a Birodalmi induló jobban motiválja, akkor megtanította azt neki inkább. És azt viszont lelkesen és szorgalmasan gyakorolta itthon is, de annyira, hogy sokszor egy óra után már könyörögtünk neki, hogy hagyja abba végre, ő meg csak újra és újra kezdte, ha egyetlen hangott elrontott, azt rögtön észrevette, és akkor mindent legelölről... A kottát színekkel jelölgetve tanulják, ha kezébe kerül egy dal, most már csak rápillant és kapásból sorolja a hangokat, a saját kottafüzetét úgy színezi ki, hogyrápillant, mindkét kezébe felkapja a megfelelő ceruzát, és egyszerre satíroz; és kottából le is játszik nagyjából bármit, ami az ő jelenlegi elméleti tudásával értelmezhető. Az itthoni eszközön nincs is ráragasztgatva a szín a billentyűkre, mégis mindig mindent tökéletesen megtalál, és az általa már ismert dalocskáknál már egyáltalán nincs szüksége a kottára, fül után is elzongorázza, ha melléüt, javít, és másodszorra már az is berögzül. Már hónapok óta megy az is, hogy ha bárhol meghall egy számot, ami nagyon tetszik neki, akkor azt a dallamot otthon addig énekelgeti és próbálgatja (többnyire nem sokáig kell), amíg eljátsza zongorán is. És úgy általában minden általa egynél többször hallott számnál fejből pontosan vissza tudja idézni, hogy milyen hangszereket tartalmaz, melyik hol és milyen saját dallammal lép be és ki, és bármit bármikor hihetetlen tisztasággal el- és visszaénekel. Illetve nem csak a zenével, hanem mindenféle hanghatással ilyen viszonya van, mindegyik autónkról el tudja mutatni, hogy egészen pontosan hogy csinál a motorja beinduláskor, hogy kattog a Minecraft vonat kanyarban, milyen hangokat ad ki egy (nem beszélő) állat egy animációs film egyik vagy másik jelenetében.

Szóval hozzánk képest egészen kiemelkedőnek tartottuk a gyerek zenei képességeit, de mivel mi tulajdonképpen nulla-félék vagyunk, egyrészt nem nehéz minket lekörözni, másrészt fel sem tudtuk fogni, hogy egészen pontosan mennyire különleges ez...
Volt olyan, hogy vártam rá zongoraóra közben, és hallottam, hogy a nála minimum egy évvel nagyobb és legalább egy évvel régebben járó gyerekek mennyit szerencsétlenkednek, mennyire hamisakat játszanak, mert rossz helyen kezdik, és rá sem jönnek, amíg meg nem állítják őket. Eközben ő akár kotta akár hangzás alapján mindig tudja, melyik az első leütendő hang, és gyakorlatilag sosem üt mellé, vagy ha nagyon ritkán igen, azonnal észreveszi és azonnal javít. És a tanárnő szerint, ha valamiért (általában elbambulás miatt) kiesik a ritmusból, a következő hangoknál ösztönösen úgy alakítja az ütemeket, hogy korrigálja a lassulást, és ilyent állítólag csak az igazi zenészek tudnak.
Volt olyan, hogy bement hangszerismertetni meg együtt dalolászgatni a csoportjukba egy gitáros pasi, és elképedve üzente, hogy hívjuk már fel, mert hihetetlen, hogy mit művel a gyerek: miközben a többiek egy dúr-moll játék keretén belül nagyjából találgattak, ő tízből tízszer pontosan megmondta, hogy milyen hangnemben van egy adott akkord. Illetve egy random akkordsorra egyszer csak rámondta, hogy jaj, hát ez a Despacito (legutóbb nyáron hallgattuk, mikor nagy sláger volt, akkor sem orrvérzésig) - a pasi csak véletlenszerűen mutogatta az akkordokat, a számot sem igazán ismerte, de a gyerekek kérésére, hogy akkor énekelje el, rákeresett a neten, és elképedve dadogta, hogy basszus tényleg az.
Volt olyan, hogy a sípálya közepén meglepetésszerűen megállított minket, és elkezdte magyarázni, hogy a How to Train Your Dragon harmadik részében az alapzenét (kizárólag instrumental film score az, amiről beszélünk, szóval nem egy énekelt dalocska plusz szakasza) egy adott helyen, amit pontosan meg is nevezett, kiegészítették egy rövid hozzátett résszel; és tényleg.
Volt olyan, hogy egyik film zenéjét dudorászta, majd hirtelen valamire ráébredt, kombinált kicsit a fejében, és azt mondta, hogy figyelj, ebből egy adott hangsornál át lehet "folyni" egy másik film zenéjébe - és már mutatta is, és kiderült, hogy valóban van néhány hang, amik mindkettőben ugyanabban a sorrendben követik egymást, tehát zökkenőmentesen átköthető a két dallam.
És volt olyan, ami már kicsit ijesztő volt, hogy mentem tetováltatni egy kedvenc dalom kedvenc részét, viszont a sheet music oldalakon mindenhol csak két sorban, illetve gitárra vagy zongorára találtam meg, míg én egy sorban szerettem volna és énekhangra. M. kicsit alakítva rajta átírta nekem úgy, hogy szépen kiférjen és jól mutasson, viszont abban nem tudott segíteni, hogy milyen szólamban(?) éneklődik a szám. (Nem tudom, ezt így mondják-e egyáltalán, semennyire sem értek hozzá, a lényeg hogy pontosan azt és úgy szerettem volna magamra varratni, ami az énekesből kijön, de nem voltam volna biztos benne, hogy ami a kíséretben dónak van megadva, az énekelt dallamban is dó.) Lényeg, hogy félig poénból elővettük a gyereket, és lejátszodtuk neki a számot, megkérdezve, hogy az általunk megnevezett szótag az milyen hangon szólal meg - ő meg gondolkodás nélkül rávágta, hogy lila. És az ellenőrzés ellenőrzése is azt bizonyította, hogy igaza volt, természetesen, és utána csomó hangot csak úgy random leütögettünk, és persze nem volt véletlen, és szerintem ez nagyon freak-show jellegű, és egyáltalán nem normális dolog.

Szóval ott tartunk, hogy most már több egymástól független oldalról bizonyosodik be, hogy valami furcsaság van a gyerek zeneiségével, és egyre többen mondják, hogy kezdeni kellene valamit ezzel az információval. Mi semmiképpen sem szeretnénk túlerőltetni a dolgot, nem fogjuk heti többszöri oktatásra hordani, otthon gyakorlásra kényszeríteni, vagy zeneiskolába adni, de persze jó lenne valamilyen módon fejleszteni, mert ezt a lehetőséget mégsem kellene elpazarolni, főleg hogy ő is nagyon élvezi.
Ezért most azt kutatjuk, hogy egyáltalán hány évesen lenne érdemes felmérésileg megnézetni őt, mert ugye a korai képzésben részesült klasszikus zsenik háromévesen már komolyzenét írnak, viszont az átlag oktatásban 9-12 éves korban tesztelik a gyerekeket, és a kettő között jó volna találni valami aranyutat, ami csak pont annyira támogatja őt ebben a szenvedélyében, amennyire vágyik rá, de ami az ebből a vágyból kihozható maximális fejlődést is eredményezni tudja. És kellene venni egy pianínót, mert jól mutatna a nappaliban azon még nekem is lenne kedvem pötyörészni, de a szakboltokban jóval százezer fölött kezdődik egy használt darab ára, nagymamák hagyatékából származót meg nem merünk bevállalni, mert ugyan olcsón szabadulgatnak meg tőlük az örökösök, de lehet hogy egy kalap szart se érnek, csak felújításra fordított kemény összegek után.
Szóval ha valaki tud kicsikkel is foglalkozó nagyon jó zongoratanárt (az ovis sajnos már nem sokáig lesz, és magánórailag nagyon messze tanít tőlünk) és/vagy jó állapotú (csak hangolást igénylő) pianínót, ne tartsa magában. Mi meg közben a magunk módján támogatjuk a zenei hobbiját meg a rendezői ambícióit is (mert hohó, azok is vannak ám), manapság éppen úgy, hogy esténként az utasításait követve fáklyákat gyertyákat gyújtunk a nappaliban, minden villanyt lekapcsolva körbeüljük őket, és annyira hamistalanul, amennyire csak a botfülű erőnkből telik, együtt dünnyögjük az aktuális kedvenc könyvéhez kapcsolódó épp kedvenc zenéjét. Ötéves Kissmajom szülőjének lenni a világ legszórakoztatóbb dolga... :)

Comeback plans...

Nem is tudom, mikor jártam utoljára a saját blogon úgy tüzetesebben körülnézve, így sajnos most sikerült észrevenni, hogy van több mint fél éves komment is, ami fölött teljesen átsiklottam, mert ez a szar apparently mélben már nem jelez, ha bárki ír... bocsánat! :/

De jaj, rengeteg dolog történt, amit nagyon szeretnék leírni legalább rövidtett változatban, hogy el ne felejtődjön, annyira jó visszaolvasni réges-régi bejegyzéseket, és rájönni, hogy mennyi részlet van, ami elveszett volna a blog nélkül. De rengeteg dolog történik most is, és csak szaporodnak az emlékeztető célzattal elkezdett, de félig-se megírt posztok a piszkozatok között.
Azt hiszem talán a legegyszerűbb és gyorsabb Kissmajom zenei dolgairól befejezni az irományt, mert az előrehaladottabb - de voltunk mindenféle (gyógypedagógiai és pszichológiai) felmérésen is, ami megerősítette az IQ szintjéhez kapcsolódó gyanúinkat, illetve világokat jártunk be szociális téren is, mesterségesen felépítgetett, majd mindenféle kalandos utak végén hirtelen lezárt barátságok közepette, és bakker lassan aktuális az iskolaválasztás, hát kisgyerek-kisgond, majdnem öt és fél éves gyerek, a világ aggodalma, I'm tellin' ya.

Nem ígérem meg, hogy visszatérek, mert már annyiszor megtettem betartatlanul, hogy én sem hiszek magamnak, csak azt akarom mondani, hogy nagyon szeretnék... :)