"Oh, baby, baby, it's a wild world..."

Nah, megvolt az ovilátogatás. Kissmajom egyelőre nem megy oviba.
Jó, van hosszú verzió is... :)
Kezdem azzal, hogy mit tudtunk erről a helyről, illetve miért épp ide mentünk el próbálkozni. Hát főleg mert ide jár Geri, meg ők ismerik az óvónőt közelebbről is, hiszen konkrétan szembeszomszédok, összejárnak; ezáltal meg ugye nagyon közel van az új lakhelyünkhöz is, sétálva olyan tíz perc lehet. Arra tisztán emlékeztem, hogy anno beszoktatás címen, olyan fél éve talán, Popi tökre el volt keseredve, hogy a fia olyan lelkesen vonult be a kölkök közé, hogy még vissza se nézett, nem hogy sírt volna, meg azóta is szívesen jár - és hát a gyerekeink ugyan eléggé különböznek, de mivel a nevelési elveink hasonlóak, szinte biztosra vettem, hogy számunkra is ez lesz a legjobb választás.

Fél tizenegyre volt megbeszélve az érkezésünk, mert akkor kinti játszás van, és legyen idő addig bent hatszemközt lenni a tulajdonossal és egyben vezető óvónővel. Az első benyomás pozitív volt, elénk jött és úgy köszönt, hogy Kissmajot rögtön néven szólította, nagy, árnyékos udvarra invitált be, sok játékkal, különböző korú jókedvű gyerekekkel. Olyan tíz percet töltöttünk el kint a kertben, és már akkor kezdegetett nem tetszeni ez-az, de próbáltam arra koncentrálni, hogy az óvónő egyértelműen tapasztalt, vérprofi pedagógus, a nagylányok kedvesek és érdeklődőek, és Kissmajom rögtön bátran berongyol a forgatag kellős közepébe, és felpattan egy kismotorra, ami azért nem jellemző rá ennyire új és zajos helyzetben.
Ami már ott és akkor nem volt szimpatikus: 1. Rászóltak egy ötéves körüli kislányra, hogy ne mászkáljon/hintázzon az egyik fára felkötözött kötéllétrán, indoklás nem volt, a miérteket valószínűleg megbeszélték már előtte; furcsa volt, mert abban a környezetben egyértelműen csak játszási céllal lehetett ott, mint minden hasonló tereptárgy, akkor meg miért ne használhatná rendeltetésszerűen, vagy ha valamiért nem teheti (például mert a kisebbek utánozzák, és rájuk nézve potenciálisan veszélyes), akkor miért nem szerelik le. 2. Egy szintén ötéves forma kislány odajött az óvónőhöz, hogy egyik kisfiú már többedszerre az arcába berregett, és ezzel leköpte - az tetszett, hogy megpróbált magyarázatot adni a viselkedésre (nem akarattal tette, köztudottan hebrencs,  a játék hevében mindig elfelejtezik magáról), viszont a panaszkodót eléggé leteremtette, hogy miért árulkodik, ez szégyen, és miért nem az illetővel tisztázza, hogy hogyan nem kellene viselkedni. 3. Sokáig senki sem vigasztalt meg egy (Kissmajommal egyidős, méretre legalább egy fejjel kisebb) kislányt, aki pityeregve kereste a valahol rohangáló bátyját, sajnálkozásomra az volt a válasz, hogy friss jövevény, és nagyon kis akaratos meg elkényeztetett, otthonról nincs "megnevelve", mindig annak kell történni, amire ő vágyik - végül kelletlenül hozzálépett egy dadus, és elterelésileg odébbhívta magával, de nem nagyon értettem, mert még ha az aznapi negyedik hisztirohamról is lett volna szó, egy új gyereket akkor sem hagyunk magára szomorkodni (mondjuk régit sem). 4. Kicsit mechanikusnak tűnt a gyerekekkel való bánásmód minden felnőtt részéről, nem láttam személyre szabott mosolyt, semmilyen one-on-one interakciót, vagy akár csoportosat, de ami rutintól eltérő: terelgették őket, mint egy homogén masszát, többnyire globálisan figyelmeztették vagy utasították őket mindenfélékre, a legszemélyesebb gesztusok az orrtörlések voltak, és a kicsik cipőlevétele az ugrálóhoz. 5. Az óvónő kért, hogy menjünk be az épületbe, hogy körbevezessen, és csendben tudjunk egyeztetni, majd mikor mondani akartam Kissmajomnak, hogy maradjon nyugodtan, csak a közelbe megyek, rámszólt, hogy ne tegyem, hadd szokja, hogy nélkülem van itt; hezitálva engedelmeskedtem, mert ilyent sosem szoktam, mi egész pici kora óta mindent őszintén előre egyeztetünk vele, és természetesen fél perc sem telt el, már hallottam is a kétségbeesett kis hangját, hogy hol vagyok - mire az óvónő kimondta volna, hogy miért ne rohanjak, már kint is voltam, és magyaráztam, hogy semmi gond, csak körülnéztem.

Ezután bementünk, végigmutogatta a helyiségeket, mesélt a személyzetről, a házirendről, a foglalkozásokról, az étkeztetésről, a külsős programokról, a bejárási lehetőségekről, és igazából minden részlet megfelelőnek tűnt. Ami nagyon érdekes volt, hogy ő semmit sem kérdezett Kissmajomról (meg -tól sem), távozás előtt valami kapcsán említettem a korát, és tökre ledöbbent, hogy ahhoz képest milyen nagy, és milyen választékosan beszél. Én igyekeztem néha közbevetni ilyen-olyan jellemzőjét, csak hogy kölcsönös legyen az ismerkedés, amikor például azt sorolta hogy szabályok nélkül a gyerekek mennyire elkanászodnak, konfliktusokba keverednek, irigyen viselkednek, aggresszívakká és posszesszívakká válnak, bepörögnek, verekednek... egyszóval minden, amihez Kissmajomnak a világon semmi köze, és igazából elképzelhetetlen az a szituáció, amiben esetleg lehetne.
Itt is feltűnt, hogy annyira nem az oda-vissza kommunikáció híve, volt egy jelenet, amikor Kissmajom egy vasúti pályánál játszva úgy próbálta kezelni azt, mint otthon, és mivel különböző volt a szerkezet, nem sikerült neki, majd többedik kísérletnél (miközben ismételten jelezte is nekem, hogy nem megy, csak mivel az óvónő folyamatosan beszélt, nem tudtam időben felelni) türelmetlenül eldobta a mozdonyt. Ekkor hozzálépett, és ahelyett, hogy érvekkel megnyugatta volna ("Ha gondolkodás nélkül csak erővel tuszkolod az alagútba, nem fog beférni, mert keresztbe túl nagy, arra kell koncentrálni, amit épp csinálsz, látod, kicsit fordítsd el oldalra, így már keskenyebb, és máris belecsusszan...", stb.), kivette a kezéből a vonatot, és csak annyit fűzött hozzá, hogy itt vigyázni kell a játékokra, szépen használjuk őket, és nem szabad odacsapkodni, mert akkor tilos újra hozzányúlni; slussz-passz.
Azt is megjegyezte, hogy udvariasságra kell tanítani a gyerekeket, ezért ha valamibe beleszólnak, egymás szavába vágnak, tenni kell ellene - ez valószínűleg célzás volt arra, hogy nem bírtam egy negyedórás tiráda alatt nem törődni az épp izgalmas felfedezéseket megosztó Kissmajommal, ezért ha valamit közbevetett, mindig reagáltam neki, minimum egy bólintással, vagy rövid félmondattal. Kerek perec meg is mondam, hogy mivel mi a válaszkész nevelés hívei vagyunk, nálunk nem opció a legalapabb válaszok hiánya, nyilván törekedni fogunk rá, hogy a társadalmilag elfogadott normáknak megfelelően párbeszéljen a gyerek, de ez azért erősen korfüggő, és amíg nem képes komplexebb előírásokat követni, addig nem fogok rámordulni, hogy kusslegyen, amikor épp lelkesen mutat valamit.
Rákérdeztem továbbá a köpködésre panaszkodós jelenetre, aminek tanúja voltam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miért kezelik gondként, ha a gyerekek hozzájuk fordulnak mediálásért, hiszen tudtommal kifejezetten célnak kellene lennie, hogy merjenek felnőttől segítséget kérni. Amint kiderült, itt eléggé a "You're on your own!" policy dívik, nem szeretnek beavatkozni, mert jó ha már kiskorban megtanulják megvívni a saját harcaikat. Azaz a mi szelíd, nyugodt, empatikus, jószívű kisfiunkat nagyjából ötpercenként fosztanák meg mindenétől az asszertívabb többiek, és cseszhetné a bizalmat, amit egész élete során felépítettünk benne, miszerint amíg senkit sem bánt, joga van ott és azzal foglalkozni, ahol és amivel szeretne - és értelemszerűen neki is hasonló módon tiszteletben kell tartania a mások ezirányú kívánságait, illetve ha egyik félnek unfair ellenállás vagy fizikai erőszak miatt nem sikerül érvényesíteni azokat, akkor be kell avatni egy felelősen dönteni és döntést végrehajtani képes harmadik szereplőt.

Szerintem ekkor már lassan el is dőlt bennem, hogy ez nem a megfelelő hely számunkra, de a teljes bizonyosságot az egész bölcsisedés kardinális pontja hozta el, éspedig a beszoktatás procedúrája. Eleve azért nem is gondolkoztunk állami intézményben, mert sejtettük, hogy ott a leterheltség és magas csoportlétszám miatt nem várható el semmilyen eltérés a megszokott dolgaiktól, és bizakodtunk benne, hogy egy magánlétesítmény valamivel rugalmasabb. Andi posztján felbúzdulva igény szerinti ritmust vizionáltam, és Kissmajmot ismerve az lett volna a tippem, hogy egy-egy hetet adva minden lépésnek (napi egyre több idő velem együtt, de az aktív részvételem nélkül; napi egyre hosszabb intervallum úgy hogy elmegyek, de vissza-visszatérek; délelőttökre egyedül; egész napra egyedül), körülbelül egy hónap alatt kalibrálható lenne akár full-time bentlétre is - de mivel ennyi időre amúgy sem állt szándékunkban otthagyni egyelőre, arányosan rövidebb periódus is elég lett volna. Viszont szóba sem kerülhetett a felvetés, mert itt a beszokás kivétel nélkül szigorúan csak kerek egy hét, mindenfajta eddigi alkudozás határozottan el lett utasítva, mert a gyakorlat állítólag azt mutatja, hogy az ártalmas mind szülőre (nehezebben engedi el a gyereket, ha a külön töltendő mindennapokból több jelenetnek tanúja), mind gyerekre (elbizonytalanítja és nehezíti az elszakadást a szülő elhúzódó jelenléte), mind csoportra (összezavarja őket, hogy a saját anyukájuk miért nem lehet ott).
Elhiszem és elfogadom, hogy az ovónőnek ez egyszerűbb és komplikációmentesebb, de azt az állítását nem vagyok hajlandó elhinni és elfogadni, hogy egyszerűen nem létezik sírásmentes beszokás, és minden gyereket legalább egyszer-kétszer üvöltés közben le kell fejteni a szülő nyakából, ha nem is az első periódusban, amikor még hajtja a feltérképezés láza, de később, amikor rájön, hogy ez nem egy ha-van-kedvem tevékenység, hanem kötelező és rendszeres helyzet. Hogy M. heves fejrázását idézzem: "Nope, never in a million years fogom betrayelni a tiny trustját, hiszen neki csak mi vagyunk a világon. Nemadom." Számunkra ez a sírás semmivel sem jóváhagyhatóbb, mint a picibabák alvástréningezős sírnihagyása, hiszen ugyanúgy (sőt, még inkább, hiszen már nem egy ösztönlényről beszélünk, hanem értelmesről) azt üzeni, hogy nem fontos, hogy szar neked, meg kell tanulnod, hogy így működik a világ, szokd meg, törődj bele.
Szóval nem adjuk.

Most muszáj elmennem aludni, mert ragad le a szemem, de a témára még mindenképpen visszatérek valamikor, mert vannak még említésre méltó dolgok, a mi saját régi ovis élményeinktől kezdve addig, hogy akkor viszont milyen megoldást találtunk ki a jövőre nézve, amikor már nem csak a társaság szükségessége, hanem a munkába(vissza)állásom is szükségessé tenné Kissmajom felügyeletét.
Addig is, ha valaki tud a kötődő nevelés alapelveit tiszteletben tartó óvodát, ahova van is reális esély bejutni, ne fogja vissza magát, hátha épp a környékünkön lesz...