Hospital food

Ez volt egy évvel ezelőtt az ünnepi ebédem: húsleves sok répával, és édesítőszerrel készített rizsfelfújt almakompóttal. Nem volt rossz, az az igazság.

Tapasztalatom szerint kórházban érdemes azt mondani, hogy az ember csökkentett szénhidráttartalmú menüt kér; én legalábbis mindig jól jártam a diétámmal,nem csak egészségesebb, de finomabb is volt, mint a sima kaja - például gyanús összetételű fasírtok helyett nekem mindig grillezett sovány húst adtak, desszertnek nápolyi vagy keksz helyett gyümölcsöt, és reggelire meg vacsorára teljes kiörlésű zsömlét. Nem mondom, hogy szigorúan betartották a 150 g CH előírásomat, néha még így is igencsak megugrott volna a cukrom, ha mondjuk a teljes adagot egyszerre megeszem, de különösebb panaszom sosem volt, és díjaztam az igyekezetet.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan főznek ennyire normálisan abból a semmi pénzből, amit az állam nem stadionépít el erre szán… (Igen, születésnapomon politizálok a gyerekes blogomon.)

Kinézetre is rendben van

No news is good news

A dokim tulfelt, es en imadom ezert. Esett szo rola, hogy esetleg hazaenged, es akkor naponta be kell jarnom ultrahangra es NST/CTG-re, de vegul ma ugy dontott, hogy megse - ha nem banom, maradjak inkabb, o ugy nyugodtabb; es en nem banom. Utalom, amikor vizitkor, ha o epp nincs jelen, egyik okoska fiatal orvos mindig belepofazik, es fontoskodva elismetli a tutit a tapasztaltabb kollegak bologatasara varva: hogy igazabol nem erti a beutalasomat, mert nem korosan keves a magzatviz, csak az atlagosnal kevesebb. Olyankor legszivesebben a pofajaba orditanek, hogy te kis taknyos kocsog, ez az ember ott kisert a kezemet fogva, mikozben vegigkuzdottem egy evnyi sikertelen stimulalt cikluson, egy meddosegi kozponton, es egy muszaj-terhessegmegszakitason, ha nem baj, akkor talan inkabb ne tudd jobban mint o, hogy nekem mekkora a tet, es mennyire fontos, hogy egy rajtam mulo pillanatig se kockaztassam, hogy ez a gyerek egeszsegesen megszuletik. Mindenki mas tok aranyos egyebkent, imadom ezt az osztalyt, egyszeruen olyan a hangulat, amilyent csak filmeken lat az ember - mutogatni kellene oket, hogy igy is lehet, mert nyilvan ok sem keresnek tobbet, mint barki mas a szakmaban, szoval nem penz kerdese az egesz; then again nekem nagyjabol mindig mindenhol kellemes tapasztalataim voltak az egeszsegugyisekkel, szoval lehet, hogy csak az atlagember picsog indokolatlanul sokat en vagyok kivetelesen szerencses.

Ma vagyok amugy 37w1d, vagyis a koraszulottseg veszelye mogottunk van, barmi es barmikor tortenik. A magzatviz nem szaporodott meg, de nem is csokkent, szoval uszkalas es tudofejlodes fronton a helyzet egyelore valtozatlan - persze ez fokozatosan modosulni fog, ahogy Kissmajom tovabb no es meg jobban kitolti a helyet, illetve akar egyik naprol a masikra is le tud esni valahogy a szint, meg szivargas nelkul is (nem tudom, pontosan mi a titka, de volt ra pelda a kornyezetemben), szoval ezen a fronton csak ovatosan lelegzunk fel. Ezen kivul mindharom flow normal, a mehlepeny erettsegi foka egyes (vagyis vegre eljutott az en kis abnormalisan fitt tartozekom is oda, ahova mase mar a masodik trimeszter vege fele), es az NST/CTG szerint a mehem komolyan gondolja az osszehuzodgatos feladatat is - nem, tovabbra sem erzek meg csak kemenyedest sem, nem hogy fajast, csodalkoztak is a noverek, mert volt olyan, hogy 80%-ra felugrott a mutato. A gyerek meretei tokeletesek, fejatmeroje 92 mm, fejkorfogata 333 mm, haskorfogata 330 mm, combcsontja 72 mm, becsult sulya 3100 gramm, vagyis tartjuk a beirt jovo szerdai datumot.
Tovabbra sem rossz itt bent amugy, a szobatarsnom mar szombaton reggel atkoltozott a babajahoz a koraszulott osztalyra, szoval egyedul vagyok a ketagyasban; azt nem bannam, ha bepakolnanak ide egy frissen szultet, mert egyreszt elleshetnem tole a teendoket, masreszt kedvemre bamulhatnek vegre egy kisbekat (jelenleg a folyoson setaltatottak kozott szoktam kielni ezen a vagyamat, de ott megiscsak creepy lenne latvanyosan lecovekelni es percekig gyonyorkodni idegen emberek csemeteiben), de ugyanakkor az elozo csaj oruletbe kergetett a veget nem ero panaszkodasaival, szoval talan jobb igy. (Hasznos volt azert az az egy nap vele, mert megtudtam peldaul, hogy csaszar elott nincs beontes, utana csak hat orat kotelezo fejemelgetes nelkul fekudni, mar az orzoben ott lehet velunk a baba, es felszivodo varratokkal dolgoznak.) A mutet napjan majd at szeretnek koltozni egy alapitvanyi szobaba, ha lesz hely, mert ott van sajat furdo, es nem kell messzire elcaplatni egy pisilesert vagy zuhanyzasert, de addig teljesen jol elvagyok itt, a folyoso vegi kozos helyisegek sem zavarnak, mert tok tiszta es kulturalt mindegyik.

Tegnap egyebkent M. kilopott delutan, mert az egy oras es esti hetes vizit kozott csak elore megbeszelt vizsgalatok vannak, es hetvegen semmi, csak a vacsora, amit mindig itt hagynak, ha epp nem vagy jelen; ugyhogy a kis korhazi outfitemben tundokolve elvitt a szuleihez, ahol kaptam finom vasarnapi ebedet, amibol pukkadasig ettem... meg a vegen a korhazazas alatt fogok meghizni. (Jah azt akartam irni mar, hogy tok erdekes, hogy valoban mennyit javul az inzulinerzekenyseg igy a terhesseg vegere: felelotlenkedni termeszetesen igy sem szoktam, de peldaul az olyan mennyisegu es osszetetelu szendvicset, amit csak par hettel ezelott nem ehettem meg ebedre, mert megdobta a cukromat, most siman bereggelizem, raadasul kesleltetett idopontban, het helyett nyolckor, mert annal korabban vizsgalatok vannak meg, es meg minimalisan sem emelkedik meg tole.) Aztan autokaztunk egyet a gyonyoruen kivilagitott varosban, amihez jofajta unnepi dallamokat is hozott... imadom ezt a fiut!
Es utkozben, mikor a karacsonyi csodatortenetrol szolt az enek, nagyon sokszor eszembe jutott a Kissmalacz, es mint ettol mindig, csordultig feltoltodtem szeretettel es nyugalommal... Es csak azt akarom mondani mindenkinek, aki most friss vesztesegtol szenved, hogy ha belolem indulunk ki, akkor lesz majd ez sokkal jobb nekik is - olyan, amikor a fajdalom helyet teljesen atveszi a hala es az orom, hogy ok mindig ott lesznek nekunk, mintha letezne az egen egy-egy kizarolag nekunk teremtett csillag, amit senki mas nem lathat, de rank mindennel fenyesebben ragyog.

Ekezettelen korhazi szulinapos

Miutan harmincot evet sikerult leelnem nulla nap korhazazassal (a tavaly nyari laparkor volt my first ever), a harminchetedikbe lepes kipipalasat a Peterfy szuleszeten abszolvalom. Semmi izgalom, hal'Istennek Kissmajom meg bent van a helyen like he's supposed to, tovabbra is szepen novekszik, jol erzi magat, es lathatoan legkevesbe sem erdekli, hogy allitolag bovebb furdozes jarna neki.
Az ugy volt, hogy hetfon letudtam az utolso diabetologiat, ahol meg lettem dicserve, es nyugtatva, hogy tobbet nem is kell mennem, innentol mar csak javulni fognak az amugy is jo ertekeim. Aztan kedden beugrottam a gyerekorvoshoz, aki eloben ha lehet meg tunderebb, mint telefonon, es megbeszeltuk a kovetkezo teendoket. Szerdan elmentem a sajat dokis terhesgondozasra, tisztaztuk, hogy hogyan zajlik majd a szules (M. bent lehet csaszarnal is, yay!), es mondta, hogy csutortokon reggel megejtjuk az elso NST/CTG vizsgalatot. Es az volt a terv, hogy matol elkezdem kivenni a maradek szabadnapjaimat, par napig negyorasan, aztan egesznaposan, es szulesig lotyogok az unnepi hangulatu varosban, es szep raerosen befejezem a babara varos elokeszuleteket. Na ez utobbi nem egeszen jott ossze, helyette tegnap hajnaltol ejfelig rohangasztam, intezkedtem, pakoltam, atszerveztem, aminek kovetkezmenyekeppen azzal aludtam el es ebredtem fel, hogy menten ketteszakad a derekam - ugyhogy most nagyjabol olyan erzes csak dogleni itt a feher vasagyon, mintha egy luxushotelben wellnesshetvegeznek (ahol rejtelyes modon eleg gyakori az ajton at beszurodo csecsemosiras)...

Szoval tegnap reggel rakotottek a gepre, ahol kiderult, hogy ugyan en a vilagon semmit sem erzek belole, de suttyomban egesz intenziv mehtevekenyseget produkalok, amire a gyerek ugyesen reagal is. Nagyon vicces dolog ez az NST/CTG nem tudom, hogy nevezheti barki is unalmasnak, en imadom latni-hallgatni, hogy hogyan mukodik a pici szive, hogy gyorsul zakatolossa, mikozben epp kirugja az oldalamat, es hogy tunik el a jel, amikor odebbmaszkal az erzekelotappancs alol... ha szabadna, egesz nap ott ucsorognek a kenyelmes fotelben, es ezt figyelnem. A gorbeink tehat szepen szinkronban voltak, elojegyeztunk engem csaszarra 18-ara, a doki mondta, hogy gyorsan nezzunk rank ultrahangon is, aztan elkezdett hummogni; mielott elajultam volna, jelezte, hogy ugyan nincs baj, de a magzatviz mennyisege tovabbra is a kellettenel kevesebb, szoval ha nem banom, o a biztonsag kedveert a mutetig felvenne megfigyelesre. Nyilvan nem bantam, az aggodos (es az utobbi napokban ismetelten borzalmasakat almodo) felem meg orult is, hogy na, vegig szem elott leszunk, profi orvosok altal kovetve, a leheto legbiztonsagosabb helyen - de a control freak enem elegge ideges lett, hogy basszus szo szerint semmi nincs kesz a Kissmajom fogadasara, hat hogy a fenebe akarok en igy szulni?!
Elso korben bementem a munkahelyemre, bejelenteni, hogy akkor en most meg korulbelul annyi ideig leszek, amig lementem a geprol az otthoni dolgozashoz szukseges doksikat, es osszepakolom a hazavivos cuccokat az iroasztalrol; ettol a fonokom kisebb panikrohamot kapott, ugyhogy plusz fel oraig ottragadtam gyozkodni, hogy minden rendben lesz, nem meghalok, csak epp nem leszek folyamatosan elerheto a megoldoember szerepben. Mikor hazaertem, M. a nappali kozepen ult a foldon, es epp a kisagy osszerakasi instrukcioit bongeszte fejvakargatva - ettol valahogy rogton elmult minden ketsegem, es lelkesen betarsultam az akcioba. Amig o szerelt, es szunetekben ket kulonbozo ceg ugyeit oldogatta meg tavsegitseggel, addig en teljesen felforgattam az eddigi rendet a haloszobankban, szortiroztam ket nagy fioknyi babaruhat az elso honapokra, elokeszitettem minden hasznalati eszkozt a Kissmajom erkezesere, plussjatekoktol etelmelegiton at mellszivoig, es bepakoltam a korhazi dolgainkat is. Neha lerogytam szusszanni, es szemermetlenul kihasznaltam, hogy M. minden aron ki akart szolgalni: olyankor csak ide-oda mutogattam, mint egy kiralyno, es minden hirtelen a helyere kerult.

Ma reggel meg bevonultam, a dokim mint mindig, mindent intezett, varakozas nelkul helyet kaptam egy csinos ketagyas szobaban, mertek lazat es vernyomast, adtam vert es vizeletet, ujfent ucsoroghettem az NST/CTG-en, es volt egy gyors ultrahang. Holnap lesz majd reszletesebb is, de egyelore minden rendbennek tunik, nem kell elorebb hozni a mutet idopontjat: a flow tokeletes, Kissmajom jol van es nagyon aktiv, az alap meretei teljesen megfelelnek a koranak (holnap szemfulesebb leszek, es megprobalom telefonnal felvenni a diktalast, mert annyi adatot keptelen  vagyok egy hallasra megjegyezni).
Nem mondom, hogy szuletesnapomon nem lennek szivesebben a tervezett programunkon, miszerint eszunk egy finomat a torzskocsmankban, korbeautokazzuk a varost celtalanul, aztan kisorsoljuk, hogy melyik buta karacsonyos filmunket nezzuk meg eloszor iden... de nem vagyok kedvetlen. Most komolyan, ki az, aki tiszta lelkiismerettel kijelentene, hogy ez micsoda kellemetlenseg, azok utan, ami miatt tavaly ilyentajt ugyanitt vartam...? Egeszsegesek vagyunk, vigyaznak rank, hogy azok is maradjunk, es szentestere hazavihetem a fa ala a kisfiunkat... kell ennel tobb az elettol?! Arrol nem is beszelve, hogy meg az ebed is isteni volt - to whom it may concern: korhazban mondjatok, hogy 150 gramm szenhidratos dietan vagytok, ez mar tobbedik alkalom, hogy meglepodom, mennyivel finomabb a diabetikus menu, mint a sima. Jah es van olyan fem bevasarlokocsim is, amiben majd tologatni lehet a Kissmajmot! :)

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (2.)

Bevásároltam megint, most már tényleg majdnem minden megvan, ami kellhet - még egy utolsó utáni menet lesz, de azt már valószínűleg M. fogja megejteni, miközben mi kórházazunk: rendeltem egy pihenőszéket (raktáron nem volt), kiválasztottam egy hordozót (egyelőre csak bérlésre), és lehet hogy kérek majd egy szoptatós párnát is (de előbb megnézem, hogy szükséges-e egyáltalán, és ahhoz egyelőre hiányzik a főszereplő).
Ami hatalmas elmaradás, és fogalmam sincs, mi lesz vele, az az köldökzsinórvér-levételes dilemma... ezért a cím is, és a felkérés, hogy légyszi gyertek mesélni meg együtt gondolkodni megint. Mi egyelőre inkább az igen felé hajlunk, és persze a vágy felé, hogy ez legyen életünk legrosszabb befektetése, de nagyon ideje lenne ezen a ponton túllendülni, és dönteni, és intézni is végre. Olvastam én már mindent pro és kontra, tudom, hogy ez inkább egy ilyen kelet-közép-európai (vagy hogy írják ezt helyesen) divat, de azt is, hogy Nyugaton cserében vannak közösségi őssejtbankok, és egyáltalán másképp működik az egész donor dolog. És persze olvastam, hogy azon túl, hogy mire használható majd fel, és mennyi mindenre nem (ez utóbbi annyira nem befolyásol, hiszen történt már velünk ugye "többtízezerből egy" fajta véletlen), simán megeshet, hogy nem megfelelő a fagyasztás és/vagy tárolás, és hiábavaló pénzkidobás volt minden. De ez még bele is férne akár, ami igazán idegesít az viszont az, hogy a négy cégből, amelyik Magyarországon foglalkozik ezzel, csak egy van, ahol visszajár az előleg, ha esetleg sikertelen a mintavétel (kevés, szennyezett, stb.), tehát semmi garancia nincs arra, hogy ha leperkálok egy tetemes összeget, akkor legalább az egész komplikált folyamatnak az első lépése biztos. Na most ez az egy cég az szlovák, mi meg szívesebben választanánk helyette a biztosabb hátterűnek tűnő belgát, még ha drágább is, csak nyilván potyára nem szeretnénk fizetni. Szóval marad a kérdés, hogy mi legyen vajon? Ti mit csináltatok vagy csinálnátok - és hol? És miért? Help!

Kissmajom amúgy jól van, szerintem már nem olyan nagyon kényelmesen fér odabent, mert mostanság ébrenléti időszakokban inkább csak ilyen türelmetlen, gyors és éles minimálmozdulatokkal operál, amik néha eléggé fájdogálni tudnak, de ettől függetlenül alig várom őket. Beiktatott egy programváltozást is: este tíz után egészen lenyugszik, és ehelyett már reggel hétkor fent van órákon át ficeregni, ami nyilván kényelmes lenne nekünk majd születés után, de sokkal viccesebb, amikor igazi gamer's son módra éled, szóval nem bánom, ha nem lesz tartós az új szokás. A feje még mindig ugyanott van, egészen sokszor dugdossa egy simire a tenyerembe, amit imádok; természetesen aggódni is szoktam, mert néha, ha elfeledkezem magamról, és hirtelen előrehajolok (nem gyakran van ilyen, legtöbbször nagyon is tudatában vagyok a hasam által képzett akadálynak - annyira, hogy ma reggel például M. adta fel a cipőmet), akkor konkrétan érzem, ahogy hozzányomódik a bordámhoz... remélem ilyen módon nem lehet kárt tenni egy babában, annál csak okosabban van összerakva a női test...
Tegnap végre felhívtam a gyerekorvost, úgy érzem jó választás volt, már telefonon is tündéri egy néni, kedden megyek majd hozzá megismerkedni és recepteket kapni. Jövő héten egyébként szinte minden nap van valami dokis program, csütörtökön a védőnő is jön látogatni, úgyhogy most már tényleg-tényleg csak fél napokat fogok munkába járni (ezen a héten ez nem egészen jött össze, hiába terveztem), és pénteken, mivel szülinapom lesz, még felet sem. Az utána következő héten meg kiveszem a maradék szabadnapjaimat, és onnantól csak otthonról dolgozom már, azon a pár projekten, amiket majd szülés utánra is magamnál tartok.
Jah és hétfőtől már nincs semennyi Meforal sem, és teljesen ügyes a cukrom, úgy látszik tényleg igaz ez, hogy nő az ember inzulinérzékenysége így a végén. Ésésés híztam egy kilót, még talán többet is, 66,5 voltam tegnap egy kevéske reggeli után - azért remélem ebből legalább fele megint a Kissmajom, annyira örülnék, ha a jövő heti méretével megint meglepetést okozna.

Ennyi nagyjából. Ma 35w5d, és a hivatalos kütyü szerint pontosan harminc nap van még hátra a találkozásig; azért nagyon remélem, hogy majd a szerdai ultrahang után ki meri jelenteni a dokim, hogy itt semmilyen forgolódás nem lesz már, és mond egy konkrét dátumot a császárra. Én nem is értem, hogy aki természetesen szül, az hogy bírja a várakozást az utolsó hetekben-napokban, nekem már most tele van a testem-lelkem pillangókkal, pedig azért ez még messze nem a célegyenes. Tegnap este elképzeltük, hogy egy hónap múlva majd ugyanígy ülünk a jó meleg szobában, annyi különbséggel, hogy jó kis karácsonyi hangulat lesz, és valamelyikünk mellén mindig ott szuszmákol majd egy édes pici lény, akinek a nyakába lehet fúrni az orrunkat jól.

Életzajlás

Az elmúlt három napban nagyon el voltam kapatva, Kissmajom velem együtt ébredt reggel, és gyakorlatilag este elalvásig egyfolytában nyüzsgött, néha akkora mozdulatokkal, hogy azt hittem, kibújik az oldalamon; ma már valamivel csendesebb, de azért már bejelentkezett, drága anyanyugtató babám. Mikor ilyen hiperaktív, akkor amellett, hogy nagyon élvezem, mindig megígérem magamnak, hogy egy-egy bambócább napján majd emlékezni fogok erre: hogy vannak ilyen változások, hogy vannak lusta napjai, és simán lehet, hogy attól még a következő az folyamatos edzés lesz, szóval próbáljam visszafogni a parát. De hát logikát és belátást számon kérni egy terhes nőn... szegény M. tudna mesélni az ehhez kapcsolódó lehetőségekről és valószínűségről...
Amúgy ma vagyok 33w4d és szerintem még mindig nem fordult be, a szívem alatt ugyanis esténként rendszeresen kidug egy határozottan gömb alakú valamit, ami ugye csak a buksija vagy a kis segge lehet, de bármelyik is az, nincs kifejezetten születési irányban: vagy függőlegesen ül bennem, vagy teljesen keresztbe fordulva fekszik, kényelmesen felpolcolt alsótesttel - de inkább az előbbi, mert a durvább rúgásokat alhas tájékán kapom, köldök felett inkább csak kaparászás van és apró éles ütések.

Megint voltam diabetológia kontrollon, meg lettem dicsérve, hogy nagyon szépek az értékeim, december elején kell újra mennem csak, és az már valószínűleg az utolsó alkalom lesz. Egyébként ezen a héten és a következőn már csak napi fél (500 milligramm) Meforalt szedek, aztán vége annak is - egyelőre csak az ebédnél látok minimális nehézséget, tegnapelőtt 7,6 lett a cukrom a szokásos módon összerakott szendviccsel, tegnap a kenyérmennyiség kis csökkentésével már csak 7,2, ma tovább próbálom a finomhangolást, és remélhetőleg sikerül visszamászni a tökéletes tartományba. Mutattam a dokinak amúgy ilyen méréseket (az elmúlt hónapban olyan heti egy alkalommal másztam kicsit 7 fölé, mindig kísérletezős kajákkal persze), de azt mondta, hogy egyrészt azért ez nem nevezhető nagyon magasnak, és amíg nem tartós vagy legalábbis gyakoribb, addig csak így tovább.
Voltam továbbá kardiológián, ahol egy tündéri doktornő megnézte az EKG eredményt, és megcsinálta a szívultrahangot; házidokim megint kiválóan szerepelt, ugyanis ebben is igaza lett: mitralis prolapsus, vagyis egyik billentyűm valamivel lazább a kelleténél. Állítólag az emberek, és ezen belül főleg a nők nagyon nagy százalékánál ez így van, és soha senkinek nem tűnik fel, valóban semmi teendő nincs vele, csak annyi, hogy jövőbeni műtétek esetén antibiotikumot kell kapnom majd, mert hajlamosabb vagyok baktériummegtelepedésre. És a vérnyomásom nagyon ügyes, hogy ilyen alacsony, de azért igyak sokat, mert az segít a pulzus moderálásában is.
Aztán voltam fogászati ellenőrzésen, ahol kiderült, hogy a terhesség csinált nekem két lyukas fogat. Azt nem tudom, hogy hogy állapította meg, mert hozzám sem ért, csak egy perc alatt felületesen benézegetett, sérülés nem látszik, mert nekem is megmutatta a gyanús helyet, de észrevett egy kis elszíneződést, ami nekem sajnos a hátsó részen több helyen van... namindegy, nem volt szimpatikus ez az új ember, nem is megyek vissza hozzá, hanem majd M. orvosához akarok. De mivel semennyire sem fáj, és semmire sem érzékeny a megnevezett két fog, az a tippem, hogy nagyon újkeletű rosszalkodás lehet, és azon gondolkozom, hogy szülés utánra halasztom a dolgot, két hónap alatt csak nem lyukad be az agyamig. Tudom, hogy valószínűleg nagyon biztonságos, és nem én vagyok az első terhes, akit kezelnének, de ha lehet én most nem szeretnék semmiféle érzéstelenítést - azt meg mégsem akarom csinálni, hogy csak akkor maradok megcsináltatni, ha nem is lesz rá szükség, és ha úgy alakul és elővesznek egy injekciót, akkor kiugrok a székből és elrohanok.

Munkafronton is változások vannak, ugyanis egyszer csak feltűnt, hogy novemberből hátra van még tizenöt munkanap, nekem meg tizenkét szabadnapom maradt idénre... Azt nyilván nem tehettem, hogy akkor bejelentem, hogy a héten még vagyok, és viszlát, meg igazából nem is akarnám még befejezni.
Furcsa az emberek hozzáállása ehhez is mifelénk... már rengetegen kérdeztek rá például hónapokkal ezelőtt, hogy miért nem megyek el táppénzre, aztán most már hetek óta napi szinten érdeklődnek, hogy jéjzusmária miért dolgozok még, hát kezdjem végre el a szülési szabadságot; és valóban alig ismerek olyan terhest, aki legkésőbb félidősen ne lépett volna le a munkahelyéről, akár volt baja akár nem. Szerintem nagyon szomorú, hogy az emberek nagy része ennyire utálja a munkáját, és az még inkább, hogy még tőlem várnak mentegetőzést, amiért vagyok olyan szerencsés, hogy én imádom az enyémet. Mert értem én, hogy van olyan helyzet, amiből megváltás az otthonülés, akár azért mert fizikailag megerőltető, akár azért mert stresszes a környezet, akár azért, mert veszélyeztetett a kismama, vagy tényleg kín neki a terhesség (ötpercenként kirohan hányni, a megváltozott teste miatt fáj valamije, gyakran keményedik a méhe, stb.) - de könyörgöm, hogy a fenébe jutottunk oda, hogy ez az állapot egyenlő egy súlyos betegséggel?! Nekem most, a nyolcadik hónap közepe felé van olyan, hogy az íróasztalnál való üldögélés a munkanap végére már kényelmetlen, de fél műszakot simán lenyomok még mindig, és őszintén szólva bele is hülyülnék az unalomba, ha hónapokig kellene otthon lennem céltalanul, teljesen egészségesen és mindenféle kreatív/produktív feladat nélkül. És érdekes elkeserítő, de valamiért én meg a hozzám hasonlók vagyunk a gonosz fiúk: felelőtlen karrierista picsák, akik ennyit (értsd: fél éves indokolatlan punnyadást agyatlan internetezéssel és/vagy értelmetlen tévénézéssel körítve), nem képesek megtenni a születendő gyerekükért, versus hős anyák, akik azonnal kiíratják magukat, és hónapokig döglenek tétlenül, mert azzal mennyire példásan vigyáznak az utódra.
Nem szokott meghatni az ilyesmi amúgy, tipikus balkáni mentalitás, mint annyi minden itthon, szokjam meg vagy lépjek civilizáltabb vidékre, tudom; csak gondoltam érdekességként lejegyzem, ha már témánál vagyunk. A saját út, mert onnan lyukadtam ki ide, az lesz, hogy ettől a héttől elkezdtem csak négy órákat bent lenni (ha van valami sürgős-fontos megoldandó, akkor persze ráhúzok bármennyit, de a terv ez), mellette letudom az orvosokhoz járást, a halogatott baba-related bevásárlásokat és fészekrakós intézkedéseket, aztán majd meglátom, hogy jövő hónap elején mikor sűrűsödnek be annyira az utolsó száz méter körüli teendők, hogy a fennmaradó napokat már ki kell vennem teljes szabadságként. A főnököm azt szokta mondogatni, hogy ha így bírom, akkor majd az irodából fogok bemenni a szülőszobára, amit nem is bánna szegény, annyira kétségbe van esve, hogy mi lesz, ha eltűnök. (Otthonról is dolgozni fogok, az lesz - de ez egy másik jéjzusmária téma, amit nem most akarok kifejteni.)

És a végére a fohász és a jóság. Apu ma szívmegnézésen van, megint megfestik az ereit, és kitalálják, hogy elég-e újabb sztent a helyzet javítására, vagy valami drasztikusabb beavatkozásra lesz szükség; várom a hívását a beszámolóval, és legynejóllegyenjóllegyenjól! Közelednek az ünnepek, narancsillat terjeng és fények villognak mindenhol, és lassan elkezdik elárasztani a világot a gyagya karácsonyi nóták, amikért odavagyok; legyen gyönyörű telünk és jövő évünk!

Egészségünkre!

Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:

A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.

A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!

Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és  biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.

Lil' man

Gyors munkaidőbeni összefoglaló, mert mindjárt értem jön M. és lelépek jól, bele a szépséges meleg őszbe; nagyonjónekem!

Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.

Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.

Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.

Kerekszámos - a jó fajtából...

Aszondja a ketyere, hogy "30 weeks and 0 days pregnant. Only 70 days to go!" Vagyis két hónap, basszus... két hónap, és meglátjuk és összeszeretgetjük a fiunkat...
Már ezerszer elképzeltük, ahogy hazahozzuk ide az imádott meleg nappalinkba, ahol majd a karácsonyfa fényei világítanak és finom narancsillat lesz, lepakoljuk a kanapéra a hordozójában, aztán körbeüljük, mi ketten meg a cicák, és csak nézünk nagyokat, hogy milyen csoda történt velünk.

Épp ma írta Audrey, hogy az ő gyerekük mintha felismerné az apját - szerintem nem butaság, komolyan Kissmajom is csinál ilyeneket, hogy nagyon csendben elvan egy rövid ideig, aztán mikor már hiányolom az aktivitást, csak szólok M.-nek, aki bebzzzget hozzá (ez úgy történik, hogy a hasamra rakja mindkét kezét, és áramütést imitálva "megráz" az ehhez illő hangeffekttel egyetemben), és a gyerek másodperceken belül beindul; és már most kirekesztős szövetséget gyanítok, mert ugyanezt nekem akkor sem adja elő, ha hosszasan ugrándozok és közben kedvesen szólongatom. Egyébként manapság nagyon elégedett vagyok vele, nincs alkalmam aggódni, mert szinte folyamatosan mocorog, amikor épp nem intenzív bulizás megy, akkor is helyezkedik, forgolódik, ki-kirúg... most úgy érzem, hogy már megfordult fejjel lefelébe, mert pár napja csak a hasam alsó részén vannak már azok az apró kis éles böködések, amiket tippem szerint a kezecskéivel produkál, és közvetlenül a köldököm fölötti bal oldalon és a mellem alatt a nagyobb dobbantások, amiket azt hiszem a lábaival. És van már olyan jellezetes durva hashullámzásom is, amin mások videóin annyiszor szörnyülködtem - saját bőrön leginkább nagyon vicces dolog, és teljesen mesmerizing, órákig el tudnám nézegetni, majd fel is veszem mutatóba, ha egyszer eszembe jut nem csak bámulni.

Holnap délre megyek diabetológiás ellenőrzésre, délután nőgyógyászhoz terhesgondozásra, este háziorvoshoz feliratni az utolsó adag Meforalt (ami már gyakorlatilag a leépítős fázisra kell majd), aztán csütörtökre a Magzati Diagnosztikai Központba van időpontunk az aktuális nagy UH-ra.
A cukrom jó, sőt mondhatni nevetségesen jó, hál'Istennek. Délután konkrétan még sosem tudtam olyasmit enni, ami 5,5 fölé vitte volna, pedig tényleg kísérletezek (jó, persze nem ész nélkül, de egy-egy kis méretű túrórudi, müzli- illetve fehérjeszelet, vagy egy cseppnyi karamellel összeragasztott csupa-magokból álló "keksz" volt már próbából a hús-zöldség kombó mellé), néha teljesen fölöslegesnek is érzem uzsonna vagy vacsora utánra időzíteni a napi szúrópróbámat. Az éhgyomri érték mindig ideális, a reggeli utáni szintén, mondjuk ott a jó eredmény érdekében ritkán érem el a 20 gramm szénhidrátot, és amit megeszek az is mind lassú felszívódású, a kenyeret például teljesen hanyagolom, még a diabetikusat is. A tízóraisat párszor sikerült 6,5 körülire ugratni, hiába eszek csak gyümölcsöt, úgyhogy ott figyelek nagyon, hogy ne gigakörtét válasszak és ne nagyon édes almát; ahol néha rezeg a léc az az ebéd, ott néha volt 6,9 is, amiből arra következtetek, hogy ha desszertet is szeretnék (vagyis valami gyors felszívódású finomságot a végére), akkor nekem összeségében sok az ott előírt 50 gramm szénhidrát - így nem is erőltetek ennyit, bátran zárok két kocka 80% kakaótartalmú csokival, viszont az előtte elfogyasztott dolgokkal sosem megyek 30 gramm fölé. Most épp azt remélem, hogy menni fog ez végig, és nem kell majd durvítani és inzulinra váltani, de nem akarom elszólni magam, mert gondolom majd még holnap is derülnek ki dolgok, amikor beviszem nekik a gyűjtött vizeletmintát.

Jah, és van valami teljesen freak dolog! Én mániákus szőrtelenítő voltam világ életemben, gyűlölöm mindenhol a fejem kivételével, és vad következetességgel és gyakorisággal irtom, mert a bőröm hófehér, a rondaság meg fekete és erős szálú, és a testképzavaromnak meghatározó része volt mindig is, hogy már akkor is jetinek éreztem magam, ha szabad szemmel láthatatlan (értsd: félmilliméteres) volt a kibújó termés. Ez azt jelenti, hogy konkrétan idegbajt kapok, ha heti egyszer nem epilálhatok mindenhol, még a karjaimon is egész fel (ahol M. szerint csak képzeletbeli szőrzettel rendelkezem); gondolkoztam már végleges lézeres megoldáson is, de senkit sem ismerek, akinél normálisan működött volna, az meg nekem nem segítség, ha csak kevesebb lesz, mert mindenképp bajlódni fogok vele akkor is. Réges-régen gyantáztam illetve -tattam, de amióta felfedeztem a számomra ideális géptípust, azóta egyszerűbben oldok meg mindent; ritkult is sokat és meg is szoktam, szóval mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt mindenféle fájdalomérzet mindenhol (beleértve a bikinivonalat és hónaljat is), csak az időt sajnálom rá néha, mert a beteges alaposságom miatt másfél óráig is eltart egy menet.
Mikor félidő körül elkezdett pihésedni a hasam, készültem arra, hogy gyakorítanom kell majd az akcióimat, mert különben bemajmulok, nagy meglepetésemre azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, újabban bőven elég háromhetente leszedni, és még akkor is alig van mit. Ilyen szép természetesen simának és makulátlannak utoljára kamaszkorom előtt érezhettem magamat - gondolom szülés után megszűnik a hatás és térhetek vissza a régiekhez, de kibírom ezután is, csak nagyon furcsa...  mert most elméletileg több tesztoszteron kering bennem, és akkor hogy lehet ez vajon...?
Jut eszembe: most jön el lassan az, hogy borotválni viszont már csak vakon tudok, esetleg tükörrel, ami elég időigényesnek, szerencsétlenkedősnek, és őszintén szólva balesetveszélyesnek tűnik. Nem tudom, kismamáknak ér-e menni full intim-gyantára, vagy intézzük el családilag, és nem egészségügyis idegen inkább ne piszkáljon a bejárat közelében, ha nem muszáj... first world problems...

It's a miracle!

Van egy nagyon kínos vallomásom, kéretik csak diszkréten kiröhögni, ha muszáj. (Muszáj lesz.) Ez is cukor-vonatkozású, ugyanis hál'Istennek manapság ez a legnagyobb gondom - hogy mekkora, az mindjárt kiderül alább.

Hétfőn reggel a diabetológián kezdtem, ahol annyi érdemlegeset sikerült csak intézni, hogy ezúttal hivatalosan is átkerültem a jófej fiatal doki betegei közé; aki ugyan épp nem volt ott, de amint kiderült bizonyos napokon asszisztensileg osztozik a doktornővel az inzulin-szakértő nővéren, úgyhogy végül mégis bekerültem az utóbbi "rendelésére". Feljegyzett engem meg a vérnyomásomat (64,3 kiló valamint 110/80-88), végigfutotta a méricskélt cukorértékeimet, mondta, hogy egy pár tizedet valóban ugrálhat a idegeskedéstől, úgyhogy ne idegeskedjek (Okey-dokey then!), adott beutalót a szemészetre, ahol szemfenék vizsgálatot fognak végezni ellenőrzésképpen, és mondta, hogy várnak vissza két hét múlva délután, amikor már nem csak egyedül lesz; gyűjtögetnem kell tizenkét órán át a pisimet egy üvegbe, majd összerázni és a keverékből vinni nekik egy kémcsővel, it should be fun.
Ezek után a tegnap eseménytelennek ígérkezett, legalábbis amíg végre nem hajtottam a szokásos napi szúrópróbaszerű mérésemet, ezúttal egy órával a tízóraira elfogyasztott húsz dekás alma után. Nézem a kijelzőt, 7,2 - közel s távol semmilyen stresszforrás, se olyasmi, amitől normál esetben valóban felmehetne (kenyértől volt ilyen legutóbb, vagyis hát akkor még azt hittem). Düh, szomorúság, pánik, lemondás: picsábais, de hát ez van, eddig lehetett húzni, nincs miért tovább reménykedni, holnap megyek inzulint íratni, javíthatatlanul romlik, mert ha már egy szaros közepes méretű engedélyezett gyümölcstől is ennyi, akkor én kérem szépen valóban igazi diabéteszes vagyok, nincs mit szépíteni. És miközben ezen pörög az agyam, bánatosan nyalom le az ujjamról a kibuggyanó vércseppet... ami édes, és kifejezetten alma ízű... Igen, a rámfolyt almaleves keveréket méregettem - külön a véremben csak 5,3 volt a cukor...
Persze miután hazamentem az volt az első, hogy elővettem a kajanaplómat: minden alkalommal, amikor a határvonalas 7,0-nél magasabbat mértem (nem sokszor, talán négyszer az elmúlt egy hónapban, mióta figyelem), vagy jó lédús őszibarackot ettem előtte, vagy túrórudit, amit én mindig akkurátusan szétszedek, előbb a csokirétegét eszem le róla, aztán a túrós részhez fogok hozzá, vagyis jó alapos az összefogdosása. Szóval lehet, sőt biztos, hogy az UH előtti aggódás is befolyásolta az eredményeimet, de igazából a kaja utáni kézmosás lenne itt a lényeg, és máris megvan a csudálatos gyógyulás.

Attól még persze inzulin rezisztensen indultam, és a terhelésem nem volt fényes, tehát változatlanul veszélyeztetett vagyok, nyilván eszem ágában sincs hanyagolni vagy akár csak enyhíteni is a diétát. De azt hiszem egy kicsit megnyugodtam.
Mikor M.-nek megírtam a kis kalandom rövid összefoglalását sms-ben, visszakérdezett, hogy ezt egy fórumról idéztem-e - mondtam, hogy sajnos nem, ezt vetted feleségül; azóta kommentár nélkül somolyog, ahányszor szúrni lát...

Dokis furcsaságok

Ez egy háromdokis hét lett volna, de végül csak kettős lett, hétfőn ugyanis két órás hiábavaló várakozás után úgy döntöttem, hogy nem megyek be a diabetológiára. Több kismama is voltunk, akiket a doktornő elméletben átpasszolt a jófej dokinak, csak épp az asszisztense (az inzulinhoz oly jól értő) felejtette el adminisztrálni a dolgokat, vagyis mikor már ő sem volt ott, csak a fiatal doki és a saját embere, senkinek sem volt fogalma, hogy minket miért is hívtak vissza, és nagyjából mikor fogunk sorra kerülni, vagy fogunk-e egyáltalán (mert a doki, egyébként jogosan, a megszokott pácienseit vette előre). Ültem a váróban a sok közléskényszeres beteg között, és jobb híján hallgatóztam - hát sajnos meg kell mondanom, hogy nem velem történtek a legfurcsább dolgok arrafelé. Egy velem egyidős és nagyjából hasonló helyzetű (enyhén emelkedett terhelt értékre rendelt próbadiéta) terhes nőci például elkövette azt a hibát, hogy az első magasabb szám alkalmával pánikolva felhívta őket, és megkérdezte, hogy mi a teendő; berendelték, és anélkül hogy orvossal találkozott volna (!), a már említett asszisztens (aki egyébként nővér, a neve alapján utánanéztem a kórház honlapján) a kezébe nyomott két doboz inzulint, gyorstalpalóban elmagyarázta az adagolást, és ráparancsolt, hogy még aznap kezdje el beadni... WTF?! Szerencsére a nőnek volt annyi esze, hogy elment egy másik diabetológus magánrendelésére, akit kissé lesokkolt ez az eljárás, és mondta, hogy ilyen ritka és minimális kiugrás, ha egyáltalán az (mert pár tizedet simán téved a műszer is), még jól rendbehozható diétával, figyeljen jobban oda az étkezésre, mérjen sűrűbben, és ha több napon keresztül fent marad a határérték fölött, akkor valóban lépni kell. Úgyhogy beírattam egy időpontot hétfő reggelre, amikor még mindig a fiatal doki lesz, majd fogtam magam, összepakoltam a kis motyómat, és eljöttem szépen.
Egyébként M. szerint én stressz-cukros vagyok, és logikusnak is tűnik, mert tegnapelőtt, egy hét tökéletes egyensúly után, szokásos kajálással mértem egy 7,4-et, majd tegnap egy 7,9-et - mindkettőt fegyelmezetten kiszámolt ebéd után (ilyenkor egyébként sosem volt még rossz, csak reggel, de manapság reggel is konstans módon kifogástalan), épp miközben agyonaggódtam magam, mert rendelőkben várakoztam. Állítólag az idegesség meg az időjárásváltozás valóban tudja befolyásolni a működést, ami rossz, mert akkor viszont azt jelenti, hogy én mégsem tarthatom teljesen kontroll alatt a dolgokat, de jó olyan szempontból, hogy alaphelyzetben én tök nyugis ember vagyok, és a frontokra sem vagyok érzékeny. Szóval továbbra is figyelek, és ha izgalom-gyanús helyzet közeleg, megpróbálom majd úgy alakítani a menümet, hogy ne legyen benne semmennyi gyors felszívódású szénhidrát és eleve fele annyi legyen az adag, mint a javasolt, lássuk akkor is képes vagyok-e átlépni a határt.
Még két lejegyzendő van, amiket szintén idebiggyesztek, hogy legyenek kéznél. Egyik, hogy egy hónappal ezelőtt néztek nálam HbA1c szintet is, ami 27 mmol/mol lett (referenciatartomány: 20-42) százalékosan meg 4,6 (normál: 4-6%), tehát az átlagértékeim visszamenőleg is jók voltak, ami annyit jelent, hogy nem késtünk el a terheléssel, nem volt magas előtte a cukrom (ettől egy kicsit tartottam ugyanis, hogy ki tudja mióta volt gond az inzulinrezisztencia miatt, és esetleg hamarabb kellett volna terhelni); remélem a közeljövőben megismétlik ezt a vérvételt, mert kíváncsi vagyok, változott-e valami. A másik az, hogy tegnap vizelet-tesztcsíkkal megnéztem a reggeli állást, és minden rendben van ott is, nincs glükóz és aceton és keton a pisimben (meg még fehérje sem, és a többi minden is negatív, amikre nem emlékszem), úgyhogy a jelek szerint nem árt, ha néha nem érem el a napi 150 gramm szénhidrátot.
Azért persze továbbra sem hagyom abba a dokumentálódást cukor-ügyben, most például az American Diabetes Association terhesekre vonatkozó protokollját tanulmányozom, és egyelőre annyira jutottam, hogy ott is vannak azért tétovázások abban, hogy mekkora és mennyire rendszeres eltéréseknél kezdenek el aggódni és inzulint kiírni. De alapjában véve valamivel engedékenyebbek mint itthon: nem ritkán eleve 7,5 körül húzzák meg a határt, és a heti egyszeri kiugró értékekkel nem foglalkoznak, olyan vonal is van, ahol kizárólag az éhgyomri értékeket elemzik, nagyon gyakori az étkezés után két órával történő mérés, és egyes helyeken a huszonöt év alatti nőket nem is szűrik, hacsak családi precedens nem volt a betegségre.

Aztán szerdán voltam sima ultrahangon, ahol alaposan átnézték a gyerek minden porcikáját, és végre megmérték becsületesen. A biometriai adatok alapján az eddigi tippeknél két nappal idősebbnek mondták, vagyis 27w5d korúnak aznap, amikor szerintem (és minden eddigi UH alapján) csak 27w3d volt. Úgy tűnik, hogy a saját nőgyógyászom rozoga gépe múlt héten nem volt valami ügyes, és én is benéztem a kis táblázataimat, mert a feje még most sem akkora, amekkorát ő említett. Tehát: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat, akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140-et ver szép szabályosan, fejátmérője 68 mm, fejkörfogata 253 mm, haskörfogata 228 mm, combcsont hossza 52 mm, felkar hossza 47 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1089 gramm - vagyis ezennel majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay!
Mondtam a doktornőnek az emelkedett cukrot, de azt válaszolta, hogy odabent semmi jele annak, hogy bármit is befolyásolt volna: baj esetén a baba nagyobb, a magzatvíz több szokott lenni, meg a méhlepény vérkeringése gyengébb, de nálam jelenleg semmi ilyenről nincs szó, megfelelő a lötyi mennyisége, és meszesedésileg 0 a besorolásom.

És akkor eljutottunk a tegnap délutánhoz, amikorra akciós jegyet váltottunk babamozira. Az eddigi bekukucsok alapján, beleértve az előző napit, meg voltam győződve, hogy a Kissmajom megint két keze fedezékében fogja tölteni a vizsgálati időt, és semmit sem fogunk látni a kis pofijából; hát nem lett igazam... legalábbis nem egészen... Kissmajom a két lába fedezékében töltötte a vizsgálati időt, és semmit sem láttunk a kis pofijából. Jó, túlzok, néha profillal előbújt, amiből rögtön kiderült, hogy az apja gyönyörű éles állát örökölte, és néha a két lába között is kikémlelt, amiből meg az, hogy zabálnivalóan pufók arcocskája van máris. A felkínált szőlőcukrot nem fogadtam el az időzítés miatt, ezért a doktornő egy kis forgatással meg rázogatással próbálta jobb belátásra bírni a gyereket, hogy csomagolja már ki magát, de az továbbra is hű maradt a génekhez: kényelmesen hátradőlve seggen ült, és a lábait függőlegesen kinyújtva maga előtt a méhfalamon pihentette, szorosan az arca előtt (úgy kell elképzelni, mint egy nagyon szűk szárú V betűt, M. szokott ilyen akrobatapózban olvasni esténként), sőt néha makacsul a karjaival is átölelte őket, hogy még véletlenül se csússzanak szét (igen, a makacsság az tőlem jön). Mindegy, attól még elég erősen cuki volt és elég erősen tetszett nekünk, szóval úgy döntöttük, most már nem adjuk oda senkinek, bármilyen megátalkodott lesz.
Volt két érdekesség is, amire felhívnám minden paraterhes szíves figyelmét. A kisebbik az, hogy néha rajtaütésszerűen elaludt, ami elég szokatlan előfordulás így többször egy összesen fél órás session alatt; a doktornő megnyugtatott, hogy nem narkolepsziás az utód, ez teljesen szokványos viselkedés magzatéknál - vagyis nem kell idegbajt kapni, ha két vad ütés után hirtelen sokáig nem érzünk semmit bentről, nem azt jelenti, hogy túlszorult a köldökzsinór, és nincs erő vergődni, csupán annyit, hogy... hát fura szerzetek ezek a babák na. A nagyobbik, az elég megdöbbentő, ugyanis ez a nő is méricskélt, és íme mit tudtunk meg: uterusomban van egy darab medencevégű hosszfekvésben elhelyezkező magzat (előző naphoz képest a köldökömhöz viszonyítva a másik oldalon, este láttam is a kinyomuló buksiját, mikor átforgolódott, tök amorf lett tőle a hasam), akinek minden belső szerve tökéletes, a szíve percenként 140 körül ver szép szabályosan, fejátmérője 70 mm/92 mm, fejkörfogata 257 mm, haskörfogata 233 mm, combcsont hossza 50 mm, és ezek alapján a becsült súlya 1082 gramm - vagyis továbbra is majdnem tíz dekával nehezebb egy kenyérnél, yay! És az még logikus is, hogy egy nap alatt nőtt pár millimétert minden irányba, kivétel a súlya, ami ugye amúgy is csak egy becslés, de (és itt a meglepetés) ez a gép még a kicsit nagyobb adatok alapján is csak 27w1d kort állapított meg, vagyis teljes négy napnyi eltérést az előző ultrahanghoz, és három napnyit  az ellenkező irányba az én számításaimhoz képest. Ez nyilván nem jelent semmit most már, egyrészt nagy már a gyerek, ennyi bármerre csúszás semmit sem befolyásol, plusz amíg nem hetekről beszélünk addig akár abból is adódhat a különbség, hogy a mérés indítását jelző pontocskákat egy icipicit közelebb vagy távolabb tette le az orvos - az viszont már érdekes, hogy bizony ezek szerint a szerkentyű beállításán múlik minden. Arra nem is sikerült rájönnöm, hogy pontosan milyen módon, mert ha megnézem az összefoglaló táblázatot, akkor külön minden szám mellé kiírja, hogy az százalékosan melyik fejlődési sávba helyezi a babát, és egy kivételével az összes mérete egyenként jóval előbbre sorolja (hosszanti fejátmérő alapján például egyenesen a 30. hétbe), az ultrahang összegzés szerinti kora 28w1d, a végső diagnózis mégis ellentmond a részleteknek. Nem lényeges igazából ez sem, csak azért említettem meg, hogy a továbbiakban senki se csodálkozzon rajta, ha egy-egy új UH eredmény teljesen felborít minden addigit, mert ki érti ezt...?

Nesting

Tegnap lomtalanítás volt nálunk, megszabadultunk egy csomó kacattól, amit a tárolóban és a teraszon halmozgattunk már egy ideje, olyan jó tágas helyünk maradt. Az elmúlt egy hétben átszerveztem az ágyneműtartókban (hatalmas franciaágyunk van, úgyhogy négy darab van belőlük alatta, plusz két hatalmas doboz) a ruhákat, csomó régebbi farmert és pulóvert kiraktam a hajléktalanoknak, és helyükre betettem a síelős cuccainkat - évi kétszer simán elő lehet túrni akár onnan is, és mivel ilyen pufik, sok hely felszabadult utánuk. Az előszobai gardróbokban a saját ruháimat már elintéztem, elpakoltam a nyáriakat, elővettem a vastagabbakat, még M. pólói között kell rendet rakni, de azt halogatom egy kicsit, mert ő csak nagyon hidegben hajlandó hosszú ujjúakat hordani. Hétvégén a háló maradék része kerül sorra, szelektálok a komód fiókjaiban, és legalább egy nagyot és egy kicsit közülük kiürítek, hogy legyen helye a már kimosott babaholmiknak. Zacsikban akarom majd berakni őket egyelőre, azt később is ráér kiválogatni, hogy mi az, ami mondjuk az első pár hónapban lesz szükséges, és mi az, amit muszáj volt megvennem, mert cuki volt, de tulajdonképpen nagyjából egyéves gyerekre való.
Jut eszembe a ruhákról: tapasztalt szülők mindig azt mondják, hogy az elsőnél még minden rugdalózó sterilre főzve és élre vasalva várja haza a csemetét, a másodiknál már egy kilencven fokos mosás megteszi, aztán kész. Mosóport meg öblítőt természetesen direkt piciknek valót használok ezekre a holmikra, de egy lépést átugrok, mert vasalni utálok és nem is tudok, nem is látom értelmét a ropogós ruháknak (egyrészt nem hinném, hogy egy újszülött baba bőrének az annyira kényelmes lenne, hiszen mindenhol kiemelik, hogy sokkal jobb a használt, mint a vadiúj, másrészt úgyis bukik, nem sokáig tartana), és amúgy sem akarom a gyereket érintetlen búra alatt nevelgetni, mert látok a környezetemben elég sok kellemetlen következményt, ami ilyen jellegű túlféltésből adódik.

Fárasztó binnisz ez a fészekrakás amúgy, pedig még nem is olyan nagy a hasam; de azért két órás hajlongás és emelgetés (nem tízkilókra kell gondolni) után már megérzem a derekamat, kizárt dolog, hogy egy egész napot ilyesmivel töltsek, még ha lenne is időm rá - pedig igazából még élvezem is, annak ellenére, hogy nem vagyok egy tipikus házitündér. Azt hiszem, az lehet az oka, hogy azáltal, hogy M. testvérétől gyakorlatilag mindent megkaptunk, eddig egy kicsit kimaradtam az egész kismamai készülődési lázból, nem kellett apránként bevásárolgatni mindent, két kezemet meg tudom számolni, hogy hány darab dolgot kell saját magunknak beszerezni. Egyik ilyen (és egyetlen jelentős) a kiságy, amit tegnap sikeresen le is vadásztam egy használt bútoros aukción, ugyanis a hálógarnitúránk gyártását már beszüntették, így újonnan nem kapható; M. már el is hozta este, csak össze kell szerelni, és be kell rendezni a babasarokba. Amint ebből kiderül, Kissmajom az elején velünk egy szobában fog lakni, tőlem karnyújtásnyira lesz a fekhelye, sőt, ha majd ügyesen tudok szoptatni, akkor az is lehet, hogy az első pár hónapban leszereljük az oldalrácsot és éjszakára összetoljuk az ágyainkat, hogy csak át kelljen fordulnom hozzá; teljes együttalvást nem szeretnénk, mert jó lenne nem rászokni és rászoktatni, na meg attól tartok, hogy amilyen mélyen alszik és lendületesen forgolódik át a szomszéd térfélre, M. ki is lapítaná azonmód.
Ami nagyobb dolgokat még mindenképp vennünk kell, az két falra szerelhető polc a hálószobába a kéznél tartandó kellékeknek, és egy a mostaninál sokkal kényelmesebb nyitható kanapé a nappaliba, hogy ha éjjel nagyon nagy lesz a gyerek szomorúsága, akkor ki tudjak menekülni vele, és legalább az apja alhasson nyugodtan munkába indulás előtt. Ezen kívül gyakorlatilag néhány cumit, a téli body-készletet (lassan szezon van, úgyhogy meg is ejtem, nyáron nem nagyon lehetett kapni), és persze a sok ápolószert meg a pelenkákat leszámítva we're all set; legalábbis azt hiszem.
Amit utolsó percre (december elejét neveztem ki annak, amikor majd a munkát is abba szándékozom hagyni) akarok halasztani, az egy hatalmas nagytakarítás a lakás minden zugában. Ezt persze nem én akarom megoldani ide-oda gurulva, hanem az a terv, hogy a takarítónőnk, aki amúgy heti egyszer szokott jönni pár órára, átjárna annyi teljes napig, ahány kell ahhoz, hogy minden csillogjon-villogjon, szekrények tetejétől ablakokon át szőnyeg alattig, hogy nekem szülés előtt már csak annyi dolgom legyen, hogy mindenhol alaposan áttörölgetek, mert nálunk a profi nyílászárók ellenére nagyon durván porosodik minden.

Még azt akartam elmesélni, hogy így a második trimeszter végére és a peer pressure hatására, tegnap végre vettem egy direkt terheshas kenegetésére való olajat, amitől tényleg nagyon kellemes puha lett a bőröm, teljesen más mint akár a legzsírosabb testápolótól. Nem hiszem, hogy repedni fogok amúgy, mert ennél voltam már húsz kilóval is nehezebb életemben, és akkor szerintem épp eléggé kinyúlt a bőröm ahhoz, hogy szokva legyen az extrém ingadozáshoz (a csípőmön és a belső combomon vannak is striák sajnos)... de legalább most igényes modern nőnek nevezhetem magam.
Továbbá van egy baromi idegesítő tünetem, ami néha percekre eddig is jelentkezett, de tegnap egész nap kínzott, és ma is örvendeztet: be van dugulva a jobb fülem. Megnéztem, és orrdugulással egyetemben állítólag előfordul terhességben, továbbá magas vérnyomást is jelezhet, ami ugye nekem egész biztosan nincs, sőt. Amikor épp eszek valamit, akkor egy kicsit alábbhagy, gondolom a szájtátogatástól kiegyenlítődik a nyomáskülönbség a fejemben vagymi, de aztán visszaáll bármit is csinálok, orrbefogás és hasonlók sem segítenek. Szerdán esedékes a havi nőgyógyászozás, akkor majd megemlítem neki, hátha mond okosat.
A jó hír viszont az, hogy a cukrom egész ügyesen alakul, a múltkori ijedelem utáni egy hétben csak egyszer ment a megengedett fölé (7,4 a reggeli utáni), tudom is, hogy mi okozta, kerülöm is azóta, és működik is. Hétfőn a diabetológussal azért egyeztetek, hogy ennyi kiugrás milyen gyakran fér bele - olvastam egy csomó fórumot és orvosválaszolós oldalt ezügyben, és egyértelműen az derült ki, hogy bizony ekkora (meg még nagyobb) ingadozások inzulinhasználat esetén is vannak, pont ugyanígy nem lehet kiszámítani a szervezet reakcióját, még egyes előzőleg bevált kajákra se. Sőt ott ugye fennáll a hipoglikémia kialakulásának a veszélye is, ha valami nem az elvártak szerint sül el, és az viszont sokkal közvetlenebb veszélyt jelent a magzatra, szóval ha mindenképpen kísérletezgetésről van szó valamilyen szinten, akkor szívesebben csinálnám ezen a módon, amíg csak lehet. Egyébként nagyon érdekes, hogy ahány kórház, annyi különböző hozzáállás van ehhez a cukor dologhoz: sok kismama írja, hogy az ő értékei akár kétnaponta egyszer is tíz körülre ugranak, mégis csak diétáznia kell, és nem is olyan szigorúan, mint nekem, aztán olyan hely is van, ahol csak elmondják a szénhidrát-számolgatás alapjait, és attól kezdve semmilyen önszurkodós ellenőrzés nincs, csak heti egyszeri kötelező vérvétel, máshol evés után másfél vagy két órával kell mérni, sőt őszinte meglepetésemre olyan diabetológia is létezik, ahol harmadik trimeszterhez közeledő terheseknek metformint írnak fel inzulin helyett úgy, hogy annak eleve van ugye egy fokozatos adagnövelési periódusa, ha valaki sosem szedte előtte. A Meforalt amúgy egy csomóan szedik hivatalosan, úgy látszik, csak én fogtam ki ilyen törvénytisztelő ellenőröket, és állítólag 34. hét körül el kell kezdeni leépíteni, egyrészt mert akkor már a hormonok hatására általában javul az inzulinérzékenység, másrészt, hogy ne kavarjon bele a szülésbe.
Hát így állunk jelenleg.

Only 99 days to go!

Ezt mondja a kis visszaszámlálós device ma, mikoris 25w6d vagyok - vagyis beléptünk a várakozás kétszámjegyes szakaszába, hurrá!
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...

On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).

Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...

Megint menni kell, megint evésidő...

Cukorfelmenős - Updated

Hosszú leszek, mert mérges vagyok; most hogy "megnyugodtam", sokkal mérgesebb, mint a reggeli események hevében, úgyhogy még jó, hogy van további két órám valóban ellazulni, mert különben még csúnyán csinálnék...
Ugye ma kellett jelentkeznem a diabetológián azzal, hogy akkor másfél hétig írkáltam az étrendemet és a cukrom alakulását, most átbeszéljük az eredményeket, és meglátjuk, hogy milyen további intézkedéseket igényel a dolog, ha egyáltalán. Az értékeim egyébként végig példásak voltak, volt olyan nap, hogy többször is mértem (többnyire ha épp nem éreztem megfelelően szigorúnak magamat: a Balatonon rétes volt a desszertem a kovászos uborkás sült kolbász után, vagy minap babarugdalás-előidézési szándékkal tejcsokit uzsonnáztam), volt olyan, hogy egyszer, és volt olyan, hogy egyszer sem, mert eleve alul-ettem vagy hánytam, amitől viszont túl alacsony nem lett, mert azt érzékelni szoktam. A rekord 6,9 volt, egyik szállodai reggeli után (egyébként is reggel ugrik meg legjobban mindig, akkor meg ráadásul ettem egy szelet kalácsot és pár szem kompót meggyet a tojások, sajtok és felvágottak sora után), de amúgy 5 körül mozogtam mindig, éhgyomorra vagy evés előtt rendszerint alatta, egy órával evés után meg kicsit fölötte.
Most részletesen írok a napi rutinomról, csak hogy később emlékezzek rá - akit nem érdekel, ugorhat egy nagy bekezdést, és utána majd folytatom a mai eseményekkel.

Az már kiderült az elmúlt hétben, hogy a korai reggelire valóban szükségem van: én, aki fél életemben délután öt körül ettem napi először (amint látjuk, jól el is csesztem vele az anyagcserémet), nyolckor óramű pontossággal érzem az éhség tipikus gyengítő-szédelgető hatását, és ugyan a torkomon nem egykönnyen megy le a falat (ezért nem is tudnám közvetlenül ébredés utánra, hét órára áttenni, hiába lenne az a tankönyvi), evés után egyértelműen kiderül, hogy igenis kellett, mert azonnal jobban leszek.
A tízórai munkanapokon rendben van, nem kívánom különösebben, de mivel ilyenkor mehet bármilyen gyümölcs, rendszerint jól esik végül. Hétvégén neccesebb a helyzet, mert éjjel későn fekszem, amitől legalább egy órát csúszik a nyolc órás kezdő étkezés, utána még heverészek egy kicsit, úgyhogy délre sehogy sem éhezem meg, és néha muszáj kihagynom, mert különben nem lesz jó vége (tegnap például konkrétan kihánytam egyik legkedvencebb kajámat, a padlizsánkrémet).
Ebédkor szinte kivétel nélkül minden nap sikeresen beviszem a szükséges mennyiséget kalóriailag és szénhidrátilag is, csak az a baj, hogy ez viszonylag ritkán jön össze az ajánlott főtt fogások formájában: főzni nem szeretek, hétközben az esti szabadidőt sajnálom is rá, és nem is tudok annyira, hogy a korlátozott számú engedélyezett alapanyagból kreatívan tudjak változatos dolgokat varázsolni. Általában vagy valamilyen párolt zöldség és sült sovány hús kombinációval próbálkozom sok-sok savanyúsággal, vagy maradok a jóleső szendvicseknél: csökkentett szénhidrát tartalmú magvas kenyereken valamilyen felvágottféle vagy kenegetős (körözött, tojás- vagy májkrém, majonézes karfiol vagy -padlizsán, stb.), szintén sok-sok savanyúsággal.
Az uzsonna az munkanapokon mindig megvan, amikor hazaérek benyomok egy gyümölcsöt, vagy ha a tízórai már az volt, akkor két-három darab lassan felszívódó kekszet vagy egy kis müzliszeletet; bevallom, hétvégén legtöbbször a már említett csúszás miatt elcsalom a dolgot, és kihagyom.
A vacsora talán a legküzdősebb, és az egyetlen, ami viszont hétvégén becsületesebb, mint máskor, mert ha az ötből egy étkezés kimarad, akkor az utolsó az a szokásosnál korábban lesz esedékes, amikor még jól is esik. Hétköznapokon, amikor minden időpontot betartok, az esti kajálást nyolckor kell megejteni, és én már olyankor annyira de annyira nem vágyok rá, hogy néha szó szerint le kell erőszakolnom a falatokat. Ilyenkor van az, hogy ha mindenképpen össze akarom hozni a diabetológus által szigorúan előírt minimum 150 gramm szénhidrátot (nem is beszélve az 1500 kalóriáról, ami muszáj ahhoz, hogy ne fogyjak), ami állítólag kötelező a baba normális növekedése érdekében, bevetek egy negyed táblányit a 90% kakaótartalmú csokiból.
Vagyis összességében nem okoz gondot a diéta betartása - azaz igen, de inkább az átlaghoz képest ellenkező módon: nem hogy túllépném, hanem elég nehezen jön össze a kért szénhidrát mennyiség is.

Reggel tehát bevonultam a diabetológiára evés után egy órával; ez azt jelenti, hogy mivel nyolcra kellett mennem, a szokásosnál pont egy órával korábban reggeliztem, vagyis az éhgyomri cukor is jobb lett, mint máskor: 4,8 (ez normális, állítólag minél később reggelizik az ember, annál jobban elszabadulnak a helyzetet rontó hormonok). Mivel nem azonnal kerültem sorra, a váróban mértem egy evés utáni egy órás szintet, és majdnem leájultam a székről: 8,3 (amennyit eddig még soha nem láttam, és amennyi terhességben bizony már veszélyes). További egy óra múlva jutottam be végre, a múltkori nametag-gel nem rendelkező nővér/asszisztens/whatever fogadott, aki azonnal elszörnyülködött a számon, és kijelentette, hogy hát akkor ez bizony inzulin. Szerencsére nem tudtam meg, hogy most ennyi bizonyíték alapján képes lenne-e vajon azonnal feliratni és be is adatni velem, mert mondtam neki, hogy múltkor nem egészen erről volt szó, hanem arról, hogy én egy orvossal* átbeszélem az eddigieket és azok alapján a teendőket. Nem nagyon van mit átbeszélni szerinte, hiszen ez egy rossz érték - igen, ezt én is látom, mondom, csakhogy az utóbbi másfél hétben ugyanilyen étkezéssel egyszer sem közelítettem meg, és nem lehet-e esetleg, hogy előbb utána kellene nézni az okoknak, mert én tényleg szart eszek ezért a gyerekért ha az kell, hogy egészséges legyen, de potyára nem szúrkodnám magam inzulinnal, mert azzal esetleg többet ártok, mint használok. Erre átdörmögött a szomszédos irodába, magukra csukta az ajtót, majd pár perc múlva szólt, hogy menjek.
A doktornő egyedül ült bent, és adminisztrált, miheztartás végett bejelentette, hogy fél lábbal már szabadságon van, de azért hallgat; röviden előadtam neki is, hogy nem jó a cukor, de csak a mai ilyen kiugró, és van is ötletem, hogy miért: máskor nyolckor reggelizek, közvetlenül utána beveszem a Meforalt, utána egy órával mérek, de ma hétkor ettem, így csak a nyolcas mérés után vettem be a gyógyszert. Na ekkor már érdeklődve felkapta a fejét, hogy miféle Meforal, hát én terhes vagyok - mondom igen, és legutóbb említettem is, hogy ennek ellenére nem hagytam abba, és ő miket válaszolt arra... de hogy ő arra nem célzott, hogy szedjem tovább, és akkor itt és most ezt rögzítsük, és írjam alá, hogy saját felelősségre döntöttem így. Nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pontosan értettem, amit mondott, tisztában vagyok vele, hogy ő nem javasolt semmi nem hivatalosat, és nem is állítottam ilyent, de a tények akkor is ezek, és nem lehetséges-e, hogy összefüggésbe hozhatók a metformin adagommal. Elgondolkozott, méretett egy új cukrot, ami 4,8 lett, de mivel több mint két órával kajálás után voltam már, a biztonság kedvéért azt kérte, hogy menjek vissza egy órával a mai ebédem után, és akkor minden kiderül - ő ugyan már nem lesz ott, és a következő három hétben sem, de mondott egy nevet, akinek majd megemlít ő is, és akinél jelentkeznem kell.
Most tehát az van, hogy mindjárt eszek, és indulok vissza. Jót tett az írás, mert mostanra már nem vagyok dühös, de őszintén szólva ez életemben azon kevés alkalmak egyike, amikor negatívnak kell értékelnem egy orvosos élményemet. Persze tudom, ennyi bajom legyen, másoknak ennyiért eszükbe sem jutna panaszkodni, de én nem ehhez vagyok szokva, egy kezemen megszámolható kivétellel nekem minden egészségügyes tapasztalatom kiemelkedően jó volt, a megismert dokik többsége nagyon profi és egészen kedves volt, áldom is a szerencsémet. Ez meg ráadásul egy a területén jól ismert doktornő, a páciensek is imádják, mert állítólag jófej (sógornőm is hozzá járt anno)... én tényleg nem azt várom el, hogy egyetlen felületes találkozás után emlékezzen rám, de abba mégis csak rossz belegondolni, hogy mi lett volna vajon, ha nem inszisztálok (értsd: okoskodok), hogy itt valami furcsaság van... mert miért kell nekem egyáltalán tudni, hogy van, én csak egy egyszerű beteg vagyok...
(Délután jövök hírekkel és kiegészítem a posztot.)

Later edit: Cliffhanger beszüntetve, jöttem a fejleményekkel és sok lábjegyzettel.
Tehát a megbeszélt időpontra mentem, a reggeli nő soron kívül behívott, ideadta a másfél héttel ezelőtt általa levett vér eredményét (gyönyörű 4,6, csak sajnos nem emlékszem, hogy aznap ettem-e előtte - de mivel tíz óra utáni értékről beszélünk, mindenképp jó, akkor is ha éhgyomri, akkor is, ha nem), és két külön gépen is néztünk egy-egy cukrot: az övén 5,1 volt, az enyémen 5,8; megdicsérte M.Apuka kütyüjét, hogy ez egy kiváló minőségű darab, és azt mondta, ha normál tartományban van mindkét érték, akkor ennyi eltérés még belefér, mert a tesztcsíkok érzékenysége egy picit változó lehet, akár azonos dobozon belül is.
Aztán odamehettem az orvoshoz, aki egy nyugis negyvenes pasi, megmutattam neki az összes papírt, amire a doktornő se múltkor se ma reggel nem vetett egy pillantást sem, nézegette az eddigi számokat, majd a mait, hogy hát ez bizony erősen romlott. Első látásra még ő is rávágta, hogy 7 fölött már inzulint szokás adni, de aztán tisztáztuk, hogy nekem ez az egyetlen értékem, ami ennyire felkúszott, és ezt meg úgy produkáltam, hogy nem vettem be előtte a Meforalt. Közben én elmondtam a full történetet, hogy mikor diagnosztizáltak inzulin rezisztenciával, miként diétáztam, és mennyi metformint kaptam rá, és hogy hol mit mondtak eddig a terhesség alatti szedésre. Biztosítottam róla őt is, hogy saját felelősségre döntöttem így, tudok a hazai protokollról, sőt arról is, hogy mondjuk az FDA állásfoglalása** micsoda, és nem egy renitens problémázó vagyok, aki majd ő sokkal jobban tudja, mint az, aki ezt tanulta az egyetemen és a szakmai karrierje során, hanem tényleg minden fellelhető érvet és ellenérvet rongyosra rágtam, mire azt választottam, amit. Értelmes, kommunikatív és végtelenül türelmes volt, figyelmesen végighallgatta a teljes sztorit, több mindenre rákérdezett, és közbeszólás nélkül várta meg az én kérdéseimet, még azt is, ami spontán ott született, tehát valószínűleg nem a legfrappánsabban fogalmaztam meg. Egyszer sem oktatott ki, gondolkodni tudó felnőttként, sőt partnerként kezelt, értékelte, hogy alaposan tájékozódtam és utánaolvastam mindennek, és érthetően, de kicsit sem leereszkedően magyarázta el mindazt, ami érdekelt. (Biztos, hogy mindenki másnak egyértelmű ez, de én, mint egy igazi bugyuta, most jöttem rá például arra, ami teljesen logikus, hogy a metformin tulajdonképpen nem csak a vércukorszintet csökkenti, hanem a sejtek inzulinérzékenységét is növeli.) Megkérdeztem tőle azt is, hogy azon túl, hogy a metformin, mint hatóanyag ártalmatlansága a magzatra nincs alátámasztva megfelelő mennyiségű kutatással, van-e más oka is annak, hogy itthon az inzulint használják helyette - nem, nincs, a terhességi cukorbetegségben a magas vércukorszint bántja a babát, az, hogy azt mivel nyomja be az ember a megfelelő korlátok közé, inzulininjekcióval, tablettákkal vagy szentelt vízzel, teljesen irreleváns.
Tőle is elhangzott a már hallott szöveg: ő is tudja, hogy külföldön ez másképp történik, és az is tény, hogy vannak dolgok, amik nálunk később kerülnek csak bevezetésre, tehát több mint valószínű, hogy előbb-utóbb a kinti gyakorlatot követve itt is át fog menni a standard eljárások közé a metforminos cukorszabályozás terheseknél, mivel 2-es típusú cukorbetegségben kiválóan alkalmazható. De jelenleg ez van, neki ehhez kell alkalmazkodnia, ő például nem is írná nekem fel a gyógyszert, hiába kérném, sőt ha komplikáció esetén perelnék, valószínűleg a házidokim esetében sem mutatna jól, hogy megtette***. Amúgy meg nézzem, mennyire elképesztően működik a Meforal, egyetlen egyszer nem vettem be, és máris mekkorát robbant a cukrom - ebben egyetértettünk, valóban eléggé mind-blowing****.
Röviden: faith in doctors restored. Úgy látszik megint bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, hogy nem az életkor, a híres név és/vagy a hangzatos rang számít abban, hogy mennyire hozzáértő szakember***** valaki… vagy csak egyszerűen a pasikkal jobban összecseng a kémiám. Mindenesetre remélem, hogy a doktornő nem vesz vissza tőle a szabadsága után, mert ugyan a koradélutáni rendelési ideje mindig egy fél nap szabimba kerülne, de őszintén szólva sokkal szívesebben járnék hozzá, hiába nem kifejezetten terhesekkel foglalkozik.

Azt hiszem ennyit akartam... örülök neki, hogy túl vagyok ezen a napon, és remélem két hét múlva az újabb kontrollra már kifogástalan cukorértékek tökéletes sorozatával jelenek meg.
Meg még azt, hogy tudom, hogy valamikor azt mondtam, hogy a blogon említett orvosok kilétét mindig fel fogom fedni, mert különben mi értelme akár a dicséretnek, akár a kritikának, senkinek sem segít - most mégis kivételt teszek, mert úgy tűnik ez egy olyan kényes téma, amiből baja származhat annak, aki nem ragaszkodik a jól bejáratott regulákhoz; ez esetben tehát nevek a szerkesztőségben, ha valakit esetleg érint/érdekel.
Meg még azt is, hogy ebben a témában is elfogadom, ha valaki másképp érvel és cselekszik, mint én, felfogom, hogy én most a gyerekem nevében egy bizonyos értelemben kockázatot vállalok, és remélem senkinek sem jut eszébe, hogy a szúrásokat akarom megúszni ezzel (mondom ezt épp szitává lőtt mutatóujjal). Igen, életképes alternatíva lenne az inzulin (és nyilván, ha valóban romlanak a dolgok, lesz is), ha előre tudtam volna, hogy ez vár, és ha eleve az lenne az egységes álláspont metformin tekintetében, hogy teherbeeséskor szigorúan stop, akkor nem lett volna kérdés. De nem így volt, a nemzetközi praktikáktól is eltekintve, magyar orvosok, és ismerősök orvosai, akiknek a szakértelmében feltétel nélkül bízok, és akik segítettek a meddőségünk gyógyításában/felfüggesztésében, elejtettek egy-egy megjegyzést amiből az derült ki, hogy a helyzet nem annyira fekete-fehér, hogy az annyi küzdelemmel elért cél akár ezen is múlhat; akkor úgy tűnt jónak, ha legalább a legelső időszakban folytatom a sikeres terápiát. És ha abban a kritikus fejlődési periódusban nem okozott semmilyen szörnyűséget a gyógyszer, akkor úgy ítélem meg, hogy most a végén már nem is volna mit, úgyhogy mivel cukor-ügyben nálam nem derült égből kialakult, hanem mindig is létező, és metformin segítségével ügyesen kordában tartott állapotról van szó, most nem tűnik érdemesnek és értelmesnek a bevált módszer lecserélése. Mi meghánytuk-vetettük, és úgy érezzük, hogy ez egy a rendelkezésre álló adatok alapján legjobb tudásunk szerint meghozott informed decision - ez minden.


* Az már a múltkor is feltűnt, hogy a hármasával behívott terhesek közül maga a diabetológus csak azokkal foglalkozott tüzetesen, akik már inzulinszúrosok voltak, és annak ellenére is ingadozott a cukruk, a többiek pár mondat után mind ezzel a másik nővel ültünk le adatokat felvetetni és részleteket egyeztetni; de első találkozáskor ez nem is zavart, hiszen a diétát nekem nem kellett túlságosan magyarázgatni, másról meg akkor még nem volt mit tárgyalni. 
** Amikor egy az anya által bevett gyógyszernek egy kis része átmegy a méhlepényen, és így eljut a magzathoz is, csak hosszú évtizedek hosszú kísérletei után merik kijelenteni, hogy az alkalmazása kismamák esetében is teljesen veszélytelen; a metformin kapcsán ez még nem történt meg, sőt a hatóanyag használata egyelőre még inzulin rezisztencia és policisztás petefészkek esetén is off-label, hiába működik eredményesen számtalan betegnél - amit, lévén hogy egyikük vagyok, én magam részére elfogadok döntő érvként. Tény, hogy az emberi tesztelések száma egyelőre korlátozott, és többnyire kisebb számú mintákon került elvégzésre, és hogy jelenleg azt, hogy tutibiztos nincs káros hatás, kizárólag állatkísérletek alapján hangoztatják, nyilván mert ott tudtak a folyamatot felgyorsítandó akár sokszoros túladagolással is próbálkozni, és ha még úgy sincs gond, akkor feltételezhetően alap helyzetben sem lehet. Ugyanakkor külföldön erre alapozva évek óta kurrens módon alkalmazzák a metformint terheseknél is, anélkül hogy bármiről beszámolnának a nyilvánvalón kívül: hogy az anyai vércukorszintet sikeresen szabályozza, és ezáltal megakadályozza a cukortöbblet által okozott magzati szövődményeket.
*** Ezt amúgy nem egészen értem, mert konkrétan ismerek több olyan kismamát, akinek a nőgyógyásza írja fel - ami ezek szerint szintén illegális, még akkor is, ha csak az első trimeszteri vetélést elkerülendő teszi, hiszen Magyarországon jelenleg azonnal be kell szüntetni a gyógyszert pozitív teszt esetén.
**** Újra beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha valóban abbahagyom a Meforalt a 12. héten, vagy bármikor is a köztes időben... Mennyit ártottam volna a Kissmajomnak azzal, ha úgy múlik az idő, hogy ez a probléma kezeletlen? Egyáltalán mi van azokkal, akiknél tényleg kialakul a terhességi cukorbetegség, és mondjuk csak a 28. héten mennek el terhelésre, ami szintén szabályos - ők hetekig élnek vígan akkora cukorral, amire ma nekem azonnal inzulint javasoltak?!
***** Félreértés ne essék, nem attól vagyok oda, hogy kvázi megerősítette azt, amit én magamtól elhatároztam, hanem attól,  hogy egyáltalán végighallgatta a mondanivalómat mielőtt hazazavart volna a saját igazával.

Kesernyés utóíz

Natessék, tulajdonképpen ez a kétszázadik posztom (a múltkor a piszkozatokat is beleszámolta, úgy jött ki neki), és úgy tűnik, a kerek számok nem a barátaim, mert ez sem felhőtlen. Tegnap délután hívott a nőgyógyászom, hogy rossz lett a terheléses eredményem - nem nagyon, de a terhesség közbeni normál felső határérték feletti: 8,7* mmol/l. Nyilván nem repesek az örömtől, de kétségbe sem estem, számítottam rá, az inzulin rezisztens nők nagyon nagy arányban lesznek terhességi diabéteszesek, szóval mondhatni eddig még könnyen megúsztam, ez egyelőre csak csökkent glükóztolerancia, lehetett volna azonnal full-blown cukorbetegség.

Először akkor néztem utána ennek, amikor három és fél évvel ezelőtt a sógornőm** terhes lett a második gyerekével, és egész korán kiújult nála az elsőnél már jelentkezett diabétesz. Én akkor még nem tudtam a saját szénhidrát-anyagcserezavaromról, tehát meglehetősen képzetlen voltam ezügyben, de még laikus fejjel is teljesen agyatlannak tűnt az a mód, ahogy ő hozzáállt a dologhoz: simán belapátolt egy méretes tálnyi somlóit desszertként, aztán a cukrát szabályozandó, egyszerűen csak a szokásosnál nagyobb adag inzulint lőtt be. Mivel M.-et meg engem is aggasztott a dolog, olvasni kezdtem a témáról, és hát jogos volt a félelem - ilyenkor nem csak saját maga ellen orosz rulettezik az ember, hanem a magzata egészségével, sőt életével is játszik.
Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is működik ez az egész. Magába a már kialakult terhességi diabéteszbe nem nagyon megyek bele, arról rengeteg anyag van mindenhol, inkább ezt a köztes állapotot elemezném (amikor a cukor már túl magas ahhoz hogy változatlanul étkezzünk, de még nem eléggé ahhoz, hogy inzulint kelljen használni a szabályozásához), meg azt, hogy a babára milyen hatással van a jelenség. Kezdem azzal, hogy a "csak" inzulin rezisztens kismamának nem kell pánikolnia amíg annyi az eltérés csupán, hogy túl sok inzulint produkál, mert inzulinon nincs közösködés, a baba hasnyálmirigye teljesen függetlenül intézi a saját kis termelését (Hát milyen aranyos már!), és pont annyit gyárt, amennyi az ő tökéletes működéséhez szükséges. A probléma akkor kezdődik, ha az anya bármennyi inzulinja már nem tudja kordában tartani a cukrát, mert a cukor viszont átmegy a méhlepényen, és keveredik a magzatéval... aki ügyes, mert rögtön elkezd több inzulint termelni, és sokáig képes is lépést tartani a túlkínálattal, DE! Ha az anya szervezetében túl sok a cukor, méreganyagok képződnek, amik sejtelhalást okoznak, károsodik a méhlepény, így fokozatosan csökken a baba tápanyag- és oxigénellátása; ezzel párhuzamosan a túl sok cukor (energia) miatt a baba folyamatosan hízik, a felhalmozódó zsírszövet és víz miatt egyre több oxigénre lenne szüksége, ami viszont ilyen körülmények között a terhesség előrehaladtával pont hogy egyre inkább hiánycikk. Ezek után csak egy borzalom a sok közül az, ami már evidens, hogy születéskor a kiegyenlítés hiánya miatt a baba akár hipoglikémiás sokkot is kaphat, és kómába eshet (a hasnyálmirigye ugyanis még mindig az anya cukrához szokottan termel sok-sok semlegesítő inzulint, miközben a kötelék megszűnésekor már elég lenne annyi, amennyi a saját cukrát rendezi), hiszen a baj legtöbbször már méhen belül megtörténik: oxigénhiány miatt agykárosodás lép fel, vagy akár a halál is beállhat.

Ma tehát bevonultam a kórházba, és kaptam beutalót a diabetológiára, hogy kiderüljön a hogyan tovább. Sejtettem, hogy a szakdoki előírása a napi 150 gramm szénhidrátos diéta lesz, persze kicsit szigorúbban, mint ahogy én azt az akár legkomolyabb időszakomban (pl. tavaly ilyenkor) műveltem. Én ugyanis a percre pontos étkezési időpontokat sosem voltam képes betartani, úgyhogy ragaszkodtam ugyan a napi több étkezéshez, de az öt ritkán jött össze, mert este már egyszerűen képtelen voltam enni. Szintén nem mindig tartottam be a lassú-gyors felszívódású szénhidrát megfelelő váltakoztatását, mert rendszerint úgyis az ajánlott mennyiségnél kevesebbet vittem be, és úgy gondoltam, ha már csak az előírtnak fele a gramm, belefér néha egy annyi csalás, hogy mondjuk pár kocka fekete csoki. Ennél részletesebb nem is lett végül az oktatás, a doki elég gyorsan rájött, hogy nem idegen nekem a szénhidrát számolgatás, úgyhogy nem ragozta túl a dolgot: tartsam a diétát, írjam egy füzetkébe, hogy minden étkezéskor miket eszek, és szeptember 16-án menjek vissza vérvételre és egyeztetésre.
Otthoni vércukor méregetésre nem lenne szükség, de M.Apukától kölcsön kaptam a kis műszerét, és ezt megemlítettem, úgyhogy azt mondta, örül neki, ha minden nap mérek egyet, mindig más-más napszakbeli kajálás után egy órával, hogy lássuk, mi hogyan és mennyire befolyásol. Mondtam a Meforalt is, hogy azzal most mi legyen - ugyanazt válaszolta, amit anno a BMC-ben: mivel a hazai protokoll az azonnali abbahagyás terhesség esetén, csak saját elhatározásból szedhetem, őt jogilag eltiltják bármilyen más javaslattól, hogy a kórházat ne terhelje semmilyen felelősség, ha esetleg ártana a babának. Ami amúgy szerinte lehetetlen, de nyilván problémás esetekben mindig arra fogják a bajt, amire épp lehet; szintén magánemberként jegyezte meg, hogy így a 24. héten már nem valószínű az sem, hogy a gyógyszer abbahagyásától történne bármi szörnyűség. Úgyhogy én most már szedni fogom végig, úgy döntöttem, ki tudja mennyire lett volna rossz az eredményem, ha már hetek óta abbahagytam volna. Örülök amúgy nagyon, hogy ilyen korai időpontban ellenőriztünk (a terhelést 24-28. hét között szokás elvégeztetni, ha nincs olyan előzmény, ami komoly aggodalmat indokolna), ilyenkor szokott állítólag kezdődni az inzulinelégtelenség is, tehát sikeresen megelőztünk minden potenciális rosszat.

A többi laboradat nem változott a legutóbbi alkalom óta, a vörösvérsejt, hemoglobin és hematokrit kicsit kevesebb, mint az alsó határ, de ez nem meglepetés, örök életemben vérszegény voltam, nem pont akkor fogok megjavulni, amikor általában minden nőnek romlanak az értékei. És megint jó hír a végére: a toxoplazma még mindig negatív - ez volt az egyetlen, ami miatt igazán paráztam, a többi nem gond, megoldom. Úgyhogy a kissé hatásvadász cím ellenére a végkövetkeztetés továbbra is az, hogy szeretjük mi egymást ezzel a terhességgel, csak így tovább még minimum három és fél hónapig!


* Terhesség során a szervezet hormonok által valamennyire blokkolja az inzulin hatását, állítólag azért hogy a megnövekedett cukor-/energiamennyiség által a babát jobban tudjuk táplálni, ezért ilyenkor a referenciatartomány nem a szokásos, hanem kibővül 7,8 mmol/l-ig; utána egy kis sávban jön a csökkent glükóztolerancia, és 11,1 mmol/l fölött már cukorbetegségről beszélünk.
** Egyszer majd mesélek róla is részletesen, megpróbálok minél előbb, mert meg akarom előzni, hogy olyankor tegyem, amikor igazán kiakaszt valamivel. Alapvetően végtelenül jóindulatú, egyszerű lélek, de főleg anyaság-ügyben, vagy a gyerekekhez való viszonyulásunk ügyében, vagy hogy mondjam, nem hinném, hogy valaha is lett volna bármi közös bennünk.

Édes dolgok

Azzal kezdem, hogy ugyan nem lenne muszáj, de becsületesen bevallom, hogy első trimeszterben nem értettem, hogy az emberek vajon miért fizetnek be úgynevezett "babamozi" 4D ultrahangra. Ennek ugye diagnosztikai értéke csekély, nem is célja a tüzetesebb vizsgálódás, tényleg csak gyönyörködés az egész, és akkoriban még azt gondoltam, hogy nem érdekel, hogy néz ki a gyerek, ha egészséges, akkor további kérdésem nincs is, hát most komolyan nem lehet kivárni, hogy megszülessen...?! De csak most látom, hogy az elején könnyű dolgom volt ám, mert négyhetente a saját nőgyógyászom is alaposan megnézte, megméricskélte, addig meg élvezkedhettem a képernyő előtt, most meg olyan mostoha a sorsom, hogy gyakorlatilag anno cikluskövetéskor a tüszőimet gyakrabban láttam, mint most a babát. Jelentem, továbbra sem érdekel, hogy hogy néz ki, hogy kerek az arca vagy ovális, hogy kicsi az orra vagy nagy, hogy van-e már haja vagy nincs - de látni akarom! Ha majd kijön, én leszek a creepy anya, aki az ágya fölé hajlong és a pofijába bámul órákon át, esetleg időközönként a nyakába bújik és megszaglássza, miközben alszik... az utóbbit az apjával is szoktam néha, de vele ellentétben Kissmajom védtelen lesz és tiltakozásra képtelen... jaj, szegény kisfiam mi vár rád...
Na szóval, hogy az elveimet mégse tiporjam teljesen sárba, meg ahhoz is tartva magunkat, hogy ez egy olcsó "mezítlábas" self-made gyerek, aki egy inszemeshez vagy lombikoshoz képest ingyér jött, kompromisszumos megoldásként tegnap vásároltunk egy kupont, és hónap végén fél áron mégis csak bekukkantunk hozzá. Ma vagyok 23w1d, a 27. héten megejtjük ezt, utána meg 30. héten elmegyünk a kötelező harmadik trimeszteri vizsgálatra - ódejó kis őszünk lesz, let the creeping begin.

Más: holnap megyek cukorterhelésre. Volt egy kis dilemmám, hogy vajon hogy is intézzem, de a lányok segítettek dönteni (Itt is köszönöm!), úgyhogy megoldódott közben. Az van ugyanis, hogy én nem építettem le a Meforalt, ahogy elvileg kellett volna... A metformin hatóanyagú gyógyszereket hazai belgyógyászati protokoll szerint terhesség alatt egyáltalán nem szabad szedni, ezt a kis útmutatóban is írja, meg az orvosok is el szokták mondani - amikor tavaly megfogant a Kissmalacz, a BMC-ben rákérdeztem, hogy most ezzel mi legyen, és a doki azt mondta, hogy itthon valóban ez az álláspont, de külföldön már minimum az első trimeszter befejezéséig (vetélést megelőzendő), de gyakran a terhesség végéig (cukorbetegséget megelőzendő) szedetni szokták, cselekedjek belátásom szerint. A saját nőgyógyászommal nem tudtam ezügyben konzultálni, mert ő eleve nem hisz az inzulinrezisztenciában (nem beszélt le a gyógyszerről sosem, de szerinte teljesen fölösleges, a meddőséghez meg végképp nincs köze az egésznek), de a háziorvosom, aki belgyógyász is, támogatta az ötletet, mert ő tanúja volt annak, hogy velem mekkora csodát (mínusz húsz kilót) tett a kezelés. Belátásom tehát Kissmajommal is az volt, hogy szedem, ráadásul minimum 17. hétig, mert időközben utánaolvastam, és beszéltem több hasonló cipőben járó kismamával is, és sok esetben ezt javasolták az orvosok; aztán ahogy haladtunk, egyre több helyen megnéztem, és egyre több már-anyukával egyeztettem, és egyre többször találkoztam azzal, hogy butaság pont a vége felé abbahagyni, amikor a legnagyobb gyakorisággal alakul ki a terhességi diabétesz. Úgyhogy a háziorvossal kiírattam a következő adagot is, és most az a terv, hogy végig szedni fogom majd.
De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nekem most meg kell innom hetvenöt gramm glükózt, és mi legyen akkor a gyógyszeremmel...? Két gondom volt alapvetően ezzel, azon kívül, hogy sugar-high lesz a vége, és egész nap hiperaktívan fogok rohangálni. Az egyik, hogy ha normál napnak megfelelően beveszem a gyógyszer adagomat, akkor nem rejtem-e el a problémát olyan módon, hogy a hatásától látszólag ugyan jó lesz az eredmény, de valójában baj van a cukrommal, és szükség lenne az inzulinos kezelésre? A másik, hogy ha megiszom azt a tömény löttyöt, amihez hasonlóval a szervezetem nemigen találkozott manapság, nem lesz-e az a vége, hogy a sokktól az egekbe ugrik a cukrom, és a mérés alapján elkezdenek inzulinnal szúratni, miközben valójában a szokásos diétámmal jól kordában vagyok tartva? Tudom, hogy a két aggodalom homlokegyenest ellentmond egymásnak, de itt rólam van szó, nem kell benne(m) logikát keresni. A lényeg az, hogy a lányok megerősítettek abban, amihez amúgy is közel álltam: holnap nem zsömle és tej reggelit iktatok be végül, hanem klasszikus módon terhelek, utána meg beveszem a Meforalomat a szokásos napi három részre osztva.
Az étkezésemmel amúgy az van, hogy a szabályokat nem tartom be olyan szigorúan, mint tavaly ilyenkor, a napi 150 gramm szénhidrát helyett olyan 200-230 gramm van inkább, mert annyira nincs étvágyam, hogy képtelen vagyok megfelelő mennyiségű kalóriát bevinni még így is - múlt héten a mérlegre álltam és amikor megláttam a 64 kilót, eléggé megrémültem, hogy éheztetem a Kissmajmot. Szóval megnöveltem a gyümölcs adagjaimat, mert azokat legalább kívánom, de sajnos főleg a szőlőt meg a dinnyét, ami ugye nem kifejezetten diétabarát. Ugyanakkor ez alapján merem remélni, hogy a hajnali glükózbomba sem lesz vészes, mert ugye abban hetvenöt gramm szénhidrát van, és annyit szerintem néha simán beviszek, amikor este észbe kapok, hogy egész nap alig ettem, és benyomok egy fél kiló szőlőt.

És akkor most save the best for last alapon: köszönjük szépen a drukkokat, a korababa jól van. Hétvégén volt egy kis félés légmell miatt, de mára már elmúlt, és lélegzik meg eszik ügyesen, és nagyon sokat mocorog, ami állítólag azt jelenti, hogy ha volt is oxigénhiány, akkor az okozott kár minimális. Hát mekkora egy drága csodakislány ez, most mondjátok meg!