"S az ég a tengert tükrözi, a tenger az eget."

Hétvégén hazajöttünk messzi földről - még akklimatizálódom. Elképzelhetetlenül, elmondhatatlanul csodálatos volt ez az egy hét, felülmúlta minden álmunkat és reményünket. Napirendjében és hangulatában pontosan olyan volt, mint az eddigi legsikeresebb nyaralásunk ever, csak... sokkal de sokkal jobb: sok laza döglés a napsütötte parton és lebegés a türkízkék vízben, esténként meg felfedező lötyögések a mesés középkori városka romantikus sikátorai között, és csupa-csupa zamatos halból, polipból, rákból álló fenséges vacsorák - és mindezt a szokásosnál is több jókedvvel és nevetéssel aranyozta be Kissmajom jelenléte.
Közhelyek közhelye, de tényleg hihetetlen, hogy egy gyerek mennyire megváltoztat mindent. Elsősorban azért volt fantasztikus ez az utazás, mert mi amióta M. meg én együtt vagyunk gyakorlatilag minden évben voltunk valamilyen tengerparton, és kivétel nélkül mindig nagyon jól telt, most mégis olyan volt minden, mintha először éltük volna át. Más szemmel, egy végtelenül kíváncsi és figyelmes és nyitott, mindent szívesen kipróbáló és mindent szivacsként beszívó újonc szemével éltük újra az összes számunkra már megszokott élményt... olyan volt, mintha egy kicsit visszakirándulhattunk volna a saját gyerekkorunkba, ahol lépésről lépésre varázslatok sorába ütközik az ember, és a legközönségesebb eseményt is egy emlékezetes kalanddá teszi a várakozás és lelkesedés. Már tavaly ilyenkor is volt újszerű a nyaralásban attól, hogy velünk volt az akkor féléves Kissmajom, de a két szituáció összehasonlíthatatlan igazából, úgyhogy mostantól végképp izgatottan fogunk várni minden egyes kirccanást, mert úgy tűnik, minél idősebb, annál többet tud hozzátenni az amúgy is érdekes élethelyzetekhez.

Hogy neki hogy telt…? Hát szerintem szintén nagyon jól; amúgy sem egy nyűgös valaki, de konkrétan egyetlen egyszer sem sírta el magát a nyolc nap alatt, csak hazaúton úgy a Velencei tó környékén, mert már éhes volt, és csak pár szem keksszel kínáltam meg, hogy kibírja az itthoni ebédig.
Az öt órás autóút amúgy mindkét irányban zökkenőmentes volt, nagyjából középre esett a másfél órás alvásidő, a maradékban meg alagutakra vártunk, kamionokat számolgattunk, megelőzött autók színeit sorolgattuk, beszélgettünk és énekelgettünk.
Odaérve mégegyszer kiderült, hogy ha velünk van, semmi másra nincs szüksége a biztonságérzethez. Mivel nem rég volt a nagy költözés ugye, számítottunk rá, hogy össze fog zavarodni az újabb új környezettől, de semmi gond nem volt, már első este is olyan nyugodtan aludt el, hogy a babamonitorral simán le tudtunk menni vacsorázni a földszinti étterembe.
A szálláshely üzemeltetőitől kezdve a fellow nyaralókig mindenkit eléggé a dundus ujjai köré csavart, reggelente fél óráig tartott az út (egy emeletnyi lépcső, plusz körülbelül húsz méter séta) a tengerpartra, mert a széles mosolya és be nem álló galagyolója ellenállhatatlannak bizonyult, hároméves horvát kisfiútól kezdve (akivel egyébként méretben azonos volt), középkorú svájci házaspáron át, tetovált osztrák nagymamáig mindenki a kegyeit kereste. A báros öreg minden nap meglepte valami finomsággal (csokival indított, de a végére megértette, hogy a málnának sokkal jobban örülünk), és utolsó előtti délutánon egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szakács néni kijön a konyhából, egy profi késsel lédús falatokat szeletel egy hatalmas őszibarackból, és hangosan röhögcsél azon, hogy Kissmajom erőlködő pofákat vágva nyomja be őket.
A hasonló aranyos idegenek miatt felfüggesztettük egy ici-picit a szigorú étkezési szabályainkat, mert egyrészt a nyelvi korlátok miatt nem tudtuk mindenkivel megértetni, hogy Kissmajom nem eszik édességeket, és azt bunkóságnak tartottam volna, hogy magyarázat nélkül kikapom a kezéből azt, amit adtak neki, másrészt mégiscsak vakációról van szó, mikor próbálná ki a cukrot, ha nem most…? Ehetett tehát pár kockát az említett csokiból, amit egyértelműen szeretett, de annyira nem, hogy ne adja M.-nek a nagy részét; aztán egy szépséges pincérlány adott neki egy nyalókát, amit olyan grimaszolva kóstolgatott, mintha kininnel lett volna bekenegetve (végül ezt is konyhamalacunk, M. fogyasztotta el); aztán megkínáltuk a fagyinkból, amin szintén fintorgott, és pár kanálkánál többet nem is fogadott el belőle - cserében zabálta a helyi enyhén sós görögjoghurtot és a kecsketejet, és miután második este megnyalinthatott egy kis habot, konkrétan követelte az apja sörét minden alkalommal…
A fürdőzéssel való viszonya az elején ingatag volt, szerencsére vittünk neki kismedencét, és abban pancsolhatott, mert a tengerbe nem volt hajlandó bejönni csak térdig. Inkább csak ült a napernyő árnyékában a matracon, lábait a vízbe lógatva, a vödreibe pakolgatta a kavicsokat meg a hullámokba dobálta őket, kagyló- és csigaházakra vadászott a kövek alatti homokban, néha felfedező körútra indult a környéken, és tüzetesen megvizsgálta az apja által kihalászott remeterákokat (félelemérzet nélkül ösztönözte őket a tenyerén való mászkálásra, borzalmas!). Aztán harmadik napon kiemelkedően meleg volt a tenger (vagy az ő szavaival élve "nagyvísz"), belépegetett velünk, és onnantól kezdve nem volt megállás. Három kedvenc játéka volt: az egyik, amikor feldobáltuk magasra, és a vízben landolt, ahol szabályos úszóritmusban rugdalt egy ideig, a másik, amikor a számára mellig-nyakig érő vízben sétálhatott másfél métert M. és közöttem (néha kibillent és fejjel lemerült a víz alá, de meglepetésünkre jót nevetett, amikor felsegítettük), a harmadik, amikor az "apahajó" néven futó M. hátúszásba helyezkedett, Kissmajom meg a hasán lovagló ülésben trónolva irányította, hogy merre ("Odabe!") szállítsa azonnal - az utóbbi mutatvánnyal kisebb bámészkodó csoportokat is oda tudott vonzani olvadozni, mikor folyamatos "Ajajajjj-ójajajjj!" kiáltásokkal reagált a kimelegedett pocakjára fröccsenő vízcseppekre. A csobbanós programokon kívül nem sok más volt, mert csak egy olyan napunk volt, az utolsó, amikor a nagy szél miatt nagyon hullámzó és lehűlt tengerben nem lehetett fürdeni; ekkor egy szépséges parkba mentünk ki, ahol kedvére rohangálhatott, gyűjtöttünk tobozokat és mindenféle bogyókákat, bújócskáztunk a fák között, tök jól telt az is.
Egy dolog nem alakult az eredeti elgondolás szerint: késő délután ugye lezuhanyoztunk, és elautóztunk a közeli városba, élvezni a kikötői hangulatot és enni, és mivel ekkor már jócskán esteledett (általában jóval kilenc óra után végeztünk) a terv olyasmi volt, hogy magunkkal visszük a babakocsit, és Kissmajom majd elalhat benne. What were we thinking…?! Őt ismerve igazán sejthettük volna, hogy ez teljesen esélytelen: bármennyire hullafáradt volt (ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy aranyosan a combunkba bújt, vagy le-le tette a fejét az ölünkbe, nyígás-nyikorgást soha sem adott elő), jött-ment-szaladgált, pihegő kóborcicákat kutatott fel, sétáló kutyákat cirógatott meg, őszinte érdeklődéssel állt szembe minden helyivel és turistával, kissé szégyenlősen válaszolt mosolyra és kedves szóra, és hódított meg simogató ("Himi-himi!") kezecskéivel és széles vigyorával állatot és embert egyaránt. Imádott a szűk sétálóutcákon szaladgálni, élvezte, hogy nem kell a kezünket fognia, és autós forgalom híján oda caplathat, ahova épp akar, és ha valaki magához hívta (valahogy kiemelkedően gyerekbarát volt mindenki arrafelé), előbb megtorpant és hosszasan szemrevételezte, aztán nagyot bólintva ránk mutatott, hogy nincs ám egyedül, íme "Apa/Aja!", végül ha olyan kedvében volt, akár kezet is fogott - többet között egy hatvanas kurva nénivel, aminek köszönhetően derűs ciao-val üdvözölt minket minden este a helyi éjszakai pillangó alakulat, élén egy pazar női testtel és jóképű borostás arccal rendelkező transzvesztitával.

Még egy érdekesség: életében először találkoztunk vele azonos nevű személlyel. Tök vicces volt, egyik este egy téren ültünk egy vendéglő teraszán, és miközben a kajánkra vártunk, Kissmajom a környéken sétálgatott. Egyszer csak beszaladt egy olyan tizenpár fős csoportba, és mikor hangosan szólongatni kezdtem, az egész baráti társaság tanácstalanul forgolódni és sugdolózni kezdett; amint kiderült, egyik kamasz fiút ugyanúgy hívták, és nem értették, hogy ugyan mit akar tőle ez az idegen asszonyság. Egyébként németek voltak, és ezek szerint náluk is ritkának számít a név, mert boldog álmélkodással nyugtázták, hogy nahát, még egy van belőle.
Hát így voltunk. Hármunk közül Kissmajom jött haza a leggyönyörűbb egyenletes-aranybarnán, és a legutóbbi rácsodálkozás óta megint nagyon durván megugrott a beszédfejlődése - de erről majd egy külön posztot tervezek.

Apahajó

To boldly go...

Vacsoraostromlás babamanccsal

"Apa vissza!", hangzott el az utasítás , ahányszor M. kiúszott az öbölbe...

Notes to self:
- Így, hogy végig kánikula volt, simán elég lett volna harmadannyi ruha, amennyit bepakoltam, egy váltónál több egy napra nyáron valószínűleg akkor is fölösleges, ha nem egésznapos a fürdőzés.
- Kár volt elvinni az utazóágyat, Kissmajom csak az első estét töltötte benne, amúgy mindig közöttünk aludt; következőkor érdemes majd előre megtudakolni a franciaágy méretét, és ha king-size és fal mellé tolható, akkor nem tud róla legurulni egyedül hagyva sem, bármennyit mocorog.
- Érdemes úgy pakolni az autóba, hogy a gyerekülés melletti hely szabadon maradjon, és hátra lehessen költözni mellé, ha szórakoztatást igényel.
- Számolni kell vele, hogy sajnos az itthoni reggeli ébredés időpontja nem változik akkor sem, ha rendkívüli a lefekvés, este tíz órás elalvással simán felkelt reggel nyolckor, és máris kijelentette, hogy "Le! Megyünk!"

Másfél...

...múlt, tíz napja; mert a slendrián anyja még mindig messze nem up-to-date és blablabla... Most viszont van mentségem: nagyjából ugyanennyi ideje elköltöztünk, ki a szeretett kis lakásunkból, és be M. szüleinek hatalmas emeletére. Úgy mostanra fejezzük be a napi használati cuccaink kipakolását (minden más becsomagolva a pincében várja a következő költözést), és kezdjük megszokni, hogy minek hol van az új (ideiglenes) helye.

A költözés meglepően egyszerűen ment, körülbelül egy hétig M. minden délután elvitte Kissmajmot pár órára kettesben játszózni, én meg azalatt bezsákoltam- és dobozoltam előbb a könyveket, majd a ruhákat, végül a mindenféle maradékokat. Aztán egy nap reggeltől estig nálunk cipekedtek M. kollegái, akik több egymást követő fuvarral áthozták előbb a kis dolgokat, majd az összes bútort - ennél az akciónál Kissmajom is végig jelen volt, csak néha kellett felkapni, és elmasírozni vele az útból, egyébként nagyon élvezte a nyüzsgést, hogy minden másképp néz ki, be lehet férni addig elbarikádozott zugokba, meg lehet vizsgálni addig rejtett tárgyakat... és mai napig, ha megkérdezzük, hogy mit műveltünk a sok nejlonnal meg kartonnal, lelkesen vágja rá, hogy: "Pakotunk!", azaz pakoltunk, és "Pittyi", azaz Pisti segített.

A relokáció maga sem viselte meg különösebben, valahogy ezzel is úgy van, mint mindennel: ha mi ott vagyunk vele, akkor mindegy, hogy hol-mikor-hogyan-mi történik. Persze az is könnyített a dolgon, hogy előtte is heti minimum egyszer jártunk ide a nagyszülőkhöz látogatóba, nem ismeretlen a környék és az új lakótársak sem. Plusz van egy óriási kert, homokozóval, medencével, napozóággyal, növényekkel, bogarakkal-madarakkal, szaladgálni- és szerelnivaló helyekkel, és ebben a jó időben ez egy áldás, szinte nem is jön be a házba, csak egy gyors nappali-körberohanásra meg egy kis konyhai kajakoldulásra. Egyedül az alvásban jön ki néha egy kis feszültség, nehezebb elaltatni (ez negyed helyett fél órát jelent), és időnként sírva megébred éjszaka, de szerencsére könnyen megnyugtatható, és rögtön vissza is alszik, amint magunk közé vesszük.

Somewhat related: az építkezés végre igazán sínen, most már nem az van, hogy csak M. cége dolgozik a házon, amikor épp ráérnek a munkások két projekt között, hanem múlt héten kezdett a kivitelezőnk, és múlt héten már megvolt a vízszigetelés, ezen meg elkezdik rakni a garázs/pince falát. Legkésőbb szeptember közepére tudják felhúzni és tető alá rakni a házat, onnatól beindulnak a gépészeti és a belső munkálatok, és reményeink szerint a karácsonyt már ott tudjuk tölteni*.

De térjünk vissza a csodagyermekhez... Most tényleg ott tartunk, hogy ha naponta posztolnék, akkor sem biztos, hogy minden újdonság beleférne, amit produkál. Sajnálom is kicsit, hogy nem marad részletezős nyoma a sok first time ennek meg annak, de magunk számára igyekszem legalább videókkal  alaposan dokumentálni a szédületes fejlődést. Meg fotók, heti többszáz... kell is, mert nő, mint a gomba, átíródnak az arcvonásai, látványosan hosszabbodnak a végtagjai, teljesen eltűnt a karika-lába és a togyogós járása, magabiztos minden mozdulata, és már csak pucéran nevezhető babásnak, ha látszik a hurkás felsőkarja és a zabálnivaló pókhasa. Főleg amióta úgy egy hete levágtuk a hosszú pihehaját, borzalmas, hogy egy csapásra valódi kisfiú lett belőle, és komolyan, mintha viselkedésre is azóta változott volna legnagyobbat...
- Kézen-közön megtanult enni, mégsem kell majd a gimibe turmixolt kaját csomagolnom neki. Semmilyen darabtól nem öklendezik már, simán lecsúsznak a kenyeres-szalámis-sajtos szendvicskatonák, a nagyméretű húsleveszöldségek, sőt egy egész barackot is megeszeget tiszta egyedül. Az egészen kemény dolgokat is el tudja rágni (kötelezően a pofazacskója bal oldalán), de azokba belefárad, és akkor sokkal kevesebbet eszik, mint általában, úgyhogy nem erőltetjük, nyers répát vagy ilyesmit csak akkor kap, ha kifejezetten kéri. A kedvencek listáján M.Apuka főzelékeit az első helyen felváltották a friss gyümölcsök, rengeteg epret, málnát, meggyet, nektarint, körtét, almát benyom, nincs is nap nélkülük. A tegnapi vasárnapi ebédnél először kapott tejet (nagyon kevés volt a krumplipürébe dolgozva), amitől szerencsére semmi baja nem lett; azért nem akarok rendszert csinálni ebből, csak gondoltuk, hogy a tengerparton majd valamilyen minőségi gyümölcsfagyit jó lenne, ha megkóstolhatna, és nem ott akartuk kideríteni, hogy lesznek-e következményei. Az esti tápszer elhagyását még nem nagyon látom a jövőnkben, tegnap ugyanis egy full vacsora után is követelte, sőt nem érte be fél adaggal, mind a 350 millit beszivolázta.
- Nagymozgásban fantasztikus, folyamatosan meglep minket, hogy egyrészt mennyire elmúlt a régi óvatossága, másrészt mennyire jogos ez, hiszen továbbra is szinte alig esik. Úgy egy hete kapaszkodás nélkül lépcsőzik mindkét irányban, normál magasságúnál kicsit mélyebb fokokon is, csak akkor használja a korlátot, ha fáradt, és már nem bírja eléggé felemelni a lábát segítség nélkül. Dombon fel és dombról le (is) stabilan szalad, könnyedén oldalaz és tolat, és tegnapelőtt óta kísérletileg forog is - eddig ilyenkor csak hátralépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de arra azért számítunk, hogy ebből lesz taknyolás is, mert a szédülést képtelenség kiiktatni, még akkor is, ha teljesen magától rájött, hogy ha előbb egyik irányba, majd a másikba pörög, valamennyire ellensúlyozni tudja a hatást. És ma azt vette észre M., hogy egy tízcentis járdaszélen egyensúlyozva tesz meg több métert, kísérletezgetve, hogy hogyan is kellene pontosan egymás elé helyezni a talpacskáit lépéseknél... elképesztő na. A labdákba most  már nem csak esetlegesen belerúg, hanem tervez és célra lő velük, sőt, meglepően jól vezeti őket egyik helyről a másikra, kézben meg a méretüktől függően egyszerre akár öt-hat darabot is szállítani tud.
- Finommozgásban a leghasznosabb dolog, hogy pohárból egy csepp mellélöttyintés nélkül iszik egyedül, akár egy kézzel is (amelyen félretartja a kisujját - nem viccelek!); a kanalazás még mindig csak játék szintjén (kavargatás, kiszotyogtatás) érdekli, amikor már jóllakott, de a szájába nem igyekszik lapátolni, sőt, ha éhes, hozzá sem ér az eléje rakott tele tányérhoz, hanem türelmetlenül várja, hogy én adogassak, jó nagy falatokat, hadd lakjon hamar jól. Most kezdi érdekelni a homokozás és vizezés azon része, amikor egy kisebb edénnyel egy nagyobba meri át az anyagot, de egyelőre a pontosság nem különösebben érdekli, nem hajlandó lassítani a tempón annak érdekében, hogy több landoljon a céleszközbe.
- Talán a beszédfejlődése a legfeltűnőbb, hiszen napi akár tucatnyi szót tanul meg úgy, hogy nem is igyekszik/-szünk, egyszerűen csak beszélünk hozzá, és ő megjegyzi, aztán a legváratlanabb pillanatokban előkapja. Nem számoltam, de szerintem ötszáz szót már simán aktívan használ (javarészt a mindennap használt tárgyaink és környezetünk megnevezései), és legalább plusz ugyanennyit megért; rövid mondatokat is összerak már, az "Ott egy lepülő/labda/lapát/stb." a leggyakoribb (továbbra is nagy kedvencei a mindenféle mutató névmások). Nagyon kemény, hogy miket tud tökéletesen kimondani (ilyenek, hogy kutyakaja, Chewbacca, mégegyszer, stb.), gyakorlatilag csak az s és z hangok nem mennek, illetve az sz és r nem mindig helyesen; nemrég került elő a h, de egyelőre nem ott, ahol kellene: a hajó még mindig ajó, cserében a sonka az honka. Borzasztó drága, mert nagyon szívesen tanulja meg ismerősök neveit, akik közül a legaranyosabb (babailag és kiejtésileg is) Popi kisfia, akit azóta is előszeretettel emleget Gejiként, amióta pár napja megint együtt piknikeztünk. Mindenféle rávezetés nélkül saját szavakat kreál, a nagyszüleit például mamó, tataci, papaty néven, és ezek mindenféle kombinációján nevezi, de van a repertoárban olyan is, hogy "apalépcső", amit a világ összes lépcsőjére rámond, ha épp úgy tartja kedve.
- Érzelmileg egyre... szülősebb; mondanám, hogy anyás, mert amint eltűnök a szeme elöl, azonnal keres, de amikor csak velem van, akkor meg az apját keresi, egyértelmű, hogy neki csak úgy tökéletesen kerek a világ, ha szüntelenül hármasban vagyunk. Magára hagyni Apun kívül még senkivel sem hagytuk (legfeljebb M. szüleivel maximum fél órára), ő meg ugye non-stop szórakoztatja, szóval az nem igazán derült ki még, hogy hogyan viselkedne, ha egyszer csak elterelő tényezők nélkül találná magát távol tőlünk fél napra, de gyanítom, hogy előbb-utóbb eljutna a vigasztalhatatlan sírásig. Hál'Istennek nyomtalanul elmúltak a múltkor említett zajoktól való félelmei, már semmi elől nem menekül rémülten, sőt nagy tömegben igencsak veszélyesen közlekedik, ugyanis ha elég érdekes és hívogató a környezet, jó sokáig rohan a sűrűjébe, anélkül hogy ellenőrizné, követjük-e; viszont ha esetleg elesik, akkor egy pillanat alatt panaszosan jön gyógypuszit követelni. Erőszakosan akaratosnak (ha úgy tetszik hisztisnek) még mindig nem mondható, csak akkor sírja el magát dühösen, sikertelenség esetén vagy akaratérvényesítési lehetőség hiányában, ha már erősen éhes és/vagy fáradt, máskor viszonylag egyszerű elterelni a figyelmét valami izgalmassal, vagy egy kis segítséget nyújtva meggyőzni, hogy van nyűgösségmentes megoldás is. Nagyon gyakran van szeretetrohama**, ha épp olyan a hangulata, tízpercente caplat hozzánk, és öleli át a combunkat (főleg kettőnknek, de néha a nagyszülőknek is), de az arcát erősen az arcunkhoz szorítva is sokszor bújik (ezt csak kettőnknek tartogatja), valószínűleg ebbe fogunk belepusztulni, mert ez egyszerűen valami leírhatatlan, elképzelhetetlen, elviselhetetlen boldogságcsodás érzés.

Még négyet alszunk, és egy hétre elmegyünk nyaralni, Kissmajom első találkozására a tengerrel - nagyon várjuk, hogy mit fog szólni hozzá. Elvileg végig nagyon meleg és gyönyörű napos időnk lesz, a hely leírások szerint a főszezon ellenére eléggé néptelen, nekünk meg az a nagy tervünk, hogy késő délutánig döglünk a parton és napozunk meg fürdünk, aztán estefelé bemegyünk a közeli halászfalu központjába tengeri szörnyikéket enni és lógatni a lábunkat bele a naplementébe. Kissmajomnak programváltozást szánunk, miszerint strandolás után lesz a fürdetés, majd a későig nyúló vacsorás kiruccanás alatt bármikor elaludhat a babakocsiban, és otthon csak ágyba dugjuk... reméljük kedvére való lesz a dolog. És remélem a net nem csak a szobában, hanem az épület előtti lugasban is működni fog, mert ha már csomó minden elfelejtődött, rövid kis posztokban jó lenne bepótolni legalább olyan apróságokat, amikre most még emlékszünk, például azt, hogy a cipőke az cepökő, a nektarin az netkaja, hogy mennyire szörnyedelmesen édes, amikor inni kér ("Vísz!"), és rögtön utána hozzáteszi, hogy "Adok!", mert válaszul én is ezt szoktam mondani, vagy amikor valami neki tetsző dolog történik és harátozottan követeli, hogy "Mék!".

* Remélhetőleg már négyesben, vagyis 2+2in1 - de erről majd máskor.
** Mondjuk M. és én is ötpercente elkapjuk és agyonpusziljuk, szóval szerintem szegénykém azt hiszi, ez a normális viselkedés.