Fürdés után a majdnemnégyéves felöltözve várt az ágyon, amíg beállítottam a vackunkat (párnák, takarók, mindenkinek a sajátja, és a nagy közös), és vártuk, hogy M. előkerüljön altatáshoz, bohóckodott, énekelt, ugrált, rötyörészett, mint minden este - aztán hirtelen megállt, elcsendesedett, és egy kis elmélkedés után ragyogó szemmel elmosolyodva megszólalt:
- Én úgy örülök, hogy téged meg Apát választottalak!
Akkor csak annyira futotta a könnybelábadós meglepetésből, hogy megismételtettem vele ezt a kijelentést M. beérkeztekor, és mindketten agyonölelgettük, miközben ki tudja hányadszorra hálásak voltunk Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, az életnek.
Aztán mivel napi többször eszünkbe jutott ez az unearthly vallomás, tegnap rákérdeztem, hogy mit értett ezalatt.
- Hát az úgy volt, - válaszolt rövid mélázás után, - hogy nézelődtem lefele onnan a babavilágból, és egyszercsak megláttalak titeket, ahogy itt jöttetek-mentetek. És akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az Apa meg ez az Anya...
- És miért tetszettünk meg neked épp mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, - vágta rá habozás nélkül, - mert így... mosolygott a szátok!
♥
Én soha semennyire sem hittem az ilyen kiválaszt-egy-lélek jellegű mesékben. Aztán ettől függetlenül öt éve és egy hónapja minket is kiválasztott valaki, és mi végig tudtuk, hogy velünk van, és azt is, ahogy megengedi, hogy elengedjük, és elbúcsúzik, és elmegy. És mindig úgy éreztük, hogy három hónappal később ő küldte nekünk ezt az új csodát - akkor ezek szerint mégsem.
Ez a Csodánk is teljesen szabadon döntött. Hát van a világon nálunk szerencsésebb szülő...? És meglepő, hogy azóta is egyfolytában mosolyog a szánk?!
:)
Előreszámla
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: I am your father. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: I am your father. Összes bejegyzés megjelenítése
2017. november 27., hétfő
2017. szeptember 27., szerda
Nothing but the truth
A múltkori kakálásról-lehet-hazudni-de-hazugságról-nem sztori kapcsán akartam említeni, hogy millió más dolog mellett azt is imádjuk ebben a kisfiúban, hogy annyira tisztességes, egyenes, őszinte, korrekt... mindig mindenben, én szerintem ilyennel még felnőttben sem találkoztam soha, nem hogy gyerekben.
Még a kis kölyökfejében éppen legfontosabb ügyekben sem próbál sosem trükközni... Ha én M.-hez küldöm azzal, hogy már csak tíz percet játszhat fürdés előtt, vagy M. küldi hozzám megkérdezni, hogy ehet-e öt gumicukrot, és én csak hármat engedek, akkor dudorászva visszabattyog, és bevallja a várakozó félnek a számára kedvezőtlen döntést, pedig simán bepróbálkozhatna egy-egy lódítással, amilyen jó előadó, nagy valószínűséggel le sem bukna vele...
A másik érdekessége, hogy miközben arra sosem használja fel a színészi tehetségét, hogy becsapjon minket, arra bármikor nagyon szívesen, hogy titkot tartson. Már kétszer bíztunk rá olyan komoly dolgokat, amikben nagyon rosszul jött volna ki, ha elkotyogja magát, de valahogy mertünk bízni benne, mert olyan... amilyen; és nem csalódtunk.
Először idén a házassági évfordulónkon volt az, hogy M. megbeszélte vele, hogy reggel elindulnak együtt, ahogy szoktak (ő munkába menet elviszi oviba), de tulajdonképpen az lesz, hogy Apuhoz fogja beadni egy soronkívüli Tata-napra, majd ő hazajön és elvisz engem egy meglepetésrandira. M. annyira furán érezte magát, hogy kamuzásra "kényszeríti" az ártatlan gyereket, hogy még aznap reggel is többször rákérdezett, hogy tutibiztos, hogy nem akarja nekem megsúgni, hogy mi készül? Mire Kissmajom méltatlankodva válaszolta, hogy: "De hát Apa, akkor nem is lenne meglepetés!".
Másodszor meg én szerveztem elvileg M. negyvenedik szülinapjára egy rejtélyes utazást a három legjobb barátjával, de gyakorlatban hónapokig tolódott az esemény, amíg össze tudtunk rakni egy minden félnek megfelelő időpontot. Mivel szerepjátékos getaway volt a terv, a hivatalos verzió úgy szólt, hogy velem kettesben lesz a mini-break, és Apu másnap utánunk hozza Kissmajmot vonattal (mert még egy éjszakánál sosem voltunk több időre külön, és mert hát vonatozni csudijó); de tulajdonképpen a kalandmester felhívta volna az indulás reggelén, hogy légyszi menjen érte egy benzinkúthoz, mert lerobbant az autója, és onnan a forgatókönyv szerint "elrabolták" volna a már lefoglalt szálláshelyre, az általam előzőleg már bepakolt bőrönddel együtt. Végül nem volt szívem meglépni, mert mindketten nagyon szenvedtek volna, ha három napig el kell válniuk úgy, hogy nem búcsúznak el előtte egymástól, úgyhogy utolsó pillanatban elhatároztam, hogy mindenképp kellőképpen nagy élmény lesz az ajándékom, bátran lelőhetem a poént - Kissmajmot kértem meg, hogy rajta, mesélje csak el az apjának, hogy mi a meglepetése. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és hosszas, értetlenkedő hezitálás után suttogva megkérdezte: "Most komolyan elmondhatom neki?!"
Kicsi kémem... Kicsi becsületes, megbízható, kicsi drága kincsem... el is érzékenyültem menten a saját történeteimtől... ❤
Még a kis kölyökfejében éppen legfontosabb ügyekben sem próbál sosem trükközni... Ha én M.-hez küldöm azzal, hogy már csak tíz percet játszhat fürdés előtt, vagy M. küldi hozzám megkérdezni, hogy ehet-e öt gumicukrot, és én csak hármat engedek, akkor dudorászva visszabattyog, és bevallja a várakozó félnek a számára kedvezőtlen döntést, pedig simán bepróbálkozhatna egy-egy lódítással, amilyen jó előadó, nagy valószínűséggel le sem bukna vele...
A másik érdekessége, hogy miközben arra sosem használja fel a színészi tehetségét, hogy becsapjon minket, arra bármikor nagyon szívesen, hogy titkot tartson. Már kétszer bíztunk rá olyan komoly dolgokat, amikben nagyon rosszul jött volna ki, ha elkotyogja magát, de valahogy mertünk bízni benne, mert olyan... amilyen; és nem csalódtunk.
Először idén a házassági évfordulónkon volt az, hogy M. megbeszélte vele, hogy reggel elindulnak együtt, ahogy szoktak (ő munkába menet elviszi oviba), de tulajdonképpen az lesz, hogy Apuhoz fogja beadni egy soronkívüli Tata-napra, majd ő hazajön és elvisz engem egy meglepetésrandira. M. annyira furán érezte magát, hogy kamuzásra "kényszeríti" az ártatlan gyereket, hogy még aznap reggel is többször rákérdezett, hogy tutibiztos, hogy nem akarja nekem megsúgni, hogy mi készül? Mire Kissmajom méltatlankodva válaszolta, hogy: "De hát Apa, akkor nem is lenne meglepetés!".
Másodszor meg én szerveztem elvileg M. negyvenedik szülinapjára egy rejtélyes utazást a három legjobb barátjával, de gyakorlatban hónapokig tolódott az esemény, amíg össze tudtunk rakni egy minden félnek megfelelő időpontot. Mivel szerepjátékos getaway volt a terv, a hivatalos verzió úgy szólt, hogy velem kettesben lesz a mini-break, és Apu másnap utánunk hozza Kissmajmot vonattal (mert még egy éjszakánál sosem voltunk több időre külön, és mert hát vonatozni csudijó); de tulajdonképpen a kalandmester felhívta volna az indulás reggelén, hogy légyszi menjen érte egy benzinkúthoz, mert lerobbant az autója, és onnan a forgatókönyv szerint "elrabolták" volna a már lefoglalt szálláshelyre, az általam előzőleg már bepakolt bőrönddel együtt. Végül nem volt szívem meglépni, mert mindketten nagyon szenvedtek volna, ha három napig el kell válniuk úgy, hogy nem búcsúznak el előtte egymástól, úgyhogy utolsó pillanatban elhatároztam, hogy mindenképp kellőképpen nagy élmény lesz az ajándékom, bátran lelőhetem a poént - Kissmajmot kértem meg, hogy rajta, mesélje csak el az apjának, hogy mi a meglepetése. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és hosszas, értetlenkedő hezitálás után suttogva megkérdezte: "Most komolyan elmondhatom neki?!"
Kicsi kémem... Kicsi becsületes, megbízható, kicsi drága kincsem... el is érzékenyültem menten a saját történeteimtől... ❤
2016. június 2., csütörtök
"Oh, baby, baby, it's a wild world..."
Nah, megvolt az ovilátogatás. Kissmajom egyelőre nem megy oviba.
Jó, van hosszú verzió is... :)
Kezdem azzal, hogy mit tudtunk erről a helyről, illetve miért épp ide mentünk el próbálkozni. Hát főleg mert ide jár Geri, meg ők ismerik az óvónőt közelebbről is, hiszen konkrétan szembeszomszédok, összejárnak; ezáltal meg ugye nagyon közel van az új lakhelyünkhöz is, sétálva olyan tíz perc lehet. Arra tisztán emlékeztem, hogy anno beszoktatás címen, olyan fél éve talán, Popi tökre el volt keseredve, hogy a fia olyan lelkesen vonult be a kölkök közé, hogy még vissza se nézett, nem hogy sírt volna, meg azóta is szívesen jár - és hát a gyerekeink ugyan eléggé különböznek, de mivel a nevelési elveink hasonlóak, szinte biztosra vettem, hogy számunkra is ez lesz a legjobb választás.
Fél tizenegyre volt megbeszélve az érkezésünk, mert akkor kinti játszás van, és legyen idő addig bent hatszemközt lenni a tulajdonossal és egyben vezető óvónővel. Az első benyomás pozitív volt, elénk jött és úgy köszönt, hogy Kissmajot rögtön néven szólította, nagy, árnyékos udvarra invitált be, sok játékkal, különböző korú jókedvű gyerekekkel. Olyan tíz percet töltöttünk el kint a kertben, és már akkor kezdegetett nem tetszeni ez-az, de próbáltam arra koncentrálni, hogy az óvónő egyértelműen tapasztalt, vérprofi pedagógus, a nagylányok kedvesek és érdeklődőek, és Kissmajom rögtön bátran berongyol a forgatag kellős közepébe, és felpattan egy kismotorra, ami azért nem jellemző rá ennyire új és zajos helyzetben.
Ami már ott és akkor nem volt szimpatikus: 1. Rászóltak egy ötéves körüli kislányra, hogy ne mászkáljon/hintázzon az egyik fára felkötözött kötéllétrán, indoklás nem volt, a miérteket valószínűleg megbeszélték már előtte; furcsa volt, mert abban a környezetben egyértelműen csak játszási céllal lehetett ott, mint minden hasonló tereptárgy, akkor meg miért ne használhatná rendeltetésszerűen, vagy ha valamiért nem teheti (például mert a kisebbek utánozzák, és rájuk nézve potenciálisan veszélyes), akkor miért nem szerelik le. 2. Egy szintén ötéves forma kislány odajött az óvónőhöz, hogy egyik kisfiú már többedszerre az arcába berregett, és ezzel leköpte - az tetszett, hogy megpróbált magyarázatot adni a viselkedésre (nem akarattal tette, köztudottan hebrencs, a játék hevében mindig elfelejtezik magáról), viszont a panaszkodót eléggé leteremtette, hogy miért árulkodik, ez szégyen, és miért nem az illetővel tisztázza, hogy hogyan nem kellene viselkedni. 3. Sokáig senki sem vigasztalt meg egy (Kissmajommal egyidős, méretre legalább egy fejjel kisebb) kislányt, aki pityeregve kereste a valahol rohangáló bátyját, sajnálkozásomra az volt a válasz, hogy friss jövevény, és nagyon kis akaratos meg elkényeztetett, otthonról nincs "megnevelve", mindig annak kell történni, amire ő vágyik - végül kelletlenül hozzálépett egy dadus, és elterelésileg odébbhívta magával, de nem nagyon értettem, mert még ha az aznapi negyedik hisztirohamról is lett volna szó, egy új gyereket akkor sem hagyunk magára szomorkodni (mondjuk régit sem). 4. Kicsit mechanikusnak tűnt a gyerekekkel való bánásmód minden felnőtt részéről, nem láttam személyre szabott mosolyt, semmilyen one-on-one interakciót, vagy akár csoportosat, de ami rutintól eltérő: terelgették őket, mint egy homogén masszát, többnyire globálisan figyelmeztették vagy utasították őket mindenfélékre, a legszemélyesebb gesztusok az orrtörlések voltak, és a kicsik cipőlevétele az ugrálóhoz. 5. Az óvónő kért, hogy menjünk be az épületbe, hogy körbevezessen, és csendben tudjunk egyeztetni, majd mikor mondani akartam Kissmajomnak, hogy maradjon nyugodtan, csak a közelbe megyek, rámszólt, hogy ne tegyem, hadd szokja, hogy nélkülem van itt; hezitálva engedelmeskedtem, mert ilyent sosem szoktam, mi egész pici kora óta mindent őszintén előre egyeztetünk vele, és természetesen fél perc sem telt el, már hallottam is a kétségbeesett kis hangját, hogy hol vagyok - mire az óvónő kimondta volna, hogy miért ne rohanjak, már kint is voltam, és magyaráztam, hogy semmi gond, csak körülnéztem.
Ezután bementünk, végigmutogatta a helyiségeket, mesélt a személyzetről, a házirendről, a foglalkozásokról, az étkeztetésről, a külsős programokról, a bejárási lehetőségekről, és igazából minden részlet megfelelőnek tűnt. Ami nagyon érdekes volt, hogy ő semmit sem kérdezett Kissmajomról (meg -tól sem), távozás előtt valami kapcsán említettem a korát, és tökre ledöbbent, hogy ahhoz képest milyen nagy, és milyen választékosan beszél. Én igyekeztem néha közbevetni ilyen-olyan jellemzőjét, csak hogy kölcsönös legyen az ismerkedés, amikor például azt sorolta hogy szabályok nélkül a gyerekek mennyire elkanászodnak, konfliktusokba keverednek, irigyen viselkednek, aggresszívakká és posszesszívakká válnak, bepörögnek, verekednek... egyszóval minden, amihez Kissmajomnak a világon semmi köze, és igazából elképzelhetetlen az a szituáció, amiben esetleg lehetne.
Itt is feltűnt, hogy annyira nem az oda-vissza kommunikáció híve, volt egy jelenet, amikor Kissmajom egy vasúti pályánál játszva úgy próbálta kezelni azt, mint otthon, és mivel különböző volt a szerkezet, nem sikerült neki, majd többedik kísérletnél (miközben ismételten jelezte is nekem, hogy nem megy, csak mivel az óvónő folyamatosan beszélt, nem tudtam időben felelni) türelmetlenül eldobta a mozdonyt. Ekkor hozzálépett, és ahelyett, hogy érvekkel megnyugatta volna ("Ha gondolkodás nélkül csak erővel tuszkolod az alagútba, nem fog beférni, mert keresztbe túl nagy, arra kell koncentrálni, amit épp csinálsz, látod, kicsit fordítsd el oldalra, így már keskenyebb, és máris belecsusszan...", stb.), kivette a kezéből a vonatot, és csak annyit fűzött hozzá, hogy itt vigyázni kell a játékokra, szépen használjuk őket, és nem szabad odacsapkodni, mert akkor tilos újra hozzányúlni; slussz-passz.
Azt is megjegyezte, hogy udvariasságra kell tanítani a gyerekeket, ezért ha valamibe beleszólnak, egymás szavába vágnak, tenni kell ellene - ez valószínűleg célzás volt arra, hogy nem bírtam egy negyedórás tiráda alatt nem törődni az épp izgalmas felfedezéseket megosztó Kissmajommal, ezért ha valamit közbevetett, mindig reagáltam neki, minimum egy bólintással, vagy rövid félmondattal. Kerek perec meg is mondam, hogy mivel mi a válaszkész nevelés hívei vagyunk, nálunk nem opció a legalapabb válaszok hiánya, nyilván törekedni fogunk rá, hogy a társadalmilag elfogadott normáknak megfelelően párbeszéljen a gyerek, de ez azért erősen korfüggő, és amíg nem képes komplexebb előírásokat követni, addig nem fogok rámordulni, hogy kusslegyen, amikor épp lelkesen mutat valamit.
Rákérdeztem továbbá a köpködésre panaszkodós jelenetre, aminek tanúja voltam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miért kezelik gondként, ha a gyerekek hozzájuk fordulnak mediálásért, hiszen tudtommal kifejezetten célnak kellene lennie, hogy merjenek felnőttől segítséget kérni. Amint kiderült, itt eléggé a "You're on your own!" policy dívik, nem szeretnek beavatkozni, mert jó ha már kiskorban megtanulják megvívni a saját harcaikat. Azaz a mi szelíd, nyugodt, empatikus, jószívű kisfiunkat nagyjából ötpercenként fosztanák meg mindenétől az asszertívabb többiek, és cseszhetné a bizalmat, amit egész élete során felépítettünk benne, miszerint amíg senkit sem bánt, joga van ott és azzal foglalkozni, ahol és amivel szeretne - és értelemszerűen neki is hasonló módon tiszteletben kell tartania a mások ezirányú kívánságait, illetve ha egyik félnek unfair ellenállás vagy fizikai erőszak miatt nem sikerül érvényesíteni azokat, akkor be kell avatni egy felelősen dönteni és döntést végrehajtani képes harmadik szereplőt.
Szerintem ekkor már lassan el is dőlt bennem, hogy ez nem a megfelelő hely számunkra, de a teljes bizonyosságot az egész bölcsisedés kardinális pontja hozta el, éspedig a beszoktatás procedúrája. Eleve azért nem is gondolkoztunk állami intézményben, mert sejtettük, hogy ott a leterheltség és magas csoportlétszám miatt nem várható el semmilyen eltérés a megszokott dolgaiktól, és bizakodtunk benne, hogy egy magánlétesítmény valamivel rugalmasabb. Andi posztján felbúzdulva igény szerinti ritmust vizionáltam, és Kissmajmot ismerve az lett volna a tippem, hogy egy-egy hetet adva minden lépésnek (napi egyre több idő velem együtt, de az aktív részvételem nélkül; napi egyre hosszabb intervallum úgy hogy elmegyek, de vissza-visszatérek; délelőttökre egyedül; egész napra egyedül), körülbelül egy hónap alatt kalibrálható lenne akár full-time bentlétre is - de mivel ennyi időre amúgy sem állt szándékunkban otthagyni egyelőre, arányosan rövidebb periódus is elég lett volna. Viszont szóba sem kerülhetett a felvetés, mert itt a beszokás kivétel nélkül szigorúan csak kerek egy hét, mindenfajta eddigi alkudozás határozottan el lett utasítva, mert a gyakorlat állítólag azt mutatja, hogy az ártalmas mind szülőre (nehezebben engedi el a gyereket, ha a külön töltendő mindennapokból több jelenetnek tanúja), mind gyerekre (elbizonytalanítja és nehezíti az elszakadást a szülő elhúzódó jelenléte), mind csoportra (összezavarja őket, hogy a saját anyukájuk miért nem lehet ott).
Elhiszem és elfogadom, hogy az ovónőnek ez egyszerűbb és komplikációmentesebb, de azt az állítását nem vagyok hajlandó elhinni és elfogadni, hogy egyszerűen nem létezik sírásmentes beszokás, és minden gyereket legalább egyszer-kétszer üvöltés közben le kell fejteni a szülő nyakából, ha nem is az első periódusban, amikor még hajtja a feltérképezés láza, de később, amikor rájön, hogy ez nem egy ha-van-kedvem tevékenység, hanem kötelező és rendszeres helyzet. Hogy M. heves fejrázását idézzem: "Nope, never in a million years fogom betrayelni a tiny trustját, hiszen neki csak mi vagyunk a világon. Nemadom." Számunkra ez a sírás semmivel sem jóváhagyhatóbb, mint a picibabák alvástréningezős sírnihagyása, hiszen ugyanúgy (sőt, még inkább, hiszen már nem egy ösztönlényről beszélünk, hanem értelmesről) azt üzeni, hogy nem fontos, hogy szar neked, meg kell tanulnod, hogy így működik a világ, szokd meg, törődj bele.
Szóval nem adjuk.
Most muszáj elmennem aludni, mert ragad le a szemem, de a témára még mindenképpen visszatérek valamikor, mert vannak még említésre méltó dolgok, a mi saját régi ovis élményeinktől kezdve addig, hogy akkor viszont milyen megoldást találtunk ki a jövőre nézve, amikor már nem csak a társaság szükségessége, hanem a munkába(vissza)állásom is szükségessé tenné Kissmajom felügyeletét.
Addig is, ha valaki tud a kötődő nevelés alapelveit tiszteletben tartó óvodát, ahova van is reális esély bejutni, ne fogja vissza magát, hátha épp a környékünkön lesz...
Jó, van hosszú verzió is... :)
Kezdem azzal, hogy mit tudtunk erről a helyről, illetve miért épp ide mentünk el próbálkozni. Hát főleg mert ide jár Geri, meg ők ismerik az óvónőt közelebbről is, hiszen konkrétan szembeszomszédok, összejárnak; ezáltal meg ugye nagyon közel van az új lakhelyünkhöz is, sétálva olyan tíz perc lehet. Arra tisztán emlékeztem, hogy anno beszoktatás címen, olyan fél éve talán, Popi tökre el volt keseredve, hogy a fia olyan lelkesen vonult be a kölkök közé, hogy még vissza se nézett, nem hogy sírt volna, meg azóta is szívesen jár - és hát a gyerekeink ugyan eléggé különböznek, de mivel a nevelési elveink hasonlóak, szinte biztosra vettem, hogy számunkra is ez lesz a legjobb választás.
Fél tizenegyre volt megbeszélve az érkezésünk, mert akkor kinti játszás van, és legyen idő addig bent hatszemközt lenni a tulajdonossal és egyben vezető óvónővel. Az első benyomás pozitív volt, elénk jött és úgy köszönt, hogy Kissmajot rögtön néven szólította, nagy, árnyékos udvarra invitált be, sok játékkal, különböző korú jókedvű gyerekekkel. Olyan tíz percet töltöttünk el kint a kertben, és már akkor kezdegetett nem tetszeni ez-az, de próbáltam arra koncentrálni, hogy az óvónő egyértelműen tapasztalt, vérprofi pedagógus, a nagylányok kedvesek és érdeklődőek, és Kissmajom rögtön bátran berongyol a forgatag kellős közepébe, és felpattan egy kismotorra, ami azért nem jellemző rá ennyire új és zajos helyzetben.
Ami már ott és akkor nem volt szimpatikus: 1. Rászóltak egy ötéves körüli kislányra, hogy ne mászkáljon/hintázzon az egyik fára felkötözött kötéllétrán, indoklás nem volt, a miérteket valószínűleg megbeszélték már előtte; furcsa volt, mert abban a környezetben egyértelműen csak játszási céllal lehetett ott, mint minden hasonló tereptárgy, akkor meg miért ne használhatná rendeltetésszerűen, vagy ha valamiért nem teheti (például mert a kisebbek utánozzák, és rájuk nézve potenciálisan veszélyes), akkor miért nem szerelik le. 2. Egy szintén ötéves forma kislány odajött az óvónőhöz, hogy egyik kisfiú már többedszerre az arcába berregett, és ezzel leköpte - az tetszett, hogy megpróbált magyarázatot adni a viselkedésre (nem akarattal tette, köztudottan hebrencs, a játék hevében mindig elfelejtezik magáról), viszont a panaszkodót eléggé leteremtette, hogy miért árulkodik, ez szégyen, és miért nem az illetővel tisztázza, hogy hogyan nem kellene viselkedni. 3. Sokáig senki sem vigasztalt meg egy (Kissmajommal egyidős, méretre legalább egy fejjel kisebb) kislányt, aki pityeregve kereste a valahol rohangáló bátyját, sajnálkozásomra az volt a válasz, hogy friss jövevény, és nagyon kis akaratos meg elkényeztetett, otthonról nincs "megnevelve", mindig annak kell történni, amire ő vágyik - végül kelletlenül hozzálépett egy dadus, és elterelésileg odébbhívta magával, de nem nagyon értettem, mert még ha az aznapi negyedik hisztirohamról is lett volna szó, egy új gyereket akkor sem hagyunk magára szomorkodni (mondjuk régit sem). 4. Kicsit mechanikusnak tűnt a gyerekekkel való bánásmód minden felnőtt részéről, nem láttam személyre szabott mosolyt, semmilyen one-on-one interakciót, vagy akár csoportosat, de ami rutintól eltérő: terelgették őket, mint egy homogén masszát, többnyire globálisan figyelmeztették vagy utasították őket mindenfélékre, a legszemélyesebb gesztusok az orrtörlések voltak, és a kicsik cipőlevétele az ugrálóhoz. 5. Az óvónő kért, hogy menjünk be az épületbe, hogy körbevezessen, és csendben tudjunk egyeztetni, majd mikor mondani akartam Kissmajomnak, hogy maradjon nyugodtan, csak a közelbe megyek, rámszólt, hogy ne tegyem, hadd szokja, hogy nélkülem van itt; hezitálva engedelmeskedtem, mert ilyent sosem szoktam, mi egész pici kora óta mindent őszintén előre egyeztetünk vele, és természetesen fél perc sem telt el, már hallottam is a kétségbeesett kis hangját, hogy hol vagyok - mire az óvónő kimondta volna, hogy miért ne rohanjak, már kint is voltam, és magyaráztam, hogy semmi gond, csak körülnéztem.
Ezután bementünk, végigmutogatta a helyiségeket, mesélt a személyzetről, a házirendről, a foglalkozásokról, az étkeztetésről, a külsős programokról, a bejárási lehetőségekről, és igazából minden részlet megfelelőnek tűnt. Ami nagyon érdekes volt, hogy ő semmit sem kérdezett Kissmajomról (meg -tól sem), távozás előtt valami kapcsán említettem a korát, és tökre ledöbbent, hogy ahhoz képest milyen nagy, és milyen választékosan beszél. Én igyekeztem néha közbevetni ilyen-olyan jellemzőjét, csak hogy kölcsönös legyen az ismerkedés, amikor például azt sorolta hogy szabályok nélkül a gyerekek mennyire elkanászodnak, konfliktusokba keverednek, irigyen viselkednek, aggresszívakká és posszesszívakká válnak, bepörögnek, verekednek... egyszóval minden, amihez Kissmajomnak a világon semmi köze, és igazából elképzelhetetlen az a szituáció, amiben esetleg lehetne.
Itt is feltűnt, hogy annyira nem az oda-vissza kommunikáció híve, volt egy jelenet, amikor Kissmajom egy vasúti pályánál játszva úgy próbálta kezelni azt, mint otthon, és mivel különböző volt a szerkezet, nem sikerült neki, majd többedik kísérletnél (miközben ismételten jelezte is nekem, hogy nem megy, csak mivel az óvónő folyamatosan beszélt, nem tudtam időben felelni) türelmetlenül eldobta a mozdonyt. Ekkor hozzálépett, és ahelyett, hogy érvekkel megnyugatta volna ("Ha gondolkodás nélkül csak erővel tuszkolod az alagútba, nem fog beférni, mert keresztbe túl nagy, arra kell koncentrálni, amit épp csinálsz, látod, kicsit fordítsd el oldalra, így már keskenyebb, és máris belecsusszan...", stb.), kivette a kezéből a vonatot, és csak annyit fűzött hozzá, hogy itt vigyázni kell a játékokra, szépen használjuk őket, és nem szabad odacsapkodni, mert akkor tilos újra hozzányúlni; slussz-passz.
Azt is megjegyezte, hogy udvariasságra kell tanítani a gyerekeket, ezért ha valamibe beleszólnak, egymás szavába vágnak, tenni kell ellene - ez valószínűleg célzás volt arra, hogy nem bírtam egy negyedórás tiráda alatt nem törődni az épp izgalmas felfedezéseket megosztó Kissmajommal, ezért ha valamit közbevetett, mindig reagáltam neki, minimum egy bólintással, vagy rövid félmondattal. Kerek perec meg is mondam, hogy mivel mi a válaszkész nevelés hívei vagyunk, nálunk nem opció a legalapabb válaszok hiánya, nyilván törekedni fogunk rá, hogy a társadalmilag elfogadott normáknak megfelelően párbeszéljen a gyerek, de ez azért erősen korfüggő, és amíg nem képes komplexebb előírásokat követni, addig nem fogok rámordulni, hogy kusslegyen, amikor épp lelkesen mutat valamit.
Rákérdeztem továbbá a köpködésre panaszkodós jelenetre, aminek tanúja voltam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miért kezelik gondként, ha a gyerekek hozzájuk fordulnak mediálásért, hiszen tudtommal kifejezetten célnak kellene lennie, hogy merjenek felnőttől segítséget kérni. Amint kiderült, itt eléggé a "You're on your own!" policy dívik, nem szeretnek beavatkozni, mert jó ha már kiskorban megtanulják megvívni a saját harcaikat. Azaz a mi szelíd, nyugodt, empatikus, jószívű kisfiunkat nagyjából ötpercenként fosztanák meg mindenétől az asszertívabb többiek, és cseszhetné a bizalmat, amit egész élete során felépítettünk benne, miszerint amíg senkit sem bánt, joga van ott és azzal foglalkozni, ahol és amivel szeretne - és értelemszerűen neki is hasonló módon tiszteletben kell tartania a mások ezirányú kívánságait, illetve ha egyik félnek unfair ellenállás vagy fizikai erőszak miatt nem sikerül érvényesíteni azokat, akkor be kell avatni egy felelősen dönteni és döntést végrehajtani képes harmadik szereplőt.
Szerintem ekkor már lassan el is dőlt bennem, hogy ez nem a megfelelő hely számunkra, de a teljes bizonyosságot az egész bölcsisedés kardinális pontja hozta el, éspedig a beszoktatás procedúrája. Eleve azért nem is gondolkoztunk állami intézményben, mert sejtettük, hogy ott a leterheltség és magas csoportlétszám miatt nem várható el semmilyen eltérés a megszokott dolgaiktól, és bizakodtunk benne, hogy egy magánlétesítmény valamivel rugalmasabb. Andi posztján felbúzdulva igény szerinti ritmust vizionáltam, és Kissmajmot ismerve az lett volna a tippem, hogy egy-egy hetet adva minden lépésnek (napi egyre több idő velem együtt, de az aktív részvételem nélkül; napi egyre hosszabb intervallum úgy hogy elmegyek, de vissza-visszatérek; délelőttökre egyedül; egész napra egyedül), körülbelül egy hónap alatt kalibrálható lenne akár full-time bentlétre is - de mivel ennyi időre amúgy sem állt szándékunkban otthagyni egyelőre, arányosan rövidebb periódus is elég lett volna. Viszont szóba sem kerülhetett a felvetés, mert itt a beszokás kivétel nélkül szigorúan csak kerek egy hét, mindenfajta eddigi alkudozás határozottan el lett utasítva, mert a gyakorlat állítólag azt mutatja, hogy az ártalmas mind szülőre (nehezebben engedi el a gyereket, ha a külön töltendő mindennapokból több jelenetnek tanúja), mind gyerekre (elbizonytalanítja és nehezíti az elszakadást a szülő elhúzódó jelenléte), mind csoportra (összezavarja őket, hogy a saját anyukájuk miért nem lehet ott).
Elhiszem és elfogadom, hogy az ovónőnek ez egyszerűbb és komplikációmentesebb, de azt az állítását nem vagyok hajlandó elhinni és elfogadni, hogy egyszerűen nem létezik sírásmentes beszokás, és minden gyereket legalább egyszer-kétszer üvöltés közben le kell fejteni a szülő nyakából, ha nem is az első periódusban, amikor még hajtja a feltérképezés láza, de később, amikor rájön, hogy ez nem egy ha-van-kedvem tevékenység, hanem kötelező és rendszeres helyzet. Hogy M. heves fejrázását idézzem: "Nope, never in a million years fogom betrayelni a tiny trustját, hiszen neki csak mi vagyunk a világon. Nemadom." Számunkra ez a sírás semmivel sem jóváhagyhatóbb, mint a picibabák alvástréningezős sírnihagyása, hiszen ugyanúgy (sőt, még inkább, hiszen már nem egy ösztönlényről beszélünk, hanem értelmesről) azt üzeni, hogy nem fontos, hogy szar neked, meg kell tanulnod, hogy így működik a világ, szokd meg, törődj bele.
Szóval nem adjuk.
Most muszáj elmennem aludni, mert ragad le a szemem, de a témára még mindenképpen visszatérek valamikor, mert vannak még említésre méltó dolgok, a mi saját régi ovis élményeinktől kezdve addig, hogy akkor viszont milyen megoldást találtunk ki a jövőre nézve, amikor már nem csak a társaság szükségessége, hanem a munkába(vissza)állásom is szükségessé tenné Kissmajom felügyeletét.
Addig is, ha valaki tud a kötődő nevelés alapelveit tiszteletben tartó óvodát, ahova van is reális esély bejutni, ne fogja vissza magát, hátha épp a környékünkön lesz...
2015. december 24., csütörtök
Karácsonyi rövid-zagyva...
Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.
Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.
Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom, meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.
Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.
Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom, meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!
2015. szeptember 27., vasárnap
#theyaremyworld
Ma megkaptam életem egyik legszebb bókját az univerzum legcsodásabb férjétől, és főleg legcsodásabb édesapjától. Persze nem igaz, ahogy a bókok többsége sosem az - de ez, ahogy a bókok többsége esetében lenni szokott, cseppet sem vesz el az értékéből.
Kissmajom ma szokatlanul zsémbes napot tartott. Egész héten náthás volt (nekünk is szerencsésen továbbadta), első napon lázas is, azóta csak nagyon taknyos, de mivel orrot fújni nem hajlandó*, szívni meg nem lehet** neki, szegénynek non-stop tele van a kobakja dzsuvával. És eddig végig a mindenkori aranyos-vidám önmagát adta, de mára már betelt a pohár nála, és aranyos-nyígós volt, még a majdnem háromórás délutáni alvása után is. Semmi sem tetszett neki... olvasgatni akart, de az általa hozott kedvenc könyveit öt perc alatt megunta, és nyűglődve a földre dobálta, dühös volt, hogy ha az egyik műanyag kalapka belefér a másikba, akkor megfordítva a kettőt, a másik miért nem fér bele az egyikbe, követelőzve énekelgette a Süsü-dalt, de mikor kérésére elindítottam neki a videót, sírdogálva könyörögte inkább Pómekáti*** bácsit, illetve az Istenért sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e az ölbekéretőzést, vagy mégis azonnal lemászna, amint felemeltem. És mindeközben annyi időt sem adott magamra fordítani, hogy egy darab üzenetet megírjak, ahogy elővettem a telefont, már görbült is a szája lefelé panaszosan, hogy ő egy szerencsétlen elhanyagolt kisfiú, akivel senki nem foglalkozik, főleg a gonosz anyukája.
M. fürdőt takarított épp, és ugyan sejtelmünk sem volt, hogy behallatszik hozzá, valószínűleg végigasszisztálta a vacsoraidő előtti küszködésünk nagyrészét. Azaz azt, hogy desperately próbáltam nyugodt maradni, és több-kevesebb sikerrel vigasztaltam Kissmajmot, majd amikor egyszerűen tehetetlen voltam, megadóan átöleltem, a nyakába bújtam, és kijelentettem, hogy: "Kisfiam, ennél többet nem tudok segíteni, kimerítettünk minden lehetőséget, úgyhogy akkor üljél itt szépen a lábamon, és bőgicséljél, én meg simizem a hátadat, és aztán valami lesz..."
Ekkor jött az M.-sms a szomszédból: "ugy szeretlek, olyan aranyos vagy vele, pedig idegesito, mi? :)[...] miattad olyan ez a gyerek :)".
És persze nincs igaza. Ha magán az édes-drága Kissmajomságos személyiségen kívül van bármi is, aminek köszönhető, hogy ez a gyerek "olyan", annyira tündéri amennyire, az most definitely az apja, akinél türelmesebb szülő a világon nincs; és aki nem csak hogy feltétel nélkül szereti, hanem sikeresen ki is mutatja ezt, az idő kerek száz százalékában, ami szinte lehetetlen - pontosan tudom, mert én is keményen harcolok, hogy megtegyem.
Szóval nem igaz, de attól még jól esett. Különösképpen ma este...
* Én ilyen kiskölköt még nem láttam, akit annyira zavar, ha folyik az orra, mint egy felnőttet. Eleve kevés az olyan náthás gyerek, akinek ne csurogna a trutyi a felsőajkáig folyamatosan, bármennyire figyelnek rá, és akármilyen buzgón törölgetik, de az szerintem extrém ritka, hogy konkrétan maga a baba tiltakozna az undiság ellen. Kissmajom azonnal szól, hogy "Hika-mika!", ha fikát érez az orra alatt, és hát sajnos ez mindenféle helyzetre vonatkozik, amikor a fika az orra alá kerülhet - gyűlöli, ha tüsszent, és kiszottyan bármi, és abszolút nem akar hallani a fújásról, mert az ugye annyit jelent, hogy kiszottyan. Huszonkettes csapdája.
** A gépzúgástól már nem retteg annyira, mint régen, így a porszívót meg meri közelíteni, de strictly on his own terms, ha ő mehet közel hozzá, fordított változat nem jöhet szóba; és orrszívogatási szándékkal sosem fog közel menni, mert annak még a szájjal történő abszolválását is halálosan utálja, pedig az sokkal kíméletesebb, mert jól szabályozható. Vagy háromszor, mikor nagyon gáz volt a helyzet, és nem tudott elaludni a dugulástól, lefogtuk, és gyorsan megcsináltuk neki, de mindenét megfeszítette, és kétségbeesetten vergődött, és keservesen üvöltött közben, úgyhogy tényleg csak végszükség esetén jöhet szóba, mert kibírhatatlan.
*** Paul McCartney: San Francisco Bay Blues
Kissmajom ma szokatlanul zsémbes napot tartott. Egész héten náthás volt (nekünk is szerencsésen továbbadta), első napon lázas is, azóta csak nagyon taknyos, de mivel orrot fújni nem hajlandó*, szívni meg nem lehet** neki, szegénynek non-stop tele van a kobakja dzsuvával. És eddig végig a mindenkori aranyos-vidám önmagát adta, de mára már betelt a pohár nála, és aranyos-nyígós volt, még a majdnem háromórás délutáni alvása után is. Semmi sem tetszett neki... olvasgatni akart, de az általa hozott kedvenc könyveit öt perc alatt megunta, és nyűglődve a földre dobálta, dühös volt, hogy ha az egyik műanyag kalapka belefér a másikba, akkor megfordítva a kettőt, a másik miért nem fér bele az egyikbe, követelőzve énekelgette a Süsü-dalt, de mikor kérésére elindítottam neki a videót, sírdogálva könyörögte inkább Pómekáti*** bácsit, illetve az Istenért sem tudta eldönteni, hogy komolyan gondolja-e az ölbekéretőzést, vagy mégis azonnal lemászna, amint felemeltem. És mindeközben annyi időt sem adott magamra fordítani, hogy egy darab üzenetet megírjak, ahogy elővettem a telefont, már görbült is a szája lefelé panaszosan, hogy ő egy szerencsétlen elhanyagolt kisfiú, akivel senki nem foglalkozik, főleg a gonosz anyukája.
M. fürdőt takarított épp, és ugyan sejtelmünk sem volt, hogy behallatszik hozzá, valószínűleg végigasszisztálta a vacsoraidő előtti küszködésünk nagyrészét. Azaz azt, hogy desperately próbáltam nyugodt maradni, és több-kevesebb sikerrel vigasztaltam Kissmajmot, majd amikor egyszerűen tehetetlen voltam, megadóan átöleltem, a nyakába bújtam, és kijelentettem, hogy: "Kisfiam, ennél többet nem tudok segíteni, kimerítettünk minden lehetőséget, úgyhogy akkor üljél itt szépen a lábamon, és bőgicséljél, én meg simizem a hátadat, és aztán valami lesz..."
Ekkor jött az M.-sms a szomszédból: "ugy szeretlek, olyan aranyos vagy vele, pedig idegesito, mi? :)[...] miattad olyan ez a gyerek :)".
És persze nincs igaza. Ha magán az édes-drága Kissmajomságos személyiségen kívül van bármi is, aminek köszönhető, hogy ez a gyerek "olyan", annyira tündéri amennyire, az most definitely az apja, akinél türelmesebb szülő a világon nincs; és aki nem csak hogy feltétel nélkül szereti, hanem sikeresen ki is mutatja ezt, az idő kerek száz százalékában, ami szinte lehetetlen - pontosan tudom, mert én is keményen harcolok, hogy megtegyem.
Szóval nem igaz, de attól még jól esett. Különösképpen ma este...
* Én ilyen kiskölköt még nem láttam, akit annyira zavar, ha folyik az orra, mint egy felnőttet. Eleve kevés az olyan náthás gyerek, akinek ne csurogna a trutyi a felsőajkáig folyamatosan, bármennyire figyelnek rá, és akármilyen buzgón törölgetik, de az szerintem extrém ritka, hogy konkrétan maga a baba tiltakozna az undiság ellen. Kissmajom azonnal szól, hogy "Hika-mika!", ha fikát érez az orra alatt, és hát sajnos ez mindenféle helyzetre vonatkozik, amikor a fika az orra alá kerülhet - gyűlöli, ha tüsszent, és kiszottyan bármi, és abszolút nem akar hallani a fújásról, mert az ugye annyit jelent, hogy kiszottyan. Huszonkettes csapdája.
** A gépzúgástól már nem retteg annyira, mint régen, így a porszívót meg meri közelíteni, de strictly on his own terms, ha ő mehet közel hozzá, fordított változat nem jöhet szóba; és orrszívogatási szándékkal sosem fog közel menni, mert annak még a szájjal történő abszolválását is halálosan utálja, pedig az sokkal kíméletesebb, mert jól szabályozható. Vagy háromszor, mikor nagyon gáz volt a helyzet, és nem tudott elaludni a dugulástól, lefogtuk, és gyorsan megcsináltuk neki, de mindenét megfeszítette, és kétségbeesetten vergődött, és keservesen üvöltött közben, úgyhogy tényleg csak végszükség esetén jöhet szóba, mert kibírhatatlan.
*** Paul McCartney: San Francisco Bay Blues
2015. szeptember 17., csütörtök
További tények és egy kis lelk
Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.
Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.
Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.
Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.
"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangonidegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.
Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).
Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...
Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.
Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.
Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.
"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.
Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).
Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...
2015. augusztus 14., péntek
"...the faint fusion of two bodies breaking into light."
Tavaly kihagytuk a Perszeidáinkat, mert még kicsi volt Kissmajom gyáva kezdő szülők voltunk, és nem mertük beválllni, hogy kihurcibáljuk magunkkal egy rétre éjnek idején. Idén már szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a világ legjobbfejebb babájával van dolgunk, úgyhogy pár napig tanakodtunk, hogy menni kéne, de valahogy nem volt kerek az egész, én ugyanis ahhoz túl paraanya vagyok, hogy egy éjszakára nélkülünk hagyjam; igaz, hogy Apu többször altatta már el, és volt vele kicsivel éjfél utánig, de azon aggódom, hogy ha az éjszaka közepén esetleg valami miatt felsírna (ez teljesen hülyeség, mert ilyen több hónapja volt utoljára), akkor nem tudná megnyugtatni. Meg meleg is van nagyon, ami Kissmajmot ugyan nem hatja meg, de mindekt nagyon zavar, nem is tudom, mikor bírtuk utoljára ilyen rosszul, én még terhesen sem szenvedtem ennyit.
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.
Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.
Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.
Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.
Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...
2015. július 1., szerda
Kisstesó
Bevallom, kicsit lekattantam róla. Pár hónapja még ugyanolyan lázasan tervezgettem, és törtetően haladtam a cél felé, mint anno, az első babára váró legerősebb vágyakozásaim közepette. Bejelentkeztünk a BMC-be, megcsináltattam az átjárhatóságit, elkezdtem a diétát, elmentem endokrinológushoz beállíttatni a pajzsmirigyemet, és izgatottan számolgattam, hogy mikor peteérlelek, és jókor csináltuk-e vajon, és mikor esedékes a nemvárt... és titokban szomorkodtam, hogy megjött, pedig nyilván tündérmesére nem számítok, ahogy soha nem is tettem. Aztán egy Kissmajmos délutánon, ahogy jóízűen játszodtunk, és nagyokat nevettünk, és ő ölbe kéredzkedett, és erősen hozzámbújt az orrával, és a világ legaranyosabbja volt újfent, egyszer csak kedvem lett volna felképelni magamat. Itt van ez a csoda, velem van, és én vele lehetek, szívvel-lélekkel-testtel-aggyal, egész lényünk összeér - és most komolyan képes vagyok azon idegeskedni, hogy még nem estem teherbe, és azon agyalni, hogy mikor fogok...? Egy potenciális jövendőbeli valakiről ábrándozom, miközben ő itt van, és most van itt, és neki ennél semmi sem fontosabb, és minden együtt-pillanat annyira értékes, mert annyi derűt tartogat, és olyan szörnyen gyorsan elrepül... Olyan vagyok, mint egy idióta turista világkörüli úton, aki ahelyett, hogy Róma szépségeit inná magába a Pantheon előtt ücsörögve, előkapja a telefonját, és azt keresgéli, hogy két nap múlva hány órától lesz látogatható a Prado. Rendesen elszégyelltem magam, és elhatároztam, hogy időt adok magamnak, és alaposan átgondolom, hogy egész pontosan mit is szeretnék, és főleg miért...
És igen, megvan a válasz, azért vagyok most valahogy egészen görcsmentes és tényleg nyugodt; először, mióta kitaláltuk, hogy családot alapítunk.
Szeretnék még egy gyereket. Olyan általános okok miatt, hogy nap mint nap, percről percre elmondhatatlan örömöket és elképzelhetetlen boldogságokat élünk meg szülőkként, és ki ne akarná ezt fokozni, duplázni, szorozni...? Olyan önző okok miatt, hogy fantasztikus dolog babázni, varázslatos átélni azokat az első ismerkedős és összeforrós napokat-heteket-hónapokat, különösen így, tudva, hogy mindig csak egyre jobb lesz, és egyre szebb... Olyan gondoskodó okok miatt, hogy Kissmajomnak legyen gazdagabb az élete, mint nekem volt, legyen egy örök társa, akivel a közös múlt és a feltétel nélküli szeretet majd mindig összeköti.
De nem szeretnék még egy gyereket minden áron. Nem akarok türelmetlen és aggódós és figyelmetlen és hisztis lenni Kissmajommal, mert rosszak az eredményeim, és nem tudok mit tenni ellene, mert megint nem fáj a tüszőrepedés, és fogalmam sincs hogy összejött-e az időben-szex, mert félidőben feszülten koncentrálok az ovulációs jelekre, és ciklus végén idegesen nyomkorászom a melleimet, remélve, hogy fájni fognak. Többet nem akarok időzíteni és számolni, nem akarom ahhoz igazítani a nyaralásainkat, hogy mikor leszek piros, és mikor lesz szabadságon a nőgyógyász, és mikor kezdhetnénk a beavatkozást, nehogy csússzunk egy hónapot. És nem tudatosan, magamra erőltetve nem akarok, hanem valahogy valóban ez történik most: őszintén elengedtem az igyekezetet, és jó így nekem. Mintha legördült volna egy hatalmas szikla a szívemről, vagy hogy stílusos legyek így a tengerpartra készülve, mintha felértem volna a víz felszínére, és végre vehetnék egy igazán egészséges, telitüdős levegőt.
Nyilván, szedjük a gyógyszereket és a vitaminokat, és amint úgy jön ki a lépés, hogy minden szempontból optimális lesz (úgy nagyon nagyvonalakban kiszámolva ez talán augusztus végét jelenti), természetesen elmegyünk inszemre, megharcolunk a lehetőségért, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. És biztos azért, mert a közeljövőnk így is nagyon érdekesnek ígérkezik az igazi otthonunkba való költözéssel, és az ezer tervvel, amit odaálmodtunk (és amiknek a megvalósulása szintén egy lehetetlen ellen megvívott győzelem lesz a maga módján), de valahogy most úgy érzem, hogy nem fogok kétségbeesni, ha másfél éven belül nem szülhetek, és nagyobb lesz a korkülönbség a gyerekeink között, mint amit ideálisnak tartok; sőt megkockáztatom, hogy akkor is ugyanannyira boldogak leszünk, ha esetleg Kissmajom egyke marad végül.
Amúgy igenis hiszem, hogy lesz még részünk csodában, lesz alkalmunk kideríteni, hogy ez a mi drága határtalan szeretetet árasztó kincsünk milyen lesz nagytestvérként, hogyan viselkedik majd akkor, amikor nála kisebbet-gyengébbet imád, és nála kisebb-gyengébb rajong érte... Istenem, amit pár éve a legoptimistább pillanataimban (vagy akár már terhesen, fellegekben és hormonokban úszva) álmodoztam az anyaságról, az annyira semennyire nem közelítette meg ezt a mostani folyamatos eufóriát, hogy nincsenek is szavaim az összehasonlításra! Szóval ha más nem, a kíváncsiság biztos hajtani fog egy ideig, hogy vajon hányszor többszöröződhet ez, ha az ember látja a gyerekeit összeölelkezve aludni...?
És igen, megvan a válasz, azért vagyok most valahogy egészen görcsmentes és tényleg nyugodt; először, mióta kitaláltuk, hogy családot alapítunk.
Szeretnék még egy gyereket. Olyan általános okok miatt, hogy nap mint nap, percről percre elmondhatatlan örömöket és elképzelhetetlen boldogságokat élünk meg szülőkként, és ki ne akarná ezt fokozni, duplázni, szorozni...? Olyan önző okok miatt, hogy fantasztikus dolog babázni, varázslatos átélni azokat az első ismerkedős és összeforrós napokat-heteket-hónapokat, különösen így, tudva, hogy mindig csak egyre jobb lesz, és egyre szebb... Olyan gondoskodó okok miatt, hogy Kissmajomnak legyen gazdagabb az élete, mint nekem volt, legyen egy örök társa, akivel a közös múlt és a feltétel nélküli szeretet majd mindig összeköti.
De nem szeretnék még egy gyereket minden áron. Nem akarok türelmetlen és aggódós és figyelmetlen és hisztis lenni Kissmajommal, mert rosszak az eredményeim, és nem tudok mit tenni ellene, mert megint nem fáj a tüszőrepedés, és fogalmam sincs hogy összejött-e az időben-szex, mert félidőben feszülten koncentrálok az ovulációs jelekre, és ciklus végén idegesen nyomkorászom a melleimet, remélve, hogy fájni fognak. Többet nem akarok időzíteni és számolni, nem akarom ahhoz igazítani a nyaralásainkat, hogy mikor leszek piros, és mikor lesz szabadságon a nőgyógyász, és mikor kezdhetnénk a beavatkozást, nehogy csússzunk egy hónapot. És nem tudatosan, magamra erőltetve nem akarok, hanem valahogy valóban ez történik most: őszintén elengedtem az igyekezetet, és jó így nekem. Mintha legördült volna egy hatalmas szikla a szívemről, vagy hogy stílusos legyek így a tengerpartra készülve, mintha felértem volna a víz felszínére, és végre vehetnék egy igazán egészséges, telitüdős levegőt.
Nyilván, szedjük a gyógyszereket és a vitaminokat, és amint úgy jön ki a lépés, hogy minden szempontból optimális lesz (úgy nagyon nagyvonalakban kiszámolva ez talán augusztus végét jelenti), természetesen elmegyünk inszemre, megharcolunk a lehetőségért, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. És biztos azért, mert a közeljövőnk így is nagyon érdekesnek ígérkezik az igazi otthonunkba való költözéssel, és az ezer tervvel, amit odaálmodtunk (és amiknek a megvalósulása szintén egy lehetetlen ellen megvívott győzelem lesz a maga módján), de valahogy most úgy érzem, hogy nem fogok kétségbeesni, ha másfél éven belül nem szülhetek, és nagyobb lesz a korkülönbség a gyerekeink között, mint amit ideálisnak tartok; sőt megkockáztatom, hogy akkor is ugyanannyira boldogak leszünk, ha esetleg Kissmajom egyke marad végül.
Amúgy igenis hiszem, hogy lesz még részünk csodában, lesz alkalmunk kideríteni, hogy ez a mi drága határtalan szeretetet árasztó kincsünk milyen lesz nagytestvérként, hogyan viselkedik majd akkor, amikor nála kisebbet-gyengébbet imád, és nála kisebb-gyengébb rajong érte... Istenem, amit pár éve a legoptimistább pillanataimban (vagy akár már terhesen, fellegekben és hormonokban úszva) álmodoztam az anyaságról, az annyira semennyire nem közelítette meg ezt a mostani folyamatos eufóriát, hogy nincsenek is szavaim az összehasonlításra! Szóval ha más nem, a kíváncsiság biztos hajtani fog egy ideig, hogy vajon hányszor többszöröződhet ez, ha az ember látja a gyerekeit összeölelkezve aludni...?
2015. június 29., hétfő
Másfél...
...múlt, tíz napja; mert a slendrián anyja még mindig messze nem up-to-date és blablabla... Most viszont van mentségem: nagyjából ugyanennyi ideje elköltöztünk, ki a szeretett kis lakásunkból, és be M. szüleinek hatalmas emeletére. Úgy mostanra fejezzük be a napi használati cuccaink kipakolását (minden más becsomagolva a pincében várja a következő költözést), és kezdjük megszokni, hogy minek hol van az új (ideiglenes) helye.
A költözés meglepően egyszerűen ment, körülbelül egy hétig M. minden délután elvitte Kissmajmot pár órára kettesben játszózni, én meg azalatt bezsákoltam- és dobozoltam előbb a könyveket, majd a ruhákat, végül a mindenféle maradékokat. Aztán egy nap reggeltől estig nálunk cipekedtek M. kollegái, akik több egymást követő fuvarral áthozták előbb a kis dolgokat, majd az összes bútort - ennél az akciónál Kissmajom is végig jelen volt, csak néha kellett felkapni, és elmasírozni vele az útból, egyébként nagyon élvezte a nyüzsgést, hogy minden másképp néz ki, be lehet férni addig elbarikádozott zugokba, meg lehet vizsgálni addig rejtett tárgyakat... és mai napig, ha megkérdezzük, hogy mit műveltünk a sok nejlonnal meg kartonnal, lelkesen vágja rá, hogy: "Pakotunk!", azaz pakoltunk, és "Pittyi", azaz Pisti segített.
A relokáció maga sem viselte meg különösebben, valahogy ezzel is úgy van, mint mindennel: ha mi ott vagyunk vele, akkor mindegy, hogy hol-mikor-hogyan-mi történik. Persze az is könnyített a dolgon, hogy előtte is heti minimum egyszer jártunk ide a nagyszülőkhöz látogatóba, nem ismeretlen a környék és az új lakótársak sem. Plusz van egy óriási kert, homokozóval, medencével, napozóággyal, növényekkel, bogarakkal-madarakkal, szaladgálni- és szerelnivaló helyekkel, és ebben a jó időben ez egy áldás, szinte nem is jön be a házba, csak egy gyors nappali-körberohanásra meg egy kis konyhai kajakoldulásra. Egyedül az alvásban jön ki néha egy kis feszültség, nehezebb elaltatni (ez negyed helyett fél órát jelent), és időnként sírva megébred éjszaka, de szerencsére könnyen megnyugtatható, és rögtön vissza is alszik, amint magunk közé vesszük.
Somewhat related: az építkezés végre igazán sínen, most már nem az van, hogy csak M. cége dolgozik a házon, amikor épp ráérnek a munkások két projekt között, hanem múlt héten kezdett a kivitelezőnk, és múlt héten már megvolt a vízszigetelés, ezen meg elkezdik rakni a garázs/pince falát. Legkésőbb szeptember közepére tudják felhúzni és tető alá rakni a házat, onnatól beindulnak a gépészeti és a belső munkálatok, és reményeink szerint a karácsonyt már ott tudjuk tölteni*.
De térjünk vissza a csodagyermekhez... Most tényleg ott tartunk, hogy ha naponta posztolnék, akkor sem biztos, hogy minden újdonság beleférne, amit produkál. Sajnálom is kicsit, hogy nem marad részletezős nyoma a sok first time ennek meg annak, de magunk számára igyekszem legalább videókkal alaposan dokumentálni a szédületes fejlődést. Meg fotók, heti többszáz... kell is, mert nő, mint a gomba, átíródnak az arcvonásai, látványosan hosszabbodnak a végtagjai, teljesen eltűnt a karika-lába és a togyogós járása, magabiztos minden mozdulata, és már csak pucéran nevezhető babásnak, ha látszik a hurkás felsőkarja és a zabálnivaló pókhasa. Főleg amióta úgy egy hete levágtuk a hosszú pihehaját, borzalmas, hogy egy csapásra valódi kisfiú lett belőle, és komolyan, mintha viselkedésre is azóta változott volna legnagyobbat...
- Kézen-közön megtanult enni, mégsem kell majd a gimibe turmixolt kaját csomagolnom neki. Semmilyen darabtól nem öklendezik már, simán lecsúsznak a kenyeres-szalámis-sajtos szendvicskatonák, a nagyméretű húsleveszöldségek, sőt egy egész barackot is megeszeget tiszta egyedül. Az egészen kemény dolgokat is el tudja rágni (kötelezően a pofazacskója bal oldalán), de azokba belefárad, és akkor sokkal kevesebbet eszik, mint általában, úgyhogy nem erőltetjük, nyers répát vagy ilyesmit csak akkor kap, ha kifejezetten kéri. A kedvencek listáján M.Apuka főzelékeit az első helyen felváltották a friss gyümölcsök, rengeteg epret, málnát, meggyet, nektarint, körtét, almát benyom, nincs is nap nélkülük. A tegnapi vasárnapi ebédnél először kapott tejet (nagyon kevés volt a krumplipürébe dolgozva), amitől szerencsére semmi baja nem lett; azért nem akarok rendszert csinálni ebből, csak gondoltuk, hogy a tengerparton majd valamilyen minőségi gyümölcsfagyit jó lenne, ha megkóstolhatna, és nem ott akartuk kideríteni, hogy lesznek-e következményei. Az esti tápszer elhagyását még nem nagyon látom a jövőnkben, tegnap ugyanis egy full vacsora után is követelte, sőt nem érte be fél adaggal, mind a 350 millit beszivolázta.
- Nagymozgásban fantasztikus, folyamatosan meglep minket, hogy egyrészt mennyire elmúlt a régi óvatossága, másrészt mennyire jogos ez, hiszen továbbra is szinte alig esik. Úgy egy hete kapaszkodás nélkül lépcsőzik mindkét irányban, normál magasságúnál kicsit mélyebb fokokon is, csak akkor használja a korlátot, ha fáradt, és már nem bírja eléggé felemelni a lábát segítség nélkül. Dombon fel és dombról le (is) stabilan szalad, könnyedén oldalaz és tolat, és tegnapelőtt óta kísérletileg forog is - eddig ilyenkor csak hátralépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de arra azért számítunk, hogy ebből lesz taknyolás is, mert a szédülést képtelenség kiiktatni, még akkor is, ha teljesen magától rájött, hogy ha előbb egyik irányba, majd a másikba pörög, valamennyire ellensúlyozni tudja a hatást. És ma azt vette észre M., hogy egy tízcentis járdaszélen egyensúlyozva tesz meg több métert, kísérletezgetve, hogy hogyan is kellene pontosan egymás elé helyezni a talpacskáit lépéseknél... elképesztő na. A labdákba most már nem csak esetlegesen belerúg, hanem tervez és célra lő velük, sőt, meglepően jól vezeti őket egyik helyről a másikra, kézben meg a méretüktől függően egyszerre akár öt-hat darabot is szállítani tud.
- Finommozgásban a leghasznosabb dolog, hogy pohárból egy csepp mellélöttyintés nélkül iszik egyedül, akár egy kézzel is (amelyen félretartja a kisujját - nem viccelek!); a kanalazás még mindig csak játék szintjén (kavargatás, kiszotyogtatás) érdekli, amikor már jóllakott, de a szájába nem igyekszik lapátolni, sőt, ha éhes, hozzá sem ér az eléje rakott tele tányérhoz, hanem türelmetlenül várja, hogy én adogassak, jó nagy falatokat, hadd lakjon hamar jól. Most kezdi érdekelni a homokozás és vizezés azon része, amikor egy kisebb edénnyel egy nagyobba meri át az anyagot, de egyelőre a pontosság nem különösebben érdekli, nem hajlandó lassítani a tempón annak érdekében, hogy több landoljon a céleszközbe.
- Talán a beszédfejlődése a legfeltűnőbb, hiszen napi akár tucatnyi szót tanul meg úgy, hogy nem is igyekszik/-szünk, egyszerűen csak beszélünk hozzá, és ő megjegyzi, aztán a legváratlanabb pillanatokban előkapja. Nem számoltam, de szerintem ötszáz szót már simán aktívan használ (javarészt a mindennap használt tárgyaink és környezetünk megnevezései), és legalább plusz ugyanennyit megért; rövid mondatokat is összerak már, az "Ott egy lepülő/labda/lapát/stb." a leggyakoribb (továbbra is nagy kedvencei a mindenféle mutató névmások). Nagyon kemény, hogy miket tud tökéletesen kimondani (ilyenek, hogy kutyakaja, Chewbacca, mégegyszer, stb.), gyakorlatilag csak az s és z hangok nem mennek, illetve az sz és r nem mindig helyesen; nemrég került elő a h, de egyelőre nem ott, ahol kellene: a hajó még mindig ajó, cserében a sonka az honka. Borzasztó drága, mert nagyon szívesen tanulja meg ismerősök neveit, akik közül a legaranyosabb (babailag és kiejtésileg is) Popi kisfia, akit azóta is előszeretettel emleget Gejiként, amióta pár napja megint együtt piknikeztünk. Mindenféle rávezetés nélkül saját szavakat kreál, a nagyszüleit például mamó, tataci, papaty néven, és ezek mindenféle kombinációján nevezi, de van a repertoárban olyan is, hogy "apalépcső", amit a világ összes lépcsőjére rámond, ha épp úgy tartja kedve.
- Érzelmileg egyre... szülősebb; mondanám, hogy anyás, mert amint eltűnök a szeme elöl, azonnal keres, de amikor csak velem van, akkor meg az apját keresi, egyértelmű, hogy neki csak úgy tökéletesen kerek a világ, ha szüntelenül hármasban vagyunk. Magára hagyni Apun kívül még senkivel sem hagytuk (legfeljebb M. szüleivel maximum fél órára), ő meg ugye non-stop szórakoztatja, szóval az nem igazán derült ki még, hogy hogyan viselkedne, ha egyszer csak elterelő tényezők nélkül találná magát távol tőlünk fél napra, de gyanítom, hogy előbb-utóbb eljutna a vigasztalhatatlan sírásig. Hál'Istennek nyomtalanul elmúltak a múltkor említett zajoktól való félelmei, már semmi elől nem menekül rémülten, sőt nagy tömegben igencsak veszélyesen közlekedik, ugyanis ha elég érdekes és hívogató a környezet, jó sokáig rohan a sűrűjébe, anélkül hogy ellenőrizné, követjük-e; viszont ha esetleg elesik, akkor egy pillanat alatt panaszosan jön gyógypuszit követelni. Erőszakosan akaratosnak (ha úgy tetszik hisztisnek) még mindig nem mondható, csak akkor sírja el magát dühösen, sikertelenség esetén vagy akaratérvényesítési lehetőség hiányában, ha már erősen éhes és/vagy fáradt, máskor viszonylag egyszerű elterelni a figyelmét valami izgalmassal, vagy egy kis segítséget nyújtva meggyőzni, hogy van nyűgösségmentes megoldás is. Nagyon gyakran van szeretetrohama**, ha épp olyan a hangulata, tízpercente caplat hozzánk, és öleli át a combunkat (főleg kettőnknek, de néha a nagyszülőknek is), de az arcát erősen az arcunkhoz szorítva is sokszor bújik (ezt csak kettőnknek tartogatja), valószínűleg ebbe fogunk belepusztulni, mert ez egyszerűen valami leírhatatlan, elképzelhetetlen, elviselhetetlen boldogságcsodás érzés.
Még négyet alszunk, és egy hétre elmegyünk nyaralni, Kissmajom első találkozására a tengerrel - nagyon várjuk, hogy mit fog szólni hozzá. Elvileg végig nagyon meleg és gyönyörű napos időnk lesz, a hely leírások szerint a főszezon ellenére eléggé néptelen, nekünk meg az a nagy tervünk, hogy késő délutánig döglünk a parton és napozunk meg fürdünk, aztán estefelé bemegyünk a közeli halászfalu központjába tengeri szörnyikéket enni és lógatni a lábunkat bele a naplementébe. Kissmajomnak programváltozást szánunk, miszerint strandolás után lesz a fürdetés, majd a későig nyúló vacsorás kiruccanás alatt bármikor elaludhat a babakocsiban, és otthon csak ágyba dugjuk... reméljük kedvére való lesz a dolog. És remélem a net nem csak a szobában, hanem az épület előtti lugasban is működni fog, mert ha már csomó minden elfelejtődött, rövid kis posztokban jó lenne bepótolni legalább olyan apróságokat, amikre most még emlékszünk, például azt, hogy a cipőke az cepökő, a nektarin az netkaja, hogy mennyire szörnyedelmesen édes, amikor inni kér ("Vísz!"), és rögtön utána hozzáteszi, hogy "Adok!", mert válaszul én is ezt szoktam mondani, vagy amikor valami neki tetsző dolog történik és harátozottan követeli, hogy "Mék!".
De térjünk vissza a csodagyermekhez... Most tényleg ott tartunk, hogy ha naponta posztolnék, akkor sem biztos, hogy minden újdonság beleférne, amit produkál. Sajnálom is kicsit, hogy nem marad részletezős nyoma a sok first time ennek meg annak, de magunk számára igyekszem legalább videókkal alaposan dokumentálni a szédületes fejlődést. Meg fotók, heti többszáz... kell is, mert nő, mint a gomba, átíródnak az arcvonásai, látványosan hosszabbodnak a végtagjai, teljesen eltűnt a karika-lába és a togyogós járása, magabiztos minden mozdulata, és már csak pucéran nevezhető babásnak, ha látszik a hurkás felsőkarja és a zabálnivaló pókhasa. Főleg amióta úgy egy hete levágtuk a hosszú pihehaját, borzalmas, hogy egy csapásra valódi kisfiú lett belőle, és komolyan, mintha viselkedésre is azóta változott volna legnagyobbat...
- Kézen-közön megtanult enni, mégsem kell majd a gimibe turmixolt kaját csomagolnom neki. Semmilyen darabtól nem öklendezik már, simán lecsúsznak a kenyeres-szalámis-sajtos szendvicskatonák, a nagyméretű húsleveszöldségek, sőt egy egész barackot is megeszeget tiszta egyedül. Az egészen kemény dolgokat is el tudja rágni (kötelezően a pofazacskója bal oldalán), de azokba belefárad, és akkor sokkal kevesebbet eszik, mint általában, úgyhogy nem erőltetjük, nyers répát vagy ilyesmit csak akkor kap, ha kifejezetten kéri. A kedvencek listáján M.Apuka főzelékeit az első helyen felváltották a friss gyümölcsök, rengeteg epret, málnát, meggyet, nektarint, körtét, almát benyom, nincs is nap nélkülük. A tegnapi vasárnapi ebédnél először kapott tejet (nagyon kevés volt a krumplipürébe dolgozva), amitől szerencsére semmi baja nem lett; azért nem akarok rendszert csinálni ebből, csak gondoltuk, hogy a tengerparton majd valamilyen minőségi gyümölcsfagyit jó lenne, ha megkóstolhatna, és nem ott akartuk kideríteni, hogy lesznek-e következményei. Az esti tápszer elhagyását még nem nagyon látom a jövőnkben, tegnap ugyanis egy full vacsora után is követelte, sőt nem érte be fél adaggal, mind a 350 millit beszivolázta.
- Nagymozgásban fantasztikus, folyamatosan meglep minket, hogy egyrészt mennyire elmúlt a régi óvatossága, másrészt mennyire jogos ez, hiszen továbbra is szinte alig esik. Úgy egy hete kapaszkodás nélkül lépcsőzik mindkét irányban, normál magasságúnál kicsit mélyebb fokokon is, csak akkor használja a korlátot, ha fáradt, és már nem bírja eléggé felemelni a lábát segítség nélkül. Dombon fel és dombról le (is) stabilan szalad, könnyedén oldalaz és tolat, és tegnapelőtt óta kísérletileg forog is - eddig ilyenkor csak hátralépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de arra azért számítunk, hogy ebből lesz taknyolás is, mert a szédülést képtelenség kiiktatni, még akkor is, ha teljesen magától rájött, hogy ha előbb egyik irányba, majd a másikba pörög, valamennyire ellensúlyozni tudja a hatást. És ma azt vette észre M., hogy egy tízcentis járdaszélen egyensúlyozva tesz meg több métert, kísérletezgetve, hogy hogyan is kellene pontosan egymás elé helyezni a talpacskáit lépéseknél... elképesztő na. A labdákba most már nem csak esetlegesen belerúg, hanem tervez és célra lő velük, sőt, meglepően jól vezeti őket egyik helyről a másikra, kézben meg a méretüktől függően egyszerre akár öt-hat darabot is szállítani tud.
- Finommozgásban a leghasznosabb dolog, hogy pohárból egy csepp mellélöttyintés nélkül iszik egyedül, akár egy kézzel is (amelyen félretartja a kisujját - nem viccelek!); a kanalazás még mindig csak játék szintjén (kavargatás, kiszotyogtatás) érdekli, amikor már jóllakott, de a szájába nem igyekszik lapátolni, sőt, ha éhes, hozzá sem ér az eléje rakott tele tányérhoz, hanem türelmetlenül várja, hogy én adogassak, jó nagy falatokat, hadd lakjon hamar jól. Most kezdi érdekelni a homokozás és vizezés azon része, amikor egy kisebb edénnyel egy nagyobba meri át az anyagot, de egyelőre a pontosság nem különösebben érdekli, nem hajlandó lassítani a tempón annak érdekében, hogy több landoljon a céleszközbe.
- Talán a beszédfejlődése a legfeltűnőbb, hiszen napi akár tucatnyi szót tanul meg úgy, hogy nem is igyekszik/-szünk, egyszerűen csak beszélünk hozzá, és ő megjegyzi, aztán a legváratlanabb pillanatokban előkapja. Nem számoltam, de szerintem ötszáz szót már simán aktívan használ (javarészt a mindennap használt tárgyaink és környezetünk megnevezései), és legalább plusz ugyanennyit megért; rövid mondatokat is összerak már, az "Ott egy lepülő/labda/lapát/stb." a leggyakoribb (továbbra is nagy kedvencei a mindenféle mutató névmások). Nagyon kemény, hogy miket tud tökéletesen kimondani (ilyenek, hogy kutyakaja, Chewbacca, mégegyszer, stb.), gyakorlatilag csak az s és z hangok nem mennek, illetve az sz és r nem mindig helyesen; nemrég került elő a h, de egyelőre nem ott, ahol kellene: a hajó még mindig ajó, cserében a sonka az honka. Borzasztó drága, mert nagyon szívesen tanulja meg ismerősök neveit, akik közül a legaranyosabb (babailag és kiejtésileg is) Popi kisfia, akit azóta is előszeretettel emleget Gejiként, amióta pár napja megint együtt piknikeztünk. Mindenféle rávezetés nélkül saját szavakat kreál, a nagyszüleit például mamó, tataci, papaty néven, és ezek mindenféle kombinációján nevezi, de van a repertoárban olyan is, hogy "apalépcső", amit a világ összes lépcsőjére rámond, ha épp úgy tartja kedve.
- Érzelmileg egyre... szülősebb; mondanám, hogy anyás, mert amint eltűnök a szeme elöl, azonnal keres, de amikor csak velem van, akkor meg az apját keresi, egyértelmű, hogy neki csak úgy tökéletesen kerek a világ, ha szüntelenül hármasban vagyunk. Magára hagyni Apun kívül még senkivel sem hagytuk (legfeljebb M. szüleivel maximum fél órára), ő meg ugye non-stop szórakoztatja, szóval az nem igazán derült ki még, hogy hogyan viselkedne, ha egyszer csak elterelő tényezők nélkül találná magát távol tőlünk fél napra, de gyanítom, hogy előbb-utóbb eljutna a vigasztalhatatlan sírásig. Hál'Istennek nyomtalanul elmúltak a múltkor említett zajoktól való félelmei, már semmi elől nem menekül rémülten, sőt nagy tömegben igencsak veszélyesen közlekedik, ugyanis ha elég érdekes és hívogató a környezet, jó sokáig rohan a sűrűjébe, anélkül hogy ellenőrizné, követjük-e; viszont ha esetleg elesik, akkor egy pillanat alatt panaszosan jön gyógypuszit követelni. Erőszakosan akaratosnak (ha úgy tetszik hisztisnek) még mindig nem mondható, csak akkor sírja el magát dühösen, sikertelenség esetén vagy akaratérvényesítési lehetőség hiányában, ha már erősen éhes és/vagy fáradt, máskor viszonylag egyszerű elterelni a figyelmét valami izgalmassal, vagy egy kis segítséget nyújtva meggyőzni, hogy van nyűgösségmentes megoldás is. Nagyon gyakran van szeretetrohama**, ha épp olyan a hangulata, tízpercente caplat hozzánk, és öleli át a combunkat (főleg kettőnknek, de néha a nagyszülőknek is), de az arcát erősen az arcunkhoz szorítva is sokszor bújik (ezt csak kettőnknek tartogatja), valószínűleg ebbe fogunk belepusztulni, mert ez egyszerűen valami leírhatatlan, elképzelhetetlen, elviselhetetlen boldogságcsodás érzés.
Még négyet alszunk, és egy hétre elmegyünk nyaralni, Kissmajom első találkozására a tengerrel - nagyon várjuk, hogy mit fog szólni hozzá. Elvileg végig nagyon meleg és gyönyörű napos időnk lesz, a hely leírások szerint a főszezon ellenére eléggé néptelen, nekünk meg az a nagy tervünk, hogy késő délutánig döglünk a parton és napozunk meg fürdünk, aztán estefelé bemegyünk a közeli halászfalu központjába tengeri szörnyikéket enni és lógatni a lábunkat bele a naplementébe. Kissmajomnak programváltozást szánunk, miszerint strandolás után lesz a fürdetés, majd a későig nyúló vacsorás kiruccanás alatt bármikor elaludhat a babakocsiban, és otthon csak ágyba dugjuk... reméljük kedvére való lesz a dolog. És remélem a net nem csak a szobában, hanem az épület előtti lugasban is működni fog, mert ha már csomó minden elfelejtődött, rövid kis posztokban jó lenne bepótolni legalább olyan apróságokat, amikre most még emlékszünk, például azt, hogy a cipőke az cepökő, a nektarin az netkaja, hogy mennyire szörnyedelmesen édes, amikor inni kér ("Vísz!"), és rögtön utána hozzáteszi, hogy "Adok!", mert válaszul én is ezt szoktam mondani, vagy amikor valami neki tetsző dolog történik és harátozottan követeli, hogy "Mék!".
* Remélhetőleg már négyesben, vagyis 2+2in1 - de erről majd máskor.
** Mondjuk M. és én is ötpercente elkapjuk és agyonpusziljuk, szóval szerintem szegénykém azt hiszi, ez a normális viselkedés.
** Mondjuk M. és én is ötpercente elkapjuk és agyonpusziljuk, szóval szerintem szegénykém azt hiszi, ez a normális viselkedés.
2015. június 3., szerda
"Beautiful, beautiful, beautiful… beautiful boy…"
Jaj, írni kéne, írni kéne, mert rohan ez a szemét idő, és kerek egy hónapja itt dekkol a miket-csinál bejegyzésem piszkozata, és megint csak ilyen szerencsétlen se eleje, se vége összefoglaló lesz belőle, amiből nem derül ki, hogy mit mikor kezdett el, és milyen módon fejlődött valahonnan valahova… más a harmadik gyereknél jegyzetel ilyen hiányosan. Szerencsére van havi több, mint öt gigabyte fotónk meg videónk, szóval valahogy nagy nehezen csak összerakjuk majd neki az emlékeket. És minden nap lelkesen ünneplünk vele együtt minden hüvelyk- és mérföldkövet, vagyis a jelene sosincs elhanyagolva, és talán ez a lényeg.
Íme tehát a nagyobb dolgok az elmúlt hetekből:
- Nagyon belendült a beszédfejlődése, a szókincse is óráról órára gyarapszik (ilyeneket tud, hogy gnú, egészen elképesztő), és a kiejtése is látványosan javul. Egyre több a kétszótagos szava (például az autó most már "ató", a hajó "ajó", a cipő "cepő", a legújabb kedvenc eper az "epe", de rengeteg van), és egyre több az olyan, amit majdnem jól ki tud mondani, az alap dolgoktól kezdve (például a sokat nyűtt "babba" ma már egyre labdásabb: "labla") a ritkán használatosakig (például "csegő", azaz csengő). Vannak hangok, amiket borzasztó aranyosan rosszul ejt ki (így lesz a repülőből "jepű" és a zöldből "jöjd"), és az állandó halandzsájában továbbra is vannak gyakran visszatérő saját szavak, mint például "lolló", "lebló" vagy "pötöbá". Nagyon egyszerű mondatokat már összerak, miszerint "Néni ott." vagy "Nem me." (nem túl meleg/forró a kaja vagy a fürdővíz).
- Rendületlenül számol mindent, ami több darab, mint egy: azt, hogy egy és kettő már tökéletesen mondja és kimondja, a három az egy halk "áh", a négy teljesen kimarad (tudja, hogy ott van, mert szünetet tart, és várja, hogy majd mi kiegészítjük), aztán jó hangosan és érthetően jön az öt, szünet, szünet, izgatott és helyesen bekiabált nyolc, szünet, végezetül meg rávágja, hogy "tí".
- Még nem száz százalékos teljesítménnyel (kedven és árnyalaton is múlik), de felismeri a kék, zöld, sárga, piros és narancs színeket.
- Hihetetlen, de "olvas". Egyik állatos könyvét nézegetve egyszer hirtelen felindulásból megtanítottam neki az o betűt (szerinte "epű"), és utána annyira boldogan mutogatta mindenhol (reklámújságok lapjain, autók rendszártábláján, boltok cégérein, pólók feliratain, stb.), hogy gondoltam, bepróbálkozom egy nehezebben felismerhetővel is. Ez lett a g, illetve mivel nagyon érdekelte, az e is; ezeket szinte rögtön megbántam, mert ugye a nyomtatott kisbetűk teljesen másképp néznek ki, így ő csak a nagyokat ismeri fel, de már el lett rontva a dolog, mert villámgyorsan bemagolta őket. Utána már tudatosan válaszottam a k betűt, aminek mindkét változatát be tudja azonosítani; a következő tervem szépen lassan az s, az u, a c meg a v, de előbb a mostani négyet akarom gyakorolni vele, mert az o-n kívül még nem vágja csak úgy rájuk mindig első pillantásra, hogy mi micsoda, néha átgondolja előtte. Egyáltalán nem erőltetem amúgy, de most már nem hagyja pihenni a dolgot, gyakorlatilag ha könyvet lapozunk, azóta már alig érdeklik a képek, nagyon édes, ahogy türelmetlenül bököget ide-oda, hogy nevezzek csak meg minden betűt. És mi tagadás, elég vicces, ahogy úton-útfélen felkiált, ha egy óriásplakáton általa ismert betűket fedez fel, a Pokolgép koncertjének például mindig nagyon örülünk, mert már csak két betűnk hiányzik belőle.
- Szintén megdöbbentő, de teljes biztonsággal megért és ő maga is hibátlanul használ (mutatja és mondja is őket) ilyeneket, hogy le/fel, ki/be, itt/ott. Ha ölben van vagy felmászott valahova, kéri, hogy tegyük "Le!", és tudja, hogy a madarat "Fe!" kell keresni; ha ébredés után elege lesz a hancúrozásból, szól, hogy "Ki!" menne a nappaliba, és ha be van csukva a hálószoba ajtaja, akkor kéri, hogy engedjük "Be!"; ha bármiről megkérdezzük, hogy hol van, helyesen válogatja ki a közelre vagy távolra mutató névmást. Minap egyszer csak az tűnt fel, hogy egyik kezében egy nagyobb, a másikban egy kisebb dobozt tart, felváltvaa emelgeti őket, és mindig a valóságnak megfelelően nevezi meg, hogy "Naaaty, kityi…"; azóta már számtalanszor bebizonyította különböző méretű tárgyakkal, hogy tényleg tudja, melyik mekkora a másikoz képest (a közepes fogaloma még nincs meg, cserében viszont van "pityi-pityi", vagyis ici-pici).
- Mondókázni keveset és ritkán szoktunk, de csomó bugyuta dalt énekelünk neki mindig, akár igazit, akár általunk költöttet, és mindenek tudja már a szövegét, előre lereagálja, meg mondja is az épp soron következő rész egy-egy szavát.
- Nagymozgásilag egyre ügyesebb, ami sajnos azt jelenti, hogy egyre merészebb is. Lépcsőn felfele még szerencsére csak medvejárásban közlekedik, mert ha magasak a fokok, kapaszkodás nélkül nem bírja kinyomni magát egy combbal; de így is durván gyors, mire rohannék, hogy biztosítsam a hátát, rendszerint már fél emeletnyivel fennebb van. Lépcsőn lefele, ha van miben fogódzkodni, már nem kell félteni, de basszus, képes megpróbálni a lelépkedést akkor is, ha nincs számára elérhető korlát; eddig még mindig elkaptam a kezét ilyenkor (igazából nincs szükség rá, nem is támaszkodik olyankor a karjára), de már előre ráz a hideg az első alkalomtól, amikor majd nem veszem észre, és az első lépés túl nagy lendületétől lezúg a francba. Mindenre felmászik, beleértve a polcokat, a kanapé háttámláját, és a fotelre helyezett sámliját, aztán mikor felér, azonnal egyenesedik is ki, és következik az elmaradhatatlan "Look Ma, no hands!" mutatvány - kész szívbaj.
- Finommozgását újdonságokkal nem teszteltük, ideje lenne zsírkrétát venni, de mindig kimegy az eszemből, a ceruzára meg nem hajlandó úgy ráfogni, hogy erő is legyen az odanyomásban, így elég esetlegesek a vékony kis vonalai, és hamar megunja a firkálgatást, mert valószínűleg nem érzékeli egyértelműen az összefüggést a mozdulatsor és az eredménye közt. A legújabb mániája az egyszerre sok tárgy ide-oda hurcolászása, néha nyolc-tíz darab játékot vesz magához, a hóna alá, az alkarjához szorítva, az állával tartva, és persze mindkét kezébe, és hordozza-pakolgatja őket helyiségről helyiségre és bútorról bútorra, közben meg a saját nyelvén szakadatlanul magyaráz. Egyre határozottabb a jobbkezessége (eddig nagyjából fele-fele arányban használta mindkét kezét, talán a balt picit többet is), labdát dobni például szinte kivétel nélkül azzal szokott, és egyébként leggyakrabban meglepően pontosan és messzire sikerül neki, még nekifutásból eleresztve is (szintén az egyszerre-sok projekt keretén belül két labda eldobásával is sikeresen kísérletezik). Rúgni tegnap tanította meg M.Apuka (addig csak felkapta a labdákat, és már száguldott is el velük), és ma már konkrétan passzolgattak egymásnak, azt hiszem a tornaórákat nem hozzám hasonlóan fogjautálni várni.
Az érzelmi változások is elég nagyok, és egyre komplexebbek:
- Mióta beszél, minden ezerszer könnyebb vele, még az eddigi nemnehéznél is, mert mindent meg tud értetni velünk. Szól, ha szomjas, ha éhes (olykor még azt is, hogy mire), ha vetkőztetést szeretne, vagy azt, hogy kísérjük el valahova; ezeket nyilván eddig is jelezte valamilyen módon, illetve többnyire elmutogatással, de egyszerűen összehasonlíthatatlan a két fajta kommunikáció minősége még így is, hogy ő nem volt soha hisztizős típus, ha nem tudtuk kitalálni minden óhaját.
- Bújósabb lett, mint régen volt: nagyon sokszor odajön, az ölembe mászik, és akár fél óráig nem is akar semmi különöset csinálni, csak ülni rajtam szembefordulva, és beszélgetni, megszimatolni egymás fülét, beleberregni a másik nyakába, orrainkat összedörgölni, puszilkodni (ő még mindig nem cuppanósan), aztán még többet beszélgetni.
- Enyhén ugyan, de jelentkezett nála is a szeparációs szorongás: ha magamra csukom a fürdőajtót, most már végig előtte állva vár rám, és ha búcsúzás nélkül kikerülünk a látóteréből, akkor is azonnal keresni kezd minket, ha valamelyik nagyszülővel van (idegennel meg sem próbáltuk).
- Altatáskor már preferenciái vannak (és minden logika nélkül váltogatja őket), van amikor hiába ölelgeti M., kétségbeesetten hív engem, és van amikor bármennyit babusgatom, ellentmondást nem tűrően az apját követeli. Ha valami baj éri (megijed, megüti magát, rosszat álmodik), akkor általában csak engem fogad el, addig sír és szólongat keservesen, amíg meg nem jelenek, és elolvadva magamhoz nem szorítom.
- A figyelemelterelés továbbra is egész jól működik nála, akár fájdalomról, akár tiltott dologról van szó, ha olyasmit mutatunk neki hirtelen, amit szeret, és folyamatosan mesélünk róla, akkor rögtön abbahagyja a szomorkodást, és fülelni kezd. Egy kicsit aktivizálta magát asszertivitás terén, ha valami kell neki, akkor céltudatosan odacaplat, és elveszi, akár a másik kezéből is (csak finoman, rángatni nem rángatja); viszont kérésre még mindig zokszó nélkül visszaadja, remélem azért hamarosan beüt nála is az irigység, mert nem feltétlenül kifizetődő dolog ennyire jófejnek lenni.
- Szintén nem változott az egyedüljátszási hajlandósága, ha épp nem érünk rá szórakoztatni, egész hosszú ideig leköti magát önállóan, utána meg előbb csak finoman lamentál, hogy most már ideje lenne együtt játszani, és ha a szép szavának nincs hatása, csak egész soká kezd el nyígni is.
- Egy ideje elkezdett nagyon félni a zajos dolgoktól, és ez sajnos egyre több mindenre kezd kiterjedni. Kezdődött ugye a robotporszívóval, folytatódott a simával, majd jött a mosógép, a turmix, a kávéfőző, és újabban a régen vigyorogva utánzott szirénázó autókra is ijedten kapja fel a fejét, a legrettegettebb ellenség manapság meg a hangosan gyorsuló motorbicikli. (Érdekes, hogy ugyanakkor bizonyos berregések teljesen hidegen hagyják, ha autó, repülő, fűnyíró vagy flex üvölt, akkor fel sem figyel rájuk, vagy csak kíváncsian keresgéli a hang forrását.) Ha ott vagyunk közvetlenül mellette, akkor csak az aggódva összeráncolt homloka jelzi a félelmét, és amint megnyugtatjuk, hogy semmi sem bántja, el is felejti a vélt veszélyt (mondjuk csak a következő alkalomig); de ha akár csak pár lépésnyire is vagyuk tőle, akkor annyira rémülten szalad hozzánk, hogy az valami szívszaggató.
Végül az aranyosságok rovat, két szomorkább, két vicces, és egy könnyekig meghatódós:
- Továbbra sem nagyon foglalkoztatják a kisebb vagy vele egyidős gyerekek, viszont annál fáradhatatlanabbul kajtat a nagyobbak után. Néha a játszótéren, amikor követi őket, de azok átnéznek rajta, vagy amikor nem is megy oda hozzájuk, csak pár lépés távolságról áhítattal szemléli a tevékenykedésüket, én már rögtön bőgök is, mert óIstenem, hát miért nem tarthatjuk visszautasítástól és csalódástól mentes burokban örökké a kis ártatlan lelkét…?
- Apropó ártatlan lélek, néha azt gondolom, hogy talán elrontottuk ezt az abszolút szabadságos nevelést, mert annyira érzékeny a tiltásra, hogy az valami szívszorító. Még mindig nagyon ritkán nem engedünk meg neki dolgokat, ha nem szeretnénk valamit, akkor is inkább boltolunk vele, hogy ónenaaa, vagy alternatívát ajánlunk fel, vagy eltereljük a figyelmét, de van ugye, mikor elkerülhetetlen egy-egy erőteljesebb nem szabad, mert vágtatna végig a parkolón vagy iramodik egy lejtő felé vagy nyúlna a parázshoz. Ha szigorúbban felemeljük a hangunkat ilyenkor, nem csak megtorpan és összerezzen, de valósággal pánikolva mered ránk, és szedi a kis lábait vissza mellénk. Nyilván ez valamilyen szinten jó és hasznos, mert az épsége mindennél fontosabb, de mivel nincs szokva a rákiabáláshoz, néha, amikor elmerül a játékban, és sokáig nem kommunikálunk, meg körülöttünk is csend van, egy egyszerű normál hangerővel történő megszólítástól is ugyanígy megriad… nézni is rossz, elképzelni sem tudom, hogy mi mehet végbe egy rendszeresen leordított kisgyerek fejében...
- A konyhában melegítem az ebédjét, ő a nappaliban nyöszörög; nem szomorúan vagy segélykérően, de inszisztál, hiába mondom, hogy várjon már egy kicsit, mindjárt érkezem. Egyre idegesítőbben nyervákol, kétszer rászólok, hogy elég, ha szeretne valamit, használjon érhető szavakat, vagy jöjjön ki hozzám, aztán mivel nem hagyja abba, bemegyek. Áll a szoba közepén, a felfordított tárolódobozán, és nem tudom, hogy sikerült felmásznia rá, de az elöl kézzel megtámasztós letérdeléshez túl keskeny, így leszállni nem tud róla. Mikor észrevesz, fülig érő szájjal felemeli mindkét kezét, és diadalittas mosollyal közli, hogy nicsak, ő most "Mag!" (magas).
- Uzsonnát készítek, narrálom: "Így, ebből a dobozból kanalazunk a kis tányérkájába, hogy jól lakjon a cica… Aztán mosunk egy kis epret jó meleg vízzel, és ezt kapja Kissmajom… Majd még egy pár szemet, így ni, ezt eszi Anya…" Elrakom a maradékot, csukom be a hűtőajtót, mögötte Kissmajom áll, és számokérően rámszól: "Apa?!" (Otthon sem volt, szóval ennyire gondoskodik ám róla…)
- Nagy szerelmei egymásnak amúgy az apjával, van ilyen kis rituálénk, hogy megkérdezzük tőle, hogy ki szereti Kissmajmot, ő meg sorra megnevez minket meg a nagyszülőket meg a Kisscát, és mindegyiknél akkorát bólint, hogy majd' orrabukik - na ezt a felsorolást mindig az apjával kezdi és fejezi be, de néha közbe is bele-bele szúrja valaki után. Hétvégén elmentünk plázába kajálni, és mivel az éttermeken és a mozin kívül minden zárva volt, felmentünk az emeletre, hogy Kissmajom tudjon egyet futkározni a nagy üres tereken. Csomót jött-ment, megtapogatott minden üvegfelületet, elolvasta az összes üzlet nevében az összes o-ká-e-gé betűt, és ahányszor egy-egy emberhullám érkezett a lifttel, kíváncsian odalépkedett a tömeg közepére, és az okos kék szemeivel sorra fürkészett mindenkit. Aztán amint valaki észrevette, és pár kedves szót intézett hozzá, minden egyes alkalommal jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, a pici ujjával felénk mutatott, és a legőszintébb büszkeséggel jelentette, hogy az ott "Apa!" Nekünk meg azóta is könnybe lábad a szemünk, ha eszünkbe jut az a végtelenségig sugárzó, vegytiszta szeretet; M. szavaival élve: "És ennél nagyobb dolgot, ennél szebb dolgot apa még sose hallott, és soha nem is fog."
Íme tehát a nagyobb dolgok az elmúlt hetekből:
- Nagyon belendült a beszédfejlődése, a szókincse is óráról órára gyarapszik (ilyeneket tud, hogy gnú, egészen elképesztő), és a kiejtése is látványosan javul. Egyre több a kétszótagos szava (például az autó most már "ató", a hajó "ajó", a cipő "cepő", a legújabb kedvenc eper az "epe", de rengeteg van), és egyre több az olyan, amit majdnem jól ki tud mondani, az alap dolgoktól kezdve (például a sokat nyűtt "babba" ma már egyre labdásabb: "labla") a ritkán használatosakig (például "csegő", azaz csengő). Vannak hangok, amiket borzasztó aranyosan rosszul ejt ki (így lesz a repülőből "jepű" és a zöldből "jöjd"), és az állandó halandzsájában továbbra is vannak gyakran visszatérő saját szavak, mint például "lolló", "lebló" vagy "pötöbá". Nagyon egyszerű mondatokat már összerak, miszerint "Néni ott." vagy "Nem me." (nem túl meleg/forró a kaja vagy a fürdővíz).
- Rendületlenül számol mindent, ami több darab, mint egy: azt, hogy egy és kettő már tökéletesen mondja és kimondja, a három az egy halk "áh", a négy teljesen kimarad (tudja, hogy ott van, mert szünetet tart, és várja, hogy majd mi kiegészítjük), aztán jó hangosan és érthetően jön az öt, szünet, szünet, izgatott és helyesen bekiabált nyolc, szünet, végezetül meg rávágja, hogy "tí".
- Még nem száz százalékos teljesítménnyel (kedven és árnyalaton is múlik), de felismeri a kék, zöld, sárga, piros és narancs színeket.
- Hihetetlen, de "olvas". Egyik állatos könyvét nézegetve egyszer hirtelen felindulásból megtanítottam neki az o betűt (szerinte "epű"), és utána annyira boldogan mutogatta mindenhol (reklámújságok lapjain, autók rendszártábláján, boltok cégérein, pólók feliratain, stb.), hogy gondoltam, bepróbálkozom egy nehezebben felismerhetővel is. Ez lett a g, illetve mivel nagyon érdekelte, az e is; ezeket szinte rögtön megbántam, mert ugye a nyomtatott kisbetűk teljesen másképp néznek ki, így ő csak a nagyokat ismeri fel, de már el lett rontva a dolog, mert villámgyorsan bemagolta őket. Utána már tudatosan válaszottam a k betűt, aminek mindkét változatát be tudja azonosítani; a következő tervem szépen lassan az s, az u, a c meg a v, de előbb a mostani négyet akarom gyakorolni vele, mert az o-n kívül még nem vágja csak úgy rájuk mindig első pillantásra, hogy mi micsoda, néha átgondolja előtte. Egyáltalán nem erőltetem amúgy, de most már nem hagyja pihenni a dolgot, gyakorlatilag ha könyvet lapozunk, azóta már alig érdeklik a képek, nagyon édes, ahogy türelmetlenül bököget ide-oda, hogy nevezzek csak meg minden betűt. És mi tagadás, elég vicces, ahogy úton-útfélen felkiált, ha egy óriásplakáton általa ismert betűket fedez fel, a Pokolgép koncertjének például mindig nagyon örülünk, mert már csak két betűnk hiányzik belőle.
- Szintén megdöbbentő, de teljes biztonsággal megért és ő maga is hibátlanul használ (mutatja és mondja is őket) ilyeneket, hogy le/fel, ki/be, itt/ott. Ha ölben van vagy felmászott valahova, kéri, hogy tegyük "Le!", és tudja, hogy a madarat "Fe!" kell keresni; ha ébredés után elege lesz a hancúrozásból, szól, hogy "Ki!" menne a nappaliba, és ha be van csukva a hálószoba ajtaja, akkor kéri, hogy engedjük "Be!"; ha bármiről megkérdezzük, hogy hol van, helyesen válogatja ki a közelre vagy távolra mutató névmást. Minap egyszer csak az tűnt fel, hogy egyik kezében egy nagyobb, a másikban egy kisebb dobozt tart, felváltvaa emelgeti őket, és mindig a valóságnak megfelelően nevezi meg, hogy "Naaaty, kityi…"; azóta már számtalanszor bebizonyította különböző méretű tárgyakkal, hogy tényleg tudja, melyik mekkora a másikoz képest (a közepes fogaloma még nincs meg, cserében viszont van "pityi-pityi", vagyis ici-pici).
- Mondókázni keveset és ritkán szoktunk, de csomó bugyuta dalt énekelünk neki mindig, akár igazit, akár általunk költöttet, és mindenek tudja már a szövegét, előre lereagálja, meg mondja is az épp soron következő rész egy-egy szavát.
- Nagymozgásilag egyre ügyesebb, ami sajnos azt jelenti, hogy egyre merészebb is. Lépcsőn felfele még szerencsére csak medvejárásban közlekedik, mert ha magasak a fokok, kapaszkodás nélkül nem bírja kinyomni magát egy combbal; de így is durván gyors, mire rohannék, hogy biztosítsam a hátát, rendszerint már fél emeletnyivel fennebb van. Lépcsőn lefele, ha van miben fogódzkodni, már nem kell félteni, de basszus, képes megpróbálni a lelépkedést akkor is, ha nincs számára elérhető korlát; eddig még mindig elkaptam a kezét ilyenkor (igazából nincs szükség rá, nem is támaszkodik olyankor a karjára), de már előre ráz a hideg az első alkalomtól, amikor majd nem veszem észre, és az első lépés túl nagy lendületétől lezúg a francba. Mindenre felmászik, beleértve a polcokat, a kanapé háttámláját, és a fotelre helyezett sámliját, aztán mikor felér, azonnal egyenesedik is ki, és következik az elmaradhatatlan "Look Ma, no hands!" mutatvány - kész szívbaj.
- Finommozgását újdonságokkal nem teszteltük, ideje lenne zsírkrétát venni, de mindig kimegy az eszemből, a ceruzára meg nem hajlandó úgy ráfogni, hogy erő is legyen az odanyomásban, így elég esetlegesek a vékony kis vonalai, és hamar megunja a firkálgatást, mert valószínűleg nem érzékeli egyértelműen az összefüggést a mozdulatsor és az eredménye közt. A legújabb mániája az egyszerre sok tárgy ide-oda hurcolászása, néha nyolc-tíz darab játékot vesz magához, a hóna alá, az alkarjához szorítva, az állával tartva, és persze mindkét kezébe, és hordozza-pakolgatja őket helyiségről helyiségre és bútorról bútorra, közben meg a saját nyelvén szakadatlanul magyaráz. Egyre határozottabb a jobbkezessége (eddig nagyjából fele-fele arányban használta mindkét kezét, talán a balt picit többet is), labdát dobni például szinte kivétel nélkül azzal szokott, és egyébként leggyakrabban meglepően pontosan és messzire sikerül neki, még nekifutásból eleresztve is (szintén az egyszerre-sok projekt keretén belül két labda eldobásával is sikeresen kísérletezik). Rúgni tegnap tanította meg M.Apuka (addig csak felkapta a labdákat, és már száguldott is el velük), és ma már konkrétan passzolgattak egymásnak, azt hiszem a tornaórákat nem hozzám hasonlóan fogja
Az érzelmi változások is elég nagyok, és egyre komplexebbek:
- Mióta beszél, minden ezerszer könnyebb vele, még az eddigi nemnehéznél is, mert mindent meg tud értetni velünk. Szól, ha szomjas, ha éhes (olykor még azt is, hogy mire), ha vetkőztetést szeretne, vagy azt, hogy kísérjük el valahova; ezeket nyilván eddig is jelezte valamilyen módon, illetve többnyire elmutogatással, de egyszerűen összehasonlíthatatlan a két fajta kommunikáció minősége még így is, hogy ő nem volt soha hisztizős típus, ha nem tudtuk kitalálni minden óhaját.
- Bújósabb lett, mint régen volt: nagyon sokszor odajön, az ölembe mászik, és akár fél óráig nem is akar semmi különöset csinálni, csak ülni rajtam szembefordulva, és beszélgetni, megszimatolni egymás fülét, beleberregni a másik nyakába, orrainkat összedörgölni, puszilkodni (ő még mindig nem cuppanósan), aztán még többet beszélgetni.
- Enyhén ugyan, de jelentkezett nála is a szeparációs szorongás: ha magamra csukom a fürdőajtót, most már végig előtte állva vár rám, és ha búcsúzás nélkül kikerülünk a látóteréből, akkor is azonnal keresni kezd minket, ha valamelyik nagyszülővel van (idegennel meg sem próbáltuk).
- Altatáskor már preferenciái vannak (és minden logika nélkül váltogatja őket), van amikor hiába ölelgeti M., kétségbeesetten hív engem, és van amikor bármennyit babusgatom, ellentmondást nem tűrően az apját követeli. Ha valami baj éri (megijed, megüti magát, rosszat álmodik), akkor általában csak engem fogad el, addig sír és szólongat keservesen, amíg meg nem jelenek, és elolvadva magamhoz nem szorítom.
- A figyelemelterelés továbbra is egész jól működik nála, akár fájdalomról, akár tiltott dologról van szó, ha olyasmit mutatunk neki hirtelen, amit szeret, és folyamatosan mesélünk róla, akkor rögtön abbahagyja a szomorkodást, és fülelni kezd. Egy kicsit aktivizálta magát asszertivitás terén, ha valami kell neki, akkor céltudatosan odacaplat, és elveszi, akár a másik kezéből is (csak finoman, rángatni nem rángatja); viszont kérésre még mindig zokszó nélkül visszaadja, remélem azért hamarosan beüt nála is az irigység, mert nem feltétlenül kifizetődő dolog ennyire jófejnek lenni.
- Szintén nem változott az egyedüljátszási hajlandósága, ha épp nem érünk rá szórakoztatni, egész hosszú ideig leköti magát önállóan, utána meg előbb csak finoman lamentál, hogy most már ideje lenne együtt játszani, és ha a szép szavának nincs hatása, csak egész soká kezd el nyígni is.
- Egy ideje elkezdett nagyon félni a zajos dolgoktól, és ez sajnos egyre több mindenre kezd kiterjedni. Kezdődött ugye a robotporszívóval, folytatódott a simával, majd jött a mosógép, a turmix, a kávéfőző, és újabban a régen vigyorogva utánzott szirénázó autókra is ijedten kapja fel a fejét, a legrettegettebb ellenség manapság meg a hangosan gyorsuló motorbicikli. (Érdekes, hogy ugyanakkor bizonyos berregések teljesen hidegen hagyják, ha autó, repülő, fűnyíró vagy flex üvölt, akkor fel sem figyel rájuk, vagy csak kíváncsian keresgéli a hang forrását.) Ha ott vagyunk közvetlenül mellette, akkor csak az aggódva összeráncolt homloka jelzi a félelmét, és amint megnyugtatjuk, hogy semmi sem bántja, el is felejti a vélt veszélyt (mondjuk csak a következő alkalomig); de ha akár csak pár lépésnyire is vagyuk tőle, akkor annyira rémülten szalad hozzánk, hogy az valami szívszaggató.
Végül az aranyosságok rovat, két szomorkább, két vicces, és egy könnyekig meghatódós:
- Továbbra sem nagyon foglalkoztatják a kisebb vagy vele egyidős gyerekek, viszont annál fáradhatatlanabbul kajtat a nagyobbak után. Néha a játszótéren, amikor követi őket, de azok átnéznek rajta, vagy amikor nem is megy oda hozzájuk, csak pár lépés távolságról áhítattal szemléli a tevékenykedésüket, én már rögtön bőgök is, mert óIstenem, hát miért nem tarthatjuk visszautasítástól és csalódástól mentes burokban örökké a kis ártatlan lelkét…?
- Apropó ártatlan lélek, néha azt gondolom, hogy talán elrontottuk ezt az abszolút szabadságos nevelést, mert annyira érzékeny a tiltásra, hogy az valami szívszorító. Még mindig nagyon ritkán nem engedünk meg neki dolgokat, ha nem szeretnénk valamit, akkor is inkább boltolunk vele, hogy ónenaaa, vagy alternatívát ajánlunk fel, vagy eltereljük a figyelmét, de van ugye, mikor elkerülhetetlen egy-egy erőteljesebb nem szabad, mert vágtatna végig a parkolón vagy iramodik egy lejtő felé vagy nyúlna a parázshoz. Ha szigorúbban felemeljük a hangunkat ilyenkor, nem csak megtorpan és összerezzen, de valósággal pánikolva mered ránk, és szedi a kis lábait vissza mellénk. Nyilván ez valamilyen szinten jó és hasznos, mert az épsége mindennél fontosabb, de mivel nincs szokva a rákiabáláshoz, néha, amikor elmerül a játékban, és sokáig nem kommunikálunk, meg körülöttünk is csend van, egy egyszerű normál hangerővel történő megszólítástól is ugyanígy megriad… nézni is rossz, elképzelni sem tudom, hogy mi mehet végbe egy rendszeresen leordított kisgyerek fejében...
- A konyhában melegítem az ebédjét, ő a nappaliban nyöszörög; nem szomorúan vagy segélykérően, de inszisztál, hiába mondom, hogy várjon már egy kicsit, mindjárt érkezem. Egyre idegesítőbben nyervákol, kétszer rászólok, hogy elég, ha szeretne valamit, használjon érhető szavakat, vagy jöjjön ki hozzám, aztán mivel nem hagyja abba, bemegyek. Áll a szoba közepén, a felfordított tárolódobozán, és nem tudom, hogy sikerült felmásznia rá, de az elöl kézzel megtámasztós letérdeléshez túl keskeny, így leszállni nem tud róla. Mikor észrevesz, fülig érő szájjal felemeli mindkét kezét, és diadalittas mosollyal közli, hogy nicsak, ő most "Mag!" (magas).
- Uzsonnát készítek, narrálom: "Így, ebből a dobozból kanalazunk a kis tányérkájába, hogy jól lakjon a cica… Aztán mosunk egy kis epret jó meleg vízzel, és ezt kapja Kissmajom… Majd még egy pár szemet, így ni, ezt eszi Anya…" Elrakom a maradékot, csukom be a hűtőajtót, mögötte Kissmajom áll, és számokérően rámszól: "Apa?!" (Otthon sem volt, szóval ennyire gondoskodik ám róla…)
- Nagy szerelmei egymásnak amúgy az apjával, van ilyen kis rituálénk, hogy megkérdezzük tőle, hogy ki szereti Kissmajmot, ő meg sorra megnevez minket meg a nagyszülőket meg a Kisscát, és mindegyiknél akkorát bólint, hogy majd' orrabukik - na ezt a felsorolást mindig az apjával kezdi és fejezi be, de néha közbe is bele-bele szúrja valaki után. Hétvégén elmentünk plázába kajálni, és mivel az éttermeken és a mozin kívül minden zárva volt, felmentünk az emeletre, hogy Kissmajom tudjon egyet futkározni a nagy üres tereken. Csomót jött-ment, megtapogatott minden üvegfelületet, elolvasta az összes üzlet nevében az összes o-ká-e-gé betűt, és ahányszor egy-egy emberhullám érkezett a lifttel, kíváncsian odalépkedett a tömeg közepére, és az okos kék szemeivel sorra fürkészett mindenkit. Aztán amint valaki észrevette, és pár kedves szót intézett hozzá, minden egyes alkalommal jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, a pici ujjával felénk mutatott, és a legőszintébb büszkeséggel jelentette, hogy az ott "Apa!" Nekünk meg azóta is könnybe lábad a szemünk, ha eszünkbe jut az a végtelenségig sugárzó, vegytiszta szeretet; M. szavaival élve: "És ennél nagyobb dolgot, ennél szebb dolgot apa még sose hallott, és soha nem is fog."
2015. május 14., csütörtök
Olvadozós
JajIstenem, én bele fogok pusztulni ebbe a gyerekezésbe… ez egyszerűen elviselhetetlen! Minden este azt mondjuk, hogy kész, ennél édesebb már nem tud lenni, mert ennél édesebb a világon nincs - erre minden, de tényleg minden nap produkál valamit, amivel übereli az addigiakat.
Egy ideje például kitalálta, hogy kézbe veszi a sétáink levezénylését. Újabban már nem csak a közeli parkolót ismeri fel és nem csak onnan tud hazajönni, hanem gyakorlatilag megtanulta a leggyakoribb útvonalunkat, és azt alapul véve dönti el, hogy mi legyen. A délutáni lötyögésünk általában úgy működik, hogy megyünk a megszokott utcákon, de ha el akar térülni valamerre, akkor megyek utána, illetve bárhol bármennyi ideig lecövekelhet. Ez ellen, ha akarnék sem tudnék semmit tenni, mert most már nem hajlandó fogni a kezemet, de nem is akarok, mert egyébként mindig majdnem-szaladós tempóban, de teljesen megbízhatóan megy előttem, ha szólok vagy megállok, bevár, ha elkanyarodok, visszajön és követ, a járdáról nem lép le, szemetet nem szed fel. Szóval egyelőre nem merném bevállalni az időre valahova érkezést, de alapvetően könnyű haladni vele; kivétel, mikor olyan kedve van, hogy nem. Ez annyit jelent, hogy többször állt abból a másfél órás kintlét, hogy el sem mozdultunk a parkolóból, mert minden autót centiről centire végig kellett vizsgálni, cicákat és kutyákat kellett üldözni, madarakat és repülőket kellett figyelni, kavicsokat és leveleket kellett gyűjtögetni, és mindez megoldható volt úgy, hogy ötven méteres körzeten belül maradtunk, úgyhogy nem fárasztotta magát. Na és akkor egyik nap minden igyekezetem ellenére (öt körül jött haza M., és be akartam várni, hogy elmenjünk együtt kajálni), egyszer csak lefújta a sétát: mikor bekanyarodtunk az utcánkra, célirányosan elindult a házunk felé, és csak annyi időre állt meg, hogy megmutogassa a felhőket, és rámosolyogjon a szomszéd nénire - hiába mondtam neki, hogy nézzük meg a közelben álló kedvenc kamionját, ellentmondást nem tűrően caplatott fel a lépcsőkön (ehhez már nincs szüksége a segítségemre), megállt az ajtó előtt, és mutatta, hogy nyissam, és haladjunk. Olyan is van, hogy határozottan a közeli forgalmas út felé indul, ott le kell ülnöm a sarki keírtésre, ő az ölembe helyezkedik, és fél órán keresztül nézzük a forgalmat, örülünk a buszoknak, csodálkozunk a teherautókon, félünk a motorbicikliktől, üdvözöljük a bringásokat, egyre magabiztosabban (és jó hangosan) beazonosítjuk a sétálók nemét.
Szintén új imádnivalóság a kapaszkodás nélküli lépcső-próba. Ha van mibe fogódzkodnia, akkor már hetek óta mindkét irányban könnyedén tud menni akár hosszú és meredek fokokból álló lépcsősoron is, ráadásul felfele váltott lábbal. Szintén gond nélkül át-, fel- és lelép maximum tizenöt centi magas bármit/-re/-ről, és ez fogódzás nélkül is megy, de érdekes, hogy csak akkor, ha nem figyel rá, ha épp kint vagyunk, és el van foglalva ezer dologgal. M. egy ideje egy kis sámlival elkezdte gyakorolni vele otthon a kéz-nélkül módszert, és hát szörnyű volt, majdnem megzabáltuk: látszott a pufók arcán, ahogy erőteljesen koncentrál, ráncolta a szemöldökét, fixen meredt a földön a tervezett érkezési pontra, rogyasztgatta a térdeit, kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, aztán mégis visszahúzta, és percekig komoly fejjel latolgatott, végül vett egy nagy levegőt, ellökte magát, és tökéletesen landolt… majd büszkén vigyorogva megtapsolta magát.
Szintén új imádnivalóság a kapaszkodás nélküli lépcső-próba. Ha van mibe fogódzkodnia, akkor már hetek óta mindkét irányban könnyedén tud menni akár hosszú és meredek fokokból álló lépcsősoron is, ráadásul felfele váltott lábbal. Szintén gond nélkül át-, fel- és lelép maximum tizenöt centi magas bármit/-re/-ről, és ez fogódzás nélkül is megy, de érdekes, hogy csak akkor, ha nem figyel rá, ha épp kint vagyunk, és el van foglalva ezer dologgal. M. egy ideje egy kis sámlival elkezdte gyakorolni vele otthon a kéz-nélkül módszert, és hát szörnyű volt, majdnem megzabáltuk: látszott a pufók arcán, ahogy erőteljesen koncentrál, ráncolta a szemöldökét, fixen meredt a földön a tervezett érkezési pontra, rogyasztgatta a térdeit, kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, aztán mégis visszahúzta, és percekig komoly fejjel latolgatott, végül vett egy nagy levegőt, ellökte magát, és tökéletesen landolt… majd büszkén vigyorogva megtapsolta magát.
A másik, ami borzalmasan aranyos, az az ölbe kéredzkedés. Ezt itthon is műveli, mikor könyvet akar nézegetni: jön, odanyújtja, aztán befordul háttal, és lábujjhegyre állva rugózik, hogy mileszmár. Mikor az utcán csinálja, megy, megy, aztán egyszer csak megtorpan, elkezd tolatni, és mikor a kis segge a térdemhez ér, toporogni kezd, és pár napja már azt is mondja, hogy "őbbe" (ölbe). Régebben sokszor volt olyan, hogy fél kilométeren át cipeltem* hazáig, de azóta rájöttem, hogy tulajdonképpen csak egy kis pihenésre van szüksége ilyenkor, és ha ötven méter után leteszem, újult erővel rohan tovább egy ideig. Arról nem is beszélve, hogy amint felveszem, rögtön hozzámbújik, és a fejét a vállamra hajtja, szóval igazából én sokkal jobban járok az egésszel, mint ő.
Aztán: utálja, ha valamilyenes a keze, lehet az ragacsos kaja vagy lé, nedvesen tapadó homok vagy sár, ahogy érintkezik vele, rögtön szűkre húzza a szemeit, felgyűri az orrát, és utálkozva nyújtja, hogy töröljük le. A csúcs ma volt, amikor egy kifogyott popsikrémes dobozt adtam neki, és miután leküzdötte a fedelét, a falán talált egy kis maradékot - grimaszolva szemrevételezte az ujjain, egy részért sikeresen a nadrágomra kente, mutatta a maradékot, és türelmesen kivárta, amíg megszabadítom tőle, majd miután megnyugodott, hogy végre tiszta, gyorsan újra beledugta a karját, nagyjából könyökig...
Aztán: utálja, ha valamilyenes a keze, lehet az ragacsos kaja vagy lé, nedvesen tapadó homok vagy sár, ahogy érintkezik vele, rögtön szűkre húzza a szemeit, felgyűri az orrát, és utálkozva nyújtja, hogy töröljük le. A csúcs ma volt, amikor egy kifogyott popsikrémes dobozt adtam neki, és miután leküzdötte a fedelét, a falán talált egy kis maradékot - grimaszolva szemrevételezte az ujjain, egy részért sikeresen a nadrágomra kente, mutatta a maradékot, és türelmesen kivárta, amíg megszabadítom tőle, majd miután megnyugodott, hogy végre tiszta, gyorsan újra beledugta a karját, nagyjából könyökig...
A beszéde is egyre cukibb, most a kétszótagos szavak jöttek divatba, de igazából már bármit** megpróbál kimondani, ha kérjük tőle. Valakinél olvastam nemrég, hogy egy kétévesnek körülbelül kétszázötven szót kell tudnia, hát Kissmajom már most lassan duplájánál jár szerintem, talán nincs is olyasmi, amivel napi szinten találkozik, és ne tudná megnevezni a maga módján. Egyik legviccesebb dolga, hogy a há hanggal kezdődő szavak első betűit továbbra is következetesen felcsérli, így lesz a házból "áhh", a halból és hajóból "ahh", a holdból és homokból "ohh".
Apropó, amíg nem volt gyerekem, addig sosem tudtam elképzelni, hogy az anyák hogy a fenébe dekódolják a kisbabáik semmi érthetőhöz nem hasonlító gagyogását, de a metakommunikációból meg a kontextusból tényleg könnyedén felismerhetőek még a furcsaságait vagy újdonságai is. Ilyenek, hogy "lyujju" (kulcslyuk), "nyannya" (hangya), "meme" (szem/-üveg), "gego-gego" (pillangó), "pappa" (pitypang), amik annyira nem hasonlítanak az eredeti szóhoz, de vannak, amik egy idegen számára is egyértelműek lehetnek, például "tákka" (táska), "lép" (lépcső), "nyú" (nyúl), és vannak tökéletesek: lyuk, gép, nap, pók, néni, stb.
Jah, és el ne felejtsem, hogy már három hete is megvan talán, hogy utolsóként a családból (beleértve a nagyszülőket és cicákat), én is meg lettem nevezve végre: "nanya" vagyok. ♥
Apropó, amíg nem volt gyerekem, addig sosem tudtam elképzelni, hogy az anyák hogy a fenébe dekódolják a kisbabáik semmi érthetőhöz nem hasonlító gagyogását, de a metakommunikációból meg a kontextusból tényleg könnyedén felismerhetőek még a furcsaságait vagy újdonságai is. Ilyenek, hogy "lyujju" (kulcslyuk), "nyannya" (hangya), "meme" (szem/-üveg), "gego-gego" (pillangó), "pappa" (pitypang), amik annyira nem hasonlítanak az eredeti szóhoz, de vannak, amik egy idegen számára is egyértelműek lehetnek, például "tákka" (táska), "lép" (lépcső), "nyú" (nyúl), és vannak tökéletesek: lyuk, gép, nap, pók, néni, stb.
Jah, és el ne felejtsem, hogy már három hete is megvan talán, hogy utolsóként a családból (beleértve a nagyszülőket és cicákat), én is meg lettem nevezve végre: "nanya" vagyok. ♥
* A cipelésről jut eszembe: két hete voltunk MMR oltást beadatni (több mint egy hónap késéssel, mert közben vagy taknyolás vagy taknyolás utáni kivárás volt), és mérés is volt. Egy kicsit megrémültem, amikor a védőnő bemondta a 11,4 kilót, mert ez azt jelenti, hogy két és fél hónap alatt csak negyven dekát hízott, de aztán a hossz következett, és az 86 centi lett, vagyis négyet nőtt, úgyhogy a doki néni azt mondta, nem kell aggódni, nem sovány, és ha jól eszik, akkor semmi tennivaló nincs, néha nem a súlyra koncentrálnak, ennyi. (Nyilván nem tudtam megállni, és itthon azért utánanéztem, még így is 75 percentile - magasságban meg 98%, durva.) Az oltásnak egyébként hál'istennek semmilyen mellékhatása nem volt, pedig természetesen a nagy sakkozások ellenére is sikerült lappangó nátha közben megszúratni.
** De tényleg bár-mit, M. vérszemet is kapott, és ilyenekkel próbálkozik, hogy parlamentáris demokrácia és plenáris ülés...
** De tényleg bár-mit, M. vérszemet is kapott, és ilyenekkel próbálkozik, hogy parlamentáris demokrácia és plenáris ülés...
2015. május 3., vasárnap
Harmadik anyanap
Az én anyák napi ajándékom: ők ketten. A kisfiú, akinek az anyukája lehetek, itt, ezen a világon, és a férfi, aki anyává tett.
A legeslegjobb dolog a napjaimban az, ahogy szeretik egymást. Ahogy azonnal fordul a kis szőke fej, és kerekednek el a kis kék szemek, amint meghallja a kulcsot a zárban, ahogy a résnyire nyitott ajtóban megjelenik a nagy szőke fej és a nagy kék szemek - és ahogy találkozik a tekintetük: egész arcot beragyogó hatalmas mosoly, az eredeti és a miniatűr másolata. És ugyanabban a pillanatban Kissmajom már repül is az előszoba felé, nevetve ismételgetve, hogy: "Apa-apa!", M. meg dobja le a táskáját, és már ül is le a küszöbre, hogy alaposan összeölelgesse. Rajonganak egymásért. M. úgy néz rá, hogy ha régen tudtam volna, hogy így is képes nézni, soha az életben nem hittem volna el neki, hogy szeret engem, pedig volt már a tekintetében olyan szerelem is, amitől elolvadt a lelkem. Kissmajom mindenhova lelkesen caplat utána, ha eltűnik egy percre, rögtön izgatottan mutogatja az ajtót, hogy ott van, mért van ott, ne ott legyen, itt legyen.
A jó reggeleink úgy indulnak, hogy M. emberi időpontban kezdi a munkát, és együtt kelünk mindannyian. Ilyenkor Kissmajom vigyorogva kinyitja a szemét (ezt is M.-től örökölte), és már mászik is az apjafejére fejéhez, belenyáladzani a nyakába, beletúrni a hajába, belecsivitelni a fülébe. Amikor csak ketten ébredünk, első szavával akkor is őt szólítja, és apró darabokra szaggatja a szívemet, ahogy keresi: körülnéz, aztán rám, aztán megint M. üres helyére, majd felemeli a párnáját és benéz alája… borzalmas.
Napközben ezerszer bekapcsolja a telefonomat, mert a képernyővédőn kettejük fotója van; megnézi, és megmutatja, hogy az ott az ő apukája - aztán térül-fordul, kicsit játszik, és újra elkéri, újra megnézi és megmutatja. Hétvégeken azok a kedvenc reggeleik, amikor csak kettesben kivonulnak a nappaliba, és mindenféléket játszanak, amíg én pihenek; hallom a dumálást, az éneklést, a kiáltozást, a nevetgélést, és még félálmomban is egyértelmű, hogy az univerzum két legboldogabb embere tanyázik a szomszéd szobában.
Szívmelengető, ahogy gondolkodás nélkül megbízik benne: a rettegett robotporszívó, amire csak tisztelettel mutogat messziről, és még kikapcsolt állapotban sem megy közvetlenül melléje, rögtön ártalmatlan semmiséggé változik, ha M. hívja fel tanulmányozásra. Oldalazva odalépeget, hirtelen letottyan a földre telepedett M. ölébe, és mondja-magyarázza az összes koszos kis gondját, mert micsoda jó dolog, ha az embert meghallgatja az apukája.
A fürdetés nagyjából egy az egyben egy nyálas reklámfilm… pancsolnak, kuncognak, gumijátékokkal dobálóznak, megvan a hónapok során tökéletesre suvickolt rutinjuk az első perctől az utolsóig, és ha véletlenül nekem kell átvenni, mert M.-nek muszáj elmennie (összesen kevesebb, mint tíz ilyen alkalom volt Kissmajom élete során), akkor szól, hogy ez így nincs rendben, ez apa-apa program, szinte látszik, hogy össze van zavarodva a változástól, nem tud mit kezdeni magával, és mi tagadás, unatkozik.
Az altatást nagyjából fele-fele leosztásban csináljuk, mikor ki ér épp rá, de abban is egyértelműen az apját preferálja, míg velem szinte azonnal kidől, vele előbb jól megtárgyalja a világ dolgait, és csak akkor szánja rá magát a pihenésre, mikor már tényleg nem bírja nyitvatartani a szemét.
És akkor van az éjszaka… Mivel általában nagyon korán kel, lefekvéskor M. szokta előbb követni Kissmajmot. Eddig úgy működött, hogy az éjszakai kajáláskor áttettük magunk közé, de mióta azt elhagyta, megvárunk egy rossz álom, vagy kényelmetlen alvópóz miatti nyöszörgést, és akkor költöztetjük; mondanom sem kell, hogy mindketten nagyon szomorúak vagyunk, ha semmilyen zűrzavar nem jön közbe, és mindenki a helyén marad hajnalig. És van az, amikor hiába van kint nálam a babamonitor, semmilyen felszomorodást nem hallok, csak annyit, hogy M. bemegy, levetkőzik, egy kicsit tesz-vesz, és lefekszik - és minden alkalommal meglepődöm a sikeresnél sikeresebb stealth akciókon, amikor csatlakozva az alvó társasághoz, kiderül, hogy az ágyunkban valahogy jókora tömeg gyűlt össze. M. az oldalán fekszik felhúzott lábakkal, a nagykiflijében Kissmajom szuszmákol átlósan kinyúlva, a talpaihoz simult Kisscával, nekem meg maradt egy harminc centis sáv az ágy szélén, amit kedvem szerint beoszthatok…
Így néz ki a boldogság nálam; nálunk. Anyák napján, és mindig.
A legeslegjobb dolog a napjaimban az, ahogy szeretik egymást. Ahogy azonnal fordul a kis szőke fej, és kerekednek el a kis kék szemek, amint meghallja a kulcsot a zárban, ahogy a résnyire nyitott ajtóban megjelenik a nagy szőke fej és a nagy kék szemek - és ahogy találkozik a tekintetük: egész arcot beragyogó hatalmas mosoly, az eredeti és a miniatűr másolata. És ugyanabban a pillanatban Kissmajom már repül is az előszoba felé, nevetve ismételgetve, hogy: "Apa-apa!", M. meg dobja le a táskáját, és már ül is le a küszöbre, hogy alaposan összeölelgesse. Rajonganak egymásért. M. úgy néz rá, hogy ha régen tudtam volna, hogy így is képes nézni, soha az életben nem hittem volna el neki, hogy szeret engem, pedig volt már a tekintetében olyan szerelem is, amitől elolvadt a lelkem. Kissmajom mindenhova lelkesen caplat utána, ha eltűnik egy percre, rögtön izgatottan mutogatja az ajtót, hogy ott van, mért van ott, ne ott legyen, itt legyen.
A jó reggeleink úgy indulnak, hogy M. emberi időpontban kezdi a munkát, és együtt kelünk mindannyian. Ilyenkor Kissmajom vigyorogva kinyitja a szemét (ezt is M.-től örökölte), és már mászik is az apja
Napközben ezerszer bekapcsolja a telefonomat, mert a képernyővédőn kettejük fotója van; megnézi, és megmutatja, hogy az ott az ő apukája - aztán térül-fordul, kicsit játszik, és újra elkéri, újra megnézi és megmutatja. Hétvégeken azok a kedvenc reggeleik, amikor csak kettesben kivonulnak a nappaliba, és mindenféléket játszanak, amíg én pihenek; hallom a dumálást, az éneklést, a kiáltozást, a nevetgélést, és még félálmomban is egyértelmű, hogy az univerzum két legboldogabb embere tanyázik a szomszéd szobában.
Szívmelengető, ahogy gondolkodás nélkül megbízik benne: a rettegett robotporszívó, amire csak tisztelettel mutogat messziről, és még kikapcsolt állapotban sem megy közvetlenül melléje, rögtön ártalmatlan semmiséggé változik, ha M. hívja fel tanulmányozásra. Oldalazva odalépeget, hirtelen letottyan a földre telepedett M. ölébe, és mondja-magyarázza az összes koszos kis gondját, mert micsoda jó dolog, ha az embert meghallgatja az apukája.
A fürdetés nagyjából egy az egyben egy nyálas reklámfilm… pancsolnak, kuncognak, gumijátékokkal dobálóznak, megvan a hónapok során tökéletesre suvickolt rutinjuk az első perctől az utolsóig, és ha véletlenül nekem kell átvenni, mert M.-nek muszáj elmennie (összesen kevesebb, mint tíz ilyen alkalom volt Kissmajom élete során), akkor szól, hogy ez így nincs rendben, ez apa-apa program, szinte látszik, hogy össze van zavarodva a változástól, nem tud mit kezdeni magával, és mi tagadás, unatkozik.
Az altatást nagyjából fele-fele leosztásban csináljuk, mikor ki ér épp rá, de abban is egyértelműen az apját preferálja, míg velem szinte azonnal kidől, vele előbb jól megtárgyalja a világ dolgait, és csak akkor szánja rá magát a pihenésre, mikor már tényleg nem bírja nyitvatartani a szemét.
És akkor van az éjszaka… Mivel általában nagyon korán kel, lefekvéskor M. szokta előbb követni Kissmajmot. Eddig úgy működött, hogy az éjszakai kajáláskor áttettük magunk közé, de mióta azt elhagyta, megvárunk egy rossz álom, vagy kényelmetlen alvópóz miatti nyöszörgést, és akkor költöztetjük; mondanom sem kell, hogy mindketten nagyon szomorúak vagyunk, ha semmilyen zűrzavar nem jön közbe, és mindenki a helyén marad hajnalig. És van az, amikor hiába van kint nálam a babamonitor, semmilyen felszomorodást nem hallok, csak annyit, hogy M. bemegy, levetkőzik, egy kicsit tesz-vesz, és lefekszik - és minden alkalommal meglepődöm a sikeresnél sikeresebb stealth akciókon, amikor csatlakozva az alvó társasághoz, kiderül, hogy az ágyunkban valahogy jókora tömeg gyűlt össze. M. az oldalán fekszik felhúzott lábakkal, a nagykiflijében Kissmajom szuszmákol átlósan kinyúlva, a talpaihoz simult Kisscával, nekem meg maradt egy harminc centis sáv az ágy szélén, amit kedvem szerint beoszthatok…
Így néz ki a boldogság nálam; nálunk. Anyák napján, és mindig.
2015. április 24., péntek
Aranyosságok
Kissmajom ma előadta élete első szabályos flörtjét. Rendeltünk energetikai tanusítványt a lakáseladáshoz, a méréseket végezni egy huszonéves, rendkívül csinos csaj érkezett ma délután - Kissmajom akkortájt ébredt, ami annyit jelent, hogy a szokásosnál is ennivalóbb (pirospozsgás orcája van, amit csak komoly erőfeszítések árán lehet nem összepuszilni), és jött velem válaszolni az ajtócsengőre. A csajszi már első látásra el volt ragadtatva, hogy jaj, milyen gyönyörű ez a gyerek, de később Kissmajom teljesen levette a lábáról: szégyenlősen nézegette a hátam mögé bújva, félszegen mosolygott rá, motyogva válaszolgatott neki, aztán egy idő után bátortalanul megérintette a combját, ahogy ült a kanapén, majd visszatepert az ölembe… elképesztő volt, tisztára, mint egy love-struck tinédzser, ilyennek még sosem láttam. Szerencsére a csaj is odavolt érte, mert különben letéptem volna a fejét, azt hiszem, meggyűlik majd velem a baja minden jövendőbeli szerelmének, aki nem viszonozza azonos mértékben a rajongását.
Másik újdonsága, hogy pár napja egyre nagyobb biztonsággal meg tudja tippelni a különbséget a "néne" (néni) és "bábá" (bácsi) között; egyre ritkábban, de egyáltalán nem kétes kinézetű egyéneknél téved, remélem ezt hamarosan korrigálja a kis fejében, mert igencsak kínos, amikor ellentmondást nem tűrő magabiztossággal néniz le egy kigyúrt kopasz fickót.
Van egy régebbi vicces sztori is, ami lazán kapcsolódik ehhez: egyszer hármasban sétáltunk egy néptelen utcán, ahol egyszer csak elrobogott mellettünk egy ütemesen lélegző kocogó csaj. Ahogy elhaladt, Kissmajom rögtön beállt mögéje, a hang ritmusára taposni kezdett a kis lábaival, és hozzásusogta a lehető legélethűbb vonathangját: "huh-huh-huh". Elég nehezen tartottuk vissza a kuncogásunkat, és nagyon reméltük, hogy a fülhallgatós zenéje elnyomja a gyerek akcióját, mikor is Kissmajom, aki mindig kitörő örömmel fogad minden kör és gömb alakú képződményt, rámutatott a csaj távolodó seggére, és jó hangosan felkiáltott: "Babba!" Ekkor már visszatarthatatlanul kitört belőlünk a röhögés - annyi a mentségünk, hogy tényleg nem rosszindulatból, valóban szép kerek volt, igazából büszkék voltunk Kissmajomra, hogy ilyen szépen megfogta a lényeget, bízunk benne, hogy a csaj is bókként értékelte.
Még valami, ami vicces, de azért annyira mégsem csak az: néztünk pár hete egy cikket (sajnos nem találom, pedig tényleg értelmes olvasmány), hogy miket kell tenni már egész pici kortól, hogy a gyerekünket később meg tudjuk védeni a pedofiloktól. Ilyenek, hogy tanítsuk meg időben, hogy a saját testének ő az ura, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg, például tartsuk tiszteletben az érzéseit, és sose erőltessük, hogy bárkinek is puszit adjon, ha ő nem szeretne - inkább sértődjön meg a barátságos rokon, minthogy a gyerekre bármit is rákényszerítsünk, ami nem egyezik a saját akaratával, stb. Ennek a kis leckének a része volt az is, hogy biztosítsuk róla, hogy nekünk bármit elmondhat, egyrészt hinni fogunk neki, másrészt semmi oka szégyenkeznie olyasmik miatt, amiket a társadalom tabuként kezel (pl. nemi szervek megnevezése vagy a saját példány megérintése).
M. ennek megfelelően minden este elmondta neki, hogy az ott az ő fütyije, és ahhoz soha senkinek sem szabad hozzányúlnia, csak akinek ő megengedi vagy akinek dolga van vele: anya, apa, tata, papa, mama, a doktornéni és a védőnéni; én tehát ott tartottam, hogy oké, a gyerek tudja, hogy hol van a fütyije, és kérésre megmutatja azt. Ehhez képest valamelyik este épp vetettem az ágyat, miközben M. fürdetett, és ezt hallom a nyitott ajtón át: "Kissmajom, hogy kell csinálni, hogyha illetéktelenek a fütyidhez próbálnak nyúlni?" Kis szünet következett, ami alatt pont közelebb tudtam lépni, és azt láttam, hogy Kissmajom határozottan megvetette a lábát, felsőtestével a nyomatékosság kedvéért előrehajolt, majd torka szakadtából azt kiabálta, hogy: "Ááááá!" - valahogy így. Nyilván körülbelül ezerszer elmutogattattuk vele azóta, mert megunhatatlan, most próbálunk egy kicsit visszavenni, nem kellene a szórakozásunkra elpazarolni ezt, mert alapvetően tök hasznos dolog.
Az egyik legaranyosabb aranyossága valószínűleg az, ahogy készségesen teljesíti szinte minden segítségkérő kívánságunkat. Ha megkérjük, szívesen a tenyerünkbe köpi a szájában rejtegetett akármidarabot, átadja az épp használatban lévő játékait, vagy odahoz nekünk bármit az ásványvizes palacktól a papucsokon át az épp csengő telefonunkig.
És ezt a drága pici jó szívét néha orvul ki szoktam használni, ha mondjuk épp sietősen indulnánk valahova, és öltöztetni kellene, de neki fontosabb dolga akad, és nem hajlandó hívásra odajönni. Olyankor fogom a pénztárcát vagy kulcscsomót, és szólok neki, hogy kérem szépen, vigye oda M.-nek - ő jóhiszeműen és gyanútlanul szalad vele, az apja meg elkapja, és ráadja a cipőjét… szörnyű szülők vagyunk!
Még három rövidke, és megyek aludni.
A "Mondd, hogy pá-pá!" felszólításra év elején még kedvesen integetett, aztán egy ideig semmit sem csinált, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy mi a teendő; néhány napja vettem észre, hogy most már, ha búcsúzkodáskor ezt mondom neki, akkor konkrétan azt teszi, amit kérek: mondja, hogy: "Pá-pá!"
Apu megtanította fenyegetőzni, úgyhogy azóta, ha például egy játéka nem úgy viselkedik, ahogy elvárja (pl. a székre helyezett labda legurul), akkor szemrehányóan elé áll, megrázza a kis mutatóujját, és megróvóan azt mondja, hogy: "Na, na!"
Ma hívott M. hogy megint van egy közös produkciójuk, és megkérte Kissmajmot, hogy mondjon okét; ő épp nagyon foglalt volt némi pakolászással, úgyhogy kétszer is szólni kellett, hogy légyszi mondja már; egyszer csak elegem-van-belőletek fejjel felénk fordult, és nagylelkűen elhadarta: "Ékó, ékó…"
Másik újdonsága, hogy pár napja egyre nagyobb biztonsággal meg tudja tippelni a különbséget a "néne" (néni) és "bábá" (bácsi) között; egyre ritkábban, de egyáltalán nem kétes kinézetű egyéneknél téved, remélem ezt hamarosan korrigálja a kis fejében, mert igencsak kínos, amikor ellentmondást nem tűrő magabiztossággal néniz le egy kigyúrt kopasz fickót.
Van egy régebbi vicces sztori is, ami lazán kapcsolódik ehhez: egyszer hármasban sétáltunk egy néptelen utcán, ahol egyszer csak elrobogott mellettünk egy ütemesen lélegző kocogó csaj. Ahogy elhaladt, Kissmajom rögtön beállt mögéje, a hang ritmusára taposni kezdett a kis lábaival, és hozzásusogta a lehető legélethűbb vonathangját: "huh-huh-huh". Elég nehezen tartottuk vissza a kuncogásunkat, és nagyon reméltük, hogy a fülhallgatós zenéje elnyomja a gyerek akcióját, mikor is Kissmajom, aki mindig kitörő örömmel fogad minden kör és gömb alakú képződményt, rámutatott a csaj távolodó seggére, és jó hangosan felkiáltott: "Babba!" Ekkor már visszatarthatatlanul kitört belőlünk a röhögés - annyi a mentségünk, hogy tényleg nem rosszindulatból, valóban szép kerek volt, igazából büszkék voltunk Kissmajomra, hogy ilyen szépen megfogta a lényeget, bízunk benne, hogy a csaj is bókként értékelte.
Még valami, ami vicces, de azért annyira mégsem csak az: néztünk pár hete egy cikket (sajnos nem találom, pedig tényleg értelmes olvasmány), hogy miket kell tenni már egész pici kortól, hogy a gyerekünket később meg tudjuk védeni a pedofiloktól. Ilyenek, hogy tanítsuk meg időben, hogy a saját testének ő az ura, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg, például tartsuk tiszteletben az érzéseit, és sose erőltessük, hogy bárkinek is puszit adjon, ha ő nem szeretne - inkább sértődjön meg a barátságos rokon, minthogy a gyerekre bármit is rákényszerítsünk, ami nem egyezik a saját akaratával, stb. Ennek a kis leckének a része volt az is, hogy biztosítsuk róla, hogy nekünk bármit elmondhat, egyrészt hinni fogunk neki, másrészt semmi oka szégyenkeznie olyasmik miatt, amiket a társadalom tabuként kezel (pl. nemi szervek megnevezése vagy a saját példány megérintése).
M. ennek megfelelően minden este elmondta neki, hogy az ott az ő fütyije, és ahhoz soha senkinek sem szabad hozzányúlnia, csak akinek ő megengedi vagy akinek dolga van vele: anya, apa, tata, papa, mama, a doktornéni és a védőnéni; én tehát ott tartottam, hogy oké, a gyerek tudja, hogy hol van a fütyije, és kérésre megmutatja azt. Ehhez képest valamelyik este épp vetettem az ágyat, miközben M. fürdetett, és ezt hallom a nyitott ajtón át: "Kissmajom, hogy kell csinálni, hogyha illetéktelenek a fütyidhez próbálnak nyúlni?" Kis szünet következett, ami alatt pont közelebb tudtam lépni, és azt láttam, hogy Kissmajom határozottan megvetette a lábát, felsőtestével a nyomatékosság kedvéért előrehajolt, majd torka szakadtából azt kiabálta, hogy: "Ááááá!" - valahogy így. Nyilván körülbelül ezerszer elmutogattattuk vele azóta, mert megunhatatlan, most próbálunk egy kicsit visszavenni, nem kellene a szórakozásunkra elpazarolni ezt, mert alapvetően tök hasznos dolog.
Az egyik legaranyosabb aranyossága valószínűleg az, ahogy készségesen teljesíti szinte minden segítségkérő kívánságunkat. Ha megkérjük, szívesen a tenyerünkbe köpi a szájában rejtegetett akármidarabot, átadja az épp használatban lévő játékait, vagy odahoz nekünk bármit az ásványvizes palacktól a papucsokon át az épp csengő telefonunkig.
És ezt a drága pici jó szívét néha orvul ki szoktam használni, ha mondjuk épp sietősen indulnánk valahova, és öltöztetni kellene, de neki fontosabb dolga akad, és nem hajlandó hívásra odajönni. Olyankor fogom a pénztárcát vagy kulcscsomót, és szólok neki, hogy kérem szépen, vigye oda M.-nek - ő jóhiszeműen és gyanútlanul szalad vele, az apja meg elkapja, és ráadja a cipőjét… szörnyű szülők vagyunk!
Még három rövidke, és megyek aludni.
A "Mondd, hogy pá-pá!" felszólításra év elején még kedvesen integetett, aztán egy ideig semmit sem csinált, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy mi a teendő; néhány napja vettem észre, hogy most már, ha búcsúzkodáskor ezt mondom neki, akkor konkrétan azt teszi, amit kérek: mondja, hogy: "Pá-pá!"
Apu megtanította fenyegetőzni, úgyhogy azóta, ha például egy játéka nem úgy viselkedik, ahogy elvárja (pl. a székre helyezett labda legurul), akkor szemrehányóan elé áll, megrázza a kis mutatóujját, és megróvóan azt mondja, hogy: "Na, na!"
Ma hívott M. hogy megint van egy közös produkciójuk, és megkérte Kissmajmot, hogy mondjon okét; ő épp nagyon foglalt volt némi pakolászással, úgyhogy kétszer is szólni kellett, hogy légyszi mondja már; egyszer csak elegem-van-belőletek fejjel felénk fordult, és nagylelkűen elhadarta: "Ékó, ékó…"
2015. április 11., szombat
"Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek…"
Ha már költészet napja van, legalább stílusosan vezethettem be a kellemetlen hírt: Kissmajom már nem mintagyerek, némileg megerőszakosult.
Először is harap. Szerencsére senki mást, csak minket kettőnket, de ez akkor is enyhén szólva meglepő. A mi tündéri, kiegyensúlyozott, kedves, szelíd gyerekünk, aki még soha életében nem torolt meg semmit, még azt sem, ha valaki orvul fejbedobta, vagy kitépte a kezéből a nehezen megszerzett játékot - és akit ezeken a játszótársi heveskedéseken kívül még soha életében nem ért agresszió, hiszen mi nem rázunk, rángatunk, lökdösünk, ütünk soha, még szidni is csak elvétve és kivételesen szoktunk. Ez valamilyen szinten valószínűleg pont, hogy hátrány, mert így hiába próbáljuk elmagyarázni neki, hogy ne csinálja, mert rossz érzés, fogalma sincs, hogy miről beszélünk: hál'istennek egész kevés fájdalom érte eddigi életében, még elesni is rendkívül ritkán szokott.
Ő mindig eléggé orálisan fixált volt, egész pici kora óta folyton mindent a szájába tömködött, ami keze ügyébe került; oké, tudom, hogy ezt minden baba csinálja, de ő annak ellenére is ezt tette, hogy cumija sosem volt, és a kifejezetten fogzós szenvedései sem sokáig tartottak, és nem is voltak túlságosan intenzívek. Amióta mobilis, azóta mintha valamennyire alábbhagyott volna ez a szokás, alaphelyzetben már nem abból áll a napunk, hogy jaj, mit kapott be már megint a gyerek, főleg ha sétálunk vagy játékba merül, sokáig elfelejtkezik a hörcsögülésről, de unalmas percekben azért még mindig előszeretettel rágcsál meg papírzsebkendőtől faágakon át porcicáig mindent. A harapást körülbelül három hónapja kezdte, akkoriban, mikor pár nap leforgása alatt egyszerre nyolc foga tört át (négy szemfog és négy kisörlő), de nem tudjuk, hogy miért minket talált meg vele, és nem egyet a szuper rágókái vagy bárminemű játékai közül, mert az elején direkt nagyon koncentráltunk, hogy ne szóljunk rá, ne üvöltsünk fel, ne távolítsuk el hirtelen, és egyáltalán semmit ne tegyünk, ami miatt további támadásra ingerlő jó mókaként foghatná fel a reakciónkat. Többnyire reggel csinálja, és főleg olyankor, amikor M. is itthon van, és hármasban ébredünk; ilyenkor egy idő után elege lesz a bandázásból, de ahelyett, hogy fogná magát és otthagyna minket (ha olyanja van, akkor simán lemászik az ágyról, és megy dolgára), nagyon felpörög, egyre lelkesebben rohan közöttünk (mindezt egy két négyzetméteres ágyon, szóval ez már önmagában felér egy szívinfarktussal), egyre hiperaktívabb, míg végül ahányszor ránk omlik egy ölelésre, valósággal menekülni kell előle. Tipikus úgy-szeretlek-majd'-megeszlek jellegű harapások ezek, néha konkrétan puszis bújások fajulnak el ebbe az irányba, de ha esetleg éppen nem, akkor is jól látszik, hogy nem gonoszkodó szándékkal teszi, csak egyszerűen túlingerli magát, és valamiben ki kell csúcsosodnia a közeledésének. Az is egyértelmű, hogy tudja, hogy nem szabad, mert ha időben észrevesszük, és kérjük, hogy ne, akkor huncut mosollyal megtorpan, nyitott szájjal közeledik felénk, és olykor be is kapja valaminket, de olyankor csak nyálas csócsa lesz belőle, nem több, és ezen a sikeres becsapáson jót nevet.
Két dolgot szoktak mindig tanácsolni ilyen helyzetekben, az egyik az, hogy csapj a szájára, amiről nálunk szó sem lehet, a másik, hogy harapd vissza, amit megkísérelt ugyan M., de nyilván nem úgy, hogy fájdalmat okozzon, úgyhogy csak jóízűen ki lett röhögve. Amit még próbáltunk, az volt, hogy viszonylag erőteljesen eltoljuk magunktól ilyenkor; mivel a helyszín az ágy, meg nem üti magát, de felborul, ami az elején párszor viccesnek tűnik neki, jön is újabb nekirugaszkodásra, de néhány epizód után eléggé elfárad a göröngyös terepen történő felállogatásban, és feladja - persze ez valójában értelmetlen ideiglenes eredmény csak, nem magáról a cselekvésről szoktatja le, csak időnyerés a következő csatáig. Ami miatt aggasztó amúgy, az az, hogy mivel tényleg hihetetlenül fájdalmas (nem teli szájjal harap ugyanis, inkább becsíp egy bőrdarabot, mint egy kis lyukasztógép), félő, hogy reflexből egyszer túl nagyot taszítunk rajta (arról nem is beszélve, hogy ha valaha egy idegen gyereken is kipróbálja, esetleg alaposan seggberúgják) - volt már olyan, hogy ültem a kanapén, vigyorogva odacaplatott, és térdkalácson harapott, én meg hirtelen kinyújtottam a lábamat, és felrúgtam… hál'Istennek nem esett baja, csak meglepődött, nekem meg napokig lelkifurdalásom volt.
A haragtartós büntetésben nem hiszünk, mert a szeretetmegvonásnak komoly lelki következményei vannak*, így maximum annyi fegyverünk van, hogy ha kitartóan kínoz minket, akkor letesszük magunk mellől, és azt mondjuk, hogy mi ilyen durván nem játszunk, akkor jöjjön csak vissza, ha hajlandó abbahagyni. Általában megy egy kört a játékaihoz, vagy akár azonnal érkezik, és valóban egy kis ideig nem kegyetlenkedik, de tartósan nem hagyja el a szokást. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy megoldásunk nincs, ötleteknek is fogytán vagyunk; csak örülünk, hogy lassan, de biztosan ritkulnak ezek az alkalmak, és többé-kevésbé türelmesen várunk, hogy hátha jó hamar teljesen leszokik.
A másik problémánk az önbántás: üti a saját fejét. Nem régen (olyan két hete), és nem gyakran (legfeljebb napi egy-kétszer), de még ennyit is nagyon nehéz nézni. Rendszerint akkor csinálja, ha nagyon fáradt és/vagy frusztrált, mert valamit nem sikerül terveihez híven véghezvinni, vagy valami miatt kénytelenek vagyunk nemet mondani neki, vagy valamire egy kicsit várnia kell. Szerencsére ilyenkor az alaphelyzet a toporzékolás**, de időnként felemeli a kis öklét, és egyet csap vele a homlokára; nem erősen, csak úgy jelképesen, de maga a gesztus is elég disturbing, még a megharapásunknál is jobban utáljuk.
Erre is van egy nagyokos javaslat, mégpedig az, amit dackorszakos hisztikre is javasolni szoktak, hogy el kell játszani, hogy láthatatlan, és nem szabad tudomást venni róla, mert közönség hiányában abbahagyja. Természetesen erre sem vagyunk hajlandóak, mert egyrészt ez is a szeretetmegvonásos idomítás egyik formája, másrészt azt sugallja a gyereknek, hogy fojtsa el a legalapabb indulatait és legőszintébb érzéseit, mert ha szabadon és szíve szerint kimutatja őket, vigasz és támogatás nélkül magára lesz hagyva***.
Ami némileg megnyugtat, hogy ez a fajta enyhe self-harm állítólag életkori sajátosság, és ha jól kezeli az ember, magától el fog múlni, amikor már olyan szinten tud beszélni, hogy minden helyzetben meg tudja értetni magát, jelenleg ugyanis a kommunikációs igényei sokkal nagyobbak, mint a közléshez rendelkezésre álló eszközei. Addig is azt lehet tenni, hogy amikor bántja magát, tiltás helyett (ami ellenkezést és fokozódó feszültséget váltana ki), megölelgetjük-puszilgatjuk, és nyugodt hangon kérjük, hogy hozzánk hasonlóan inkább simogassa a fejét, így ni, mert bizony milyen okos, szeretni kell azt inkább. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy rögtön lefogja az ember, de végül rávettük magunkat erre a módszerre, és tényleg működik, azóta egyre ritkábban csinálja, egyre több nap telik el úgy, hogy egyáltalán nem... fingers crossed.
Nagyjából ennyi. Csak hogy ne legyen csupa tökély a Kissmajom, és csupa pozitívum az anyja blogja, mert az ilyen egész biztosan folyamatosan hazudik. :)
* Következetesen használva azt sugallja, hogy csak akkor szereti a szülő, amikor úgy viselkedik, ahogy ő elvárja - as opposed to attachment parenting, aminek megfelelően mi inkább azt éreztetjük vele, hogy rosszat csinált, és annak nem örülünk, de ő maga attól nem lett rossz, és ugyanúgy feltétel nélkül szeretjük, mint mindig.
** Ez sajnos baromi vicces, nagyon tudatosan vissza kell fogni magunkat, hogy ne kuncogjunk: előbb hangosan nyígni kezd, aztán a kis lábaival topogva tapos, majd ha ezek hatástalanok, látványosan sírva fakad (igazi könnyekkel!) - de általában csak pár másodpercre, mert ha szólunk hozzá, azonnal annyira figyelni kezd, hogy vajon elérte-e a várt hatást, hogy elfelejti folytatni.
*** Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon milyen hatással lesz az érzelmi életére, ha nem segítünk neki a számunkra jelentkéktelennek tűnő érzelmi viharainak értelmezésében és menedzselésében - túlragozni nem szeretném, akit érdekel a téma, olvassa el ezt a könyvet, és mindent megtalál benne az agyi fejlődés befolyásolásáról válaszkész neveléssel.
Először is harap. Szerencsére senki mást, csak minket kettőnket, de ez akkor is enyhén szólva meglepő. A mi tündéri, kiegyensúlyozott, kedves, szelíd gyerekünk, aki még soha életében nem torolt meg semmit, még azt sem, ha valaki orvul fejbedobta, vagy kitépte a kezéből a nehezen megszerzett játékot - és akit ezeken a játszótársi heveskedéseken kívül még soha életében nem ért agresszió, hiszen mi nem rázunk, rángatunk, lökdösünk, ütünk soha, még szidni is csak elvétve és kivételesen szoktunk. Ez valamilyen szinten valószínűleg pont, hogy hátrány, mert így hiába próbáljuk elmagyarázni neki, hogy ne csinálja, mert rossz érzés, fogalma sincs, hogy miről beszélünk: hál'istennek egész kevés fájdalom érte eddigi életében, még elesni is rendkívül ritkán szokott.
Ő mindig eléggé orálisan fixált volt, egész pici kora óta folyton mindent a szájába tömködött, ami keze ügyébe került; oké, tudom, hogy ezt minden baba csinálja, de ő annak ellenére is ezt tette, hogy cumija sosem volt, és a kifejezetten fogzós szenvedései sem sokáig tartottak, és nem is voltak túlságosan intenzívek. Amióta mobilis, azóta mintha valamennyire alábbhagyott volna ez a szokás, alaphelyzetben már nem abból áll a napunk, hogy jaj, mit kapott be már megint a gyerek, főleg ha sétálunk vagy játékba merül, sokáig elfelejtkezik a hörcsögülésről, de unalmas percekben azért még mindig előszeretettel rágcsál meg papírzsebkendőtől faágakon át porcicáig mindent. A harapást körülbelül három hónapja kezdte, akkoriban, mikor pár nap leforgása alatt egyszerre nyolc foga tört át (négy szemfog és négy kisörlő), de nem tudjuk, hogy miért minket talált meg vele, és nem egyet a szuper rágókái vagy bárminemű játékai közül, mert az elején direkt nagyon koncentráltunk, hogy ne szóljunk rá, ne üvöltsünk fel, ne távolítsuk el hirtelen, és egyáltalán semmit ne tegyünk, ami miatt további támadásra ingerlő jó mókaként foghatná fel a reakciónkat. Többnyire reggel csinálja, és főleg olyankor, amikor M. is itthon van, és hármasban ébredünk; ilyenkor egy idő után elege lesz a bandázásból, de ahelyett, hogy fogná magát és otthagyna minket (ha olyanja van, akkor simán lemászik az ágyról, és megy dolgára), nagyon felpörög, egyre lelkesebben rohan közöttünk (mindezt egy két négyzetméteres ágyon, szóval ez már önmagában felér egy szívinfarktussal), egyre hiperaktívabb, míg végül ahányszor ránk omlik egy ölelésre, valósággal menekülni kell előle. Tipikus úgy-szeretlek-majd'-megeszlek jellegű harapások ezek, néha konkrétan puszis bújások fajulnak el ebbe az irányba, de ha esetleg éppen nem, akkor is jól látszik, hogy nem gonoszkodó szándékkal teszi, csak egyszerűen túlingerli magát, és valamiben ki kell csúcsosodnia a közeledésének. Az is egyértelmű, hogy tudja, hogy nem szabad, mert ha időben észrevesszük, és kérjük, hogy ne, akkor huncut mosollyal megtorpan, nyitott szájjal közeledik felénk, és olykor be is kapja valaminket, de olyankor csak nyálas csócsa lesz belőle, nem több, és ezen a sikeres becsapáson jót nevet.
Két dolgot szoktak mindig tanácsolni ilyen helyzetekben, az egyik az, hogy csapj a szájára, amiről nálunk szó sem lehet, a másik, hogy harapd vissza, amit megkísérelt ugyan M., de nyilván nem úgy, hogy fájdalmat okozzon, úgyhogy csak jóízűen ki lett röhögve. Amit még próbáltunk, az volt, hogy viszonylag erőteljesen eltoljuk magunktól ilyenkor; mivel a helyszín az ágy, meg nem üti magát, de felborul, ami az elején párszor viccesnek tűnik neki, jön is újabb nekirugaszkodásra, de néhány epizód után eléggé elfárad a göröngyös terepen történő felállogatásban, és feladja - persze ez valójában értelmetlen ideiglenes eredmény csak, nem magáról a cselekvésről szoktatja le, csak időnyerés a következő csatáig. Ami miatt aggasztó amúgy, az az, hogy mivel tényleg hihetetlenül fájdalmas (nem teli szájjal harap ugyanis, inkább becsíp egy bőrdarabot, mint egy kis lyukasztógép), félő, hogy reflexből egyszer túl nagyot taszítunk rajta (arról nem is beszélve, hogy ha valaha egy idegen gyereken is kipróbálja, esetleg alaposan seggberúgják) - volt már olyan, hogy ültem a kanapén, vigyorogva odacaplatott, és térdkalácson harapott, én meg hirtelen kinyújtottam a lábamat, és felrúgtam… hál'Istennek nem esett baja, csak meglepődött, nekem meg napokig lelkifurdalásom volt.
A haragtartós büntetésben nem hiszünk, mert a szeretetmegvonásnak komoly lelki következményei vannak*, így maximum annyi fegyverünk van, hogy ha kitartóan kínoz minket, akkor letesszük magunk mellől, és azt mondjuk, hogy mi ilyen durván nem játszunk, akkor jöjjön csak vissza, ha hajlandó abbahagyni. Általában megy egy kört a játékaihoz, vagy akár azonnal érkezik, és valóban egy kis ideig nem kegyetlenkedik, de tartósan nem hagyja el a szokást. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy megoldásunk nincs, ötleteknek is fogytán vagyunk; csak örülünk, hogy lassan, de biztosan ritkulnak ezek az alkalmak, és többé-kevésbé türelmesen várunk, hogy hátha jó hamar teljesen leszokik.
A másik problémánk az önbántás: üti a saját fejét. Nem régen (olyan két hete), és nem gyakran (legfeljebb napi egy-kétszer), de még ennyit is nagyon nehéz nézni. Rendszerint akkor csinálja, ha nagyon fáradt és/vagy frusztrált, mert valamit nem sikerül terveihez híven véghezvinni, vagy valami miatt kénytelenek vagyunk nemet mondani neki, vagy valamire egy kicsit várnia kell. Szerencsére ilyenkor az alaphelyzet a toporzékolás**, de időnként felemeli a kis öklét, és egyet csap vele a homlokára; nem erősen, csak úgy jelképesen, de maga a gesztus is elég disturbing, még a megharapásunknál is jobban utáljuk.
Erre is van egy nagyokos javaslat, mégpedig az, amit dackorszakos hisztikre is javasolni szoktak, hogy el kell játszani, hogy láthatatlan, és nem szabad tudomást venni róla, mert közönség hiányában abbahagyja. Természetesen erre sem vagyunk hajlandóak, mert egyrészt ez is a szeretetmegvonásos idomítás egyik formája, másrészt azt sugallja a gyereknek, hogy fojtsa el a legalapabb indulatait és legőszintébb érzéseit, mert ha szabadon és szíve szerint kimutatja őket, vigasz és támogatás nélkül magára lesz hagyva***.
Ami némileg megnyugtat, hogy ez a fajta enyhe self-harm állítólag életkori sajátosság, és ha jól kezeli az ember, magától el fog múlni, amikor már olyan szinten tud beszélni, hogy minden helyzetben meg tudja értetni magát, jelenleg ugyanis a kommunikációs igényei sokkal nagyobbak, mint a közléshez rendelkezésre álló eszközei. Addig is azt lehet tenni, hogy amikor bántja magát, tiltás helyett (ami ellenkezést és fokozódó feszültséget váltana ki), megölelgetjük-puszilgatjuk, és nyugodt hangon kérjük, hogy hozzánk hasonlóan inkább simogassa a fejét, így ni, mert bizony milyen okos, szeretni kell azt inkább. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy rögtön lefogja az ember, de végül rávettük magunkat erre a módszerre, és tényleg működik, azóta egyre ritkábban csinálja, egyre több nap telik el úgy, hogy egyáltalán nem... fingers crossed.
Nagyjából ennyi. Csak hogy ne legyen csupa tökély a Kissmajom, és csupa pozitívum az anyja blogja, mert az ilyen egész biztosan folyamatosan hazudik. :)
* Következetesen használva azt sugallja, hogy csak akkor szereti a szülő, amikor úgy viselkedik, ahogy ő elvárja - as opposed to attachment parenting, aminek megfelelően mi inkább azt éreztetjük vele, hogy rosszat csinált, és annak nem örülünk, de ő maga attól nem lett rossz, és ugyanúgy feltétel nélkül szeretjük, mint mindig.
** Ez sajnos baromi vicces, nagyon tudatosan vissza kell fogni magunkat, hogy ne kuncogjunk: előbb hangosan nyígni kezd, aztán a kis lábaival topogva tapos, majd ha ezek hatástalanok, látványosan sírva fakad (igazi könnyekkel!) - de általában csak pár másodpercre, mert ha szólunk hozzá, azonnal annyira figyelni kezd, hogy vajon elérte-e a várt hatást, hogy elfelejti folytatni.
*** Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon milyen hatással lesz az érzelmi életére, ha nem segítünk neki a számunkra jelentkéktelennek tűnő érzelmi viharainak értelmezésében és menedzselésében - túlragozni nem szeretném, akit érdekel a téma, olvassa el ezt a könyvet, és mindent megtalál benne az agyi fejlődés befolyásolásáról válaszkész neveléssel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)