When God closes a door...

Van egy félkész posztom... ezt már többször mondtam, és tényleg van is, jó sok. De van egy, ami barátságokról szól, véletlenekről, számítóan összerakottakról, megbánás nélkül lezártakról - csak ezt is pihentettem, mert ahhoz, hogy érthető legyen, be kellene előbb fejezni egy másik félkész posztot. És a két félkész elkészülte után jutunk el végül az iskolaválasztóshoz, szóval jó nagy falat ez, így jár az ember, ha évekig lustálkodik, és muszáj pótolnia, mert különben annyira nem lenne kontinuitás, hogy maga sem értene semmit, ha pár év múlva visszaolvas, pedig ugye az lenne az egész blogolás dolog fő-fő feladata.

Na de visszaevickélve a lényeghez: az említett barátságok posztok romjain lépegettem épp ma este, amikor egyszer csak teljesen váratlanul bekopogott valaki a múltból. Abból a régi múltból, amit viszont sosem tudnék vagy akarnék lezárni, mert jelentett és mindig is jelenteni fog valamit... mert az életünknek a legnehezebb és leggyönyörűbb időszakai fonódtak össze benne, és ezek a lelkeinket is összefonták olyan emberek lelkeivel, akik ott voltak fogni a kezünket, minden közhelyes jóban és rosszban.

Welcome back home, Audrey! Hiányoztál. Jó, hogy (itt) vagy. ❤

Aszta sírninemhagyós bezzeganyaságomat!

Már régen terveztem ezt a bejegyzést, hónapok óta itt állt a vázlat és sosem vettem rá magam a részletek kifejtésére, mert tudtam, hogy hosszú lesz. Örülök, hogy egy másik blogon megjelent többé-kevésbé célzott kitörés aktuálissá tette, és így legalább nem sikkad el a piszkozatjaim között, mert szerintem nagyon fontos téma.
Engem mindig nagyon érdekeltek más emberek véleményei, szinte azt mondhatom, hogy minél jobban különböztek az enyémtől, annál inkább, és ez csak fokozódott, mióta gyerekem is van. Ez gyakorlatilag minden kérdéskörre igaz, még egy vérjobbikost is szívesen kíváncsian végighallgatok, mert például az is foglalkoztat, hogy valaki mitől lesz korlátolt és kirekesztő. Ha másért nem, azért, hogy mikor Kissmajom élete során találkozni fog ilyen emberekkel, és nem tudja értelmezni a viselkedésüket, akkor legalább annyi rálátásom legyen a twisted logikájukra, hogy elfogadható magyarázatot tudjak adni neki.
Ennek megfelelően nekem egy kicsit furcsa ez az annyira elterjedt nekem-ugyan-más-ne-mondja-meg hozzáállás. Nyilván van benne valami, gyerektelen nők szájából egy kicsit engem is idegesít, hogy a húszhónaposom már igazán lehetne szobatiszta és miért nem ragoz tökéletesen, a harmadik szomszédnénitől nekem is sok, hogy szentségeség, megfullad az a baba a hordozóban, és azt sem bánom, ha nem kell többször végighallgatnom, hogy mi régen édesített tejbegrízt kaptunk félévesen, és kutya bajunk sem lett... de általában az álláspontok kivesézéstől nem zárkózom el még ilyen esetben sem, ha már egetverő blődséggel szembesülök legfeljebb enyhén ironikus leszek. Más anyáktól viszont, főleg ha régebben és/vagy több utóddal űzik a mesterséget mint én, mindig örülök a visszajelzéseknek, sőt direkt kérni szoktam, hogy meséljenek; rengeteget tanultam tőlük, többek között itt a blogon, vagy az itt megismert anyáktól később, privát beszélgetések során. Persze vannak nézeteltérések is, de én a kultúrált vitákat nagyon szeretem (sokkal jobban, mint a kellemkedős egyetértéseket), szerintem azok viszik leghatékonyabban előre a világot, mert ha nem is alakul ki közös nevező, engem legalábbis legtöbbször további információk felkutatására ösztönöznek, és az ismeretgyarapítás még soha senkinek nem vált kárára.

És itt jön képbe az én "beleszólásom" más "nevelésébe"; azért írom idézőjelekbe, mert kérdezés/kérés nélkül abba, amit konkértan ez a szó takar, soha nem szoktam. Most persze meglovagolható az, hogy mi minősül kérdezésnek; számomra az, ha egy nyilvános blogba valaki kiposztol egy számára nehézségeket okozó problémát, miközben tudja, hogy egy sima kétsoros élménybeszámolójára is több komment érkezik, ha nem is jelent felhívás a közös megoldásra, de legalábbis utalás arra, hogy nem bánja ha egy össznépi brainstorming esetleg szül valami használhatót. (De bevallom, ezzel a sejtelmemmel magamból indultam ki, my bad.)
A komplikáltabb ügy az, hogy én mit értelmezek nevelési döntésként. Hát mondjuk azt, csak hogy közelmúlt példájából induljunk ki, hogy valaki maga marad otthon babázni, vagy bölcsibe adja, vagy bébiszittert fogad mellé. Vagy azt, hogy a terelgetési módszerei között alkalmaz-e tiltást, jutalmazást és büntetést, vagy egyenlő félként tekint a kétévesre is, és megkísérel ésszerű érvekkel hatni rá, vagy szituációtól függően kombinálja a kettőt. Vagy hogy igény szerint szoptat, hátára kötöz, együttalszik, különórákra járat, alternatív oktatási programmal működő iskolát választ. Természetesen ezekről is van véleményem, nem is titkolom, a saját tapasztalataimat alapul véve még talán meggyőzni is próbálok, ha valakit kifejezetten érdekelnek a meglátásaim; de elfogadom, hogy az általunk választott opció csak és kizárólag számunkra, a mi kisfiunk/családunk számára a legideálisabb, nem mindenek felett helyes és követendő. Mert másak a különböző felnőttek és gyerekek alaptermészetei és igényei, és a nem életbevágóan fontos részletekben a big picture* tartandó szem előtt akkor is, ha elméletben lenne hely javításra, mi több, valószínűleg van olyan áldozatkész szülő, aki erején felül teljesítve ezt a javítást ki is csikarja magából. Nem gondolom, hogy attól egészségtelenebb lesz egy csemete lelke, hogy kendő helyett babakocsiba pakolják, hogy van vagy nincs saját ágya vagy szobája, hogy nem tud angolul/zongorázni/összeadni/úszni ötévesen, nem gondolom, hogy belerokkan, ha úgy veszik rá az együttműködésre, hogy nem mehet ki játszani, amíg le nem szedi az asztalt maga után, és nem hinném, hogy életre szóló trauma éri, ha az apja felemeli a hangját vagy az anyja elbőgi magát tehetetlenségében.

Viszont vannak azok a dolgok, amiket én nem nevelési alternatívaként azonosítok be, hanem információhiányból adódó hibaként, mert az orvostudomány jelen álláspontja szerint evidens, hogy csak egy út van, ami valóban követendő, attól függetlenül, hogy a szülő vagy a gyerek másra vágyna. És ilyenkor igen, szólok, mert naiv vagyok, és hiszem, hogy az ember előre eltervezetten nem akarhat rosszat annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeret, tehát feltehetőleg fogalma sincs róla, hogy rosszat tesz épp. És ugyan azt vallom, hogy nem szégyen tudatlannak lenni, de engem mindig ledöbbent, ha általam okosnak vagy legalábbis olvasottnak hitt személyek számukra vélhetőleg fontosnak tartott ügyekben csakazértse élnek a tanulás lehetőségével egy olyan világban, ahol tényleg egy kattintásra vannak a legfrissebb egészségügyi és/vagy parenting irányzatok, és a komoly bizonyítékok, amiken alapulnak. Elfogadhatatlannak tartom, ha a huszonegyedik században valaki nemes egyszerűséggel ignorálja ezeket, és szenvedélyesen küzdök... nem ellenük, mert megakadályozni sajnos lehetetlen őket, de ha valaki kellőképpen értelmes, és nyitott a haladásra, és az egyre korszerűbb infók elsajátítására, akkor általában reménykedek, hogy talán hardcore érvekkel (értsd: szakkönyv-ajánló) sikerülhet olyan irányba befolyásolni, hogy legalább nézzen már alaposabban utána annak, amit csinál vagy nem csinál, és hogy az milyen következményekkel járhat. És nem, nem tartom se leereszkedőnek se kioktatónak a viselkedésemet, mert én sem úgy születtem, még csak nem is úgy szültem, hogy ezek a dolgok a kisujjamban voltak, én is mások figyelmeztetéseinek és felvilágosító igyekezeteinek köszönhetően tájékozódtam, és örök életemben hálás leszek, amiért lehetővé tették, hogy sokkal jobb esélyt adjak Kissmajomnak a boldogságra, mint amire saját, mi tagadás elég szerény, tudásom alapján futotta volna.
De nem akarok elkalandozni... szóval: tudom, ezek többnyire nem oltásmegtagadás szintű közveszélyes tettek, hiszen az emberek "csak" saját utódjuknak ártanak velük, tehát igazából nem kellene meghatódnom, dehát mióta anya lettem, felborult az összes önkontrollt befolyásoló hormonom, és felforr az agyvizem mindenféle kiskorú kárára elkövetett felelőtlenség kapcsán. Így hát nem tehetek róla, zavar, ha valaki nem hajlandó fájdalomcsillapítót adni a fogzás miatt üvöltő babájának, helyette borostyánnyakláncot aggat a nyakába, meg homeopátiás bogyókkal tömi, miközben ő maga simán bekapja a megváltó opiátokat, ha hasogat a feje. Zavar, ha valaki háromhónaposan elkezdi a hozzátáplálást, mert fejni komplikált és a tápszer drága, vagy egyszerűen mert ómilyenaranyos, ahogy csócsálja a kiflivéget, miközben a baba emésztőrendszere messze nincs felkészülve a komplikált ételek feldolgozására, és jó esetben csupán nem kap meg minden szükséges tápanyagot, rossz esetben gyomorbajos meg allergiás meg jóégtudjamilyen lesz húsz év múlva. Zavar, ha bolti gyümölcslevekkel és kakaóval itatják a totyogót, meg péksüteménnyel és tejszelettel etetik, mert úúúgy kívánta, hogy kinézte a szánkból, és különben is csak napi háromszor kap desszertként... miért kell már egy éves korban megágyazni a túlsúlyosságnak és cukorbetegségnek?! Zavar, ha tévézéssel terhelik a kicsi még nagyon labilis idegrendszerét, mert a sok váratlanul ostromló, folyamatosan villogó és hangos inger akkor is kárt okoz, ha látszólag észre sem veszi őket, hát még akkor, ha leül eléjük és zombulva cukin figyelve bámulja is.
És nem, a józan ész vagy a nagynéni útmutatása marhára nem elég ahhoz, hogy ezekre a tévedésekre rájöjjünk, főleg mert az idősebb generáció (és sajnos nem csak) előszeretettel inti le az aggodalmainkat, hogy jajmár, mi is így nőttünk fel, aztán milyen rendben vagyunk. Kissmajom első hónapjaiban például én is évtizedes szokásomhoz híven háttértévéztem, mert azt hittem, ha közben a mellkasomon pihen, semmi sem árthat neki - és valószínűleg mostanság már nyugodtan le merném ültetni napi fél órányi rajzfilm elé, ha senki sem szól, hogy valami elképesztően gyilkolja a fantáziát, hogy az adott történetekkel fix paneleket ültet el a kis agyába ahelyett, hogy ötletelésre, megfejtésre, továbbgondolásra ösztönözné, ahogy egy felolvasott mese teszi. De bébikompot is simán vettem volna, vígan használtam volna az ajándékba kapott kengurut, és magamtól eszembe sem jutott volna, hogy sokkal hasznosabban motiválok, ha nem a kimagasló sikereiért, hanem inkább a kitartó próbálkozásokért dicsérem (bizony, akkor is, sőt főleg akkor, ha semmire sem vezetnek), és ki tudja, még mi mindent csesztem volna el... Rossz belegondolni, hogy mennyi mindent csesztem és cseszek el így is, mert tankönyvi-tökéletesen képtelenség teljesíteni, de az számomra nem mentség arra, hogy akkor minden mindegy, majd esik-suppan, csak lesz valami.

És akkor lassan eljutottam ahhoz a "nevelési" hibához is, amik nem csak zavar, de fáj is, mert végleges; nem helyrehozható se egészséges étrendre való áttéréssel, se korrigáló gyógytornával, se kreatív játékkal, ha egyszer meglépik, akkor az egy életre szól. Ami kapcsán megesett a lebezzeganyázásom, az épp a szívügyem, vesszőparipám, vagy ahogy én hívom, a child neglect társadalmilag elfogadott formája: a sírni hagyás. Lehet utálni, amiért ezt ilyen brutálisan kijelentem, és még csak mentegetőzni sem akarok, mert tényleg hiszem és vallom, hogy a sírni hagyás az nem más, mint kőkemény elhanyagolás, hiszen aki tudatosan és akarattal sírni hagyja a gyerekét, az semmibe veszi az alapvető szükségleteit. Egy mindenben tőlünk függő, sebezhető babának/kisgyereknek** a testi közelségre való igénye ugyanis pont olyan valós igény, mint az éhsége. Akkor is, ha a hozzábújásunk nem szünteti meg a fájdalmát, ha az ölelésünk nem enyhíti a feszültségeit, ha a jelenlétünk nem oldja a félelmeit, ha látszólag szart se ér, hogy mellette tüsténkedünk, mert rendületlenül ordít vagy hisztizik tovább, neadjIsten dacosan el is lökdös maga mellől.
Nem én mondom, nálam sokkal hitelesebb források mondják: pszichológiai értekezések, kísérletek eredményei, modern neurológiai kutatások. Meghatódok, ha itt és most rögtön elhiszi nekem valaki, de sokkal jobban örülök annak, ha rendesen utánaolvas, és nem egy belepofázós anyukának dől be, hanem csakis szakemberek által hagyja meggyőzni magát. Ez a cikk nagyon leegyszerűsítve és kutyafuttásan összefoglalja a lényeget, bővebben de érthető nyelvezettel meg minden benne van ebben a könyvben (is - azért említem ezt, mert itthon is kapható, bár nekem a lefordított verzió nem tetszett, erőltetettnek hatott a sok magyarba kényszerített terminus technicus). Nem fogom túlragozni, a hatásmechanizmus viszonylag egyszerű: a stresszreakció, amit az elhagyatottság*** érzése okoz, tartós hormonáradatot (kortizol) szabadít fel, ami kinyírja a neuronokat, ami módosítja az agy struktúráját örökre, ennek minden velejárójával együtt.
Konkrétan másképp néz ki annak a gyereknek az agya, akit sírni hagynak - hát most komolyan, van ennél ijesztőbb perspektíva ezen a világon?! Vajon arra is magasról tenne a határozottan sírnihagyás mellett kampányoló szülő, ha a gyereke fejreesne a kanapéról, és úgy sérülne az agya...? Retorikai kérdés volt, nyilván nem. Akkor hogy a fenébe nem rémiszti halálra egy saját maga által okozott kézzelfogható elváltozás? Tény, azt nem látja senki előre, hogy melyik neuronok sérülnek, és ebből következőleg milyen szinapszisok nem tudnak kialakulni, így akár azt is nyugodtan ki lehet jelenteni később, hogy íme, teljesen "normális" emberré vált, vannak kis szépséghibái, de mindenkinek vannak. Mivel a pszichológia nem egzakt tudomány és a psziché egy viszonylag bonyolult dolog, nincs egyértelműen levezethető ok-okozati összefüggés, miszerint a CIO metódustól lesz valaki figyelemzavaros zárkózott kisiskolás, bántalmazást birka módon eltűrő tinédzser, kapcsolatfüggő tesze-tosza felnőtt, de annyit biztosan tudunk, hogy igenis negatívan befolyásolja az egészséges személyiségfejlődést, a képességeket, a motiváltságot, a határozottságot, az érzelmi megnyilvánulásokat, kinek mije sérülékenyebb. És vannak adatok arról is, hogy aki gyerekként feltétel nélküli szeretetteljes támogatás híján kénytelen önmegnyugtatni, az sokkal hajlamosabb a felnőttkori szorongásra, a depresszióra, a kontrollvesztésre, a bizalom- és önbizalomhiányra. Valóban ér ennyit valakinek a saját kényelme vagy a szófogadóvá idomítás diadalérzete?

Végül pár szó a szitokszavakról címről... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a bezzeganyázás. Meglepett, ugyanazon ok miatt, ami miatt viszont nem különösebben érdekel: tudom magamról, hogy nem vagyok az, és ezúton külön köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon eljutatta hozzám ezt a megerősítést. A bezzeganya az én meglátásomban nem ilyen szerencsétlenkedő, rutintalan, bizonytalankodó, minden lépését hatszor megkérdőjelező, mindennek hat egymástól független forrásban utánabányászó, gyakorlottabb idegenek jóindulatára és ajánlott háziolvasmányok tanácsaira támaszkodó bénácska, mint én. Igaz, ha sikerül kiderítenem olyan információkat****, amik segíthetnek jobb szülőnek lenni, túl lelkesen és néha kéretlenül terjesztem őket fűnek-fának, hogy ne csak az én fiamnak váljanak hasznára - és tényleg sosem feltételeztem, hogy valakinek ellenére lenne, mert hasonló esetben én nagyon boldog vagyok, ha valaki velem osztja meg az általa felfedezett hasznos tippeket. De bezzegelni sosem szoktam, még szívem legmélyén sem, hogy nicsak, én milyen jól csinálom máris, te meg milyen rosszul, már csak azért sem, mert egyrészt én is többnyire rosszul csináltam, mielőtt kinyitották volna a csipámat, másrészt mert bármilyen érzéketlenül hangzik, engem eléggé hidegen hagynak az anyák, a sikerélményeik ugyanúgy mint a kognitív disszonanciájuk vagy a kudarcparáik. Én a gyerekeket sajnálom csak, a cél az lenne, hogy az ő életminőségük javuljon, nem az, hogy engem koronázzunk parenting guruvá, és nem az, hogy a szülőket földbe döngöljük, amiért valaminek nem jártak utána elég körültekintően.
A bezzeganya szerintem velem, velünk, kutakodókkal és kételkedőkkel ellentétben pont hogy nem bonyolódik filozofálgatásokba, inkább lenézi az egész tudomány-kultuszt meg a követőit, és büszkén hagyatkozik a kiváló "anyai ösztönökre", mert az ősnőknek ugyebár a nevelés a zsigereikben van. És abban egyetértek, hogy küzdeni kellene ellenük, de nem azért, mert acsarkodnak vagy ölre mennek, ki nem szarja le, azzal maximum egy másik nagykorúnak rontják el a napját; de az mondhat-bárki-bármit-én-jobban-tudom-mi-jó-a-saját-gyerekemnek hozzáálláshoz való arrogáns ragaszkodásnak ártatlan gyerekek szokták meginni a levét, és nem csak egy napra.
Sosem szabadna eléggé tájékozottnak nyilvánítani magunkat, mert a tudásunk karbantartása az egyetlen garancia arra, hogy erőnkhöz mérten mindent megtettünk azért, hogy a gyerekeink kiegyensúlyozott felnőttek legyenek. Nem elég szeretni őket, úgy kell szeretni, ahogy nekik a legjobb.

Legvégül (komolyan, ezt ezután minden neveléshez csak érintőlegesen is kapcsolódó posztomba beteszem): olvassatok Alfie Kohn könyveket!


* Gondolok itt arra például, hogy csodálatos volna, ha minden gyerek könnyedén és mosolygósan szenderülne álomba, de van egy ismerősöm, aki öthónapos terhes, és a tizenkét kilósa még mindig karon ringatva szeretne elaltatódni - hát helyében magam is priorizálnék, teljesen fairnek tartom, hogy nem szeretne megszakadni és/vagy a kistesót veszélyeztetni, úgyhogy egy ideje már "csak" simogatással és hozzábújással nyugtatja a nagyot, bármennyire tiltakozik is az, amiért ilyen kegyetlenül megváltoztak a régi szokások.
** Őszintén szólva felnőttnek is. Annyira elcsépelt közhely már, hogy szinte ciki leírni de: társas lények vagyunk, bármilyen testi vagy lelki szenvedés esetén vajon hányunknak mindegy, hogy hátezvan felkiáltással ránkcsukják az ajtót és egyedül kell kibőgnünk magunkat, vagy valaki leül mellénk, és akár egy szó nélkül a karjába vesz, akkor is, ha a világon semmit sem tud tenni, amivel érdemi segítséget nyújtana...?
*** A kontextus lényegtelen, szinte mindegy hogy kéthónapost vagy kétévest hagyunk magára a stresszével, és szinte mindegy, hogy az a stressz mezei anyahiányból vagy valós gondból származik (azaz nem tud ellazulni mert nem hallja a méhben megszokott szívverést és egyáltalán szokatlan ez a nagy világ - vagy belelovalja magát a dührohamba, mert képtelen szétszedni a kiszemelt építőkockákat és különbenis mért nem kaphat rövidnadrágot télvíz idején).
**** Megkérdőjelezhetetlen, tudományosan alátámasztott információkról beszélek, nyilván, nem olyan véleményes dolgokról, hogy milyen tápszer márka vagy autósülés típus a legjobb, legyen cumija, vagy szopja inkább az ujját, fényes-családzajos legyen a nappali altatás, vagy sötétítsünk és csináljunk éjszakai csöndet, stb. Erre már kitértem egyszer, de hangsúlyozni szeretném, mert lényeges különbség.

Jelenlegi és jövendőbeli babás dolgok

Indítok egy gyors Kissmajmos felsorolással, aztán összefoglalom a tesó-ügy állását, és sietek aludni jól.

Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némi apai hasharapdálás segítségével trükközéssel végül meglestem, és már csak a bal alsó rész fáj és duzzad eredménytelenül, máshol mindenhol fehérlenek a kisebb-nagyobb csücskök. Durvább volt ez a menet amúgy, mint a tavalyi (mondjuk akkor nem az összes egyszerre bújt ki); a Dentinox már nem játszik, mert félünk, hogy a zsibbadtságtól elharaphatja a nyelvét (meg amúgy is csak két percig hat), a Dologelnek nincs sok értelme, maximum figyelmet terel az édességével, úgyhogy Nurofent szoktunk adni az olyan estéken, mikor bármilyen fáradt, még csak elaludni sem tud a szenvedés miatt. Ez sem mindig működik persze, van amikor félóránként felsír, olyankor bemegyek hozzá, és magamra fektetem, mint pici korában - ott órákig teljesen nyugodtan pihen, én meg filmet nézek meg netezek közben, és törik ki a nyakam a mozdulatlanságtól, de olyan jóóó összebújni vele, hogy szinte remélem, hogy ma is ez lesz az estém vége…
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.

És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk az érzéketlenek irigyeltek, akik megjelennek majd egy kisbabával a BMC folyosóin - én anno nagyon vegyes érzésekkel néztem az ilyen párokat, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd több várakozónak adunk reményt, mint ahánynak fájdalmat okozunk a látvánnyal.
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!

Boldog szomorú

Biztos furcsa, hogy pont én semmit sem reagáltam arra, ami Henivel történik. Nem is szándékoztam itt a blogon, mert mit…? Borzalmasan igazságtalan és pokolian fájdalmas - hogy ezek mennyire elcsépelt, üres szavak! És mégsem jutott eszembe semmi más, még így sem, hogy voltam már a helyében, mert ez tényleg pont ennyi: igazságtalanság, borzalom, fájdalom, pokol.
Aztán ma elmentünk hármasban kiélvezni az utolsó indiánnyaras napot, mert elvileg holnaptól jön az esős idő. Ültünk egy park füvén, ahogy annyiszor az elmúlt hetekben, és mást sem csináltunk, csak bámultuk Kissmajmot, ahogy felfedezi a világot. Ahogy lelkes lihegéssel villámgyorsan mászni kezd egy kiszemelt fadarab felé, és ahogy három különböző dolog is eltereli a figyelmét azon a pár méteres távon: megtorpan, ha megzörren egy száraz levél, mert tüzetesen szemügyre kell venni, és az apró öklében magával vinni, felnéz, ha emberek sétálnak el a közelben, mert feltétlenül követni kell őket, amíg el nem haladnak, forgatja az okos fejét, ha szólunk neki, hogy autó közeledik, mert azt is muszáj tanulmányozni. Mindenre figyel, mindent megvizsgál, mindenhol gyakorolja új tudományait, a felállást, a lépegetést, és az akadályokon átcsörtetést, és szinte látszik a firtató tekintetén, ahogy beissza az információkat, és rendszerezi őket az agyában: mi történik a tárgyakkal, ha eltűnnek a szeme elől, miért ismételgetjük ugyanazokat a hangokat, amikor egy adott dolgot mutogatunk neki, hogyan kell mozdulni, hogy magabiztosabb legyen az egyensúlya. Hazaúton az autóban a tervezett-remélt testvére kapcsán neveket sorolgattunk fel, és ez valamiért annyira tetszett neki, hogy végül vérszemet kaptunk, és egyre pörgősebben sorolgattunk Arisztotelészeket és Mordechájokat és Töhötömöket - ő meg csak nevetett, nevetett hangosan gurgulázva… Ez a nap maga volt a boldogság.
És akkor miközben M. bement etetni-altatni, én beléptem a Csibecsoportba, és megint szembesültem azzal, hogy Heni terhességét holnap befejezik. Azt nem mondom, hogy Kissmalacz jutott eszembe erről, mert Kissmalacz eleve mindig eszemben van, és az utóbbi hetekben valahogy egyre inkább; nem tudom miért, valószínűleg ahhoz van köze, hogy Kissmajom ilyen rohamosan fejlődik, és naponta ezerszer muszáj rácsodálkoznunk, hogy mennyire jófej, okos, ügyes, szép… tökéletes. Ilyenkor egy másodpercre mindig az ugrik be, hogy lehetnének ketten, lehetne még egy ilyen csodánk - aztán a második pillanatban már az agyam átveszi a szót a szívemtől, és rájövök, hogy nem, nem lehetne: a kislányunk nem volt egészséges, és ha nem lett volna elég erőnk elengedni őt, a kisfiunk nem létezne. Ők csak ilyen módon válhattak testvérekké, hogy az egyikük biztonságos fészket rakott, aztán angyalszárnyon tovaszállt, hogy a másik lehessen benne a madárka. Több helyen olvastam régen, hogy egy születés előtt elveszített baba által hagyott seb csak akkor tud igazán begyógyulni, ha a kiírt szülési dátum idején már ott lapul a helyén egy újabb kis élet; meggyőződéssel állítom, hogy akkor sem, számomra legalábbis soha - de most már nagyjából sejtem, hogy mire utal a mondás, és annyira de annyira hálás vagyok, hogy a mi veszteségünk végül így alakult...

Elég betegesen hangzik ebben a kontextusban, pedig jobb híján az irigylésreméltó a legtalálóbb szó Heni kapcsán, amiért ennyire higgadtan és józanul tud keresztülmenni ezen a szörnyűségen, amiért szinte változatlanul bírja folytatni a mindennapjait, és saját bevallása szerint tudja úgy kezelni a helyzetet, mintha negatív teszt vagy missed ab lenne. Én azokban a napokban gondolni sem tudtam főzésre, vásárlásra, munkára, és ha akár pár órát is M. nélkül kellett töltenem, valósággal szeparációs szorongtam végig; és számomra végig annyira reális volt a terhesség, hogy egy percig sem tudtam másképp tekinteni rá, mint egy kisbaba előzményére. Engem még most is teljesen felkavar az élmény emléke, pedig ez most egy olyan sorstárs-eset, ami, bár kétségem sosem volt, de még jobban megerősített benne, hogy jól döntöttünk, helyes volt nem megvárni, amíg a mi babánkon is megjelennek a betegség egyértelmű jelei.
Én közvetlenül hétvége előtt tudtam meg anno a CVS eredményét, így már csak hétfőn lehetett genetikai konzultációra menni, és amikor rögtön utána felhívtam, a dokim már másnap befektetett, hogy szerdán reggel én lehessek az első a műtőben. Szóval gyorsabb volt valamivel, mint Heninél, de még így is ott volt néhány végtelenül hosszúnak ígérkező nap: mikor pénteken délután szédelegve próbáltam információk után kutakodni a neten, és egyedül feldolgozni az első sokkot (M. épp baráti buliban volt, és nem akartam az ő estéjét is tönkretenni a hírrel, így csak éjjel mondtam el neki, amikor hazajött), szinte dühös voltam, hogy miért nem lehet azonnal cselekedni, valaki üssön ki, és vessen rögtön véget ennek a rémálomnak, mi az, hogy még napokig várnom kell, tudva és érezve, hogy egyre tovább nő bennem a sosem-vehetem-karomba gyerekem?! Mire sor került a műtétre, már tudtam, és mai napig is úgy érzem, hogy szerencsés voltam, amiért megadatott az a pár nap. Nem csak azért, mert így Kissmalacz rajtunk kívül mással is csodát tehetett, hanem azért is, mert így volt időnk egymással, ezerszer átbeszélni és feldolgozni, és a kislányunkkal, ezerszer elbúcsúzni és elengedni. Még annak a legutolsó ultrahangnak is annyira örülök… igen, szívtépővé tette az altatás előtti pillanatokat, rettenetes volt úgy feküdni az asztalon, hogy szinte láttam magam előtt a tenyerem alatt mozgolódó pici lényt, akinek azokon az utolsó simogatásokon kívül semmit sem adhattam - de nem bántam meg, ahogy nem bántam meg azt sem, hogy eltemettük őt a telkünkre, és ezáltal kitörölhetetlenül részévé vált a jövőnknek is.
Itt nincs helyes vagy helytelen, csak túlélni akarás van. Nem jobb vagy rosszabb, nem erősebb vagy gyengébb, nem nehezebb vagy könnyebb, nem bátrabb vagy gyávább, amit Heni tesz, csak más - van, akinek úgy egyszerűbb gyászolni, hogy távolságot tart, van akinek úgy, hogy a szenvedés legaljáig merül, és onnan rugaszkodik el a felszínre jutáshoz. Hogy a záróakkordba is közhely kerüljön: igazából mindegy, hogy ki milyen úton megy, a vége a fontos. És én nagyon-nagyon kívánok nekik is egy olyan folytatást, amilyen a miénk lett.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (4.)

Hát úgy tűnik, el kell kezdenünk a hozzátáplálást. Négy és fél hónapos Kissmajom, és igazából én hat hónapos korára terveztem csak, úgyhogy egy kicsit bánt a dolog, de ez van. Logikus magyarázatom nincs arra, hogy miért ragaszkodtam, hogy fél éves legyen előbb, mert annak leginkább akkor van jelentősége, ha kizárólag anyatejes egy baba - így, hogy kétharmadban tápszeres, talán még jobb is, ha igazi kajákat is kap néha a por helyett… legalábbis ezt mondogatom magamnak nyugtatásul.

Az van, hogy Kissmajom szorulásos - de erősen. Eléggé kétségbe vagyok esve, és más megoldás sajnos nem jut eszembe.
Első hetekben tankönyvileg produkálta a napi több adag kakit, gyönyörű aranysárga színben, épp megfelelő puhaságban, aztán áttértünk a napi egyre, majd volt olyan, hogy két-háromnaponta egy. De akkoriban ugye szinte teljes egészében anyatejet kapott, arra meg azt mondják, hogy olyan jól feldolgozódik, hogy még a heti egy output sem nevezhető kórosnak; egyetlen egyszer elő is fordult, hogy egy hétig nem produkált semmit, akkor végül megszélcsöveztük, mert már aggódtunk, de annak hatására is ugyanaz a szép tipikus anyatejes jellegű végtermék távozott belőle, szóval valószínűleg csak várni kellett volna még, és tényleg magától rendben lett volna.
Olyan három hete viszont drasztikusan romlani kezdett a helyzet. Érdekes egybeesés, hogy pont az intenzív fogzás beindulásakor (azóta egy fogacska ki is bújt, kettő meg már jól látható az íny alatt), amiről ugye mindenhol azt írják, hogy az a legtöbb babánál hasmenéssel jár. Olyant is olvastam, hogy van akinél szorulással, mert a sok nyáladzás elveszi a vizet a szervezetből, de más fogzó gyerekekhez képest Kissmajom kifejezetten kevés nyállal oldja meg ezt a periódust, úgyhogy ezt az elméletet ejteném. Szóval elkezdett csak négy-ötnaponta kakilni, egyedül ugyan, de egyre nehezebben kinyomható, egyre sötétebb és pasztásabb trutyikat - aztán olyan két hete már csak szélcső hatására mennek ez a ritka alkalmak is.
Reggelente, amikor általában kakilni szokott, most is mindig megpróbál nyomni, de csak pukák jönnek, és legtöbbször azok sem olyan igazi büdösek, amik a kaki hírnökei. De pár nap után már tök kemény a hasa, és látszik, hogy kényelmetlen, talán kicsit fájdalmas is neki, úgyhogy nem hagyjuk tovább erőlködni, mindig segítünk rajta. Ami először kijön, az elég ronda: bogyós még nem volt, de az első darab így is tök kemény, és ami követi, az is egy sötétzöld kígyó-massza, nem csoda, hogy magától képtelen megszabadulni tőle. Addig szoktunk várni, amíg ki nem jön az utolsó(?), már sárga, lágy adag is, hogy hátha másnapra újra beáll a rend, de eddig még sajnos nem így történt.
A gyerekorvos szerint adjak neki cukros teát, amire nem vagyok hajlandó, egyrészt nem szeretném cukorral itatni a gyereket, másrészt csomó helyen azt írják, hogy a cukor hasfogó hatású. Olyan tanácsokat kaptam még, hogy itassam sokat, teával vagy vízzel, de ez nálunk nem ennyire egyszerű, Kissmajom még a kaját sem fogadja el, mikor nem éhes, nem hogy más folyadékot - mikor már régen evett, mindig megkísérlem, de csak egy-két korty erejéig tudom becsapni, az meg semmit nem segít. Próbáltam olyant is, hogy a tápszerét a javasoltnál kicsit több vízben oldom fel, de eddig ez sem hozott eredményt, ahogy a tápszerváltás sem. Mozogtatjuk is egy csomót, biciklizünk a lábaival, masszírozzuk a kis hasát óramutató irányában, hogy beinduljon a bélmozgás, de semmi. Állítólag kaphatók hashajtó szirupok már ilyen pici babáknak is, de azokat amíg lehet, kihagynám, így is eleget aggódok azon, hogy hozzászokik a szélcsőhöz (írnak róla ezt is, azt is, természetesen homlokegyenest ellentétesen).

A hozzátáplálásról viszonylag keveset dokumentálódtam, mert ugye későbbre terveztem volna, és csak annyit döntöttem el előre, hogy én nem gyömölcsökkel kezdenék, hogy ne az édes ízzel találkozzon először (mondjuk ez így egész vicces, mert az anyatej is meg a tápszer is cukros). Az elsőnek adható zöldségek és gyümölcsök közül viszont szinte minden hasfogó hatású (krumpli, répa, alma biztos, a céklát nem tudom), kivétel a sütőtök és az őszibarack - azok viszont nem egészen tavaszi idénycuccok. Én meg legalább a legelején szerettem volna olyasmit adni neki, ami friss, és lehetőleg bio, vagy legalább termelői. Nem egyszerű nah…
Elmondom, mire jutottam: angol forrásokból az derül ki, hogy igazából ez a mitadjunkelőször hercehurca igencsak földrajzi és kulturális meghatározottságú vita, nálunk ez a divat, két országgal odébb meg teljesen más. Úgyhogy az ajánlások szerint azt akarom csak figyelembe venni, hogy tényleg ne valami köztudottan allergizáló dologgal tömjem így az elején, de azon kívül nem ragaszkodom sok mindenhez. Nyilván nem pörköltet akarok ebédeltetni vele, azt betartom, hogy egyszerre egy dolog, minimum egy hétig, aztán egy másik, stb., és csak olyan egy hónap múlva kettő keveréke. Bioboltban vettem egy üvegcse sütőtököt és egy körtét, mindkettőn azt írja, hogy négy hónapos kortól adható, nincs is benne semmi, csak maga a zöldség/gyümölcs és víz.
És vettem egy üveg szilvalekvárt, amiben szintén nincs semmi, cukor és édesítőszer se, csak a szilva, amit addig főztek, amíg sűrű krém nem lett belőle - arra gondoltam, hogy holnap egy icipici anyatejjel elkeverek egy mokkáskanálnyit, és megpróbálom megkínálni vele. Tudom, hogy a szilva nincs az elsőző listán (legalábbis nálunkfelé), de kezdéshez képest harmadik hónap körül már adható, és nem mellékesen akár egy felnőttet is képes meghajtani.

Légyszi, mondjatok okosakat megint!
Szerintetek baj, ha szilvával kezdek, és ilyen lekvárból származtatott formában? Én úgy gondolnám, hogy nem, hiszen bármit adnék, úgysem lenne nyers - annyi a különbség, hogy ez nem párolva van, hanem krémmé főzve.
Honnan tudnék a továbbiakban megbízható bio hozzávalókat szerezni, amiből magam is készíthetek neki ételeket? Tud valaki valahol tényleg-bio boltot, piacot, esetleg nénit-bácsit, ahol vehetnék friss alapanyagokat?
És van-e bárkinek bármilyen épkézláb ötlete a szorulás megoldására ezen kívül, illetve ha esetleg ez nem működik?
Előre is millió köszönet!

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (3.)

Hát ez is bekövetkezett. Egyedül aludt a kiságyában, teljesen nyugodtan, éjféltől reggel hétig, és csak azért nem tovább, mert akkor már nem bírtam, és etetés után nem raktam vissza, hanem öleltem inkább...
Nyolc hétig egyáltalán nem aludtunk külön, már a kórházban odavettem magamhoz az ágyba, aztán itthon sem bírtunk volna távol maradni tőle. Bármilyen hatalmas, a franciaágyunkon középre nem mertem tenni, mert féltem, hogy az örökmozgó M. kilapítja, kívülre nem mertem tenni, mert féltem, hogy leszotyog, úgyhogy magamra fektettem. Nem esett nehezemre, nem vagyok egy forgolódós fajta, és ha az is lennék... ha egy rajtam alvó macskáért képes vagyok megtenni, hogy órákig nem moccantom az elgémberedett-megzsibbadt végtagjaimat, akkor érte mennyivel inkább.
Úgy ébredni, hogy ott hallom a kis pihegését a mellemen és ott érzem a hasamon, miközben a puhameleg barackfeje öt centire illatozik az orromtól, és lenézve látom a sűrű szempilláit meg a fénylő hörcsögpofiját - ez a mennyország maga.

Az utóbbi időben viszont elkezdett nagyon aggasztó lenni, hogy amikor lefeküdtünk, annyira éber volt, hogy képtelenség volt altatni vagy aludni tőle. Itt bevallom, hogy következetes nevelésileg teljesen alkalmatlan szülők vagyunk, semmilyen rendszer nincs szegény gyerek életében, akkor kel és fekszik, amikor mi, mert elvakult függőségünkben mindig hurcoljuk magunkkal, amikor a nappaliban vagyunk, akkor oda, amikor a hálóban, akkor oda. Az igény szerinti szoptatás miatt a fürdésnek sincs (és nem is nagyon lesz szerintem) fix időpontja, mert hiába találtuk ki a nyolc órát, ha egy órával azelőtt enni kér, akkor nem fogom közvetlenül utána a kádba cibálni a tele pocakját, ahogy közvetlenül evés előtt sem, mert akkor meg ott üvölt szegényem, amint tisztogatási szándékkal az arcához érünk; és akkor a random elalvásokról nem is beszéltünk, ha felébresztem és álmosan bevizezzük, torkaszakadtából ordítja végig azt a fürdetést, amit amúgy imád. Kissmajom így eléggé éjjeli bagoly lett, mint a gamer apja, és éjfél előtt eszébe sem jut elálmosodni, mi meg ezt szívesen megengedtük neki... magyarán úgy kezeltük, mint egy vendégségbe érkezett jóbarátot, nem úgy, mint egy csecsemőt - ami, tudom, nem feltétlenül jó. Napközben sokszor alszik, de akkor sem úgy, hogy letesszük egy adott időpontban, és szépen szabályosan pihen, hanem mikor például ölbe vesszük vigasztalni, akkor ott felejtjük, mert az olyan jó dolog, és egy idő után ebóbiskol rajtunk, miközben mi például dolgozunk vagy filmet nézünk.
Már többször beszéltünk róla, hogy ideje lenne némi szigornak, de aztán minden okos könyvem azt írta, hogy három-négy hónapos kora előtt erre többnyire csak akkor van esély, ha az ember hajlandó sírni hagyni, mert ha azonnal felkapja, amint nyikkan, rögtön megbomlik a jó eltervezett órarend - amit mi persze nem is bánunk, mert napközben is elég mennyei úgy létezni, hogy közben rajtunk szuszmákol. De végül megegyeztünk abban, hogy legalább éjjel, mikor tényleg nagyon mélyen-kómásan alszik, tegyük be a kiságyába, elsősorban mert már olyan nagy, hogy neki is kényelmesebb ott (például ha a mellemen fekszik, a karjai most már lelógnak kétoldalt, és mozgolódni is olyan erővel szokott, hogy néha teljesen átküzdi magát keresztbe-irányba), másrészt mert a páros intimitásba is eléggé bekavar.
Úgyhogy különösebb tervezés nélkül ugyan, de az utóbbi napokban elkezdtem azt, hogy este vagy az éjszakai etetés után, ha megfelelően álmos volt, letettem a kiságyába. Ettől rendszerint feléledt, akkor is ha amúgy felébreszthetetlen állapotban volt; ha sírt, felvettem, megnyugtattam, és egyszer újra próbálkoztam - ha újra sírvafakadt, átraktam magunkhoz mielőtt jobban belelovalta volna magát, és csak következő kajáláskor tettem újabb kísérletet. Eddig csak egy-egy szakaszra maradt magára, ma éjjel történt először az, hogy egymás után kétszer is sikerült az akció, és az egyedülalvás lefedte az egész éjszakát.
Nem volt könnyű, elég sokszor néztünk egymásra kétségbeesetten, hogy ómilyenédes, jó volna összepuszilgatni, és hogy nagyfiú a kisfiunk, meg kell a szívnek szakadni. De őt a legkevésbé sem zavarta a dolog, reggel vidáman kelt, és fülig érő vigyorral nézett ránk - hát nincsenek szavak rá, hogy mennyire szeretjük!

És most megint kérdésem van: hogyan tovább? Hogy lehet ezt az önálló alvást rendszeresíteni? Hogy lehet előrehozni a lefekvés időpontját legalább olyan tíz órára? És hogy lehet síró babát elringatni felkeltés nélkül?
Mindenképpen figyelembe kell venni a fizikai akadályokat, annak tudatában vagyok: a kiságy a hálószobánkban van, és ugyanonnan nyílik a fürdőszobánk is. Ugyan Kissmajom legkevésbé sem zajérzékeny (tehát ha már elaludt, ágyúlövésre sem rezzen össze), de ha éber vagy félálomban van, rögtön hiperaktivizálódik, ha körülötte mozgás van. Tehát az egész csak valahogy úgy képzelhető el, hogy mi megágyazunk, lezuhanyzunk, levetkőzünk még mielőtt őt lefektetnénk, majd alváshoz öltözve vonulunk ki a nappaliba még pár órára.
De amivel bajban vagyok, az a sokkal fontosabb a lelki oldala: amint az előző posztomból már egyértelműen kiderült, az nem opció, hogy sírni hagyjam, két percre se, és per pillanat arra is képtelen vagyok, hogy letegyem és magára hagyjam egy halvány éjjeli fénynél, miközben ő még szívesen gagyarászna nekünk. Ki lehet fárasztani napközben anélkül, hogy ébresztgetéssel gyötörném, úgy, hogy korrigáljuk olyan négy órával a bioritmusát, és fürdés utánra már álmos legyen? Ha igen, hogyan? És ha ő sírás közben csak simogatásra nem nyugszik meg, tehát minden alkalommal ki kell vennem, ölben megvigasztalnom, és utána visszatennem, akkor hogyan kerüljem el, hogy a bóbiskolásból teljesen felpörögjön a pakolgatástól? Mert én benne lennék, hogy pár éjszakát rááldozzak, és akár negyvenszer is eljátszam ezt, de nem látom értelmét, mert nyilván negyvenedszerre már a hajnaltáji kimerüléstől aludna el, és a követzező alkalommal az első harmincegynéhány próbálkozásra megint nem reagálna. Vagy lehet abban bízni, hogy növekedne a hatékonyság, és másnap már húsznál sikerem lesz?
Micsináljunk...? Van értelme ilyen pici babánál határozott szabályokat felállítani egyáltalán? Vagy az a jó, ami neki jó, és ha majd szükségét érzi, változtat, mi meg egyelőre alkalmazkodjunk? Ti mikor kezdtétek, és hogy csináltátok? Légyszi akkor is meséljétek el, ha a bolondériáim miatt biztos, hogy nem követem majd!

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (2.)

Bevásároltam megint, most már tényleg majdnem minden megvan, ami kellhet - még egy utolsó utáni menet lesz, de azt már valószínűleg M. fogja megejteni, miközben mi kórházazunk: rendeltem egy pihenőszéket (raktáron nem volt), kiválasztottam egy hordozót (egyelőre csak bérlésre), és lehet hogy kérek majd egy szoptatós párnát is (de előbb megnézem, hogy szükséges-e egyáltalán, és ahhoz egyelőre hiányzik a főszereplő).
Ami hatalmas elmaradás, és fogalmam sincs, mi lesz vele, az az köldökzsinórvér-levételes dilemma... ezért a cím is, és a felkérés, hogy légyszi gyertek mesélni meg együtt gondolkodni megint. Mi egyelőre inkább az igen felé hajlunk, és persze a vágy felé, hogy ez legyen életünk legrosszabb befektetése, de nagyon ideje lenne ezen a ponton túllendülni, és dönteni, és intézni is végre. Olvastam én már mindent pro és kontra, tudom, hogy ez inkább egy ilyen kelet-közép-európai (vagy hogy írják ezt helyesen) divat, de azt is, hogy Nyugaton cserében vannak közösségi őssejtbankok, és egyáltalán másképp működik az egész donor dolog. És persze olvastam, hogy azon túl, hogy mire használható majd fel, és mennyi mindenre nem (ez utóbbi annyira nem befolyásol, hiszen történt már velünk ugye "többtízezerből egy" fajta véletlen), simán megeshet, hogy nem megfelelő a fagyasztás és/vagy tárolás, és hiábavaló pénzkidobás volt minden. De ez még bele is férne akár, ami igazán idegesít az viszont az, hogy a négy cégből, amelyik Magyarországon foglalkozik ezzel, csak egy van, ahol visszajár az előleg, ha esetleg sikertelen a mintavétel (kevés, szennyezett, stb.), tehát semmi garancia nincs arra, hogy ha leperkálok egy tetemes összeget, akkor legalább az egész komplikált folyamatnak az első lépése biztos. Na most ez az egy cég az szlovák, mi meg szívesebben választanánk helyette a biztosabb hátterűnek tűnő belgát, még ha drágább is, csak nyilván potyára nem szeretnénk fizetni. Szóval marad a kérdés, hogy mi legyen vajon? Ti mit csináltatok vagy csinálnátok - és hol? És miért? Help!

Kissmajom amúgy jól van, szerintem már nem olyan nagyon kényelmesen fér odabent, mert mostanság ébrenléti időszakokban inkább csak ilyen türelmetlen, gyors és éles minimálmozdulatokkal operál, amik néha eléggé fájdogálni tudnak, de ettől függetlenül alig várom őket. Beiktatott egy programváltozást is: este tíz után egészen lenyugszik, és ehelyett már reggel hétkor fent van órákon át ficeregni, ami nyilván kényelmes lenne nekünk majd születés után, de sokkal viccesebb, amikor igazi gamer's son módra éled, szóval nem bánom, ha nem lesz tartós az új szokás. A feje még mindig ugyanott van, egészen sokszor dugdossa egy simire a tenyerembe, amit imádok; természetesen aggódni is szoktam, mert néha, ha elfeledkezem magamról, és hirtelen előrehajolok (nem gyakran van ilyen, legtöbbször nagyon is tudatában vagyok a hasam által képzett akadálynak - annyira, hogy ma reggel például M. adta fel a cipőmet), akkor konkrétan érzem, ahogy hozzányomódik a bordámhoz... remélem ilyen módon nem lehet kárt tenni egy babában, annál csak okosabban van összerakva a női test...
Tegnap végre felhívtam a gyerekorvost, úgy érzem jó választás volt, már telefonon is tündéri egy néni, kedden megyek majd hozzá megismerkedni és recepteket kapni. Jövő héten egyébként szinte minden nap van valami dokis program, csütörtökön a védőnő is jön látogatni, úgyhogy most már tényleg-tényleg csak fél napokat fogok munkába járni (ezen a héten ez nem egészen jött össze, hiába terveztem), és pénteken, mivel szülinapom lesz, még felet sem. Az utána következő héten meg kiveszem a maradék szabadnapjaimat, és onnantól csak otthonról dolgozom már, azon a pár projekten, amiket majd szülés utánra is magamnál tartok.
Jah és hétfőtől már nincs semennyi Meforal sem, és teljesen ügyes a cukrom, úgy látszik tényleg igaz ez, hogy nő az ember inzulinérzékenysége így a végén. Ésésés híztam egy kilót, még talán többet is, 66,5 voltam tegnap egy kevéske reggeli után - azért remélem ebből legalább fele megint a Kissmajom, annyira örülnék, ha a jövő heti méretével megint meglepetést okozna.

Ennyi nagyjából. Ma 35w5d, és a hivatalos kütyü szerint pontosan harminc nap van még hátra a találkozásig; azért nagyon remélem, hogy majd a szerdai ultrahang után ki meri jelenteni a dokim, hogy itt semmilyen forgolódás nem lesz már, és mond egy konkrét dátumot a császárra. Én nem is értem, hogy aki természetesen szül, az hogy bírja a várakozást az utolsó hetekben-napokban, nekem már most tele van a testem-lelkem pillangókkal, pedig azért ez még messze nem a célegyenes. Tegnap este elképzeltük, hogy egy hónap múlva majd ugyanígy ülünk a jó meleg szobában, annyi különbséggel, hogy jó kis karácsonyi hangulat lesz, és valamelyikünk mellén mindig ott szuszmákol majd egy édes pici lény, akinek a nyakába lehet fúrni az orrunkat jól.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (1.)

Úgy döntöttem, indítok egy posztsorozatot, amiben megkérek minden kedves rendszeres olvasót és néha erre járó látogatót, hogy segítsen a világ legfogalmatlanabb és -ügyetlenebb anyájának, aki hamarosan leszek - mert hol vállalhatja fel az ember lánya bátran a buta kérdéseit és végtelen bénaságát, ha egy anonim blogon sem...?
Szóval sokgyerekes tapasztalt asszonyok és néha-láttak-már-babát-közelről sorstársak, ösztönösen cselekvők és mániákus információgyűjtők, and everyone in between, nagyon örülnék, ha mondanátok mindenféle okosságot, hátha sikerül majd minél több véleményre alapozva jó döntéseket hozni, és nem kárt tenni a Kissmajomban...

Most épp az van, hogy szülinapi és karácsonyi kívánságlistát irkálok, a prózaibb fajtából, mert a legigazibb ajándékom az ugye ki van pipálva. Nyilván az materialistább vágyak is elsősorban hozzá kapcsolódnak ebben az évben, mert úgyis venni fog mindenki mindenfélét, és most nem akarok meglepetést - én például kifejezetten utálom, amikor rám van bízva, hogy mit vásároljak ilyen alkalmakra, mert tuti hogy olyant választok, aminek nem sok hasznát veszi az illető, vagy már van neki olyanja. Úgyhogy úgy értékelem, hogy végülis szívességet teszek a konkrétumokkal, és pofátlanul kérni fogok...
Említettem, hogy nagyon sok életbevágóan fontosat és valószínűleg fölöslegeset kaptunk M. tesójának gyerekeitől, a hiányzó apróságok (ruhák az első pár hónapra, egy adag netes teszteken jól szereplő pelenka, legalább öt különböző fajta popsitörlő próbaképpen, stb.) beszerzésével meg már lassan végeztem, nagyjából csak az maradt már, amihez recept kell (fürdető, kenőcs, stb.). Meg még amikről itt kérdezgetni fogok az elkövetkező hetekben-hónapokban, mert lövésem sincs, hogy merre induljak.
A kívánságlistámra tehát a még feltétlenül elolvasandó könyveken kívül (azokról majd külön bejegyzés lesz valamikor) három nagyobb dolog került, amiket igazából megvehetnék én is, de épp azért nem akarok, mert kedves vagyok és előzékeny, és segíteni akarok az ajándékozóknak: egy kiságy fölé szerelhető forgó-világító-zenélő-megmégamitezekcsinálnak szórakoztató központ, egy játékokkal alaposan körülaggatott és bébipoparezegtető-funkciós pihenőszék, és egy hordozó; ma az utóbbiról akarok közvéleménykutatni.

Öröklés következményeképpen van már egy felcsatolhatós kengurunk, ilyen állítólag jófajta, ami elvileg nulla napos kortól kezdve használható; de hiába tanúsítja a sok tudományos kutatás, hogy tökéletesen kényelmes, nekem valahogy újszülöttnek nem tűnik annyira ideálisnak. Eleve egy olyan pici baba nem tud még a seggén ücsörögni, nem is szabad támasztgatni semmilyen irányban, akkor nem értem, hogy lehet neki jó a függőleges és terpeszben láblógatós pozíció...? Persze ölben is tartható úgy, de nekem valahogy akkor is természetesebbnek tűnik, ha a végtagjai szilárdan meg vannak támasztva, illetve oldalra is fektethetem, hogy keresztben simuljon hozzám, mert akkor látom az arcát és nem aggódok, hogy fuldoklik, meg ilyenek. Szóval azt rögtön eldöntöttem, hogy a legelején mindenképpen szeretnék egy kendőt is, hogy legyen alternatívám.
Aztán nézegettem, és kiderült, hogy létezik rugalmas és rugalmatlan szövetből készült változat is, és agyalni kezdtem, hogy akkor viszont melyiket érdemes vajon? Jelenleg egyértelműen a rugalmas felé hajlok, mert kézügyességileg elég béna vagyok, és abba állítólag könnyebb sérülésmentesen bepakolni a nyüfedéket, már magamra bogozott állapotban is. De az értékeléseket leadó felhasználók szerint, hiába reklámozzák úgy némelyiket, hogy 10-12 kilóig hurcolászható benne a baba, mivel könnyen elgyengül az anyag, olyan 6-7 kiló a maximum amíg biztonságosan lehet kötözni bármilyen irányban.
Na most töredelmesen bevallom, hogy a lányoktól megkérdeztem, hogy nagyjából mennyi idős egy 6-7 kilós gyerek, mert magamtól tippelni sem tudtam volna. Úgy logikáztam, hogy ha az már stabilan elvan a kenguruban például, akkor semmi gond, attól kezdve áttérnénk arra. De persze semmi sem egyszerű, mert van akinek három hónaposan már ekkora volt a babája, másé meg állítólag csak félévesen érte el ezt a súlyt, azt meg még én is tudom, hogy az előbbit kifejezetten tilos ültetni, de talán még az utóbbinál sem biztos, hogy szabad erőltetni a dolgot, ha magától nem igyekszik. Vagyis nem sokra jutottam eddig.
Az lenne tehát a kér(d)ésem, hogy mondjátok meg, mi legyen? Mit, honnan, mennyiért, hogyan érdemes (gondolok itt arra, hogy használtan talán nem feltétlenül, ha amúgy is gyorsan nyúlik)? Nem vagyok a reklámok ellensége, ha valaki tényleg már saját bőrön bevált dolgot ajánlgat, akkor nyugodtan küldjön márkaneveket és/vagy linkeket, nekem biztos hasznomra válik, de hátha valamikor később másnak is.

Édes dolgok

Azzal kezdem, hogy ugyan nem lenne muszáj, de becsületesen bevallom, hogy első trimeszterben nem értettem, hogy az emberek vajon miért fizetnek be úgynevezett "babamozi" 4D ultrahangra. Ennek ugye diagnosztikai értéke csekély, nem is célja a tüzetesebb vizsgálódás, tényleg csak gyönyörködés az egész, és akkoriban még azt gondoltam, hogy nem érdekel, hogy néz ki a gyerek, ha egészséges, akkor további kérdésem nincs is, hát most komolyan nem lehet kivárni, hogy megszülessen...?! De csak most látom, hogy az elején könnyű dolgom volt ám, mert négyhetente a saját nőgyógyászom is alaposan megnézte, megméricskélte, addig meg élvezkedhettem a képernyő előtt, most meg olyan mostoha a sorsom, hogy gyakorlatilag anno cikluskövetéskor a tüszőimet gyakrabban láttam, mint most a babát. Jelentem, továbbra sem érdekel, hogy hogy néz ki, hogy kerek az arca vagy ovális, hogy kicsi az orra vagy nagy, hogy van-e már haja vagy nincs - de látni akarom! Ha majd kijön, én leszek a creepy anya, aki az ágya fölé hajlong és a pofijába bámul órákon át, esetleg időközönként a nyakába bújik és megszaglássza, miközben alszik... az utóbbit az apjával is szoktam néha, de vele ellentétben Kissmajom védtelen lesz és tiltakozásra képtelen... jaj, szegény kisfiam mi vár rád...
Na szóval, hogy az elveimet mégse tiporjam teljesen sárba, meg ahhoz is tartva magunkat, hogy ez egy olcsó "mezítlábas" self-made gyerek, aki egy inszemeshez vagy lombikoshoz képest ingyér jött, kompromisszumos megoldásként tegnap vásároltunk egy kupont, és hónap végén fél áron mégis csak bekukkantunk hozzá. Ma vagyok 23w1d, a 27. héten megejtjük ezt, utána meg 30. héten elmegyünk a kötelező harmadik trimeszteri vizsgálatra - ódejó kis őszünk lesz, let the creeping begin.

Más: holnap megyek cukorterhelésre. Volt egy kis dilemmám, hogy vajon hogy is intézzem, de a lányok segítettek dönteni (Itt is köszönöm!), úgyhogy megoldódott közben. Az van ugyanis, hogy én nem építettem le a Meforalt, ahogy elvileg kellett volna... A metformin hatóanyagú gyógyszereket hazai belgyógyászati protokoll szerint terhesség alatt egyáltalán nem szabad szedni, ezt a kis útmutatóban is írja, meg az orvosok is el szokták mondani - amikor tavaly megfogant a Kissmalacz, a BMC-ben rákérdeztem, hogy most ezzel mi legyen, és a doki azt mondta, hogy itthon valóban ez az álláspont, de külföldön már minimum az első trimeszter befejezéséig (vetélést megelőzendő), de gyakran a terhesség végéig (cukorbetegséget megelőzendő) szedetni szokták, cselekedjek belátásom szerint. A saját nőgyógyászommal nem tudtam ezügyben konzultálni, mert ő eleve nem hisz az inzulinrezisztenciában (nem beszélt le a gyógyszerről sosem, de szerinte teljesen fölösleges, a meddőséghez meg végképp nincs köze az egésznek), de a háziorvosom, aki belgyógyász is, támogatta az ötletet, mert ő tanúja volt annak, hogy velem mekkora csodát (mínusz húsz kilót) tett a kezelés. Belátásom tehát Kissmajommal is az volt, hogy szedem, ráadásul minimum 17. hétig, mert időközben utánaolvastam, és beszéltem több hasonló cipőben járó kismamával is, és sok esetben ezt javasolták az orvosok; aztán ahogy haladtunk, egyre több helyen megnéztem, és egyre több már-anyukával egyeztettem, és egyre többször találkoztam azzal, hogy butaság pont a vége felé abbahagyni, amikor a legnagyobb gyakorisággal alakul ki a terhességi diabétesz. Úgyhogy a háziorvossal kiírattam a következő adagot is, és most az a terv, hogy végig szedni fogom majd.
De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nekem most meg kell innom hetvenöt gramm glükózt, és mi legyen akkor a gyógyszeremmel...? Két gondom volt alapvetően ezzel, azon kívül, hogy sugar-high lesz a vége, és egész nap hiperaktívan fogok rohangálni. Az egyik, hogy ha normál napnak megfelelően beveszem a gyógyszer adagomat, akkor nem rejtem-e el a problémát olyan módon, hogy a hatásától látszólag ugyan jó lesz az eredmény, de valójában baj van a cukrommal, és szükség lenne az inzulinos kezelésre? A másik, hogy ha megiszom azt a tömény löttyöt, amihez hasonlóval a szervezetem nemigen találkozott manapság, nem lesz-e az a vége, hogy a sokktól az egekbe ugrik a cukrom, és a mérés alapján elkezdenek inzulinnal szúratni, miközben valójában a szokásos diétámmal jól kordában vagyok tartva? Tudom, hogy a két aggodalom homlokegyenest ellentmond egymásnak, de itt rólam van szó, nem kell benne(m) logikát keresni. A lényeg az, hogy a lányok megerősítettek abban, amihez amúgy is közel álltam: holnap nem zsömle és tej reggelit iktatok be végül, hanem klasszikus módon terhelek, utána meg beveszem a Meforalomat a szokásos napi három részre osztva.
Az étkezésemmel amúgy az van, hogy a szabályokat nem tartom be olyan szigorúan, mint tavaly ilyenkor, a napi 150 gramm szénhidrát helyett olyan 200-230 gramm van inkább, mert annyira nincs étvágyam, hogy képtelen vagyok megfelelő mennyiségű kalóriát bevinni még így is - múlt héten a mérlegre álltam és amikor megláttam a 64 kilót, eléggé megrémültem, hogy éheztetem a Kissmajmot. Szóval megnöveltem a gyümölcs adagjaimat, mert azokat legalább kívánom, de sajnos főleg a szőlőt meg a dinnyét, ami ugye nem kifejezetten diétabarát. Ugyanakkor ez alapján merem remélni, hogy a hajnali glükózbomba sem lesz vészes, mert ugye abban hetvenöt gramm szénhidrát van, és annyit szerintem néha simán beviszek, amikor este észbe kapok, hogy egész nap alig ettem, és benyomok egy fél kiló szőlőt.

És akkor most save the best for last alapon: köszönjük szépen a drukkokat, a korababa jól van. Hétvégén volt egy kis félés légmell miatt, de mára már elmúlt, és lélegzik meg eszik ügyesen, és nagyon sokat mocorog, ami állítólag azt jelenti, hogy ha volt is oxigénhiány, akkor az okozott kár minimális. Hát mekkora egy drága csodakislány ez, most mondjátok meg!

Gyerekek, anyák

Nem vagyok valami aktív blogger manapság, májusban eddig két poszt, az ember tényleg elhanyagolja a második gyerekét... not. Valójában igencsak intenzív lelki életet élek ám, és szinte minden gondolatom körülötte forog valamilyen formában: teljesen lehetetlen az érzelmi elhatárolódás, bármennyire is próbálok észnél lenni még pár hétig legalább... szeretem na. Szeretek arra gondolni, hogy épp a kis mijét növesztgeti odabent, és most már igenis merek arról álmodozni, hogy jövő ilyenkor már idekint dédelgethetem - a drága Kissmalacz tanított meg rá, hogy szabad, kell, mert sosem tudni mennyi időnk van együtt. Abban is biztos vagyok, hogy ők most még valamilyen módon tudnak kommunikálni egymással, úgyhogy sokszor beszélgetek kettejükkel, édes-drága picikéim... Második picike munkaneve amúgy Kissmajom, amilyen ügyesen kapaszkodott tiszta egyedül és önerőből, nem is nagyon lehetne más.
A tüneteim most már egész erősek, a mellérzékenység szinte napról napra nő, ahogy maga a mellem is, az a tippem, hogy tavaly azért kezdődhetett hamarabb, mert akkor teszteléskor már két hete szedtem a progeszteronpótlást, most meg egyszerűen csak úgy működök, mint egy normális terhes nő; émelyegni is szoktam, bár érdekes módon a múltkorral ellentétben most egész egyértelműen jóllakáskor, és nem akkor, amikor épp éhes vagyok. Egy kicsit nyilallik-fájdogál is néha az alhasam bal oldala, főleg ha tüsszentéskor, köhögéskor, nyújtózkodáskor elfelejtem bekeményíteni a hasizmomat, akkor érzem, hogy megrándul odabent - nem emlékszem, hogy ősszel lett volna ilyen, de megpróbálok nem aggódni. És borzalmasan fáradt vagyok, most már a hét óra alvás sem elég, reggel alig bírtam felkelni... alig várom a hosszú hétvégét, dögleni fogok három napig mozdulatlanul. Holnap megyek vérvételre, rutin labor, eredményt majd csak jövő héten látok, amikor meglesz a következő ultrahang... dejó is lenne egy gépezet otthonra!

És végül, de nem utolsó sorban: tegnap megvolt az első blogtalálkozó - nagyon jóra sikeredett, pedig a buta idő megpróbált szórakozni velünk (nem hagytuk). Olyan érdekes volt, mindenki pontosan olyan, ahogy az irományai és a FaceBook-os kommunikáció alapján elképzeltem, és mégsem... Rita sokkal törékenyebb és kislányosabb, Heni sokkal határozottabb és pragmatikusabb, Eszter sokkal barátságosabb és lágyabb, Audrey sokkal őszintébb és nyíltabb, Popi sokkal viccesebb és optimistább, Kretty sokkal kedvesebb és visszafogottabb (és gyönyörű szeme van). Mindenki minimum öt, de inkább tíz évet simán letagadhatna a korából, mindenki tök érdekeseket tudott mesélni magáról, még így is, hogy már eléggé ismertük egymás intim titkait, és mindenki tök egészségesen, önkritikusan, humorral látja és tudja elemezni saját ügyeit... egy élvezet volt hallgatni őket, simán ment volna még néhány órán át.
Mutattam a fotókat M.-nek utána, néztük, hogy szinte kivétel nélkül mindegyiken mindenki nevet... valahogy nem így képzelné el az ember azokat a nőket, akik minden nap keményen megküzdenek olyasmikért, ami másoknak a legegyszerűbb alap. De a személyes találkozás után valahogy teljesen logikus volt ez is: harcosok - ez az a szó, ami legjobban jellemzi őket; tudnak emberfeletti erővel küzdeni, tudnak emberfeletti türelemmel várni, és tudnak emberfeletti hittel bízni. És mindeközben van idejük élni is, jól élni, adni és elfogadni, nem kihagyni a mindennapok apró dolgainak élvezetét csak azért, mert egy nagyobb ajándékra számítva toporognak. Ha ezek a nők nem érdemlik meg a gyereket, akkor nem tudom ki az, aki igen - máris anyábbak, mint sokan, akik a szüléssel egyidőben ugyan megkapták a nevet, de képtelenek értékelni a kincset, ami minden erőfeszítés nélkül az ölükbe pottyant.
Ladies, it's been an honour...

Köszönlek...

Nekem olyan jó, hogy ti vagytok! A megszokott Csibecsapat, ahova valami titokzatos okból kifolyólag befogadást nyertem, a neves vagy névtelen zugolvasók, akik bekommentelnek néha a legkritikusabb pillanatokban, hogy helyrebillentsék a labilis lelkemet, a kedves ismeretlenek, akik képesek mélben megírni, hogy velük hogy volt és mint, csak hogy megnyugodjak, a több mint egy éve megismert két csodanő (tündéri M. és szépséges K.), akikről sosem gondoltam volna azon a buta fórumon, hogy társaim/támaszaim lesznek jóban-rosszban...
Nap mint nap olyanok nekem a szavaitok, mint valami pilláncsoló fény az alagút végén - lehet hogy magamtól is kijutnék végül valahogy a napvilágra, de ezerszer nehezebb lenne úgy menetelnem, hogy csak egymagamban bele az ismeretlen, barátságtalan, hideg sötétbe. Mondtam már, hogy sokszor bűntudatom is van, amiért ilyen igazi attention whore módjára viselkedem, miközben azért itt vannak az enyémnél sokkal komolyabb ügyek, sokkal keményebb harcok... mennyire kívánom, hogy ez legyen mindenki legfőbb aggodalma minél előbb, hogy megfelelő mértékben sajog-e a cicije...
Amellett, hogy ezen a hosszú, göröngyös úton megtanultam a porig-alázatot, idegig-fájdalmat, egekig-boldogságot, velőig-szeretetet, megkaptalak titeket is, mint valami bónuszt a bukdácsolós, de kitartó küzdelemért. És ma nem csak a bennem növekvő életért, ezért is hálás vagyok.

A lelk

És akkor álljon itt a nem annyira egyszerű mese, a tegnapi posztom sötét lelki oldala... Ha abban a beszámolóban magabiztosnak tűntem és lezsernek, miközben elcsacsogtam, hogy így csirkecomb meg úgy szellentés, akkor itt az ideje eloszlatni a tévhitet: nagyon nem vagyok az. És fura, mert nem tudom, mi vagyok...
Nem tudom, mit érezzek, mert hát velem itt kézen közön megintcsak csoda történt. Miután tavaly én voltam az a mindenki által legendaként emlegetett, de senki által sem látott szerencsés, akinek összejött az első inszem, most én vagyok az a szintén csak ismerősök ismerősének ismerőseitől hallott eset, akiben egy elveszített baba után három hónappal (egyébként napra pontosan annyi!) spontán megfogant egy új élet - és történt ez, mindennek tetejében, egy héttel a tervezett második átjárhatósági vizsgálat, és kevesebb mint két héttel a lefoglalt második meddőségi központos konzultáció előtt.

Egyébként egyelőre csak ti értesültetek, a szülők, és M. egy barátja, másnak június közepéig megint nem áll szándékunkban mondani; most sem babona, és nem előérzet, egyszerűen amíg nem látszik, addig fölöslegesnek tartom híresztelni, és akkor is csak a közvetlen környezetemnek tudom elképzelni, nekem kicsit beteg ötletnek tűnik, hogy ultrahangképeket meg hasfotókat pakoljak például a FaceBook-ra minden ismerősöm elé.
És persze most is indul a guilt trip... Szerencsére most épp sok mindenkinél történnek fontos előrelépések, van kikért nagyon szorítani már az elkövetkező pár hónapban is, akár babáért, akár "csak" egészségért küzdenek... Annyit voltatok már nekem, annyi mindenen keresztül, szó szerint életem legszebb és legcsúnyább napjaiban, és én annyira szeretném ezt is együtt csinálni veletek...

Ami a legbelül dúló viharokat illeti, most nem aggódok, most egyszerűen csak félek... kicsit összemosódnak a két érzés határai, tudom, de az első számomra egyfajta vajon-csinálhatnám-e-ügyesebben típusú szorongás, a második meg a vegytiszta it's-out-of-my-hands rettegés. Nem aggódok, mert tudom, hogy nincs miért, semmi sem múlik rajtam, semmit sem tudok befolyásolni, semmin sem tudok változtatni, minden úgy van, ahogy amúgy is lenne, és ahogy lennie kell. És ez a számomra szokatlan nem-aggódás annyira zsigeri, hogy képtelen vagyok átbillenteni bármi másba, úgyhogy kiállított idegen tárgyként szemlélem a lelkemet, és várok, majd csak lesz valami idővel. Félni viszont mindentől félek, legjobban az örömtől - és dühös vagyok magamra érte. Dühös vagyok a drága kislányunk nevében, akinek egyszerűen tudom, hogy köze van ehhez az újabb, mindenekfeletti ajándékhoz; dühös vagyok a második babakincsünk nevében, aki elképzelhetetlen meglepetésként eljött hozzánk, és szintén megérdemelné a legfelhőtlenebb szárnyalást; és dühös vagyok minden sorstárs nevében, akik minden küzdelem ellenére még soha nem láttak pozitív tesztet, vagy akik láttak már, és még mindig nem ölelhetik át a gyereküket mégse. Kételkedni kételkedhetek, de akkor is két méterrel a föld fölött kellene járnom, mint ősszel, és istenem, mennyire szeretnék!
De félek... első körben az életjel miatt, aztán a tizenkét hétnyi mégbármitörténhet miatt, aztán a genetikai vizsgálat eredménye miatt... szerencsére tovább még nem gondoltam, remélem, ha ott is minden rendben lesz, akkor elhiszem végre, hogy az új évet majd gyerekkel kezdjük. Mert bizony, fogantatás alapján a due date december 31. lesz; igen, 2013, mert azt kívántam - hát ennyire nem véletlen ez az egész!

Nagyon szívszorító pillanatok voltak amúgy az elmúlt két napban, pedig még alig járunk a legelején... annyira ismerős egy csomó visszatérő érzés és mozdulat... Lenézek a hasamra zuhanyzás közben (most megint akkora vagyok, amennyivel a terhességet kezdtem tavaly ősszel, visszajöttek a kilók miközben bánatomat többször fojtottam finomságokba, mint kellett volna), és emlékszem, mennyit kémleltem magamat napról napra év vége felé, és mennyire nem látszott semmi, csak abban a borzalmas utolsó hétben... Megpillantom a biztonsági öv elterelőt a polcon, a bontatlan eredeti csomagolásban, és eszembe jut, hogy a Kissmalaczért nem volt már alkalmam kivenni a helyéről... és megpillantok egy kismamanadrágot a boltban, és nem tudok nem emlékezni arra a nagyon csinosra, amit decemberben vettem, és amit a Kissmalacz mellé raktunk, a pici eltemetett fabobozba... Furcsák a fizikai tünetek is, hogy hogyan érezhetek ennyi idő elteltével pontosan ugyanolyan torkot összeszűkítő émelygést, amikor kezdek éhes lenni, vagy közvetlenül jóllakás után... és furcsa, hogy ugyanazzal az ösztönös mozdulattal kezdem el simogatni a zsebembe dugott kezemmel a hasamat...
Nem kell megijedni, nem leszek az az anya, aki az első gyereke koporsóját siratja a második bölcsője fölött, ha éreztem volna, hogy ilyesmi várható, akkor bármilyen nehezemre esett volna, még nem vágtunk volna bele a próbálkozásba. Egy vadonatúj, egyedi kis lény fejlődik bennem, nem lenne tisztességes vele szemben, ha a régi tükörképeként/emlékeként tudnám csak látni. Nem jutott eszembe egyszer sem, hogy helyette milyen lenne vajon a kislányunk most... nagy valószínűséggel már nem is lenne, és ha igen, akkor megváltoztathatatlanul betegen, átgondoltam már milliószor az egészet mikor még ő volt itt, elbúcsúztam tőle a világ legnagyobb szeretetével, most meg ezt az apró jövevényt köszöntöm ugyanakkorával. De a boldogságomba lopózott kételyszikrákat nem tudom letagadni és elhárítani sem, ott vannak minden egyes pillanatban - minden csodálatom azoké a nőké, akik több vetélés után is képesek újra alászállni a bizonytalanság poklába, elképzelni sem tudom, milyen lehet minden alkalommal újraélni az előzőleg már megesett tragédiák minden lehetőségét, és remélni, hogy ezúttal másképp lesz.

Ólomlábakon jár az idő... Legyen már június (jó) vége!

Egy máshol-beszélgetés margójára

Ide fogom írni, mert nem akarok további vitát generálni Kretty blogján - és előre szólok, nálam bele lehet szólni, nekem tetszőket meg nem tetszőket is, volt már itt példa arra, hogy ennél sokkal kényesebb témákon nem sértődött meg senki. De azt sem bánom, ha itt lezárjuk az egészet, nekem túl sok hozzáfűznivalóm már nem maradt, csak a félreértett részleteket tisztáznám.
(Amúgy van a blogomon e-mail elérhetőség is.)

Szóval: Molly, túlzásokba ne ess azért, dehogy utállak én (abba meg hogy elítéllek, kérlek ne lovald bele magad, már mondtam, hogy szó sincs erről, nagyon különbözőek vagyunk, ennyi), se nem jobb se nem rosszabb nekem tőle(d) - és még egyszer: ne felejtsük el, hogy ki kötött bele kibe. Én egy konkrét példából kiindulva ugyan, de általában beszéltem egy engem idegesítő jelenségről és embertípusról, és te valamiért úgy érezted, hogy személy szerint rád vonatkozik, úgyhogy majd jól meggyőzöl, mert jobban értesz a témához megamúgyis; és ha már te elmondtad, hogy milyen rosszul tudom a dolgokat, akkor bátorkodtam én is válaszolni, és megjegyezni, hogy erről az oldalról meg a te hozzáállásod az, ami elég gáz. (A "nana" egyébként őszintén nagyon undorító, fogadj el egy tanácsot, és ne nagyon alkalmazd a beszélgetéseidben, se online se IRL, ha tényleg komolyan gondolod, hogy te, velem ellentétben, mindenkinek kellő tiszteletet adsz.)
Lehet, hogy nálad egy kicsit vehemensebben reagáltam, ilyen vagyok én, a "csipkelelkem" szenvedélyes belsőt takar, főleg ha olyan emberek álláspontját képviselem valamilyen formában, akik fontosak nekem, és akik nálam úrihölgyebbek, úgyhogy magukért nem fognak indulatoskodni. Mert az egy dolog, hogy itt vagyok én, két évnyi gyerekrevágyással, egy inszemmel, és egy muszáj-terhességmegszakítással a hátam mögött, akár ide nem illőnek is nevezhetnénk, mert proper meddő tuti nem vagyok ezek alapján - de mellettem sorakozik minimum harminc olyan nő, aki többet tett egy gyerekért, mint a legtöbb ember az egész élete során bármiért is, engem, és nagy valószínűséggel téged is beleértve. Vérciki, hogy őket oktatod ki, hogy milyen nehéz dolog az anyaság... köszönjük, hogy előzékenyen figyelmeztetsz az előttünk álló nehézségekre, de gondolj már bele, aki éveken (neadjisten évtizedeken át) szúratta és műttette és piszkáltatta a testét, szemérmet és veszélyérzetet és fájdalmat félretéve, szerinted komolyan fog mártírkodni valaha is amiatt, hogy nem alhat eleget, vagy unja a meseolvasást, vagy megint sír a kölyök?! (Emlékszem amúgy egy régi hozzászólásodból, hogy a gyanúd szerint ez a görcsös akarás akár erőteljes versenyszellem is lehet részünkről - ezt akkor most itt inkább nem is kommentálnám, ha nem bánod...)

Én komolyan nem értem, hogy miért érzed szükségét annak, hogy pont ennek a társaságnak oszd az igét... Ha szaranyai aggodalmaid vannak (amit, jelezném, én egy szóval sem mondtam, te ismételgeted folyton, szóval talán érdemes lenne valami szakemberrel elbeszélgetni arról, hogy mi és miért frusztrál ennyire), akkor menj szépen, és neveld meg azokat, akik miatt kialakult benned ez a kisebbségi komplexus. Tele a padlás ősnőstényekkel, akik a vécén ülve is magukra kötik, és hétéves korig szoptatják, és soha többet nem engedik magukat megdugni, mert minek, ha már ott az áldott gyümölcs... mért nem velük hadakozol...? Ott aztán ki tudsz bontakozni, szükség lesz minden beszélgetési kedvedre meg érvelési technikádra meg büszkén hangoztatott nyugalmadra, és legalább a közös alap adott lesz a vitához, hiszen szíve mélyén mindkét fél pontosan tudja azt, hogy mennyire csodás vagy borzalmas, ha gyereke van az embernek. Ehelyett meddőknek prédikálod, hogy bizony ti gyerekesek gyakran szívesen visszacsinálnátok, mert pokoli nehéz... abszurd... ahogy egy számomra nagyon kedves sorstárs megfogalmazta, olyan, mintha egy egészségtől kicsattanó atléta rinyálna egy kerekesszékben ülő bénultnak, hogy iszonyat, a maraton lefutása után neki most úúúgy sajog mindene...

Ami a gyerekeidet illeti, senki sem mondta, hogy utálod őket (én biztos nem), még azt sem, hogy rosszul viselkedsz velük - egész biztosan másképp, mint én fogok, de ezzel semmi baj nincs, sok különböző fajta nevelés eredménye lesz végül kiegyensúlyozott és rendes ember, nem hiszek abban, hogy lennének egyértelműen jó és rossz utak. Nekem egy kicsit csak az fura, hogy védekezve egy olyan vád ellen, ami nem is ért, egy csomó olyan dolgot sorolsz fel velük kapcsolatban, amit mechanikusan megteszel értük - nem azért, mert jó neked is, de még a közös öröm miatt se, hanem hogy úgy mondjam, az ő javukra... annyi az összes kritikám, ha lehet annak nevezni, hogy remélem, ezt sikerül majd titkolni előlük, mikor egy kicsit jobban eszmélnek, mert nagyon jó barátok elég keserű példáiból tudom, mennyire szar úgy felnőtté válni, hogy basszus, anyám mennyi áldozatot hozott, hogy nekem jó legyen. De persze az sem a legideálisabb, ahogy Anyu tette velem, lüke gyerekként együttélvezve minden pillanatát (és amit szerintem én meg fogok ismételni a sajátjaimmal), mert annak meg az lett az eredménye, hogy a nagy over-protective boldogságburokból akkor voltam kénytelen hirtelen felnőni, mikor ő egyszer csak itthagyott - és az igencsak nagy kibaszás még egy idősebb gyerekkel is.
Jah és a tieid különösen édesek, régebben láttam a fotókat is róluk, gyengéim a szőke kölkök, tényleg szívből irigykedtem volna rád, ha nem lett volna egy panasztenger minden róluk szóló meséd - annak árán nem szeretnék anya lenni, hogy ennyire megkeseredetté váljak, az az én érzésem szerint se nekik, se az apjuknak, se nekem nem lenne jó; és én egészen önző beleéléssel szeretek boldog lenni.
Ennek kapcsán még egy gondolat: tudom, hogy nem volt báli menet az életed, anno pont annak kapcsán keveredtem hozzád, hogy rákban halt meg az anyukád, és hiányzott neked, ahogy nekem is az enyém. Szimpatikus volt, hogy nyíltan beszélsz róla, kételkedsz a saját érzéseidben, és be mered vallani, hogy a gyász nem mindig egyértelműen csak fájdalom, van ott düh is, meg csalódottság is, meg ezer más érzés. De azóta kinőttem a végletekig rágódó drama-queen korszakomat, mindenhol (könyvben, filmben, emberben) untat a folyamatos szenvelgés - plusz gyerek-ügyben dühít is. És volt szerencsém megismerni egy csomó fasza embert, aki az enyémnél sokkal keményebb múlt ellenére is bátran harcol és csörtet előre... és igen, boldog, vagy legalábbis nagyon igyekszik észrevenni minden apró boldogságpillanatot. Hát nekik kívánok én többek között gyerekeket, mindjárt legalább kettőt-kettőt, hadd legyen alkalmuk megtapasztalni az általad beharangozott "poklot"... :)

Többnyire napsugaras poszt

Végre igazi tavasz van, hihetetlen, hogy mennyire befolyásolni tudja a lelkemet az, hogy nagysokára letehettem a téli kabátomat, és a hálóablakunk alatt virágzik az aranyeső, és nyitva lehet tartani a teraszajtót, és süt a nap. Ennek örömére ma engedélyeztem magamnak tíz deka fehér kenyeret, és megettem a macskák tejfölével jól. Az úgy van, hogy magunknak sovány tejfölt veszek, de a két bandita azt nem hajlandó megenni, fene az úri ízlésüket, úgyhogy ők a zsírosabbik típusúból kapnak, amit néha kívánósabb napjaimban egy-egy kicsit megdézsmálok; délután M.Apuka keszeget süt, na abból addig szándékozok enni, amíg rosszul nem leszek; mindezt úgy, hogy mostanság próbálom leadni az utóbbi hónapokban felszedett pár depressziókilót, ohwell...

Tegnap este, miközben M. elment a szokásos kéthetenkénti játékával megkeresni a kis plusz zsebpénzt, megnéztem ezt - hát nem lett kifejezetten jó kedvem tőle. Hiába voltak kizárólag csak pozitív élményeim ott, nem esett jól a déjà vu... a BMC várója, a műtő, a kórtermek, a teniszlabdává zsugorodott gyomor, ahogy az ember bemegy a rendelőbe megtudni, hogy épp mit produkált a teste.
<Spoiler alert!>
Tíz évvel ezelőtti a dokumentumfilm ugye, de nekem akkor is furcsa volt, hogy ezek az emberek mennyire naivak. Sokadik lombikkal próbálkozó nőnek például beültették az embriókat, és ő azonnal úgy kezdett viselkedni, mint egy kismama... nem arra gondolok, hogy nem ivott alkoholt és nem szedett gyógyszert (plusz ami mindent nemtesz az ember ilyenkor, hogy nehogy azon múljon), hanem annak hívta magát, és a tanítványainak elmesélte, hogy milyen neveket terveznek, stb. És lehet, hogy a filmesek instrukciója volt, de akkor is meglepett, hogy például egyikük sem tesztelt otthon, vonultak be félve-reménykedve a doki irodájába, mint egy ítélőszék elé, és várták a verdiktet... borzasztó volt nézni, úgy izgultam, mintha az én terhességemről lenne szó, és hát bőgtem is persze, nem is egyszer.
Aztán megdöbbentő volt mind a nők mind a pasik egymáshozállása; tudom, találkoztam már ilyenekkel a fórumos ismerősök körében is, de basszus, nekem egy normális, kölcsönös és igazi szeretetre alapuló kapcsolatban ez nem értelmezhető. Hogy egy nő azt mondja, adja csak be neki a szerencsétlen rettegő férj az injekciót, akkor is ha rosszul van a gondolattól is, meg menjen csak be vele a műtőbe, és nézze végig a punkciót, mert hadd szenvedjen ő is egy kicsit legalább. Vagy hogy egy pasi azt mondja, hogy vajon mit szólna a világ szája, ha meddősége miatt elhagyná a feleségét, biztos nem értenék meg az emberek, pedig ugye mennyire jogos lenne, hiszen nem tud neki szülni, vagy azt nyilatkozza, hogy ha netalántán vele van a baj, spermadonor szóba sem jöhet, mert ha neki nem lehet vérszerinti gyereke, akkor a párjának se legyen. WTF?!
És persze itt is benne volt, hogy mennyire nem lehet hátradőlni megnyugodva, mert nem minden a pozitív teszt, sőt a jó eredményű genetikai vizsgálatok sem, meg persze az sem, ha már három vagy tizenegy vagy huszonhét éves az ember gyereke, de itt ugye csak a szülés utánig szólt a mese - szóval ijesztő na, még jó, hogy a terheshormonok elfojtanak bennünk minden racionalitást, mert különben nagyhasú nők ezrei halnának bele az aggódásba nap mint nap.
<Spoiler alert!/>

Visszatérve a BMC-re: úgy tűnik, hogy a CD19 volt az ovulációm napja, vagyis a május 3-i időpont ciklus közepefelére fog esni, így csúszunk minimum még egy hónapot; most különösebben nem érdekel az időveszteség (ennyit tesz az ember hangulatával egy jó AMH szint, bármennyire is mondják kétes értékűnek a vizsgálatot), de az azért eszembe jutott, hogy jaj nehogy a szabadságolások miatt sorra se kerüljünk csak ősszel. Viszont most erősen foglalkoztat például a TSH értékem, mert egy barátnőmnek a Kaáliban az enyémnél alacsonyabbra már gyógyszert írt fel az orvos, és addig nem is lesz beavatkozás, amíg le nem megy neki egy körülire. Minden esetre jövő héten a 7DPO progeszteronnal együtt megnézetem ezt is mégegyszer, meg a prolaktint is, és ha tényleg rosszak, legalább a növényi alapú cuccokat elkezdem szedni majd rájuk.
Továbbá elkezdtem aggódni az átjárhatóságom miatt is, mert egy másik sorstársnak két elhalt spontán terhessége is volt (műszeres befejezésekkel, a legutóbbi másfél évvel ezelőtt), és most a HyCoSy szerint mégis mindkét oldalon el van záródva, szóval ki tudja nálam is mi történt, hiszen egyrészt a laparom lassan egy éves, másrészt közben a megszakító műtét is volt, és nehogy inszemezzünk tovább, miközben semmi értelme... Azon gondolkozom, hogy megemlítem ezt majd Szűcsnek, hátha ő is így gondolja, és ott a helyszínen meg is csinálják, vagy ha nem, akkor megkérem majd rá a saját dokimat... vacilláltam, hogy én is az ultrahangos változatot válasszam-e, mert az csak pénzbe kerül, de legalább nem fájdalmas, de most inkább a HSG felé hajlok, mert mégiscsak pontosabb.
De ennyi, esküszöm, semmi más agyalásom nincs babatémában, ilyen nyugodt az utóbbi másfél évben csak addig voltam, amíg a kislányunk itt volt bennem... valahogy érzem, hogy minden rendben lesz, és addig is (meg azután is persze) lehet élni kiegyensúlyozottan, boldogan, jól.

Még két jófajta apróság. Elkezdtem egyeztetni a tetoválós csajjal, és megyünk majd hozzá magunkra varratni a drága BabaPéter nevét, csak előbb megrajzolja nekem a másik mintámat is, hogy egyúttal az is elkészüljön. Valamint még pontosan egy hónapot kell várni, és ha minden jól megy, személyesen is megismerem a lányokat... nem is annyira kíváncsi vagyok, mert meglepődni szerintem senkin sem fogok, de olyan jó lesz a FaceBook-os csevegést átvinni egy végre igazából is összeölelkezős helyre. Jaj, alig várom mindkettőt!

Poszt-szexuális szex-poszt (NC-17*)

Nem, nem erőszakoskodunk, nem drogozunk, nem aberrált-viselkedünk, még csak explicit erotikus tartalmat sem szándékozok megosztani, az érdekes kulcsszavakkal (Don't ask!) idetévedők óriási szomorúságára. De a rating dolog komoly, kis módosítással: tényleg ne olvassa el az, aki csak azért szexel, mert a szex isteni jó dolog, egyszerre felpörget és ellazít, finom endorfinokat termel, és mmm, isteni jó dolog - az ilyen szerencséseknek idejük lesz később szembesülni azzal, hogy a kettőnél több tagú család nem ám úgy lesz, hogy a férfi csak úgy random belerakja a gumitlan micsodáját a gyógyszerezetlen nő micsodájába, and nine months later out pops the result. Persze van olyan, akinek ez pont ennyire egyszerű, de az meg szintén ne olvasson, hanem menjen szexelni, és jöjjön össze neki egy darab de-hát-nem-is-középidős dugásból a harmadik gyerek is, és ha nem akar többet, akkor adja örökbe olyasfajtáknak mint mi, vagy védekezzen rendesen... whatever. Amikor posztkoitális félgyertya állásban ágaskodok, segg alatt párnákkal, lábakkal a falon, ahelyett hogy Vivien Scarlett O'Hara Leigh stílusban nyújtózkodnék pajkos mosollyal a képemen, hajlamos vagyok irigykutya lenni.

Szóval tudom, hogy kényes téma, de őszintén érdekelne, hogy más ezt hogy oldja meg. Nem feltétlenül teljesítményileg, azt már írtam máskor is, hogy nálunk hál'Istennek ezzel semmilyen gond nem volt soha, M. egy megbízható tenyészbikát** is megszégyenítő pontossággal hozza a kötelező köröket. Belegondolni sem akarok, hogy milyen lenne hónapról hónapra mindennek tetejében küszködni azzal is, hogy hiába minden lelkesedés és igyekezet, a berendezés kritikus pillanatokban bizonytalanul működik; pedig amint megtudtam (szegény férjek, ha sejtenék, hogy miket el nem árul róluk a kétségbeesetten megoldásokat kereső fehérnép), sajnos ez is elég gyakori.
És mivel nincs miről, ezügyben nem is nyilatkoznék okosakat, de ha valakit érdekel, a következő a meglehetősen elcsépelt véleményem: próbálj belegondolni abba, hogy attól még, hogy szülők szeretnénk lenni, mi még mindig azok a nők vagyunk, akikbe beleszerettek, akikhez vonzódtak, akiket szívesen megpróbálnának hagyományos módon megtermékenyíteni, még akkor is, ha nulla esély van a sikerre. Én a legelején egyszer megpróbáltam elmagyarázni M.-nek a kulisszatitkokat (mentségemre szóljon, hogy az ő kifejezett kérésére), és azt még becsülettel vizualizálni próbálta, hogy mitől reped a micsoda, és honnan szabadul ki, és mi történik a vándorútján, de mikor oda értem, hogy mit is vizsgál az ember lánya, amiből ez kiderül, akkor megtört, és bevallotta, hogy ezt talán ennyire részletekbe menően mégsem akarja tudni, és ebben maradtunk.
Tőlem a másik véglet is idegen: csomóan azt tanácsolgatják egymásnak potencia-gondok elkerülése végett, hogy ne mondják el a pasinak, hogy mi esedékes épp, libbenjenek elő harisnyatartós nővérkeruhában a fürdőből, vagy hajolgassanak csipketangában szöszöket szedegetni a szőnyegről, mindezt miközben tiszta véletlenül mécsesek égnek az éjjeliszekrényen, és andalító romantikus zene szól halkan... Most azon túl, hogy az én pasimnak erről valószínűleg a nyolcvanas évekbeli videókazettákon hangalámondott német softporn jutna eszébe, és rögvest vastag bajuszot növesztene kantáros bőrnadrággal vihogásba fúlna a gyerekprojekt, komolyan van olyan ember, akinek egy hasonló jelenetet egynél többször be lehet adni...? Mármint azokra értem, akikkel azért tisztességesen meg lett beszélve, neadjisten közösen el lett döntve, hogy gyerekre vágyás van... Mert az oké, hogy kell a játék, és hát ha épp peteérés idején jut hozzá az ember, akkor ám legyen, de engem őszintén szólva eléggé lelohasztana az arra való egyértelmű utalás, hogy állítsuk-fel nap van, és mindennél jobban frusztrálna, hogy havi rendszerességgel ilyen ócska trükkökkel kell operálnia az asszonynak.
De lehet, hogy maradi vagyok és fantáziátlan, és M. egy csillapíthatatlan étvágyú vadállat, mindenki más meg így csinálja - akkor bocsánat, és már csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy könyörgök, ne szólítsátok úton-útfélen Apának azt a szerencsétlen pasit, lehetőleg még akkor se ha már az, akkor meg főleg ne, ha csak szeretnétek azzá tenni! Nem létezik valami szakember, aki megerősítené, hogy ez beteges...?!
Nah tessék, végül mégis nyilatkoztam.

Visszatérve a lelkizős részhez, én igencsak megdöbbentem az elmúlt pár hétben azon, hogy basszus, milyen jó dolog számolás és számítás nélkül csak úgy szexelni, gondtalanul bele a világba, nem törődve azzal, hogy mit milyen módon juttatunk hova - nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen. Mert hát mi tagadás, már több mint egy éve eléggé órarendszerű az egész. Különösen stimulálatlan hónapokban rossz, mert az én maratonjaimmal elég nehéz kitalálni, hogy mikor aktuális épp, szóval néha két hétnél is hosszabb ideig muszáj a szigorú minden második napot tartani; gyakrabban sem merjük, hogy biztos megfelelő létszámú legyen a sereg, és ritkábban sem, hogy nehogy pont az egyetlen fontos napra ne jusson túlélő. És ilyenkor nem csak időzítés szempontjából lőttek a spontaneitásnak, arra is figyelni kell ugye, hogy mindenképpen... khm... a stratégiai célpontra törő támadással nyissuk a szessönt, nehogy kárba vésszen a muníció egy része... sajnos értitek.
A múlt ciklusban fertőzésveszély miatt tiltott volt a hagyományos együttlét, ebben meg valahogy nem foglalkoztat - igazából teljesen esélytelennek ítélem azt, hogy még egyszer bejöjjön az elsőrepróba szerencse dolog, így nem stresszelek például a mérésen sem, hétvégén lelkismeretfurdalás nélkül átalszom a reggelt, amit régen elképzelhetetlennek tartottam (tavaly teherbeesésig, tehát közel egy év alatt, konkrétan egy darab napom volt adattalan). De lassan visszaállunk a programozott gyártásra, mert lehet hogy a hőmérőzést sikerült kevésbé kényszeresre venni, de abba nem tudnék belenyugodni, hogy most egy ideig csak let things happen, ahhoz túl öreg vagyok már, hogy tettek nélkül felelőtlenül várjak bármennyit is. És az jutott eszembe, hogy jó volna, ha alkalomadtán sokan leírnátok (névtelen kommentbe vagy saját blogra), hogy ti hogy is birkózt(at)ok meg ezekkel, hátha felbukkan valami tanulságos tegnapelőttimhez hasonló reveláció, mikor talán évek óta először volt olyan, hogy éjjel felébredtünk szó szerint órákon át csókolózni... hát az valami mennyei dolog tud lenni, főleg ha a másik fél a világ legeslegjobb csókere (nem vagyok elfogult, tényleg az!) - esküszöm, hogy mintha még James Horner is felcsendült volna a háttérben néha. És az is eszembe jutott, hogy ha öt éven belül sikerülne két vérszerinti és mondjuk egy örökbegyerek, akkor mi annyit de annyit szexelnénk pótlólag just for fun, mindenhol és mindenkor, teljesen kiszámíthatatlanul, hogy indíthatnék egy tényleg NC-17 besorolású naplót horny negyvenesek kategóriában, hátha leverném a gasztrókat a blogversenyen.


* Vagy inkább NC-27, esetleg NC-35 - legalábbis ami a mi párosunkat illeti, nagyjából addig tartott a rózsaszínű tévhit, miszerint a szex az csak móka és kacagás.
** Sorry babe, I do mean award-winning! :)

Bitter-sweet

Volt ennek a virtuális univerzumnak egy napos sarka, ahova a januári veszteség után eljárogattam töltődni; azzal, hogy igenis, vannak csodák, még nagyobbak is, mint ami velem történt tavaly ősszel. Azt eddig is tudtam, hogy van olyan, hogy valaki az orvosi lehetetlennel szemben is győzedelmeskedik, mert van belőle egy élő példám otthon, de jó volt látni, hogy teherbeesésileg is megvalósítható az, amit a józan ész nem tartana túl valószínűnek. Aztán tegnap este romokban találtam a fészket...
Lejátszódott bennem, hogy nekem milyen volt, megszakadt a szívem arra gondolva, hogy mit érezhet Heni épp, de még sírni sem tudtam igazából, csak sokkolva, tompán-bambán, értetlenül ültem, és pörögtek bennem a miértek. Nem filozofálva vagy elemezgetve, mert minden létező válasz felfoghatatlan, inkább csak úgy költői kérdésileg, hogy most komolyan nem elég a sok havi rendszeres csalódás és szenvedés, valóban szükség van a megkoronázásra is, amikor már majdnem elhiszi az ember, hogy talán elérhető az a sokáig vágyott cél...?!

Egy dolgot másképp gondolok már mint hónapokkal ezelőtt, azt biztos. Most hogy körülöttem többen várnak türelmetlenül egy még sosem látott jó hírre, hirtelen tisztán látom azt, amin régen csak tünődtem, és az akkori tudásommal téves következtetésre jutottam. Furcsán hangozhat most, hogy épp csak tápászkodom a saját fájdalmam után, és kétségbeesetten próbálom megemészteni a másét is, de úgy érzem, hogy mi szerencsések vagyunk: ha az ember élete egy bizonytalan, semmit sem garantáló kegyetlen waiting-game, egy csoda akkor is csoda, ha csak egy napig, egy hétig, egy hónapig tart - üzemanyagot ad egy újabb távhoz, reményt, hogy megtörténhet újra, és az önmagában egy újabb csoda, mert így hirtelen kiüresedve másunk sincs, csak a remény.
Ma is ölel a természet, ahogy azon az éjszakán, amikor nekem kellett búcsúzni a kisbabámtól és az álmoktól, amiket ajándékba kaptam vele; akkor téli hótakaró igyekezett befedni a fájdalmat, most a tavaszi nap ragyogása rejti el. És miközben gondolatban egy korházi ágy szélén ücsörgök megint, és félig magamat félig őt vigasztalva megszorítom a kezét, próbálok, nagyon próbálok a jövőbe nézni, úgy, ahogy emberfeletti erővel ő is teszi már most.

Itthon

Tegnap este saját felelősségre hazajöttem; ma reggelig kellett volna bentmaradni, de nem fájt semmim, és nem voltam még csak gyenge sem, így a dokim is azt mondta, hogy ha szeretnék, menjek nyugodtan, jót tesz majd. A testemen ma már semmi nyoma az egésznek, délutánra három cseppnyi barnás vér a betéten csupán... a melleim nagyok, nehezek, és fájdogálnak tovább, mintha nem vettek volna tudomást róla, hogy bármi történt. A lelkemben soha semmi sem lesz többé ugyanolyan.
Ma jöttünk az utcán, és mintha más lenne a világ, minden benne... a tél, a színek, az épületek, az emberek, a körúti kebabosnál ebédelőktől, a buszmegállóban álló tiniken át, a kutyát sétáltató szomszéd nénikéig. És érdekes és meglepő, hogy nem rossz-más, nem szomorú-más, nem is kopott-más már - épp ellenkezőleg, tele van élettel, és szeretettel, és potenciális csodákkal. Bárhová nézünk, bármit teszünk, az első gondolatunk mindig az, hogy de hát nekünk van egy kislányunk! Aki minden esély ellenére eljött hozzánk, és itt volt velünk, és csinált millió apró varázslatot, és... bármi történik, itt is marad velünk most már mindigre.
Biztos úgy tűnik, mint egy szenvedéstől őrült majdnem-anya abszurd lázálma, aki jól megkognitív-disszonancia-redukálja a szörnyű valóságot, de mindketten érezzük minden pillanatban, és nem, nem két szenvedéstől őrült majdnem-szülő abszurd lázálma ez, akik jól megkognitív-disszonancia-redukálják a szörnyű valóságot. Ajándék a kislányunktól, az utolsó, a legnagyobb, olyan, amire nem is számítottunk. Minden rendben lesz. Nem úgy, ahogy elképzeltük, ahogy megálmodtuk, ahogy vártuk és vágytuk, de végül minden a helyére kerül, és azt neki köszönhetjük.

Most alvóhelyet készítek a kislányunknak épp, az egyetlen fajta bölcsőt, amit adhatok neki. Nem koporsó, szeretdoboz - egy kisebb példánya nálunk is marad majd, azzal a néhány kézzelfogható emlékkel, amik fizikailag itt maradtak utána. A nagyobbik meg egy szép, vidám, neki gyűjtött tárgyakkal kibélelt földi lak lesz, amiben hatalmas fák mellett és gyönyörű virágok alatt pihenhet egy titkos kertben, közel hozzánk.

Majd idővel mesélek több konkrétumot is, fontos tudnivalókat és hasznos részleteket, és azt, hogy az egy nagy és szinte hihetetlen csodán kívül, mi volt az a sok apróság, ami lépésről lépésre erőt adott túlélni. Nem lesz könnyű visszamenni az elmúlt napokba, de szeretnék, mert hátha valakinek segít, ha egyszer hasonló helyzetben idetéved, ahogy nekem, nekünk is rengeteget segített például ez a vallomás.

Végül, de nem utolsó sorban: lányok, köszönöm!
Nem tudom szavakba önteni, és teljes szívemből kívánom, hogy ti se tudjátok meg soha, hogy mennyit adtatok nekem. Igen, éreztem, hogy velem vagytok, éreztem minden rámgondolást, pár másodpercnyi kapaszkodót adott minden egyes üzenet, bármilyen formában is jött - és pár másodperc végtelen hosszú idő annak, aki fuldoklik épp.
Legyen ez egy babaesős év, életem legboldogabb napjának novemberi évfordulójára szüljetek nekem ajándékba sok-sok egészséges kisbabát!

Üzenet a pokolból

Nem tudtam, mikor lesz elég erőm megtenni ezt, aztán ma reggel kaptam a Ciklustól egy emlékeztetőt, hogy beléptem a tizenharmadik hétbe...

Tegnap ilyenkor még felhőkről lógattam a lábam, és a nap beragyogta a világot, most köd van, és sötét, és hideg, minden fakó és kong az ürességtől.

Tegnap délután, és tegnap éjjel piszkozatba raktam két posztot. Várni akartam a nyilvánossággal, amíg hazajön M., és beszélni tudunk. 

Hazajött, beszéltünk. Sírtunk reggelig, most, amikor épp összegyűl elég könny, sírunk tovább. 

Én vagyok a világon a legszerencsésebb ember, hogy ő van nekem, és most nincs annál fontosabb, mint hogy mindenével itt van mellettem, és időnként egyetlen szó nélkül megszorítja a kezem.

Lenne egy kérésem mindenkihez, aki olvas. 

Kommentekbe, üzenetekbe, e-mailekbe zárt virtuális öleléseknek, vagy bárminek, ami eszetekbe jut, még akkor is ha épp nem vigasz, örülök, jól esik - de kérlek ne hívjatok, nem tudok, és nem akarok most erről előben beszélni.

Azokat, akikkel álneves fórumon és/vagy titkos FaceBook csoportban is kapcsolatban állok, arra kérem, ha valahogy segíteni akarnak, akkor tegyék úgy, hogy elmondják ezt helyettem a többi tagnak, mert ahhoz én most kevés vagyok, viszont annyian és annyit drukkoltak értünk, hogy joguk van tudni.

És nem, nem fáj, ha az ott kialakult beszélgetésekben, vagy saját blogjaitokon, vagy bárhol erről is szó lesz, akár nekem nem tetsző módon is, ha bárkinek bármilyen kérdése van, szívesen válaszolok - ez most a valóságom, nem segítene, ha a homokba dugnám a fejem előle.

Ígérem, már teljesen önző okokból is jönni fogok mesélni, különben megőrülnék.
Köszönlek titeket, ti is safety line vagytok.