Öt éve...

Laure-Anne Bosselaar: Stillbirth

On a platform, I heard someone call out your name:
No, Laetitia, no.
It wasn’t my train—the doors were closing,
but I rushed in, searching for your face.

But no Laetitia. No.
No one in that car could have been you,
but I rushed in, searching for your face:
no longer an infant. A woman now, blond, thirty-two.

No one in that car could have been you.
Laetitia-Marie was the name I had chosen.
No longer an infant. A woman now, blond, thirty-two:
I sometimes go months without remembering you.

Laetitia-Marie was the name I had chosen:
I was told not to look. Not to get attached—
I sometimes go months without remembering you.
Some griefs bless us that way, not asking much space.

I was told not to look. Not to get attached.
It wasn’t my train—the doors were closing.
Some griefs bless us that way, not asking much space.
On a platform, I heard someone calling your name.

További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...

Születésnapodra

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

Anyu, anyu! Anyu! -
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Két éve...

Látogatás

Az utolsó otthoni napon, mint annyiszor azelőtt és azóta, kimentünk az erdőszéli telkünkre, ahova akkor még egy éve se volt, hogy Kissmalacz színes virágmezős dobozát eltemettük. Lassan felbattyogtam hozzá a domboldalra, hasamban a testvérével, az ajándékkal, akit maga helyett küldött. Sokáig álltam a bükkfák alatt, belélegeztem a hideg, tiszta decemberi levegőt, és beszélgettem vele egy kicsit.
Nem sírtam, nem voltam szomorú, csak nagyon-nagyon hálás - neki, Istennek, a sorsnak, a mindenségnek… és nem voltam üres se, de a hiányát éreztem akkor is, ahogy mindig is fogom, amíg csak élek.

Csodahelyünk

Predestination

Ez a szülészet, ahol egy éven belül kétszer feküdtem: agóniában és extázisban.

Kereken huszonhárom hónappal ezelőtt a kislányunktól készültem épp elbúcsúzni itt. Este volt, akár a képen, a folyosó néptelen, valamivel éjfél előtt hazament az aznap elvetélt és megműtött szobatárs, és én egyedül maradtam a kórteremben. Elsétáltam zuhanyozni, nagyon sokáig folyattam magamra a forró vizet, a fürdő faltól-falig tükrei bepárásodtak - és én örültem neki, mert nem láttam bennük a hasamat, ami egy héttel azelőtt még lapos volt, de akkorra valahogy igazi terhespocakká kezdte hízni magát. Utána visszamentem a szobába, a sötétben ültem az ablaknál, előttem hatalmas hópelyheket festettek rózsaszínű fénybe az utcai lámpák, a nagy csendbe csak csecsemősírás hasított bele néha - és én örültem neki, mert az élet ígéretét jelentette, a célt, a jövőt.
Hajnalig beszélgettünk, Kissmalacz és én. Ezredszerre is bocsánatot kértem tőle, amiért elengedjük, ezredszerre is elmondtam neki, hogy mennyire szeretjük, ezredszerre is megköszöntem, hogy a világ legboldogabb embereivé tett minket... és most már bárhogy alakulna a sorsunk, örökre szülőkké is.

Kereken tizenkét hónappal ezelőtt a kisfiunkkal készültem épp találkozni itt. A csodával, aki nem létezhetett volna, ha előtte nem áldozunk fel egy hasonlóan drága kincset. Elsétáltam zuhanyozni, és miután levetkőztem, a fürdő faltól-falig tükreiben lefotóztam a hatalmas hasamat… és rajta a még huszonéves koromban odavarratott szöveget, amely talán soha nem volt és soha nem is lesz aktuálisabb.

White brick road

Boldog szomorú

Biztos furcsa, hogy pont én semmit sem reagáltam arra, ami Henivel történik. Nem is szándékoztam itt a blogon, mert mit…? Borzalmasan igazságtalan és pokolian fájdalmas - hogy ezek mennyire elcsépelt, üres szavak! És mégsem jutott eszembe semmi más, még így sem, hogy voltam már a helyében, mert ez tényleg pont ennyi: igazságtalanság, borzalom, fájdalom, pokol.
Aztán ma elmentünk hármasban kiélvezni az utolsó indiánnyaras napot, mert elvileg holnaptól jön az esős idő. Ültünk egy park füvén, ahogy annyiszor az elmúlt hetekben, és mást sem csináltunk, csak bámultuk Kissmajmot, ahogy felfedezi a világot. Ahogy lelkes lihegéssel villámgyorsan mászni kezd egy kiszemelt fadarab felé, és ahogy három különböző dolog is eltereli a figyelmét azon a pár méteres távon: megtorpan, ha megzörren egy száraz levél, mert tüzetesen szemügyre kell venni, és az apró öklében magával vinni, felnéz, ha emberek sétálnak el a közelben, mert feltétlenül követni kell őket, amíg el nem haladnak, forgatja az okos fejét, ha szólunk neki, hogy autó közeledik, mert azt is muszáj tanulmányozni. Mindenre figyel, mindent megvizsgál, mindenhol gyakorolja új tudományait, a felállást, a lépegetést, és az akadályokon átcsörtetést, és szinte látszik a firtató tekintetén, ahogy beissza az információkat, és rendszerezi őket az agyában: mi történik a tárgyakkal, ha eltűnnek a szeme elől, miért ismételgetjük ugyanazokat a hangokat, amikor egy adott dolgot mutogatunk neki, hogyan kell mozdulni, hogy magabiztosabb legyen az egyensúlya. Hazaúton az autóban a tervezett-remélt testvére kapcsán neveket sorolgattunk fel, és ez valamiért annyira tetszett neki, hogy végül vérszemet kaptunk, és egyre pörgősebben sorolgattunk Arisztotelészeket és Mordechájokat és Töhötömöket - ő meg csak nevetett, nevetett hangosan gurgulázva… Ez a nap maga volt a boldogság.
És akkor miközben M. bement etetni-altatni, én beléptem a Csibecsoportba, és megint szembesültem azzal, hogy Heni terhességét holnap befejezik. Azt nem mondom, hogy Kissmalacz jutott eszembe erről, mert Kissmalacz eleve mindig eszemben van, és az utóbbi hetekben valahogy egyre inkább; nem tudom miért, valószínűleg ahhoz van köze, hogy Kissmajom ilyen rohamosan fejlődik, és naponta ezerszer muszáj rácsodálkoznunk, hogy mennyire jófej, okos, ügyes, szép… tökéletes. Ilyenkor egy másodpercre mindig az ugrik be, hogy lehetnének ketten, lehetne még egy ilyen csodánk - aztán a második pillanatban már az agyam átveszi a szót a szívemtől, és rájövök, hogy nem, nem lehetne: a kislányunk nem volt egészséges, és ha nem lett volna elég erőnk elengedni őt, a kisfiunk nem létezne. Ők csak ilyen módon válhattak testvérekké, hogy az egyikük biztonságos fészket rakott, aztán angyalszárnyon tovaszállt, hogy a másik lehessen benne a madárka. Több helyen olvastam régen, hogy egy születés előtt elveszített baba által hagyott seb csak akkor tud igazán begyógyulni, ha a kiírt szülési dátum idején már ott lapul a helyén egy újabb kis élet; meggyőződéssel állítom, hogy akkor sem, számomra legalábbis soha - de most már nagyjából sejtem, hogy mire utal a mondás, és annyira de annyira hálás vagyok, hogy a mi veszteségünk végül így alakult...

Elég betegesen hangzik ebben a kontextusban, pedig jobb híján az irigylésreméltó a legtalálóbb szó Heni kapcsán, amiért ennyire higgadtan és józanul tud keresztülmenni ezen a szörnyűségen, amiért szinte változatlanul bírja folytatni a mindennapjait, és saját bevallása szerint tudja úgy kezelni a helyzetet, mintha negatív teszt vagy missed ab lenne. Én azokban a napokban gondolni sem tudtam főzésre, vásárlásra, munkára, és ha akár pár órát is M. nélkül kellett töltenem, valósággal szeparációs szorongtam végig; és számomra végig annyira reális volt a terhesség, hogy egy percig sem tudtam másképp tekinteni rá, mint egy kisbaba előzményére. Engem még most is teljesen felkavar az élmény emléke, pedig ez most egy olyan sorstárs-eset, ami, bár kétségem sosem volt, de még jobban megerősített benne, hogy jól döntöttünk, helyes volt nem megvárni, amíg a mi babánkon is megjelennek a betegség egyértelmű jelei.
Én közvetlenül hétvége előtt tudtam meg anno a CVS eredményét, így már csak hétfőn lehetett genetikai konzultációra menni, és amikor rögtön utána felhívtam, a dokim már másnap befektetett, hogy szerdán reggel én lehessek az első a műtőben. Szóval gyorsabb volt valamivel, mint Heninél, de még így is ott volt néhány végtelenül hosszúnak ígérkező nap: mikor pénteken délután szédelegve próbáltam információk után kutakodni a neten, és egyedül feldolgozni az első sokkot (M. épp baráti buliban volt, és nem akartam az ő estéjét is tönkretenni a hírrel, így csak éjjel mondtam el neki, amikor hazajött), szinte dühös voltam, hogy miért nem lehet azonnal cselekedni, valaki üssön ki, és vessen rögtön véget ennek a rémálomnak, mi az, hogy még napokig várnom kell, tudva és érezve, hogy egyre tovább nő bennem a sosem-vehetem-karomba gyerekem?! Mire sor került a műtétre, már tudtam, és mai napig is úgy érzem, hogy szerencsés voltam, amiért megadatott az a pár nap. Nem csak azért, mert így Kissmalacz rajtunk kívül mással is csodát tehetett, hanem azért is, mert így volt időnk egymással, ezerszer átbeszélni és feldolgozni, és a kislányunkkal, ezerszer elbúcsúzni és elengedni. Még annak a legutolsó ultrahangnak is annyira örülök… igen, szívtépővé tette az altatás előtti pillanatokat, rettenetes volt úgy feküdni az asztalon, hogy szinte láttam magam előtt a tenyerem alatt mozgolódó pici lényt, akinek azokon az utolsó simogatásokon kívül semmit sem adhattam - de nem bántam meg, ahogy nem bántam meg azt sem, hogy eltemettük őt a telkünkre, és ezáltal kitörölhetetlenül részévé vált a jövőnknek is.
Itt nincs helyes vagy helytelen, csak túlélni akarás van. Nem jobb vagy rosszabb, nem erősebb vagy gyengébb, nem nehezebb vagy könnyebb, nem bátrabb vagy gyávább, amit Heni tesz, csak más - van, akinek úgy egyszerűbb gyászolni, hogy távolságot tart, van akinek úgy, hogy a szenvedés legaljáig merül, és onnan rugaszkodik el a felszínre jutáshoz. Hogy a záróakkordba is közhely kerüljön: igazából mindegy, hogy ki milyen úton megy, a vége a fontos. És én nagyon-nagyon kívánok nekik is egy olyan folytatást, amilyen a miénk lett.

Napsugár

Ma másról akartam írni, van egy majdnemkész bejegyzésem az utóbbi hetek-napok fejlődéséről, azt terveztem, hogy ebéd után hazajövünk M. szüleitől, és befejezem jól. Aztán másképp alakult. Kissmajom már nagyon fáradt volt útközben, és mivel autózva szeret és tud a legjobban aludni, és mi is menet közben beszélgetünk a legjobbakat, elindultunk, bele a nagyvilágba. Igazi nyári vasárnap délután, nagyon fülledt, meleg levegővel, de elbújt nappal, a menetszél befújt a kinyitott ablakainkon, mi meg friss hűvösre vágyva kanyarogtunk a budai hegyek keskeny utcáin, virágos kertek és hatalmas fák alatt, és halkan értekeztünk mindenfélékről. Ilyenkor, anélkül, hogy bármit is megbeszélnénk előre, valahogy mindig eljutunk a BMC környékére is - akár a Rózsák tere vagy a telkünk, az a hely is egy emlékdarab, ami Kissmalaczhoz köt, így időnként meg-meglátogatjuk egy elsuhanós pillanatra, mert miközben csordultig van a szívünk boldogsággal attól, akink van és lesz, ami túlfolyik és kicseppen, az a legtisztább hála annak, akink mindig lesz, de csak volt.

Aztán mentünk tovább, megint céltalanul bámészkodva, és egy sarok után egyszercsak felbukkant egy kereszteződés, ami mellett egy hajléktalan néni kéregetett. Ápolt volt és visszafogott, igazából csak álldogált nyugodtan, mint aki valakire vár, nem közelített tolakodóan senkihez; öregedő, fogatlan, ráncos, de szinte kortalan arca volt, lehetett ötven, de akár hetven is. Kedvesen nézett ránk már fékezéskor, még mielőtt M. pénz után nyúlt volna, majd odalépett, elvette az átadott aprót, és beleskelődött a gyerekülésben fekvő, kócos hajjal, kipirult arccal alvó babára.
- Hadd nézzem ezt a gyönyörűséget! - mondta, és előbb a szép szomorú szemei húzodtak mosolyra, aztán az egész arca felderült. Egy kicsit csendben maradt, majd elgondolkozva megrázta a fejét: - Jaj, drága kicsi napsugár, erősen vigyázzanak rá… és neveljék nagyon-nagyon nagy szeretetben...
A lámpa zöld lett, a forgalom indult, indultunk mi is, már csak egy elhabogott köszönjükre és egy gyors visszamosolyra futotta. Pedig legszívesebben kiszálltam volna, és addig öleltem volna, amíg meg nem érzi, hogy értem ám, pontosan és tisztán, hogy mire gondol. Utánanéztem, ahogy távolodtunk, majd mikor könnyes szemekkel újra előrefordultam, M. könnyes szemeivel találkoztam a visszapillantó tükörben, és szavak nélkül is tudtam, hogy mit akar mondani.
Hogy szeretni fogjuk ezt a kisfiút, pont úgy, ahogy a néni kívánja neki, ahogy talán magának is vágyta volna. Bár már nem sok hely van azon a végtelenen túl, amennyire máris, de ígérjük, hogy megpróbáljuk - ha mélyebben nem is lehetséges, akkor jobban, ügyesebben, megértőbben, türelmesebben, együttérzőbben, támogatóbban; egész életünkben, és még azon is túl.
Aranyos napsugár-néni. Édes napsugár-kisfiunk.

Végjáték

Hát ez is bekövetkezett - az utolsó száz méter. Sokszor eszembe jut, de általában erősen próbálok nem belegondolni, mert a sírás környékez, és annyira de annyira irigylem azokat a nőket, akiknek minden erőfeszítés nélkül megy ez, mint a karikacsapás. Persze tudom, hogy hülyeség, van egy csodálatos, boldog, kiegyensúlyozott, testben és lélekben makkegészséges drága kisfiam, mi kell ennél több…? Bűntudatom van, hogy hálátlan vagyok, és mégis… mégis fáj, bárhogy logikázok.

Nem tudom, mennyi tejem van még, a kölcsönmérleget olyan két hete visszavittük, nem akartam tovább stresszelni magam vele. Azt látom, hogy van valamennyi, mert akár egy órával a teljes kiürítés után is vadul dőlni kezd, ha megnyomkodom - de sokkal gyorsabban szelidül ez a folyás vékonyka sugárrá, mint régebben: máskor akár háromnegyed órán át is fejhettem, amíg már nem jött semmi, most a csúcsidőkben elért rekord 180 milli kevesebb mint felére csökkent, és már csak akkor feszül a mellem, ha hat-nyolc órája nem fejtem ki. Ennyit persze csak extrém esetben szoktam várni, amúgy olyan kétóránként megkínálom a Kissmajmot, aki boldogan el is fogadja, és szívja is lelkesen, amíg a nagyja ki nem jön; utána már csak néz a gyönyörű szemeivel, és édesen mosolyog, én meg kifejem a maradékot, ami már sosem több 30-40 millinél.
A szaporítófejést már hetek óta abbahagytam, mert ínhüvelygyulladásom lett, és van azóta is. A kezeim annyira erőtlenek, hogy sokszor képtelen vagyok levenni a cumisüveg kupakját, és főleg éjszaka pár órás pihentetés után, annyira elgémberednek és sajognak, hogy csak sziszegve bírom kiemelni a babát a kiságyból. Egy kísérlet erejéig visszatértem a gépes próbálkozáshoz, de nevetségesen kevés eredménnyel, úgyhogy a körülményekhez képest a legkisebb rosszat választottam: hogy ne menjenek teljesen tönkre a kezeim, ami a tej azonnali eltűnéséhez vezetett volna, többet nem kínoztam magam a 7-7/5-5/3-3/1-1 verzióval, de azért a szoptatás után bentmaradt adagokat mindig kisajtoltam. Így húztam el mostanig azt, hogy a napközbeni cicizések mellett fejésből mindig összejött egy teljes adag, amit vacsoraként megkaphatott Kissmajom, de tegnap óta már ez sincs. Éjszakára még úgy tűnik, hogy elég neki, amit termelek, sőt meg vagyok győződve hogy a két ébredéskori akciója (éjfél és hajnali négy körül) már csak komfortszopizás, és simán kibírná reggelig nélkülük - de titokban imádkozom, hogy ez minél később történjen meg.
A melleimre rossz ránézni, olyanok, mint a cipőtalp, ki vannak pirosodva és érdesek a sok húzkodástól és nyomkorászástól és szorongatástól, és a balban továbbra is ott van a csomó, bár határozottan kisebb már; ezek mondjuk annyira nem érdekelnek, ha menne a fejés, még pár hónapig szívesen csinálnám minden ellenére, de ugye nem rajtam múlik. Ha majd teljesen elapad a tej (olyan nehezemre esik leírni még a szót is, hogy mindjárt bőgök), akkor elkezdem kenegetni valami puhító olajjal, hogy rendbejöjjenek, és vissza fogok menni megultrahangoztatni is, de addig nincs értelme, mert a laktáció miatt úgysem lehet normálisan diagnosztizálni.

Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy miket rontottam el, miket csinálnék másképp, és fogok is, a következő alkalommal. Már a legelején alternatív (fecskendő, pipetta, Medela Calma) pótlást kellett volna alkalmazni, amikor kiderült, hogy nem működik az itatás, de Kissmajom hetekig annyira ügyesen váltogatta a mell-cumi technikát, hogy meg voltunk győződve, hogy később nem alakulhat már ki zavar. Fokozatosan csökkentgetni kellett volna a tápszer mennyiséget, akkor is, ha a tejem nem szaporodott megfelelő mértékben, de egyszerűen nem volt szívünk éheztetni egy percig se, és akkoriban nem is nagyon lehetett volna: Kissmajomnál nem működött a gyakrabban mellre tennis középút, ha nem volt teljesen tele a pocakja rögtön keserves sírásba kezdett. Végig szaporítófejnem kellett volna, kitartóan, éjjel is - erre mondjuk nem tudok értelmes megoldást még mindig, mert Kissmajom az elején legkésőbb háromóránként szopizott, és ha fejtem volna, akkor ő mindig félig üres mellre került volna vissza, és sosem lakott volna jól, továbbá annak sem látom értelmét, hogy kifejni és azután más úton odaadni, mikor a legtökéletesebb megoldás mindkét fél számára a szoptatás. Többet kellett volna innom, még több tejszaporító mindenfélét kipróbálnom, fejen állva énekelgetnem a tehénhimnuszt… nem tudom. Minden esetre nagyon furdal a lelkiismeret, hogy nem tettem emberfeletti erőfeszítéseket, főleg így, hogy gondok vannak a székrekedéssel - Kissmajom minden egyes hiábavaló erőlködésénél és minden egyes szélcsövezésnél óhatatlanul eszembe jut, hogy ha képes lettem volna kizárólag anyatejjel táplálni, akkor most erre nem lenne semmi szükség.
Ami miatt még frusztrálóbb az egész az az, hogy az utóbbi időben volt ugye egy csomó kajagond, amikor Kissmajom nehezen fogadta el a cumit, cicizni viszont elég gyakran akart. Igazából még most is sokkal kevesebbet eszik, mint régen, szinte sosem kér 120 millinél többet egy étkezésre, és már várni is megtanult, nem ordít, ha nem kap azonnal jóllakásnyi adagot. De mostanra már minden elromlott, azt ugyanis, hogy meddig van kedve próbálkozni, nem tudjuk visszacsinálni; tehát hiába lett volna meg az a 120 milli a két mellben még akár egy héttel ezelőtt is, neki már nagyon nem volt türelme kiszívni utolsó cseppig. És őszintén szólva én sem erőltettem, mert mióta előbújtak a tűhegyes fogacskák, már elég kellemetlen tud lenni, ha alkalmanként hatszor azzal fejezi ki nemtetszését a nem megfelelő volumenű kínálat iránt, hogy összeszorított szájjal elrántja a fejét.

Hát így lett egy nagy-nagy vágyból miserable fail. Ma már úgy szoptatok, hogy tudom, szinte szó szerint utolsó lehet bármelyik alkalom, hiszen ijesztő gyorsasággal csökken a tejem napról napra, és esélyét sem látom annak, hogy sikerüljön a hatodik hónapot is végigvinnem... Örökké emlékezni fogok arra az eufóriára, amikor a sok kórházban átsírt óra és rengeteg otthoni nyüstölés után, végre sikerült egy kortynyi tejet kinyernem magamból a fertőtlenített pálinkáspohárba. És nem fogom tagadni, akkor sem, ha önzés, hogy kegyeltenül rossz érzés, hogy sosem ismerhettem meg annak örömét, hogy egymagam nyújtani tudok mindent, amire a gyerekemnek szüksége van, hogy csak belőlem táplálkozik, csak általam nő.
De hálás vagyok, hogy megadatott annyi, amennyi, ebből is, és csak remélni tudom, hogy hasznosság szempontjából tényleg jelentett valamit Kissmajom pici testének ez a sok szerencsétlen küszködésem. Mert én annyit kaptam cserébe tőle, amennyit elképzelni sem tudtam volna. A nagy, nyugodt, összebújós csendeket, amikor csak mi ketten vagyunk az éjszakában. Az imádott arcocskáját, ahogy lehunyt szemmel egyre lassabban mozdul, mígnem végül teljesen elernyed, és már csak a forró lélegzetét érzem a bőrömön. A kis bársonyos, meleg tenyerét, ahogy hozzám lapul, és karmolászgat, mint egy dagasztó macskakölyök. Próbálok minél alaposabban a szívembe vésni minden pillanatot amíg még lehet, mert fotózni hiába próbálom a lenézek-rá látványt, a képek sosem adják vissza töredékét sem annak, amit érzek.
Time to let go I guess. Csak ez sosem volt az erősségem...

Ma lenne 75...

Kicsit több, mint harmichét és fél volt, amikor megszülettem neki, lassan harminchét és fél leszek én is, és itt van a kisbabám.
Viszonylag ritkán gondolok rá, és még ritkábban gondolkodok rajta - nyilván védőmechanizmus, elfojtás, mittudomén milyen pszichológiai kategória; a lényeg az, hogy nem szeretek emlékezni, mert rohadtul fáj. És rohadtul irigy vagyok mindenkire, akinek ott volt az anyukája, amikor mindenféle nyavalyával küszködött, egész életet meghatározó nagy dolgokkal, pályaválasztással, karrierrel, párkapcsolatokkal, családtervezéssel, gyerekvállalással… Nem tudom, mennyire könnyítette volna meg a meddőséges ügyeimet az, ha ő még él és tartja bennem a lelket, mert sosem volt alkalmunk elemezgetni semmi ehhez hasonlót; az a legvalószínűbb egyébként, hogy semennyire, mert ő nem ült ezen a hullámvasúton, a kora ellenére nagyon rövid időn belül teherbe is esett velem, miután Apuval összejöttek. De a gyerekezésben és anyává válásban tudna segíteni, mert nála soha senki nem értett jobban a gyerekekhez és az anyasághoz.

Tipikusan lányos anyuka volt, arra is vágyott terhessége során végig, mert azokkal lehet sütni-főzni, és színes, fodros ruhácskákat lehet varrni nekik, sőt később a játékbabáiknak is; de ha úgy alakult, akkor pöpec csúzlit gyártott, és remek öltetekkel járult hozzá a házi készítésű csapágyos szekér összerakásához, a környékbeli fiúcskák (is) mind rajongtak érte.
Imádná az unokáját. Sétálna vele ölelőzve és táncikálva, órákig fel-alá a szobában, pont ahogy Apu teszi, akkor is, ha semmi szükség rá, mert Kissmajom a kanapén fekve vagy a pihenőszékében ülve is ugyanolyan jól elvan, ha közben valaki foglalkozik vele. És ő szívesen foglalkozva vele... ringatná, babusgatná, énekelne, mesélne, és kötne neki minikardigánt meg rongyállatkákat.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy elég ritkán éreztem át igazán a hiányát - akár az emlékezést, ezt sem mertem megengedni magamnak soha; de amióta megszületett a saját gyerekem, egyre gyakrabban jut eszembe teljesen váratlanul. Most fogom fel csak, hogy mennyire szerethetett, és mennyire nehéz lehetett neki itthagyni. Olyan jó volna beszélgetni vele legalább egy kicsit, megmondani, hogy mindent értek, megnyugtatni, hogy megbocsájtok minden vélt vagy valós hibáért, megköszönni, hogy első sorban általa, és később a hiánya által lettem azzá az emberré, aki ma vagyok. És aki minden erejével azon lesz, hogy megpróbáljon hozzá hasonló anya lenni.

Idén a születésnapjára teljesült a vágyam is: mostantól már még egy nagyonszeretett személy által nézhetek bele bármikor a hihetetlenül kék szemeibe…

"...most látom, milyen óriás ő..."

Tavaly sokszor találkoztam ezzel a verssel, olyan nők tollából, akik igazán gyászolhattak. Akiknek úgy halt meg a gyereke, hogy nem tehettek semmit ellene, akik nem dönthették el maguk, hogy tudatosan választják-e a veszteséget, csak megtörténtek velük a dolgok, és muszáj volt elfogadniuk a megváltoztathatatlant. Nem éreztem azt, hogy pontosan rólam szól, hogy jogom lenne így fájni, még akkor se, ha a Kissmalacz állapota ugyanolyan igazságtalan volt, és ugyanolyan szenvedést okozott nekem, mint bármelyik másik anyának a gyereke betegsége. Egyrészt az én búcsúm önként vállalt következmény volt valamilyen szinten, másrészt amint elég hamar kiderült, azáltal hogy őt elengedtem, csodás ajándéknak adtam szabad utat, akinek ugyanolyan elmondhatatlanul örültem, amennyire rossz volt előtte a lemondás - végül azt reméltem, hogy bármekkora is a hátrahagyott űr, egy velem-lehet-baba majd nagy részét sikeresen tölti be, hiszen sokkal több időnk és élményünk lesz együtt.
Azért valamiért mégis félretettem a verset, őrizgettem, el-elolvastam néha... és minél inkább közeledett a  találkozásom a velem-lehet-babával, annál inkább igaz lett rám is. Nem egészen szó szerint; nem gyászolom a Kissmalaczot ahelyett, hogy a Kissmajomra koncentrálnék, nem csak félig élek, nem sír egyik szemem miközben a fiamra mosolygok, és nem hagytam el a fél szívemet, inkább kaptam még egyet, és most kétszer annyira bírok szeretni.
De ma már tudom, mit veszítettem, hogy milyen lehetett volna a nyarunk... és ugyan a domináns érzés továbbra is a boldogság, hogy a telünk ilyen lett, a hiány egyre égetőbben él bennem, ahányszor rápillantok erre a kis selymes, meleg, szuszogó csomagra, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen ők ketten vannak, csak egyikükkel nem adatott meg az összebújás. És emiatt szomorú vagyok, igen, de ugyanakkor nem csak ma, az elválás évfordulóján, hanem minden egyes napon érzem a végtelen hálát: hogy van egy kisfiam - és hogy van egy kislányom is.


Várnai Zseni: Holt gyermek anyja

Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént.
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.

'Cause love lives on...

Pilinszky János: Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.


Édes Kislányom,

szinte percre pontosan egy éve, hogy megajándékoztál életem legszebb pillanataival... Az utóbbi hét azzal telt, hogy minden nap rácsoládkoztam az íriszekre, amiket még tavasz végén ültettem el, sokáig szorgalmasan öntözgettem, aztán elkönyveltem, hogy biztos régi hagymák lehettek, mert csak egyetlen egy hajtott ki a használati utasításon leírtak szerint, és pár napon belül az is elsorvadt - hónapokig nem történt semmi, aztán anélkül, hogy bármit csináltam volna, október vége felé elkezdtek sorra kibújni... egy pici zöld levélke, aztán még egy és még egy, ma reggel már négyen voltak, mint mi. És az utóbbi hét azzal is telt, hogy számtalanszor visszaolvasgattam az akkori beszámolóimat, attól a gyönyörű langyos őszi reggeltől kezdve, amikor megfogantál, a türelmetlen, de reménykedni alig merő várakozáson át, életem legboldogabb napjáig, amikor kiderült, hogy velem vagy. És a pozitív tesztet apukádnak bejelentő videót ugyan nem volt erőm elővenni, de az akkor lejegyzett szavaktól még így is remegni kezd a kezem meg a gyomrom, mert bármilyen tárgyilagosan próbáltam fogalmazni, most akkor is intenzíven feléled tőlük az az érzés, amit soha nem fogok elfelejteni, hiába múlik az idő, és hiába árnyékolja be a pont két hónappal későbbi legszörnyűbb nap. Még most is, miközben fáradhatatlanul itt ficánkol bennem ez a drága kisfiú, akit általad kaphattunk, és akit olyan nagyon várunk már, azt érzem, hogy annál teljesebb és varázslatosabb sosem volt a világ, mint abban a néhány hétben veled.
A szeretet persze most sem kisebb, sőt sokkal többszínű, hiszen vele már átélhettem olyan dolgokat is, amik nekünk kettőnknek nem adattak meg; de emlékszem arra a lebegésre, arra a felhőtlen és végtelen és vegytiszta mámorra, ami akkor volt először és utoljára kerek és tökéletes. Aztán kiderült, hogy egy ennyire óriási és eszményi csoda csak addig lehet a miénk, amíg az élet bele nem szórja az első kegyetlen valóságdarabot - utána, azóta, már bizonytalan minden öröm, akár ölünkbe pottyan, akár megküzdünk érte, akármilyen hatalmas és értékes, mindig átvonulnak rajta a kétely árnyai.

Szeretlek; és nem, nem is akarok felejteni. Minden fájdalom ellenére, amit az elválás okozott, boldog vagyok, hogy az anyukád lehetek, és egy percét sem törölném ki az együtt töltött időnek, még azt sem, ami jobban fájt, mint bármi más bármikor eddigi éveim alatt. A hála mellett, ami végső soron önzésből fakad, hiszen annak szól, hogy mennyi mindent tanítottál nekünk, és annak, hogy magad után küldted ezt a pici babát, millió apró érzés és dolog van, amiről mindig elsősorban te fogsz eszembe jutni, ami mindig hozzád köt majd, és amitől mindig közel leszel - és ez jól van így.
Várjuk az első hóesést; az én szívemben az is a tied marad örökre, minden csendes havazós este, ami a városban talál ránk, amíg csak élünk. Gyere majd értünk egy hópelyhen, mikor a testvérkédet hazahozzuk... útközben megállunk majd a Rózsák terén, és jó szorosan összebújtatjuk a lelkeinket...

"Aki ölni tud és temetni..."

Kétszázadik posztom állítólag, és attól félek úgy alakult, hogy nem lesz túl ünnepélyes vagy mosolygós; valószínűleg tl;dr lesz és egészen biztosan megosztó kérdésektől hemzsegő, de ígérem, hogy majd a következő kerek számnál üde leszek és könnyed.
Nem is tudom, hol kezdjem... ott nem fogom, hogy manapság rengeteget gondolok a Kissmalaczra, mert ez annyira egyértelmű bármikorra, hogy kimondani sem érdemes. Hiányzik nagyon, ez adott, az viszont érdekes, hogy egyre inkább nem úgy, mint egy elveszített lehetőség, hanem mint egy létező személy: nem az ugrik be a Kissmajom mozgolódásáról, hogy vele ilyenünk már nem volt, vagy hogy ez ő is lehetett volna, inkább az, hogy most itt kényeztethetnénk és ölelgethetnénk agyon, miközben együtt várnánk a kistestvért.
Három élmény is ért az utóbbi időben, ami miatt az elmúlt napokban nem csak az egyre végtelenülő szeretet dominálta ezeket a gondolatokat, hanem a velőig hatoló elemzés is...

Említettem már több mint egy éve egy irigykedős posztban M. egyik barátját, ahol csak úgy becsúszott egy "baleset" egy nem éppen ideális helyzetbe; láttuk is azóta a kislányt, születéstől kezdve egy igazi zen-baba, nyugodt kis hájpacni, mindig is átaludta az éjszakát, bármeddig elbámészkodik és -szöszmötöl egymagában ott, ahova leteszik, és szinte soha nem sír. A kapcsolat tehát különösebb megpróbáltatások nélkül túlélte az összeköltözést és gyarapodást, és részben az eredeti kényelemmegoldás miatt, részben azért, mert a kicsit mindketten imádják, azóta is együtt van a pár - idénre meg, szintén véletlenül, besikerült egy második terhesség. Ahogy nagyon sokan, ők is teljesen informálatlanul estek bele az egészbe, gondolom logikus is, hogy akinek csak úgy összejön a dolog, és nem tölt el éveket a tervezgetéssel és várakozással, az minden további lépést lazán kezel, természetesnek veszi, hogy a klasszikus műsorrend szerint a felvonás vége az lesz, hogy kilenc hónap múlva világra jön egy egészséges újszülött. És nyilván az embernek bármennyi keserű tapasztalata van bármiben, nem szeret belerondítani mások habos álmaiba, így miután kiderült, hogy úton van a Kissmajom, M. szó nélkül és türelmesen végighallgatta az apuka oktató óráját (aki semmit sem tud a Kissmalaczos előzményről), hogy nekünk most miféle vizsgálatokat kell elvégeztetni, hogy kiderüljön minden rendben van-e, és ahogy sejthető volt, a kombinált tesztet ajánlotta, mint bombabiztos garanciát. Ők ezt csináltatták a másodikkal is, akit októberre várnak, minden eredményük tökéletes lett; minap, a harmadik trimeszteri kötelező ultrahangon kiderült, hogy a baba koponyájában folyadék van, azonnal tovább küldték őket genetikai konzultációra, és most arra várnak tűkön ülve, hogy eljöjjön az időpontjuk egy alaposabb vizsgálatra. Nem tudunk semmi további fejleményt egyelőre, valószínűleg ők nem is kérdeztek rá ennél pontosabban, pedig nyilván nem mindegy, hogy cisztáról van szó (ami sok magzatnál megjelenik, és gyakran már méhen belül, de legkésőbb a születés utáni hetekben magától fel is szívódik) vagy esetleg hidrokefáliáról (ami maradandó agykárosodást is okozhat). A lényeg a csalódottság, a hamis biztonságérzet miatti pofáraesés, és (nagyon remélem-kívánom nekik a legjobbakat, de hát magunknak is azt reméltem-kívántam) ha tényleg baj van, akkor a megváltoztathatatlanba való belekényszerülés: most már nincs választási lehetőség, ha ez a gyerek élni tud, akkor muszáj lesz élnie, addig és olyan körülmények között, ameddig bír és amilyenek jutnak neki. És ez annyira nem tisztességes!
Tudom, tudom, nem kell újra elprédikálni a szokásos litániát: az életben bármikor jöhet egy szörnyűség, bárki tankönyvileg fejlődő magzata születhet oxigénhiányosan, bárki tökéletes kisbabája lehet autista, bárki makkegészséges gyerekét támadhatja meg a rák, bárki kicsattanó kamaszát teheti tönkre egy autós baleset, és bárki felnőtt lányát verheti nyomorékra egy agresszív vadállat; semmire sincs ígéret. Kiszámíthatatlan borzalmak igenis vannak, de attól még azt akkor sem tudom megérteni, hogy valaki tudatosan miért választana szenvedést annak, akit a világon a legjobban szeret... vagy jó, nem túlzok, fogalmazzunk úgy, hogy miért ne kerülné el azt, ha van rá elérhető lehetőség...

Múlt héten egy szusszra végigolvastam két szívszaggató blogot, amiket amerikai édesanyák írtak kisfiaik első és egyben utolsó éveiről; bár az alaphelyzet nagyjából azonos, mindkettő más-más miatt volt durva... persze ugyanaz miatt is, de megpróbálom elmagyarázni mindjárt... Az első Ty története, akinél három évesen fedezték fel az agydaganatot, és két évet élt még borzasztó kínok közepette (huszonsok műtét, számtalan sorozat kemoterápia és sugárkezelés), amiből összesen négy hónap volt kívánatosnak nevezhető élet (minimális fájdalmai voltak, tolószékben és ölben tudott közlekedni, volt ereje és kedve játszani), a többi olyan tortúra, amit a világ leggonoszabb emberének se osztana ki senki: nagyon erős gyógyszerezéssel is épp csak elviselhető szinten tartható fájdalmak, nyaktól lefelé teljes mozgásképtelenség (miközben érezni ott is mindent késvagdosásként érzett, tehát pokol volt neki még egy egyszerű összebújás is), a kommunikációs képességek fokozatos elvesztése... feküdt szótlanul, mint egy nyílt seb, tucatnyi kórház tucatnyi ágyán, és várta a megváltó enyhülést. A második Ronan meséje, akinek szintén abban a korban állapították meg a betegségét, de ő csak nyolc hónapig bírta a harcot a mindenfelé terjedő neuroblasztóma ellen; a rövidebb ideig tartó agónián kívül ő más szempontból is "jobban járt", mint a kis társa: nem kellett ismételten össze-vissza vagdosni, viszonylag hosszú ideig jól csillapítható fájdalmai voltak, végig tudott beszélni, és bár a végén már csak nehézkesen, de járni is.
Mindkét esetben brutális kegyetlenséggel ellopott gyerekkorról, ártatlanok értelmetlen szenvedéséről, igazságtalanul korai halálról volt szó; értelemszerűen mindkét család együtt kínlódott a gyerekével, egyformán holtvágányra helyezte az egész életét azért, hogy minél több időt szenteljen a gyógyításnak és az együttlétnek, egyformán sírt és rettegett, egyformán remélt és küzdött a végsőkig, és mindkét édesanya úgy írta le az egész hullámvasutat, hogy így utólag, tudva a végeredményt, az olvasó lelkének tőrdöfés minden egyes szava. A nagy különbség a két sztoriban mégis a szülők hozzáállása volt - egyik esetben emberfeletti erőfeszítéssel megértették, hogy mikor kell önzetlennek lenni. Annak ellenére, hogy a kisfiuk egyszer már csodával határos módon az orvosokat is meglepő részleges gyógyulást produkált, Ty szülei egy adott pillanatban elfogadták az elkerülhetetlent, és belátták, hogy az élet és az életminőség nem szinonimák: elutasították a felajánlott élethosszabbító műtétet, egy hospice szolgálattól palliatív ellátást kértek, a beteg kívánságának eleget téve hazavitték őt a megszokott környezetébe, és napokig kényeztetve búcsúztak tőle. Ezzel szemben Ronan szülei képtelenek voltak feladni a próbálkozásokat, minden áron, minden józan észnek és szakmai javaslatnak ellentmondva akarták menteni őt, még utolsó napjaiban is több városon át hurcolták az egyértelműen haldokló gyereket, rendelőről rendelőre, doktortól doktorig, kísérleti kezelésről kísérleti kezelésre, amíg egyszer csak el nem múlt szegény úgy, hogy szinte nem is volt idő és alkalom elköszönni tőle.
Félreértés ne essék, nem elítélem* az utóbbiakat, sajnos szívem mélyén én is pontosan ez a fajta tagadás nagymestere extrém módon ragaszkodó ember vagyok; ha engedélyezem magamnak a zsigeri cselekvést, én is képes vagyok a lehetetlenbe vágtatni azokért, akiket szeretek, képes vagyok a legabszurdabb határokon túl is kapaszkodni a vak hitbe, képes vagyok nem tudomásul venni a vitathatatlant, az ésszerűt, a valóságot. De ugyanakkor, ha felismerem (vagy valaki jól megráz és felismerteti velem), hogy túlságosan az ösztöneimre hagyatkoztam, direkt kényszeríteni szoktam magam a racionális tettekre, és olyankor többnyire sikerül túllépni a közvetlen érzelemáradaton, és helyesen dönteni. Mert ha másról van szó, kell egy mesterséges fék, egy pont, ahol az ember visszafogja magát, és megálljt parancsol akkor is, ha minden porcikája ellenkezik ezzel - ha saját maga kapcsán kell ilyen vagy olyan irányba elköteleződni, akkor szabad az út, mert magunkat pontosan addig van felhatalmazásunk sanyargatni, ameddig épp akarjuk, de semmilyen mértékű szeretet nem lehet magyarázat egy másik lény önkényes magunkhoz láncolásához, különösen, de nem kizárólag akkor, ha az a személy törvényileg, érzelmileg, anyagilag, stb. (esetleg minden szinten) valóban ki van szolgáltatva nekünk. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy gyerek, attól hogy mi találtuk ki és csináltuk meg őt és nem ő minket, még nem a tulajdonunk, attól hogy önrendelkezési joga még nincs, a fair-play szabályainak még vonatkozniuk kell rá.

És akkor az ideológián kívül hogyan kapcsolódik ez hozzám...? A múlt heti zselici kaland után leugrottunk a Balatonhoz, egy bóbiskolásra meg egy lábmártózásra kedvenc szemesi strandunkon, és néhány mennyei házifagyi gombócra a szokásos helyi teraszunkon. Délelőtti édességezés volt, madárcsicsergős vidéki hétköznap, még kellemesen meleg levegő, a partmenti utcákon mindenhol gumimatracokkal caplató emberek... rendeltünk és leültünk élvezni a finomságot, és akaratlanul is mosolyogva figyelni azt a három kedves, udvarias, aranyos kisfiút, akik egy hatalmas kutya társaságában a szomszédos asztalhoz telepedtek útban a strand felé. Egyszer csak a bejárat közelében leparkolt egy autó, ajtó csapódott, nagyon fura torokhangon, hangos artikulálatlannak tűnő beszéd hallatszott be a kerítésen túlról, majd miközben valaki épp rászólt, hogy várjon, berohant az udvarra egy fürdőruhás tinilány. Én nem vagyok egy szemtelenül bámulós fajta, de a kép annyira groteszk volt, hogy önkéntelenül is hosszú másodpercekig rajta ragadt a szemem: nagyon magas, arányosan vékony lány volt, mondhatni modell-alkat, vállig érő dús hullámos sötétszőke hajjal, makulátlan fényes bőrrel, egyenletesen szép aranybarnára sülve - az arca viszont furcsa volt, akkor hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi miatt, de tipikusan olyan vonások, amikről az embernek valamiért** a szellemi fogyatékosok jutnak eszébe. Nagyjából egy csintalan hároméves szintjén lehetett, az anyja és a nővére egyre szajkózott fegyelmezési kísérletei ellenére trappolva odaugrált a pulthoz, kiabálva rácsodálkozott, hogy milyen színes fagyikínálat és milyen sokféle ostya sorakozik, majd elszökellt egy asztalhoz, kirángatta a széket majdnem felborítva a virágdíszítést, és letelepedés után hiába fenyegetőztek és könyörögtek neki felváltva, hogy ne egyen bele mindenki poharába, csak feleselgetett a maga számomra nehezen érthető nyelvén, és zavartalanul hadonászott a kanalával mindenfelé. A boltos egyébként ismerte őket, pár szót váltott is a nővel, amíg a lány közbe nem vágott elsorolni, hogy ő miket kérne; a kisfiúk megszeppenten maguk elé bámultak, és diszkréten igyekeztek visszafogni a szokatlan hangerőre erősen koncentráló kutyát; mi próbáltunk folytatni a beszélgetésünket, de a hangzavar miatt nehéz volt, feltűnően csendben lenni nem akartunk, úgyhogy gyorsan elfogyasztattuk a maradékjainkat, és elindultunk. Nem beszéltük meg a dolgot utána sem, mert nem akartunk nyomasztó hangulatot, csak annyit mondtunk ki, hogy milyen szomorú volt ez az egész helyzet, a látvány, a kontrasztok, az ezernyi láthatatlan kis részlet ami egy ilyen élet mögött van, minden érintett tekintetében.
Nekem viszont később több dolog is eszembe jutott... Valaki egy kommentben megkérdezte egyszer, hogy ha a kislányunk Down-szindrómás lett volna, akkor is így döntünk-e, hiszen ott az élve születések száma például nagyon magas - habozás nélkül válaszoltam igent, és ez a mostani eset ha lehet, csak jobban meggyőzött. Hasonló vitákban az első érvem mindig az, hogy bármennyire poster-child lett ebben a témában hazai netes körökben, ez a kór nagyon nem egyenlő ám Szirkával, aki kivételesen egy átlagos fizikai állapotnak örvendő, egyelőre egy vele egykorú neurotipikus gyerektől értelmi szintben nem sokban elmaradott érintett (mondjuk az sem mellékes, hogy ez utóbbiban az anyukájának, aki pszichológus, több éves kemény fejlesztő munkája van benne), és még így is örök életében mások (szerecsés esetben csak a család) jóindulatára lesz utalva; sok DS ehhez képest szívrendelenességek kapcsán operációk sorozatával kezdi az életét, hipotónia miatt évekig gyógytornára jár és azzal együtt is csökevényes marad a mobilitása, iskolaérettség címen esetleg hibátlanul megtanul beszélni és sikeresen szobatiszta lesz, és ezek csak a nagyobb dolgok... és persze van a világon egy maroknyi csoda, aki használható szakmát tanul, biztos munkahelyet talál, és viszonylag önálló felnőttkora van... Egy lottónyereményével felérő valószínűség, ami az esélyt illeti, és persze ugyanakkora szerencse is, ha véletlenül bejön.
Be szabad-e vállalni ezt a kockázatot más helyett? Régebben úgy gondoltam, hogy be, csak én vagyok gyenge hozzá, de minden tiszteletem azoké, akik megteszik; ma, túl azon, amin át kellett mennünk, úgy gondolom, hogy önzés. Nyilván eszem ágában sincs azt állítani, hogy könnyebb felnevelni egy beteg gyereket, mint elengedni őt és együttélni ezzel a lemondással, és igen, amit mi választottunk, abban is van egy jó adag önzés: nem mertünk szenvedni attól, hogy a gyerekünk szenvedni fog. De emlékszem, hogy Kissmalacz kapcsán a legnagyobb fájdalmam és ugyanakkor megerősítésem, hogy jól cselekszünk, a kórházi személyzet hozzámállása volt... Ahányszor a kórlapomból valaki megtudta, hogy miért nem tartom meg a babát, rögtön kiült az arcára egy semmihez sem hasonlítható és semmivel sem összetéveszthető együttérző-bíztató meleg mosolytöredék, amiért rendkívül hálás voltam, aztán a következő találkozásunkkor rendszerint ugyanazok az orvosok szánakozva és lesütött szemmel informálták a kollegáikat, hogy "Ő a Turneres...", amiért szívemből meggyűlöltem őket - és az a vegyes érzés mindig el fog kísérni, nem tudom lerázni és lezárni sem, pedig az eszemmel felfogom, hogy bennem is nagyon vékony az elválasztó vonal az empátia és a sajnálat között. Üvölteni akartam, mintha egy forró vasat forgatnának bennem, hogy nem, itt senki sem "A Turneres", ez a mi vágyott és imádott kislányunk, nem egy tünetegyüttes, és nem egy diagnózis... aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy bármennyire is elviselhetetlen és megbocsáthatatlan számomra ez a leminősítő elnevezés, alapvetően támadhatatlan, hiszen nekünk hiába az életünk legnagyobb ajándéka ő, a kíméletlenül objektív tudomány szemében nem más, mint biológiai selejt. Csak egy neszomorkodjjobbígy részvétnyilvánítás lesz, ha a méhemben meghal, csak egy fejcsóválós-vállveregetős kitartásra bíztatás, ha súlyos állapotban megszületik, csak egy minden emberi méltóságától megfosztott társadalom-hátán-púp, ha esetleg ő az az egy a több tízezerhez, aki kizárólag a szindróma "enyhébb" átkait hordozza. És ezt éreztetni fogják vele a legnemesebb szándékú emberek is, hiszen ugyebár minden nyitottságom és elfogadásom és ilyen irányú érzékenységem ellenére bizony én is megbabonázva szemrevételeztem a balatoni lányt.

Bármennyire is úgy tűnt, hogy halad valamerre ez a túl hosszú eszmefuttatás, nincs konklúzióm. Minden látszat ellenére se az, hogy minden terhes végeztessen génvizsgálatot, és vetesse el a rendellenes magzatát, se az, hogy a rokonság minden végzetes betegséget zárjon rövidre euthanáziával, se az, hogy a biztos halált választani más helyett korrektebb megoldás, mint egy gyötrelmes és/vagy megalázó életet. Csak történtek a dolgok körülöttem, és felkavarták a nyugodt vizeim alján az iszapot, és muszáj volt kiírnom magamból. Ha valakinek volt türelme végigülni, annak köszönöm, hogy meghallgatott.
És olvassatok Nadányit, gyönyörű!


* Illetve őszintén szólva talán mégis... nem akartam ebbe belemenni, mert első ránézésre nem szorosan tartozik ide, de végülis arra jutottam, hogy pár sor erejéig felvázolom. Gondolom lélektanilag van jól körülírható oka annak, hogy miért támogatja egy szülő többet és jobban az elesettebb gyerekét; ez tesz emberekké, ebben különbözünk az állatoktól, akik elhagyják a gyengébb vagy sérült utódokat, hogy több táplálék jusson az esélyesebbeknek. És nem tudom, ne is tudjam meg soha, hogy milyen egy rákos kisgyerek anyjának lenni, de nekem nagyon visszataszító, ahogy ez a nő a kisebbik fiához fűző kötelékéről ír, főleg annak fényében hogy sztárbloggerként számíthat rá, hogy a másik két fia is olvasni fogja valamikor a gondolatait. Mert az egy dolog, hogy egy gyereket nem lehet pótolni hat másikkal se, és az is elfogadható, hogy ilyenkor megáll a világ, és amíg a csata tart, addig minden(ki) mást hanyagolni kell, és az a legfontosabb, aki szenved - de a visszafordíthatatlan bekövetkezte után évekkel is folyamatosan azt hangoztatni, hogy ő volt a kezdet és a vég, szemrebbenés nélkül kijelenteni, hogy őt szerette a legjobban, és ez örökre így is marad... nekem ez egy kicsit nagyon ízléstelen.

** Utána sokat gondolkoztam ezen, mert hiába akartam elhessegetni a képet, nagyon felkavaró volt, és folyton visszaköszönt - és egyszer csak beugrott, hogy akkor láttam ilyesmit, amikor anno a Turner-szindróma kapcsán kutakodtam, és különböző genetikai betegségek fizikai jellemzőibe botlottam a keresgélés során. Ezek nem olyan egyértelmű jelek, mint a joviális kerek pofi, pici orr és mandulavágású szemek a Down esetében, de szintén szokatlan arcberendezés, csak nehéz meghatározni az apróságokat: szögletes vonalak, túl lent vagy túl elöl elhelyezkedő, kagylóhéj helyett csigaház alakú fülek (kicsi, de kiálló és nagyon gömbre kunkorodó), lefele ívelt szemek és lefittyedő ajkak.

Slipping through my fingers...

Újabb forduló: fogantatás/inszem dátuma alapján ma lennék 27w0d, vagyis belépnék a harmadik trimeszterbe, és a Kissmalacz már egy igazi életképes baba lenne a hasamban. Hogy repül az idő, amikor nem terhes az ember!

Rossz most azokat a nőket látni, akikkel egyidősök lennénk... érdekes, hogy nem pocak-irigy vagyok, pedig én amíg nem sikerült, mindig az voltam, bármennyire szégyelltem magam érte. Naivitás-irigy vagyok - irigy egy olyan egyszerű, jó értelemben vak világra, amiben semmi szükség genetikai vizsgálatokat végeztetni, nincs szükség aggódni, ha nem kértük őket, és nincs szükség rettegve várni az eredményüket, ha igen. Én már sosem leszek nyugodt-boldog, ha mikor majd újra teherbe esek, nem lesznek felhőtlen első hónapjaim, és nem ujjongok majd, amikor közeleg az általában fellélegzős határvonalnak számító tizenkettedik hét.
Nézem a gyönyörű kislányunkat a genetikai ultrahang képén, és még dilettánsként is látom az egyértelműen hajszálvékony tarkóredőt, a szép hosszú combcsontot, és a pici profilból kiemelkedő orrnyerget, amin még nevettünk is akkor, hogy micsoda tekintélyes orrmány ez egy ilyen apró kisbabának. Tisztán emlékszem, mekkora szikla esett le a szívünkről, és milyen közel álltunk ahhoz, hogy elhiggyük a híres szaktekintélynek, hogy ugyan minek a mintavétel, tökéletes ez a gyerek. Nem akarom elképzelni, hogy milyen volna mostanra (már ha volna még egyáltalán, mert annak minimális a valószínűsége)... milyen szörnyű lenne látni eltorzult testét, és remegni, hogy vajon mi lehet a baja és mikor hagy itt, vagy milyen szintén szörnyű lenne tudatlanul, bugyuta-boldogan várni a találkozást, ha esetleg még mindig nem látszanának egyértelműen a tünetei. De nem akarok erre gondolni.

Az viszont gyakran eszembe jut, hogy mi minden várt volna ránk, és mi mindent nem élhetünk már meg együtt ebben az életben, és ilyenkor megengedem magamnak a kalandozást. Próbálok nem banális hétköznapi képekre gondolni, mert tudom, hogy az kibírhatatlanul fájna, épp elég, ha gyerekes ismerősök életében vagy akár filmeken látott nagyobb alkalmakba botlok... Sosem tudom meg, milyen lenne először bölcsibe vinni... biztos megszakadna a szívem, és ott zokognék az autóban, úgyhogy nem is vinném sehova, még oviba és isibe se, M.-nek kellene intézni, aki biztos megoldaná az elválást egy diszkréten elmorzsolt könnycseppel. Sosem tudom meg, milyen lenne felkészíteni az első bulijára... segíteni a sminkelésben, és válogatni a ruhákat, és szerencsétlenkedni a hajával, biztos dús, rakoncátlan, szőke haja lenne, mint M.-nek, ami sosem állna úgy, ahogy épp megálmodta. Sosem tudom meg, milyen pályát választana... továbbvinné-e családjaink lelki örökségeit és generációkat átugró tehetségeit, a két nagypapa jóindulatát és becsületességét és szorgalmát, egyik nagymama légies mozgását, vagy a másik határozott reál beállítottságát, lenne-e mersze olyan utakon járni, ahova a szülei vágytak fiatal korukban, de amikről különböző okokból kifolyólag letértek végül. Sosem tudom meg, milyen lenne szerelmesnek látni... menyasszonynak, terhesnek, anyának...

Ma sem bánok semmit. Tudom, hogy bármi lenne, ha nem így válaszottunk volna, rosszabb lenne neki, mint most, vagy esetleg ugyanilyen; semmit sem vettünk el tőle, ami több lehetett volna, mert nem tehettük, nem lett volna mit elvenni, bármennyire is vágytunk rá, hogy legyen - ezt minden kétely nélkül, őszintén hiszem. De szomorú vagyok, hogy csak ennyi jutott nekünk, és főleg neki; legalábbis itt és most ennyi - ezt hinni akarom.


Várnai Zseni: Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

Bitter-sweet

Volt ennek a virtuális univerzumnak egy napos sarka, ahova a januári veszteség után eljárogattam töltődni; azzal, hogy igenis, vannak csodák, még nagyobbak is, mint ami velem történt tavaly ősszel. Azt eddig is tudtam, hogy van olyan, hogy valaki az orvosi lehetetlennel szemben is győzedelmeskedik, mert van belőle egy élő példám otthon, de jó volt látni, hogy teherbeesésileg is megvalósítható az, amit a józan ész nem tartana túl valószínűnek. Aztán tegnap este romokban találtam a fészket...
Lejátszódott bennem, hogy nekem milyen volt, megszakadt a szívem arra gondolva, hogy mit érezhet Heni épp, de még sírni sem tudtam igazából, csak sokkolva, tompán-bambán, értetlenül ültem, és pörögtek bennem a miértek. Nem filozofálva vagy elemezgetve, mert minden létező válasz felfoghatatlan, inkább csak úgy költői kérdésileg, hogy most komolyan nem elég a sok havi rendszeres csalódás és szenvedés, valóban szükség van a megkoronázásra is, amikor már majdnem elhiszi az ember, hogy talán elérhető az a sokáig vágyott cél...?!

Egy dolgot másképp gondolok már mint hónapokkal ezelőtt, azt biztos. Most hogy körülöttem többen várnak türelmetlenül egy még sosem látott jó hírre, hirtelen tisztán látom azt, amin régen csak tünődtem, és az akkori tudásommal téves következtetésre jutottam. Furcsán hangozhat most, hogy épp csak tápászkodom a saját fájdalmam után, és kétségbeesetten próbálom megemészteni a másét is, de úgy érzem, hogy mi szerencsések vagyunk: ha az ember élete egy bizonytalan, semmit sem garantáló kegyetlen waiting-game, egy csoda akkor is csoda, ha csak egy napig, egy hétig, egy hónapig tart - üzemanyagot ad egy újabb távhoz, reményt, hogy megtörténhet újra, és az önmagában egy újabb csoda, mert így hirtelen kiüresedve másunk sincs, csak a remény.
Ma is ölel a természet, ahogy azon az éjszakán, amikor nekem kellett búcsúzni a kisbabámtól és az álmoktól, amiket ajándékba kaptam vele; akkor téli hótakaró igyekezett befedni a fájdalmat, most a tavaszi nap ragyogása rejti el. És miközben gondolatban egy korházi ágy szélén ücsörgök megint, és félig magamat félig őt vigasztalva megszorítom a kezét, próbálok, nagyon próbálok a jövőbe nézni, úgy, ahogy emberfeletti erővel ő is teszi már most.

Silver linings

Carpe diem módra élek manapság. Na nem a fialatság-bolondságra jellemző felhőtlen és felelőtlen értelemben, nem ugrálok ki repülőből (és semmilyen más járműből), és a kokaint sem próbálom ki talán... egyszerűen csak a tervezetlenség szempontjából. De mielőtt még nagyon tragikusan hangzana: nem az - nem jelenti azt, hogy mély depresszióba zuhantam, és a holnapjaim kapcsán semmi máson nem filozofálok, csak hogy mire kössem fel magam. Sőt, vannak nagyon jó napok, nagyon jó órák meg főleg, és olyankor a holnapot is szebbnek látom; a holnaputánt továbbra is sehogy, de ne legyünk telhetetlenek, annak is eljön az ideje.

Ami még mindig nagyon rossz, az a hasonlítgatás elkerülhetetlensége, mikor a velem egyszerre teherbe esett nőket látom... ha valaki régen azt mondja nekem, hogy egyszer majd sóvár irigységgel fogom bámulni Kim Kardashian hasát (vagy bármijét for that matter), szétröhögtem volna a fejemet. Most mégis eszembe jut, hogy egy fél év múlva ő a karjaiban tartja majd a gyerekét, eteti, altatja, öleli, miközben én akkor is, és már mindig csak emlékezni fogok, hogy milyen jó is volt, amikor az enyém itt volt velem.
Péntekenként megjön az emlékeztető e-mail, miszerint új hétbe léptem - most épp a tizennyolcadikba, vagyis készüljek genetikai ultrahangra. És hiába tudja az agyam, hogy ha egyáltalán még élne bennem a kislányunk, jó eséllyel most már látszani kezdenének a pici beteg testén az egyértelmű tünetek, és annál még az is sokkal jobb, hogy már nincs, de a szívem akkor is olyan képet vetít a lélekképernyőre, amiben egészséges, tökéletes, és virgoncan rugdalózik bennem. M. szerint szüntessem meg a hírlevelet, és egyetértek, hogy elég beteges ez a mazochista ragaszkodás, de valahogy nem megy egyelőre... érzem, hogy kopik az emlék, és nem akarom engedni, mert nekem most csak ez van, csak ő.
Jah persze nem jött meg ma, és semmi előjelét nem mutatom, szóval wishfull thinking volt az a két héttel ezelőtti valami, amit érezni véltem; továbbra sem működök, nem én leszek az a csudálatos ismerősötök, akinek sok évnyi összevisszaság és egy évnyi meddőségi kezelés után összejött spontánul. Ha azt hittem valamikor, hogy a two week wait az micsoda idegörlő, borzalmas dolog, akkor rám lett cáfolva rendesen - ez az, ami idegölő és borzalmas, várni egy startvonalra, és nem tudni, hogy mikor jön, vagy jön-e egyáltalán valaha magától... Most már bánom, hogy nem mértem, és minden reggel eszembe jut, hogy kellene, mert ismerem már annyira a görbéimet, hogy akár egyetlen értékből is következtetni tudjak, de valahogy sosem tudom rávenni magamat, nem akarok szembesülni azzal, amit sejtek.Van egy fél doboz Duphaston tablettám, gondolkoztam rajta, hogy elkezdem szedni, hogy legyünk már túl rajta, és induljunk végre valamerre, de egyelőre sikerült lebeszélni magamat, mert nem kellene még jobban összezavarni az amúgy is teljesen zagyva hormonjaimat. Persze gondolom ennél jobbat orvos sem tudna kitalálni, mert konkrét bajom az ugye nincs, csak same old, same old... mindegy, jövő hétig még várok azért. Csak ne lennék ilyen teljesen váratlanul sírógörcsös, és még váratlanabbul hisztis ettől a kilátástalannak tűnő toporgástól, mert ezt gyűlölöm, ez egy idegen nő, nem én.

Mondok jót is: megjött a rákszűrésem negatív eredménye, Apunak tökéletes lett a kontroll-vérképe, M.-nek november óta nem tért vissza a mellékhere gyulladása, és úgy tűnik, jövő héten elkezdik kiásni a házunk alapját. Nem vagyok ám mindig negatív, sőt még gyakran sem szerintem, el is csodálkozom meg lelkiismeretfurdalok is emiatt néha... értékelek minden apró érdekes élményt, örülök minden kis kellemes meglepetésnek, várom a vasárnapi Oscar-gálát, szeretem, hogy ilyenkor minden napba belezsúfolunk legalább egy jelölt filmet, hogy naprakészek legyünk a djíkiosztóra. És várom a tavaszt, szeretem, hogy néha már elődugja napsütötte fejét a hideg levegő és a szürke felhők mögül, mert akkor pár percre látni vélem a jövőnket... és szép jövő.

Hurt locker

Birtalan Ferenc: A huszonegyedik nap

Eltelt egy nap, és újra egy,
és ez is együtt és veled.
Ennyi a halál, látod, ennyi.
Nem-lennem kell, hogy tudj ne-lenni!

Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.

Hiába romlott össze tested,
bennem te maradsz csak egynek,
s ha bárhol is, ha millió darab vagy,
naponta újra, újra összeraklak!

Fragile

A hétvége nyugodt, körülölelős szeretetburok volt, mi ketten, cicák (igen, DápDáp is hazajön párnaponta, aranyos gonosz Szürkefej, érzi, hogy valami baj van), kalandos Nancy Drew játék, akciódús filmmaraton, kedvenc kaják, rengeteg alvás... olyan, mint a mindenkori kedvenc téli hétvégéim, és mégis annyira más...

Nagyon labilis vagyok manapság. Szinte minden éjjel álmodok valami teljesen abszurd történetet például, miközben amúgy nagyon ritkán szoktam bármit is; és szintén szokatlanul, ébredés után órákig tisztán vissza tudok idézni minden zagyva érzést, ami szinte sosem kellemes. Aztán reggel, ahogy kinyitom a szemem, és M. meleg hátához bújok, vagy megérzem a combomon a forró kezét, elszorul a torkom a kimondhatatlan szeretettel vegyülő aggódáshullámtól - az utóbbira semmi okom nincs, tudom, mégis nagyon gyakran eszembe jut manapság, hogy nélküle én már mindig csak fél ember lehetnék, és ha valamilyen baja esne, én azt nem akarnám túlélni. Napközben többnyire sikerül normálisan viselkedni, ha munka miatt nagyon elfoglalt vagyok, akkor azért, ha hétvége van, akkor meg azért, mert M. mindig figyel rá, hogy olyasmiket csináljunk, amiktől jobban érzem magam.
De estefelé valahogy mindig rámtör a hiány. Nem tudom nem lejátszani magamban milliószor azt az átkozott pénteki telefonbeszélgetést, és próbálom elképzelni minden egyes alkalommal, hogy milyen lett volna, ha azt mondják, hogy minden rendben van. Nem megy; az egy másik élet lett volna, egy tökéletes gondtalan meseélet, és az én életem most ez - a maga módján gondtalan és mese-, de tökéletes nem lesz már sosem. A kislányunkat akarom... nem egy gyereket, egy másik kislányt vagy kisfiút, hanem őt, pontosan őt, Kissmalaczot, Elanor Irist, az első és megismételhetetlen BabaPétert. Nem, nem bántam meg semmit, a döntés helyes volt, nem visszakapni szeretném betegen és szenvedve - újra szeretném kapni, egy csodás varázspálcával, ami egészségessé teszi, és fél év múlva odaadja nekünk.

Tegnapelőtt már betöltöttük volna a tizennegyedik hetet - Istenem, milyen nagy baba az már! Helyette szerdán elmegyek kéthetes kontrollra, hogy a doki megnézhesse az üres méhemet.
Nagyon szeretek várakozós reményeket látni manapság, annyian állnak boldogságküszöbön épp, és olyan furcsán kettős érzés, mert hinni akarok mindenkiért, ugyanakkor annyira rossz arra gondolni, hogy nyilván nem fog mindenkinek egyszerre sikerülni, mert ilyen véletlen egybeesések nincsenek. És nagyon szeretek újszülötteket és gyerekeket látni, de a jó érzés mellett róluk is eszembe jut, hogy jövő ilyenkor már nekünk is lehetne, tudna mászni, és megkóstolná a sütőtököt, és kezdene kinőni az M.-től örökölt tejfölszőke kisbabahaja, és mindenünk nyáltól tocsogna az enyémekhez hasonlóan korai fogacskái miatt. Érdekes, miközben terhes voltam, sosem tűnt fel, hogy ilyesmiken is gondolkozom, ha kérdeznék, még most is azt vágnám rá reflexszerűen, hogy én sosem mertem magam előtt látni a közös életet... hát mégis.
Most valahogy igazán-igazán nem tudok semmilyen konkrét jövőre gondolni. Nyilván továbbra is szeretnénk gyereket, és az is egyértelmű, hogy amilyen hamar csak lehet, elkezdünk próbálkozni. De nem tudom elképzelni például, hogy milyen érzés lenne újra hőmérőzni, izgulva stimulációt követni, bármilyen formában megtermékenyülést időzíteni, nem tudok elképzelni egy tesztelést, annál kevésbé pozitívat, és legkevésbé azt, hogy egyszer majd tényleg belépek a tizennegyedik hétbe, és jól lesz bennem a gyerekünk, és végig velünk maradhat, és egyszer csak valóban ott tologatjuk majd a korház folyosóján fém bevásárlókocsiban, ésésés...

Három hete még azon agyaltam, hogy majd mennyi munkámat tudom hazavinni babázás mellé anélkül, hogy a kapcsolatunk hiányban szenvedne, és hogyan szervezzük meg azt, hogy a legfontosabb feladataimat ne kelljen átadnom a kolleganőknek, és vajon mennyire lesz fontos ezután a sikeres karrierem folytatása, és mikor merjem megmondani a főnökömnek, hogy ha a kisbabánk nagyon anyás lesz és azt kívánja majd, akkor hiába épít nekem külön gyerekszobát az irodám mellé, ahogy néha félig viccesen, félig komolyan megígérte, én bizony boldogan leszek akármeddig "csak anya", sőt még a példás háziasszonyságot is megkísérlem.
Ehelyett holnap bemegyek dolgozni, és semmi sincs ha előrenézek, csak további végtelen számú egyennap... és bármennyire imádom csinálni az egészet, még az időnként muszáj rutin részeket is, bármennyire jó gondolatelterelőnek a hiányzás alatt felgyűlt rengeteg apróság, tudom, hogy majd megint óránként kell a monitor mögé bújva "orrot fújnom", és megint számolni fogom a perceket délutánig, aztán meg hétvégéig... Szokatlan nekem ez, mert én még soha életemben nem éltem egyik napról a másikra... meddig lehet ezt bírni vajon, és mi következik, ha már nem...?

"Autumn blew the quilt right off the perfect bed she made..."

Kérdezik folyton, hogy hogy vagyok; az is, aki nem tud semmit semmiről, ami történt, csak hogy valami miatt betegszabadságon voltam egy ideig. Állítólag látványosan lefogytam, és ijesztően sápadt vagyok... valami látszhat, pedig már egy jó ideje mentek le a kilók, és soha életemben nem voltam egy pirospozsgás. Szerencsém van az influenzaszezonnal, és azzal, hogy a főnököm egy tündér, és a kérésem szerint soha senkinek sem említette a terhességemet, úgyhogy hivatalosan ez van: kapar a torkom, taknyos vagyok, nincs étvágyam, legyengültem.
Közben meg vannak napok, amikor egy kicsit könnyebb, nagyon-nagyon kicsit, az igaz, de egyre több az olyan perc, amikor úgy gondolok a kislányunkra, hogy nem hasít belém rögtön a fájdalom, hogy nincs már bennem, és nem lesz a karjaimban sem soha - az olyan percek száma, amikor egyáltalán semmilyen kontextusban sem gondolok rá továbbra is elenyésző, és általában valami nagyon odafigyelős tevékenységhez van köze, aminek a végén arra eszmélek, hogy a tenyerem a hasamon pihen. Igen, néha még mindig azon kapom magam, hogy a kabátzsebbe dugott kezeimmel simogatok, vagy kémlelem a babaholmis reklámokat, vagy elalvás előtt azt mondom magamban, hogy "Szia, kisbogár!", és olyankor olyan üres a világ, hogy ordítani tudnék.

Hiányzik a hasam... még akkor is, ha én igazából sosem láttam terhespocaknak, mert egyre inkább lógott rajtam minden ősszel még feszes ruhám; de zuhanyzás közben mindig ösztönösen kidüllesztem, mint az utóbbi hónapokban minden este, és a csempén rápillantok az árnyékomra - lapos, és én csúnyának látom, pedig mindig deszka akartam lenni.
Hiányzik a várakozós izgalom, a napok türelmetlen számlálgatása, a konkretizálódó tervek és az egyre merészebb álmok, amik ugyan csak pár másodperces történeteket bátorkodtak összerakni a fejemben, de azok is épp elegek ahhoz, hogy néha bevillanjon egy-egy kép, amitől bárhol vagyok és bármilyen erősnek érzem magam, azonnal megtelnek a szemeim könnyel. Látom édes M.-et aludni egy hason fekve pislogó aprósággal a mellén, látom drága Apucimat babaúszáson nevetni egy prüszkölő kicsin, látom M.Apukát büszkén ölbevenni egy kisembert aki akkora, hogy egy tenyerével betakarható, látom magamat feküdni nagyon sokáig és csak bámulni egy pici pufók arcot.

Nincs sok kedvem emberek közé menni, egyelőre valahogy nem érzem biztonságban magam sehol senkivel, M. kivételével. Mert néha tudok az érdeklődő, vidám, régi én lenni, egész őszintén és teljes szívből, hiszen megváltozott és átértékelődött minden, a szenvedés is, és minden napban van valami apró csoda, amit azelőtt sosem vettem volna észre, de amiért érdemes, sőt jó, élni - hiszen van egy kislányom, és ilyen boldoggá, mint ez a tény, sosem tett még semmi. Aztán teljesen váratlanul és átmenet nélkül érzem, hogy darabokra hullok belül, és nem értem, hogy miért néznek rám furcsán-várakozóan, ha egy tíz perccel azelőtt elkezdett beszélgetésben egyszer csak képtelen vagyok tovább részt venni, és csak nézek ki a fejemből erőltetett mosollyal és elrévedő tekintettel, már teljesen más világban járva... És haragszom - ha tudják, hogy mik történtek velünk, akkor azért, hogy hogy bírnak nevetgélni és csevegni, mikor a mi kislányunk nincs már, ha nem sejtenek semmit, akkor azért, hogy bezzeg a szerencsés bugyuták, fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent fájni. És közben furdal a lelkiismeret, hiszen ők teljesen normálisan viselkednek és logikusan reagálnak, mert valójában látszólag én magam is ugyanolyan vagyok mint mindig, igyekszem színészkedni, mert nem akarok másokat terhelni a kiszámíthatatlan hangulataimmal...
Nincs könnyítési lehetőség, és nincs egyensúly; bármi történik körülöttem, nem megfelelő, nem elég, túl sok vagy túl kevés... egyedül M. érzi, mint mindig, minden rezdülésemet, és ölel át szótlanul óránként huszonötször, ha épp az kell, vagy költ új szakaszokat a szokásos vidám-buta nótáinkhoz, ha az.
Szeretném, ha valaki megígérné, hogy idővel elmúlik, elhalványul, és szeretnék biztos lenni benne, hogy nem, soha. Nem akarom elfelejteni, elengedni, elveszíteni...
Ma nagyon nehéz.

Elanor Iris

”But if it’s to be a flower-name, then I don’t trouble about the length: it must be a beautiful flower, because, you see, I think she is very beautiful, and is going to be beautifuller still.”
Frodo thought for a moment. ”Well, Sam, what about elanor, the sun-star, you remember the little golden flower in the grass of Lothlórien?”
(J. R. R. Tolkien: The Return of the King)

*

In Greek mythology, Iris (Ἶρις) is the personification of the rainbow and messenger of the gods. She is also known as one of the goddesses of the sea and the sky. Iris links the gods to humanity. She travels with the speed of wind from one end of the world to the other, and into the depths of the sea and the underworld.