Kisstesó

Bevallom, kicsit lekattantam róla. Pár hónapja még ugyanolyan lázasan tervezgettem, és törtetően haladtam a cél felé, mint anno, az első babára váró legerősebb vágyakozásaim közepette. Bejelentkeztünk a BMC-be, megcsináltattam az átjárhatóságit, elkezdtem a diétát, elmentem endokrinológushoz beállíttatni a pajzsmirigyemet, és izgatottan számolgattam, hogy mikor peteérlelek, és jókor csináltuk-e vajon, és mikor esedékes a nemvárt... és titokban szomorkodtam, hogy megjött, pedig nyilván tündérmesére nem számítok, ahogy soha nem is tettem. Aztán egy Kissmajmos délutánon, ahogy jóízűen játszodtunk, és nagyokat nevettünk, és ő ölbe kéredzkedett, és erősen hozzámbújt az orrával, és a világ legaranyosabbja volt újfent, egyszer csak kedvem lett volna felképelni magamat. Itt van ez a csoda, velem van, és én vele lehetek, szívvel-lélekkel-testtel-aggyal, egész lényünk összeér - és most komolyan képes vagyok azon idegeskedni, hogy még nem estem teherbe, és azon agyalni, hogy mikor fogok...? Egy potenciális jövendőbeli valakiről ábrándozom, miközben ő itt van, és most van itt, és neki ennél semmi sem fontosabb, és minden együtt-pillanat annyira értékes, mert annyi derűt tartogat, és olyan szörnyen gyorsan elrepül... Olyan vagyok, mint egy idióta turista világkörüli úton, aki ahelyett, hogy Róma szépségeit inná magába a Pantheon előtt ücsörögve, előkapja a telefonját, és azt keresgéli, hogy két nap múlva hány órától lesz látogatható a Prado. Rendesen elszégyelltem magam, és elhatároztam, hogy időt adok magamnak, és alaposan átgondolom, hogy egész pontosan mit is szeretnék, és főleg miért...

És igen, megvan a válasz, azért vagyok most valahogy egészen görcsmentes és tényleg nyugodt; először, mióta kitaláltuk, hogy családot alapítunk.
Szeretnék még egy gyereket. Olyan általános okok miatt, hogy nap mint nap, percről percre elmondhatatlan örömöket és elképzelhetetlen boldogságokat élünk meg szülőkként, és ki ne akarná ezt fokozni, duplázni, szorozni...? Olyan önző okok miatt, hogy fantasztikus dolog babázni, varázslatos átélni azokat az első ismerkedős és összeforrós napokat-heteket-hónapokat, különösen így, tudva, hogy mindig csak egyre jobb lesz, és egyre szebb... Olyan gondoskodó okok miatt, hogy Kissmajomnak legyen gazdagabb az élete, mint nekem volt, legyen egy örök társa, akivel a közös múlt és a feltétel nélküli szeretet majd mindig összeköti.
De nem szeretnék még egy gyereket minden áron. Nem akarok türelmetlen és aggódós és figyelmetlen és hisztis lenni Kissmajommal, mert rosszak az eredményeim, és nem tudok mit tenni ellene, mert megint nem fáj a tüszőrepedés, és fogalmam sincs hogy összejött-e az időben-szex, mert félidőben feszülten koncentrálok az ovulációs jelekre, és ciklus végén idegesen nyomkorászom a melleimet, remélve, hogy fájni fognak. Többet nem akarok időzíteni és számolni, nem akarom ahhoz igazítani a nyaralásainkat, hogy mikor leszek piros, és mikor lesz szabadságon a nőgyógyász, és mikor kezdhetnénk a beavatkozást, nehogy csússzunk egy hónapot. És nem tudatosan, magamra erőltetve nem akarok, hanem valahogy valóban ez történik most: őszintén elengedtem az igyekezetet, és jó így nekem. Mintha legördült volna egy hatalmas szikla a szívemről, vagy hogy stílusos legyek így a tengerpartra készülve, mintha felértem volna a víz felszínére, és végre vehetnék egy igazán egészséges, telitüdős levegőt.

Nyilván, szedjük a gyógyszereket és a vitaminokat, és amint úgy jön ki a lépés, hogy minden szempontból optimális lesz (úgy nagyon nagyvonalakban kiszámolva ez talán augusztus végét jelenti), természetesen elmegyünk inszemre, megharcolunk a lehetőségért, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. És biztos azért, mert a közeljövőnk így is nagyon érdekesnek ígérkezik az igazi otthonunkba való költözéssel, és az ezer tervvel, amit odaálmodtunk (és amiknek a megvalósulása szintén egy lehetetlen ellen megvívott győzelem lesz a maga módján), de valahogy most úgy érzem, hogy nem fogok kétségbeesni, ha másfél éven belül nem szülhetek, és nagyobb lesz a korkülönbség a gyerekeink között, mint amit ideálisnak tartok; sőt megkockáztatom, hogy akkor is ugyanannyira boldogak leszünk, ha esetleg Kissmajom egyke marad végül.
Amúgy igenis hiszem, hogy lesz még részünk csodában, lesz alkalmunk kideríteni, hogy ez a mi drága határtalan szeretetet árasztó kincsünk milyen lesz nagytestvérként, hogyan viselkedik majd akkor, amikor nála kisebbet-gyengébbet imád, és nála kisebb-gyengébb rajong érte... Istenem, amit pár éve a legoptimistább pillanataimban (vagy akár már terhesen, fellegekben és hormonokban úszva) álmodoztam az anyaságról, az annyira semennyire nem közelítette meg ezt a mostani folyamatos eufóriát, hogy nincsenek is szavaim az összehasonlításra! Szóval ha más nem, a kíváncsiság biztos hajtani fog egy ideig, hogy vajon hányszor többszöröződhet ez, ha az ember látja a gyerekeit összeölelkezve aludni...?

Let's talk numbers

A legutóbbi beszámoló óta már egész sok mindent történt tesó-projekt ügyében; egyelőre semmi konkrétum (értsd: valaki a hasamban), de azért továbbra is optimista vagyok. Baby steps…
Először is elkészült M. spermaeredménye, ami picit romlott a legutóbbi vizsgálat óta, de még mindig bőven normál tartományban van, szóval azt kihúztuk a listáról. Aztán zártam egy 36 napos ciklust, amivel szintén elégedett vagyok (nekem ennyire "rövidek" szinte csak stimulált hónapokban voltak), azt leszámítva, hogy sajnos ezúttal nem éreztem ovulációs fájdalmat, így nem tudtam, mikor kellene progeszteront nézetni. Amúgy sejtettem, hogy körülbelül mikor lehet a tüszőrepedés, de gyerekcsinálós szex szempontjából ez mindegy volt, mert M. négy napra síelni ment, és a gyanús periódus épp akkorra esett (ez a szokásos 14-15 napos luteális szakaszommal számolva utólag be is igazolódott). Megcsináltattam a mindenféle kötelező szűréseket (chlamydia, gonorrhea, rák), és szerencsére egyikem sincs; apropó, végül a János Kórház nőgyógyászatára mentem, és simán levették a kenetet (csak hatezer forintot kellett fizetnem), úgyhogy a nagy hova-kérdés is megoldódott. Voltam mammográfián és mell-ultrahangon is, ott is minden rendben volt hál'Istennek. Szintén meglettek a női hormonjaim, a BMC febvruár eleji papírka másolatát elfelejtettem elkérni, de nézettem egyet most március közepén magánban is, és majdnem minden szépséges:
FSH: 7,2 IU/l (3,5-12,5)
LH: 7,8 IU/l (2,4-12,6)
Ösztrogén: 104,8 pmol/l (46,0-607)
Prolaktin: 469,4 mIU/l (102-496)
AMH: 8,8 ng/ml (0,2-14,6)
Az utóbbi nyilván a ciszták miatt van, ennyire nem tinédzserek a petefészkeim azért, de az FSH értékkel, és az FSH-LH aránnyal nagyon elégedett vagyok, még a legvadabb reményeim is távol voltak ezektől a számoktól.

A fekete… na jó, csak szürke leves akkor következett, amikor bementem a vérvételek eredményéért a János Kórházba, kiderült ugyanis, hogy a pajzsmirigyem elromlott. Nem borzalmasannagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy alkalmatlan legyen teherbeesésre; ideális babavárós zónában nekem életem során elég ritkán volt, de most még az amúgy is túl tág referenciatartományból is kilóg:
TSH: 5,12 / 5,16 mIU/l (0,27-4,20)
FT3: 3,98 / 4 pmol/l (3,1-6,8)
FT4: 14,51 / 15,35 pmol/l (12-22)
Azért van két eredmény mindenhol, mert egy hónapnyi szelén szedés után megismételtettem a vérvételt, abban bízva, hogy valamilyen véletlen félrecsúszás lehetett; de amint látszik, sajnos nem az volt. Miután a lányok megszakértették nekem a számokat, egyrészt szomorú lettem, mert ez azt jelenti, hogy csúszik a projekt addig, amíg meg nem sikerül javítani, másrészt éreztem a némileg beteges, perverz örömet, hogy na elcsíptük a kis kurva grabancát, és most már jól meggyógyítjuk, és jön a baba, yay! Meg remélhetőeg le fogok tudni fogyni végre, mert szerencsére ez az alulműködés arra is magyarázat és megoldás, hogy mi a francért híztam az utóbbi évben akkorára, mint egy disznyó, és miért nem indult be szokásos jó ütemben a fogyás a szénhidrát-csökkentett diéta és a metformin ellenére.
A lényeg: ez utóbbin kívül Szűcs is mindennel elégedett volt, és meglepetésemre nem kért új konzultációt, hanem azt mondta, hogy amint az endokrinológus beállította és leokézta a pajzsmirigy hormonjaimat, akkor a következő ciklus elején már mehetek is kezdeni. Két inszemet javasol, és ha esetlen szükség lesz további lépésre, akkor utána már lombikokat. Addig is a Kútvölgyibe kérnek nekem időpontot - még nem tudom, mikorra, de nagyon közeli dátumra nem számítok, úgyhogy szerintem leghamarabb nyár elején lesz ebből kezdés.

És a dilemma: én valahogy nem vagyok védett rubeola ellen, ez már az első terhességem előtt kiderült. (Gyerekkori orvosi kartonom nincs, és sajnos Anyu sem, aki emlékezne, de nyilván anno se oltást nem kaptam, se betegséget.) Akkor az OGyEI védőnője említette, hogy jó lenne beadatni az oltást, de úgy éreztem, hogy nem bírok három hónapot kihagyni, miután már annyi ideje küzdöttünk babáért; és ez az érzés azóta sem változott. És most már verem a fejemet a falba, amiért nem szúrattam meg magamat tavaly augusztusban, amikor vége lett a szoptatásnak, és sejteni lehetett, hogy pár hónapig nem fog megjönni, tehát esélytelen lesz a teherbeesés… na mindegy, késő bánat. Aztán meg voltam győződve, hogy Szűcs most úgysem enged továbblépni enélkül, mert állítólag ez az új szabály a BMC-ben, de nem szólt semmit. Vagyis ha önszorgalomból nem lépek, akkor megúsztam tudatosan választom azt, hogy felelőtlen vagyok; merthogy továbbra is elképzelhetetlennek tűnik, hogy most három hónapot engedjünk tétlenül eltelni (a betegtájékoztató szerint csak egy is elég, de ha már beélővírusoztatnám magamat, akkor nem mernék nem hármat várni).
Szóval előre aggódom. Kissmajomnak így tizenöt hónaposan épp aktuális az MMR oltás (csak halasztanunk kell egy kicsit, mert épp családilag náthásak vagyunk), vagyis ha mostanság teherbe esek, amiben a szokásos felhőkön járó hozzállásomnak köszönhetően természetesen erősen hiszek, akkor simán lehet, hogy elkapom tőle, mikor kijönnek rajta a mellékhatás pöttyei. Persze nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, lehet hogy ökörség, és ennyitől ő nem tud fertőzni, de akkor is ott van kilenc hónap, amit végig fogok parázni, hiszen hordozni fogom közösségbe, és a sok oltásellenes ezo-némber miatt, aki mindeféle úton-módon kibújik a szabályok alól, bizony veszélyben lesz a magzatunk, hiába beszélünk egy elméletileg nálunkfelé ma már nem létező betegségről.
Kompromisszumos megoldásként azt találtam ki, hogy ebben a hónapban még megpróbálunk egy spontán tesógyártást, mert ez egy jó hónap, két évvel ezelőtt pontosan ezidőtájt fogant meg Kissmajom - és jó volna még idén szülni, épp a születésnapja környékén. Ha most nem történik meg a csoda, és az endokrinológus is csak mondjuk két (vagy több) hónap múlva tud fogadni, ami sajnos nagyon valószínű, akkor hajlok arra, hogy beadatom az oltást. De nem ígérek semmit, egyszerűen annyira zsigerileg bennem van, hogy babát szeretnék, hogy a hideg ráz még a védekezés gondolatától is.
Azt hiszem, talán elég egyértelmű, hogy nem bánnék egy deus ex machina fordulatot, különösképpen akkor, ha két szép, erős, rózsaszínű csíkot tartalmazna...

Jelenlegi és jövendőbeli babás dolgok

Indítok egy gyors Kissmajmos felsorolással, aztán összefoglalom a tesó-ügy állását, és sietek aludni jól.

Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némi apai hasharapdálás segítségével trükközéssel végül meglestem, és már csak a bal alsó rész fáj és duzzad eredménytelenül, máshol mindenhol fehérlenek a kisebb-nagyobb csücskök. Durvább volt ez a menet amúgy, mint a tavalyi (mondjuk akkor nem az összes egyszerre bújt ki); a Dentinox már nem játszik, mert félünk, hogy a zsibbadtságtól elharaphatja a nyelvét (meg amúgy is csak két percig hat), a Dologelnek nincs sok értelme, maximum figyelmet terel az édességével, úgyhogy Nurofent szoktunk adni az olyan estéken, mikor bármilyen fáradt, még csak elaludni sem tud a szenvedés miatt. Ez sem mindig működik persze, van amikor félóránként felsír, olyankor bemegyek hozzá, és magamra fektetem, mint pici korában - ott órákig teljesen nyugodtan pihen, én meg filmet nézek meg netezek közben, és törik ki a nyakam a mozdulatlanságtól, de olyan jóóó összebújni vele, hogy szinte remélem, hogy ma is ez lesz az estém vége…
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.

És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk az érzéketlenek irigyeltek, akik megjelennek majd egy kisbabával a BMC folyosóin - én anno nagyon vegyes érzésekkel néztem az ilyen párokat, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd több várakozónak adunk reményt, mint ahánynak fájdalmat okozunk a látvánnyal.
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!

Kissé megkésett tervek az új évre

Nah megjártam a babagyárat.
Mikor tavaly időpontot kértem, mondta a telefonos nőci, hogy tizenegy után menjek csak, és komolyan, nem értem, miért nem mentem mindig akkor, mert konkrétan egy darab  ember volt a váróban rajtam kívül, alig akasztottam fel a kabátomat, már hívtak is be. Szűcs doki semmit sem változott, és esküszöm, hogy ugyanabban a pozícióban ült az asztalánál, ahogy anno otthagytam; forgatta a dossziémat, és mondta, hogy miket tud (Kissmalacz elvesztését és Kissmajom fogantatását), majd kérdezte, hogy mit kellene még. Elmeséltem nagyon röviden, hogy mik történtek a szülés óta, és hogy állok jelenleg a ciklussal, és persze azt, hogy kérünk szépen egy kistestvért.
Aztán bólogatott, hogy igen, itt elég lenne továbbra is az inszem, majd még egyszer megkérdezte, hogy teljesen-teljesen spontán estem-e teherbe (mármint stimuláció, cikluskövetés és tüszőrepesztés nélkül), és mikor igennel válaszoltam, le akart beszélni bármilyen beavatkozásról egyelőre: szerinte talán legalább fél évet várni kellene. Hát, mondom, ha rendesen működnék, én benne is lennék a sima próbálkozásban, de a szoptatás abbamaradása után már el is telt egy fél év gyakorlatilag, és nekem egyelőre egy darab túlhosszú ciklusom volt azóta, az is ki tudja, milyen peteminőséggel. És még ha vissza is állok a meddőségi kezelések előtti állapotra, nekem a maratonjaim miatt nem évi tizenkét teherbeesési lehetőségem lenne, mint minden normális nőnek, hanem maximum hét… az is ki tudja, milyen peteminőséggel. Meg az az igazság, doktor úr, hogy vén vagyok én már a naiv reménykedéshez - ezen vigyorgott egyet, majd megint lapozgatott a cuccaim között, maga elé mormolta, hogy 39 vagyok (szerencsére decemberben születtem, szóval becsapós volt az évszámom, mert már kezdtem nagyon aggódni, hogy hazaküld), majd rábólintott, hogy rendben, ha akarom, akkor csináljuk. Yay!

Kaptam beutalót ciklus eleji vérvételre, hormonokra meg sima rutinra is, M.-nek is adott küldőt vérvételre meg spermatogramra (nem említette, hogy ebből kettő kellene, szerintem mivel a múltkor rendben volt, ha most is az lesz, akkor megelégszenek eggyel), és egy papírkát, amin felsorolja, hogy miket kell megoldanom még: saját nőgyógyásznál rák- meg mindenféle más szűrések (érdekes, ezeket anno nekem megcsinálták helyben), illetve mammográfia. Mikor ezek az eredmények meglesznek, akkor összeülünk még egy megbeszélésre, hogy kitalálja, mi legyen, mert mivel Kissmajom spontánbaba, nem feltétlenül akar átjárhatóságit, elég lenne csak bekukkantani a méhembe, hogy megnézze, hogy néz ki a császárhegem.
Tiszta izgalmas, várakozós-reménykedős évnek ígérkezik ez (is). Nem tudom, milyen hosszú a várólista az inszemeknél manapság (állítólag idéntől a BMC bevezetett valamiféle korlátot az egy orvos által egy napon elvégezhető beavatkozásszám kapcsán), de kiszámolgattam, hogy ha nagyon-nagyon nagy szerencsénk lesz, talán még tavasszal sorra kerülünk, és ha még nagyon-nagyon nagyobb, akkor lehetne még egy téli babánk. Ahhoz nem tudom mennyire nagyon-nagyon legeslegnagyobb kellene, hogy akár két évvel ezelőtt, megint odatelefonálhassak majd lemondani a már megbeszélt időpontot, mert újra beütött a csoda - de titokban hiszek a csodákban, mert történt már velünk egy-kettő…

Második évadunk - avagy: Óda gyerekgyártó férfiainkhoz

Az úgy volt, hogy augusztus elején nagy szomorúságomra befejeződött a szoptatás, és kíváncsian vártam, hogy mikor lesz hajlandó valamiféle peteérleléssel próbálkozni a testem. Két hónappal később éreztem, hogy talán-talán, de több mint egy hétig elhúzódtak a tünetek, úgyhogy nem tudtam mire vélni. Mindenesetre feljegyeztem magamnak azt a napot, amikor mintha szurkálást véltem volna felfedezni a bal petefészkem környékén, és igazam lett: pontosan két hét múlva, október 24-én meglett a hosszú évek után első piros, aminek örültem. Utána november végén kezdődött megint egy hosszasabb kísérletezés a hormonjaim részéről, ezúttal teszteltem is a tippelt ovuláció napjaiban, és bár szokás szerint valódi pozitív tesztem sosem lett (csak a kontrollnál halványabb, de azért egyre erősödő, majd fokozatosan eltűnő második csíkos), megint szinte napra pontosan be tudtam lőni a tüszőrepedést. Ezúttal már jókor-szex is volt, de december 19-én, 57 napos ciklust zárva, végül megjött. Persze tizehat napos luteálist számoltam, úgyhogy ellőttem egy tesztet, és reménykedtem is egy icipicit, de szomorú nem lettem az eredménytől, mert tényleg durva lett volna első lehetséges alkalommal teherbe esni, mint egy balszerencsés tinilány.

És elérkeztünk ehhez a második szülés utáni ciklushoz is: hónap elején megvoltak a kötelező pattanások, a közepén jelentkezett az EWCM, de más jel nem volt, így csak figyelgettem - sajnos túlvártam, amatőr hiba, ami utólag derül csak ki ugye… A lényeg, hogy úgy tűnt, lecsúsztunk a jól időzített szexről, legalábbis szárazság alapján arra következtettem, mert Kissmajom éjszakai és hajnali ébredései miatt a hőmérőzés most nem jöhet szóba. Erre ma este elmentem vécére, és észrevettem, hogy nahát, lehet, hogy mégse. M. épp lefeküdni készült, úgyhogy mondtam neki, hogy ha nem bánja, akkor talán, khm, izé, esetleg megdughatna eredményorientáltan.
Megtette a kötelességét, röhögcséltünk előtte-közben-utána, mint a régi szép/nehéz időkben, aztán bejelentette, hogy: "Most megyek aludni; remélem, több őrült nő nem pályázik a spermámra ma éjjel." És miközben én a nappaliban, a kanapén feküdtem, felpolcolt seggel, ő bevonult a hálószobába… hogy megnyugtassa a fogzás miatt pont megfelelő időpontban felsíró Kissmajmot.

Mindezt azért meséltem el, mert muszáj világgá kürtölnöm, hogy basszus, ezek a szuperpotens csodaférfiak! Igen, ezek, a mieink. Nem a huszonöt centis farkú pornósztárok, akik napi huszonötször állítják fel, és nem a gyantázott tökű wannabe szexistenek, akik büszkék rá, hogy másfél órán át tudják gyömöszkölni a csajokat mielőtt lekónyulna. Hanem ezek, akiknek bármelyik random fáradt estén egy szót szól az ember sminkeletlen, kinyúlt pizsamás lánya, és öt perc múlva jönnek, és teljesítenek, mert akarnak egy (vagy még egy) olyan gyönyörűséges lényt, aki a kiságyban szuszmákol, és tökéletes tőle az élet. És ha kell, közvetlenül az akció után rohannak, és sikeresen megvigasztalják az említett gyönyörűséges lényt. És még viccesek is közben.
Szeretem a férjemet; nagyon.

Holnap Ma reggel BMC - izgulok.

Forgatókönyv - avagy: Na majd ne félj!

Na, megírom gyorsan a holnap reggel terveit, mert M. behozta a kis laptopomat közben az iPad helyett, és így lényegesen egyszerűbb gépelni. Szóval jött az előbb egy kedves nővér a szülős részről, adott csípős trombózis elleni szurit, aláíratott mindenféléket, és kérdezhettem tőle bármennyit, és mindent alaposan elmagyarázott... én egyszerűen imádom ezt a kórházat és mindenkit benne!
Heni szavaival élve: a szülési reality folytatódik...

Egyelőre első és egyetlennek vagyok beírva holnap reggelre, úgyhogy ötkor indul a dolog egy hashajtó kúppal, amivel szépen kiváltom a beöntést, aztán hétkor kell jelentkeznem a szülőszobán, ott kapok infúziót sok folyadékkal és antibiotikummal, és valamikor gerincbe érzéstelenítőt meg katétert is. M. akár végig ott lehet velem, ha nagyon unatkoznék, és nyolckor bevisznek a műtőbe, ahol szintén; összevarrással együtt egy olyan órányi művelet az egész állítólag, és amíg velem teljesen végeznek, addig M. megkapja melengetésre a Kissmajmot. Akkor két órára mindannyian átvonulunk az őrzőbe, ahol nekem feküdni kell és inni, illetve további infúziókat kapok, és közben figyelik, hogy hogyan húzódik össze a méhem, és egyáltalán hogy érzem magam - ha jól, akkor utána már visznek a szobámba, és ott kukkantgatnak rám még négy órán keresztül, aminek a végén (de ha bírom, lehet hamarabb is) fel kell állni, és pisilni kell.
Amin már nem kell aggódnom, mert kiderült: mindeközben a baba végig ott lehet velem, ha szeretném, és ha az apukája elég bátor pakolgatni, mert egyedül ugye nem fogom tudni (a címbéli harci kiáltás akkor jött M.-től, amikor épp örvendeztem, hogy nem fordítva lesz a felállás, és nem nekem kell pakolgatni senki apróságot se rá, mert én tuti gyáva volnék felemelgetni egy vadonatúj gyerekfélét). Utána megint opció, hogy maradjon mellettem, és bújjunk össze, és próbálgassam szoptatni, vagy be lehet adni a csecsemősöknek, akik állítólag azonnal hozzák majd megnyugodni a szívverésemtől, amint sírni kezd (persze egyértelműen az előbbire pályázok).

Én továbbra is egy elég érdekes állapotban vagyok, egyszerre kimondhatatlanul várakozós és izgatott, valamint visszafogottan gyanakvó... hogy ez most mégis hogy is van vajon, tényleg-tényleg nem tévedés, és biztos, hogy velem történik, és basszus "home run" lesz ez végül, úgy tűnik hogy lassan merjem elhinni, nem...? Azt hiszem az agyam életemben először bravúros sikerrel blokkolja az érzéseimet, hogy megmentsen egy akkora-hogy-belehalok boldogságlökettől.
Úgyhogy még egyszer nagyon-nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velünk, és elmém épségének megőrzése érdekében most elvonulok aludni (próbálni).

Countdown: T-minus 24 hours

Sot, igazabol valoszinuleg nem lesz az meg huszonnegy sem, mert reggelre vagyok beutemezve, csak azert szamolok igy vele, mert barmilyen surgos eset beeshet elenk majd a mutobe.
Egyelore meglepoen kicsit sem izgulok amugy... szerintem egyszeruen nem fogtam meg fel, hogy mi fog itt tortenni, hogy ezt a draga kisfiut, aki egyutt elt velem ennyi idon at, akit imadtam erezni, ahogy mozgolodik bennem, most majd a kezembe adjak, es en vegre igazan-igazan megolelhetem... es nem kell ot tobbet soha elengedni, addig szeretgethetem, amig csak epp akarom. Jaj, mindjart szet is robbanok... :)
M. velem ellentetben tok aggodos-idegeskedos, hiaba mutottek mar legalab harmicszor eddigi elete soran, azt mondja, teljesen mas erzes paciensnek lenni (azt kifejezetten viccesnek tartja, mert szorakoztato hogy egy profi orvoscsapat mennyire lazan kezel egy olyan helyzetet, ami a masik resztvevo felnek ugye eleg rendkivuli), es mas bameszkodokent ucsorogni, es varni, hogy egy pillanatokkal azelott meg konkretan nem is letezo valakit a kezedbe nyomjanak, hogy te legy elete legeslegelso elmenye.

Ez egy kiemelten bababarat korhaz egyebkent, ha valaki delelott szul, es hagyomanyos modon, akkor allitolag mar elso ejszakara sem orulnek a csecsemosok, ha beadja a gyereket hozzajuk, csaszarosoknal viszont az a default, hogy egy rovid orzoben egyuttletes periodus utan elviszik, hogy lehessen pihenni masnapig. En most nagyon ugy erzem, hogy keptelen leszek tobb orara odaadni barkinek is a Kissmajmot, aki nem M., szoval remelem ez csak szokas, nem szabaly. Nyilvan a gyerekorvos vigye es ellenorizze es barmi, de utana azonnal hozzak csak vissza nekem, mert per pillanat nem tudom elkepzelni azt a poszt-operacios fizikai szenvedest, ami rosszabb lenne annal a tudatnal, hogy ez a pici leny egyszer csak nincs mar a kozelemben, es barmilyen hozzaertok, de megis csak idegenek gondjaira van bizva, akiknek o csak az egyik ujszulott a sok kozul. Nem szamitok rozsaszinu viragszirmos csipkefelhokre, biztos nem leszek se zen-lebegos se kulonosebben fitt, de szeretnek lehetoseget kapni egy probalkozasra, maximum vegul nem birom idegekkel a sajat fajdalmaimat es/vagy az o sirasat, es zokogva elkullogok segitsegert.

Kissmajom ma is nagyon MocorkaPeter volt, nem olyan belassult megfontoltan viselkedik, mint aki az utolso szazon van - az NST/CTG ketszer annyi ideig tartott, mint szokott, mert folyton elmaszkalt az erzekelotappancs alol. De persze hal'Istennek jo a kis szive es az ultrahang alapjan a flow is; alaposabban nem nezegettek mar egy ideje, ugyhogy ha csak holnap reggelre nem iktatnak be egy mereses menetet, akkor teljesen meglepetes lesz, hogy pontosan mekkorara sikerult hiznia. Ma vagyok 37w2d, a hasam korfogata tegnapelott este 101 centi volt, en meg 67 kilo, remelem a plusznak nagy resze o. Kepet megprobalok csatolni kicsit kesobb, bar nem vagyok egy kulonosebben mutogatnivalo darab, eleg szerenyen eltorpulok a sok tulhordos kismama kozott, akik bejarogatnak szivhangot figyeltetni.
Hatigy; gyere-gyere bababa.

Kerekszámos - a jó fajtából...

Aszondja a ketyere, hogy "30 weeks and 0 days pregnant. Only 70 days to go!" Vagyis két hónap, basszus... két hónap, és meglátjuk és összeszeretgetjük a fiunkat...
Már ezerszer elképzeltük, ahogy hazahozzuk ide az imádott meleg nappalinkba, ahol majd a karácsonyfa fényei világítanak és finom narancsillat lesz, lepakoljuk a kanapéra a hordozójában, aztán körbeüljük, mi ketten meg a cicák, és csak nézünk nagyokat, hogy milyen csoda történt velünk.

Épp ma írta Audrey, hogy az ő gyerekük mintha felismerné az apját - szerintem nem butaság, komolyan Kissmajom is csinál ilyeneket, hogy nagyon csendben elvan egy rövid ideig, aztán mikor már hiányolom az aktivitást, csak szólok M.-nek, aki bebzzzget hozzá (ez úgy történik, hogy a hasamra rakja mindkét kezét, és áramütést imitálva "megráz" az ehhez illő hangeffekttel egyetemben), és a gyerek másodperceken belül beindul; és már most kirekesztős szövetséget gyanítok, mert ugyanezt nekem akkor sem adja elő, ha hosszasan ugrándozok és közben kedvesen szólongatom. Egyébként manapság nagyon elégedett vagyok vele, nincs alkalmam aggódni, mert szinte folyamatosan mocorog, amikor épp nem intenzív bulizás megy, akkor is helyezkedik, forgolódik, ki-kirúg... most úgy érzem, hogy már megfordult fejjel lefelébe, mert pár napja csak a hasam alsó részén vannak már azok az apró kis éles böködések, amiket tippem szerint a kezecskéivel produkál, és közvetlenül a köldököm fölötti bal oldalon és a mellem alatt a nagyobb dobbantások, amiket azt hiszem a lábaival. És van már olyan jellezetes durva hashullámzásom is, amin mások videóin annyiszor szörnyülködtem - saját bőrön leginkább nagyon vicces dolog, és teljesen mesmerizing, órákig el tudnám nézegetni, majd fel is veszem mutatóba, ha egyszer eszembe jut nem csak bámulni.

Holnap délre megyek diabetológiás ellenőrzésre, délután nőgyógyászhoz terhesgondozásra, este háziorvoshoz feliratni az utolsó adag Meforalt (ami már gyakorlatilag a leépítős fázisra kell majd), aztán csütörtökre a Magzati Diagnosztikai Központba van időpontunk az aktuális nagy UH-ra.
A cukrom jó, sőt mondhatni nevetségesen jó, hál'Istennek. Délután konkrétan még sosem tudtam olyasmit enni, ami 5,5 fölé vitte volna, pedig tényleg kísérletezek (jó, persze nem ész nélkül, de egy-egy kis méretű túrórudi, müzli- illetve fehérjeszelet, vagy egy cseppnyi karamellel összeragasztott csupa-magokból álló "keksz" volt már próbából a hús-zöldség kombó mellé), néha teljesen fölöslegesnek is érzem uzsonna vagy vacsora utánra időzíteni a napi szúrópróbámat. Az éhgyomri érték mindig ideális, a reggeli utáni szintén, mondjuk ott a jó eredmény érdekében ritkán érem el a 20 gramm szénhidrátot, és amit megeszek az is mind lassú felszívódású, a kenyeret például teljesen hanyagolom, még a diabetikusat is. A tízóraisat párszor sikerült 6,5 körülire ugratni, hiába eszek csak gyümölcsöt, úgyhogy ott figyelek nagyon, hogy ne gigakörtét válasszak és ne nagyon édes almát; ahol néha rezeg a léc az az ebéd, ott néha volt 6,9 is, amiből arra következtetek, hogy ha desszertet is szeretnék (vagyis valami gyors felszívódású finomságot a végére), akkor nekem összeségében sok az ott előírt 50 gramm szénhidrát - így nem is erőltetek ennyit, bátran zárok két kocka 80% kakaótartalmú csokival, viszont az előtte elfogyasztott dolgokkal sosem megyek 30 gramm fölé. Most épp azt remélem, hogy menni fog ez végig, és nem kell majd durvítani és inzulinra váltani, de nem akarom elszólni magam, mert gondolom majd még holnap is derülnek ki dolgok, amikor beviszem nekik a gyűjtött vizeletmintát.

Jah, és van valami teljesen freak dolog! Én mániákus szőrtelenítő voltam világ életemben, gyűlölöm mindenhol a fejem kivételével, és vad következetességgel és gyakorisággal irtom, mert a bőröm hófehér, a rondaság meg fekete és erős szálú, és a testképzavaromnak meghatározó része volt mindig is, hogy már akkor is jetinek éreztem magam, ha szabad szemmel láthatatlan (értsd: félmilliméteres) volt a kibújó termés. Ez azt jelenti, hogy konkrétan idegbajt kapok, ha heti egyszer nem epilálhatok mindenhol, még a karjaimon is egész fel (ahol M. szerint csak képzeletbeli szőrzettel rendelkezem); gondolkoztam már végleges lézeres megoldáson is, de senkit sem ismerek, akinél normálisan működött volna, az meg nekem nem segítség, ha csak kevesebb lesz, mert mindenképp bajlódni fogok vele akkor is. Réges-régen gyantáztam illetve -tattam, de amióta felfedeztem a számomra ideális géptípust, azóta egyszerűbben oldok meg mindent; ritkult is sokat és meg is szoktam, szóval mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt mindenféle fájdalomérzet mindenhol (beleértve a bikinivonalat és hónaljat is), csak az időt sajnálom rá néha, mert a beteges alaposságom miatt másfél óráig is eltart egy menet.
Mikor félidő körül elkezdett pihésedni a hasam, készültem arra, hogy gyakorítanom kell majd az akcióimat, mert különben bemajmulok, nagy meglepetésemre azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, újabban bőven elég háromhetente leszedni, és még akkor is alig van mit. Ilyen szép természetesen simának és makulátlannak utoljára kamaszkorom előtt érezhettem magamat - gondolom szülés után megszűnik a hatás és térhetek vissza a régiekhez, de kibírom ezután is, csak nagyon furcsa...  mert most elméletileg több tesztoszteron kering bennem, és akkor hogy lehet ez vajon...?
Jut eszembe: most jön el lassan az, hogy borotválni viszont már csak vakon tudok, esetleg tükörrel, ami elég időigényesnek, szerencsétlenkedősnek, és őszintén szólva balesetveszélyesnek tűnik. Nem tudom, kismamáknak ér-e menni full intim-gyantára, vagy intézzük el családilag, és nem egészségügyis idegen inkább ne piszkáljon a bejárat közelében, ha nem muszáj... first world problems...

Meet the parents

Már elég régóta készülök írni erről, bánom is, hogy nem tettem eddig, mert most meg fura apropója van... de azért remélem átmegy a lényeg, ami egyáltalán nem ez a furaság... M. szüleiről van szó, akiket nem is tudom, hogy hívhatnék, mert az anyós/após szavak engem mindig egy kicsit a mostohaanya/mostohaapa megnevezésekre emlékeztettek - és ez, ahogy a körülöttem levő vagy elmesélt kapcsolatokból látom, az emberek nagy részénél találó is, de esetünkben nagyon nem. Szóval legyenek csak továbbra is M.Anyuka meg M.Apuka, mert én tudom, hogy egyáltalán nem divat, sőt mondhatni anomália, de őszintén imádom őket.

Gyakorlatilag nincs olyan exem, akinek a szüleit ismertem volna; majd valamikor az exekről is lesz egy összefoglalóm, de a lényeg az, hogy későn érő típus voltam, csak olyan húsz évesen kezdtem el "pasizni", addig mindenféle frusztrációmból és önértékelési zavaromból kifolyólag nagyjából csak reménytelenül epekedtem elérhetetlen fiúkért, miközben amint utólag kiderült, reménytelen fiúk epekedtek az elérhetetlen értem (és a két halmaz egész gyakran metszette is egymást). Egyetem alatt más városba költöztem, egyetem után más országba is, M.-ig a férfiak is mindig valahonnan máshonnan származtak, mint az épp aktuális tartózkodási helyünk, és hát ahhoz már elég tartós és komoly kapcsolat kellett volna, hogy elinduljon valamiféle hivatalos bemutatási procedúra - ami eléggé hiánycikk volt, mert sem én, sem azok, akikkel egymásba gabalyodtunk, nem voltunk egészen normálisak, a viszonyaink meg most definitely betegesek voltak.
Mikor M. a képbe került, bizonyos szempontból nagyon hirtelen fordulatot vett ez a szokás, mert március közepén megismerkedtünk, májustól összeköltöztünk, és a kettő között ő egy elég komoly műtéten esett át, úgyhogy a látogatások alkalmával egyszer csak elkerülhetetlenül össze kellett futnom M.Anyukával. Emlékszem, hogy gyönyörű napsütéses április volt, mikor megérkeztem a kórház teraszára, ahova ők kiültek cigizni, M.Anyuka kedves volt, visszafogott és egyszerű, mégis valahogy letaglózó: teljesen lazán volt felöltözve, egy szemernyi smink sem volt rajta, és viselkedésében meg beszédében sem volt semmilyen hivalkodás (az első szó, ami eszembe jutott róla, az a "lady" volt), mégis valahogy azonnal azt képzeltem, hogy fiatal korában ha belépett valahova, biztos minden szem rátapadt, és mindenki a közelébe akart kerülni (azóta már tudom, és meg is értem, hogy tényleg így volt). M.Apukával a találkozás ezután legalább másfél évig váratott magára, tőle egyszerűen féltem, mert tudtam, hogy M. volt barátnőjét nagyon nem kedvelte, és emiatt mindig rossz volt a hangulat, amikor vasárnapi ebédekre összeültek - aztán egy ősszel, első találkaként eljött velünk kaszinóba, ahol egy csomó pénzt nyertünk és sokat nevetgéltünk, én meg rájöttem, hogy az ember egy két méteres száz kilós aranyos maci, és azóta is őt bírom legjobban az egész családból.

A mához közeledve: M. szülei mondhatni legjobb barátaink, nincs olyan velünk egyidős pár, akikkel szívesebben járnánk össze egy-egy délutánra, sőt nincs olyan velünk egyidős pár akikkel szívesen mennénk egy hétig vakációzni at all, miközben velük már teleltünk síelésben és nyaraltunk tengerparton, és minden alkalom kurvajó volt. Szellemesek, tájékozottak, modernek, érdeklődőek, isteni a humoruk, és szinte bármiről lehet velük élvezhetően beszélgetni. M.Apuka a világ egyik leggondoskodóbb embere, nagylelkű, igazságos, segítőkész, becsületes, csomó mindenben hasonlít Apura, ugyanakkor vele, Apuval ellentétben, ezer dologban hasonlít a gondolkodásunk és viselkedésünk is. M.Anyuka egy álleesősen csodálatos elme, akiről erős meggyőződésünk, hogy ha kutató orvos lett volna, már egy ideje meglenne a rák ellenszere, ugyanakkor agya másik része egy csillogó bulvárlexikon, amiből olyan hetven évre visszamenőleg bármikor előkapja bármelyik hollywoodi sztárocska bármilyen szaftos szerelmi ügyét. Nem tökéletesek, és így felnőtt fejjel persze ki tudjuk vesézni minden múltbeli hibájukat, és tudjuk kritizálni a jelenüket; látjuk, hogy mennyire rosszul kezelték anno M. balesetét és az azt követő gyógyulási periódust, hogy mekkora butaság az, hogy M.Anyukát makacssága és perfekcionizmusa a mai napig a munkaholizmusba hajtja, és az, hogy M.Apuka túl tisztelettudó és konfliktuskerülő úriember ahhoz, hogy erőteljesen fellépjen ez ellen. De alapvetően ez mind nem fontos, M. teljesen egyedül felépítette magát a külső és belső sérüléseiből, és mindenkinél teljesebb életet él, ők meg nem olyan aktívak ugyan mint régen, de élvezik egymás társaságát, és többnyire sikeresen maradnak egyensúlyban.
Nem valami érzelgősek, Anyura emlékeztetnek ebben, nem ölelkeznek-puszilkodnak még az unokákkal sem, M. úgy emlékszik, hogy kiskorukban velük is hasonlóan távolságtartóan viselkedtek, de ettől függetlenül azok a fajta emberek, akikről egy perc alatt kiderül, hogy bármit megtennének a gyerekeik boldogságáért, akkor is, ha épp semmivel sem értenek egyet abból, amit azok a gyerekek terveznek vagy tesznek. Vérbeli mérnökemberekként teljesen elutasítanak mindenféle lelkizést, a depresszió nem létezik, pszichológiára semmi szükség, a zavaros érzéseket ássuk el jó mélyre, ugyanakkor mindketten végtelenül érzékenyek, és azonnal észrevesznek olyan apró nüanszokat is a környezetük belső életéből, amiket néha az adott személy sem fedez fel önmagában. A két unokájukért rajonganak (és teljesen odavannak azért, hogy jön egy újabb), és M.Apuka konkrétan a funkcionális autizmus határáról rángatta vissza egyiket azzal, hogy rengeteget figyelt rá, és foglalkozott vele, olyan ösztönös találmányokkal, amelyek alkalmazására a legelismertebb fejlesztőközpontok is nagyon büszkék.
Nekem családom helyett családom lettek (Apun kívül egyik élő vérrokonommal sem kerültem soha ennyire közeli kapcsolatba, nagynéniket, unokatestvéreket beleértve), szerencsések vagyunk, hogy vannak nekünk, és hogy lesznek a gyerekeinknek, szívből remélem, hogy még hosszú-hosszú évtizedekig. Soha semmilyen nézeteltérésünk nem volt, és legalábbis amióta együtt vagyunk, azóta M.-nek sem... és akkor tegnap történt valami, amit utálok, mert utána bennem maradt a kétely, hogy bármennyire is közhelyes, de vajon eljön-e lassan a pillanat, amikor az idilli kapcsolatunkba beleszól az élet...?

Itt abbahagyom, hogy ne legyen kilométeres, meg mert a többi már nem kifejezetten vagy kizárólag róluk szól. És folytatás következik, a fordulatos résznél, mint egy gagyi sorozatban; ígérem, hogy megpróbálom még holnap tovább mesélni.

Going slightly mad...

Ma meglepően könnyű nap volt, jól együttlevős, sokat nevetős. Elugrottunk ugyanis Visegrádra az anyakönyvvezetőhöz adatokat felvetetni, mert már így is kifutottunk az egy hónappal előre bejelentős határidőből, csak a nő nagyon jófej volt, és mégis elintézi nekünk a július 17-i időpontot. A procedúra hivatalos része nagyjából ugyanolyan "komolyra" kerekedett, mint anno a közjegyzős, nem is értem, hogy hitte el végül, hogy de mi tényleg össze szeretnénk házasodni. Nagyjából a legfelkészületlenebb pár lehettünk, akit életében kiszolgált; azt az irodában kiteregetett esküvős magazinon való vihogásunkról (Békegalamb eregetés, selyemmasnis székek, bérelhető vőfély, gihihi!) azonnal sejthette, hogy a klasszikus szervezés nem az erősségünk, de mikor rákérdezett, hogy milyen szertartást akarunk, mi meg csak meredtünk egymásra kuncogva (Szertartás, gihihi!), egy kicsit szerintem gyagyának is nézett. De végül bravúrosan összeszedtük magunkat, az ujjaink segítségével sikerült megszámolni, hogy hány vendégünk lesz tanúkkal együtt (hat darab, nem, szülők nem, egész biztosan nem), körülbelül két másodpercnyi összenézéssel meg tudtunk egyezni, hogy mi semmilyen nyálas esküszöveget nem akarunk felmondani/-olvasni egymásnak, ugyanezzel a módszerrel eldöntöttük, hogy gyertyát fogunk gyújtogatni (az alternatíva homokvegyítés lett volna, nagyon hipszter, mi meg ugye magunk vagyunk Hagyományosék), és M., amint meglátta leírva, gyorsan kiröhögte az új nevemet - looking on the bright side: legalább ezek után nem fog annyira meglepődni, hogy Star Wars soundtrack lesz majd a ceremónia háttérzenéje.
Aztán kijöttünk a negyvenkét fokból a harminckettőbe (jó, autóban még tízzel kevesebb), és mivel még csak dél múlt, kitaláltuk, hogy ránduljunk át komppal Nagymarosra, és ebédeljünk azon a helyen, ahol nyolc évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ha valaha, akkor csakis a túloldalon vesszük el egymást. A panzió sajnos azóta megszűnt, de ha már ott voltunk, felmentünk Zebegényig, és egy tündéri idős házaspár kis éttermében ettünk isteni szarvasszűzérmét isteni erdei gombával. Végül pár budai kitérő és M. szülei után hat körül értünk haza, úgyhogy szinte egy teljes napot nyertünk csupán mérsékelt gyomorideggel.

Holnap meg holnapután nehéz lesz, mert M.-nek dolgoznia kell, annyi romantikus sorozat meg nincs a világon, amennyitől sikerülne elfelejtenem, hogy mi most itten tulajdonképpen ítéletre várunk. Legszívesebben bemennék dolgozni, de egyrészt úgysem tudnék koncentrálni, másrészt biztos összevesznék minden kicsit is zűrös partnerrel, akivel kapcsolatba kerülök (normál munkanapon is köztudottan céges bad cop vagyok, de most semennyire sem tudnám kontrollálni magamat), harmadrészt meg nem kollegák tekintetének kereszttüzében szeretnék térdre rogyni, amikor megcsörren a telefonomon egy ismeretlen szám.
Hajnalban a legrosszabb, amikor a meleg miatt megébredek - azon az álom és valóság közötti vékony vonalon egyensúlyozva mindig az jut eszembe először, hogy Istenem, még pár napunk van csak együtt, és nekem soha nem lesz egy gyerekem, akit magamhoz is ölelhetek, én leszek az a nő, aki félévenként bevonul a kórházba abortuszra amíg mazsolává nem szárad a méhe, mint valami modern korba átültetett görög dráma elátkozott hősének. Aztán azt gondolom, hogy de hát hány nőt ismerek, aki egy ilyen ultrahangtól teljesen megnyugodott, és semmilyen további vizsgálatra nincs szüksége ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban boldogan várja a babáját, és igaza lesz; aztán meg az jut eszembe, hogy a múltkor majdem én is megnyugodtam, és az, hogy ugyanakkor hánynak születik beteg babája... nyilván töredéknyinek csak, de mikor te magad vagy az a bizonyos töredék, akkor az elég sovány vigasz. Azt sosem merem kimondani, még magamnak sem, hogy minden rendben lesz - M. sem meri, csak belémnéz és nagyon megszorítja a kezemet, és én annyira de annyira imádom ezért az őszinteségért.
Lelkiismeretfurdalásom van, hogy a Kissmajomhoz akaratlanul sem kötődök még eléggé... jó volna azt hinni, hogy azért, mert lesz majd erre rengeteg időnk, valódi, összebújós, de nyilván érzem, hogy tudatalatti vagy igenis tudatos akadály ez, átlátszó, olcsó önvédő mechanizmus. Csak azt remélem, mindennél jobban, hogy ő is pontosan érzi, tudja, hogy attól, hogy egy gyáva féreg vagyok, még pontosan ugyanannyira fontos nekem, ugyanannyira vágyom és várom, ugyanolyan tisztán és vég nélkül szeretem, mint a testvérét...
Most meg csak folynak a könnyeim, és nem tudom megállítani őket... mindegy. This too shall pass.

36 ok, amiért szeretem (in no particular order)

Mert képes volt úgy abbahagyni a cigit, húsz év majdnem-láncdohányzás után egy teljesen banális hétköznapon, hogy közben ott volt egy majdnem teljes karton a fiókjában és egy megbontott doboznyi a zsebében - és mert képes élvezni az új állapotot, és sosem néz vissza vágyakozva.

Mert ismer és használ minden helyesírási szabályt, és imádja a magyar nyelvet, mégis a világ legliberálisabb nyelvésze, és legalább annyi angol kifejezést kever a mindennapi beszédébe, mint én magam.

Mert a világ legtoleránsabb, legbátrabb, leglojálisabb, legnyitottabb, legizgalmasabb, legnagylelkűbb, legszellemesebb, legerősebb, legsokszínűbb, legszabadabb férfija.

Mert olyan sima a bőre, mint a selyem, és úgy tud simogatni, hogy a világ minden csecsemőjét az ő karjaiba kellene odaadni először, hogy tudják: ez az élet egy jó kis hely lesz.

Mert lábra állt (szó szerint és átvitt értelemben) akkor, amikor minden orvosi magyarázat és ésszerű érv szerint lent kellett volna maradnia, kétségbeesetten és verve.

Mert mindenkivel olyan kedvesen kommunikál, hogy flörtnek hiszik, és ettől barátságosak vele, a nyugdíjas-korban levő hivatalnok nénitől a huszonéves pincérfiúig.

Mert általa és vele lett meg életem első cicája, és egy-egy kis műfejcsóva után titokban mindig lelkesen várta, ahányszor hazavittem egy-egy új találtkát.

Mert cseppet sem lekezelően, de replikára esélyt sem adva kezeli a hisztijeimet, mérgeskedéseimet, morgolódásaimat, túlreagálásaimat.

Mert együltében megeszik két BigMac-et, egy sajtburgert, egy közepes burgonyát, bekanalaz utána egy fél üveg Nutellát, és mégis lapos a hasa.

Mert gyönyörű szonettet és tökéletesen működő JavaScriptet és félelmetes Cthulhu kalandot is tud írni, ha kell, mindet ugyanazon az estén.

Mert olyan meggyőződéssel nem ismer lehetetlent, hogy mellette akár azt is elhiszi az ember, hogy saját erőből megtanulhat repülni.

Mert lassan két évtized után még most is tisztelettel hajlonganak előtte a fiatal FPS kedvelők, amikor belép egy Quake-szerverre.

Mert amikor megölel, pontosan beférek a vállgödrébe, és ha éjjel hozzábújok, tökéletesen hozzá tudok simulni a háta ívéhez.

Mert megszerettette velem a zombifilmeket, a horgászatot, a síelést, a csokis mekifagyit, a németeket és a Bayern Münchent.

Mert mindennek ugyanolyan intenzitással tud örülni, legyen az jelentéktelennek tűnő apróság vagy hatalmas csoda.

Mert mindent ezer százalékos beleéléssel csinál, az evés-ivástól, a szexen át, az utazásig és mesélésig és és és...

Mert gyönyörű hosszú ujjai vannak és hatalmas tenyere, és az én kezemet teljesen el tudja tüntetni a sajátjában.

Mert mindig meg tud nevettetni... ami neki biztos nem nehéz, hiszen ő a legviccesebb ember, akit ismerek.

Mert teljes szívvel-lélekkel tud játszani mindent, XBox-tól társasjátékon és legón át, szerepjátékig.

Mert mindenki, aki ismeri, szeret a társaságában lenni, és minden baráti csoportulásban ő a lélek.

Mert mindig vidáman ébred - csak kinyitja a nagy kék szemeit, és már mosolyog is.

Mert bölcsész és programozó és könyvelő egyszerre, de egyikben sem tipikus.

Mert ugyanolyan boldog lelkesedéssel készül a tengerre és a hegyekbe.

Mert minden elektronikai kütyüt erőfeszítés nélkül meg tud javítani.

Mert mindig meg tud lepni: ő találja ki a világ legjobb ajándékait.

Mert vezetés közben énekel, és néha minimáltáncikál is hozzá.

Mert a létező legszebb testvérszeretettel imádja a bátyját.

Mert egyszusszra kiolvas egy több száz oldalas könyvet.

Mert végérvényesen kigyógyított a sznobériámból.

Mert kívül-belül a leggyönyörűbb lény, aki létezik.

Mert szereti a kisgyerekeket és az állatokat.

Mert minden Beatles szöveget kívülről tud.

Az arcéle és az álla, amivel vágni lehetne.

A gödröcskéi, mikor nevet.

A heg a halántékán.

A szemei.


Légy boldog, te legnagyobb kincs... csakúgy is, meg velünk is! Olyan jó, hogy vagy... <3

A tények

Tegnap délután vezetés közben, nőgyógy és háziorvos között döcögve a csúcsforgalomban, benyomtam egy fél grillcsirkét, semmi nélkül, mert éreztem, hogy ha nem eszem meg rögtön, akkor sírva fakadok. Ez úgy nézett ki, hogy Apu ült a jobb egyben, szorosan tartotta a becsomagolt áldozatot, miközben én ízes cafatokat tépkedtem le róla, és tömködtem a fejembe; bal oldalunkról a villamossal utazók, jobb oldalunkról fülig érő szájú sofőrkollegák bámultak... hiába na, valóságos hercegnő vagyok. De nem is ezzel akartam büszkélkedni, csak el akartam mondani, hogy így aztán ha tegnap reggel nem teszteltem volna, akkor is sejthetném azt, amit most tudok: terhes vagyok, basszus!
Tudom, de nem hiszem - erre rárakott egy lapáttal az is, hogy a dokim a kis egyszerű UH-gépén még semmit sem látott, csak a jól megvastagodott nyálkahártyát, a BMC-ben ilyenkor meg sem néztek, csak simán hazaküldtek a recepttel, szóval sok értelme nem is volt próbálkozni. Megnézte a görbémet (mert nem középidőben fogant), gyorsan rápisiltetett ő is egy tesztre, aztán azt mondta, hogy nagyon korán van, egy hét múlva még csak petezsák lenne, úgyhogy várjunk kettőt, és menjek akkor szívcsőpulzálást nézni. Írt fel progeszteronpótlást, csak ezúttal kevesebbet mint múltkor, és a prolaktin kapcsán nagyon ügyesen elmagyarázta, hogy miért nem releváns a kiugrásom, amiből nem sokat értettem vagy jegyeztem meg - de alapvetően az van, hogy a prolaktin alkotóelemei(?) sok fajta enzim, akik összevissza kapcsolódnak, és önmagában semmit sem jelent a rossz eredmény, viszonyítani kell őket, és együtt kell vizsgálni TSH-val meg ilyenek... ha valakinek ebből rémlik bármi is, világosítson fel, légyszi, nekem ennyire futotta.

Kértétek, hogy meséljek részleteket... hát nem sok mesélnivaló van. Ebben a ciklusban konkrétan semmit sem tettünk a teherbeesésért. Jó, nem akarok túlozni, inkább régóta próbálkozó magunkhoz képest semmit, mert azért mértem a hőmet, és figyeltünk arra, hogy a tippelt ovuláció környékén ne szeretkezzünk minden nap, hogy ideje legyen gyűlni a seregnek. De nem volt semmilyen stimulálás, semmilyen követés, semmilyen hókuszpókusz, még mezei gyertyaállás sem... annyiszor hallottuk, hogy esélytelenek nyugalma, na hát bennünk most ez volt. Januárban ugyan megbeszéltük a dokimmal, hogy egy-két szokásos monitorozott menet legyen még BMC előtt, és amikor végre kitaláltam, hogy mégse, még akkor is eszembe jutott, hogy van még otthon három adag Merional, mi lenne, ha legalább azt beadogatnánk nekem UH nélkül, hiszen úgysem volt még arra példa, hogy túlpörögjek valamelyik kezeléstől... de végül úgy döntöttünk, hogy legyen még egy kis lazítós időnk a következő nagy csatábaindulás előtt.
Figyelni sem figyeltem magamat luteális közepette, így tényleg csak azt a néhány "jelet" tudom megemlíteni, amik nagyon feltűnően hasonlítottak az ősziekhez. Mert magunk között vagyunk, pironkodva ugyan, de újfent megemlítem az elsőt: pukálás - műveltem most is, minden erre hajlamosító kaja nélkül, pár napig valamikor ovuláció után; tavaly arra tippeltem, hogy az inszemkori megpiszkálásom okozta, most nem tudom, mi lehetett, mert nyilván nem az, amúgy meg hülyeségnek is tűnik, hogy köze lenne bármihez, de na, ha legyek őszinte, akkor vagyok. Aztán: most is voltak ilyen furcsa, szinte ovulációs szurkák a beágyazódás ideje körül (és akár akkor, ma is vannak), és tesztelés napján az alhasam is nehéz volt, és nem jelentek meg a piroskor esedékes pattanásaim. Megint éreztem, hogy nem eresztett le a mellem, ahogy piros előtti napokban szokott, hanem nagy és feszes maradt; nyomkorásztam megint persze, azt remélve, hogy fájni is elkezd, de az csak tegnap este történt meg, és ma is folytatódik, egyelőre sokkal enyhébben, mint ősszel. Mára már jelentkezett jó barátom az étvágytalanság is; az émelygés az egyelőre nagyon enyhe, úgyhogy ezügyben rohamos romlást remélek (Milyen szépen alliterál!), és holnapra esetleg öklendezést is, mert tavaly a 17DPO ezt hozta. És máris nagyon bamba és aluszós vagyok, ez is megszokott, csak most sokkal koraibb. És van két teljesen újdonságom is: az egyik, hogy most értem meg igazán, miről beszélnek azok, akiknek terhesen folyton pisilhetnékjük van, a múltkor is besűrűsödött, de normál keretek között marad, most az éjjel kétszer keltem, napközben meg óránként budira járok, a másik, hogy ma már harmadik napja, hogy annyira izzadok éjjel, hogy hajnalban szó szerint csuromvizes az alvópólóm, és alattam a lepedő, nem tudom, mi lesz ebből kánikulában.

Kérdeztétek, hogy mit szól az egészhez M. (a.k.a. Kékszemű). Az úgy volt, hogy tegnap reggelre ugye nem jött meg, még egy napom lett volna ahhoz, hogy valódi késésnek számítson, mert már volt néhányszor 15 napos luteálisom, viszont olyankor is legkésőbb egy nappal piros előtt mindig leesik a hőm. Úgyhogy fél órával a szokásos előtt (mert nagyon kellett pisilni, nem bírtam volna ki) mértem egy 37.1-et, aztán oltári csörömpölés közepette előtúrtam az éjjeliszekrényem mélyéről egy tesztet. Ugyanolyan határozottan vonultam ki, mint ősszel, hogy na tudjuk meg, legyen már valami, de valahogy egy kicsit sem izgultam... nem tudom, azért-e, mert sejtettem valamit, vagy azért, mert lélekben már a HyCoSy eredményén filozofáltam, és azon, hogy vajon mehet még inszem, vagy lombik kell majd. Mikor letettem a bemártogatott tesztet, meg voltam győződve, hogy negatív lesz - mikor rápillantottam, és azonnal láttam megjelenni a két csíkot, már az volt természetes valahogy.
Bementem, és gondoltam elsuttogom M.-nek a hírt, de ha nem hallja meg, hagyom pihenni inkább az ébresztőig; ahogy kimondtam, már fordult is felém, hatalmas mosollyal, és azzal, hogy: "Komolyan mondod...?! Tudtam!" És szerinte fiunk lesz.

"Akarsz-e mindig, mindig…"

Pontosan nyolc évvel ezelőtt a világ legkékebb szemű fiúja átbeszélgetett velem egy délelőttöt és egy délutánt virtuálisan, aztán eljött értem a kedvenc helyemre, a Lőrinc pap térre, elvitt magához megszeretgetni a Csubakka nevű öreg-beteg kutyáját, és átbeszélgetett velem egy estét és egy éjszakát élőben. Reggel hazavitt, kiszálltam az akkor még névtelen Kornélból, és egy fél méterrel a föld fölött ellebegtem a szobámig.
Másnap küldött egy első esemmet, hogy: "Udv. Azt szeretnem kerdezni, hogy te is ugyanazt almodtad-e mint en. En azt almodtam ugyanis, h reggelig beszelgettunk. Mondd, hogy te is. Akkor igaz lesz:)" - és este elvitt a János-hegyi kilátóhoz, és adott egy hozzám írt "Vallomás" című verset.
Aztán varázslatbuborékot épített kettőnknek. Verseket írt nekem, megmutatta a nem nekem írtjait (többek között egy elbeszélő költeményt Dr. Bogárról, a rét orvosáról - akkor éreztem először, hogy ha valaha lesz gyerekem, tőle szeretnék), és megmutattunk egymásnak néhány kedvenc Nadányit, Tóth Árpádot, József Attilát, Radnótit és Kosztolányit. És sok Zoránt meg Elvis-t meg Cohen-t hallgattunk, és megszerettette velem a zombis filmeket meg a horgászatot, és a Duna-partra jártunk csókolózni és a Velence-tóhoz süllőt enni. És elnevezett Estilánynak meg Csillagáfonyának, és azt mondta, hogy ezer vagyok, és hogy a Holdig szeret "éntégedén".
Hetekig aludtunk együtt a miniatűr szobám miniatűr ágyán, egy személynek is túl keskeny helyen, és miután összetörtem az autóját és mielőtt befeküdt volna élete tizensokadik műtétjére, azt mondta, hogy velem akar élni. És tavasz végén már együtt laktunk a Kálmán Imre utca tíz alatt, a harmadik emeleten, és lett egy szürke cicánk.

Így kezdődtünk. Azóta volt egy csomó minden, highs and lows... egy örökbe cirmoscica meg sok ideiglenesbe mindenféle színű, és szakítós szenvedés is, melynek során pár hónapig kizárólag csak szeretők voltunk... volt nagyon sok utazás nagyon sok helyre, csodát érintő és lehetetlennel határos kalandok... volt egy igazi költözés, és van egy tervezett... és van egy kislányunk is.
És én minden nap egy kicsit jobban megszerettem ezt az elképzelhetetlenül tökéletes úti- és játszótársat, és mikor már azt hinném, hogy ennél jobban nem lehet, akkor mindig mond vagy tesz valamit, ami miatt mégis. Nélküle már sosem lennék teljes.

 

Vallomás

Amikor tegnap fáztál,
és oly szépen, oly árván
húztad össze magadon a ruhát,
én nyeltem s gondoltam egy sutát,

és szerencsére csöndben maradtam,
csak egy kardigán után matattam,
és felvetted, és jó volt, csak bánom,
hogy -- vallomás! --
nem én voltam a kardigánom.



Szia Mák, olyan jó, hogy vagy nekem! Még nyolcszor ennyit...? :)

Sometimes it just hits me...

Azt mindig tudom, hogy végtelenül szeretem, de ma tiszta véletlenül meghallottam ezt, és... basszus, én annyira elmondhatatlanul szerelmes vagyok nyolc év után is, mint egy elsőrandis tini libácska... Tiszta ciki... :)
Megfelelő szavak híján:

Poszt-szexuális szex-poszt (NC-17*)

Nem, nem erőszakoskodunk, nem drogozunk, nem aberrált-viselkedünk, még csak explicit erotikus tartalmat sem szándékozok megosztani, az érdekes kulcsszavakkal (Don't ask!) idetévedők óriási szomorúságára. De a rating dolog komoly, kis módosítással: tényleg ne olvassa el az, aki csak azért szexel, mert a szex isteni jó dolog, egyszerre felpörget és ellazít, finom endorfinokat termel, és mmm, isteni jó dolog - az ilyen szerencséseknek idejük lesz később szembesülni azzal, hogy a kettőnél több tagú család nem ám úgy lesz, hogy a férfi csak úgy random belerakja a gumitlan micsodáját a gyógyszerezetlen nő micsodájába, and nine months later out pops the result. Persze van olyan, akinek ez pont ennyire egyszerű, de az meg szintén ne olvasson, hanem menjen szexelni, és jöjjön össze neki egy darab de-hát-nem-is-középidős dugásból a harmadik gyerek is, és ha nem akar többet, akkor adja örökbe olyasfajtáknak mint mi, vagy védekezzen rendesen... whatever. Amikor posztkoitális félgyertya állásban ágaskodok, segg alatt párnákkal, lábakkal a falon, ahelyett hogy Vivien Scarlett O'Hara Leigh stílusban nyújtózkodnék pajkos mosollyal a képemen, hajlamos vagyok irigykutya lenni.

Szóval tudom, hogy kényes téma, de őszintén érdekelne, hogy más ezt hogy oldja meg. Nem feltétlenül teljesítményileg, azt már írtam máskor is, hogy nálunk hál'Istennek ezzel semmilyen gond nem volt soha, M. egy megbízható tenyészbikát** is megszégyenítő pontossággal hozza a kötelező köröket. Belegondolni sem akarok, hogy milyen lenne hónapról hónapra mindennek tetejében küszködni azzal is, hogy hiába minden lelkesedés és igyekezet, a berendezés kritikus pillanatokban bizonytalanul működik; pedig amint megtudtam (szegény férjek, ha sejtenék, hogy miket el nem árul róluk a kétségbeesetten megoldásokat kereső fehérnép), sajnos ez is elég gyakori.
És mivel nincs miről, ezügyben nem is nyilatkoznék okosakat, de ha valakit érdekel, a következő a meglehetősen elcsépelt véleményem: próbálj belegondolni abba, hogy attól még, hogy szülők szeretnénk lenni, mi még mindig azok a nők vagyunk, akikbe beleszerettek, akikhez vonzódtak, akiket szívesen megpróbálnának hagyományos módon megtermékenyíteni, még akkor is, ha nulla esély van a sikerre. Én a legelején egyszer megpróbáltam elmagyarázni M.-nek a kulisszatitkokat (mentségemre szóljon, hogy az ő kifejezett kérésére), és azt még becsülettel vizualizálni próbálta, hogy mitől reped a micsoda, és honnan szabadul ki, és mi történik a vándorútján, de mikor oda értem, hogy mit is vizsgál az ember lánya, amiből ez kiderül, akkor megtört, és bevallotta, hogy ezt talán ennyire részletekbe menően mégsem akarja tudni, és ebben maradtunk.
Tőlem a másik véglet is idegen: csomóan azt tanácsolgatják egymásnak potencia-gondok elkerülése végett, hogy ne mondják el a pasinak, hogy mi esedékes épp, libbenjenek elő harisnyatartós nővérkeruhában a fürdőből, vagy hajolgassanak csipketangában szöszöket szedegetni a szőnyegről, mindezt miközben tiszta véletlenül mécsesek égnek az éjjeliszekrényen, és andalító romantikus zene szól halkan... Most azon túl, hogy az én pasimnak erről valószínűleg a nyolcvanas évekbeli videókazettákon hangalámondott német softporn jutna eszébe, és rögvest vastag bajuszot növesztene kantáros bőrnadrággal vihogásba fúlna a gyerekprojekt, komolyan van olyan ember, akinek egy hasonló jelenetet egynél többször be lehet adni...? Mármint azokra értem, akikkel azért tisztességesen meg lett beszélve, neadjisten közösen el lett döntve, hogy gyerekre vágyás van... Mert az oké, hogy kell a játék, és hát ha épp peteérés idején jut hozzá az ember, akkor ám legyen, de engem őszintén szólva eléggé lelohasztana az arra való egyértelmű utalás, hogy állítsuk-fel nap van, és mindennél jobban frusztrálna, hogy havi rendszerességgel ilyen ócska trükkökkel kell operálnia az asszonynak.
De lehet, hogy maradi vagyok és fantáziátlan, és M. egy csillapíthatatlan étvágyú vadállat, mindenki más meg így csinálja - akkor bocsánat, és már csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy könyörgök, ne szólítsátok úton-útfélen Apának azt a szerencsétlen pasit, lehetőleg még akkor se ha már az, akkor meg főleg ne, ha csak szeretnétek azzá tenni! Nem létezik valami szakember, aki megerősítené, hogy ez beteges...?!
Nah tessék, végül mégis nyilatkoztam.

Visszatérve a lelkizős részhez, én igencsak megdöbbentem az elmúlt pár hétben azon, hogy basszus, milyen jó dolog számolás és számítás nélkül csak úgy szexelni, gondtalanul bele a világba, nem törődve azzal, hogy mit milyen módon juttatunk hova - nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen. Mert hát mi tagadás, már több mint egy éve eléggé órarendszerű az egész. Különösen stimulálatlan hónapokban rossz, mert az én maratonjaimmal elég nehéz kitalálni, hogy mikor aktuális épp, szóval néha két hétnél is hosszabb ideig muszáj a szigorú minden második napot tartani; gyakrabban sem merjük, hogy biztos megfelelő létszámú legyen a sereg, és ritkábban sem, hogy nehogy pont az egyetlen fontos napra ne jusson túlélő. És ilyenkor nem csak időzítés szempontjából lőttek a spontaneitásnak, arra is figyelni kell ugye, hogy mindenképpen... khm... a stratégiai célpontra törő támadással nyissuk a szessönt, nehogy kárba vésszen a muníció egy része... sajnos értitek.
A múlt ciklusban fertőzésveszély miatt tiltott volt a hagyományos együttlét, ebben meg valahogy nem foglalkoztat - igazából teljesen esélytelennek ítélem azt, hogy még egyszer bejöjjön az elsőrepróba szerencse dolog, így nem stresszelek például a mérésen sem, hétvégén lelkismeretfurdalás nélkül átalszom a reggelt, amit régen elképzelhetetlennek tartottam (tavaly teherbeesésig, tehát közel egy év alatt, konkrétan egy darab napom volt adattalan). De lassan visszaállunk a programozott gyártásra, mert lehet hogy a hőmérőzést sikerült kevésbé kényszeresre venni, de abba nem tudnék belenyugodni, hogy most egy ideig csak let things happen, ahhoz túl öreg vagyok már, hogy tettek nélkül felelőtlenül várjak bármennyit is. És az jutott eszembe, hogy jó volna, ha alkalomadtán sokan leírnátok (névtelen kommentbe vagy saját blogra), hogy ti hogy is birkózt(at)ok meg ezekkel, hátha felbukkan valami tanulságos tegnapelőttimhez hasonló reveláció, mikor talán évek óta először volt olyan, hogy éjjel felébredtünk szó szerint órákon át csókolózni... hát az valami mennyei dolog tud lenni, főleg ha a másik fél a világ legeslegjobb csókere (nem vagyok elfogult, tényleg az!) - esküszöm, hogy mintha még James Horner is felcsendült volna a háttérben néha. És az is eszembe jutott, hogy ha öt éven belül sikerülne két vérszerinti és mondjuk egy örökbegyerek, akkor mi annyit de annyit szexelnénk pótlólag just for fun, mindenhol és mindenkor, teljesen kiszámíthatatlanul, hogy indíthatnék egy tényleg NC-17 besorolású naplót horny negyvenesek kategóriában, hátha leverném a gasztrókat a blogversenyen.


* Vagy inkább NC-27, esetleg NC-35 - legalábbis ami a mi párosunkat illeti, nagyjából addig tartott a rózsaszínű tévhit, miszerint a szex az csak móka és kacagás.
** Sorry babe, I do mean award-winning! :)

One step at a time

Ide az elejére írom, hogy el ne felejtsem: tegnapelőtt dél körül egyértelműen éreztem ugyanazt a szúrkáló fájdalmat, amit inszem napján - most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy két hét múlva beigazolódik-e a sejtésem, és piros leszek-e. Ha igen, akkor nagyon kellemesen meg leszek lepődve, egyrészt, hogy ilyen hamar újra működök, másrészt, mert én a legutóbbi előtt még soha életemben nem éreztem a tüszőrepedést, és azt sem tudtam, hol van a petefészkem. Újabb ajándék lenne, vajon hányadik...?

Ma szabadnapot vettünk ki, és autóba ültünk, és elvitt a jövendőbeli uram egy Szajna-parti ruhaszalonba menyasszonyi gúnyát készíttetni... na jó, nem Párizs volt az, de én annak éreztem. A varrónő hihetetlenül jófej, mondjuk a levelezés alapján ilyenre is számítottam; pontosan megértette, mit szeretnék, egyáltalán nem próbált meggyőzni vagy rábeszélni semmire, csak rajzolta rendületlenül amit soroltam, és nagyon megdicsérte az igencsak egyedi ötletemet. Az egyetlen negatívum az, hogy olyannyira egyedi, hogy így aztán egyáltalán nem volt alkalmam felvenni egyetlen próbadarabot sem miheztartás végett; értelmetlen lett volna, ugyanis amit én megálmodtam, az olyan hatvan évvel ezelőtt volt divatos, a bolt meg tele volt a manapság menőnek számító, csöcsöket állig felnyomós, csillámos gyönggyel teleaggatott, tüllös költeményekkel, egyáltalán nem derült volna ki belőlük, hogy az én egyszerű kis ruhám hogy fog állni. Kiválasztottunk egy gyönyörű matt anyagot ("sötét pezsgő" a szín neve), meg lettem méricskélve, és nyugtatva, hogy a bő szoknyában nem fogok úgy kinézni, mint egy túlkelesztett kuglóf (merthogy "nagyon csinos, arányos alakom van", naaztán), továbbá az a terv, hogy találkozzunk április elején, és akkor már belebújhatok egy majdnemkész cuccba.
M. ezalatt a várost járta, autentikus helyi büfében ebédelt, és fejben rémisztő háttértörténetet gyártott a hétvégi Cthulhu-szerepjátékhoz (Ady Endre mellékszereplésével - imádom ezt a pasit!). Ő ugyanis nem láthat felöltözve csak majd az esküvő napján, mert ha már a kapcsolatunk során soha semmit nem csináltunk a normális népek szabályai és kronológiája szerint, akkor legalább ezt úgy akarjuk.

Most itthon vagyunk, és örülünk, hogy holnap már péntek van. És énekelgetjük egyik még fiatalszerelmes napjainkból kedvenc dalunkat, jó hangosan, és egész vidáman. Ma megint jó az élet.

Mai hálám (szintén rendhagyó)

Egy héttel ezelőtt épp alászálltam a pokolba. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy valaha újra felkel a nap, és alig pár nappal később akár még mosolyogni is tudok majd, képtelenségnem tartom, és érzéketlennek titulálom. Most meg csak azért is megpróbálom ilyen formában megfogalmazni a korházazást, mert úgy érzem, képes vagyok rá. Sok mindenre képes vagyok most már, amire azelőtt még gondolni sem bírtam volna. Mert velem már történt egy csoda: van egy kislányom.
Nyilván bármennyire is próbálnám, nem fog menni csak pozitív dolgokkal, hiszen életem legszörnyűbb napjairól van szó, de igyekszem, mert igenis voltak apró pilláncsoló fénypontok a nagy sötét tengeren, és én emlékezni akarok rájuk életem végéig (mert a sok rosszra úgyis mindenképpen fogok).

Mindenek előtt és fölött, végtelenül hálás vagyok a dokimnak; szinte ismeretlenül, és minden érdektől mentesen, annyi emberséget, elfogadást, empátiát, támogatást, nyugalmat, segítséget adott nekem ebben a pár napban, amennyire ilyen nehéz percekben csakis a legközelebbi családtagoktól számíthat az ember.
Hálás vagyok a korház teljes személyzetének, akikkel kapcsolatba kerültem általa - neki köszönhetően mindenki tudta, hogy miért vagyok ott, és mindenki hihetetlenül megértő és kedves volt; egy-egy apró gesztussal, mosollyal, szóval, kézszorítással, öleléssel (igen, azt is kaptam), olyan pillanatokban rángattak vissza a mélyből, amikor azt hittem, sosem jutok többet levegőhöz.
Hálás vagyok Editnek és Janinak, akik úgy döntöttek, ahogy, legalább némi értelmet adva ezzel a világ legértelmetlenebb borzalmának; az őket összekötő melegség hitet ad abban, hogy pont akkor, pont ott kellett lennünk ahhoz, hogy a kislányunk nyomában, egy váratlan csoda által, új utat nyerhessen egy egészséges kis élet.
Hálás vagyok a szülészeten oákoló csecsemőknek - mikor befeküdtem, a főnővér nem győzött elnézést kérni, hogy sajnos helyhiány miatt nem tud a nőgyógyászati osztályra rakni, így körül leszek véve nagyhasú kismamákkal és zajos újszülöttekkel; akkor még én sem tudtam, de ennél jobb terápiát nem is biztosíthatott volna megtépászott lelkemnek: imádtam, ahogy a boldog fáradt anyukák és a büszke friss apukák tologatták őket a folyosón, a zörgő fém bevásárlókocsikban, és ahogy nagyjából a reggeli műszakváltással egyidőben előbb ébredősen, aztán egyre határozottabb kétségbeeséssel követelni kezdték a tejadagjukat.
Hálás vagyok a szobatárs cserélődős és hazasietős véletleneknek (bár már nem tudom, van-e egyáltalán olyan, hogy véletlen), azért az utolsó álmatlan éjszakáért, amit csak kettesben tölthettem a kislányommal; hogy gyönyörűen esett a hó, hogy együtt hallgathattuk Yundi Li Chopin-jét, hogy elmondhattam neki ezredszerre is, hogy mennyire szeretjük, és mennyire szeretni fogjuk mindig.
Hálás vagyok a testemnek, hogy fizikailag gyakorlatilag teljesen fájdalommentesen múlt el ez a két nap; bár akkor minden porcikámmal azt kívántam, hogy szenvedhessek, minél elviselhetetlenebbül, az agyammal felfogom, hogy hosszú távon mennyi rossztól kímélődött meg a szervezetem így.
Hálás vagyok a kislányunknak, aki szeretetszigetté varázsolta nekem azt a kegyetlennek ígérkező elkerülhetetlen ultrahangot; hogy rám vigyázott meglepően lelassult növekedésű nagyonpiciségével, és hogy álmos mozdulatlansága ellenére felemelte a kis kezét, és még integetett egy utolsót a képernyőről.
Mindenen keresztül és túl, hálás vagyok édes M.-nek, akiről mindig is tudtam, hogy a világ legelképesztőbb embere, és a világ legeslegjobb apukája lesz valamikor, valaki által, de azt sosem mertem remélni, hogy ennyire; amíg ő van nekem, addig nincs lehetetlen.

És nektek is hálás vagyok, de azt remélem tudjátok.

Rendhagyó hálaadás

Édes pici kislányom,

ma van hatvan napja, hogy tudjuk, hogy velünk vagy. Életem, életünk leggyönyörűbb két hónapja voltál; soha többet nem lesz ilyen.
Nem a te hibád ám, kicsim. Ennek köze sincs ahhoz az utolsó pár napnyi pokolhoz, amit meg kellett élnünk saját félelmeink, kételyeink, gyengeségünk miatt. Ez azért egyszeri és megismételhetetlen, mert ilyen tiszta, ilyen felhőtlen, ilyen végtelen boldogságot nem is tudna többször elviselni egy ember, szétrobbanna a szíve.

Imádtam egy testben lakni veled. Minden pillanatát, még azokat is, amikor a buta összezavarodott szervezetem kétségbeesetten tiltakozott a hirtelen változások ellen. A magad módján beszélgettél olyankor velem, tudom, hogy megnyugtasd a hisztis anyádat: te jól vagy, és teszed a dolgod, csudajó az ellátás, semmi ok aggodalomra. Ma ezt is megköszönöm neked.
Annyiszor olvastam ilyeneket, és mindig olcsó szenvelgésnek tartottam őket - megkövetem magam. Ugyan mi adható ennyi idő alatt, amikor néha hatvan év is túl kevés ahhoz, hogy mindent megtanuljunk valakiről, hát még valakitől...? Te mégis mindent adtál, amit csak egy ember egy másiknak valaha is adhat, mindezt úgy, hogy nem gyűlt össze összesen öt perc, ameddig láthattunk téged.

Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk akkor, amikor már egyre óvatosabban mertünk csak remélni, és bebizonyítottad, hogy nekünk is lehet saját csodánk.

Köszönjük, az elmúlt heteket, és bennük életünk legszebb ünnepeit: apukád névnapját, az én születésnapomat, a karácsonyt, a szilvesztert.

Köszönjük, hogy közelebb hoztál minket, mint valaha voltunk, és mint valaha hittük volna, hogy kerülhetünk.

Köszönjük, hogy megtanítottál átértékelni mindent, amink van, amink nincs, és amire vágytunk.

Köszönjük, hogy megmutattad, milyen érzés feltételek és határok nélkül szeretni.

Köszönöm, hogy vigyáztál rám, még akkor is, amikor könnyebb lett volna engedni a betegségednek; hogy nem mentél el váratlanul és jel nélkül, megválaszolatlan kérdéseket hagyva magad után; hogy megmutattad, a méhem jó hosszútávú otthona lehet a testvérkéidnek; hogy továbbra is vársz inkább, a számomra legbiztonságosabb körülményekre.

Bocsáss meg, hogy én nem tehetem meg ugyanezt érted; hogy mindentudó felnőtt szerepében tetszelgek, és azzal érvelek, hogy döntésemet muszáj a potenciális jövődre alapoznom, ahelyett, hogy itt és most megóvnálak a közvetlen veszélytől; hogy olyasmiket ígértem, amiket nem tudtam betartani.

Olyan jó lett volna sok-sok mindent kipróbálni együtt! Nem sok konkrétumot mertünk elképzelni, de lélekben egy egész álomvilágot felépítettünk köréd, veled, neked. Gyere majd el hozzánk néha a csillagok közül, és látni fogod, hogy mindig ott van számodra egy hely, a te helyed, akárhány személyes életünk lesz végül.

Ma van a hatvanadik napja annak, hogy tudjuk, vagy nekünk. És ma érezzük leginkább, hogy életünk végéig leszel. És ez jó érzés, megnyugtató; madárlátta boldogság. Annál szebb és értékesebb ajándékot, mint te magad, nem tudtál volna adni egy örökkévalóság alatt sem, és ezen semmi sem változtat, a közös utazásunk vége sem.

Ma éjjel itt lapulsz még bennem, Kissca és a tenyereink melege alatt. Szép álmokat, kislányom! Ne haragudj... és ne felejts el minket...

A játékpolcról kis babám...

Délben megyünk a genetikushoz, addig egyedül vagyok itthon, M.-nek muszáj volt bemennie dolgozni legalább pár órára. El akartam menni Apuhoz, de végül csak felhívtam... ő nem érti ezt, amikor sír, engem sajnálva teszi, neki az a fontos, hogy én legyek jól, hogy nekem ne essen bajom, hogy az én egészségemre ne jelentsen semmi kockázatot ez az egész; ami persze az ő szemszögéből nézve logikus... én meg hogy magyarázhatnám el neki, hogy attól még, hogy nem harminchat éve a gyerekem, nekem még ez a kis lény ugyanolyan fontos, mint neki az ő lánya...? M. szülei sem értik teljesen amin keresztülmegyünk, a leglényegesebb részlet nekik is az, hogy mi rendben legyünk, ne vállaljunk erőnkön felüli terhet, ne szenvedjünk szükségtelenül, és az ők könnyeik is elsősorban a mi balszerencsénknek szólnak. A maga módján mindegyiküknek igaza van, pont ettől jó szülők; de most már mi is szülők vagyunk, még akkor is, ha nem a szó legklasszikusabb értelmében, nekünk is van valakink, aki miatt fájunk.

Fekszem az ágyon, és minden vágyam az, hogy álljon meg az idő. Pontosan ma két hete kívántam volna ugyanezt, de akkor még volt egy "ha" - most már nincs, semmi sincs. 

Össze szeretnék gömbölyödni nagyon picire, védekezően, mint egy sündisznó, és nem elengedni őt soha. Ha lenne ilyen opció, hogy mindig ott maradjon bennem a nyugalomban, örökre ilyen aprón, de tökéletesen, amilyen most, betegség és szenvedés nélkül, akkor gondolkodás nélkül ezt kérném. Sosem akarnék újra teherbe esni, és vérszerinti gyereket szülni, csak ő maradhasson itt velem, velünk.

M. valahogy érti ezeket. Nem tudom, hogy csinálja, de mondjuk meg sem vagyok lepődve - az ő lelke mindig is ki volt feszítve, mint egy hegedűhúr, és minden sokkal intenzívebben rezdült rajta, mint bárkin, akit valaha ismertem.
Eleinte nagyon sajnáltam, hogy bejött velem az ultrahangra; addig neki csak egy homályos távoli kép volt a Kissmalacz, egy jövőbeni lehetőség, amihez semmi konkrétum nem kötődött. Aztán meglátta mozogni, és egyszerre csak lett egy gyereke. Aztán két napra rá kirántották alóla a talajt azzal, hogy upsz, mégsem. De azt mondja, ne bánjam, és én hiszek neki. Azt mondja, szörnyű lenne kívülállóként végignézni a vergődésemet, és nem tudni, hogy miket érzek, és miért.
Össze fogunk házasodni - ez pénteken hajnalban dőlt el, amikor a szívszaggató döbbenet közepette csak feküdtünk, és öleltük egymást szorosan. Ami mindig nevetségesnek és szükségtelennek tűnt, amit ennyi év alatt nem ért el, sőt egyre messzebbre taszított a sok mindenhonnan érkező faggatózás, rosszallás, sürgetés, értetlenkedés, ítélkezés, az most egyszerre kristálytisztán világít. Ez a kislány, a mi kislányunk, azért jött el, hogy átláttassa velünk a prioritásokat, hogy egyértelművé tegye, hogy mi ember és Isten előtt, és minden létező törvény szerint örökre összetartozunk; és az a tény, hogy ez a fajta kapocs pont a társadalom szerint nem jelent semmit, hiszen ő hivatalosan nem fog létezni soha, sehol, mindent megváltoztat, minden dacos ellenkezést dacos azértisre módosít. Jó lenne, ha valamilyen más módon is meg tudnánk mutatni neki, hogy mennyi mindenben sikerült kifordítania a sarkaiból a világunkat, de ennyink van csak, és ezzel azt tudjuk kezdeni, ami rajtunk múlik: rátesszük őt, mint egy pecsétet, a közös életünkre.

Ma először énekeltem el neki azt a dalt, amit Anyu anno nekem szokott, és amitől állítólag mindig megnyugodtam. Eddig nem akartam sose, pedig gyerekkorom óta élt bennem a vágy, hogy majd egyszer én is vele altassam a kisbabámat; de mindig azt vártam, hogy a tankönyvek szerint is hallja a hangomat, és akkor majd megszokja, hogy ha az a dallam szól, nem lehet semmi baj.

Nem tudom ezt ígérni, nem tudok semmit sem adni neki, amit nekem adott az anyukám. De szeretni tudom, a legtávolabbi csillagig és vissza. És remélem, amikor úton lesz oda, ezt legalább magával viszi.

Az egy atomnyi jó

Voltunk a telken. Ahogy mentünk felfele a dombokon, elkezdtek esni a sűrű, nagy hópelyhek. Megmutattuk a Kissmalacznak FaPétert, a tavalyi karácsonyi fenyőcskénket, aki látványosan megnőtt, és tele van friss zöld hajtásokkal. Megmutattuk neki a mohás lankáinkat, a hatalmas tölgyeinket, az árnyékos helyet, ahova majd gyönyörű sziklakertet tervezek, és a naposat, ahova magaságyásos konyhakertet; és a karót, amit az építész szúrt le, hogy kijelölje a szoba sarkát, ami már sosem lesz az övé.
Néha másodpercekre elfelejtjük, hogy megváltozott a világ, de nagyon ritkán sikerül. Reggel úgy ébredek, hogy a kezem a hasamon pihen, és tudom, hogy ő ott van alatta... még... Hogy lehet elviselni, hogy azt tervezzük, hogy többé ne legyen...? Mi vagyunk a szülei; akik a legjobban szeretik őt, és akiknek a legjobban kellene vigyázniuk rá. Hogy lehet ép ésszel felfogni, hogy mégis arra készülünk, ami ezzel a lehető legellentétesebb...? És hogy lehet elfogadni, hogy ez nem önzés, hogy ezt érte tesszük?!
Írt tegnap valamit M., ami egy pillanatra enyhített ezen a kegyetlen ellentmondáson: hogy ha megtartanánk, akkor ugyanígy azt éreznénk, hogy magunkért döntünk így. És ez is igaz talán, ilyen esélyekkel, vagy inkább esélytelenséggel, az is épp annyira borzalmas és gonosz alternatívának tűnik, ha annyira ragaszkodunk hozzá, hogy a mi vágyainknak rendeljük alá a maradását. Az egyetlen igazságos megoldásra, arra, hogy mi átvegyük minden fájdalmát, csak hogy ő épen megszülethessen és élhessen, nincs lehetőség - minden más csak tehetetlen vergődő próbálkozás, hogy két rossz közül kiválasszuk a talán kisebbet.

Estefelé elindultunk a János-hegyre. A fényben úszó város most is gyönyörű fentről, de a kilátónkhoz nem mentünk fel, ott már egyébként is nagyon köd volt; és hatalmas hó, mintha valami égi kéz megpróbálná eltemetni a sebeinket egy nagy fehér takaró alá.
Megálltunk a sötétben, az erdei út közepén, és megint kitört belőlem a bizonytalanság: hogy miért választjuk ezt az utat, mi az, ami miatt mi gyengébbek vagyunk, mint azok a párok, akik hasonló esetben adnak egy esélyt a babájuknak, milyen szörnyeteg az, aki a végleges és megváltozhatatlan lezárást választja a gyerekének?! Igen, még akkor is, ha csak egy a százhoz az esélye még annak is, egyáltalán megszülessen, mert persze akkor is beteg lesz örök életére, de legalább tudnánk, hogy mi adtunk egy kiskaput a túlélésnek.
Lázasan kerestem valami magyarázatot arra, hogy így gondolkodok, valamit, ami meggyőz, hogy nem vagyok rossz ember. Bizonyítékot akartam arra, hogy csak és kizárólag az ő javát tartom szem előtt, hogy valóban attól rettegek, amitől úgy érzem, hogy rettegek: hogy a Kissmalacz abban a pár, de nem egy százalékban lesz benne, akik az első trimesztert túlélték, de a kinti életig már nem jutnak el, és hogy ennek megfelelően végigvárnánk, ahogy hétről hétre, hónapról hónapra romlik az állapota, ahogy tele lesz a kis teste folyadékkal és daganatokkal, és mindezt már az idegei is végigközvetítik, aztán végül akár még bennem, akár születéskor meghal úgy, hogy már a haláltusa minden kinlódását el kell szenvednie.
De folyamatosan visszatértem az egy százalékhoz, és az agyam újra és újra megkérdőjelezett mindent, amit a szívem súg. Mi van, ha nem csak ez van a dologban? Mi van, ha azon is aggódok, hogy nekem milyen lesz? Elvégre ha eljutnak a születésig, akkor ezeknél az embereknél nem olyan elviselhetetlenek a perspektívák... Van esély akár arra is, hogy egészen enyhék lesznek a tipikus rendellenességek, még sorozatos műtétekre sem lesz szükség... vagy csak pár kisebb korrekcióra lesz, márpedig hány teljesen egészséges kisbabának is szüksége van sebészeti beavatkozásra, hány különböző okból, és nyomtalanul múlik el az egész... És igen, én tudom, hogy borzalmas dolog meddőnek lenni, de van olyan nő, aki eleve soha nem is szeretne szülni... és léteznek petesejtdonorok, meg fejlődik addig még a tudomány, lehet, hogy ez már nem is lesz probléma, amikor nála sor kerül rá... És csúnyácska lesz, meg kicsit torz talán, de a kamaszok amúgy is gonoszak, ha csak szemüveges lenne, vagy vörös hajú, akkor is csúfolnák... ő a mi lányunk, tudnánk úgy nevelni, hogy legyen önbizalma és leperegjen róla a bántás... A látszat és a felszín csal, a fixnek tartott szabályok úton-útfélen felrúghatóak, egy tökéletesnek tűnő állapotúnál lehet milliószor jobb egy sokak által korlátozottnak tartott, de a létező lehetőségeit okosan kihasználó harcos - végülis amikor megjelenik valahol a botjával, M.-ről első látásra hányan mernék azt tippelni, hogy a világ legaktívabb, legnyüzsgősebb, legoptimistább, legteljesebb életet élő, minden helyzetben a jót megtaláló, boldogságtól mindig sugárzó all-in embere...?
Mennyi szerepe van az elhatározásomban annak, hogy rólam is szó van? Mennyire tartok attól, hogy nekem rossz lesz végigasszisztálni az élete végéig tartó szenvedését, az orvosi beavatkozásait és kezeléseit, a lelki vívódásait és szomorúságát? Mennyire ijeszt meg az, hogy én túl sokat vállalok egy beteg gyerekkel, és ezáltal minden lehetséges téren nehezebb lesz az egész családnak, a párkapcsolatunknak, a jövendőbeli testvéreknek?
És akkor megszólalt M., édes-édes csoda, a világ legjobb szerelme, és férfija, és barátja, és csapattársa, aki már nyolc éve mindig tudja, hogy mit kell mondani vagy épp kérdezni ahhoz, hogy amennyire a körülmények megengedik, jó legyen nekem. Képzeljem el azt, hogy most van egy varázslatba illő lehetőség: a mi Kissmalaczunk, aki most itt van a hasamban, megszületik valahol máshol, valaki másnak, ahol teljesen egészséges lesz, és határtalanul boldog mindigre - cserébe csak annyit kell tennem, hogy egy másik személy kapcsán elfogadok minden fájdalmas és kellemetlen dolgot, amit az ő ittléte számomra jelentett volna. Ha rajtam múlna, megtenném-e azt, hogy bemegyek egy árvaházba, és elhozok onnan egy Turner-szindrómás csecsemőt, aki véletlenül elég szerencsés volt megszületni, de otthagyta az anyukája - hajlandó lennék-e hazavinni, megszeretni, felnevelni, végigcsinálni vele minden egészségügyi labirintust, és érzelmi hullámvasutat, amíg csak él vagy élek...? Természetesen, minden kétely és megbánás nélkül. Then there's your answer.

Ma este elsírtam az utóbbi két és fél nap legkönnyebb könnyeit. Nem volt bennük lelkiismeretfurdalás, kétségbeesett mérlegelés és gyanakvó magamrafigyelés. Csak szeretet volt, végtelen és feltétel nélküli; meg elengedés. Fáradt vagyok, mintha céltudatosan és lelkesen megmásztam volna a Himaláját, és a hegytetőn ki lett volna írva, hogy ez egy másik csúcs.
Neki most jó ott bent, ahol puha van és meleg. Majdnem azt írtam, hogy biztonság, de nem, az nincs, és ettől ordítani tudnék, mert semminek, porszemnél is apróbbnak érzem magam tőle. Semmit sem tudok tenni ez ellen, pedig nincs olyan, amire ne lennék képes, amit ne adnék oda ezért. De most már nem csak a lelkemmel, hanem az eszemmel is tudom, hogy szeretem, úgy, ahogy csak az első gyerekét tudja szeretni az ember - rácsodálkozva, hogy létezni tud ilyen erős kötelék. És mert ez is benne van a mámban, ami a leginkább velem marad ebből a napból, az az öröm, hogy megadatott nekünk ez a kislány.
Ma is köszönünk, Kissmalacz! Nagyon szeretünk.