Nagyon durva...

...hogy ekkora már! És hogy múlt hét óta ez a kis futóbringa már csak egy vicces nosztalgia-ride, mert nagyjából húsz perc alatt megtanult nagyfiús biciklin pótkerekek nélkül száguldani. Mindezt miután a márciusi síelésen egy hétnyi gyakorlás után M. elképesztő sebességgel levitte egy olyan piros pályán, ahol én nem mertem elindulni - és még le sem értek az utolsó szakaszon, mikor már fülig érő szájjal vigyorogva kiabálta, hogy zárás előtt légyszi mehessenek még egy kört. Most épp görkorcsolyát vadászok neki, a boltban ráállítottam ugyanis, és két lépés után már stabilan kontrollálta a lábait... amin nem kellene persze csodálkoznom, mert a jégen már január óta tök magabiztosan siklik.
És mindeközben nyolc éven felülieknek íródott Rumini regényt olvasunk neki, és meséli vissza hibátlanul, olyan szavakat és kifejezéseket használva aktívan, hogy csak pislogunk. És szinte bármilyen szót összeolvasva is megfejt már, illetve ha olyan kedve van, le is ír... jó, ezt egyelőre csak hűtőmágnesekből tudja tökéletesen, mert kézzel pár betűt megfordít, és többnyire jobbról balra halad.  Bármeddig elszámol, húszig könnyedén összead meg kivon, és magától rájött, hogy hogyan működik a szorzás.
A Minecraft játékában sajátkezűleg felépített  a semmiből egy kis miniverzumot, aminek a közepe M. dolgozószobája (mert az az ő közös birodalmuk), és amiben úgy tájékozódik, hogy az egykori híres-neves-nevezetes Quake bajnok apja nem bírja követni - és az eredeti nyelven nézett napi fél óra rajzfilmjeire alapozva random egyszerűbb mondatokat rak össze angolul, meg csomó mindent lefordít magyarra úgy, hogy a fele szót megérti, a többit kilogikázza. A 4-7 éveseknek szóló fejlesztő matek és írás-olvasás feladatlap-gyűjteményből nem tudok olyant választani, amit ne oldana meg tökéletesen, egészen ijesztő.
Hol van az én kis pici gömbfejű babafiam, hol?!

"...s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek."

A mai poszt rendhagyó lesz. Készülök egy Kissmajmos összefoglalóval is, meg nem is annyira szoktam off témákkal foglalkozni, de ezt most muszáj kiírnom magamból. Szóval: a tegnap esténk és "ezek" a menekültek...

Igen, 2015, igen, Budapest...* 

Rögtön eloszlatom az esetleges kételyeket (már ha eddig nem jött volna le valakinek, hogy körülbelül hol is állok a jobb-bal/konzervatív-liberális skálákon): segíteni indultunk muszliméknak. Nem a fő pályaudvarokra, mert egyrészt épp stoppot kért a MigAid az utóbbi napok fejetlenségei miatt, másrészt ott azért valamennyire kontrolláltak a körülmények, ha nem is elegendő, de valamennyi kaja meg meleg cucc mindenkinek jut. Az első célpontunk a közeli Budafoki út lett volna, mert velük aztán tuti nem törődik senki, de mire elkészültek a szendvicsek tök sötét volt, így csak autókáztunk egyet a környéken, de miután nem láttunk senkit a benzinkút mellett, nem mentünk le fogalmatlanul bóklászni a Duna-partra, mert pontosan nem tudtuk, hogy hol kellene keresni a táborozókat. A Déli tranzit volt a következő állomásunk, de ott szerencsére tele volt a raktár egy csomó friss kajával, így végül felhívtam valakit az önkéntes csoportból, és ő kiirányított minket egy kevésbé ismert külvárosi helyszínre.
Nem fogom még csak körülírni sem, hogy merre mentünk, mert ami ott történik az gyakorlatilag erőteljesen illegális: a pályaudvarokkal ellentétben itt napi szinten cserélődnek az emberek, mert mindenféle úton-módon (értsd: többnyire embercsempészek segítségével) mennek is tovább Nyugatra minél előbb. Ennek megfelelően borzalmasan éhesek, hiszen minden pénzüket vagy már elköltötték az eddigi kalauzolóikra, vagy a jövőbeniek számára kuporgatják, akik majd az osztrák határon átsegítik őket. Egy lakótelep-széli utca mellett fekszenek, kinyúlva a poros fűben, fejük alatt kisebb méretű hátizsáknyi motyóval - annyira kimerültek, hogy legtöbbjük, bár ki tudja mikor lakott jól utoljára, meg sem moccant, amikor az önkéntesek által biztosított pokrócaikra (azaz konkrétan az ölükbe) helyeztük az élelmet. Volt olyan nyolcéves forma kisfiú, aki az első osztogatásunknál kincsként ölelte magához a kenyeret, majd letelepedett a földre, falni kezdte, és mire öt perc múlva visszaértünk a finomabb falatokkal is, kidőlve feküdt a szintén beájult két testvérkéje mellett. Az este olyan kétszázan lehettek, de hullámokban érkeznek és távoznak, nagy a fluktuáció, van majdnem üres nap és ezres nagyságrendű tömeg is; a társaság olyan fele volt 20-50 év közötti férfi, a többi öreg, nő és gyerek, csecsemőtől tizenévesig. Bevallom, nem mindig tudtam visszatartani a könnyeimet, szívszaggató volt nézni, hogy nekik ez jut, a mi gyerekünk meg közben otthon van a meleg ágyunkban, tele pocakkal... arról nem is beszélve, hogy miket láthattak ezek a kis ártatlan lelkek otthon meg útközben, mert én túl gyenge vagyok még a belegondoláshoz is. Csendesek, kedvesek, türelmesek, hálásak, nyugodtak voltak, akik nem pihentek épp, azok halkan beszélgettek egymás között, vagy csak nézelődtek fáradtan, szinte derűs volt a hangulat, valószínűleg nekik már ezek is csodakörülmények a háborúhoz képest, ahonnan jönnek. És mikor önkéntelenül elmosolyodtam egy-egy bóbiskoló vagy éppen szopizó picike láttán, az anyák, akikhez épp bújtak, pontosan ugyanazzal a szoros majmocska-kapaszkodással, amivel Kissmajom szokott hozzám, kivétel nélkül büszkén-boldogan (és szintén ismerősen), azonnal visszamosolyogtak.
Visszatérnék egy pillanatra az empercsempészet kérdésre. Az önkéntes, akik itt foglalkozik velük, meglepően matter-of-factly kezelte a kérdést, kérésünkre a procedúra lépéseit is részletezte, sőt arról is szó esett, hogy milyen összegek cserélnek gazdát egy-egy család biztonságos átviteléért cserébe; ő maga az első láncszemet ismeri, azt, aki erről a helyszínről elviszi a klienseket ahhoz, aki a határig utaztatja, és ott átadja egy következőnek, akitől később egy célba-juttatóhoz kerülnek. Nincsenek illúzióink, valószínű, hogy magának az önkéntesnek is leesik valami a profitból azért, amiért fogadja, és a várakozás időtartama alatt ellátja a menekülteket, de ez valahogy nem volt különösebben kiábrándító, hiszen semmi sincs ingyen, ő meg tényleg teljes munkaidőnyi plusz túlórázós időt szentel ennek, szünnapok nélkül on-call, koordinálja az adománygyűjtést, intézi az orvosi segítséget, megoldja a különleges igényeket (rossz időben a terhes nőket, kisbabásokat, betegeket például a saját lakásán altatja). Persze messze nem ideális ez, beteg világ az, ahol az embercsempész a good guy, sokkal jobb lenne, ha államilag szervezett, törvényes keretek között (yeahright) történne az a menekültekkel, amiért útnak indultak, de alapvetően az extra szerencsétlen és végtelenül szomorú eseteken túl (lásd: osztrák autópályán talált kamion) a végcél megéri a kockázatot. Ezzel tiszta véletlenül nem a levegőbe beszélek, a nyolcvanas évek második felében a szüleim vígan adták volna át a teljes vagyonunkat bárkinek, aki csak reasonable ígéretet mer tenni arra, hogy épen "kiszöktet" minket Romániából - és ha szükség lenne rá, gondolkodás nélkül fizetnék és mennék ma is, egyszerre kiszolgáltatott bábunak és félelmetes idegennek lenni valaki fővárosának a peronján.

Hazaúton, még mindig nagyon az események hatása alatt, elmélkedtünk a menekült-problémán globálisabb perspektívából is, történt ugyanis, hogy még aznap délelőtt volt egy virtuális szóváltásom az unokatestvéremmel (aki azóta rendkívül felnőttes reakcióként, törölt is a Facebook kapcsolatai közül, törtem is azonmód apró darabokra). Lájkolgatni szoktam, de nagyon ritkán reagálok hozzászólással ismerősök posztjaira, kritikus észrevételekkel soha, egyrészt eleve nincs túl sok bejelöltem, másrészt hál'Istennek nagyon kevés az, akivel nem egyezik a világnézetünk. A maradéknak az irományait meg időben letiltottam a feedemből, mert fél éve még szórakoztatott, ha valaki mondjuk minősíthetetlen helyesírással igaznagymélymagyarkodott, de mióta napi szinten szembesülnöm kell halott szír kisgyerekek fotóival a legvisszafogottabb hírportálokon is, nem veszi be a gyomrom még a legburkoltabb szalonnácizmust sem. Szóval az unokatestvérem, akinek minden második megosztása JézusKrisztusról meg hitről szól, kiírta, hogy őt megbámulták az arabok, amikor miniruhában átvonult a placcon, és most retteg, mert ezek bizony katonakorú férfiak, és napok kérdése, hogy parancsot adnak a biológiai szükségleteik, amikor is végünk lesz nekünk, fogamzásgátlásként alkalmazott abortuszok sorozatán átesett** erkölcsös, tisztalelkű keresztény asszonyoknak. És hogy ő igazán nagyon igyekszik jó ember lenni, de most mondjuk meg, hogy hogy ne féljen, mikor ezek ideözönlenek számolatlanul és hurcolják magukkal a komplett pereputtyot, plusz kétségtelenül még szaporodni is szándékoznak. Mondtam neki, hogy én is félek - az intoleranciától, a korlátoltságtól, a kirekesztéstől, az előítéletességtől, a gyűlölettől. És nem tudtam nem megjegyezni, hogy mielőtt tovább rémüldözne, sétáljon már egyet az aluljáróban leterített pokrócok között, és nézzen bele a sötét kölkök sötét szemébe, mert esetleg kiderülhet, hogy ugyanolyanok, mint az ő gyerekei, csak más színben; meg hogy engem meg derék magyar fiatalemberek bámultak meg nem egyszer, sőt lelkesen el is sorolták, hogy micsoda kedveskedő bánásmódban részeltetnének, és még miniszoknya sem kellett hozzá; meg hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy az ő kiskamasz fia is automatikusan gátlástalan erőszakolóvá válik, amint rendszeresedni fognak a hajnali erekciói. Ő amúgy viszonylag normálisan reagált, valamilyen elkerülő-ködösítő Csaba-testvér (obviously) idézettel, viszont egy tipikus írásjelhalmozós kommentáradatban rámállt egy iszonyúan primitív fasiszta barom, aki nyomta a kurucinfós mantrát, miszerint ezek itten minket leigázni és Allah nevében honfoglalni jönnek, mekkorát fog koppanni hamarost, aki annyira naiv (ezt a szót nem ismerte, mást használt), hogy nem lát át a szitán.
És mert mi ilyen dumálni imádó társaság vagyunk, hazaúton az autóban ez a faszkalap és a fantazmagóriája is terítékre került. Hogy nyilván valamilyen csekélyke létjogosultsága egy ilyen kifacsart elméletnek is lehet, és a vita kedvéért tegyük fel, hogy van némi igazság a riasztgatásokban, azaz mondjuk ezer bevándorlóból egy valóban fanatikusan iszlamista, potenciális terrorista, életveszélyes. És akkor mi legyen, mi lenne a megoldás a menekült szituációra, mit tennénk másképp, ha (no pun intended) bombabiztos lenne ez az információ? Hát ciki vagy sem, az eredmény szinte gondolkozás nélkül rávágva született meg, és az lett, hogy a világ lúzerei vagyunk, mert ez az álláspontunkon nagyjából semennyire sem változtatna, ugyanúgy kivonulnánk egy újabb rakat kajával (csak most nem bajmolódunk szendvicskenegetéssel, mert a sima szeletelt kenyér is másodpercek alatt elfogy, és abból sokkal többet lehet vinni ugyanakkora erőfeszítéssel). Utána még egy ideig csűrtük-csavartuk a dolgot egy más perspektíváért, szinte mentegetőzve, hogy najó, oké, hogy igazságtalan a sors és aranyosak szegény megkínzott gyerekek, de tegyük fel, hogy emiatt omlik össze Európa gazdasága, és emiatt lesz háború, és emiatt fogunk szenvedni mindannyian évtizedek múlva, és Kissmajom és az unokáink is...
Aztán még mielőtt olyan hangzatos magyarázatok fogalmazódtak volna meg bennünk, hogy egyenlő esélybe vetett töretlen hit és egyetlen helyes út, az én velőig geek férjem előhúzott egy Tolkien idézetet:
“'I wish it need not have happened in my time,' said Frodo.
'So do I,' said Gandalf, 'and so do all who live to see such times. But that is not for them to decide. All we have to decide is what to do with the time that is given us.'”

Semmit nem tudunk tenni ellene, nem választhatunk, a helyzet adott. Itt és most nekünk ezt dobta a történelem: jönnek, és jönni fognak egyre többen, mert ahol voltak, és szívük szerint lenni szeretnének, nincs maradásuk, ahogy helyükben nekünk sem lenne. Igazából egyetlen egy döntésünk maradt: emberségesen viselkedni, és lehetőségeink szerint enyhíteni a mások által generált embertelen körülményeket. Vagy nem; és tagadni, tiltakozni, borzongani, védekezni, vagdalkozni, parázni, szemet hunyni, redukálni a kognitív disszonanciát úgy, ahogy tudjuk.
Én azt mondom, hogy a legjobb terápia a fenti out-of-our-hands okok miatt értelmetlen aggódásra az, ha fogtok tíz kiló almát, és széles mosolyokért cserébe kiosztjátok valamelyik vonatállomáson. Also, when in doubt, olvassatok Konokot, mondjuk ezt; vagy ha neki nem hisztek, Pilinszky is "megteszi":

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

És nézzétek ezt a képet, mert az eredeti kibírhatatlanul fájdalmas, de elfelejteni nem szabadna...

A kisfiú neve Aylan Kurdi, ötéves bátyjával és további három gyerekkel együtt halt meg Görögország partjainál***

* Fotó: Veres Viktor
** Továbbra is teljes mértékben pro-choice vagyok, és erősen próbálok nem ítélkezni, de felelős felnőttként és nem utolsó sorban meddő nőként azért nem mindig sikerül, egyaránt zavar a beleszaró hozzáállás meg a képmutató ájtatoskodás is.
*** Fotó: Zezo Cartoons

Borzasztó!

Mától már nem egyessel kezdődik a korod, óIstenem, legközelebb majd tízévesen fog csak megint - hát vajon hol van az én pici kis babafiacskám...?!
Valószínűleg szokás szerint késve, de ígérem, lesz majd kerek-hónapfordulós jegyzetelés, mert hatalmasat változtál a legutóbbi beszámoló óta.
Húsz hónapos vagy, te édes-drága életpogácsa... Nincs szó rá, hogy mennyire szeretünk!

"...the faint fusion of two bodies breaking into light."

Tavaly kihagytuk a Perszeidáinkat, mert még kicsi volt Kissmajom gyáva kezdő szülők voltunk, és nem mertük beválllni, hogy kihurcibáljuk magunkkal egy rétre éjnek idején. Idén már szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a világ legjobbfejebb babájával van dolgunk, úgyhogy pár napig tanakodtunk, hogy menni kéne, de valahogy nem volt kerek az egész, én ugyanis ahhoz túl paraanya vagyok, hogy egy éjszakára nélkülünk hagyjam; igaz, hogy Apu többször altatta már el, és volt vele kicsivel éjfél utánig, de azon aggódom, hogy ha az éjszaka közepén esetleg valami miatt felsírna (ez teljesen hülyeség, mert ilyen több hónapja volt utoljára), akkor nem tudná megnyugtatni. Meg meleg is van nagyon, ami Kissmajmot ugyan nem hatja meg, de mindekt nagyon zavar, nem is tudom, mikor bírtuk utoljára ilyen rosszul, én még terhesen sem szenvedtem ennyit.
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.

Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.

Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...

Parenting fail - episode 3.

Kissmajom szokatlanul rosszul aludt, nyugtalan volt, forgolódott, ébredezgetett, fel-feltérdelt, és az sem segített, hogy magunk közé vettem. Nem jellemző rá az ilyesmi, reggel ébredés után mondtam is M.-nek (ő mélyen alszik, nem szokott tudni ezekről), hogy milyen fura éjszakánk volt.
E. (értetlenkedve): Pedig azt hittem, túl vagyunk már a fogzáson, tegnap úgy éreztem, hogy az utolsó kettő is áttört alul… Meg egyébként is inkább olyan hascsikarósnak tűnt, emelgette a lábait, ilyen már majdnem egy éve volt utoljára…
M. (nem túl aggódósan): Érdekes. De most már jól van.
Kissmajom tényleg teljesen rendben, nyoma sincs rajta semmilyen kellemetlenségnek; el is felejtem, hogy szóvá tettem a gyanúmat. Öt perc múlva:
M. (kikerekedő szemekkel): Basszus! Lehet, hogy fájt a hasa szegénynek! Az este ivott egy kis fürdővizet abból a műanyag edényből, amivel a hátát szoktam locsolni…
E. (megdöbbenve): Na de hogy lehet ez?! Hát sosem hagyod magára egy másodpercre sem!
M. (bűnbánóan): Ott voltam. Végig mellette ültem, mint mindig. (szünet) Csak egyszer "joeyztam" a piros gumipolipjával…

Két éve...

Bónusz

És még egy kép, így a végére - kis csalás van benne, mert nem közvetlenül Kissmajom születése utáni napon jöttünk haza a kórházból. De a lényeg, hogy amikor hazajöttünk, ez várt: a karácsony, és három szál virág, és a világ legcsodább férfija, aki lemaradt a fotóról; és annyi boldogság, hogy azóta is csak nyúlik- nyúlik, mint a rágógumi, és nem ér véget… reméljük, hogy soha.

Hazavárós

Nagynap

Ez volt a szülőszoba, amiben a császárra várakoztunk; az ott a kép alján, a lábam a lepedő alatt, és most látom, hogy a faliórán ott van a pontos idő (T-minus 72 minutes). Jobb oldalon, a fejem mellett volt az NST/CTG, zakatolt rajta Kissmajom drága szíve, mellettem meg M. ült, útra készen fertőtlenbe öltözve, és nagyon izgatottan. Bal oldalon, a fejem mellett volt az infúziós állvány, egymás után folytak belém a zacsik, hogy hátha meglódul a vérnyomásom kicsit, mellettem meg egy kedves szülésznő konstatálta ötpercenkénti mérésekkel, hogy még mindig nem emelkedik.
Mikor ő is magunkra hagyott, és se az aneszteziológus se a saját dokim nem voltak épp bent, butaságokról beszéltünk, nagyokat nevetgéltünk, és olyan gyomoridegünk volt, amilyent még a legígéretesebb első randiinkon sem éreztünk soha, se másokkal, se egymással. Szerencsére valahogy nem egészen realizáltuk, hogy szó szerint percek választanak el addigi életünk legmeghatározóbb pillanatától, mert valószínűleg egyszerre kaptunk volna szívinfarktust és agyvérzést, esetleg hasmenést is.

Meztelen voltam, és fáztam, mint a fene - gondoltam én, de amikor a szembeajtón és egy folyosón át betoltak a légkondícionált műtőbe, kiderült, hogy körülbelül a trópusokról a tundrára kerültem, szóval valószínűleg odaát kánikula lehetett. Ebből egyenesen következik, hogy számomra a műtét legkellemetlenebb élménye az volt, hogy nem adtak rám egy fűtött bundát és/vagy töltöttek belém egy kis forralt bort. Persze aztán következett egy felsírás, és eljött az instant megmelegedés és alkoholmentes megrészegülés is… ami ma is tart, és azt hiszem, még nagyon sokáig fog...
Te édes, aranyos, imádott pici-nagy csodakisfiunk, boldog születésnapot neked!

Utolsó óránk csak-ketten...

All fun and games until someone gets bit...

Ez volt M. műtétre szóló kis steril pakkja, amit nagyon viccesen egy automatából kellett megvásárolni a folyosón. A ruhának nagyon szép sötétkék színe volt, gyönyörűen kiemelte a szemeit, meg is tartottuk emlékbe, mert a szülésznő említette, hogy egyszer azért kibírja a mosást a vékony anyag.

Mikor a császár előtt a szülőszobában magunkra hagytak, hogy be tudjon öltözni, többek között azt is megbeszéltük, hogy amint kitör a zombiapokalipszis, és visszajövünk ide egy utolsó looting erejéig, semmiképpen se felejtsünk magunkkal vinni néhány ilyen csomagot (meg szikét meg altatógázt meg fájdalomcsillapítót), hogy ha majd egy autópálya melletti benzinkút pultján kénytelenek leszünk gyorsan amputálni valamelyik útitársunk lábát, legyen miben végrehajtani a műveletet. A várakozás miatti zaklatott idegállapotunkat az is bizonyítja, hogy arról nem esett szó, hogy az egész pultot hogyan fogjuk fertőtleníteni, de ide azért leírom, hogy ne tűnjek teljesen gondatlannak: sok jód. Meg erős antibiotikumok; de ez mondjuk alap bármilyen típusú posztapóban.

Outfit

Precious cargo

Hát ekkorák voltunk az utolsó százon. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy fért el bennem Kissmajom, nekem nem tűnik 39. hetesnek a hasam, ha azzal is számolunk, hogy még az én mindenféle szerveim is be vannak szuszakolva a fészke mellé. Mondjuk persze alsó határon volt a magzatvíz mennyisége, meg a baba születési súlya sem volt kimagasló, és tény, hogy minden velem egyidős terhességű kismama, akivel bent találkoztam, sokkal nagyobb volt nálam, de akkor is durva. Itt most az osztály előtti hallban vagyok (ha épp szigorú biztonsági őr volt esti műszakban, a látogatási idő után ki kellett jönni ide, ha jöttek az emberhez), ahol hűvös volt és huzat, úgyhogy ez egy vastag bundás és elég bő felső, amit ha leengedtem, és becipzároztam, szerintem figyelmetlenebb szemek simán néztek volna simán csak jóllakottnak.

Egyébként lehet, hogy csak beleképzelem, mert ultrahangokról pontosan tudom, hogy hogyan kucorgott Kissmajom bennem a legvégén, de én így a képet nézve tisztán látom a pici testének a körvonalait. A feje a bal mellem (a képen a kivillanó pirosság) alatt volt, a háta görbülete követte a hasam ívét (vagy fordítva), a kis segge a tetoválásom környékén volt, a végtagjai meg ugye előtte voltak, és befele meg egy kicsit az épp itt látható jobb oldalam felé néztek.
Már szinte sosem jut eszembe, de most így látva magunkat… jaj, nagyon szerettem terhes lenni!

Mindenórás

Látogatás

Az utolsó otthoni napon, mint annyiszor azelőtt és azóta, kimentünk az erdőszéli telkünkre, ahova akkor még egy éve se volt, hogy Kissmalacz színes virágmezős dobozát eltemettük. Lassan felbattyogtam hozzá a domboldalra, hasamban a testvérével, az ajándékkal, akit maga helyett küldött. Sokáig álltam a bükkfák alatt, belélegeztem a hideg, tiszta decemberi levegőt, és beszélgettem vele egy kicsit.
Nem sírtam, nem voltam szomorú, csak nagyon-nagyon hálás - neki, Istennek, a sorsnak, a mindenségnek… és nem voltam üres se, de a hiányát éreztem akkor is, ahogy mindig is fogom, amíg csak élek.

Csodahelyünk

Hálacsoki

Szombaton bevásároltam az alapanyagokat, és ajándékcsomagokat gyártottam a kórházi személyzetnek. Vettem összesen olyan öt kilónyi mindenféle finom csokoládét meg bonbont, aztán szép karácsonyi hangulatú díszdobozokba osztogattam őket, testvériesen, hogy mindenkinek egyformán jusson minden fajtából. Érdekes volt hatalmas méretű csokiboltban forgolódni, majd tekintélyes mennyiségű csokicsodákat pakolgatni úgy, hogy a cukrom miatt egész terhesség alatt összesen nem ettem meg annyit, amennyi itt egy dobozba került. Kívántam eléggé, és el is döntöttem, hogy na majd szülés után rosszullétig zabálni fogok - aztán persze sokkal édesebb dologgal voltam elfoglalva, sokáig még a mindennapi szükség-evés sem nagyon jutott eszembe, nem hogy a tiltott lakoma.

Pont egy héttel később, mikor már a kezemben voltak a zárójelentéseink, és M.-re vártunk, hogy hazavigyen, bementem a kedvenc nővérkémhez, és együtt kisakkoztuk, hogy rajta kívül még kinek szeretnék ajándékot hagyni, hogy ő majd átadhassa, mikor bejönnek dolgozni. A szülésznőnek például valahogy emlékeztem a teljes nevére, meg volt akit a naptár segítségével a műszakok és munkaidők alapján egyszerűen be tudott azonosítani nekem, de voltak érdekes nyomozások is, amikor annyit tudtam, hogy az a huszonéves, alacsony, szőke, aki mindig mosolyog, és van egy világoskék kardigánja - de végül szerencsére mindenki meglett. Valószínűleg többségüknek fogalma sem volt, hogy ki vagyok, mire eljutott hozzájuk a csoki, de jó volt arra gondolni, hogy távollétemben is okozok egy kellemes meglepetést nekik ott, a világ legjobbfejebb szülészetén.

Secret Santa

Adventi fényes

Ez volt tavaly a rendhagyó koszorúnk - az első gyertyát együtt gyújtottuk meg, de aztán M. megvárt a másodikkal, így végül a kimenőm ellenére halasztottunk addig, amíg haza nem mentünk újra, mindketten, és ki nem kerekedett a család. Szerintünk amúgy mi voltunk rajta négyen: a két nagy apuka és anyuka, a kicsi Kissmajom, a picike Kissmalacz; ha majd valamikor születik még egy tesó, akkor még nonkonformistábbak leszünk, és öt gyertyás adventünk lesz.

Idén nincs koszorúnk, még ilyen fura sem… azaz főleg ilyen fura nincs, mert Kissmajom egyenként kiszedegetné a potpourri összetevőit, és akkurátusan megeszegetné őket. A karácsonyfa-projekttel is bajban voltunk, mert egyértelmű volt, hogy kell, és az is, hogy műanyag lesz (a lehulló tűlevelek szintén megevésre kerülnének ugyanis), de onnantól kizárólag káoszra lehetett számítani. Oké, kikötjük valahogy, és mondjuk összehozzuk, hogy ne boruljon fel (ami elég kizárt, de tegyük fel) - viszont Kissmajom épp a gravitáció-tesztelő fázisát éli, minden elérhető-mozgathatót alaposan megvizsgál, majd a földre kúr dob, és érdeklődve néz utána, hogy vajon ugyanúgy viselkedik-e, mint az előtte kipróbált kétmilliónégyszázhuszonhatezerkilencszázötvennyolc darab másik tárgy. And let me tell ya', komoly piaci rés van a törés- és rágcsálásbiztos bababarát díszek ügyében: kínomban már azon filozofáltam, hogy veszek néhány csomag gumi fürdőjátékot (van például olyan, hogy különböző színű kacsák), és azokat aggatjuk fel… ráadásul az ünnepek után is hasznosíthatóak lesznek, tiszta haszon. Ikea barátunk végül mindent megoldott, kiváló rongyból, fonalból, fából, műanyagból, szalmából meg fényes csomagolópapírból készült aranyosságokat vásároltunk hétvégén, és tegnap az Aldiban tettem pontot az i-re, mikoris vásároltam ízléstelen télapót, rénszarvast és angyalkát is - ide nekem a Red Dot dizájn díjat iziben.
Most az jutott eszembe, hogy ette fene, arra sem teszünk különösebb erőfeszítéseket, hogy tutira rögzítve legyen a fa. Maximum két kiló lesz díszestül, az is egyenletesen elosztva másfél méter magasságon és olyan fél méter átmérőn - mi baj lehet belőle, ha lehúzza, és végiggurigázgatja a nappalin…? Ígérem, arról is lesznek fotók.

Családsor

Jó napot, a gyerek véréért jöttem!

Erről végül azt hiszem nem is esett szó itt a blogon. Sokat próbáltunk dokumentálódni szülés előtt, és sokat gondolkoztunk dokumentálódás után, mert rengeteg egymásnak ellentmondó információ van mindenhol arról, hogy érdemes-e a köldökzsinórvért levetetni. Leginkább a kontra véleményeket elemezgettük amelyek, a teljesség igénye nélkül, ilyenek voltak, hogy nagyon kevés betegségben használhatók fel az őssejtek autológ transzplantációra, a kinyerhető mennyiség felnőttkori kezeléshez nem elegendő, nincsenek még adatok a több évtizedes tárolási folyamat hatásaira, stb.
De azzal együtt, hogy ezeket mind nem vitatjuk, őszintén szólva pro érvként nekünk pont elég volt az, hogy ha egy a millióhoz esély van arra, hogy akár harmic év múlva olyan szintre fejlődik az orvostudomány, hogy valami haszna lehet ennek az előrelátó akciónak, már akkor is megérte. Ha meg ez ki sem derül, mert nem kell majd kipróbálni soha, akkor a világ legboldogabb tékozlóiként iszunk egyet a világ legfölöslegesebben elköltött minivagyonára.

Az is hozzátartozik persze, hogy a pénz megvolt rá, és pont mivel nem utolsó percben, máshonnan nehézségek árárn elvonva kellett összekuporgatni, esetleg részletekben kinyögdécselni a drágább verziót, azt sosem bocsátottuk volna meg magunknak, ha egyszer valamikor jól jönne, és mi inkább egy plusz nyaralásra költöttük volna. (Végül úgy alakult, hogy nekünk nem is került semmibe az egész, mert M. szülei ajándékba megleptek vele, mivel ez szerintük minden unokájuknak jár - de a döntést akkorra már meghoztuk.) Persze ne legyen rá szükség, és pozitív gondolkozás meg rossz bevonzásának kerülése meg minden ehhez hasonló bullshit, de akinek egy csepp józan esze van, az beláthatja, hogy lehetünk mi bármilyen széplelkű optimisták (mert én hál'Istennek az vagyok), ha be akar teríteni a fostenger, akkor igen keveset tudunk tenni ellene.
Szóval ezt kereste a kórházi ágyamon ez az szülészorvosomnak szóló tájékoztató papírlap, és ezért hangzott el egy hétre rá a kórházi szobámban a címben szereplő bizarr mondat...

RTFM

Babaszoba

Így nézett ki Kissmajom lakhelye, esti stria-ellenes kenegetés után, miközben épp kirúgta az oldalát. Ebből a perspektívából jó nagy volt, még akkor is, ha máséhoz viszonyítva semmiség.

Azt már mondtam, hogy igazából tökéletes terhességem volt, minden kellemetlen tünet elkerült. Még az első trimeszteri hányások sem voltak különösebben megerőltetőek, mert nem azt a klasszikus torokkaparós-szemkönnyezős öklendezést kell elképzelni, hanem egyszerűen éreztem az ingert (pontosabban nyál gyűlt a számban), és attól kezdve csak le kellett hajolnom, már jött is vissza a teljes menü. Általában három perccel evés után, sőt gyakran evés közben történt mindez, szóval rossz ízt sem hagyott maga után, mert nem erjedt kaja jött vissza, hanem gyakorlatilag ugyanaz, amit lenyeltem. Utána sem voltam rosszul, annyira nem, hogy undorító vagy sem, többször megesett, hogy visszaültem az asztalhoz befejezni az étkezést.
Aztán néha második trimeszter végén meg harmadik elején görcsölt a vádlim éjszaka - na, az kínzott rendesen, de elég hamar rájöttem, hogy ha befeszítem, akkor elég hamar elmúlik, és a következő napokban dupla adag magnézium elég sokáig távoltartja.
Itt a végefelé viszont nem mondom, hogy nem volt már egy kicsit nehéz. Leginkább szó szerint a hasam, mert mivel fogytam, eltolódott a súlypontom (mindig is seggnehéz voltam), és ez eléggé megviselte a derekamat, már egy hosszabb bevásárlás után is elfáradt és sajgott. És Kissmajom rugdalása elég sokszor konkrétan fájt: a doki szerint a csökkent magzatvíz volt az oka, mert mivel kevés volt a kipárnázottság a baba körül, néha közvetlenül a szerveimen gyalogolt, vagy kifelé a bőrömet nyújtotta. Szóval ha lehet, a következő terhességben több löttyöt szeretnék, köszönömszépen.

Pocaklakó vagymi...

Hooked

Nahszóval találtam még egy fotót a mocorgás-monitorozás sorozatba, több nem lesz, ígérem - de FElla aggódásai miatt gondoltam, megmutatom mennyire komoly tappancsokkal rendelkező gépezet ez az NST/CTG a megvásárolható mezei szívhangfigyelőhöz képest, és még így is simán kikúszik alóla akár egy három kilós baba is.

Ahogy itt ültem amúgy, nagyjából Kissmajom háta volt bal oldalon, az alsó érzékelő alatt (a felső az a méh aktivitását méri); akkorra már zsír nem nagyon maradt rajtam, a magzatvíz alsó határon mozgott, a hasam viszonylag kicsi volt, tehát szűkös volt a hely… mikor kinyomta magát annyira feszítette a bőrömet, hogy szerintem látszott volna rajtam, ha pattanásos. Mégis, mikor egyik reggel kezdő védőnőket hoztak be ránkpakolgatni a cuccot, és hogy minél többet tanuljanak a dologból, nem szabadott semmilyen infót adnom nekik segítségül (például azt a kicsit sem lényegtelent, hogy Kissmajom farfekvésű), legalább tíz percig szerencsétlenkedtek, és folyamatosan csak az én szívhangomat sikerült befogni. Ha nem tudtam volna, hogy hogyan működik a dolog, menten elájultam volna, de akkorra már volt némi tapasztalatom, és egyértelmű volt, hogy teljesen rossz helyen tapogatóznak.
Ami biztos, hogy a következő terhességhez sem vennék saját masinériát, pont eleget rémüldöztem mindenfélén anélkül is...

View

Produkció

Ez itt a tegnapelőtt megmutogatott mocor-méter által kiköpött eredmény - talán 10-15 perces ücsörgés alatt született. Alul egy százas skálán a méhösszehúzódások intenzitását mutatja, amikből amint látszik, nekem elég gyakran voltak elég nagyok; ami érdekes, hogy ezeket egyáltalán nem érzékeltem, se fájdalom, de még csak keményedés formájában sem; tényleg csak az utolsó napokban esett meg, hogy mikor már pár másodperce a maximum körül mozogtunk, talán mintha feszült volna a hasam, de akkor sem volt kellemetlenebb, mint Kissmajom egy-egy erősebb rugása. Középen a pontocskák az én műveim: ilyenkor az ember kezébe nyomnak egy gombot, amivel jelezni kell, ahányszor a babát mozdulni érzi. Végül a felső görbe az a baba szíve, aminek olyan percenként 135 körül van az alapritmusa, és az az ideális, ha a méhösszehúzódásokra és a saját aktivitására egyaránt reagál, vagyis szorongatás és/vagy fáradozás esetén felszökik akár 180 fölé is.

Nyilván nincs köze hozzá, hogy méhen kívül is gyakorlatilag a világ leglazább babája lett belőle, de Kissmajom már akkor is nyugisabb volt, mint a legtöbb baba, akinek az anyukájával egyszerre kötöttek gépre. Szinte minden összehasonlításból úgy jöttünk ki, hogy az ő szívverése lassúkább volt (inkább csak olyan 125-öt átlagolt percenként, de 120 alá is lemegyegetett), és az elején aggódtam is természetesen, hogy ki tudja milyen szörnyűség okozza, és milyen szörnyűséges következményei lesznek, de aztán egy kis utánaolvasás helyre tette a dolgokat. Idegbajos Rokonlélek terhes nők, netezésre fel tehát!

Szinkronban

Predestination

Ez a szülészet, ahol egy éven belül kétszer feküdtem: agóniában és extázisban.

Kereken huszonhárom hónappal ezelőtt a kislányunktól készültem épp elbúcsúzni itt. Este volt, akár a képen, a folyosó néptelen, valamivel éjfél előtt hazament az aznap elvetélt és megműtött szobatárs, és én egyedül maradtam a kórteremben. Elsétáltam zuhanyozni, nagyon sokáig folyattam magamra a forró vizet, a fürdő faltól-falig tükrei bepárásodtak - és én örültem neki, mert nem láttam bennük a hasamat, ami egy héttel azelőtt még lapos volt, de akkorra valahogy igazi terhespocakká kezdte hízni magát. Utána visszamentem a szobába, a sötétben ültem az ablaknál, előttem hatalmas hópelyheket festettek rózsaszínű fénybe az utcai lámpák, a nagy csendbe csak csecsemősírás hasított bele néha - és én örültem neki, mert az élet ígéretét jelentette, a célt, a jövőt.
Hajnalig beszélgettünk, Kissmalacz és én. Ezredszerre is bocsánatot kértem tőle, amiért elengedjük, ezredszerre is elmondtam neki, hogy mennyire szeretjük, ezredszerre is megköszöntem, hogy a világ legboldogabb embereivé tett minket... és most már bárhogy alakulna a sorsunk, örökre szülőkké is.

Kereken tizenkét hónappal ezelőtt a kisfiunkkal készültem épp találkozni itt. A csodával, aki nem létezhetett volna, ha előtte nem áldozunk fel egy hasonlóan drága kincset. Elsétáltam zuhanyozni, és miután levetkőztem, a fürdő faltól-falig tükreiben lefotóztam a hatalmas hasamat… és rajta a még huszonéves koromban odavarratott szöveget, amely talán soha nem volt és soha nem is lesz aktuálisabb.

White brick road

Mocor-méter

Már előtte is szerettem, a hajnali felkelések ellenére (munkaidő kezdése előtt jártam be, hogy megússzam a forgalmat), de a kórházazás alatt az NST/CTG az ultrahang-mentes napjaim fénypontja volt. A reggeli vagy a déli vizit után mindig szobáról szobára jöttek a nővérkék ellenőrzésre hívni, de olyan harmadik napon rájöttem, hogy okosabb dolog nem megvárni őket, hanem azonnal jelentkezni, és elsőként ráköttetni magam a gépre, mert úgy sokkal hosszabb ideig maradhattam, miközben a felszólított kismamák összekászálódtak, és kicsoszogtak.

Egy csomó nőtől hallottam akkoriban, hogy ők annyira rühellik ezt a procedúrát - sosem értettem őket, számomra megunhatatlan volt, szívet melengető bizonyíték, hogy odabent minden rendben van, ami még akkor is boldoggá tett, ha a heves rugdalózásból amúgy is sejtettem. És bár velem olyan nem történt, amilyeneket láttam, hogy ketten is lázasan keresgélik a hangot valaki hasán, de bevallom, még így is is képes voltam aggódni, ha Kissmajom fogta magát és egyszer csak eltűnt az érzékelő alól. Elég hamar megtanultam, hogy merre mije keresendő (nem nagyon volt helye igazán vándorolni ugye), így sosem hívtam a személyzetet, inkább magamnak állítottam odébb a tappancsot, és lestem, hogy mikor jelzi ki végre a gép, és hányat dobban, és megfelelően reaktív-e… És ez a drága baba már akkor vigyázott rám, egyetlen alkalommal sem volt olyan, hogy böködni kellett volna, vagy lépcsőzni, vagy édeset enni-inni, mindig ébren várta, hogy megkapjam a mindennapi antipara adagomat.

Nyugalmi állapot

Hospital food

Ez volt egy évvel ezelőtt az ünnepi ebédem: húsleves sok répával, és édesítőszerrel készített rizsfelfújt almakompóttal. Nem volt rossz, az az igazság.

Tapasztalatom szerint kórházban érdemes azt mondani, hogy az ember csökkentett szénhidráttartalmú menüt kér; én legalábbis mindig jól jártam a diétámmal,nem csak egészségesebb, de finomabb is volt, mint a sima kaja - például gyanús összetételű fasírtok helyett nekem mindig grillezett sovány húst adtak, desszertnek nápolyi vagy keksz helyett gyümölcsöt, és reggelire meg vacsorára teljes kiörlésű zsömlét. Nem mondom, hogy szigorúan betartották a 150 g CH előírásomat, néha még így is igencsak megugrott volna a cukrom, ha mondjuk a teljes adagot egyszerre megeszem, de különösebb panaszom sosem volt, és díjaztam az igyekezetet.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan főznek ennyire normálisan abból a semmi pénzből, amit az állam nem stadionépít el erre szán… (Igen, születésnapomon politizálok a gyerekes blogomon.)

Kinézetre is rendben van