Nagynap

Ez volt a szülőszoba, amiben a császárra várakoztunk; az ott a kép alján, a lábam a lepedő alatt, és most látom, hogy a faliórán ott van a pontos idő (T-minus 72 minutes). Jobb oldalon, a fejem mellett volt az NST/CTG, zakatolt rajta Kissmajom drága szíve, mellettem meg M. ült, útra készen fertőtlenbe öltözve, és nagyon izgatottan. Bal oldalon, a fejem mellett volt az infúziós állvány, egymás után folytak belém a zacsik, hogy hátha meglódul a vérnyomásom kicsit, mellettem meg egy kedves szülésznő konstatálta ötpercenkénti mérésekkel, hogy még mindig nem emelkedik.
Mikor ő is magunkra hagyott, és se az aneszteziológus se a saját dokim nem voltak épp bent, butaságokról beszéltünk, nagyokat nevetgéltünk, és olyan gyomoridegünk volt, amilyent még a legígéretesebb első randiinkon sem éreztünk soha, se másokkal, se egymással. Szerencsére valahogy nem egészen realizáltuk, hogy szó szerint percek választanak el addigi életünk legmeghatározóbb pillanatától, mert valószínűleg egyszerre kaptunk volna szívinfarktust és agyvérzést, esetleg hasmenést is.

Meztelen voltam, és fáztam, mint a fene - gondoltam én, de amikor a szembeajtón és egy folyosón át betoltak a légkondícionált műtőbe, kiderült, hogy körülbelül a trópusokról a tundrára kerültem, szóval valószínűleg odaát kánikula lehetett. Ebből egyenesen következik, hogy számomra a műtét legkellemetlenebb élménye az volt, hogy nem adtak rám egy fűtött bundát és/vagy töltöttek belém egy kis forralt bort. Persze aztán következett egy felsírás, és eljött az instant megmelegedés és alkoholmentes megrészegülés is… ami ma is tart, és azt hiszem, még nagyon sokáig fog...
Te édes, aranyos, imádott pici-nagy csodakisfiunk, boldog születésnapot neked!

Utolsó óránk csak-ketten...

All fun and games until someone gets bit...

Ez volt M. műtétre szóló kis steril pakkja, amit nagyon viccesen egy automatából kellett megvásárolni a folyosón. A ruhának nagyon szép sötétkék színe volt, gyönyörűen kiemelte a szemeit, meg is tartottuk emlékbe, mert a szülésznő említette, hogy egyszer azért kibírja a mosást a vékony anyag.

Mikor a császár előtt a szülőszobában magunkra hagytak, hogy be tudjon öltözni, többek között azt is megbeszéltük, hogy amint kitör a zombiapokalipszis, és visszajövünk ide egy utolsó looting erejéig, semmiképpen se felejtsünk magunkkal vinni néhány ilyen csomagot (meg szikét meg altatógázt meg fájdalomcsillapítót), hogy ha majd egy autópálya melletti benzinkút pultján kénytelenek leszünk gyorsan amputálni valamelyik útitársunk lábát, legyen miben végrehajtani a műveletet. A várakozás miatti zaklatott idegállapotunkat az is bizonyítja, hogy arról nem esett szó, hogy az egész pultot hogyan fogjuk fertőtleníteni, de ide azért leírom, hogy ne tűnjek teljesen gondatlannak: sok jód. Meg erős antibiotikumok; de ez mondjuk alap bármilyen típusú posztapóban.

Outfit

Szülősös

Na megpróbálom ezt is összefoglalni, mielőtt elfelejteném a részleteket... a szülés. Nagyon röviden: megúszós volt.
Hosszabban... Azt az okoskodást most is ökörségnek tartom, hogy aki császárral hozza világra a gyerekét, az nem kötődik annyira hozzá, és kevésbé jó anya, és hasonló bullshit, mert az már így csekély öt hét után is kristálytisztán kiderült számomra (pedig ugye ez még semmi ahhoz képest, ami az elkövetkező években-évtizedekben következik), hogy marhára nem arról szól az anyaság, hogy a nunimon nyomtam-e ki a gyereket vagy sem. De tény és való, hogy császárral szülni egy vicc volt, valószínűleg ezerszer könnyebb, mint hagyományosan, és őszintén szólva amit én produkáltam az tényleg nem nevezhető klasszikus szülésnek; volt egy hasi műtétem, bár állítólag egész komoly, de számomra nem különösebben kellemetlen, és a következményeképpen lett egy gyerekem, ennyi. Nem akarom bagatellizálni, biztos az én fájdalomküszöböm nagyon magas vagy a szerencsém nagyon nagy, és vannak olyan nők, akiket valóban erősen megvisel a dolog fizikai oldala, a szobatárnőm például olyan volt - és vele együtt egész sokan, beleértve a kórházi személyzetet, nagyon csodálkoztak, hogy én már pár óra után vígan felpattantam, folyamatosan elláttam a babát, és másnap konkrétan összevissza rohangáltam. Nem volt tiszteletreméltó bravúr, őszintén mondom, hogy szinte meg sem kottyant, egyszer sem vettem be a kiosztogatott fájdalomcsillapító gyógyszert, és az egyetlen dolog, amivel napokkal később is problémám volt, az a vízszintes helyzetből kapaszkodó nélküli felülés volt, főleg a mellemre fektetett Kissmajommal megnehezítve.
Nem ragaszkodtam foggal-körömmel a császárhoz, és nem is én "rendeltem" azt, de nem tagadom, hogy ahogy a kiírás időpontja közeledett, egyre jobban örültem neki, hogy az okos fiam nem fordult be, és ezáltal automatikusan eldőlt a sorsunk. Elsősorban amiatt, hogy számára így biztonságosabb és kevésbé megerőltető volt a születés, hiszen igazából ez volt az egyetlen szempont, ami fontos volt - ha az lett volna a legjobb neki, hogy a bal orrlyukamat tágítják tíz centisre, és ott húzkodják ki, akkor azt is szó nélkül eltűrtem volna. De bevallom, hogy ha ettől függetlenül is opció kérdése lett volna a császár, akkor is lett volna egy kényelmi ok, amiért talán kértem volna: amennyire control freak vagyok, nekem marhára nehezemre esett volna nem tudni, hogy mikor számíthatok a beindulásra, mi hogyan történik majd, és egyáltalán meddig kell várakozni, hogy végre célba érjünk. Bentlétem alatt az NST/CTG szobában csomó mindenórás és még több túlhordós kismamával beszélgettem, és minden elismerésem amiért annyira jól bírták a sok bizonytalanságot, hogy most akkor pontosan mit mutat a gép, és ahhoz képest valójában mennyire is fáj, és vajon mikor gyorsulnak be az események, és hogyan készüljenek mire; én a finisben még így is nagyon rosszul viseltem a várakozást, hogy jó előre pontosan meg volt tervezve a találkozás napja és órája.

És akkor a történések... December 18. volt ugye megbeszélve szül(et)ésnapnak, nem is volt más páciens beírva akkorra csak a hüvelyi szülésesek, úgyhogy már előző este kiderült, hogy velem kezdünk, ha semmi sürgősség nem jön közbe a műtőben. Hétkor kellett jelentkeznem a szülőszobán, előtte még volt egy gyors ellenőrző ultrahang, amin megkönnyebbülésemre kiderült, hogy Kissmajom még mindig farfekvéses, tehát we are a go. A szülőszoba vadiúj volt és nagyon puritán, nem tudom, hogy van-e otthonosabb alternatíva is valamelyik szomszéd helyiségben, de ez kifejezetten profi kórházias környezet volt, amit én egyébként kicsit sem bántam, és akkor sem bántam volna, ha vajúdni mentem volna be, nem vágatásra készülni. Mindenki végtelenül kedves volt, beleértve a középkorú szülésznőt, akihez random kerültem; mondta, hogy vetkőzzek le meztelenre, és feküdjek fel az ágyra, betakart, rárakott az NST/CTG gépre, bekötötte az infúziót, aztán kiment és hozta a folyosón várakozó apajelöltet, aki belépés után rémülten körülnézett, és hálát adott a sorsnak, hogy nem az ő vérnyomását mérik, mert arról azt tippelte, hogy jóval kétszáz fölött lenne (miközben enyém meg szokásához híven száz alatt volt ott is, úgyhogy belém is nyomtak gyorsan vagy három palack löttyöt... ami nem változtatott semmin). A várakozás alatt beköszönt a dokim, akivel gyorsan leegyeztettük, hogy milyen formában szeretnénk az őssejt-levételt, bejelentkezett az aneszteziológus, aki nem nagyon értette, hogy miért olyan kicsi a vérnyomásom, és többször bejöttek különböző nővérkék rápillantani a görbémre, amiből kiderült, hogy egész durva és gyakori méhösszehúzódásaim vannak, amikből én továbbra sem éreztem semmit egy minimális keményedésen kívül. (Mondta is a szülésznő, hogy biztos nagyon könnyen szülnék természetes úton is, mert a hozzám hasonló vékony nőknek ez gyorsan szokott menni, én meg nagyot vigyorogtam azon, hogy életemben kb. először kilenc hónapos terhesen lesoványoznak itten.) További várakozás következett, ami alatt a szomszéd szobából áthallatszott a nőgyógyászok beszélgetése, miszerint valakinél épp burkot repesztettek, és most üvölt - na ekkor néztem M.-re és böktem ki, hogy basszus semmi pénzért nem cserélnék az illetővel, mire gyorsan mondta hogy ő sem a párjával, és megegyeztünk, hogy minden hagyományos úton szülő nő és hagyományos szülésnél jelen levő nem-orvos férfi egy igazi hősök, és jajdejó, hogy nekünk nem kell azoknak lenni. Negyed kilenc körül szóltak M.-nek, hogy lassan öltözzön be az automatából vásárolt steril kék cuccba, mert indul a móka.
A szomszédos műtőbe egy bácsi vitt be gurulós ágyon, és ő pakolt át az asztalra is, pedig akkor még semmi bajom nem volt; egy csomóan vidáman sürgölődtek bent mindenfélével, ami tényleg nagyon megnyugtató, mint valami szorgos hangyák, akik gépiesen tudják és végzik a kis dolgukat. Megérkezett az aneszteziológus, megint csodálkozott egy sort a stabilan kilencven körüli vérnyomásomon, többször is rákérdezett, hogy mindig ilyen alacsony-e, aztán mikor a dokim is megnyugtatta, hogy egész terhesség alatt nem ment száz fölé, mondta, hogy üljek az asztal szélére görbített háttal, és megspinális-érzéstelenít. Egy kis miniszúrást érzékeltem csak, ami a tompító injekció volt, aztán le kellett feküdnöm, lekötöztetni és mondta, hogy most majd elkezdek zsibbadást és melegséget érezni, aztán megböködte az alsó részemet több helyen is, hogy szóljak, ha fáj; nem fájt, csak nyomást éreztem, közölte, hogy ilyesmit fogok majd végig, illetve egy kis rángatást, amikor bepakolják a méhemet a hasamba (M. itt eléggé elsápadt a szemszínéhez harmonikusan illő maszkja mögött).
Jött a dokim, ránkmosolygott a meleg barna szemével, és felépítette a szemem elé az akciót eltakaró "sátrat" (amit kicsit bántam, mert szívesen végigasszisztáltam volna a procedúrát), aztán csatlakoztak különböző emberek, akiknek csak a hangját hallottam, és annyira beindultak az események, hogy gondolkozni sem volt idő. Nagyon érdekes élmény volt amúgy, eleve maga az állapot, hogy pakolták ide-oda a lábaimat, én meg láttam, hogy velem történik, de semmit sem éreztem belőle, meg azok a kis cibálás-félék is, amiket műtét közben érzékeltem - azon kívül, hogy baromi hideg volt, egyetlen egyszer volt kellemetlen, a legvégén, a varrás előtti művelet, gondolom az lehetett a belső szerveim visszatuszkolása, de az sem fájdalom volt, inkább ilyen erőteljes húzás-rángatás. Az aneszteziológus továbbra is rágódott a vérnyomásomon, egyfolytában kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nincs-e szédülés vagy hányinger, és M. feje is elég aggódós volt, de azért jól szórakoztunk, beszélgettünk és nevetgéltünk, meg is jegyezte a szülésznő, hogy ilyen mosolygós klientúra még sosem feküdt a műtőasztalon.
Az egész cécó olyan háromnegyed óráig tartott (úgy, hogy a végén varrást még komótosan tanítgatta is valakinek rajtam a dokim), de a nagy része körítés volt, a baba az első tíz percben már ki is került. Ami úgy volt, hogy a legelején volt egy kis csend, aztán a doki hangját hallottuk, hogy "Itt van az egyik... itt meg a másik..." (gondolom a pici lábakat vagy karokat szabadította ki épp), és egyszer csak, pontban 08:47-kor, felcsendült egy keservesen nyöszörgős, de erőteljes kiabálás. Na azt az érzést nem tudom leírni, ha úgy jellemzem, hogy megható, akkor az olyan, mintha az univerzumra azt mondanám, hogy nagyocska. Kontrollálhatatlanul kitört belőlem a sírás, M. szemébe néztem, könnyes volt az is... és akkor egy pillanat alatt szülők lettünk. A szülésznő a fejemhez lépett, és odadugott egy takaróba bugyolált rugkapáló-jajveszékelő kis valamit; olyan gyorsan történt, hogy az agyammal csak annyira emlékszem, hogy koszos volt és szürkés rózsaszín, és a szegény gyűrött jobb füle teljesen magára volt csukva - a lelkembe viszont örökre belevésődött az az érzés, amikor megpusziltam a kis fejét, ami nedves volt, és meleg, és olyan mennyei illata volt, amihez hasonlóval soha nem találkoztam, és gyanítom, hogy nem is fogok, pedig az sem semmi, amit azóta áraszt magából.
Attól kezdve ott feküdtem euforikus állapotban, bamba vigyorral a képemen, miközben a babával kivonultak a vizsgálóba, és M.-nek szóltak, hogy csatlakozzon. Amíg engem összeraktak, addig Kissmajmot kint letörölgették, megméregették, és az apukája meztelen mellkasára fektették, ahol azonnal megnyugodott (ami jó szokást a mai napig is megtartott). Mikor végeztek velem, visszatoltak a szülőszobára megfigyeltetni, kaptam oxitocint, és a méhösszehúzódás segítése végett súlyt pakoltak a hasamra. A szomszéd szobából áthallatszott egy apuka, aki a Happy birthday dallamát dúdolta az épp megszületett kislányának, nekünk meg egy kis várakozás után kihozták a világ legtökéletesebb kisfiúját.

Ahogy említettem, a posztoperatív időszak szemérmetlenül zökkenőmentes volt: konkrétan én segítgettem a  hüvelyi-szült ismerősöknek, mert gátmetszésekből kifolyólag elég nehézkesen jártak-keltek, és ülni nem nagyon tudtak csak félseggen. A műtét utáni hat órát alig bírtam kivárni (állítólag a fejfájás elkerülése végett volt rá szükség, de igazából én már előtte egy csomót forgolódtam és felülögettem, szóval most nem tudom, hogy urban legend vagy valóban fennáll a veszélye és én csak megúsztam), mert akkor jött be a nővérke felállítani, és csak utánára ígérték oda a babát ottmaradósra; le lettem mosva, segített felöltözni, aztán tennem kellett pár lépést, demonstrálni, hogy nem vagyok ájulós - mindez meglepően fájdalommentes volt. Másnap jöttek átkötözni, és ilyen vízhatlan cuccal ragasztották le a felszívódó varratokkal lezárt sebet, amire azt mondták, hogy ha nem ázik át (óvatos zuhanyzásokat kibír), akkor egy hétig legyen rajtam, utána meg vegyem le, és semmit sem kell a helyére tenni - én azért egy textilpelust tettem rá derékmelegítővel rögzítve, hogy mégse a ruhámhoz érjen az akkor már egész stabil és gyógyulósan viszkető heg.
Ami viszont tényleg fájt, az a hasam nyomkorászása volt, mert minden vizitkor, plusz a saját dokim napközben is párszor, így ellenőrizték, hogy megfelelően zsugorodik-e a méhem; de gondolom ez sima szülésnél nem ilyen rossz érzés, nekem csak azért fájt, mert ugye mindenemet kipakolták és vissza. Nagyon jó ötlet volt, amint kiderült, a saját fürdő; én eredetileg azért mentem alapítványi szobába, hogy friss sebbel ne kelljen a folyosó végi zuhanyzóba caplatnom, de végül az nem is lett volna probléma - ellenben a tiszta, rövid fertőtlenítős törlés után bátran ráülhetős vécé az áldott egy ajándék volt, mert nagyon nehezemre esett volna félig guggolós pózban intézni a dolgaimat (és a sok muszáj-ivás meg a mindenféle vérezgetés miatt egész gyakran voltak dolgaim). Szintén jól jöttek az egyszer használatos bugyik és a giga-betétek; utóbbiból nekem nem kellett tíznél több, mert harmadik naptól már jelentősen mérséklődött a vérzés, és egy közepes menstruációval ért fel körülbelül.

Hát nagyon nyersen és lényegretörően nagyjából ennyi, majd még kiegészítgetek, ha eszembe jut kimaradt rész.
Szülők vagyunk, öt hete és négy napja; a világ legeslegjobb dolga, sosem gondoltam/-tuk, hogy ennyire, ha tudtuk volna, szerintem már jóval hamarabb elkezdtünk volna próbálkozni... és persze az is igaz, hogy sokkal rosszabb lett volna a hosszas várakozás és a bizonytalanság hogy vajon sikerül-e valaha.
Aki még úton van, annak csak azt tudom mondani, hogy soha-soha ne adja fel, hogy valamilyen, bármilyen úton-módon gyereke legyen - és ezt én állítom, aki imádtam terhes lenni: a szülés semmi, egy jelentéktelen pillanat csupán a sok csodához képest, ami következik.

Showtime!

So far so good. :)

Forgatókönyv - avagy: Na majd ne félj!

Na, megírom gyorsan a holnap reggel terveit, mert M. behozta a kis laptopomat közben az iPad helyett, és így lényegesen egyszerűbb gépelni. Szóval jött az előbb egy kedves nővér a szülős részről, adott csípős trombózis elleni szurit, aláíratott mindenféléket, és kérdezhettem tőle bármennyit, és mindent alaposan elmagyarázott... én egyszerűen imádom ezt a kórházat és mindenkit benne!
Heni szavaival élve: a szülési reality folytatódik...

Egyelőre első és egyetlennek vagyok beírva holnap reggelre, úgyhogy ötkor indul a dolog egy hashajtó kúppal, amivel szépen kiváltom a beöntést, aztán hétkor kell jelentkeznem a szülőszobán, ott kapok infúziót sok folyadékkal és antibiotikummal, és valamikor gerincbe érzéstelenítőt meg katétert is. M. akár végig ott lehet velem, ha nagyon unatkoznék, és nyolckor bevisznek a műtőbe, ahol szintén; összevarrással együtt egy olyan órányi művelet az egész állítólag, és amíg velem teljesen végeznek, addig M. megkapja melengetésre a Kissmajmot. Akkor két órára mindannyian átvonulunk az őrzőbe, ahol nekem feküdni kell és inni, illetve további infúziókat kapok, és közben figyelik, hogy hogyan húzódik össze a méhem, és egyáltalán hogy érzem magam - ha jól, akkor utána már visznek a szobámba, és ott kukkantgatnak rám még négy órán keresztül, aminek a végén (de ha bírom, lehet hamarabb is) fel kell állni, és pisilni kell.
Amin már nem kell aggódnom, mert kiderült: mindeközben a baba végig ott lehet velem, ha szeretném, és ha az apukája elég bátor pakolgatni, mert egyedül ugye nem fogom tudni (a címbéli harci kiáltás akkor jött M.-től, amikor épp örvendeztem, hogy nem fordítva lesz a felállás, és nem nekem kell pakolgatni senki apróságot se rá, mert én tuti gyáva volnék felemelgetni egy vadonatúj gyerekfélét). Utána megint opció, hogy maradjon mellettem, és bújjunk össze, és próbálgassam szoptatni, vagy be lehet adni a csecsemősöknek, akik állítólag azonnal hozzák majd megnyugodni a szívverésemtől, amint sírni kezd (persze egyértelműen az előbbire pályázok).

Én továbbra is egy elég érdekes állapotban vagyok, egyszerre kimondhatatlanul várakozós és izgatott, valamint visszafogottan gyanakvó... hogy ez most mégis hogy is van vajon, tényleg-tényleg nem tévedés, és biztos, hogy velem történik, és basszus "home run" lesz ez végül, úgy tűnik hogy lassan merjem elhinni, nem...? Azt hiszem az agyam életemben először bravúros sikerrel blokkolja az érzéseimet, hogy megmentsen egy akkora-hogy-belehalok boldogságlökettől.
Úgyhogy még egyszer nagyon-nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velünk, és elmém épségének megőrzése érdekében most elvonulok aludni (próbálni).

Third base

Tudom, már akkor jól álltunk, amikor elértük a 28. hetet, mert akkortól egész jó eséllyel maradnak életben (sőt egy kis szerencsével makkegészségesen, illetve idővel korrigálható problémásan) a koraszülöttek, de én csak most merek lazítgatni, mert a betöltött 34. héttől állítólag már tényleg csak súlyügyekben kell alakulniuk, és a tipikus éretlenségi bajok (agyvérzés, légmell, fertőzések, emésztési problémák stb.) elég ritkák hirtelen megszületés esetén is.
Ma 34w4d vagyok, vagyis hivatalosan csak 38 nap van hátra (valójában úgy tűnik még kevesebb, de erről kicsit később) - ez milyen hihetetlen már, bele sem akarok gondolni, mert azonmód szétpukkanok az örömtől. Hát most képzeljétek el, hogy alig néhány hét múlva átölelhetjük a kisfiunkat! Nem hiszem, hogy van ennél boldogabb várakozás a világon, folyton bugyután vigyorognom kell tőle... :)

Terhesnőséges panaszom továbbra sincs, visszajött ugyan az első trimeszter egy-két tünete (hétvégén szép sugárban kihánytam egy amúgy nagyon jóleső ebédet, és esténként kilenckor már legszívesebben aludni mennék), de semmi bajom velük. Az egy kicsit zavar, hogy fekvő helyzetből alig tudok feltápászkodni, csak erőlködök, mint egy szerencsétlen hátára borított teknősbéka, meg baromi gyorsan "elfáradok", ami annyit tesz, hogy például egy-két órás lassú séta után már elkezd fájdogálni a derekam, és annyira nehéz a hasam, mintha egy elefántbébi lakna benne; de az sem kifejezetten rossz, csak kellemetlen, mert ezer dologhoz lenne kedvem és lassan időm is, csak épp a végrehajtást nem nagyon bírom. De majd decembertől szép apránként megoldok mindent, nincs olyan sok hátra: a babasarkot kellene még kialakítani a hálószobában (kiságy összeszerelése, falragacsok felrakása, polcok feltöltögetése), illetve ez előtt egy nagyobb gyerekboltos bevásárlást megejteni, hogy a pár hiányzó cuccot megvegyem.
Szombaton szétválogattam a Kissmajom ruháit, és berendeztem neki három fiókot a komódban. Amint kiderült, öltözködés fronton is van mit pótolni még, mert igazából eddig elég szporadikus volt a beszerzés: ha épp beestem valahova, ahol árultak babaholmit is, és ott véletlenül épp nagyon megtetszett valami, akkor azt megvettem, vagyis amink van, az mind zabálnivalóan aranyos, csak épp semmire sem elég, főleg nem egy újszülöttnek (amikbe beleszerettem, azok többnyire 7-9 kilósokra valók). Úgyhogy elővettem szépen a védőnőtől kapott kelengyelistát, és... azonnal akadályba ütköztem, nem tudtam ugyanis, hogy melyik az a body, és micsoda a rugdalózó - igen, ki lehet röhögni jó hangosan. Abból kiindulva, hogy az előbbiből több darab kell a kezdőcsomagba, pont fordítva tippeltem amúgy, mert akkor az biztos kívül van és gyakrabban cserélendő (mert például bukik a baba), ugyanakkor a női ruhadarab neve alapján mégis logikusabbnak tűnt, hogy az a fehérnemű megfelelője... aztán becsatlakozott M. is a nyomozásba, és a neten rákeresett, és máris okosak vagyunk, és nem fogjuk Superman stílusban öltöztetni szerencsétlen gyereket. A lényeg az, hogy mindkét fajtából kell vennem még a legpicibb meg a következő méretből, illetve kellenek ilyesmik, hogy télisapka, vízhőmérő, hajkefe, körömvágó olló, karmolászás elleni kesztyű, stb.

Aztán még ilyen történt, hogy Audrey posztjának hatására végre én is voltam szülésfelkészítőn; sajnos az első két alkalmat lekéstem, pedig igencsak fontos témákról volt szó (vajúdás és szülés), de a tegnapelőtti előadás is tök hasznos volt, és a következők is jók lesznek, úgyhogy mostantól járni fogok. Ő végig szorgalmasan jegyzetelt, és majd úgyis ír róla értelmes összefoglalót, úgyhogy én nem fogok, csak annyit említenék meg, hogy ó, te szegény drága kis bogárkánk, mik várnak rád idekint! Miközben a szülésznő nagyjából másfél órán keresztül ecsetelte, hogy mi minden történik a kisbabával attól kezdve, hogy világra jön, M. meg én percenként szörnyülködve néztünk egymásra, hogy jaj mennyit fogják bántani ezt a kis mocorgányt, hát most mondja meg az ember, be kellene tennie a kabátzsebébe és hazalopni inkább, amint nem figyel ránk a személyzet. Érdekes volt, mert életemben először egy kicsit (de csak nagyon-nagyon kicsit, egész minimálisan, és tök rövid ideig, tényleg) megértettem az ősanyákat, akit otthon szeretnének szülni, nyugalomban és beavatkozások nélkül, és nem akarják, hogy idegen emberek piszkálják és nyúzzák és szúrkodják a legnagyobb kincsüket - ugyanakkor a leghatározottabb gondolatom az volt, hogy basszus, mennyire felelőtlen az, aki nem kórházban szül, hiszen itt annyi profi szakember dolgozik keményen azon, hogy minden rendben legyen a legnagyobb kincsünkkel, annyi fontos vizsgálatot és szűrést elvégeznek, és annyi különböző módon segítenek hozzá egy optimális kezdethez, hogy elsorolni is nehéz.
A beszámoló után persze még jobban megerősödött bennem a vágy a császár iránt, mert nagyon nehéz megbirkóznom a gondolattal, hogy az elmondottak előzményeként szegény Kissmajomnak még ráadásul ki is kelljen küszködnie magát belőlem, egy több órás erőltetett menet során. Tudom-tudom, az a természetes, és fontos lépés, mert több szinten erősítő hatású, de nem tehetek róla, féltem, védelmezni akarom, és még most a napi csuklásmaratonjai alatt is rosszul vagyok, hogy nem tudok segíteni rajta, hogy képzeljem akkor el, hogy sajátmedencéjűleg durván összenyomom a kis puha koponyáját. Ünnepélyesen megígérem, hogy ha majd kint lesz, visszafogott és racionális anya leszek.

Végül tegnap voltam a dokim magánrendelésén a most már kéthetenti terhesgondozáson, ahol egy gyors UH megint mutatta a kevesebb magzatvizet, úgyhogy bár a baba fejátmérője jó volt, tehát egyértelműen megfelelően nőtt, ma reggelre be lettem rendelve a kórházba, a jobb minőségű géphez, illetve egyúttal levetetni a vért az aktuális nagylaborra. Valahogy most nem aggódtam annyira, mint a múltkor, ami egyrészt betudható annak, hogy azóta utánaolvasva megtudtam, hogy nem annyira ritka jelenség ez, másrészt köszönhető ennek az édes csodalénynek itt bent, aki egész egyszerűen vigyáz rám: nem ad időt a félelemre, mert szó szerint folyamatosan jelezget, szinte nincs olyan óra napközben, amikor ne mozdulna meg, többnyire jó látványosan.
A dokim bejött velem a profi ultrahangra, ahol hál'Istennek az orvos, egy tündéri nő, rögtön mondta, hogy hát valóban az átlagosnál kevesebb a magzatvíz, de azért messze nem kóros (ő nem is említette a normál alsó határát, amiről két hete még szó volt), és mutatta, hogy mennyi van belőle; nekem az a mennyiség persze semmit sem mondott, mert én már egy ideje minden benézéskor elszörnyedek, hogy milyen szűkösen lehet ott férni, szegény picikék, de mindkét szakember megnyugtatólag bólogatott, szóval baj nem lehet. A méhlepényem még mindig G0 érettségű, mindhárom áramlás rendben van, a gyerek percenként 140-es szívverése és összes belső szervei szintén, úgyhogy a saját dokim tegnapi tippje meg lett erősítve: ha így haladunk tovább, nem lesz szükség túl hamar kihozni a Kissmajmot. A méretek érdekesen alakultak (a fejátmérője 86 mm, fejkörfogata 322 mm, haskörfogata 279 mm, combcsont hossza 67 mm - összesítve napra pontosan megfelelnek a mai állásnak), mert annak ellenére, hogy a pocakja még mindig kicsi a korához képest, és ebből következően még mindig az alsó negyedbe sorolja a gép becsült súly alapján, még így is elképesztő fél kilót gyarapodott két hét alatt, vagyis most már 2214 gramm. Ezt a gyors felzárkózást remélni sem mertem... nagy cula fiam! <3
Volt még szó arról, hogy mennyit iszok és mennyit eszek - mióta kiderült, hogy esetleg köze lehet a dologhoz, folyadékból szigorúan megvan a napi legalább két liter, és igyekeztem többet enni is, ami valószínűleg használ, mert én egy dekát sem híztam ugyan továbbra se, a mákocska viszont igen, szóval már biztos, hogy kap elég táplálékot. A doktornő szerint a hidratálás fontos, de a zabálás nem annyira, mert sokkat többet ártanék, ha nem tartanám be a diétát; így legfeljebb születéskor csak egy kicsit lesz több a baba három kilónál, de azt egész hamar bepótolja majd úgyis. És akkor apropó az elején említett előrehozott dátum... kényelmeskénk még mindig medencevégű hosszfekvésben ejtőzik, jól éreztem, hogy semerre sem fordult, továbbra is itt az okos feje a szívem alatt, és mivel nagy már és kevés az úszóhelye is, valószínűleg így is marad. Ami azt jelenti, hogy december huszadika körül szépen vágnak neki egy lyukat a hasamba, és kitessékelik. (Legalábbis remélem valóban az lesz, hogy ezt is elintézi a paraanyjának, és nem most kezd el akrobatikázni.) Jöjjön ki szép biztonságban, majd én megpróbálok ügyes lenni sebgyógyulás terén, és még az is lehet, hogy szentestén tényleg be tudjuk pakolni a saját otthoni karácsonyfánk alá; ha meg nem, akkor... akkor is egyszerűen tökéletes lesz a világ.

So far just theory

Három dolog foglalkoztat manapság, másoknál is felmerültek nemrég, meg magamtól is jöttek, és bár talán még korai, de mindegyik közelebb van a gyerekességhez, mint a terhességhez: szülés, szoptatás, gyerekorvos. Nem sokra jutottam még velük, de egyre gyakrabban eszembe jutnak, igyekszem tájékozódni, és próbálom eldönteni, hogy mit is gondolok róluk - nem könnyű feladat...

Kezdem a legegyszerűbbel, ami persze mint téma egyáltalán nem az, de annyiban igen, hogy legalább tudom, mi a saját álláspontom ezügyben. Nagyon-nagyon-nagyon vágyok rá, hogy tudjak szoptatni. Nem misztifikálom a dolgot, nem tudom, hogy felemelő egymásbaolvadós élményként fogom-e megélni, de nyilvánvalótól és legfontosabbtól eltekintve, hogy az anyatejnél nincs jobb táplálék egy kisbaba számára, úgy tűnik, hogy ha ez a lépés sikeres, akkor egy csomó minden leegyszerűsödik abban az amúgy is nagyon megterhelő és zűrös szülés utáni időszakban - kezdve attól, hogy az egész család sokkal mobilisabb (nem kell háromóránként hazarohanni, vagy azon agyalni, hogy idegen helyen vajon hogyan lehet megoldani az etetést), egészen addig, hogy maga az otthoni etetés sem egy soha véget nem érő művelet (mosd ki ezt, sterilizáld azt, szedd elő emezt, pakold el amazt, vegyítsd össze, melegítsd meg, készítsd elő a következő adagot, stb.). Persze attól még nem gondolom, hogy egy joyride lenne az egész, házon kívül amúgy sem szándékoznám csak úgy egy plázában előkapni a csicsemet, hogy nesze fiam uzsonna, és azzal is tisztában vagyok, hogy a baba nem mindig akar majd annyit szopni, amennyi bennem felgyülemlett, szóval számítok rá, hogy fejni és tárolni kell, hogy tortúra lesz, mert lázasodok, keményedik, begyullad, kisebesedik, és egyáltalán lesznek pillanatok, amikor elegem lesz az egészből, és minden vágyam az lesz, hogy csatlakoztassuk rá az utódot egy anyakecskére. De attól még nagyon szeretném, ha ügyes lennék (már ha van köze az ügyességhez), és működne.
Anyu egy kicsit több mint egy éves koromig szoptatott engem, úgyhogy remélem velem lesz a genetika is, és legalábbis az elején igény szerint akarom intézni a dolgot, szóval hátha az segít abban, hogy megfelelő mennyiségű tejet termeljek. Mert attól félek a legjobban, hogy bármit csinálok, nem lesz elég. Nincs olyan, amit ne tennék meg, nem félek szenvedéstől vagy kellemetlenségektől, soha nem értettem azokat a nőket, akik azért hagynak fel a szoptatással pár próbahét után, mert fájdalmas vagy mert fárasztó. Nem hiszem el, hogy annyit nem tesz meg valaki a gyerekéért, akinek minden hipermodern csodatápszer ellenére is egyértelműen ez a létező legegészségesebb alternatívája a gyarapodásra, hogy basszus igenis kibírja azt is, ha leszakad a melle, és igenis kipréseli magából a lelket is, amíg van esély még egy cseppre, és elviseli akár az éjszakánkénti ötszöri felkelést is, hiába lenne könnyebb úgy, ha az apa is állhatna készenlétben - mert más is túlélte már, mert ez csak egy rövid időszak abból az életből, amiben már nem a saját kényelem a legfontosabb, hanem az, hogy a gyerek, akiért felelősséget vállaltunk, a legtökéletesebbet kapja. (Nyilván nem arról beszélek, aki egy éves korban abbahagyja a szoptatást, sőt most azt mondom, hogy szerintem én ha tudnék sem szoptatnék a gyerek másfél éves koránál tovább, nekem lelkileg nem tűnik egészségesnek egy ilyen fokú önfeladás az anya részéről, és ilyen fokú függés sem a gyerekéről.)
Tudom-tudom, ez megint nagyon vehemens állásfoglalás, ami valószínűleg abból is adódik, hogy nem csak csettintettem és máris teherbe estem, hanem küzdeni kellett azért is, meg persze abból is, hogy még sosem duzzadt dinnyényire és akart szétrepedni egy testrészem. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez a véleményem, és másnak meg más, és lehet bízni benne, hogy majd behúzott farokkal kullogok ide fél év múlva bocsánatot kérni; de azért ha bármi is múlik majd rajtam, komoly összegben nem fogadnék ellenem... nekem minden vágyam csak annyi, hogy múljon.

Másik gondom a megfelelő gyerekorvos megtalálása, amit állítólag jó lenne abszolválni az elkövetkező hetekben, hogy ne utolsó pillanatban kelljen rohangászni, vagy választási lehetőség nélkül elfogadni a körzeti rendelőből azt, akihez épp beosztanak. Kisgyerekes ismerősök tanácsai nem nagyon jöhetnek szóba, mert a környékünkön nem ismerek senkit, legalábbis olyant nem, aki kerületen belül járna valakihez. Nem ragaszkodunk mondjuk foggal-körömmel a minél közelebbihez, de azért azt sem akarjuk, hogy minden alkalommal át kelljen bumlizni a városon (esetleg egy beteg gyerekkel), ahányszor szükségünk van rá. A belváros még beleférne, úgyhogy, ha addig nem találunk mást, akkor a házidokimat még kifaggatom a következő látogatásnál, illetve majd megkérdezem a védőnőt is, mert elvileg ahova tartozunk, ott van valaki, aki szóba jöhetne, anyukás fórumokon már próbáltam körülnézni ugyanis, és eléggé ismétlődött a neve.
Hogy milyennek tartom az ideálisat...? Hát nem tudom, legyen isteni diagnoszta és ismerje fel egy szempillantás alatt a legegzotikusabb vírusfertőzést is... de komolyra fordítva: legyen alapos és figyelmes, lehessen bármikor felhívni tanácsért, ha muszáj, jöjjön házhoz (ezt nem használnánk ki valószínűleg túlzottan, de biztos van olyan szituáció, amikor fontos), ne ragaszkodjon minden esetben feltétlenül az antibiotikumokhoz, de ne is próbáljon húszezer liter vízben feloldott és jól összerázogatott két cseppnyi hatóanyagra rábeszélni. Szeresse a gyerekeket és legyen türelmes velük, ne szégyenítse meg őket, ha félnek az injekciótól, inkább szúrjon észrevétlenebbül; kezelje partnerként a szülőket, abból kiindulva, hogy a saját gyereküket ők ismerik legjobban, hallgassa meg az ötleteiket, és válaszoljon legjobb tudása szerint minden kérdésre, de ne érezze kínosnak bevallani, ha valamihez nem ért, inkább nézzen utána a következő alkalomra. Nemben, általános tapasztalataimmal ellentétben, itt azt hiszem inkább nőt preferálnék, mert valahogy a gyerekekhez közelebb állónak érzem, korban inkább fiatalabbat képzelek el, de ehhez egyáltalán nem ragaszkodok. Ha valaki tud ilyent a tizenegyedik kerületben (annak is leginkább Gazdagrét, Kamaraerdő, Kelenvölgy, Őrmező, Sasad részén), ne fogja vissza magát!

Naésakkor az igazán komplikált rész: a szülés. Amire ugye képtelenség felkészülni, mert okoskodhat az ember amennyit akar, egy pillanat alatt minden borulhat, és másképp lesz vége, mint a megálmodott programban. Ilyen szempontból aztán tiszta jó, hogy a világon semmilyen megálmodásom nincs - és ez persze ugyanakkor frusztrál, mert jól felkészült kismamáktól olyanokat hallok, hogyaszongya pontokba szedett szülési terv. Én per pillanat csak a legnagyobb közhelyig jutottam tervileg, miszerint gyerek még bent nem maradt, valamilyen úton-módon előbb vagy utóbb a miénk is ki fog jönni; az utakhoz és módokhoz meg egyelőre elég vegyes érzelmekkel viszonyulok. Jelenleg annyi az egyetlen bizonyosság, hogy minden egykori ellenérzésemet meghazudtolva apás szülést szeretnék. Ez ellen régen (még akár pár évvel ezelőtt is) mindig tiltakoztam, mert engem ugyan ne lásson a pasim vajúdni, teljesen kikelve magamból, mindenféle undi testnedvekkel körítve, még magamat sem szívesen kísérem el, mert mit tudom én, hogy reagálok a több órás gyötrődésre, lehet hogy bedagadt szemekkel zokogok majd, vagy kontrollálhatatlanul üvöltök mint egy vadállat, vagy válogatás nélkül szórom a cifra káromkodásokat. Azóta egy kicsit jobban megismertem magamat és a pasimat is, fizikailag és lelkileg is átmentünk már néhány olyan epizódon, aminél durvábbal nagyjából csak akkor tudok előrukkolni, ha a Kissmajom úgy távozik belőlem, hogy meglepetésszerűen feltépi a mellkasomat, és egy fogvillantós rikácsolás után, csörömpölés közepette villámgyorsan elmászik a vacsora szülőszoba kellékei között.
Bár a nőgyógyászommal még konkrétumokat nem egyeztettem ezügyben (Egyáltalán nagyjából mikor szokás?), azt két okból kifolyólag kétlem, hogy engednének spontánul szülni - ő egyrészt nagyon fixen kitart a december 25-i kiírásom mellett, miközben fogantatásból és ultrahangokból is számolva csak 29-én leszek kereken negyven hetes (értem én, hogy jöhet hamarabb, de első babaként inkább később szokott, ha jól tudom), másrészt úgy, hogy a cukorprobléma is felmerült, és ki tudja még hova vezet, valószínűtlennek tartom, hogy hagynának ki- esetleg túlhordani. Őszintén szólva én sem örülnék neki, ha az ünnepi periódusban egyszer csak kiszámíthatatlanul be kellene rohanni a kórházba, ahol gondolom (és teljesen megértem) nem feltétlenül lelkesen venne részt az akcióban a jóllakottságtól és másnaposságtól lelassult, pihenésben megzavart ügyeletes személyzet; valószínűleg nem véletlenül nem időzítenek még sürgősebb műtéteket se ezekre a napokra, és az sem véletlen, hogy amelyik beteg csak lábra tud állni, azt ilyenkor készségesen hazaengedik. Viszont az indított szüléstől egy kicsit tartok, nem is amiatt, hogy állítólag sokkal brutálisabb (ugyanazt a tágulást sokkal rövidebb idő alatt kell megejteni, és a testnek nincs kellő ideje felkészülni rá), mert arra ott van az epidurális érzéstelenítés, hanem mert nagyon sok olyan történetet olvastam, hogy a mesterséges hormonadagolás és a gyorsított eljárás miatt több komplikáció léphet fel. És én nem akarok komplikációt - nem érdekel a természetesség, a szülésélmény, a fájdalomcsillapítás, a semmise, csak az, hogy a Kissmajom épen és egészségesen kerüljön ki belőlem úgy, hogy az számára minél kevesebb traumával járjon. Épp azért az sem érdekel, hogy mivel jár a császármetszés, hogy nagyműtét lévén veszélyesebb, hogy hosszasabb a gyógyulási idő, hogy szövődmények léphetnek fel, ha én dönthetnék, gondolkodás nélkül azt választanám, hogy vágjanak fel, kapják ki belőlem a babát, és minél gyorsabban hagyják az apukájához bújni.
Addig is jó volna egy kicsit ügyesebbnek lenni felkészülés szempontjából, és legalább utánanézni olyan úri huncutságoknak, mint gátmasszázs, hüvelygyakorlatok, légzéstechnika... Jah és őssejttárolás... na arról még következik egy hosszas és határozatlankodó eszmefuttatásom valamikor...