Öt éve...

Laure-Anne Bosselaar: Stillbirth

On a platform, I heard someone call out your name:
No, Laetitia, no.
It wasn’t my train—the doors were closing,
but I rushed in, searching for your face.

But no Laetitia. No.
No one in that car could have been you,
but I rushed in, searching for your face:
no longer an infant. A woman now, blond, thirty-two.

No one in that car could have been you.
Laetitia-Marie was the name I had chosen.
No longer an infant. A woman now, blond, thirty-two:
I sometimes go months without remembering you.

Laetitia-Marie was the name I had chosen:
I was told not to look. Not to get attached—
I sometimes go months without remembering you.
Some griefs bless us that way, not asking much space.

I was told not to look. Not to get attached.
It wasn’t my train—the doors were closing.
Some griefs bless us that way, not asking much space.
On a platform, I heard someone calling your name.

"De cipőt a gyárba' / sehol sem tud venni."

Így szavalja az aktuális kedvencét... :) Az a baj, hogy érti a teljes szöveget, mert így ezt a kis bakit nincs szívem kijavítani, hiszen akkor nyilván megkérdezné, hogy micsoda az az árva.
És akkor okosan kellene értekezni arról, hogy néha a szülők is meghalnak, miközben én hálás vagyok minden napért, amikor nem hozza ezt szóba, pedig régebben már megbeszéltük, hogy nekem is volt anyukám, és ő meghalt.

Manapság egyre gyakrabban foglalkoztatja a halál, és félni kezdett a szörnyektől is (az oviban a nagyfiúktól hall dolgokat), meg a sötéttől. Volt ma egy ilyen párbeszédünk, miután felvitette magát Apuval a vécére azzal a szöveggel, hogy kakálni kell (ilyenkor, a pisilős alkalmakkal ellentétben, kísérjük, mert szükség van seggtörlő személyzetre), és persze csak pisilt.
Én: Kissmajom, igaz, hogy igazából pontosan tudtad, hogy nem fogsz kakálni, de szándékosan füllentettél, hogy ne egyedül kelljen felmenned az emeletre?
Kissmajom: Igen.
:D

És akkor a vers:

"...s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek."

A mai poszt rendhagyó lesz. Készülök egy Kissmajmos összefoglalóval is, meg nem is annyira szoktam off témákkal foglalkozni, de ezt most muszáj kiírnom magamból. Szóval: a tegnap esténk és "ezek" a menekültek...

Igen, 2015, igen, Budapest...* 

Rögtön eloszlatom az esetleges kételyeket (már ha eddig nem jött volna le valakinek, hogy körülbelül hol is állok a jobb-bal/konzervatív-liberális skálákon): segíteni indultunk muszliméknak. Nem a fő pályaudvarokra, mert egyrészt épp stoppot kért a MigAid az utóbbi napok fejetlenségei miatt, másrészt ott azért valamennyire kontrolláltak a körülmények, ha nem is elegendő, de valamennyi kaja meg meleg cucc mindenkinek jut. Az első célpontunk a közeli Budafoki út lett volna, mert velük aztán tuti nem törődik senki, de mire elkészültek a szendvicsek tök sötét volt, így csak autókáztunk egyet a környéken, de miután nem láttunk senkit a benzinkút mellett, nem mentünk le fogalmatlanul bóklászni a Duna-partra, mert pontosan nem tudtuk, hogy hol kellene keresni a táborozókat. A Déli tranzit volt a következő állomásunk, de ott szerencsére tele volt a raktár egy csomó friss kajával, így végül felhívtam valakit az önkéntes csoportból, és ő kiirányított minket egy kevésbé ismert külvárosi helyszínre.
Nem fogom még csak körülírni sem, hogy merre mentünk, mert ami ott történik az gyakorlatilag erőteljesen illegális: a pályaudvarokkal ellentétben itt napi szinten cserélődnek az emberek, mert mindenféle úton-módon (értsd: többnyire embercsempészek segítségével) mennek is tovább Nyugatra minél előbb. Ennek megfelelően borzalmasan éhesek, hiszen minden pénzüket vagy már elköltötték az eddigi kalauzolóikra, vagy a jövőbeniek számára kuporgatják, akik majd az osztrák határon átsegítik őket. Egy lakótelep-széli utca mellett fekszenek, kinyúlva a poros fűben, fejük alatt kisebb méretű hátizsáknyi motyóval - annyira kimerültek, hogy legtöbbjük, bár ki tudja mikor lakott jól utoljára, meg sem moccant, amikor az önkéntesek által biztosított pokrócaikra (azaz konkrétan az ölükbe) helyeztük az élelmet. Volt olyan nyolcéves forma kisfiú, aki az első osztogatásunknál kincsként ölelte magához a kenyeret, majd letelepedett a földre, falni kezdte, és mire öt perc múlva visszaértünk a finomabb falatokkal is, kidőlve feküdt a szintén beájult két testvérkéje mellett. Az este olyan kétszázan lehettek, de hullámokban érkeznek és távoznak, nagy a fluktuáció, van majdnem üres nap és ezres nagyságrendű tömeg is; a társaság olyan fele volt 20-50 év közötti férfi, a többi öreg, nő és gyerek, csecsemőtől tizenévesig. Bevallom, nem mindig tudtam visszatartani a könnyeimet, szívszaggató volt nézni, hogy nekik ez jut, a mi gyerekünk meg közben otthon van a meleg ágyunkban, tele pocakkal... arról nem is beszélve, hogy miket láthattak ezek a kis ártatlan lelkek otthon meg útközben, mert én túl gyenge vagyok még a belegondoláshoz is. Csendesek, kedvesek, türelmesek, hálásak, nyugodtak voltak, akik nem pihentek épp, azok halkan beszélgettek egymás között, vagy csak nézelődtek fáradtan, szinte derűs volt a hangulat, valószínűleg nekik már ezek is csodakörülmények a háborúhoz képest, ahonnan jönnek. És mikor önkéntelenül elmosolyodtam egy-egy bóbiskoló vagy éppen szopizó picike láttán, az anyák, akikhez épp bújtak, pontosan ugyanazzal a szoros majmocska-kapaszkodással, amivel Kissmajom szokott hozzám, kivétel nélkül büszkén-boldogan (és szintén ismerősen), azonnal visszamosolyogtak.
Visszatérnék egy pillanatra az empercsempészet kérdésre. Az önkéntes, akik itt foglalkozik velük, meglepően matter-of-factly kezelte a kérdést, kérésünkre a procedúra lépéseit is részletezte, sőt arról is szó esett, hogy milyen összegek cserélnek gazdát egy-egy család biztonságos átviteléért cserébe; ő maga az első láncszemet ismeri, azt, aki erről a helyszínről elviszi a klienseket ahhoz, aki a határig utaztatja, és ott átadja egy következőnek, akitől később egy célba-juttatóhoz kerülnek. Nincsenek illúzióink, valószínű, hogy magának az önkéntesnek is leesik valami a profitból azért, amiért fogadja, és a várakozás időtartama alatt ellátja a menekülteket, de ez valahogy nem volt különösebben kiábrándító, hiszen semmi sincs ingyen, ő meg tényleg teljes munkaidőnyi plusz túlórázós időt szentel ennek, szünnapok nélkül on-call, koordinálja az adománygyűjtést, intézi az orvosi segítséget, megoldja a különleges igényeket (rossz időben a terhes nőket, kisbabásokat, betegeket például a saját lakásán altatja). Persze messze nem ideális ez, beteg világ az, ahol az embercsempész a good guy, sokkal jobb lenne, ha államilag szervezett, törvényes keretek között (yeahright) történne az a menekültekkel, amiért útnak indultak, de alapvetően az extra szerencsétlen és végtelenül szomorú eseteken túl (lásd: osztrák autópályán talált kamion) a végcél megéri a kockázatot. Ezzel tiszta véletlenül nem a levegőbe beszélek, a nyolcvanas évek második felében a szüleim vígan adták volna át a teljes vagyonunkat bárkinek, aki csak reasonable ígéretet mer tenni arra, hogy épen "kiszöktet" minket Romániából - és ha szükség lenne rá, gondolkodás nélkül fizetnék és mennék ma is, egyszerre kiszolgáltatott bábunak és félelmetes idegennek lenni valaki fővárosának a peronján.

Hazaúton, még mindig nagyon az események hatása alatt, elmélkedtünk a menekült-problémán globálisabb perspektívából is, történt ugyanis, hogy még aznap délelőtt volt egy virtuális szóváltásom az unokatestvéremmel (aki azóta rendkívül felnőttes reakcióként, törölt is a Facebook kapcsolatai közül, törtem is azonmód apró darabokra). Lájkolgatni szoktam, de nagyon ritkán reagálok hozzászólással ismerősök posztjaira, kritikus észrevételekkel soha, egyrészt eleve nincs túl sok bejelöltem, másrészt hál'Istennek nagyon kevés az, akivel nem egyezik a világnézetünk. A maradéknak az irományait meg időben letiltottam a feedemből, mert fél éve még szórakoztatott, ha valaki mondjuk minősíthetetlen helyesírással igaznagymélymagyarkodott, de mióta napi szinten szembesülnöm kell halott szír kisgyerekek fotóival a legvisszafogottabb hírportálokon is, nem veszi be a gyomrom még a legburkoltabb szalonnácizmust sem. Szóval az unokatestvérem, akinek minden második megosztása JézusKrisztusról meg hitről szól, kiírta, hogy őt megbámulták az arabok, amikor miniruhában átvonult a placcon, és most retteg, mert ezek bizony katonakorú férfiak, és napok kérdése, hogy parancsot adnak a biológiai szükségleteik, amikor is végünk lesz nekünk, fogamzásgátlásként alkalmazott abortuszok sorozatán átesett** erkölcsös, tisztalelkű keresztény asszonyoknak. És hogy ő igazán nagyon igyekszik jó ember lenni, de most mondjuk meg, hogy hogy ne féljen, mikor ezek ideözönlenek számolatlanul és hurcolják magukkal a komplett pereputtyot, plusz kétségtelenül még szaporodni is szándékoznak. Mondtam neki, hogy én is félek - az intoleranciától, a korlátoltságtól, a kirekesztéstől, az előítéletességtől, a gyűlölettől. És nem tudtam nem megjegyezni, hogy mielőtt tovább rémüldözne, sétáljon már egyet az aluljáróban leterített pokrócok között, és nézzen bele a sötét kölkök sötét szemébe, mert esetleg kiderülhet, hogy ugyanolyanok, mint az ő gyerekei, csak más színben; meg hogy engem meg derék magyar fiatalemberek bámultak meg nem egyszer, sőt lelkesen el is sorolták, hogy micsoda kedveskedő bánásmódban részeltetnének, és még miniszoknya sem kellett hozzá; meg hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy az ő kiskamasz fia is automatikusan gátlástalan erőszakolóvá válik, amint rendszeresedni fognak a hajnali erekciói. Ő amúgy viszonylag normálisan reagált, valamilyen elkerülő-ködösítő Csaba-testvér (obviously) idézettel, viszont egy tipikus írásjelhalmozós kommentáradatban rámállt egy iszonyúan primitív fasiszta barom, aki nyomta a kurucinfós mantrát, miszerint ezek itten minket leigázni és Allah nevében honfoglalni jönnek, mekkorát fog koppanni hamarost, aki annyira naiv (ezt a szót nem ismerte, mást használt), hogy nem lát át a szitán.
És mert mi ilyen dumálni imádó társaság vagyunk, hazaúton az autóban ez a faszkalap és a fantazmagóriája is terítékre került. Hogy nyilván valamilyen csekélyke létjogosultsága egy ilyen kifacsart elméletnek is lehet, és a vita kedvéért tegyük fel, hogy van némi igazság a riasztgatásokban, azaz mondjuk ezer bevándorlóból egy valóban fanatikusan iszlamista, potenciális terrorista, életveszélyes. És akkor mi legyen, mi lenne a megoldás a menekült szituációra, mit tennénk másképp, ha (no pun intended) bombabiztos lenne ez az információ? Hát ciki vagy sem, az eredmény szinte gondolkozás nélkül rávágva született meg, és az lett, hogy a világ lúzerei vagyunk, mert ez az álláspontunkon nagyjából semennyire sem változtatna, ugyanúgy kivonulnánk egy újabb rakat kajával (csak most nem bajmolódunk szendvicskenegetéssel, mert a sima szeletelt kenyér is másodpercek alatt elfogy, és abból sokkal többet lehet vinni ugyanakkora erőfeszítéssel). Utána még egy ideig csűrtük-csavartuk a dolgot egy más perspektíváért, szinte mentegetőzve, hogy najó, oké, hogy igazságtalan a sors és aranyosak szegény megkínzott gyerekek, de tegyük fel, hogy emiatt omlik össze Európa gazdasága, és emiatt lesz háború, és emiatt fogunk szenvedni mindannyian évtizedek múlva, és Kissmajom és az unokáink is...
Aztán még mielőtt olyan hangzatos magyarázatok fogalmazódtak volna meg bennünk, hogy egyenlő esélybe vetett töretlen hit és egyetlen helyes út, az én velőig geek férjem előhúzott egy Tolkien idézetet:
“'I wish it need not have happened in my time,' said Frodo.
'So do I,' said Gandalf, 'and so do all who live to see such times. But that is not for them to decide. All we have to decide is what to do with the time that is given us.'”

Semmit nem tudunk tenni ellene, nem választhatunk, a helyzet adott. Itt és most nekünk ezt dobta a történelem: jönnek, és jönni fognak egyre többen, mert ahol voltak, és szívük szerint lenni szeretnének, nincs maradásuk, ahogy helyükben nekünk sem lenne. Igazából egyetlen egy döntésünk maradt: emberségesen viselkedni, és lehetőségeink szerint enyhíteni a mások által generált embertelen körülményeket. Vagy nem; és tagadni, tiltakozni, borzongani, védekezni, vagdalkozni, parázni, szemet hunyni, redukálni a kognitív disszonanciát úgy, ahogy tudjuk.
Én azt mondom, hogy a legjobb terápia a fenti out-of-our-hands okok miatt értelmetlen aggódásra az, ha fogtok tíz kiló almát, és széles mosolyokért cserébe kiosztjátok valamelyik vonatállomáson. Also, when in doubt, olvassatok Konokot, mondjuk ezt; vagy ha neki nem hisztek, Pilinszky is "megteszi":

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

És nézzétek ezt a képet, mert az eredeti kibírhatatlanul fájdalmas, de elfelejteni nem szabadna...

A kisfiú neve Aylan Kurdi, ötéves bátyjával és további három gyerekkel együtt halt meg Görögország partjainál***

* Fotó: Veres Viktor
** Továbbra is teljes mértékben pro-choice vagyok, és erősen próbálok nem ítélkezni, de felelős felnőttként és nem utolsó sorban meddő nőként azért nem mindig sikerül, egyaránt zavar a beleszaró hozzáállás meg a képmutató ájtatoskodás is.
*** Fotó: Zezo Cartoons

"...the faint fusion of two bodies breaking into light."

Tavaly kihagytuk a Perszeidáinkat, mert még kicsi volt Kissmajom gyáva kezdő szülők voltunk, és nem mertük beválllni, hogy kihurcibáljuk magunkkal egy rétre éjnek idején. Idén már szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a világ legjobbfejebb babájával van dolgunk, úgyhogy pár napig tanakodtunk, hogy menni kéne, de valahogy nem volt kerek az egész, én ugyanis ahhoz túl paraanya vagyok, hogy egy éjszakára nélkülünk hagyjam; igaz, hogy Apu többször altatta már el, és volt vele kicsivel éjfél utánig, de azon aggódom, hogy ha az éjszaka közepén esetleg valami miatt felsírna (ez teljesen hülyeség, mert ilyen több hónapja volt utoljára), akkor nem tudná megnyugtatni. Meg meleg is van nagyon, ami Kissmajmot ugyan nem hatja meg, de mindekt nagyon zavar, nem is tudom, mikor bírtuk utoljára ilyen rosszul, én még terhesen sem szenvedtem ennyit.
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.

Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.

Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...

Születésnapodra

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

Anyu, anyu! Anyu! -
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Második anyanap

Én még most sem hiszem ám el, hogy ez a nap immár rám is vonatkozik… négy és fél hónap után is olyan minden, mint egy csodás álom, amiből semmi sem hiányzik, csak a saját anyukám és a kislányom.
Szinte minden este, amikor Kissmajom már alszik, eszünkbe jut egy-egy apróság az épp eltelt napunkból… hogy mire hogy reagált, mekkorát nevetett, mit "mondott" - olyankor sokszor tisztaciki módon könnyekig érzékenyülünk, és valamelyikünk szájából elhangzik a félig viccelődő, félig komoly kérés: "Hooozdkiii!". Eddig még mindig sikeresen visszafogtuk magunkat, de bevallom, amikor bevonulunk lefeküdni, ő meg ott van az ágyacskájában, teljesen a bal sarokba lapulva a kobakjával, kurta kis karjait a vállai mellett nyugtatva, hát olyankor nagyon kicsin múlik, hogy fel ne költsük egy alapos összeszorongatással. Napi sokszor csodálkozunk rá, hogy hogy lehet ennyire jófej egy ilyen pici baba…? (Azt, hogy vajon mivel érdemeltük ki, már nem szoktuk latolgatni, mert ilyen gyereket egyszerűen nem lehetne kiérdemelni körülbelül akkor sem, ha mi lennénk Kalkuttai Boldog Teréz és Mahatmma Gandhi - az egyetlen valamirevaló magyarázatunk, hogy Kissmalacznak biztos köze van hozzá.) Egy nyugodt, széles mosoly az egész lénye, hihetetlen…

Arra ébredünk minden hajnalban, hogy magyarázgat a plüssállatkáinak, vidám, gurgulázó hangon, és amint meglátja valamelyikünket a kiságy fölé hajolni, azonnal fülig érő vigyor terül el a pici arcán.
Átviszem magunk közé, alszunk egy kicsit együtt, közben valamikor mohón szopizni kezd; ha ekkor M. forgolódni talál, rögtön lelassul, és teljesen kitekeredik a kis teste, hogy lehetőleg evés közben se kelljen levenni a szemét róla - és alig várja a büfiztetést, mert akkor ráhasalhat, és elkezdődhet a nagy apamászás, fel-fel, a meleg fejecskéjét a borostás áll alá dugni, és nyálasra nyammogni a nyakát, majd boldogan kalimpálni a levegőben, amikor felemeli repülőzni.
A következő lépés, hogy kiköltözünk a nappaliba, és tisztába teszem, miközben végig mosolyog rám, és nézelődik ki az ablakon. Újabban látványosan örül a meztelenkedésnek, amint kibontom, azonnal nagyokat rugdos, és emelgeti a fenekét, alig várom, hogy melegebb legyen, és hagyhassam egy kicsit pelenkátlanul hancúrozni. Utána beszélgetünk és játszunk a kanapén, a két színes-zörgős fejlesztő kocka a kedvence, dobálja, pakolgatja, lóbálja, rágcsálja őket, ha fog-nyűgös nap van, akkor a rágókákat is bevetjük (ezek közül a legpreferáltabb a mutatóujjam), és mindketten úszunk a nyálban. Annyira aranyos, mert ha fejek vagy épp munkám van, és mellette ülve végzem, akkor szó nélkül elszórakoztatja magát, kurjongat, visít, beszélget egyedül - aztán mikor befejezem, odafordulok hozzá, és megszólalok, akkor elenged és abbahagy mindent, és tejbetök-módra köszönt.
Az idillt csak az álmosság vagy az éhség tudja megszakítani; nálunk ugye egyikre sincs fix időpont, persze ha már sok idő telt el a legutóbbi pihenés vagy étkezés óta, illetve valamilyen módon jelzi, hogy fáradt vagy enne, akkor rögtön intézem, de legtöbbször annyira belemerül a halaszthatatlan tevékenységeibe, hogy teljesen megfeledkezik ezekről. Az előbbit általában azonnal kiszúrom, mert egyrészt tudom, hogy két óra ébrenlétnél nem sokkal bír többet frissen-fitten, másrészt az ásítás és szemdörzsölés elmaradhatatlan jelei annak, hogy aludni szeretne kellene. A régen küszködős nappali altatás manapság egész egyszerűen megy, a babakocsiban és rajtam is öt perc alatt elszenderül, csak a mennyiség nem egy nagy eresztés, fél óránál ritkán több - ha a teraszon van, ilyenkor elkezd mozogni a babakocsi a nyújtózkodásától, és mire odaérek, már mosolyog rám a drága álmos szemeivel. Az éhsége elég hektikus, és szinte teljesen független attól, hogy mikor és mennyit kért utoljára, úgyhogy legtöbbször még tippelni sem tudok, hogy mikor érdemes megkínálni. Ha épp túl hamar teszem, akkor játékosan bekapja a cumit, az ínyével és az egy darab fogacskájával jól megrágja, majd a kis nyelvével oldalt elkezdi kilökdösni a szájából - pár napja még mérgelődtem ilyenkor, hogy mit szórakozik, amikor úgyis egyértelműen kevesebbet eszik, mint kellene, de most már nem érdekel, úgysincs fontosabb annál, hogy ezt is mókázva adja elő, és végig huncutul fürkészi az arcomon a reakciót.
Ha elindulunk otthonról, az neki legalább akkora ok az örömködésre, mint később a hazatérés. Az autóban most már nyoma sincs a türelmetlenkedős lassítás- és megállás-gyűlöletnek, és ugyan már elaludni is egyre ritkábban hajlandó, de ez egyáltalán nem nehezíti meg az utazást: amennyire tud a kis hordozójából kinézeget az ablakon, rakosgatja és nyammogja a rágókáit, és persze legjobban azt szereti, ha hátul ülök mellette, és beszélgetünk vagy énekelgetünk (így születnek a legnonkomformistább nótáink, a liberálisok nehéz életéről, akik a sznob budai gimnáziumok helyett félhippi alapítványi iskolákba kényszerülnek küldeni csemetéiket, és a bociról, akinek a farkas lerágta a fél lábát, ezért támasz híján az autópályára gurul a domboldalról). Bárhova megyünk, mindenhol kíváncsian szemrevételez mindent, és senkitől se fél - ugyan nem viszi túlzásba a barátkozást, de egy ellenállhatatlan mosollyal előbb-utóbb mindenkit megajándékoz. Kedvenc helye, akárcsak otthon, vendégségben is M. mellkasa, ahol kifele fordítva fekszik a legnagyobb kényelemben, annyira ellazulva, hogy a legnagyobb hangzavar közepette is simán elbóbiskol.
Az esti program sikerül egyedül felemásra néha. Fürdeni imád, általában a teljes személyzetnek át kell öltözni utána, mert a félkádnyi vizet kilötyböli a lábaival: elrugaszkodik, tekergőzik, kiemelkedik és visszazuttyan, nulla félelemérzet, nulla óvatosság, ha nem figyelünk eléggé, kortyolni is próbál. Öltözködni már csak akkor szeret, ha még nem túl fáradt vagy éhes, olyankor tornászgatunk is egyet közben, valamint én énekelek ő meg táncol; ha már nagyon álmos vagy rég evett, akkor ehhez nincs kedve, nyöszörögve tűri, hogy ráadjam a pelust és a ruháit, és néha fel-felsír, csak úgy miheztartás végett, hogy még véletlenül se pöcsölgessek többet, mint ami feltétlenül szükséges. Az alvással szintén így vagyunk, ha rég volt a legutóbbi vagy korgós a pocak, akkor van egy olyan negyedórás kötelező sírás M. ölében, amikor se szemet lehúnyni, se kaját elfogadni nem hajlandó, amíg rá nem jön, hogy tulajdonképpen mi a baja, és hogy az apja bizony azon igyekszik, hogy ezt a bajt megszüntesse - attól kezdve minden flottul megy, gyorsan benyomja a tejet, és büfi után szinte mindig be is ájul.
Az éjszakákat imádom, azok csak a miénkek. Kissmajom életében összesen nagyjából ötször sírt fel éjszaka, kizárólag csak fájdalom (has vagy fog) miatt. Az éhséget mindig csak félálomban előadott forgolódással és hangos szuszmákolással jelzi, vagy ha néha erre még nem reagálok, neki viszont teljesen kimegy az álom a szeméből, akkor elkezd halkan társalogni az ágyastársaival, amíg jövök. Óriási mosollyal fogad, kiveszem, beállítgatom a párnát, és amint leteszem rá, már fordítja is az arcocskáját felém, és tátog. Csendben szopizik olyan húsz percig, miközben én erősen próbálom úgy ölelni és puszilni és szaglászni, hogy ne ébresszem fel teljesen - mint egy pici állatka, olyan ilyenkor a kis mindenféle zajaival, szinte elviselhetetlen nézni… Nincs is már valami sok tej egy adagra, és néha még azt sem szívja ki teljesen, sokszor az az érzésem, hogy könnyen kibírná reggelig, csak azért kér cicit, mert tudja, hogy nekem mennyire sokat jelentenek ezek az összebújások, és titokban abban reménykedek, hogy csak nagyon sokára fogja átaludni az éjjeleket.

Hát ilyen számomra ez az anyának levés: merő ragacs. Tegnap M. sütött nekem finom hagymás-sonkás-gombás rántottát, és amíg készítette, Kissmajommal kimentünk hozzá a konyhába. Felváltva szórakoztattuk a békatücsköt a szokásosnál is bugyutább mondókákkal, és latolgattuk, hogy majd hova menjünk a nyáron horgászni és tábortűznél szalonnát sütni. Kint mennydörgött és fújt a szél, és mi ültünk a bent a jó melegben, finom kajaillat volt, és sok-sok mindenféle terv. Én meg egyszer csak nem bírtam tovább, és sírni kezdtem az elmosandó vágódeszka fölött, mert annyira de annyira boldog vagyok...

Beney Zsuzsa: Anya dúdolja

Azt kérdezed tőlem
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jön az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget-
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap illatát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret-
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget-
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

Körtefa

Kilenc évvel ezelőtt nagyjából ilyenkor épp arról faggatott, hogy mire vágyom leginkább az életben felnőttségem végállomásaként, én meg azt mondtam, hogy egyszer, valamikor, majd szeretnék egy szép házat nagy kerttel, a házban lépcsőt, amin lehet kuporogni, a kertben körtefát, ami alatt ülhetek a családommal. Akkor még nem éreztem magam felnőttnek, és valami nagyon távoli jövőbe képzeltem ezt a képet; ezt is megbeszéltük, ahogy azt is, hogy előbb nagyon sok kalandot szeretnék még - és amint később kiderült, gondolatban nem csak én tettem hozzá, hogy "együtt"…
Aztán hetek leforgása alatt valóban eljöttek az együtt-évek, és a kalandok, amelyek között végül egyik az volt, hogy megpróbáltuk a különt is. Nem emlékszem egészen pontosan, hogy meddig bírtuk, azt hiszem valami fél év lehetett, tavasztól talán őszig, ami alatt mindketten elköltöztünk a közös kuckónkból, és csak szeretők voltunk… amíg egyszer ott nem ragadtam a legénylakásán… Ahol azóta velünk él a kisfiunk, aki az ő lehetetlenül kék szemeit örökölte, és aki a közös kedvenc versünkről kapta a nevét, ahogy megálmodtuk akkor, 2005 tavaszán...

Most nem azt a verset osztom meg, hanem ezt, amit ő írt nekünk/rólunk amikor elbúcsúztunk, és elindultunk egymás nélkül a nagyvilágba.
A nagy kert már megvan, a szép ház tervrajza szintén - lépcső is van benne; és amint a körtefát elültetjük, máris legalább négyen fogunk alatta ülni.
Kedvenc versem, kedvenc révbeérésem.


Az önzés gyümölcsei

Mit érdekel: önző vagy bármilyen
amit teszek, ha nekem úgy a jó?
Mások életét én nem élhetem,
leszek tehát az elúszó hajó.

Bár innen nézve a part úszik el,
és ott maradnak édes körtefák,
ha kiáltok, már senki nem felel,
és ismeretlen vizek illatát

hozza a bús szél s a csúnya vihar,
és lehet, hogy elsüllyedek hamar,
de ha nem fújna szél, az lenne baj,
és nem születne újra ennyi dal.

És kikötök majd tudom valahogy,
messzi vízen, egy messzi rév ölén,
lekötöm hajóm, bár recseg-ropog,
egy időre az én parancsom él.

Aztán lassan foszlani kezd a tél,
csöndes vízből kalandok árja lesz,
büszke hajóm elindul, újra él,
és valahol majd megint partra tesz.

Hogy hol, nem tudom, én most nem tudom,
de remélem, ha sok-sok vízen át
megérkezem, majd megpillanthatom
még egyszer azt az édes körtefát.

"...most látom, milyen óriás ő..."

Tavaly sokszor találkoztam ezzel a verssel, olyan nők tollából, akik igazán gyászolhattak. Akiknek úgy halt meg a gyereke, hogy nem tehettek semmit ellene, akik nem dönthették el maguk, hogy tudatosan választják-e a veszteséget, csak megtörténtek velük a dolgok, és muszáj volt elfogadniuk a megváltoztathatatlant. Nem éreztem azt, hogy pontosan rólam szól, hogy jogom lenne így fájni, még akkor se, ha a Kissmalacz állapota ugyanolyan igazságtalan volt, és ugyanolyan szenvedést okozott nekem, mint bármelyik másik anyának a gyereke betegsége. Egyrészt az én búcsúm önként vállalt következmény volt valamilyen szinten, másrészt amint elég hamar kiderült, azáltal hogy őt elengedtem, csodás ajándéknak adtam szabad utat, akinek ugyanolyan elmondhatatlanul örültem, amennyire rossz volt előtte a lemondás - végül azt reméltem, hogy bármekkora is a hátrahagyott űr, egy velem-lehet-baba majd nagy részét sikeresen tölti be, hiszen sokkal több időnk és élményünk lesz együtt.
Azért valamiért mégis félretettem a verset, őrizgettem, el-elolvastam néha... és minél inkább közeledett a  találkozásom a velem-lehet-babával, annál inkább igaz lett rám is. Nem egészen szó szerint; nem gyászolom a Kissmalaczot ahelyett, hogy a Kissmajomra koncentrálnék, nem csak félig élek, nem sír egyik szemem miközben a fiamra mosolygok, és nem hagytam el a fél szívemet, inkább kaptam még egyet, és most kétszer annyira bírok szeretni.
De ma már tudom, mit veszítettem, hogy milyen lehetett volna a nyarunk... és ugyan a domináns érzés továbbra is a boldogság, hogy a telünk ilyen lett, a hiány egyre égetőbben él bennem, ahányszor rápillantok erre a kis selymes, meleg, szuszogó csomagra, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen ők ketten vannak, csak egyikükkel nem adatott meg az összebújás. És emiatt szomorú vagyok, igen, de ugyanakkor nem csak ma, az elválás évfordulóján, hanem minden egyes napon érzem a végtelen hálát: hogy van egy kisfiam - és hogy van egy kislányom is.


Várnai Zseni: Holt gyermek anyja

Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént.
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.

'Cause love lives on...

Pilinszky János: Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.


Édes Kislányom,

szinte percre pontosan egy éve, hogy megajándékoztál életem legszebb pillanataival... Az utóbbi hét azzal telt, hogy minden nap rácsoládkoztam az íriszekre, amiket még tavasz végén ültettem el, sokáig szorgalmasan öntözgettem, aztán elkönyveltem, hogy biztos régi hagymák lehettek, mert csak egyetlen egy hajtott ki a használati utasításon leírtak szerint, és pár napon belül az is elsorvadt - hónapokig nem történt semmi, aztán anélkül, hogy bármit csináltam volna, október vége felé elkezdtek sorra kibújni... egy pici zöld levélke, aztán még egy és még egy, ma reggel már négyen voltak, mint mi. És az utóbbi hét azzal is telt, hogy számtalanszor visszaolvasgattam az akkori beszámolóimat, attól a gyönyörű langyos őszi reggeltől kezdve, amikor megfogantál, a türelmetlen, de reménykedni alig merő várakozáson át, életem legboldogabb napjáig, amikor kiderült, hogy velem vagy. És a pozitív tesztet apukádnak bejelentő videót ugyan nem volt erőm elővenni, de az akkor lejegyzett szavaktól még így is remegni kezd a kezem meg a gyomrom, mert bármilyen tárgyilagosan próbáltam fogalmazni, most akkor is intenzíven feléled tőlük az az érzés, amit soha nem fogok elfelejteni, hiába múlik az idő, és hiába árnyékolja be a pont két hónappal későbbi legszörnyűbb nap. Még most is, miközben fáradhatatlanul itt ficánkol bennem ez a drága kisfiú, akit általad kaphattunk, és akit olyan nagyon várunk már, azt érzem, hogy annál teljesebb és varázslatosabb sosem volt a világ, mint abban a néhány hétben veled.
A szeretet persze most sem kisebb, sőt sokkal többszínű, hiszen vele már átélhettem olyan dolgokat is, amik nekünk kettőnknek nem adattak meg; de emlékszem arra a lebegésre, arra a felhőtlen és végtelen és vegytiszta mámorra, ami akkor volt először és utoljára kerek és tökéletes. Aztán kiderült, hogy egy ennyire óriási és eszményi csoda csak addig lehet a miénk, amíg az élet bele nem szórja az első kegyetlen valóságdarabot - utána, azóta, már bizonytalan minden öröm, akár ölünkbe pottyan, akár megküzdünk érte, akármilyen hatalmas és értékes, mindig átvonulnak rajta a kétely árnyai.

Szeretlek; és nem, nem is akarok felejteni. Minden fájdalom ellenére, amit az elválás okozott, boldog vagyok, hogy az anyukád lehetek, és egy percét sem törölném ki az együtt töltött időnek, még azt sem, ami jobban fájt, mint bármi más bármikor eddigi éveim alatt. A hála mellett, ami végső soron önzésből fakad, hiszen annak szól, hogy mennyi mindent tanítottál nekünk, és annak, hogy magad után küldted ezt a pici babát, millió apró érzés és dolog van, amiről mindig elsősorban te fogsz eszembe jutni, ami mindig hozzád köt majd, és amitől mindig közel leszel - és ez jól van így.
Várjuk az első hóesést; az én szívemben az is a tied marad örökre, minden csendes havazós este, ami a városban talál ránk, amíg csak élünk. Gyere majd értünk egy hópelyhen, mikor a testvérkédet hazahozzuk... útközben megállunk majd a Rózsák terén, és jó szorosan összebújtatjuk a lelkeinket...

Due date - The date

Holnap. Igen, holnap lesz az esküvő... és azért épp holnap, mert holnap lenne a Kissmalacz születésének napja...

Nem mondom, hogy kizárólag felhőtlen érzések töltenek csordultig, ha erre gondolok, de egy percig sem bántam meg, hogy ezt a dátumot tűztük ki - így annyi minden van benne azon kívül, hogy ünneplőbe öltözünk, és hivatalosan is egy párrá válunk... benne van az egész életünk, jóval és rosszal, kezdetekkel és végekkel. És ettől annyira szerethetően valódi az egész, nyoma sincs benne semmilyen műlelkesedésnek vagy muszájvidámságnak; ami van, az mind igazi öröm, attól csak még igazibb, hogy ott van ellenpólusul az a soha nem múló szomorúság-csepp, mintegy intő jelül never to take anything for granted.
Mikor én holnap igent mondok, nem csak annak a férfinak mondom majd, aki ebben az életben a legboldogabbá tett és tesz és valószínűleg tenni fog, akivel sok év ezer apró emléke köt össze millió színes szállal; annak is mondom, aki szavak nélkül megértette a poklot, amit bejártam, leereszkedett velem a legmélyére, és a karjában hozott fel onnan, amikor olyan lépés következett, amit egyedül nem bírtam megmászni. Abban az igenben benne lesz minden, amit valaha is végigcsináltunk együtt, a borzalmasan nehéz és az egyszerűen mesés és a más számára értelmezhetetlen dolgok, beleértve az eddigi két legfontosabbat: a babáinkat.

Egy kicsit félek annyira boldog lenni, amennyire boldog vagyok. Amikor legutóbb bátorkodtam, akkor hatalmasat zuhantam, és azóta van bennem egy gát, ami még mindig nem nyílt fel teljesen, de nap mint nap igyekszem noszogatni.... Mert ugyanakkor persze az is igaz, hogy hálás vagyok, amiért egyáltalán vannak olyan végtelen magasságaim, ahonnan akkorát lehet; mert jaj, nagyon szeretem azt a kislányt és ezt a kisfiút, ami fájt és fájhat még, de amolyan Lord Tennyson módra én ezt vallom azért:

I hold it true, whate'er befall;

         I feel it, when I sorrow most;

         'Tis better to have loved and lost

Than never to have loved at all.

És mindezt azért merem, mert olyan védőhálóm van, amilyen. Here's looking at you, kid.

Slipping through my fingers...

Újabb forduló: fogantatás/inszem dátuma alapján ma lennék 27w0d, vagyis belépnék a harmadik trimeszterbe, és a Kissmalacz már egy igazi életképes baba lenne a hasamban. Hogy repül az idő, amikor nem terhes az ember!

Rossz most azokat a nőket látni, akikkel egyidősök lennénk... érdekes, hogy nem pocak-irigy vagyok, pedig én amíg nem sikerült, mindig az voltam, bármennyire szégyelltem magam érte. Naivitás-irigy vagyok - irigy egy olyan egyszerű, jó értelemben vak világra, amiben semmi szükség genetikai vizsgálatokat végeztetni, nincs szükség aggódni, ha nem kértük őket, és nincs szükség rettegve várni az eredményüket, ha igen. Én már sosem leszek nyugodt-boldog, ha mikor majd újra teherbe esek, nem lesznek felhőtlen első hónapjaim, és nem ujjongok majd, amikor közeleg az általában fellélegzős határvonalnak számító tizenkettedik hét.
Nézem a gyönyörű kislányunkat a genetikai ultrahang képén, és még dilettánsként is látom az egyértelműen hajszálvékony tarkóredőt, a szép hosszú combcsontot, és a pici profilból kiemelkedő orrnyerget, amin még nevettünk is akkor, hogy micsoda tekintélyes orrmány ez egy ilyen apró kisbabának. Tisztán emlékszem, mekkora szikla esett le a szívünkről, és milyen közel álltunk ahhoz, hogy elhiggyük a híres szaktekintélynek, hogy ugyan minek a mintavétel, tökéletes ez a gyerek. Nem akarom elképzelni, hogy milyen volna mostanra (már ha volna még egyáltalán, mert annak minimális a valószínűsége)... milyen szörnyű lenne látni eltorzult testét, és remegni, hogy vajon mi lehet a baja és mikor hagy itt, vagy milyen szintén szörnyű lenne tudatlanul, bugyuta-boldogan várni a találkozást, ha esetleg még mindig nem látszanának egyértelműen a tünetei. De nem akarok erre gondolni.

Az viszont gyakran eszembe jut, hogy mi minden várt volna ránk, és mi mindent nem élhetünk már meg együtt ebben az életben, és ilyenkor megengedem magamnak a kalandozást. Próbálok nem banális hétköznapi képekre gondolni, mert tudom, hogy az kibírhatatlanul fájna, épp elég, ha gyerekes ismerősök életében vagy akár filmeken látott nagyobb alkalmakba botlok... Sosem tudom meg, milyen lenne először bölcsibe vinni... biztos megszakadna a szívem, és ott zokognék az autóban, úgyhogy nem is vinném sehova, még oviba és isibe se, M.-nek kellene intézni, aki biztos megoldaná az elválást egy diszkréten elmorzsolt könnycseppel. Sosem tudom meg, milyen lenne felkészíteni az első bulijára... segíteni a sminkelésben, és válogatni a ruhákat, és szerencsétlenkedni a hajával, biztos dús, rakoncátlan, szőke haja lenne, mint M.-nek, ami sosem állna úgy, ahogy épp megálmodta. Sosem tudom meg, milyen pályát választana... továbbvinné-e családjaink lelki örökségeit és generációkat átugró tehetségeit, a két nagypapa jóindulatát és becsületességét és szorgalmát, egyik nagymama légies mozgását, vagy a másik határozott reál beállítottságát, lenne-e mersze olyan utakon járni, ahova a szülei vágytak fiatal korukban, de amikről különböző okokból kifolyólag letértek végül. Sosem tudom meg, milyen lenne szerelmesnek látni... menyasszonynak, terhesnek, anyának...

Ma sem bánok semmit. Tudom, hogy bármi lenne, ha nem így válaszottunk volna, rosszabb lenne neki, mint most, vagy esetleg ugyanilyen; semmit sem vettünk el tőle, ami több lehetett volna, mert nem tehettük, nem lett volna mit elvenni, bármennyire is vágytunk rá, hogy legyen - ezt minden kétely nélkül, őszintén hiszem. De szomorú vagyok, hogy csak ennyi jutott nekünk, és főleg neki; legalábbis itt és most ennyi - ezt hinni akarom.


Várnai Zseni: Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

"Akarsz-e mindig, mindig…"

Pontosan nyolc évvel ezelőtt a világ legkékebb szemű fiúja átbeszélgetett velem egy délelőttöt és egy délutánt virtuálisan, aztán eljött értem a kedvenc helyemre, a Lőrinc pap térre, elvitt magához megszeretgetni a Csubakka nevű öreg-beteg kutyáját, és átbeszélgetett velem egy estét és egy éjszakát élőben. Reggel hazavitt, kiszálltam az akkor még névtelen Kornélból, és egy fél méterrel a föld fölött ellebegtem a szobámig.
Másnap küldött egy első esemmet, hogy: "Udv. Azt szeretnem kerdezni, hogy te is ugyanazt almodtad-e mint en. En azt almodtam ugyanis, h reggelig beszelgettunk. Mondd, hogy te is. Akkor igaz lesz:)" - és este elvitt a János-hegyi kilátóhoz, és adott egy hozzám írt "Vallomás" című verset.
Aztán varázslatbuborékot épített kettőnknek. Verseket írt nekem, megmutatta a nem nekem írtjait (többek között egy elbeszélő költeményt Dr. Bogárról, a rét orvosáról - akkor éreztem először, hogy ha valaha lesz gyerekem, tőle szeretnék), és megmutattunk egymásnak néhány kedvenc Nadányit, Tóth Árpádot, József Attilát, Radnótit és Kosztolányit. És sok Zoránt meg Elvis-t meg Cohen-t hallgattunk, és megszerettette velem a zombis filmeket meg a horgászatot, és a Duna-partra jártunk csókolózni és a Velence-tóhoz süllőt enni. És elnevezett Estilánynak meg Csillagáfonyának, és azt mondta, hogy ezer vagyok, és hogy a Holdig szeret "éntégedén".
Hetekig aludtunk együtt a miniatűr szobám miniatűr ágyán, egy személynek is túl keskeny helyen, és miután összetörtem az autóját és mielőtt befeküdt volna élete tizensokadik műtétjére, azt mondta, hogy velem akar élni. És tavasz végén már együtt laktunk a Kálmán Imre utca tíz alatt, a harmadik emeleten, és lett egy szürke cicánk.

Így kezdődtünk. Azóta volt egy csomó minden, highs and lows... egy örökbe cirmoscica meg sok ideiglenesbe mindenféle színű, és szakítós szenvedés is, melynek során pár hónapig kizárólag csak szeretők voltunk... volt nagyon sok utazás nagyon sok helyre, csodát érintő és lehetetlennel határos kalandok... volt egy igazi költözés, és van egy tervezett... és van egy kislányunk is.
És én minden nap egy kicsit jobban megszerettem ezt az elképzelhetetlenül tökéletes úti- és játszótársat, és mikor már azt hinném, hogy ennél jobban nem lehet, akkor mindig mond vagy tesz valamit, ami miatt mégis. Nélküle már sosem lennék teljes.

 

Vallomás

Amikor tegnap fáztál,
és oly szépen, oly árván
húztad össze magadon a ruhát,
én nyeltem s gondoltam egy sutát,

és szerencsére csöndben maradtam,
csak egy kardigán után matattam,
és felvetted, és jó volt, csak bánom,
hogy -- vallomás! --
nem én voltam a kardigánom.



Szia Mák, olyan jó, hogy vagy nekem! Még nyolcszor ennyit...? :)

Hurt locker

Birtalan Ferenc: A huszonegyedik nap

Eltelt egy nap, és újra egy,
és ez is együtt és veled.
Ennyi a halál, látod, ennyi.
Nem-lennem kell, hogy tudj ne-lenni!

Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.

Hiába romlott össze tested,
bennem te maradsz csak egynek,
s ha bárhol is, ha millió darab vagy,
naponta újra, újra összeraklak!

Röviden

W. H. Auden: Funeral Blues

M. fordította, évekkel ezelőtt... A ma ilyen.

Megállj óra, telefon, feledd a csöngést,
csontot a kutyának, cserébe a csöndért.
Hallgass zongora. Kísérje tompa dobszó,
s ti, gyászolók. Jöjjön a koporsó.

Repülők, az égbe föl sírva szálljatok
s onnan üzenjétek a világnak: halott!
Ma minden galamb nyakán gyászszalag legyen,
s minden menyasszony ma feketét vegyen.

Nyugat volt ő, Kelet, s ő volt Dél és Észak:
Dolgos hetem s hozzá a nyugodt vasárnap.
Ő volt nappalom, éjjelem, szavam és énekem;
Hittem -- de tévedés -- hogy örök a szerelem.

Csillagok, Nap, Hold: most mind aludjatok,
szereljétek le hát az égi színpadot.
Folyjon el a tenger, az erdő tűnjön el,
mert jó már soha többé nem lesz semmi sem.

Apavers

Bayern-meccsre nem megyünk mi már,
de őrködnek ám feletted.
A nagymamáim? a nagymamád?
És mi fájunk majd helyetted.

Mert kicsi vagy még, a kislányom,
és nem fáj bent ez a nagy világ,
s míg el nem indulsz, vigyázunk mi rád.
Aztán fájunk helyetted tovább.

Sorolhatnám az életet,
hogy mi mindent kell most kihagynunk.
De többet tudsz te már minálunk.
Menj. És mi majd helyetted fájunk.

Hiány

Jékely Zoltán: Egy női kézhez

Ibolyát, nárciszt, szegfűt, gyöngyvirágot
szakított ez a kéz, almát szedett a fáról,
márványatléták izmain pihent meg,
simogatott remegve régi szentet,
fogott szép fésűt, tollat, ceruzát,
kenyeret szelt, mosott ruhát,
lapozgatott versekben, imakönyvben –
hadd hulljon rá most patakban a könnyem!

Ne gondoljak rá, amíg csókolom,
hogy látnom kell tán a ravatalon,
összekulcsolva, hófehéren,
bakacsint öltött templom közepén!
Ne lássam a rózsálló bőr alatt
a csontokat,
ne jusson eszembe soha
az egyiptomi asszony-múmia
töpörödött, fekete kis keze!

Mindig úgy lássam, mint Taorminában,
midőn egy elrohant vihar nyomában,
reggel korán, tépett növényi roncsok
közül felém kinált
egy nagy piros narancsot!