Hogyan tanítsunk szobatisztaságot egyetlen nap alatt...?

Nem mintha eddig olyan nagyon szorgosan jelentkeztem volna, de amióta úton van M. munkájának betanulása, még kevesebb az időm, mert rutin hiányában, a hibáktól való félelem és a sok kérdésem miatt egyelőre kétszer annyi időmbe telik jól elvégezni, mint egy szakmabelinek. De szerencsére sikerélményes a dolog, és érzem, hogy menni fog, illetve élvezem, hogy megint hasznos tagja vagyok a társadalomnak (gihi), szóval jó lesz ez.
Jelenleg úgy működünk, hogy heti három napban (kedden és péntek-szombaton) Apunál van Kissjamom, amit mindketten imádnak, de mivel itthon velem már nagyon unatkozik (illetve ugyanazt a totális figyelmet követelné, amit a tatájától kap, én meg már csak a házimunka miatt sem vagyok képes megadni neki, hogy a többi teendőmről ne is beszéljünk), és egyre egyértelműbb, hogy szüksége lenne gyerektársaságra, el-elmegyünk közösséglátogatóba, hogy szeptemberi kezdéssel hátha akad valami jóféle lehetőség. Egyelőre elég gyatra, és helyenként ijesztő* a felhozatal, egy hely volt nagyon szimpatikus (gyönyörű kertben csomó szabadbanlevés minden évszakban, tök nyugis légkör csendes gyerekekkel, kedves és valóban odafigyelő személyzet), de két bajom azzal is volt: az egyik, hogy mivel csana, csak egy évig járhatna oda, aztán kiszakadva a biztonságból oviba kellene mennie, a másik, hogy az összes csoportbeli gyerek legalább fél évvel kisebb lenne nála, ennek megfelelő értelmi színvonallal, szóval nem tudom mennyire lenne fejlesztő a környezet. Nagyjából két hét múlva megnézünk majd még egy helyet, ami a honlap alapján nagyon puccos, és hát brutál drága is, de ez most nem fontos, az viszont annál inkább, hogy telefonban nagyon az jött le, hogy maximálisan válaszkészen állnak a neveléshez, szóval fingers crossed.

De ahogy a címből is kiderül, tulajdonképpen mást akartam most feljegyezni, és az érdekessége miatt kicsit részletezni is: Kissmajom gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen megbízhatóan szobatiszta lett nappalra, beleértve a délutáni alvását is. A büszke anya mindentudó válasza a megfogalmazott kérdésre: sehogy.
Az úgy volt, hogy ezt a témát én tényleg semennyire nem akartam erőltetni, kis utánaolvasásból és több ismerős kudarctörténetéből tudom, hogy mennyire káros lehet, ha egy fizikailag és/vagy lelkileg éretlen kisbabát minden áron megpróbálnak megtanítani a bilizésre. Tudtam, hogy sürgetésre nincs ok, hiszen ovikezdés nem várható, a saját kényelmem és az esetleges menőzés meg nem motivált. Volt egy örökölt bilink, Kissmajom tisztában volt vele, hogy mire való, és mikor a saját kérésére rátettem, élvezettel ült rajta, miközben könyveket nézegettünk - de mivel eredményt nem produkált (azaz kiderült, hogy még nem tudja szabályozni az ügyeit), gyorsan eltettem szem elől, mert arra végképp nem akartam trenírozni, hogy addig várunk, amíg előbb-utóbb belesikerül, és akkor a hosszas ücsörgéstől kipirosodott combokkal örülünk a véletlennek.
Voltak olyan terveim, hogy mikor eljön a durvameleg nyár, akkor majd leveszek róla minden ruhát, hogy jobban megfigyelhesse a teste működését, és esetleg rájöjjön, hogy befolyásolni is tudja, de végül nem került rá sor. Egyrészt június közepéig még nem nagyon volt kánikula, főleg ebben a hegyi klímában és kiemelkedően hűvös házban, és aggódtam, hogy megfázna, másrészt mikor olyan kéthetente tettem egy-egy próbát (ha késő délután lett aktuális a peluscsere, akkor az esti fürdésig már nem adtam rá újat), minden alkalommal túl későn szólt, amikor már jócskán csurgott a pisi - ebből én azt a következtetést vontam le, hogy magát az aktust már beazonosítja ugyan, de irányítani még nem képes, szóval még nem jött el a mi időnk, nem frusztráljuk ezzel, visszatérünk rá később.
Apunál viszont sokkal melegebb van, mint nálunk, és sajnálta pelenkában aszalni a kis majomsegget, úgyhogy egy szép napon (pontosan Kissmajom kettő és feledik évfordulójának hétvégéjén, olyan két héttel az én utolsó ezirányú kísérletem után), anélkül hogy beszéltünk volna erről, és igazából anélkül, hogy előre eltervezte volna, levetkőztette a gyereket csak bodyra, és kérte, hogy ha jön a pisi, szóljon - az meg szólt. Mikor másnap Apu visszaadta az unokát, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jah, szerinte elég lesz csak bugyit használni. Igazából ki lehet jelenteni, hogy attól a naptól kezdve balesetmentesen szobatiszta; most (majdnem egy hónap után) gyakoroljuk, hogy az inger után minél több ideig képes legyen visszatartani, így néha előfordul, hogy egy foltnyi helyen nedves lesz az alsója, mire lehúzom róla, de ő mindig időben szól, és szépen megvárja, amíg lehet csurgatni. Amikor a kánikula miatt extra sokat itatom, néha én is rá szoktam kérdezni, hogy nem kell-e kimenni, de ha nem teszem, akkor sem szokott baj lenni, legfeljebb hirtelen eszmél rá, hogy helyzet van, és olyankor aranyosan taposva ismételgeti, hogy: "Kell-a-bili, kell-a-bili!" Érdekes, hogy pont kakaügyben egy ici-pici késéssel álltak be a dolgok, pedig azt már legalább egy éve érzi, és szokta is mondani közben, hogy na most; első napon a bugyiba sikeredett, másodikon teljesen elmaradt, de azóta rendben van az is, maximum néha tévesen riaszt, mert pukázáskor is azt hiszi, hogy anyag jön. Összesen kétszer volt baki: egyszer egy szökőkutas pancsoláskor, egyszer egy homokozós mezítlábazáskor engedte el a pisit, nem is annyira játékbamerültségből, hanem mert valamiért természetesnek tűnt neki, hogy ott abban a helyzetben lehet. Értelemszerűen negatív reakciót, kritikát, szidást, megszégyenítést ilyenkor sem alkalmazunk, csak annyit mondunk, hogy ez van, mindenkivel megtörténik, de ilyent szándékosan nem szabad, aztán gyors ruhacsere, és kész.
Azt mondják, hogy az éjszakai szobatisztaság ezek után már csak idő kérdése, szintén nem érdemes beleavatkozni, mert megy magától, és onnan ismerszik fel, hogy reggelre egyre csökkenő mennyiségű pisi gyűlik a pelusba, majd semennyi sem... de itt még messze nem tartunk. Apu viszont már megint megelőzött és szintet készül lépni: nála már azt gyakorolják, hogy a gyerek elegyül vetkőzzön, pisiljen, majd álljon fel a biliről, és húzza fel a bugyit.

Másik érdekesség, hogy az első napokban indokolatlanul sokat aggódtam azon, hogy hogyan oldjak meg addig egyértelmű szituációkat, például mi legyen, ha a gyerekre egy áruház kellős közepén tör rá a szükség, meg ehhez hasonlók. Szerencsére elég hamar megnyugodhattam, de ehhez persze ismételten meg kellett győződnöm róla, hogy megy minden, mint a karikacsapás, és nem fogja elereszteni sehol váratlanul... szóval így utólag szégyellem is, hogy nem bíztam meg benne teljességgel első pillanattól fogva. Mivel azt egyelőre nem tartom valószínűnek, hogy ha helyzet van, vissza tudja fogni magát, amíg például végigmegyünk egy hipermarketen, sorba állunk, fizetünk, összepakolunk, aztán elrohanunk a vécéig, jelenleg az a megoldásunk, hogy mindig van nálam egy pelus, és ha akció indul, gyorsan ráadom, aztán végeztével leveszem, ennyi. Persze azon is agyaltam, hogy hogyan fogja megszokni a különbséget, és értelmezni, hogy néha mégis van pelus, és direkt csinálja bele, de máskor meg nincs, és nehogy - de természetesen ez is csak az én fejemben létező probléma volt, őt sosem zavarta meg.
A következő, inkább illem- és etikettbeli dilemmám az volt, hogy játszótéren mi a kívánatos viselkedés, el kell-e battyogni az autóig (a csomagtartóban van egy utazós bilink), vagy ér csak elhagyni a bekerített részt, és egy távolabbi fánál vagy bokornál elintézni a dolgát. De aztán arra jutottam, hogy ahol a kutyavizelet alap, ott talán a Kissmajom pisije sem számít súlyos szennyezésnek; kakálást pelusba vagy az említett bilibe oldjuk meg, ahonnan zacsiba zárva szemetesbe dobom, szintén úgy, mint az ebtulajdonosok.
És végül kezdő fiús anyukák megnyugtatására írom le azt, amit nekem sajnos senki sem mondott el: türelem és kitartás, bele lehet jönni az állva pisiltetésbe, első pár alkalom után már nem lesz egy méteres körzetben minden csupa húgy, beleértve a gyerek összes ruháját és a mi cipőnket, a titok a megfelelő előredöntés. Sőt, kevesebb mint egy hónap alatt, szakszerű férfiúi útmutatással elérhető az is, hogy a gyerek maga pisiljen állva, és ennek a hadműveletnek csak a legutolsó lépése legyen kritikus, amikoris már nem hetyke sugárban süvít kifelé a cucc, hanem lekónyult csöpörészésé szelídül. Az előbbit saját udvaron, az utóbbit kádban érdemes gyakorolni.

Nem tudom, milyen mérföldő következik még, de borzamas, hogy ennyire nagy fiú a mi pici fiunk. Ha egyszercsak elkezdi helyesen kimondani az r hangot, szerintem belepusztulunk...


* Voltunk egy helyen, ami hidegrázósan szürreális volt... Már telefonozás alapján nem volt sok kedvem hozzá, mert kiderült, hogy épp egy felnőtt van csak jelen, és hát ez az üvöltözős háttérzajon meg is hallatszott, de M. rábeszélt, hogy egy próbát megér, hátha csak kommunikációban vannak hiányosságaik, hiszen a weboldalon az intézményvezető gyerekpszichológusként hirdeti magát, mindenféle extra módszerrel és foglalkozásokkal. A ház a település legszélén volt, konkrétan egy szavanna közepén: a kertben rövdre nyírt száraz-szúrós gazok, a csúszdán tükörtojást lehetett volna sütni, a környék egyetlen árnyékos foltját a homokozó fölötti szakadt nádfonat adta, ott tömörült három négyzetméteren hét kiskölök, és pár törött, koszos játékon marakodtak szegények. Elég hamar egyértelműsödött, hogy itt a személyzet mindig egy darabból áll, így nyári időszakban 5-8, de év közben 11 darab gyerekre; a nő úgy nézett ki, mint egy idült alkoholista, puffadt arc, vörös hajszáleres orr, és majdnem biztos vagyok benne, hogy keményen be volt nyugtatózva, mert hatalmas pupillái mögül olyan vontatottan beszélt, hogy néha azt hittem, elbóbiskolt közben. Jah, ne hazudjak, ott volt még "felügyelőként" az ő tíz év körüli kisfia, aki a vakációs unatkozás közepette homokvárat épített, és folyamatosan üldözte maga mellől a kizárólag általa használt kerti slag iránt nyilván élénken érdeklődő kicsiket. A pszichológusnő egyetlen kérdést sem tett fel, és egyetlen semmit sem mondott el magukról az én érdeklődéseimre adott tőmondatos válaszokon kívül, az ott lévő gyerekekhez egyszer sem szólt, nem csak hogy nem próbálta őket bevonni semmilyen tevékenységbe, de még az általuk kezdeményezett dolgokra sem reagált, jó hangos könyörgésükbe került, hogy egyáltalán toljon kettőt a hintán, ahova felmásztak. Konkrétan olyan volt az egész, mint egy humán csomagmegőrző... megszakadt a szívem a picikért, nem tudom, egy szülő hogy képes ilyen helyen otthagyni a gyerekét (arról nem is beszélve, hogy még fizetni is érte), én minden esetre öt perc után fogtam a közvetlen közelemben tanácstalanul ácsorgó Kissmajmot, és eljöttünk. Láttam, hogy nagyon össze van zavarodva édesem, hogy ilyen hamar távozunk, és mondtam neki, hogy ide nem fogunk visszajönni, mert itt a néni, akinek az lenne a dolga, hogy a gyerekek jól érezzék magukat távol a szüleiktől, nem is foglalkozik velük... "Hááát... kicsit meglökte őket a hintán..." - védte meg hosszas gondolkodás után az én drága empatikus csodatündérem, azt hittem, hogy megzabálom.

"Oh, baby, baby, it's a wild world..."

Nah, megvolt az ovilátogatás. Kissmajom egyelőre nem megy oviba.
Jó, van hosszú verzió is... :)
Kezdem azzal, hogy mit tudtunk erről a helyről, illetve miért épp ide mentünk el próbálkozni. Hát főleg mert ide jár Geri, meg ők ismerik az óvónőt közelebbről is, hiszen konkrétan szembeszomszédok, összejárnak; ezáltal meg ugye nagyon közel van az új lakhelyünkhöz is, sétálva olyan tíz perc lehet. Arra tisztán emlékeztem, hogy anno beszoktatás címen, olyan fél éve talán, Popi tökre el volt keseredve, hogy a fia olyan lelkesen vonult be a kölkök közé, hogy még vissza se nézett, nem hogy sírt volna, meg azóta is szívesen jár - és hát a gyerekeink ugyan eléggé különböznek, de mivel a nevelési elveink hasonlóak, szinte biztosra vettem, hogy számunkra is ez lesz a legjobb választás.

Fél tizenegyre volt megbeszélve az érkezésünk, mert akkor kinti játszás van, és legyen idő addig bent hatszemközt lenni a tulajdonossal és egyben vezető óvónővel. Az első benyomás pozitív volt, elénk jött és úgy köszönt, hogy Kissmajot rögtön néven szólította, nagy, árnyékos udvarra invitált be, sok játékkal, különböző korú jókedvű gyerekekkel. Olyan tíz percet töltöttünk el kint a kertben, és már akkor kezdegetett nem tetszeni ez-az, de próbáltam arra koncentrálni, hogy az óvónő egyértelműen tapasztalt, vérprofi pedagógus, a nagylányok kedvesek és érdeklődőek, és Kissmajom rögtön bátran berongyol a forgatag kellős közepébe, és felpattan egy kismotorra, ami azért nem jellemző rá ennyire új és zajos helyzetben.
Ami már ott és akkor nem volt szimpatikus: 1. Rászóltak egy ötéves körüli kislányra, hogy ne mászkáljon/hintázzon az egyik fára felkötözött kötéllétrán, indoklás nem volt, a miérteket valószínűleg megbeszélték már előtte; furcsa volt, mert abban a környezetben egyértelműen csak játszási céllal lehetett ott, mint minden hasonló tereptárgy, akkor meg miért ne használhatná rendeltetésszerűen, vagy ha valamiért nem teheti (például mert a kisebbek utánozzák, és rájuk nézve potenciálisan veszélyes), akkor miért nem szerelik le. 2. Egy szintén ötéves forma kislány odajött az óvónőhöz, hogy egyik kisfiú már többedszerre az arcába berregett, és ezzel leköpte - az tetszett, hogy megpróbált magyarázatot adni a viselkedésre (nem akarattal tette, köztudottan hebrencs,  a játék hevében mindig elfelejtezik magáról), viszont a panaszkodót eléggé leteremtette, hogy miért árulkodik, ez szégyen, és miért nem az illetővel tisztázza, hogy hogyan nem kellene viselkedni. 3. Sokáig senki sem vigasztalt meg egy (Kissmajommal egyidős, méretre legalább egy fejjel kisebb) kislányt, aki pityeregve kereste a valahol rohangáló bátyját, sajnálkozásomra az volt a válasz, hogy friss jövevény, és nagyon kis akaratos meg elkényeztetett, otthonról nincs "megnevelve", mindig annak kell történni, amire ő vágyik - végül kelletlenül hozzálépett egy dadus, és elterelésileg odébbhívta magával, de nem nagyon értettem, mert még ha az aznapi negyedik hisztirohamról is lett volna szó, egy új gyereket akkor sem hagyunk magára szomorkodni (mondjuk régit sem). 4. Kicsit mechanikusnak tűnt a gyerekekkel való bánásmód minden felnőtt részéről, nem láttam személyre szabott mosolyt, semmilyen one-on-one interakciót, vagy akár csoportosat, de ami rutintól eltérő: terelgették őket, mint egy homogén masszát, többnyire globálisan figyelmeztették vagy utasították őket mindenfélékre, a legszemélyesebb gesztusok az orrtörlések voltak, és a kicsik cipőlevétele az ugrálóhoz. 5. Az óvónő kért, hogy menjünk be az épületbe, hogy körbevezessen, és csendben tudjunk egyeztetni, majd mikor mondani akartam Kissmajomnak, hogy maradjon nyugodtan, csak a közelbe megyek, rámszólt, hogy ne tegyem, hadd szokja, hogy nélkülem van itt; hezitálva engedelmeskedtem, mert ilyent sosem szoktam, mi egész pici kora óta mindent őszintén előre egyeztetünk vele, és természetesen fél perc sem telt el, már hallottam is a kétségbeesett kis hangját, hogy hol vagyok - mire az óvónő kimondta volna, hogy miért ne rohanjak, már kint is voltam, és magyaráztam, hogy semmi gond, csak körülnéztem.

Ezután bementünk, végigmutogatta a helyiségeket, mesélt a személyzetről, a házirendről, a foglalkozásokról, az étkeztetésről, a külsős programokról, a bejárási lehetőségekről, és igazából minden részlet megfelelőnek tűnt. Ami nagyon érdekes volt, hogy ő semmit sem kérdezett Kissmajomról (meg -tól sem), távozás előtt valami kapcsán említettem a korát, és tökre ledöbbent, hogy ahhoz képest milyen nagy, és milyen választékosan beszél. Én igyekeztem néha közbevetni ilyen-olyan jellemzőjét, csak hogy kölcsönös legyen az ismerkedés, amikor például azt sorolta hogy szabályok nélkül a gyerekek mennyire elkanászodnak, konfliktusokba keverednek, irigyen viselkednek, aggresszívakká és posszesszívakká válnak, bepörögnek, verekednek... egyszóval minden, amihez Kissmajomnak a világon semmi köze, és igazából elképzelhetetlen az a szituáció, amiben esetleg lehetne.
Itt is feltűnt, hogy annyira nem az oda-vissza kommunikáció híve, volt egy jelenet, amikor Kissmajom egy vasúti pályánál játszva úgy próbálta kezelni azt, mint otthon, és mivel különböző volt a szerkezet, nem sikerült neki, majd többedik kísérletnél (miközben ismételten jelezte is nekem, hogy nem megy, csak mivel az óvónő folyamatosan beszélt, nem tudtam időben felelni) türelmetlenül eldobta a mozdonyt. Ekkor hozzálépett, és ahelyett, hogy érvekkel megnyugatta volna ("Ha gondolkodás nélkül csak erővel tuszkolod az alagútba, nem fog beférni, mert keresztbe túl nagy, arra kell koncentrálni, amit épp csinálsz, látod, kicsit fordítsd el oldalra, így már keskenyebb, és máris belecsusszan...", stb.), kivette a kezéből a vonatot, és csak annyit fűzött hozzá, hogy itt vigyázni kell a játékokra, szépen használjuk őket, és nem szabad odacsapkodni, mert akkor tilos újra hozzányúlni; slussz-passz.
Azt is megjegyezte, hogy udvariasságra kell tanítani a gyerekeket, ezért ha valamibe beleszólnak, egymás szavába vágnak, tenni kell ellene - ez valószínűleg célzás volt arra, hogy nem bírtam egy negyedórás tiráda alatt nem törődni az épp izgalmas felfedezéseket megosztó Kissmajommal, ezért ha valamit közbevetett, mindig reagáltam neki, minimum egy bólintással, vagy rövid félmondattal. Kerek perec meg is mondam, hogy mivel mi a válaszkész nevelés hívei vagyunk, nálunk nem opció a legalapabb válaszok hiánya, nyilván törekedni fogunk rá, hogy a társadalmilag elfogadott normáknak megfelelően párbeszéljen a gyerek, de ez azért erősen korfüggő, és amíg nem képes komplexebb előírásokat követni, addig nem fogok rámordulni, hogy kusslegyen, amikor épp lelkesen mutat valamit.
Rákérdeztem továbbá a köpködésre panaszkodós jelenetre, aminek tanúja voltam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy miért kezelik gondként, ha a gyerekek hozzájuk fordulnak mediálásért, hiszen tudtommal kifejezetten célnak kellene lennie, hogy merjenek felnőttől segítséget kérni. Amint kiderült, itt eléggé a "You're on your own!" policy dívik, nem szeretnek beavatkozni, mert jó ha már kiskorban megtanulják megvívni a saját harcaikat. Azaz a mi szelíd, nyugodt, empatikus, jószívű kisfiunkat nagyjából ötpercenként fosztanák meg mindenétől az asszertívabb többiek, és cseszhetné a bizalmat, amit egész élete során felépítettünk benne, miszerint amíg senkit sem bánt, joga van ott és azzal foglalkozni, ahol és amivel szeretne - és értelemszerűen neki is hasonló módon tiszteletben kell tartania a mások ezirányú kívánságait, illetve ha egyik félnek unfair ellenállás vagy fizikai erőszak miatt nem sikerül érvényesíteni azokat, akkor be kell avatni egy felelősen dönteni és döntést végrehajtani képes harmadik szereplőt.

Szerintem ekkor már lassan el is dőlt bennem, hogy ez nem a megfelelő hely számunkra, de a teljes bizonyosságot az egész bölcsisedés kardinális pontja hozta el, éspedig a beszoktatás procedúrája. Eleve azért nem is gondolkoztunk állami intézményben, mert sejtettük, hogy ott a leterheltség és magas csoportlétszám miatt nem várható el semmilyen eltérés a megszokott dolgaiktól, és bizakodtunk benne, hogy egy magánlétesítmény valamivel rugalmasabb. Andi posztján felbúzdulva igény szerinti ritmust vizionáltam, és Kissmajmot ismerve az lett volna a tippem, hogy egy-egy hetet adva minden lépésnek (napi egyre több idő velem együtt, de az aktív részvételem nélkül; napi egyre hosszabb intervallum úgy hogy elmegyek, de vissza-visszatérek; délelőttökre egyedül; egész napra egyedül), körülbelül egy hónap alatt kalibrálható lenne akár full-time bentlétre is - de mivel ennyi időre amúgy sem állt szándékunkban otthagyni egyelőre, arányosan rövidebb periódus is elég lett volna. Viszont szóba sem kerülhetett a felvetés, mert itt a beszokás kivétel nélkül szigorúan csak kerek egy hét, mindenfajta eddigi alkudozás határozottan el lett utasítva, mert a gyakorlat állítólag azt mutatja, hogy az ártalmas mind szülőre (nehezebben engedi el a gyereket, ha a külön töltendő mindennapokból több jelenetnek tanúja), mind gyerekre (elbizonytalanítja és nehezíti az elszakadást a szülő elhúzódó jelenléte), mind csoportra (összezavarja őket, hogy a saját anyukájuk miért nem lehet ott).
Elhiszem és elfogadom, hogy az ovónőnek ez egyszerűbb és komplikációmentesebb, de azt az állítását nem vagyok hajlandó elhinni és elfogadni, hogy egyszerűen nem létezik sírásmentes beszokás, és minden gyereket legalább egyszer-kétszer üvöltés közben le kell fejteni a szülő nyakából, ha nem is az első periódusban, amikor még hajtja a feltérképezés láza, de később, amikor rájön, hogy ez nem egy ha-van-kedvem tevékenység, hanem kötelező és rendszeres helyzet. Hogy M. heves fejrázását idézzem: "Nope, never in a million years fogom betrayelni a tiny trustját, hiszen neki csak mi vagyunk a világon. Nemadom." Számunkra ez a sírás semmivel sem jóváhagyhatóbb, mint a picibabák alvástréningezős sírnihagyása, hiszen ugyanúgy (sőt, még inkább, hiszen már nem egy ösztönlényről beszélünk, hanem értelmesről) azt üzeni, hogy nem fontos, hogy szar neked, meg kell tanulnod, hogy így működik a világ, szokd meg, törődj bele.
Szóval nem adjuk.

Most muszáj elmennem aludni, mert ragad le a szemem, de a témára még mindenképpen visszatérek valamikor, mert vannak még említésre méltó dolgok, a mi saját régi ovis élményeinktől kezdve addig, hogy akkor viszont milyen megoldást találtunk ki a jövőre nézve, amikor már nem csak a társaság szükségessége, hanem a munkába(vissza)állásom is szükségessé tenné Kissmajom felügyeletét.
Addig is, ha valaki tud a kötődő nevelés alapelveit tiszteletben tartó óvodát, ahova van is reális esély bejutni, ne fogja vissza magát, hátha épp a környékünkön lesz...