Nagynap

Ez volt a szülőszoba, amiben a császárra várakoztunk; az ott a kép alján, a lábam a lepedő alatt, és most látom, hogy a faliórán ott van a pontos idő (T-minus 72 minutes). Jobb oldalon, a fejem mellett volt az NST/CTG, zakatolt rajta Kissmajom drága szíve, mellettem meg M. ült, útra készen fertőtlenbe öltözve, és nagyon izgatottan. Bal oldalon, a fejem mellett volt az infúziós állvány, egymás után folytak belém a zacsik, hogy hátha meglódul a vérnyomásom kicsit, mellettem meg egy kedves szülésznő konstatálta ötpercenkénti mérésekkel, hogy még mindig nem emelkedik.
Mikor ő is magunkra hagyott, és se az aneszteziológus se a saját dokim nem voltak épp bent, butaságokról beszéltünk, nagyokat nevetgéltünk, és olyan gyomoridegünk volt, amilyent még a legígéretesebb első randiinkon sem éreztünk soha, se másokkal, se egymással. Szerencsére valahogy nem egészen realizáltuk, hogy szó szerint percek választanak el addigi életünk legmeghatározóbb pillanatától, mert valószínűleg egyszerre kaptunk volna szívinfarktust és agyvérzést, esetleg hasmenést is.

Meztelen voltam, és fáztam, mint a fene - gondoltam én, de amikor a szembeajtón és egy folyosón át betoltak a légkondícionált műtőbe, kiderült, hogy körülbelül a trópusokról a tundrára kerültem, szóval valószínűleg odaát kánikula lehetett. Ebből egyenesen következik, hogy számomra a műtét legkellemetlenebb élménye az volt, hogy nem adtak rám egy fűtött bundát és/vagy töltöttek belém egy kis forralt bort. Persze aztán következett egy felsírás, és eljött az instant megmelegedés és alkoholmentes megrészegülés is… ami ma is tart, és azt hiszem, még nagyon sokáig fog...
Te édes, aranyos, imádott pici-nagy csodakisfiunk, boldog születésnapot neked!

Utolsó óránk csak-ketten...

All fun and games until someone gets bit...

Ez volt M. műtétre szóló kis steril pakkja, amit nagyon viccesen egy automatából kellett megvásárolni a folyosón. A ruhának nagyon szép sötétkék színe volt, gyönyörűen kiemelte a szemeit, meg is tartottuk emlékbe, mert a szülésznő említette, hogy egyszer azért kibírja a mosást a vékony anyag.

Mikor a császár előtt a szülőszobában magunkra hagytak, hogy be tudjon öltözni, többek között azt is megbeszéltük, hogy amint kitör a zombiapokalipszis, és visszajövünk ide egy utolsó looting erejéig, semmiképpen se felejtsünk magunkkal vinni néhány ilyen csomagot (meg szikét meg altatógázt meg fájdalomcsillapítót), hogy ha majd egy autópálya melletti benzinkút pultján kénytelenek leszünk gyorsan amputálni valamelyik útitársunk lábát, legyen miben végrehajtani a műveletet. A várakozás miatti zaklatott idegállapotunkat az is bizonyítja, hogy arról nem esett szó, hogy az egész pultot hogyan fogjuk fertőtleníteni, de ide azért leírom, hogy ne tűnjek teljesen gondatlannak: sok jód. Meg erős antibiotikumok; de ez mondjuk alap bármilyen típusú posztapóban.

Outfit

Precious cargo

Hát ekkorák voltunk az utolsó százon. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy fért el bennem Kissmajom, nekem nem tűnik 39. hetesnek a hasam, ha azzal is számolunk, hogy még az én mindenféle szerveim is be vannak szuszakolva a fészke mellé. Mondjuk persze alsó határon volt a magzatvíz mennyisége, meg a baba születési súlya sem volt kimagasló, és tény, hogy minden velem egyidős terhességű kismama, akivel bent találkoztam, sokkal nagyobb volt nálam, de akkor is durva. Itt most az osztály előtti hallban vagyok (ha épp szigorú biztonsági őr volt esti műszakban, a látogatási idő után ki kellett jönni ide, ha jöttek az emberhez), ahol hűvös volt és huzat, úgyhogy ez egy vastag bundás és elég bő felső, amit ha leengedtem, és becipzároztam, szerintem figyelmetlenebb szemek simán néztek volna simán csak jóllakottnak.

Egyébként lehet, hogy csak beleképzelem, mert ultrahangokról pontosan tudom, hogy hogyan kucorgott Kissmajom bennem a legvégén, de én így a képet nézve tisztán látom a pici testének a körvonalait. A feje a bal mellem (a képen a kivillanó pirosság) alatt volt, a háta görbülete követte a hasam ívét (vagy fordítva), a kis segge a tetoválásom környékén volt, a végtagjai meg ugye előtte voltak, és befele meg egy kicsit az épp itt látható jobb oldalam felé néztek.
Már szinte sosem jut eszembe, de most így látva magunkat… jaj, nagyon szerettem terhes lenni!

Mindenórás

Hálacsoki

Szombaton bevásároltam az alapanyagokat, és ajándékcsomagokat gyártottam a kórházi személyzetnek. Vettem összesen olyan öt kilónyi mindenféle finom csokoládét meg bonbont, aztán szép karácsonyi hangulatú díszdobozokba osztogattam őket, testvériesen, hogy mindenkinek egyformán jusson minden fajtából. Érdekes volt hatalmas méretű csokiboltban forgolódni, majd tekintélyes mennyiségű csokicsodákat pakolgatni úgy, hogy a cukrom miatt egész terhesség alatt összesen nem ettem meg annyit, amennyi itt egy dobozba került. Kívántam eléggé, és el is döntöttem, hogy na majd szülés után rosszullétig zabálni fogok - aztán persze sokkal édesebb dologgal voltam elfoglalva, sokáig még a mindennapi szükség-evés sem nagyon jutott eszembe, nem hogy a tiltott lakoma.

Pont egy héttel később, mikor már a kezemben voltak a zárójelentéseink, és M.-re vártunk, hogy hazavigyen, bementem a kedvenc nővérkémhez, és együtt kisakkoztuk, hogy rajta kívül még kinek szeretnék ajándékot hagyni, hogy ő majd átadhassa, mikor bejönnek dolgozni. A szülésznőnek például valahogy emlékeztem a teljes nevére, meg volt akit a naptár segítségével a műszakok és munkaidők alapján egyszerűen be tudott azonosítani nekem, de voltak érdekes nyomozások is, amikor annyit tudtam, hogy az a huszonéves, alacsony, szőke, aki mindig mosolyog, és van egy világoskék kardigánja - de végül szerencsére mindenki meglett. Valószínűleg többségüknek fogalma sem volt, hogy ki vagyok, mire eljutott hozzájuk a csoki, de jó volt arra gondolni, hogy távollétemben is okozok egy kellemes meglepetést nekik ott, a világ legjobbfejebb szülészetén.

Secret Santa

Hooked

Nahszóval találtam még egy fotót a mocorgás-monitorozás sorozatba, több nem lesz, ígérem - de FElla aggódásai miatt gondoltam, megmutatom mennyire komoly tappancsokkal rendelkező gépezet ez az NST/CTG a megvásárolható mezei szívhangfigyelőhöz képest, és még így is simán kikúszik alóla akár egy három kilós baba is.

Ahogy itt ültem amúgy, nagyjából Kissmajom háta volt bal oldalon, az alsó érzékelő alatt (a felső az a méh aktivitását méri); akkorra már zsír nem nagyon maradt rajtam, a magzatvíz alsó határon mozgott, a hasam viszonylag kicsi volt, tehát szűkös volt a hely… mikor kinyomta magát annyira feszítette a bőrömet, hogy szerintem látszott volna rajtam, ha pattanásos. Mégis, mikor egyik reggel kezdő védőnőket hoztak be ránkpakolgatni a cuccot, és hogy minél többet tanuljanak a dologból, nem szabadott semmilyen infót adnom nekik segítségül (például azt a kicsit sem lényegtelent, hogy Kissmajom farfekvésű), legalább tíz percig szerencsétlenkedtek, és folyamatosan csak az én szívhangomat sikerült befogni. Ha nem tudtam volna, hogy hogyan működik a dolog, menten elájultam volna, de akkorra már volt némi tapasztalatom, és egyértelmű volt, hogy teljesen rossz helyen tapogatóznak.
Ami biztos, hogy a következő terhességhez sem vennék saját masinériát, pont eleget rémüldöztem mindenfélén anélkül is...

View

Produkció

Ez itt a tegnapelőtt megmutogatott mocor-méter által kiköpött eredmény - talán 10-15 perces ücsörgés alatt született. Alul egy százas skálán a méhösszehúzódások intenzitását mutatja, amikből amint látszik, nekem elég gyakran voltak elég nagyok; ami érdekes, hogy ezeket egyáltalán nem érzékeltem, se fájdalom, de még csak keményedés formájában sem; tényleg csak az utolsó napokban esett meg, hogy mikor már pár másodperce a maximum körül mozogtunk, talán mintha feszült volna a hasam, de akkor sem volt kellemetlenebb, mint Kissmajom egy-egy erősebb rugása. Középen a pontocskák az én műveim: ilyenkor az ember kezébe nyomnak egy gombot, amivel jelezni kell, ahányszor a babát mozdulni érzi. Végül a felső görbe az a baba szíve, aminek olyan percenként 135 körül van az alapritmusa, és az az ideális, ha a méhösszehúzódásokra és a saját aktivitására egyaránt reagál, vagyis szorongatás és/vagy fáradozás esetén felszökik akár 180 fölé is.

Nyilván nincs köze hozzá, hogy méhen kívül is gyakorlatilag a világ leglazább babája lett belőle, de Kissmajom már akkor is nyugisabb volt, mint a legtöbb baba, akinek az anyukájával egyszerre kötöttek gépre. Szinte minden összehasonlításból úgy jöttünk ki, hogy az ő szívverése lassúkább volt (inkább csak olyan 125-öt átlagolt percenként, de 120 alá is lemegyegetett), és az elején aggódtam is természetesen, hogy ki tudja milyen szörnyűség okozza, és milyen szörnyűséges következményei lesznek, de aztán egy kis utánaolvasás helyre tette a dolgokat. Idegbajos Rokonlélek terhes nők, netezésre fel tehát!

Szinkronban

Predestination

Ez a szülészet, ahol egy éven belül kétszer feküdtem: agóniában és extázisban.

Kereken huszonhárom hónappal ezelőtt a kislányunktól készültem épp elbúcsúzni itt. Este volt, akár a képen, a folyosó néptelen, valamivel éjfél előtt hazament az aznap elvetélt és megműtött szobatárs, és én egyedül maradtam a kórteremben. Elsétáltam zuhanyozni, nagyon sokáig folyattam magamra a forró vizet, a fürdő faltól-falig tükrei bepárásodtak - és én örültem neki, mert nem láttam bennük a hasamat, ami egy héttel azelőtt még lapos volt, de akkorra valahogy igazi terhespocakká kezdte hízni magát. Utána visszamentem a szobába, a sötétben ültem az ablaknál, előttem hatalmas hópelyheket festettek rózsaszínű fénybe az utcai lámpák, a nagy csendbe csak csecsemősírás hasított bele néha - és én örültem neki, mert az élet ígéretét jelentette, a célt, a jövőt.
Hajnalig beszélgettünk, Kissmalacz és én. Ezredszerre is bocsánatot kértem tőle, amiért elengedjük, ezredszerre is elmondtam neki, hogy mennyire szeretjük, ezredszerre is megköszöntem, hogy a világ legboldogabb embereivé tett minket... és most már bárhogy alakulna a sorsunk, örökre szülőkké is.

Kereken tizenkét hónappal ezelőtt a kisfiunkkal készültem épp találkozni itt. A csodával, aki nem létezhetett volna, ha előtte nem áldozunk fel egy hasonlóan drága kincset. Elsétáltam zuhanyozni, és miután levetkőztem, a fürdő faltól-falig tükreiben lefotóztam a hatalmas hasamat… és rajta a még huszonéves koromban odavarratott szöveget, amely talán soha nem volt és soha nem is lesz aktuálisabb.

White brick road

Mocor-méter

Már előtte is szerettem, a hajnali felkelések ellenére (munkaidő kezdése előtt jártam be, hogy megússzam a forgalmat), de a kórházazás alatt az NST/CTG az ultrahang-mentes napjaim fénypontja volt. A reggeli vagy a déli vizit után mindig szobáról szobára jöttek a nővérkék ellenőrzésre hívni, de olyan harmadik napon rájöttem, hogy okosabb dolog nem megvárni őket, hanem azonnal jelentkezni, és elsőként ráköttetni magam a gépre, mert úgy sokkal hosszabb ideig maradhattam, miközben a felszólított kismamák összekászálódtak, és kicsoszogtak.

Egy csomó nőtől hallottam akkoriban, hogy ők annyira rühellik ezt a procedúrát - sosem értettem őket, számomra megunhatatlan volt, szívet melengető bizonyíték, hogy odabent minden rendben van, ami még akkor is boldoggá tett, ha a heves rugdalózásból amúgy is sejtettem. És bár velem olyan nem történt, amilyeneket láttam, hogy ketten is lázasan keresgélik a hangot valaki hasán, de bevallom, még így is is képes voltam aggódni, ha Kissmajom fogta magát és egyszer csak eltűnt az érzékelő alól. Elég hamar megtanultam, hogy merre mije keresendő (nem nagyon volt helye igazán vándorolni ugye), így sosem hívtam a személyzetet, inkább magamnak állítottam odébb a tappancsot, és lestem, hogy mikor jelzi ki végre a gép, és hányat dobban, és megfelelően reaktív-e… És ez a drága baba már akkor vigyázott rám, egyetlen alkalommal sem volt olyan, hogy böködni kellett volna, vagy lépcsőzni, vagy édeset enni-inni, mindig ébren várta, hogy megkapjam a mindennapi antipara adagomat.

Nyugalmi állapot

Hospital food

Ez volt egy évvel ezelőtt az ünnepi ebédem: húsleves sok répával, és édesítőszerrel készített rizsfelfújt almakompóttal. Nem volt rossz, az az igazság.

Tapasztalatom szerint kórházban érdemes azt mondani, hogy az ember csökkentett szénhidráttartalmú menüt kér; én legalábbis mindig jól jártam a diétámmal,nem csak egészségesebb, de finomabb is volt, mint a sima kaja - például gyanús összetételű fasírtok helyett nekem mindig grillezett sovány húst adtak, desszertnek nápolyi vagy keksz helyett gyümölcsöt, és reggelire meg vacsorára teljes kiörlésű zsömlét. Nem mondom, hogy szigorúan betartották a 150 g CH előírásomat, néha még így is igencsak megugrott volna a cukrom, ha mondjuk a teljes adagot egyszerre megeszem, de különösebb panaszom sosem volt, és díjaztam az igyekezetet.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan főznek ennyire normálisan abból a semmi pénzből, amit az állam nem stadionépít el erre szán… (Igen, születésnapomon politizálok a gyerekes blogomon.)

Kinézetre is rendben van

Egy éve...

Mivel tavaly terveztem egy fotósorozatot a szülinapos kórházi tartózkodásról, de végül technikai okokból nem jött össze, jobb későn, mint soha alapon bepótolom most - egy nap, egy fotó, egy-egy pillanat emléke.
(Csak szólok, hogy creepy arctalan képekkel fogok illusztrálni, de tulajdonképpen van szemem meg orrom meg szám.)

Így kezdődött tehát, a kerek egy évvel ezelőtti pénteken, az a kilenc fogságban és három kimenőn töltött nap, ami végül Kissmajom születéséhez vezetett. Ennyi idő távlatából is csak azt mondhatom, hogy soha semmit nem vártam annyira - és soha semmi nem érte meg annyira a várakozást…

Kórházba érkezős liftes selfie

Izgalmas szerda

Kissmajom ma délelőtt egyszer csak fogta magát, és hasrafordult, miután már napok óta egyre ügyesebben billengetett oldalra, és dühöngött, hogy tovább nem tud. Kissmajom ma délután egyszer csak fogta magát, és lepotyogott a kanapéról, miután én balga, azt hittem, hogy minden szükséges óvintézkedést megtettem, hogy ez ne történhessen meg. És bármilyen hihetetlen, a két akciónak egyáltalán semmilyen köze nincs egymáshoz.

Nem tagadom, ami a gyerek mocorgását illeti, nem vagyok voltam egy paraanya. Tudom, a védőnő első figyelmeztetése mindig az, hogy csecsemőt soha, semmilyen körülmények között nem hagyunk egyedül, legfeljebb a földön, de én okosabb vagyok, és meggyőződésem, hogy bárkinél jobban ismerem a gyerekemet. Manapság már korántsem vagyok olyan bátor, mint újszülött korában, első hetekben pár percre valóban ott mertem hagyni csomó helyen (nyilván nem úgy, hogy fél órára leléptem, de nem volt végig rajta az egyik kezem, ahogy javasolják), mert lássuk be, olyankor tevékenység szempontjából még leginkább egy homokkal töltött zoknihoz hasonlítanak a babák. Mi pelenkázót nem használunk, mindig a franciaágyon vagy kanapén teszem tisztába egy vízhatlan alátéten, tehát ha esik, akkor sem egy métert fog - nem mintha így oké lenne. De azt joggal feltételeztem, hogy ahol az öltöztetés után hagyom, a két méter széles franciaágy közepéről, vagy az ugyanolyan hosszú kanapéról, nem fog lemászkálni, hiszen csak többszörös tengely körüli gurulgatással tudná megtenni. Persze a baj nem is úgy történik, ahogy számítunk rá...
Ma egy csomót játszodtunk a nappaliban a kanapén, végig ott voltam mellette, de még úgy sem engedtem olyan irányban feküdni, hogy oldalra fordulva esetleg leeshessen. Aztán egy adott pillanatban fejnem kellett, úgyhogy magam mellé fektettem (szó szerint tíz centire, babrált a nadrágom szárával), merőlegesen a kanapé szélére, de sajnos úgy, hogy a feje kívül volt, hogy közben tudjunk beszélgetni és egymás szemébe nézni. És az én kamikaze kisfiam egyszer csak fogta magát, egy hatalmasat dobbantott, ezzel kilökte a nehéz fejét vagy húsz centivel a kanapé szélén túlra, tökéletes hátraszaltóban átfordult, és mire elkaphattam volna, a szoba közepén landolt hason. Nem mondom, hogy megállt a szívem, mert egyszerűen fel sem fogtam, hogy mi van, rögtön ugrottam és kaptam fel - nyilván utólag józan ésszel tudom, hogy jó nagy barom voltam, mert gerincsérülés esetén ez a legrosszabb, amit tehet az ember, de sajnos akkor nem igazán gondolkoztam. Szerencsére amúgy akkora volt a lendülete, hogy nem fejre esett, és onnan csuklott össze tovább, hanem tényleg egészen átpördült, de annyira, hogy még csak egy csúszásos horzsolás sem keletkezett sehol rajta.
Nagyon megrémülhetett szegényem, mert ahogy felemeltem, olyan borzasztó hangosan elkezdett sírni, ahogy csak párszor hallottam eddig, de amikor megölelgettem és beszéltem hozzá, szinte mindjárt megnyugodott, egy percig sem tartott, és már mosolygott rám. Elkezdtem árgus szemekkel vizslatni, hogy vajon most mi van, de a világon semmi különöset nem láttam rajta: tapogatásra nem reagált úgy, mint akinek valamije fáj, követett a normálisan táguló pupillájú szemeivel, a taplreflexe működött, lelkesen kalimpált és rugdalt, szokás szerint gagyogott, és amint letettem, azonnal oldalra fordult, hogy gyakorolja az új tudományát. M.-nek írtam gyorsan cseten, de nem volt különösebben meghatva, és rögtön csitítgatott, hogy ez bárkivel megeshet, legtöbb szülővel meg is fog, ha eddig még nem történt meg, és nyilván figyeljem, hogy látok-e bármilyen viselkedésbeli változást, de alapvetően ne aggódjak. Nagyon nehezen visszafogtam magam a pániktól, amikor Kissmajom az intenzív hason-rugózástól bukott egyet, majd ásítozni kezdett, egyre csak ismételgettem magamnak, hogy nyugi, erőlködéskor szokott visszajönni kaja, illetve pont alvásidő következik - és egyrészt fellélegeztem, amikor pontban fél óra múlva ébredezősen nyújtózkodott, mint mindig, másrészt az a fél óra pont elég volt ahhoz, hogy a világ összes rémtörténetét elolvasgassam a neten…

Egy óra múlva hazaért M., aki szintén úgy látta, hogy a gyereknek kutya baja, és őszinte mosollyal nyugtatgatott, amikor folyton Liam Neeson feleségén rugóztam, aki ugye azt hitte, hogy semmi gond, aztán meg jól meghalt. Együtt is ellenőrzigettünk mindenféle jeleket, és tényleg úgy tűnt egyébként, hogy túl vagyunk a dolgon: Kissmajom az apjának is gyorsan bemutatta a vadonatúj produkcióját, majd gyorsan rátromfolt azzal, hogy hirtelen vissza is fordult hasról hátra. Vidám volt és élénk, vigyorgott, mozgolódott, mérgeskedett - nem tökéletes ugyanis még a hasra-dolog, mert az alsó oldali keze beszorul a teste alá, és nem bírja kihúzni, tehát mérgeskedni továbbra is kell, de egész magabiztos, bármikor ismételni tudja a mutatványt. Hatkor elmentem zuhanyozni, és mikor kijöttem, a fiúk vártak a kanapén, ahogy szoktak: M. hátradőlve, baba a mellkasán hanyattfekve. Épp indultunk volna fürdetni, amikor mindkettőnknek feltűnt, hogy Kissmajom nagyon bágyadt, ragadnak le a szemei, és mindene elnehezült - ilyent ritkán szokott, ebben a periódusban inkább nyüzsgős-nyűgös szokott lenni, amíg el nem indul az esti rutinunk; mivel nem tudtuk eldönteni, hogy most ez csak rendkívüli álmosság-e, vagy több, nem gondolkodtunk tovább, körülbelül öt perc múlva már úton is voltunk az ügyeletre.
A János Kórházról nekünk kizárólag jó emlékeink vannak: ott sikerült az inszem és láttam meg először Kissmalacz édes szívét, oda jártunk szülésfelkészítőre Kissmajomra várva, és az évek során ott, az urológián, csomó jófej fiatal doki vizsgálta már meg soron kívül M. gyulladt mellékheréjét. A kórházhoz vezető út utolsó kanyaránál, egy panzió előtt, sűrű sorokban gyönyörű kék íriszek virágoztak a járda mellett - akkor már sejtettem, hogy ez az őrangyalunk jele, és megint minden rendben lesz… Egy kis szerencsétlenkedés után (előbb a háziorvosi ügyeletre irányítottak, aztán a fekvőbeteg osztályra) máris a megfelelő váróba kerültünk, amely két gipszelésre várakozó kisgyereken kívül üres volt, úgyhogy szólítottak is. Dr. Papp György hívott be - drága, drága ember! Már első látásra szimpatikus volt: olyan ötven körüli, őszes hajjal és szakállal, kedves mosollyal… amint rápillantott a babára, és amint előadtuk a problémánkat, azonnal megértette, hogy itt elsősorban az én lelkemmel és lelkiismeretemmel kell foglalkozni. Megkérdezte, hogy milyen magas a kanapé (maximum 40 centi) és mi van alatta (parketta és rajta szőnyeg), ezt hallva már bíztatóan bólogatva meséltette, hogy hogyan zajlott a balszerencsés esemény, majd vicceskedve irányított be a rendelőbe, miszerint anyuka miért dobálja le a gyereket, illetve nézze már meg, nincs ennek semmi baja, csak terpeszkedik, mint egy török basa, és bámészkodik. Természetesen azért alaposan megvizsgálgatta, Kissmajom végig tiszta zen volt, ellazulva feküdt és érdeklődve nézte, majd mikor szőke hercegnek nevezte, és megdicsérte, hogy milyen szépséges (és rácsodálkozott, hogy mennyire hasonlítanak a vonásai az apjához), olyan aranyosan elmosolyodott, hogy a doki azonmód homlokon is puszilta. A biztonság kedvéért átküldött azért egy koponya röntgenre, ahol egy nem túl kedves hölgy elég durván mutatta meg, hogy hogyan kell lefognom a baba fejét, de akkorra már annyira hálás voltam a kollegájának, hogy az sem tudott érdekelni. Mikor végeztünk, nagyjából öt perc várakozás után megint odajött hozzánk a doki, és elmondta, hogy semmi okot nem lát aggodalomra, minden jel arra mutat, hogy a gyerek tökéletesen egészséges, de ilyenkor fel kell ajánlaniuk a 48 órás befekvős verziót (ami alatt megnézi egy neurológus is, vérnyomást mérnek és vérképet ellenőriznek), vagy dönthetünk úgy is, hogy saját felelősségre hazamegyünk, ő nyugodt szívvel elenged, csak otthon figyeljünk nagyon, és az esetleges első normálistól eltérő jelre induljunk vissza; mi az utóbbit választottuk, mert Kissmajom addigra feléledt és mohón megvacsorázott, és egyértelmű volt, hogy csak fáradt, nem beteg.

Elég kalandosan telt tehát a négy hónap plusz egy hét ünneplése. Reméljük, hogy ezennel letudtuk legalább az első év orvoshozjárós penzumát, még akkor is, ha nekünk sokadszorra megint kellemes csalódás volt a sokat ócsárolt magyar egészségüggyel való találkozás. Én meg próbálom nem a világ legfelelőtlenebb anyájának érezni magamat, és hálát adni Istennek, a sorsnak, az univerzumnak, mindenkinek és mindennek, hogy egy kis ijedtséggel és idegességgel megúsztuk a mai napot. (Nyilván igazából nem nyugodtam meg, csak robotpilóta üzemmódra kapcsoltam, hogy ne agyaljam hisztigombóccá magam; pf.)

The one about my tits

Szóval szoptatás... Azzal fogom kezdeni, hogy amint ti is tudjátok, én valahogy éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet nekem - sokat foglalkoztatott a téma, és annyira vágytam rá és szerettem volna, ha tökéletesen sikerül, ahogy a babázás kezdő lépései közül semmi másra. Azt is említettem, hogy terhesség alatt, beleértve a legvégét, nem volt semennyi előtejem se; olvastam is, és mondták is a tapasztaltabbak, hogy ez nem releváns, nincs összefüggésben a beindulással és a későbbi mennyiségekkel sem, de engem akkor is aggasztott.
Először úgy tűnt, hogy nem lesz baj. Mikor már kezemben volt a táplálandó célszemély, az elolvasott könyvekből (különös tekintettel az Isolde által ajánlottra) a számunkra ideális szoptatási pozíciókat elég hamar sikerült belőni, így gyorsan és könnyen és rutinosan kapcsolódtunk össze. És a technika is jó volt, mert Kissmajom ebben is egy tünemény: első pillanattól, amikor a szülőszobán a mellemre igazították, tudta a dolgát, tökéletes halacskaszájjal tökéletesen rávákumolt a megfelelő helyre, és olyan erővel szívott, hogy szinte felkiáltottam meglepetésemben.

Na és akkor a nem olyan rózsaszínű részletek... Miután első napját és éjszakáját egyhuzamban végigaludta, Kissmajom második napon egész végig a cicimen volt, egyik oldalról a másikra pakoltam folyamatosan, ő meg, drága pici kincsem, szorgalmasan szívta órákon át - csak épp nem volt mit. Csütörtökön még nem aggódtam túlságosan, mert eleve azt mondják, hogy császárosoknál később indul be a tej, meg a tisztába tevésnél láttam, hogy még mindig ürül belőle a mekónium, és ebből, meg abból, hogy sosem sírt, arra következtettem, hogy biztos van még méhből hozott tartaléka a pocakban, nem éhes. De az azért nem tetszett, hogy bármennyit masszíroztam és nyüstöltem (miközben ő is dolgozott a kis szájával, és alvásszünetekben is), egy árva csepp nem sok, annyit sem sikerült kipréselni magamból, és a mellemen sem látszott semmilyen változás, ugyanannyira volt nagy és puha, mint terhesség alatt. Ezt természetesen megosztottam a szakemberekkel is: egy csecsemős nővér, egy védőnő és két különböző szoptatási tanácsadó jött "segíteni" minden nap, és elmondák mindig ugyanazt (hogyan fejjek, hogyan helyezkedjünk el etetéshez, hogyan rakjam a szájába a mellbimbót, hogyan válasszam le róla, stb.), amit egyébként ugye már tudtam, és ami ment is, mint a karikacsapás.
Azzal, hogy lassan huszonnégy órányi kemény munkája után a babába még mindig nem került táplálék, még a következő délután (ez péntek volt, szülés utáni második nap) sem tartották érdemesnek foglalkozni. Türelem, anyuka, van ott tej, anyuka, nem lát bele a gyerekbe, anyuka, pont elég az a minimális mennyiség is abba a miniatűr pocakba, anyuka, alig veszített a súlyából, anyuka - ezeket szajkózták elég lekezelően*, és ironikusan mosolyogva hajtogatták a felkeltési technikákat. Akkorra ugyanis Kissmajom már egyre sárgább volt és egyre aluszékonyabb, az addigi energiája és lelkesedése sehol, egyszerűen képtelen voltam rávenni, hogy kinyissa a száját, ha meg én szedtem szét az ajkait és erőszakoltam bele a cicit, akkor csak nézett álmosan, és nem volt hajlandó próbálkozni sem. A hozzáértők szerint ilyenkor csiklandozzam a talpát, csipkedjem a nyakát, függőlegesre emelve rázogassam jobbra-balra, és ha semmi más nem működik, vetkőztessem pelenkára, ezektől tuti feléled; hát az én fiam nem éledt, és ezt ők is tudták (végigcsinálták vele az összes javasolt okosságot, fél percre nyitotta ki a szemét mindig, és közvetlenül miután elhangzott a diadalmas nalátjaanyuka, mellre helyezve azonnal beájult újra), csak épp nem kommentálták, mert nem illett be a tankönyvi pattern-be, és ciki lett volna bevallani, hogy befuccsolt a tudományuk.
Pénteken este már eléggé kétségbe voltam esve, mert a baba gyakorlatilag felébreszthetetlen volt, így már nem az volt a fő bajom, hogy csak sajátkezű stimulálással biztos nem sokra megyek tejtermelésileg, hanem az is, hogy egy hajszál választja el a besárgulástól, ha ezt így folytatjuk (semmi sem jut bele, tehát a billirubin semmivel sem tud ürülni), arról nem is beszélve, hogy  a gyerekem éhezik... Beszéltem a dokim egy másik páciensével, aki előttem pár nappal szült, és akinél kék fény lett a fogyás vége, neki sem volt se teje, se mentőötlete; de azért jól esett a sorstársaság, ha ő nem lett volna, lehet hogy csúnyán kiborulok. Azért nem tudtam visszafogni magam, és sírdogáltam egy sort, mire a csecsemősök rémülten felajánlották, hogy elviszik a gyereket és lazítsak, én meg megnyugtattam őket, hogy nem vagyok sem ön- sem babaveszélyes, csak egyszerűen frusztrál ez a tehetetlenség, és örülnék, ha valaki nem csak közhelyekkel** dobálózna, hanem reális támogatást nyújtana, hogy hogyan javítsak a dolgokon; a válasz a szokásos nyugianyuka volt.
Mikor bevittem fürdetésre, megint elmondtam nekik, hogy szerintem ez így nincs rendben, de megint csak egy legyintés volt a válasz - akkor viszont már elég ideges voltam ahhoz, hogy határozottabban lépjek fel. Elismételtem, hogy semennyi tejem sincs, nem bizony, előtej se, és követeltem, hogy mondják meg, hogy pontosan mennyi is az a "nem túl nagy" súlyveszteség, amire hivatkoznak; végül elértem, hogy ott előttem megmérjék a babát, aki már csak 2800 grammnál tartott. Akkor eléggé elszállt az agyam, és kiabálni kezdtem velük, hogy mi a fenét képzelnek, a 10% súlyveszteség az a megengedettnek a felső határa (olyan 8% az átlagos, és mi ahhoz képest ekkor már 13%-nál tartottunk), érdeklődtem, hogy mikor szándékoztak tájékoztatni, és kértem, hogy azonnal szerezzenek egy gyerekorvost, aki engedélyezi a tápszeres pótlást, mert én vagyok az utolsó ember a világon, aki meg akarja úszni a szoptatást, de ezt nem tűröm tovább. Egyikük morogva elbattyogott, majd mikor visszajött, kérte, hogy menjek el még egy utolsó körre, szoptassak mindkét mellből, utána megint lesz mérlegelés, és ha valóban szükséges, lépünk. Jó szenvedősen sikerült rávenni a Kissmajmot, hogy szopizzon, majd méricskélés, és az általam sejtett eredmény: nulla gramm gyarapodás. Utolsó utáni kísérletként (gondolom remélte, hogy végül mégis neki lesz igaza, nem a béna anyukának), megszorította a mellemet annyira, hogy majdnem kiugrott a szemem, mire megjelent egyetlen apró átlátszó kolosztrum csepp, ahol az apró annyit jelentett, hogy szinte mikroszkopikus, nagyjából tizede egy gyufa fejének.
Ekkor végül elhitték, hogy nem kamuhisztivel álltam elő, és... nem, nem megkönnyebbülés következett. Bekevertek ugyanis egy kis pohárnyi tápszert, majd megtanulandó bemutató címén előttem adták oda a Kissmajomnak. Ami úgy nézett ki, hogy félig ülő helyzetben megtámasztották a fejét, és egyszusszra (konkrétan öklendezve nyelt szerencsétlen) a szájába töltötték az egészet, nagyjából tíz másodperc alatt, mindezt háromóránként. Ezt követően reggelig keservesen szenvedett szegényem, ami nem is csoda, hiszen egy újszülöttnek elvileg meggymagnyi a gyomra, az övé ugye nem tudott tágulni addig, mert nem volt mitől, és akkor zutty bele egy fél deci lötty... Ölelőzve végigsétálgattuk az éjszakát, nyugtattuk egymást, ő nyöszörgött, én bőgtem, és írtam M.-nek, hogy reggel saját felelősségre haza fogunk menni, mert ezt én tovább nem engedem.
Hajnalban jött a váltás, és vele egy normális csecsemős, aki nem éreztette velem, hogy én vagyok a világ legalkalmatlanabb anyja, amiért nem ontom rögtön az anyagot a mellemből. De persze ő is megríkatott, mert úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha nincs tej, de tegyem csak mellre a Kissmajmot minél gyakrabban, mert az neki nem csak kajaforrás, hanem az illatom és a melegem miatt az egyetlen ismerős és jó dolog, amije van ezen a világon. Amitől a végletekig elérzékenyültem, hogy édes hős bogárkám, tényleg sosem panaszkodott, hogy nincs mit ennie, csak most nyüsszög halkan, mikor a hirtelen pótlástól fáj a kis pocakja... És mikor már robbantam volna a hormonok által okozott érzelemtengertől, valahogy volt egy fordulat; talán mert délelőtt bejött a gyerekorvos azzal, hogy a legutóbbi mérés alapján a baba hízott ötven grammot, úgyhogy hazaengednek. Mire elkészült a zárójelentés, a nővér segítségével már több cseppnyi előtejet sikerült kinyomni a mellemből, kisütött a decemberi nap is, M. is jött értünk, úgyhogy hazaúton már sugároztam a boldogságtól.

Na nem, még itt sincs vége szoptatós a hullámvasútnak, otthon ugyanis egy sor újabb problémába ütköztünk... ott áll az ember ugye mindenféle olyan irányú félelmekkel tele, hogy hogy a fenébe fogja életben tartani ezt az öklömnyi maszatot, próbál kialakítani egy új életritmust, megfeleléskényszeres és kialvatlan - a disaster waiting to happen...
Mivel éjjel el-elbóbiskolva szoptattam, sajnos nem mindig figyeltem arra, hogy Kissmajom megfelelően csatlakozzon rám, úgyhogy a mellbimbóim elviselhetetlenül sajogtak***, de arról hallani sem akartam, hogy szünetet tartsak vagy kihagyjak egy-egy etetést, mert eleve túl kevés volt a termés. A pótlás katasztrofális volt, mert mindenáron be akartuk tartani a profik úton-útfélen szembejövő figyelmeztetését, miszerint pohárból itassuk a babát, mert különben cumizavaros lesz, és soha többet nem akar majd másképp enni. Így természetesen M. nélkül semmit sem tudtam tenni, mert a művelet kétemberes volt: egyikünk kitámasztotta a gyereket, lefogta a karjait, és irányba állította a fejét, a másik igyekezett a szájába találni a pohár peremével, és úgy megitatni, hogy se túl gyors ne legyen (akkor a szája sarkaiból patakzott a cucc, és fuldokolt), se túl lassú (akkor csomó levegőt nyelt, és a kortyoló mozdulatokkal felét visszajköpte). Ennek az lett a következménye, hogy hatalmas mennyiségű textilpelus használódott el, és napi hatszor kellett átöltöztetni az ordító Kissmajmot, mert minimum fele mennyiséget folyton a gallérjába öntöttük; és nyilván képtelenség volt mérni, hogy pontosan mennyit is fogyasztott el valójában, és mennyi az, amit sikeresen kilötyböltünk; a gyerek meg továbbra is egyfolytában éhes volt. Egy héten belül idegroncsok voltunk már csak az etetés gondolatától is, és egy éjszaka, kudarcunk romjain ücsörögve, megbeszéltük, hogy hát ennyi volt akkor, többet nem vagyunk hajlandóak kínozni ezt a szerencsétlen babát, ha majd nem fogadja el a mellemet, mert a cumizás túl könnyű, akkor fejek****, amennyit és ameddig tudok, és kész.
Szívesen mondanám, hogy onnantól aztán tényleg minden rendbejött, de nem így történt, volt még egy szörnyű lépés, ugyanis valamilyen módon valóban összezavarodott a Kissmajom. Néha képtelen volt megfelelően rácsatlakozni a mellemre (igazából teljesen kiszámthatatlan volt, hogy mikor, de általában olyankor, ha nagyon későn kapott észbe, és több mint három óra telt el étkezések között, úgyhogy már nagyon-nagyon éhes volt), és olyankor dührohamot kapott, és lihegett és üvöltött és remegett és vadul forgatta a fejét*****, amitől még kevesebb esélye volt igazán jó vákuumot kialakítani, tehát még mérgesebb lett... ördögi kör. De ez az állapot szerencsére nem tartott két napnál tovább, mert M. előállt a zseniális megoldással: ilyenkor kezdetnek mindig kapott cumiból pár korty tápszert, amitől megnyugodott, és türelmesebben próbálkozott, mikor visszatértünk a mellemhez.

Hogy hol tartunk most...? Még mindig nem tökéletes a dolog, de egy hozzászólásra alapozva kicsit még reménykedek, hogy nem késő, hátha valamikor csak összehozzuk a happy end-et mi is. Két héttel ezelőtt úgy is tűnt, hogy karnyújtásnyira a cél, lassan de biztosan elértük, hogy már csak 10-20 milliliter tápszeres pótlás kellett. De mire örvendezni kezdtünk volna, Kissmajom elérte a hatodik hetét és, a tankönyvi növekedési ugráshoz ragaszkodva, turbó fokozatra kapcsolt: napközben két és fél óránként kér enni, és a két cici tartalma mellé mindig betol 50-80 milli tápszert (éjszaka négy-öt órákat alszik, és olyankor elég neki a cicizés).
Most az van, hogy erősen próbálok többet inni, és szoptatni amilyen sokszor csak lehet - az előbbi nekem mindig is nehezemre esett, úgyhogy küzdök vele, az utóbbi meg... az a helyzet, hogy hiába igényli Kissmajom gyakran, ha három óra sem telik el két etetés között, akkor egyszerűen nem gyűl elég tej ahhoz, hogy jól lakjon vele; és ennél a gyereknél nem opció a keveset-gyakrabban módszer, ha nincs tele a hasa, addig sír, amíg meg nem töltjük. És tudom, hogy az elmélet szerint minél többször szoptatok, annál több tejem lesz, de egyelőre nem látom, hogy nálam ez így működne: míg éjjel öt óra alvás után nehezek és szinte fájdalmasan feszülősek a melleim, napközben fele ennyi időre szinte alig látszik rajtuk, hogy nagyobbak lennének, és valóban elég üresek.
Konkrét mennyiségekről fogalmam sincs sajnos, mindig elfelejtem megmérni a gyereket etetés előtt, és mikor már jelzi hogy éhes, akkor olyan vehemensen teszi, hogy a rúgkapálás miatt nem pontos az eredmény; de a legtöbb, amit mértem, az 60 milli volt (két mellből), olyan három héttel ezelőtt; fejni ugye csak kajálás után szoktam, akkor a baba félmunkája után a két mellből 50 milli körül préselhető még ki.
Na befejezem. Ha van okosságotok, osszátok meg légyszi, bármit szívesen fogadok.


* Megvolt tehát az első kórházi személyzetes csalódásom, és nagyon szomorú, hogy pont azon az osztályon, ahol egyébként nem lehetnek annyira megterhelőek a körülmények, hiszen nem súlyos betegekkel, hanem aranyos újszülöttekkel és boldog szüleikkel kell foglalkozni.
**Ahányszor valaki azt mondta, hogy ne stresszeljek, mert az árt a tejtermelésnek, pontosan oda kívántam, ahol azoknak is helye van, akik azt hajtogatták nyugtatólag, hogy nem kell a teherbeesésen görcsölni, jön majd az a kicsi lélek, ha akar...
*** Életmentő volt a bimbóvédő kenőcs, ami már bent a kórházban kellett, és amit még most is használok a sebesedés megelőzéseképpen: kommentjeitek tanácsára a Medela Purelan100 típussal kezdtem, de azóta lecseréltem a Lansinoh márka HPA Lanolinjára, mert tök ugyanaz, de jóval nagyobb kiszerelés, és kicsit talán olcsóbban is jön ki.
**** A fejőgép, egy kézi Avent, nekem egyáltalán nem vált be,  úgyhogy az elektromosat már meg sem próbáltam, mert nem az erejével vagy a türelmemmel volt baj, hanem egyszerűen nem szívta ki normálisan mindenhonnan, sok bennemaradt különböző helyeken, és elkezdett csomósodni és keményedni a mellem; most már csak nagyon ritkán fejek (például ha Kissmajom annyira bealszik, hogy nem szívja ki üresre), és azt kézzel csinálom. 
***** Ettől rendszeresen zokogógörcsöt kaptam, mert mindig beugrott, hogy biztos úgy érzi magát, mint a kisfiú József Attila Iszonyat című versében - be se linkelem, borzalmas, el ne olvassátok, komolyan!

Szülősös

Na megpróbálom ezt is összefoglalni, mielőtt elfelejteném a részleteket... a szülés. Nagyon röviden: megúszós volt.
Hosszabban... Azt az okoskodást most is ökörségnek tartom, hogy aki császárral hozza világra a gyerekét, az nem kötődik annyira hozzá, és kevésbé jó anya, és hasonló bullshit, mert az már így csekély öt hét után is kristálytisztán kiderült számomra (pedig ugye ez még semmi ahhoz képest, ami az elkövetkező években-évtizedekben következik), hogy marhára nem arról szól az anyaság, hogy a nunimon nyomtam-e ki a gyereket vagy sem. De tény és való, hogy császárral szülni egy vicc volt, valószínűleg ezerszer könnyebb, mint hagyományosan, és őszintén szólva amit én produkáltam az tényleg nem nevezhető klasszikus szülésnek; volt egy hasi műtétem, bár állítólag egész komoly, de számomra nem különösebben kellemetlen, és a következményeképpen lett egy gyerekem, ennyi. Nem akarom bagatellizálni, biztos az én fájdalomküszöböm nagyon magas vagy a szerencsém nagyon nagy, és vannak olyan nők, akiket valóban erősen megvisel a dolog fizikai oldala, a szobatárnőm például olyan volt - és vele együtt egész sokan, beleértve a kórházi személyzetet, nagyon csodálkoztak, hogy én már pár óra után vígan felpattantam, folyamatosan elláttam a babát, és másnap konkrétan összevissza rohangáltam. Nem volt tiszteletreméltó bravúr, őszintén mondom, hogy szinte meg sem kottyant, egyszer sem vettem be a kiosztogatott fájdalomcsillapító gyógyszert, és az egyetlen dolog, amivel napokkal később is problémám volt, az a vízszintes helyzetből kapaszkodó nélküli felülés volt, főleg a mellemre fektetett Kissmajommal megnehezítve.
Nem ragaszkodtam foggal-körömmel a császárhoz, és nem is én "rendeltem" azt, de nem tagadom, hogy ahogy a kiírás időpontja közeledett, egyre jobban örültem neki, hogy az okos fiam nem fordult be, és ezáltal automatikusan eldőlt a sorsunk. Elsősorban amiatt, hogy számára így biztonságosabb és kevésbé megerőltető volt a születés, hiszen igazából ez volt az egyetlen szempont, ami fontos volt - ha az lett volna a legjobb neki, hogy a bal orrlyukamat tágítják tíz centisre, és ott húzkodják ki, akkor azt is szó nélkül eltűrtem volna. De bevallom, hogy ha ettől függetlenül is opció kérdése lett volna a császár, akkor is lett volna egy kényelmi ok, amiért talán kértem volna: amennyire control freak vagyok, nekem marhára nehezemre esett volna nem tudni, hogy mikor számíthatok a beindulásra, mi hogyan történik majd, és egyáltalán meddig kell várakozni, hogy végre célba érjünk. Bentlétem alatt az NST/CTG szobában csomó mindenórás és még több túlhordós kismamával beszélgettem, és minden elismerésem amiért annyira jól bírták a sok bizonytalanságot, hogy most akkor pontosan mit mutat a gép, és ahhoz képest valójában mennyire is fáj, és vajon mikor gyorsulnak be az események, és hogyan készüljenek mire; én a finisben még így is nagyon rosszul viseltem a várakozást, hogy jó előre pontosan meg volt tervezve a találkozás napja és órája.

És akkor a történések... December 18. volt ugye megbeszélve szül(et)ésnapnak, nem is volt más páciens beírva akkorra csak a hüvelyi szülésesek, úgyhogy már előző este kiderült, hogy velem kezdünk, ha semmi sürgősség nem jön közbe a műtőben. Hétkor kellett jelentkeznem a szülőszobán, előtte még volt egy gyors ellenőrző ultrahang, amin megkönnyebbülésemre kiderült, hogy Kissmajom még mindig farfekvéses, tehát we are a go. A szülőszoba vadiúj volt és nagyon puritán, nem tudom, hogy van-e otthonosabb alternatíva is valamelyik szomszéd helyiségben, de ez kifejezetten profi kórházias környezet volt, amit én egyébként kicsit sem bántam, és akkor sem bántam volna, ha vajúdni mentem volna be, nem vágatásra készülni. Mindenki végtelenül kedves volt, beleértve a középkorú szülésznőt, akihez random kerültem; mondta, hogy vetkőzzek le meztelenre, és feküdjek fel az ágyra, betakart, rárakott az NST/CTG gépre, bekötötte az infúziót, aztán kiment és hozta a folyosón várakozó apajelöltet, aki belépés után rémülten körülnézett, és hálát adott a sorsnak, hogy nem az ő vérnyomását mérik, mert arról azt tippelte, hogy jóval kétszáz fölött lenne (miközben enyém meg szokásához híven száz alatt volt ott is, úgyhogy belém is nyomtak gyorsan vagy három palack löttyöt... ami nem változtatott semmin). A várakozás alatt beköszönt a dokim, akivel gyorsan leegyeztettük, hogy milyen formában szeretnénk az őssejt-levételt, bejelentkezett az aneszteziológus, aki nem nagyon értette, hogy miért olyan kicsi a vérnyomásom, és többször bejöttek különböző nővérkék rápillantani a görbémre, amiből kiderült, hogy egész durva és gyakori méhösszehúzódásaim vannak, amikből én továbbra sem éreztem semmit egy minimális keményedésen kívül. (Mondta is a szülésznő, hogy biztos nagyon könnyen szülnék természetes úton is, mert a hozzám hasonló vékony nőknek ez gyorsan szokott menni, én meg nagyot vigyorogtam azon, hogy életemben kb. először kilenc hónapos terhesen lesoványoznak itten.) További várakozás következett, ami alatt a szomszéd szobából áthallatszott a nőgyógyászok beszélgetése, miszerint valakinél épp burkot repesztettek, és most üvölt - na ekkor néztem M.-re és böktem ki, hogy basszus semmi pénzért nem cserélnék az illetővel, mire gyorsan mondta hogy ő sem a párjával, és megegyeztünk, hogy minden hagyományos úton szülő nő és hagyományos szülésnél jelen levő nem-orvos férfi egy igazi hősök, és jajdejó, hogy nekünk nem kell azoknak lenni. Negyed kilenc körül szóltak M.-nek, hogy lassan öltözzön be az automatából vásárolt steril kék cuccba, mert indul a móka.
A szomszédos műtőbe egy bácsi vitt be gurulós ágyon, és ő pakolt át az asztalra is, pedig akkor még semmi bajom nem volt; egy csomóan vidáman sürgölődtek bent mindenfélével, ami tényleg nagyon megnyugtató, mint valami szorgos hangyák, akik gépiesen tudják és végzik a kis dolgukat. Megérkezett az aneszteziológus, megint csodálkozott egy sort a stabilan kilencven körüli vérnyomásomon, többször is rákérdezett, hogy mindig ilyen alacsony-e, aztán mikor a dokim is megnyugtatta, hogy egész terhesség alatt nem ment száz fölé, mondta, hogy üljek az asztal szélére görbített háttal, és megspinális-érzéstelenít. Egy kis miniszúrást érzékeltem csak, ami a tompító injekció volt, aztán le kellett feküdnöm, lekötöztetni és mondta, hogy most majd elkezdek zsibbadást és melegséget érezni, aztán megböködte az alsó részemet több helyen is, hogy szóljak, ha fáj; nem fájt, csak nyomást éreztem, közölte, hogy ilyesmit fogok majd végig, illetve egy kis rángatást, amikor bepakolják a méhemet a hasamba (M. itt eléggé elsápadt a szemszínéhez harmonikusan illő maszkja mögött).
Jött a dokim, ránkmosolygott a meleg barna szemével, és felépítette a szemem elé az akciót eltakaró "sátrat" (amit kicsit bántam, mert szívesen végigasszisztáltam volna a procedúrát), aztán csatlakoztak különböző emberek, akiknek csak a hangját hallottam, és annyira beindultak az események, hogy gondolkozni sem volt idő. Nagyon érdekes élmény volt amúgy, eleve maga az állapot, hogy pakolták ide-oda a lábaimat, én meg láttam, hogy velem történik, de semmit sem éreztem belőle, meg azok a kis cibálás-félék is, amiket műtét közben érzékeltem - azon kívül, hogy baromi hideg volt, egyetlen egyszer volt kellemetlen, a legvégén, a varrás előtti művelet, gondolom az lehetett a belső szerveim visszatuszkolása, de az sem fájdalom volt, inkább ilyen erőteljes húzás-rángatás. Az aneszteziológus továbbra is rágódott a vérnyomásomon, egyfolytában kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nincs-e szédülés vagy hányinger, és M. feje is elég aggódós volt, de azért jól szórakoztunk, beszélgettünk és nevetgéltünk, meg is jegyezte a szülésznő, hogy ilyen mosolygós klientúra még sosem feküdt a műtőasztalon.
Az egész cécó olyan háromnegyed óráig tartott (úgy, hogy a végén varrást még komótosan tanítgatta is valakinek rajtam a dokim), de a nagy része körítés volt, a baba az első tíz percben már ki is került. Ami úgy volt, hogy a legelején volt egy kis csend, aztán a doki hangját hallottuk, hogy "Itt van az egyik... itt meg a másik..." (gondolom a pici lábakat vagy karokat szabadította ki épp), és egyszer csak, pontban 08:47-kor, felcsendült egy keservesen nyöszörgős, de erőteljes kiabálás. Na azt az érzést nem tudom leírni, ha úgy jellemzem, hogy megható, akkor az olyan, mintha az univerzumra azt mondanám, hogy nagyocska. Kontrollálhatatlanul kitört belőlem a sírás, M. szemébe néztem, könnyes volt az is... és akkor egy pillanat alatt szülők lettünk. A szülésznő a fejemhez lépett, és odadugott egy takaróba bugyolált rugkapáló-jajveszékelő kis valamit; olyan gyorsan történt, hogy az agyammal csak annyira emlékszem, hogy koszos volt és szürkés rózsaszín, és a szegény gyűrött jobb füle teljesen magára volt csukva - a lelkembe viszont örökre belevésődött az az érzés, amikor megpusziltam a kis fejét, ami nedves volt, és meleg, és olyan mennyei illata volt, amihez hasonlóval soha nem találkoztam, és gyanítom, hogy nem is fogok, pedig az sem semmi, amit azóta áraszt magából.
Attól kezdve ott feküdtem euforikus állapotban, bamba vigyorral a képemen, miközben a babával kivonultak a vizsgálóba, és M.-nek szóltak, hogy csatlakozzon. Amíg engem összeraktak, addig Kissmajmot kint letörölgették, megméregették, és az apukája meztelen mellkasára fektették, ahol azonnal megnyugodott (ami jó szokást a mai napig is megtartott). Mikor végeztek velem, visszatoltak a szülőszobára megfigyeltetni, kaptam oxitocint, és a méhösszehúzódás segítése végett súlyt pakoltak a hasamra. A szomszéd szobából áthallatszott egy apuka, aki a Happy birthday dallamát dúdolta az épp megszületett kislányának, nekünk meg egy kis várakozás után kihozták a világ legtökéletesebb kisfiúját.

Ahogy említettem, a posztoperatív időszak szemérmetlenül zökkenőmentes volt: konkrétan én segítgettem a  hüvelyi-szült ismerősöknek, mert gátmetszésekből kifolyólag elég nehézkesen jártak-keltek, és ülni nem nagyon tudtak csak félseggen. A műtét utáni hat órát alig bírtam kivárni (állítólag a fejfájás elkerülése végett volt rá szükség, de igazából én már előtte egy csomót forgolódtam és felülögettem, szóval most nem tudom, hogy urban legend vagy valóban fennáll a veszélye és én csak megúsztam), mert akkor jött be a nővérke felállítani, és csak utánára ígérték oda a babát ottmaradósra; le lettem mosva, segített felöltözni, aztán tennem kellett pár lépést, demonstrálni, hogy nem vagyok ájulós - mindez meglepően fájdalommentes volt. Másnap jöttek átkötözni, és ilyen vízhatlan cuccal ragasztották le a felszívódó varratokkal lezárt sebet, amire azt mondták, hogy ha nem ázik át (óvatos zuhanyzásokat kibír), akkor egy hétig legyen rajtam, utána meg vegyem le, és semmit sem kell a helyére tenni - én azért egy textilpelust tettem rá derékmelegítővel rögzítve, hogy mégse a ruhámhoz érjen az akkor már egész stabil és gyógyulósan viszkető heg.
Ami viszont tényleg fájt, az a hasam nyomkorászása volt, mert minden vizitkor, plusz a saját dokim napközben is párszor, így ellenőrizték, hogy megfelelően zsugorodik-e a méhem; de gondolom ez sima szülésnél nem ilyen rossz érzés, nekem csak azért fájt, mert ugye mindenemet kipakolták és vissza. Nagyon jó ötlet volt, amint kiderült, a saját fürdő; én eredetileg azért mentem alapítványi szobába, hogy friss sebbel ne kelljen a folyosó végi zuhanyzóba caplatnom, de végül az nem is lett volna probléma - ellenben a tiszta, rövid fertőtlenítős törlés után bátran ráülhetős vécé az áldott egy ajándék volt, mert nagyon nehezemre esett volna félig guggolós pózban intézni a dolgaimat (és a sok muszáj-ivás meg a mindenféle vérezgetés miatt egész gyakran voltak dolgaim). Szintén jól jöttek az egyszer használatos bugyik és a giga-betétek; utóbbiból nekem nem kellett tíznél több, mert harmadik naptól már jelentősen mérséklődött a vérzés, és egy közepes menstruációval ért fel körülbelül.

Hát nagyon nyersen és lényegretörően nagyjából ennyi, majd még kiegészítgetek, ha eszembe jut kimaradt rész.
Szülők vagyunk, öt hete és négy napja; a világ legeslegjobb dolga, sosem gondoltam/-tuk, hogy ennyire, ha tudtuk volna, szerintem már jóval hamarabb elkezdtünk volna próbálkozni... és persze az is igaz, hogy sokkal rosszabb lett volna a hosszas várakozás és a bizonytalanság hogy vajon sikerül-e valaha.
Aki még úton van, annak csak azt tudom mondani, hogy soha-soha ne adja fel, hogy valamilyen, bármilyen úton-módon gyereke legyen - és ezt én állítom, aki imádtam terhes lenni: a szülés semmi, egy jelentéktelen pillanat csupán a sok csodához képest, ami következik.

Négy hetes csoda...

Pontosan négy héttel ezelőtt türelmetlenül vártuk, hogy leteljen a műtét utáni hat óra, felkelhessek, és odaadják a Kissmajmot. Mert ugyan elméletben a bababarát kórházság azt jelenti, hogy azonnal megkapja az anyuka a babát, gyakorlatban úgy működik a dolog, hogy néha kis időkre kihozzák ugyan, de aztán visszaviszik az újszülött osztályra megfigyelni és vizsgálgatni. És hiába biztosítottak róla a nővérek, hogy a teljes folyamatot békésen végigaludta, elég rossz volt úgy feküdni és semmittenni, hogy közben lehetett volna végig rajtam, velünk.
Nagyjából ilyen időtájt aztán végre M. kiharcolta, hogy véglegesen megkapjuk - és attól kezdve vissza sem adtam senkinek, kivétel a kötelező gyerekorvosi vizitek és az esti fürdetés meg méregetés idejére. A csecsemősök egy kicsit zakkantnak gondoltak, amikor kijelentettem, hogy eszem ágában sincs leadni őt első este csak azért, hogy kipihenhessem a császár fáradalmait; több különböző ember többször is rákérdezett, hogy biztosbiztos-e, mert ne felejtsem a friss sebemet és fájdalmakat és a legyengülést. Megköszöntem szépen az aggódást, és nehezen ugyan, de visszafogtam egy őszintén kíváncsi kérdést: én úgy leginkább magamnak, magunknak szültem ezt a babát, most tényleg az lenne a normális, hogy az alig megismert gyerekemet idegenek gondjaira bízom élete első éjszakáján...? Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félsz, hogy hogy fogok én itt helytállni... nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egy kézen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor tartottam ölben újszülöttet, és nyilván akkor sem voltam teljesen egyedül, ott voltak a komoly felnőttek, akiknek rögtön vissza lehetett adni, amint vigasztalhatatlanul elsírta magát, vagy bármilyen teendő akadt vele - most meg tessék, nekem kellene felelős szülőnek lenni...
Azzal kezdtem, hogy megbeszéltem a Kissmajommal, hogy előre is bocsánatot kérek, ha béna leszek, üvöltsön majd jó hangosan, ha valamit rosszul csinálok, vagy nem úgy, ahogy neki tökéletes, és majd nagyon igyekszem javítani és gyorsan tanulni. És felvetettem, hogy mi lenne ha nem fektetném hasra a bevásárlókosárba, ahogy javasolták, sőt egyáltalán nem tenném bele, sőtsőt a kiságyba sem, hanem fognánk magunkat és együtt bandáznánk a nagy ágyamon. A fal melletti részen jó puha fészket raktam neki textilpelusból és pici takaróból, és lefektettem magammal szemben, aztán úgy egy órányi bizonytalankodás után bátran felpakoltam a mellemre, és csak öleltem és bámultam, miközben ő békésen aludt éjfél előttől a reggel hét órás vizitig (majd ugyanezt folytattam kisebb megszakításokkal a teljes kórházi tartózkodásunk alatt, és igazából a mai napig). Csodálásunkra járt egyébként a teljes szülészeti személyzet és minden elcsigázott friss anyuka az osztályról, mert Kissmajom gyakorlatilag úgy viselkedett végig, mint egy játékbaba: sosem sírt, egész nap nyugisan a nyakamba bújt, és ha letettem, azonnal kíváncsian nézelődni (igen, tudom, hogy egyelőre csak centikre lát és homályosan, de ő akkor is nagyon is okosan nézelődik a gyönyörűszép szemeivel) vagy mélyen aludni kezdett.
A besárgulást csodával határos módon a jelentős súlyveszteség ellenére megúszta, vagyis hát szemre én ugyan elég citromkának láttam, de a vérből mért adatok alapján nem érte el azt a határértéket, ami kezelést igényelt volna; itthon még pár napig színes és aluszékony volt, aztán ahogy elkezdett gyarapodni, megszűnt az is, a születéskori csúnya piros bőrfoltokkal egyetemben. A születési súlya 3160 gramm volt (és 55 centi), három nap múlva 2860 grammal engedték haza, tíz naposan 3080 gramm, három hetesen 3680 gramm volt, most meg 3860, vagyis hízik, mint egy kis disznyó.

Kissmajommal az élet piece of cake azóta is, el vagyunk kényeztetve: eszik, alszik, nézgelődik, és ha valamilyen extra program van, igazi jófej módon partner benne. Eddigi kis léte során összesítve nem sírt három óránál többet, annak is nagy része egy hasfájós éjszakán történt, még mielőtt bevetettük volna az Infacol nevezetű csodaszert. Mindezt úgy, hogy múlt hét elején már nem bírta tovább a kórházból hazahozott vírusaim támadását, és annak ellenére, hogy maszkot hordtam, ő is benáthásodott - szerencsére láza nem volt, de szívszaggatóan szörtyögött és köhögött, amire a gyerekorvos adott mindenféle beletöltendő löttyöket (vitaminok, orrcsepp, köptető - az utóbbi az egyetlen édes ízű, és az egyetlen, amelyiket utálja). Mint mindennel, az orrszívással is hihetetlen a kisklambó, szó nélkül tűri, sőt amint beindítjuk a gépet, tágra nyílt szemekkel elkezd intenzíven figyelni, és ha sokáig tart a művelet, néha el is bóbiskol közben. A köldökcsonkja olyan egy héttel a hazajövetel utánra szépen megszáradt és leesett - annak a kezelését végig M. intézte, én hozzá sem mertem érni, csak pánikolva sírva fakadtam, ahányszor az alkoholos tisztogatáskor enyhén vérezni kezdett. A szeme szintén kéthetes kora körül begyulladt és összeragadt a csipától, előbb a jobb, másnap a bal - mivel állítólag a kamillatea erősen allergizál, sima forralt vizes steril vattával mostuk meg neki, reggelre el is múlt nyomtalanul (nem hiába néztünk meg terhesség alatt jelentős mennyiségű Wolverine részt). A koszmót, a tejkiütést illetve a durva bukásokat úgy tűnik megússzuk, és remélhetőleg a popsiérzékenységet is; ez utóbbi tekintetében dolgoznom kell még magamon, mert viszonylag ritkán teszem tisztába - ha kaka van, akkor nyilván azonnal, de ha csak pisi, mindig mérlegelgetek, és ha édes-mélyen alszik, nincs szívem bolygatni, ami azt jelenti, hogy nem minden kajálásra jut egy pelenkázás (ilyen kicsinél nagyjából az az ajánlott), hanem van amikor egy kimarad, és az bizony öt-hat órányi szünet.

Más tudnivaló a Kissmajomról, hogy mi már előre eldöntöttük, hogy nem szeretnénk lábujjhegyen osongatni a közelében, akkor sem, ha épp alszik, úgyhogy első pillanattól normál hangon beszélgettünk mellette, és a háttérzajokat sem kerültük sosem, ennek következményeképpen kiválóan lehet vele filmeket nézni illetve számítógépes játékokba bonyolódni, nem zavarja se a zombihörgés se a gépfegyveres lövöldözés; ami szerencse, mert borzalmas, amikor "megijed" - van ez a méhen belülről magával hozott teljes testét megrázó összerezzenés (ami az első napokban elég gyakori volt, aztán fokozatosan ritkult, és ma már alig van), hát azzal a lelkemet meg lehet szakasztani. Autózni nagyon szeret a békánk, illetve az ülésbe pakolva rajtaütésszerűen elalszik, és eddig még nem tudtunk eleget menni vele ahhoz, hogy kiderüljön, mennyi idő után ébredne fel tiltakozni. A fürdetés és tisztába tevés kapcsán egyelőre meglehetősen határozatlan, legtöbbször teljesen kinyúlva relaxál a kádban, és a pelenkacserét is csendben forgolódva tűri, de teljesen kiszámíthatatlanul van olyan, hogy a vízbe érkezéskor keservesen felordít és vadul kapaszkodni kezd a kezünkbe, vagy mérgesen végignyekergi a pelenkázást, és a végén bosszúból jól lepisil mindent, beleértve minket is. Evéssel úgy állunk, hogy sosem sír, ha enne, csak elkezd forgolódni és keresni a kajaforrást, és közben aranyosan nyüszög, úgyhogy aggódok is, hogy mi lesz, mikor már külön fog aludni, vajon hogy fogom időben észrevenni, hogy éhes...
Az alvás... na az érdekes dolog, ugyanis a kórházas szokásunkat követve itthon is azonnal úgy feküdtünk le, hogy magamra pakoltam - valami mennyei érzés, ahogy a hasamon érzem a kis lélegző mozgásait, a mellemen a kiszuszogott forró levegőjét, és az állammal hozzáérek a napsütötte barackra emlékeztető illatos, pihés, meleg fejéhez. Ilyen korban nyilván nem lehet elkényeztetni, még nincs annyi esze, hogy manipuláljon, és összekösse hogy ha sír, akkor annak összebújás lesz a következménye, egyszerűen végtelenül őszinte, és pontosan attól nyugszik meg, ami neki jó: a méhen belüli élethez hasonló körülményektől (kellemes időjárás, szívverés hangja, stb.). De őszintén szólva szerintem nekem sokkal jobb érzés az, hogy ölelőzünk, mint amennyire neki fontos, szóval azt játszuk, hogy M. észnél van, és megpróbál leszoktatni az együttalvásról, mert most ugyan még mindegy nekünk (hat hétig kímélő életmódban kell éldegélnem, plusz vérezgetek is még kicsit), de azért igencsak jó lenne már végre szexelni például... és egyáltalán, nem akarok átmenni ősanyába, akinek a gyerekén kívül és túl nincs saját magáról és a pasijával való kapcsolatáról szóló cselekedete. Most tehát az van, hogy spártai szigorral viseltetünk szegény gyerek iránt: ha napközben elaltatom (természetesen többnyire ölben - nem mintha feltétlenül igényelné, hanem mert ölelőzni nappal is olyan jó dolog), akkor az a szabály, hogy utána minél előbb le kell tennem, hogy megszokja az egyedül sziesztázást; a következő mérföldkő az lesz, hogy este az első etetésig, vagyis három kerek órára, betesszük a kiságyába (amit jelenleg a macskák bitorolnak); és végül valahova oda fogunk eljutni, hogy leérettségizik és külföldi egyetemre megy, és évi kétszer fogjuk csak látni, óistenem egyre hosszabbakat fog aludni, és éjszaka egyre ritkábban találkozunk majd, és önálló baba lesz jól.

Most kiposztolom ezt, mert már egy hete gyűjtögetem a gondolatokat, és sokan várják nagyon, de persze számtalan apróság van még, amikkel annyira de annyira nehéz betelni, és amik kapcsán már most fáj, hogy egyszer, túl hamar, el fognak múlni. Hogy nem lesz mindig ilyen nagyon picike, és nem fog mindig magzatpózba felhúzott lábacskákkal és teknőcháttal feküdni. Hogy le fog szokni arról a sok édes grimaszról, amit produkál, amikor valami számára új ízzel találkozik (párat csettint, aztán ráncolt homlokkal csücsörít), amikor elégedetten nyújtózkodik (mindkét keze az égben, azaz a fülecskéi mellett, mert csak addig érnek szinte teljesen kinyújtva), amikor ásítás után csámcsog (csukott, majd hirtelen felpattanó szemekkel, amikkel a lelkemen is túl lát), amikor majdnem elsírja magát, de végül inkább csodálkozva körülnéz (szélesre nyíló, és kicsit megremegő, kicsit lefelé görbülő fogatlan szájacska). Hogy nem fog mindig "varázsolni" a hosszú vékony ujjacskáit lassan a szeme előtt mozgatva, nem fog mindig szorosan belénk kapaszkodni a kis kezeivel, és nem fogja mindig begörbíteni a kis talpát mikor végigsimítjuk. Hogy nem lesz mindig szőke pihehaj a formás kerek fején, áttetsző selyem-bőr a domború pocakján, és dús fehér szőrpamacs a fülecskéin meg a vállain. Hogy egyszer majd tudatosan ad ki különböző állathangokat, és nem spontánul tör fel belőle álmában a gumikacsa-sípolás, evés közben a delfinül kekekegés, buzgó forgolódásban a pacinyerítés.
Soha nem gondoltam volna, hogy lehet valakit így és ennyire szeretni, pedig én egy igen szeretős fajta vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora boldogsághullám tud elönteni csak attól, hogy rápillantok egy maroknyi lényre. Soha nem gondoltam volna, hogy nem vagyok teljes, egész, kerek, hogy lesz olyan, hogy egyszer csak egyetlen pillanatra sejlik majd fel, hogy milyen volt a teljesség-egészség-kerekség illuziója: amikor magamhoz szorítom - és csak addig tart, amíg rájövök, hogy csak ölelni tudom, de soha nem tudok eggyé olvadni vele. És tudom, hogy egyszer egy voltunk, de ez az érzés egyáltalán nem hasonlít ahhoz; M. fogalmazta meg legjobban, mikor azt mondta, hogy ő akkor vált apává, amikor hazajöttünk itthon családnak lenni, mert én is akkor lettem csak valóban anya, amikor megkaptam őt - hiába alakult a ráhangolódás már a babatervezési fázisban, hiába volt kilenc hónapnyi terhesség, hiába imádtam már akkor, amikor belülről rugdalt, és csak elképzeltem, hogy milyen lesz a karjaimban... ezt egyszerűen nem lehetett előre sejteni, mert még egy ilyen mindent felülíró, megsemmisítően intenzív érzés nem létezik a világon. És nem, nem tudtam elképzelni se, hogy ez a szeretet még tud hova erősödni - aztán valahogy mégis erősödik; minden egyes másodpercben, ami eltelik.

Showtime!

So far so good. :)

Forgatókönyv - avagy: Na majd ne félj!

Na, megírom gyorsan a holnap reggel terveit, mert M. behozta a kis laptopomat közben az iPad helyett, és így lényegesen egyszerűbb gépelni. Szóval jött az előbb egy kedves nővér a szülős részről, adott csípős trombózis elleni szurit, aláíratott mindenféléket, és kérdezhettem tőle bármennyit, és mindent alaposan elmagyarázott... én egyszerűen imádom ezt a kórházat és mindenkit benne!
Heni szavaival élve: a szülési reality folytatódik...

Egyelőre első és egyetlennek vagyok beírva holnap reggelre, úgyhogy ötkor indul a dolog egy hashajtó kúppal, amivel szépen kiváltom a beöntést, aztán hétkor kell jelentkeznem a szülőszobán, ott kapok infúziót sok folyadékkal és antibiotikummal, és valamikor gerincbe érzéstelenítőt meg katétert is. M. akár végig ott lehet velem, ha nagyon unatkoznék, és nyolckor bevisznek a műtőbe, ahol szintén; összevarrással együtt egy olyan órányi művelet az egész állítólag, és amíg velem teljesen végeznek, addig M. megkapja melengetésre a Kissmajmot. Akkor két órára mindannyian átvonulunk az őrzőbe, ahol nekem feküdni kell és inni, illetve további infúziókat kapok, és közben figyelik, hogy hogyan húzódik össze a méhem, és egyáltalán hogy érzem magam - ha jól, akkor utána már visznek a szobámba, és ott kukkantgatnak rám még négy órán keresztül, aminek a végén (de ha bírom, lehet hamarabb is) fel kell állni, és pisilni kell.
Amin már nem kell aggódnom, mert kiderült: mindeközben a baba végig ott lehet velem, ha szeretném, és ha az apukája elég bátor pakolgatni, mert egyedül ugye nem fogom tudni (a címbéli harci kiáltás akkor jött M.-től, amikor épp örvendeztem, hogy nem fordítva lesz a felállás, és nem nekem kell pakolgatni senki apróságot se rá, mert én tuti gyáva volnék felemelgetni egy vadonatúj gyerekfélét). Utána megint opció, hogy maradjon mellettem, és bújjunk össze, és próbálgassam szoptatni, vagy be lehet adni a csecsemősöknek, akik állítólag azonnal hozzák majd megnyugodni a szívverésemtől, amint sírni kezd (persze egyértelműen az előbbire pályázok).

Én továbbra is egy elég érdekes állapotban vagyok, egyszerre kimondhatatlanul várakozós és izgatott, valamint visszafogottan gyanakvó... hogy ez most mégis hogy is van vajon, tényleg-tényleg nem tévedés, és biztos, hogy velem történik, és basszus "home run" lesz ez végül, úgy tűnik hogy lassan merjem elhinni, nem...? Azt hiszem az agyam életemben először bravúros sikerrel blokkolja az érzéseimet, hogy megmentsen egy akkora-hogy-belehalok boldogságlökettől.
Úgyhogy még egyszer nagyon-nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velünk, és elmém épségének megőrzése érdekében most elvonulok aludni (próbálni).

Ready, set... go!

Visszakoltoztem a korhazba ma reggel. Ultimate puccparade (also known as ketagyas alapitvanyi szoba): patyolattiszta sajat furdo, hutoszekreny, mikro, teve - gyakorlatilag annyiban kulonbozik egy szallodaitol, hogy a foldon jarolap van, az agy allithatos vaskeretu, es van benne kisagy, pelenkazo es babatologato bevasarlokosar. A szobatarsno egy jofej toxemias noci, aki a 33. hetet tapossa, es remeli, hogy minel tovabb tudja majd huzni; o is tav-dolgozik, ami mondjuk itt tenyleg aldas, mert a napi nehany vizsgalaton kivul ugy tunik senkivel sem sok minden tortenik idebent.
Mi reggel egy vizelettel es vervetellel inditottunk, aztan volt egy gyors ultrahang, ahol kiderult, hogy Kissmajom tovabbra is jol van, tokeletes az ellatasa es az allapota (ezt mondjuk sejtettem, mert tegnap este majdnem kiszakitotta az oldalamat a nagy bulizasban), es egy NST/CTG, ami alatt szokatlanul esemenytelen volt a mehem, a gyerek meg majdnem vegig csuklott. Egyelore sticking to the schedule: szerda delelott az idopontunk... el sem hiszem, hogy holnaputan ilyenkor mar itt lesz velunk, kulon lenykent, teljes szagolgathato valojaban.

Ejjel nagyjabol negy orat aludtam. Elotte dolgoztam, szegeny M. ugraltatasaval bepakoltam a korhazi taskat erre a hetre, es egyuttes erovel kikiserleteztuk, hogy hogyan mukodik a sterilizalo berendezes, es hogy kell osszeszerelni a kezi mellszivot meg a cumisuvegeket (jovanna, nekem ez is kihivas volt). Aztan kiautoztunk a telekhez a szep langyos-kodos idoben - Kissmalacz titkos sarka gyonyoru, teljesen betakarta a friss, ropogos, sotetzold moha, az avarban gombak nonek es borostyan fut, igazi erdoszeli tunderzug, olyan jo ott lenni! Majd atmentunk egy puszira M.Anyukahoz, akit a valtozatossag kedveert mar holnap megmutenek; szegeny nem olyan szerencses mint en, valami hetagyas szobaban fekszik, potagyon... remeljuk minden rendben lesz majd, es legkesobb karacsonyra ot is hazaengedik. Vegul ejfel utan utolso erommel epilaltam, borotvaltam, es hasonlo torturak - valahogy tovabbra is keptelen vagyok felfogni, hogy nem latom, mi van a hasam alatti reszen, nem tudok kedvemre hajolgatni, es eleg nehez kenyelmes ulopozituraban elhelyezkedni barhol is.
Ugyhogy most bamba vagyok es almos, es mara annyi tervem van mar csak, hogy ledaralom a Boardwalk Empire harmadik evadjanak a maradekat, hogy vegre utolerjem M.-et, es egyutt nezhessuk tovabb majd otthon ket babazas kozott. Dolgozni ma nem tudtam, mert elertem a net-hasznalatom limitjet, es M.-nek intezkednie kellett, hogy engedjenek tovabb terjeszkedni. Ugyhogy senkit sem olvastam ma, de olyan jo, hogy vagytok, hogy irtok, hogy velunk vartok es izgultok... csereben hamarosan szallitom am az elso Csibebabat! :)

No news is good news

A dokim tulfelt, es en imadom ezert. Esett szo rola, hogy esetleg hazaenged, es akkor naponta be kell jarnom ultrahangra es NST/CTG-re, de vegul ma ugy dontott, hogy megse - ha nem banom, maradjak inkabb, o ugy nyugodtabb; es en nem banom. Utalom, amikor vizitkor, ha o epp nincs jelen, egyik okoska fiatal orvos mindig belepofazik, es fontoskodva elismetli a tutit a tapasztaltabb kollegak bologatasara varva: hogy igazabol nem erti a beutalasomat, mert nem korosan keves a magzatviz, csak az atlagosnal kevesebb. Olyankor legszivesebben a pofajaba orditanek, hogy te kis taknyos kocsog, ez az ember ott kisert a kezemet fogva, mikozben vegigkuzdottem egy evnyi sikertelen stimulalt cikluson, egy meddosegi kozponton, es egy muszaj-terhessegmegszakitason, ha nem baj, akkor talan inkabb ne tudd jobban mint o, hogy nekem mekkora a tet, es mennyire fontos, hogy egy rajtam mulo pillanatig se kockaztassam, hogy ez a gyerek egeszsegesen megszuletik. Mindenki mas tok aranyos egyebkent, imadom ezt az osztalyt, egyszeruen olyan a hangulat, amilyent csak filmeken lat az ember - mutogatni kellene oket, hogy igy is lehet, mert nyilvan ok sem keresnek tobbet, mint barki mas a szakmaban, szoval nem penz kerdese az egesz; then again nekem nagyjabol mindig mindenhol kellemes tapasztalataim voltak az egeszsegugyisekkel, szoval lehet, hogy csak az atlagember picsog indokolatlanul sokat en vagyok kivetelesen szerencses.

Ma vagyok amugy 37w1d, vagyis a koraszulottseg veszelye mogottunk van, barmi es barmikor tortenik. A magzatviz nem szaporodott meg, de nem is csokkent, szoval uszkalas es tudofejlodes fronton a helyzet egyelore valtozatlan - persze ez fokozatosan modosulni fog, ahogy Kissmajom tovabb no es meg jobban kitolti a helyet, illetve akar egyik naprol a masikra is le tud esni valahogy a szint, meg szivargas nelkul is (nem tudom, pontosan mi a titka, de volt ra pelda a kornyezetemben), szoval ezen a fronton csak ovatosan lelegzunk fel. Ezen kivul mindharom flow normal, a mehlepeny erettsegi foka egyes (vagyis vegre eljutott az en kis abnormalisan fitt tartozekom is oda, ahova mase mar a masodik trimeszter vege fele), es az NST/CTG szerint a mehem komolyan gondolja az osszehuzodgatos feladatat is - nem, tovabbra sem erzek meg csak kemenyedest sem, nem hogy fajast, csodalkoztak is a noverek, mert volt olyan, hogy 80%-ra felugrott a mutato. A gyerek meretei tokeletesek, fejatmeroje 92 mm, fejkorfogata 333 mm, haskorfogata 330 mm, combcsontja 72 mm, becsult sulya 3100 gramm, vagyis tartjuk a beirt jovo szerdai datumot.
Tovabbra sem rossz itt bent amugy, a szobatarsnom mar szombaton reggel atkoltozott a babajahoz a koraszulott osztalyra, szoval egyedul vagyok a ketagyasban; azt nem bannam, ha bepakolnanak ide egy frissen szultet, mert egyreszt elleshetnem tole a teendoket, masreszt kedvemre bamulhatnek vegre egy kisbekat (jelenleg a folyoson setaltatottak kozott szoktam kielni ezen a vagyamat, de ott megiscsak creepy lenne latvanyosan lecovekelni es percekig gyonyorkodni idegen emberek csemeteiben), de ugyanakkor az elozo csaj oruletbe kergetett a veget nem ero panaszkodasaival, szoval talan jobb igy. (Hasznos volt azert az az egy nap vele, mert megtudtam peldaul, hogy csaszar elott nincs beontes, utana csak hat orat kotelezo fejemelgetes nelkul fekudni, mar az orzoben ott lehet velunk a baba, es felszivodo varratokkal dolgoznak.) A mutet napjan majd at szeretnek koltozni egy alapitvanyi szobaba, ha lesz hely, mert ott van sajat furdo, es nem kell messzire elcaplatni egy pisilesert vagy zuhanyzasert, de addig teljesen jol elvagyok itt, a folyoso vegi kozos helyisegek sem zavarnak, mert tok tiszta es kulturalt mindegyik.

Tegnap egyebkent M. kilopott delutan, mert az egy oras es esti hetes vizit kozott csak elore megbeszelt vizsgalatok vannak, es hetvegen semmi, csak a vacsora, amit mindig itt hagynak, ha epp nem vagy jelen; ugyhogy a kis korhazi outfitemben tundokolve elvitt a szuleihez, ahol kaptam finom vasarnapi ebedet, amibol pukkadasig ettem... meg a vegen a korhazazas alatt fogok meghizni. (Jah azt akartam irni mar, hogy tok erdekes, hogy valoban mennyit javul az inzulinerzekenyseg igy a terhesseg vegere: felelotlenkedni termeszetesen igy sem szoktam, de peldaul az olyan mennyisegu es osszetetelu szendvicset, amit csak par hettel ezelott nem ehettem meg ebedre, mert megdobta a cukromat, most siman bereggelizem, raadasul kesleltetett idopontban, het helyett nyolckor, mert annal korabban vizsgalatok vannak meg, es meg minimalisan sem emelkedik meg tole.) Aztan autokaztunk egyet a gyonyoruen kivilagitott varosban, amihez jofajta unnepi dallamokat is hozott... imadom ezt a fiut!
Es utkozben, mikor a karacsonyi csodatortenetrol szolt az enek, nagyon sokszor eszembe jutott a Kissmalacz, es mint ettol mindig, csordultig feltoltodtem szeretettel es nyugalommal... Es csak azt akarom mondani mindenkinek, aki most friss vesztesegtol szenved, hogy ha belolem indulunk ki, akkor lesz majd ez sokkal jobb nekik is - olyan, amikor a fajdalom helyet teljesen atveszi a hala es az orom, hogy ok mindig ott lesznek nekunk, mintha letezne az egen egy-egy kizarolag nekunk teremtett csillag, amit senki mas nem lathat, de rank mindennel fenyesebben ragyog.

Ekezettelen korhazi szulinapos

Miutan harmincot evet sikerult leelnem nulla nap korhazazassal (a tavaly nyari laparkor volt my first ever), a harminchetedikbe lepes kipipalasat a Peterfy szuleszeten abszolvalom. Semmi izgalom, hal'Istennek Kissmajom meg bent van a helyen like he's supposed to, tovabbra is szepen novekszik, jol erzi magat, es lathatoan legkevesbe sem erdekli, hogy allitolag bovebb furdozes jarna neki.
Az ugy volt, hogy hetfon letudtam az utolso diabetologiat, ahol meg lettem dicserve, es nyugtatva, hogy tobbet nem is kell mennem, innentol mar csak javulni fognak az amugy is jo ertekeim. Aztan kedden beugrottam a gyerekorvoshoz, aki eloben ha lehet meg tunderebb, mint telefonon, es megbeszeltuk a kovetkezo teendoket. Szerdan elmentem a sajat dokis terhesgondozasra, tisztaztuk, hogy hogyan zajlik majd a szules (M. bent lehet csaszarnal is, yay!), es mondta, hogy csutortokon reggel megejtjuk az elso NST/CTG vizsgalatot. Es az volt a terv, hogy matol elkezdem kivenni a maradek szabadnapjaimat, par napig negyorasan, aztan egesznaposan, es szulesig lotyogok az unnepi hangulatu varosban, es szep raerosen befejezem a babara varos elokeszuleteket. Na ez utobbi nem egeszen jott ossze, helyette tegnap hajnaltol ejfelig rohangasztam, intezkedtem, pakoltam, atszerveztem, aminek kovetkezmenyekeppen azzal aludtam el es ebredtem fel, hogy menten ketteszakad a derekam - ugyhogy most nagyjabol olyan erzes csak dogleni itt a feher vasagyon, mintha egy luxushotelben wellnesshetvegeznek (ahol rejtelyes modon eleg gyakori az ajton at beszurodo csecsemosiras)...

Szoval tegnap reggel rakotottek a gepre, ahol kiderult, hogy ugyan en a vilagon semmit sem erzek belole, de suttyomban egesz intenziv mehtevekenyseget produkalok, amire a gyerek ugyesen reagal is. Nagyon vicces dolog ez az NST/CTG nem tudom, hogy nevezheti barki is unalmasnak, en imadom latni-hallgatni, hogy hogyan mukodik a pici szive, hogy gyorsul zakatolossa, mikozben epp kirugja az oldalamat, es hogy tunik el a jel, amikor odebbmaszkal az erzekelotappancs alol... ha szabadna, egesz nap ott ucsorognek a kenyelmes fotelben, es ezt figyelnem. A gorbeink tehat szepen szinkronban voltak, elojegyeztunk engem csaszarra 18-ara, a doki mondta, hogy gyorsan nezzunk rank ultrahangon is, aztan elkezdett hummogni; mielott elajultam volna, jelezte, hogy ugyan nincs baj, de a magzatviz mennyisege tovabbra is a kellettenel kevesebb, szoval ha nem banom, o a biztonsag kedveert a mutetig felvenne megfigyelesre. Nyilvan nem bantam, az aggodos (es az utobbi napokban ismetelten borzalmasakat almodo) felem meg orult is, hogy na, vegig szem elott leszunk, profi orvosok altal kovetve, a leheto legbiztonsagosabb helyen - de a control freak enem elegge ideges lett, hogy basszus szo szerint semmi nincs kesz a Kissmajom fogadasara, hat hogy a fenebe akarok en igy szulni?!
Elso korben bementem a munkahelyemre, bejelenteni, hogy akkor en most meg korulbelul annyi ideig leszek, amig lementem a geprol az otthoni dolgozashoz szukseges doksikat, es osszepakolom a hazavivos cuccokat az iroasztalrol; ettol a fonokom kisebb panikrohamot kapott, ugyhogy plusz fel oraig ottragadtam gyozkodni, hogy minden rendben lesz, nem meghalok, csak epp nem leszek folyamatosan elerheto a megoldoember szerepben. Mikor hazaertem, M. a nappali kozepen ult a foldon, es epp a kisagy osszerakasi instrukcioit bongeszte fejvakargatva - ettol valahogy rogton elmult minden ketsegem, es lelkesen betarsultam az akcioba. Amig o szerelt, es szunetekben ket kulonbozo ceg ugyeit oldogatta meg tavsegitseggel, addig en teljesen felforgattam az eddigi rendet a haloszobankban, szortiroztam ket nagy fioknyi babaruhat az elso honapokra, elokeszitettem minden hasznalati eszkozt a Kissmajom erkezesere, plussjatekoktol etelmelegiton at mellszivoig, es bepakoltam a korhazi dolgainkat is. Neha lerogytam szusszanni, es szemermetlenul kihasznaltam, hogy M. minden aron ki akart szolgalni: olyankor csak ide-oda mutogattam, mint egy kiralyno, es minden hirtelen a helyere kerult.

Ma reggel meg bevonultam, a dokim mint mindig, mindent intezett, varakozas nelkul helyet kaptam egy csinos ketagyas szobaban, mertek lazat es vernyomast, adtam vert es vizeletet, ujfent ucsoroghettem az NST/CTG-en, es volt egy gyors ultrahang. Holnap lesz majd reszletesebb is, de egyelore minden rendbennek tunik, nem kell elorebb hozni a mutet idopontjat: a flow tokeletes, Kissmajom jol van es nagyon aktiv, az alap meretei teljesen megfelelnek a koranak (holnap szemfulesebb leszek, es megprobalom telefonnal felvenni a diktalast, mert annyi adatot keptelen  vagyok egy hallasra megjegyezni).
Nem mondom, hogy szuletesnapomon nem lennek szivesebben a tervezett programunkon, miszerint eszunk egy finomat a torzskocsmankban, korbeautokazzuk a varost celtalanul, aztan kisorsoljuk, hogy melyik buta karacsonyos filmunket nezzuk meg eloszor iden... de nem vagyok kedvetlen. Most komolyan, ki az, aki tiszta lelkiismerettel kijelentene, hogy ez micsoda kellemetlenseg, azok utan, ami miatt tavaly ilyentajt ugyanitt vartam...? Egeszsegesek vagyunk, vigyaznak rank, hogy azok is maradjunk, es szentestere hazavihetem a fa ala a kisfiunkat... kell ennel tobb az elettol?! Arrol nem is beszelve, hogy meg az ebed is isteni volt - to whom it may concern: korhazban mondjatok, hogy 150 gramm szenhidratos dietan vagytok, ez mar tobbedik alkalom, hogy meglepodom, mennyivel finomabb a diabetikus menu, mint a sima. Jah es van olyan fem bevasarlokocsim is, amiben majd tologatni lehet a Kissmajmot! :)

Mai hálám (szintén rendhagyó)

Egy héttel ezelőtt épp alászálltam a pokolba. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy valaha újra felkel a nap, és alig pár nappal később akár még mosolyogni is tudok majd, képtelenségnem tartom, és érzéketlennek titulálom. Most meg csak azért is megpróbálom ilyen formában megfogalmazni a korházazást, mert úgy érzem, képes vagyok rá. Sok mindenre képes vagyok most már, amire azelőtt még gondolni sem bírtam volna. Mert velem már történt egy csoda: van egy kislányom.
Nyilván bármennyire is próbálnám, nem fog menni csak pozitív dolgokkal, hiszen életem legszörnyűbb napjairól van szó, de igyekszem, mert igenis voltak apró pilláncsoló fénypontok a nagy sötét tengeren, és én emlékezni akarok rájuk életem végéig (mert a sok rosszra úgyis mindenképpen fogok).

Mindenek előtt és fölött, végtelenül hálás vagyok a dokimnak; szinte ismeretlenül, és minden érdektől mentesen, annyi emberséget, elfogadást, empátiát, támogatást, nyugalmat, segítséget adott nekem ebben a pár napban, amennyire ilyen nehéz percekben csakis a legközelebbi családtagoktól számíthat az ember.
Hálás vagyok a korház teljes személyzetének, akikkel kapcsolatba kerültem általa - neki köszönhetően mindenki tudta, hogy miért vagyok ott, és mindenki hihetetlenül megértő és kedves volt; egy-egy apró gesztussal, mosollyal, szóval, kézszorítással, öleléssel (igen, azt is kaptam), olyan pillanatokban rángattak vissza a mélyből, amikor azt hittem, sosem jutok többet levegőhöz.
Hálás vagyok Editnek és Janinak, akik úgy döntöttek, ahogy, legalább némi értelmet adva ezzel a világ legértelmetlenebb borzalmának; az őket összekötő melegség hitet ad abban, hogy pont akkor, pont ott kellett lennünk ahhoz, hogy a kislányunk nyomában, egy váratlan csoda által, új utat nyerhessen egy egészséges kis élet.
Hálás vagyok a szülészeten oákoló csecsemőknek - mikor befeküdtem, a főnővér nem győzött elnézést kérni, hogy sajnos helyhiány miatt nem tud a nőgyógyászati osztályra rakni, így körül leszek véve nagyhasú kismamákkal és zajos újszülöttekkel; akkor még én sem tudtam, de ennél jobb terápiát nem is biztosíthatott volna megtépászott lelkemnek: imádtam, ahogy a boldog fáradt anyukák és a büszke friss apukák tologatták őket a folyosón, a zörgő fém bevásárlókocsikban, és ahogy nagyjából a reggeli műszakváltással egyidőben előbb ébredősen, aztán egyre határozottabb kétségbeeséssel követelni kezdték a tejadagjukat.
Hálás vagyok a szobatárs cserélődős és hazasietős véletleneknek (bár már nem tudom, van-e egyáltalán olyan, hogy véletlen), azért az utolsó álmatlan éjszakáért, amit csak kettesben tölthettem a kislányommal; hogy gyönyörűen esett a hó, hogy együtt hallgathattuk Yundi Li Chopin-jét, hogy elmondhattam neki ezredszerre is, hogy mennyire szeretjük, és mennyire szeretni fogjuk mindig.
Hálás vagyok a testemnek, hogy fizikailag gyakorlatilag teljesen fájdalommentesen múlt el ez a két nap; bár akkor minden porcikámmal azt kívántam, hogy szenvedhessek, minél elviselhetetlenebbül, az agyammal felfogom, hogy hosszú távon mennyi rossztól kímélődött meg a szervezetem így.
Hálás vagyok a kislányunknak, aki szeretetszigetté varázsolta nekem azt a kegyetlennek ígérkező elkerülhetetlen ultrahangot; hogy rám vigyázott meglepően lelassult növekedésű nagyonpiciségével, és hogy álmos mozdulatlansága ellenére felemelte a kis kezét, és még integetett egy utolsót a képernyőről.
Mindenen keresztül és túl, hálás vagyok édes M.-nek, akiről mindig is tudtam, hogy a világ legelképesztőbb embere, és a világ legeslegjobb apukája lesz valamikor, valaki által, de azt sosem mertem remélni, hogy ennyire; amíg ő van nekem, addig nincs lehetetlen.

És nektek is hálás vagyok, de azt remélem tudjátok.