Mocor-méter

Már előtte is szerettem, a hajnali felkelések ellenére (munkaidő kezdése előtt jártam be, hogy megússzam a forgalmat), de a kórházazás alatt az NST/CTG az ultrahang-mentes napjaim fénypontja volt. A reggeli vagy a déli vizit után mindig szobáról szobára jöttek a nővérkék ellenőrzésre hívni, de olyan harmadik napon rájöttem, hogy okosabb dolog nem megvárni őket, hanem azonnal jelentkezni, és elsőként ráköttetni magam a gépre, mert úgy sokkal hosszabb ideig maradhattam, miközben a felszólított kismamák összekászálódtak, és kicsoszogtak.

Egy csomó nőtől hallottam akkoriban, hogy ők annyira rühellik ezt a procedúrát - sosem értettem őket, számomra megunhatatlan volt, szívet melengető bizonyíték, hogy odabent minden rendben van, ami még akkor is boldoggá tett, ha a heves rugdalózásból amúgy is sejtettem. És bár velem olyan nem történt, amilyeneket láttam, hogy ketten is lázasan keresgélik a hangot valaki hasán, de bevallom, még így is is képes voltam aggódni, ha Kissmajom fogta magát és egyszer csak eltűnt az érzékelő alól. Elég hamar megtanultam, hogy merre mije keresendő (nem nagyon volt helye igazán vándorolni ugye), így sosem hívtam a személyzetet, inkább magamnak állítottam odébb a tappancsot, és lestem, hogy mikor jelzi ki végre a gép, és hányat dobban, és megfelelően reaktív-e… És ez a drága baba már akkor vigyázott rám, egyetlen alkalommal sem volt olyan, hogy böködni kellett volna, vagy lépcsőzni, vagy édeset enni-inni, mindig ébren várta, hogy megkapjam a mindennapi antipara adagomat.

Nyugalmi állapot