A tökéletesből k̶e̶l̶l̶-̶e̶ merre tovább...?

Úgy egy hónapja esküvőn voltunk, a sajátunk óta először, M. egyetem alatti legjobb barátja házasodott, egy nagyon furcsa lánnyal, akit még embercsempészős menekültmentős időszakomban zártam a szívembe közös hullámhosszaink okán. Szűkkörű esemény volt, a családon kívül csak a férj három barátja és a párjaik voltunk jelen, összesen vagy harminc ember; a lagzit vártuk igazán, mert nyolcvanas-kilencvenes évek zenéit ígérték mulatóssal vegyítve, hogy a rokonok is ki legyenek elégítve, szóval érdekesnek ígérkezett - aztán meglepetésszerűen a templomi szertartás volt nagyon személyreszabott és igazán sírósan szép. Erősen leegyszerűsítve lényegében azt mondta a papnéni, hogy a hosszúéletű és boldog kapcsolatok titka az, hogy az ember tudjon bocsánatot kérni és bocsánatot adni, és mindig együtt újrapróbálni.
M. könnyes szemmel mosolyogva rámnézett, én meg ugyanúgy vissza - megcsináltuk. Döcögve-bizonytalankodva, megtanultunk és -tanítottuk egymást bocsánatot kérni és adni. Tizenegy évnyi hegyen és völgyön át, égen és földön túl, itt vagyunk, hazaérkeztünk, és ebben a hazában az univerzum legcsodálatosabb lénye az saját miniuniverzumunk közepe. A helyünkön vagyunk, és minden a helyén van körülöttünk. Nagyon nehéz innen továbblépni, irányt találni, elköteleződni felsejlő lehetőségek mellett. Kívánni és kérni éppen lehet, és kell is, mert ha ennyi minden megadatott, bűn lenne nem hinni a még több-ben. Ugyanakkor kísértés lenne követelni, elvárni ezt a többet.
Persze, nem bánnánk, ha Apu és M.Anyuka krónikus betegségei csoda folytán meggyógyulnának, ha M.Apuka hirtelen műtét nélkül is rendbejönne, ha váratlanul teherbe esnék, ugye... És a legnehezebb az, hogy míg nem fognak és nem fog, addig nekem akár még össze is jöhetne, ha még mindig szívvel-lélekkel és meggyőződéssel tudnék harcolni érte. Érdekes, hogy nem erőm nincs hozzá, és nem nembízom a sikerben, és nem is tartok a következményektől, bármi is lenne az eredmény. Csak valami megmagyarázhatatlan, irracionális, beteg félelem bújkál ott legbelül, hogy vajon mennyire, meddig nyújthatjuk-nyúzhatjuk a szerencsénket? Mekkora boldogságadag jár két átlagos, nem különösebben jóságos, nemes, tiszta embernek, akik már így is sokkal többet kaptak, mint ami másnak nem adatott meg, pedig ugyanúgy vagy még jobban megérdemelné...? Butaság, tudom, de komolyan azon agyalok, hogy ha többre pályázunk, kibillenünk ebből a tökéletes egyensúlyból, és valamit elveszítünk cserében; így csak tolom-tolom a döntést, és közben aggódóm, hogy kifutunk az időből, aztán mire megérik az elhatározás, és megjön a bátorságom, elúszik az esély.
M. szerint ez ilyen Kelet-európai kishitűség, merjünk nagyravágyni, és igenis bátorkodjunk lépni. Nem tudom, és ma nem is akarok gondolkozni rajta. Ma még csak olyan terveken vagyok hajlandó töprengeni, hogy jövő ilyenkor, ha teljesen kész lesz a kertünk, és minden dús zöld lesz benne és színes virágos, csinálunk egy ismétlést, és a világ legelképesztőbb jópasija az íriszekbe öltöztetett teraszunkon elvesz feleségül mégegyszer jól.

Szolgálati közlemény - avagy: HELP!

Még egy off topic, mert it's a long shot, de végülis történtek már furább dolgok, mint hogy valaki a blogján keresztül találja meg élete párját... izé, álmai hidegburkolóját, so here we go...
Kerestetik egy csodaszaki, aki csodálatosan teljesít az átlag fürdőszobánál sokkal komplikáltabb burkolói feladatokban is, és valamilyen csoda folytán (hirtelen meghalt a megrendelő, és a hóbortos örökösök kifejezetten romosan akarnak túladni a házon, vagyilyesmi, mert más oka nem nagyon lehet annak, hogy egy profi csapat három hétre hónapra előre ne legyen betáblázva) el tudna vállalni olyan 250 négyzetméternyi munkát március eleji kezdéssel.
Olyan nem érdekel, ha valakinek a nagybácsija már az összes rokon lakásában szépen tevékenykedett, és az elmúlt fél év tapasztalatai alapján azok a lakásfelújító "ezermesterek" is kíméljenek, akik on the side szívesen felraknák a hőszigetelést, és kiöntenék a bejárati lépcsőt, de ha kell, a festést is készségesen vállalják.
Röviden: szuperjó szakember kell, szupergyorsan, cserében több hétig nem kell új megbízást vadásznia, mert ez jó nagy.

By the way, üzleti ügyekben mér a jóIstenér' nem képesek az emberek normális stílusban kommunikálni?! Mert én nem vagyok egy visszafogott típus, a magánéletemben heves vérmérsékleten pattogok, a blogon kényelmetlenül szókimondok, és ennek megfelelően a munkámban is egyik fő ismertetőjelem a bad cop szerep volt, amiről az ügyfelek nyilván sosem tudták, hogy színjáték, tehát működött (de persze mi tagadás, némelyik ellenfél estén élveztem is) - viszont bunkó, tahó, sudriparaszt soha életemben senkivel sem voltam, mert képtelen volnék szántszándékkal megbántani bárkit is, még akkor is én szenvedek többet az áldozatnál, ha néha figyelmetlenségből besikerül.
Most túl azon, hogy az építőipar az jelenleg nekem is valóban a szakmák pöcegödrének tűnik (mondom én, aki annyira naivan és bizakodóan indult neki az építkezésnek, hogy az már nevetséges - de már felnőttem, annyi mindent láttam, hogy jó, ha nem vakulok meg), de hogy lehet az, hogy ha véletlenül akad egy fehérholló-vállalkozó, akinek jók a referenciái, szépek a munkái, elfogadhatóak az árai, visszahív, ha keresem, és kijön helyszíni szemlére, ha megígéri... vannak ilyenek is, vadászni kell rájuk, de léteznek... Szóval hogy lehet, hogy jó ötletnek érzi letagadni az előzőleg írásban(!) önként(!!) felajánlott árengedményt, és mikor slightly amused hangulatban (mert tényleg nem volt szükségünk a hülye mennyiségi kedvezményére, csak nem tudtam megállni, ha már felvágott vele) finoman emlékeztetem rá, gunyoros-agresszív modorban előadni, hogy hát természetesen vehetek Tesco zsömlét, ha spórolni akarok a Lipótin, de aztán évekig nézhetem a repedezett eredményt a zuhanyfülkémben. Úgyhogy miután tavaly augusztus óta kitartottam mellette, annak ellenére, hogy M. nem találta túl szimpatikusnak, plusz mindenféle nehezen kivitelezhető extra igényei voltak a biztosítandó munkakörülményeket illetően (mert kéremszépen, ő egy művész), ma fogtam magam, és elimpulzusküldtem a halál faszára, udvariasan megköszönve eddigi rendelkezésreállását, 'cause I'm a lady like that.

És úgy követtem el ezt a felelőtlenséget, hogy egy többszörösen szőkített, dauerolt, töredezett, vééékony hajszál választ el az őrülettől már most, pedig még bő hat-hét hét van a legoptimistább forgatókönyv szerinti finisig is, ami ugye csak akkor valósulhat meg, ha legkésőbb március második hetében valaki elkezdi nekünk lerakni a járólapokat, és fel- a csempét. Fogjuk az épp peteéresztő hormonjaimra.
Kicsit viszont meg is nyugodtam ettől, miután szegény végletekig türelmes M. nem kapott agyvérzést attól a figyelmeztetésemtől, hogy én húsvétkor beköltözöm, akkor is, ha lavórban kell mosakodni, és betonpadló lesz a talpam alatt, nem ér-de-kel, ha jó volt anyámnak anno, jó lesz nekem is, különbenis gyönyörűen kivitelezett estrich, csodájára jár mindenki, aki valamennyire is ért hozzá, legalább legyen valami haszna. Szóval az én drága megértő férjem együttérzően megszorította a kezemet, és azt suttogta, hogy ő is csatlakozik ám, úgyhogy talán végül még a vadak sem fognak megenni ott az erdő mellett kettesben a gyerekkel.
És hogy a mai nap abszolútjósága se felejtődjön el így, a sok picsogás közepette, mindjárt felteszek egy képet, amelyen Kissmajom és az apája ma legeslegelőször befűtöttek, a saját vegyestüzelésű kazánunkkal, a saját puffertartályunkba, a saját házunk saját pincéjében; bámulták a lángokat a saját maguk által rakott tűz előtt, pont ahogy azt évek óta álmodozzuk. Banánt falatíroztak, Kissmajom csicseregve érdeklődött a különböző méretű hő- és nyomásmérőkről, M. magyarázta, hogy melyik cső hova viszi a milyen vizet, és én úgy éreztem, hogy ez a délután felért egy erős hangulatjavítókkal kombinált többhetes pszichoterápiával.
Már csak másfél hónap, és így vagy úgy, hazamegyünk. Persze sokkal jobb volna teljesen elkészült hazába, szóval ajánljatok nekünk egy tökéletes hidegburkolót, köszönömszépen!

Cross that bridge when you get there...

Négy évvel ezelőtt, ilyentájt, bár nem ekkora kánikulában, de már egyre fáradtabban és reményvesztettebben kerestünk helyet a jövendőbeli álomházunkhoz. A kiválasztott környéken már minden utcát százszor bejártunk keresztül és kasul, nem tudom, miben reménykedtünk, de valami olyasmi lehetett, hogy hátha ott, ahol az előző kilencvenkilenc alkalommal nem volt semmi, reggelre kinő egy tökéletes földdarab, vagy esetleg egy addig méregdrága telek tulajdonosa úgy dönt, hogy jelképes összegért nekünk szeretné adni. Egyszóval nem volt se könnyű, se rövid az út, de végül 2011 őszén meglett az ideális zug, és akkor elkezdtünk egy blogot, amiben követni akartuk, hogy hogyan leszünk majd vidéki gazdák erdőszéli család; aztán események hiányában kifulladt, és abbahagytuk, mígnem idén megtörtént a csoda, és akár folytathatnánk is, de hát azóta változtak a prioritások, és lett az életünkben valaki, aki még a sajátházas projektnél is fontosabb, és boldogságadóbb.
Viszont az utóbbi időben több általam olvasott blogon is írtak költözésről, új lakás szépítgetéséről, és annyira de annyira bizsergető érzés olvasni a lelkes-izgatott beszámolókat. Itt pár hónapja már írtam róla bővebben, hogy idén micsoda fordulatot vettek a dolgaink, és azóta hál'Istennek, lassan, de biztosan haladunk a végleges otthonunk felé, úgyhogy dokumentálom ezt az állapotot is.

Eladtuk ugye a szeretett kis lakást, és ideglenesen M. szüleihez jöttünk, ahol már komolyabb ízelítőt kapunk abból, hogy milyen is lehet majd a jövő: itt hatalmas kert van, mezítlábazásra hívogató zöld fűvel, napágyazásra csábító árnyas fákkal, és a környék is gyönyörű, fél órákat kell az ablakban ücsörögni, mire végre elmegy a ház előtt egy-egy kutyát sétáltató ember, autós forgalomról nem is beszélve. És a mi "kis" lakunk még ennél is ezerszer jobb lesz, mert ott még szomszédok se nagyon vannak, csak a nyugodt természet, a kertünket körülölelő erdő, a közelünkben csobogó patak, a friss levegő és a madárhangok. M. minap késő este mutatta meg az építkezést egy barátjának, és ahogy befordultak az utcánkba, a kocsireflektorok fényei előtt megmerevedett egy szépséges róka... szinte fizikailag fáj a vágyakozás, ahogy ezt leírom...
Múlt héten készítették a garázsszint tetejére a födémet, mi meg kivonultunk, hogy Kissmajom megbámulhassa a pumiszató (pumixautó, azaz betonpumpa és -mixer) tevékenységét. Felmásztunk a domb feléig, a bükkfáink alá, így pont szintben voltunk a már kirajzolódó terasszal, és a nappalival, amiben épp öntötték és simítgatták egyenesre a betont. A kövér árnyékban a fővárosi kánikulánál érezhetően hűvösebb volt, az erdő lengedezett-susogott a kellemes szellőben, ha a telek végében lebontásra váró fakunyhók egy kényelmesen használható fürdőszobát rejtenének, megkockáztatom, hogy vennénk egy nagy sátrat, és kiköltöznénk oda hétvégeken.
Itthon ólomlábakon telik az idő, frusztráló, hogy nem gyorsabbak a munkálatok, pedig tényleg kifogástalanul haladnak, a csapat még vasárnaponként is dolgozik, és igazából úgy tűnik, hogy pontosan tartani fogják a szerződésben leírt határidőt a félkész (falak plusz tető) állapotra. De nekünk már egyre nehezebb, mert múltkor bemehettünk a garázsba meg a mosókonyhába, és mindkettő csudálatos, és vannak falaik meg ablakaik meg félig-tetejük, és ó, tiszta otthon feeling máris. Mindenki, aki építkezett már valaha életében, óvatosságra int, és figyelmeztet, hogy hiába ez a mostani nulláról házformájúra lépés a leglátványosabb változás, a durva részek akkor következnek, amikor már bent is folyik a rendezgetés; hogy a szigeteléshez és vakoláshoz, a nyílászárókhoz és burkoláshoz és festéshez sokkal több türelem kell majd, mert pepecselősebbek, profi szakember kell hozzájuk, és nem tud egy teljes brigád egyszerre foglalkozni velük. És az agyunkkal értjük is mindezt, de a szívünk azt zakatolja, hogy de akkor már be lehet lépni a hálószobánkba, és leülhetünk a nappali közepére, és kiléphetünk a teraszra körülnézni... hát és az gyakorlatilag egyenlő a beköltözéssel.

Eközben persze mindenféle lakberendező programokkal alakítgatjuk a belső részt. M.Anyuka nagyvonalakban már a telekvásárlás fázisában megrajzolta nekünk azt, amit és ahogy kívántunk, aztán amikor már miénk volt a helyszín, a hivatalos tervező egy kicsit faragott rajta, hogy megfeleljen a mindenféle szabályzatoknak, és megkapjuk az építési engedélyt. Most megy a finomhangolás, ilyenek, hogy férjen már be egy zuhanyzófülke is a vendégvécé mellé, legyen minél nagyobb a nappali az előszoba kárára, a nagyontágas gardrób vagy a nagyontágas fürdőszoba a fontosabb, mekkora ablak kell ahhoz, hogy az árnyékos kertrészre néző gyerekszobák elég világosak legyenek, és vajon kell-e küszöb az M. geek-birodalmába vezető ajtóra. Tologatjuk a belső szobafalakat, méricskéljük a mosdókagyló pultját, megkíséreljük belesakkozni a meglévő könyvespolcainkat a leendő ablakok közé, és próbáljuk kitalálni, hogy melyik beltéri ajtó merrefelé nyíljon.
És persze megy a lázas számolgatás, mert továbbra is nagyon szeretnénk megúszni hitel nélkül az egész bulit, és hát az nem lesz egyszerű menet, mert a pénzünk egyre csak fogy, és még mindig hiányzik egy csomó része a kirakósnak. Annál nehezebb, mert van egy olyan nagyösszegű kintlevőségünk, ami már évek óta függőben van, és most úgy tűnik, hogy pár hónapon belül talán mégis visszakapjuk, de valahogy nem is merjük elhinni, mert már annyit hitegettek... és mert az tényleg szinte minden anyagi gondunkat elsöpörné, túl szép is lenne, még a végén a vágyott téglakályhát is sikerülne megcsináltatni már idén karácsonyra. Ha viszont nem számolunk azzal a pénzzel, akkor erősen latolgatni kell a lehetőségeinket, hogy mi az, ami létszükséglet, és mi az, ami várhat egy-két évet. Számottevően drágító tényező, hogy igyekszünk mindenből a legjobb minőségűt beszerezni, ami nem megy tönkre pár év alatt, és természetesen amibe tényleg beleszeretünk, kompromisszumok nélkül, mert épp eleget éltünk már ideiglenes félmegoldásokkal, így lassan negyven évesen ideje legalább megcélozni a tökéletest.
Konyhára például tuti nem futja csak részletre, mert ugyan csak maximum háromhavonta egyszer főzünk nem vagyunk egy sokat főzőcskéző család, azért jó lenne alaposan felszerelni, mert ha meglesz a várva várt kiskertem saját bio terményekkel, akkor megtanulunk konyhatündérkedni jól. Kiegészítőkön nem is töröm a fejem, mert úgy egyáltalán bútorok tekintetében is elég puritán lesz minden kezdetekben: a nappalink hirtelen majdnem háromszorosára hízik, úgyhogy meglehetősen szegényesen fog kinézni egy gigaméretű ülőgarnitúra nélkül, amit per pillanat nyilván nem engedhetünk meg magunknak. Az imádott hálóbútorunkat szerencsére be tudjuk illeszteni az új sarkokba, így legalább egy darab fő helyiség teljesen be lesz rendezve, de Kissmajom kuckójába egyelőre csak a játékok tárolói kerülnek, és egy ágy, ha esetleg szeretne nélkülünk aludni; mondjuk ez a legkevesebb, nem is bánom, hogy most a babaság és kicsifiúság határán nem kell eldönteni, hogy mikre van szüksége, mert úgyis csak átmeneti lenne az eredmény. Viszont elég fontos lenne egy komolyabb kerítés, mert ugye erdőszél, ergo zombik és vadak, biztonsági ideális lenne, ugyanakkor pont hogy nem akarjuk elzárni magunkat a zöld környezettől, hiszen az az egyik fő oka annak, hogy az agglomerációba menekülünk. Jah, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy adódott egy olyan egyszeri és kihagyhatatlan ajánlat, ami miatt nagyon megéri lecserélni az egyik autónkat újra, és muszáj lesz meglépni... first world problems, tudom.

Vissza kellene mennem dolgozni, az az igazság. Ez az itthonról melózás is fizet, meg persze ideális, mert rugalmasan alakítom a munkaidőmet, így fulltime anya lehetek mellette, de a napi nyolc órában megkeresett pénz akkor is sokkal több lenne, ha miatta Kissmajmot magánintézménybe adnánk. Kevesebb időre nem lenne érdemes bejárnom, mert az oda- és visszaúttal ugyanannyi idő menne el, és az minimum egy elvesztegetett óra a napomból, de inkább több. Viszont napi kilenc órára egyszerűen képtelen lennék idegenekre bízni a kisfiunkat; őszintén szólva ötre is; még akkor is, ha esetleg nem gyűlölne ott lenni, és a mindenkori jófejségéhez igazodva zokszó nélkül elfogadná a szituációt. Minden nevelési vonal, amiben hiszek, azt mondja, hogy az első három évben a gyereknek szüksége van a one-on-one időre, és azoknak a személyeknek a konstans jelenlétére, akikhez legerősebben kötődik. Biztos nagyon fontos a közösség, és elhiszem mindenkinek, aki hangoztatja, hogy a bölcsisek mennyit átvesznek a kortársaktól, de én egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy ő olyasmikben remekeljen, amiket a kiscsoportosoktól el tud lesni. Ennyi idősen nem tartom egetverően lényegesnek az önálló késsel-villával étkezést, nem érdekel, hogy mikor kezd el egyedül vetkőzni és öltözni, nem szívesen erőltetném a szobatisztaságot, azt meg főleg nem, hogy ne legyen "irigy", és tanuljon meg osztozkodni a játékokon. Ellenben szerintem fontos a stabil érzelmi háttér, amit képes vagyok nyújtani neki, az, hogy nem kell osztoznia a figyelmemen, és akkor kap választ a kíváncsiságaira, reakciót a bizonytalanságaira, gyógypuszit a beütött lábára ("Ota! Másikat is! Kettőt etyszeje!"), amikor épp kell neki. És valószínűleg nem fogja megtanulni, hogy az utcai cipőket katonás rendben az ajtó mellett hagyjuk, és a szétszórt játékait sem fogja visszavinni a dobozaikba nap végén, de egyrészt azért vagyok itthon szabadságon vele, hogy beleférjen nekem elvégezni ezeket, másrészt tőlem szerez olyan ismereteket*, amiket a dadusoktól sosem tudna, mert tízfelé szakadva nem jutna rá elég idő.
Csomó nyitott kérdés automatikusan választ nyerne, ha sikerülne teherbe esnem. There, I've said it, nem csak vágyálmaimba illő, de hasznos és gazdaságos is lenne szülni még egyet minél előbb; megint csak arra lyukadok ki, ami a blog témája, hogy milyen jó is annak, aki egyszer felejt el gumit húzatni, és már fel is van kettyintve. Addig is az a terv, hogy nincs terv. Hogy visszakanyarodjunk a poszt témájához is: először is legyen már tél, és mehessünk haza. Aztán lássuk meg, hogy mire jutunk a ház körüli teendőkkel tavasz végére, ki tudom-e építeni a kertet olyanra, amilyent elképzeltem, és amit később már csak fenntartani kell; fészerek lebontása és az anyagaik újrahasznosítása, gyümölcsfák, bokrok és tuják ültetése, sziklakert, magaságyások és üvegház építése, ösvények, lépcsők és kiülős rész kialakítása, gyep és virágok kitalálása. Aztán valami lesz...


* Félreértés ne essék, nem akarok zsenit faragni a gyerekből, de mindig feldobok különböző témákat, és amire lecsap (értsd: feszülten figyelni kezd, ismétlést követel, kérdez és visszamond), azt szívesen veszem be a napi játékrutinunkba. És amint kiderült, egy csomó olyan dolog köti le, amit szerintem legtöbb helyen még ovizás elején sem feltétlenül kerül terítékre, mert senki sem ér rá - vagy kizárólag különóra formájában ér rá, azaz egy fix időpontban, amikor muszáj résztvenni, ha van kedv és energia, ha nincs. Többen kételkedtek, hogy ugye, csak viccelek, hogy ilyen gazdag szókinccsel beszél, hogy ennyi betűt és színt biztonsággal felismer, hogy nem csak elszámol tízig, hanem ilyen ügyesen értelmezi is az egy-több fogalmát? Nem, nem túlzok, tényleg így, ennyit, ennyire. Ugyanakkor például már nem szereti, ha angolul próbálok kommunikálni vele, illetve feleannyira sem köti le a rajzolás vagy mondókázás, mint a többi másfél évest, így ezt a vonalat egy darabig most hanyagoljuk - ami csoportos felállásban szintén kivitelezhetetlen lenne, hiszen ott szigorúan alkalmazkodni kell egy előzetesen megállapított programhoz és lehetőség szerint egymáshoz is.

Produkció

Ez itt a tegnapelőtt megmutogatott mocor-méter által kiköpött eredmény - talán 10-15 perces ücsörgés alatt született. Alul egy százas skálán a méhösszehúzódások intenzitását mutatja, amikből amint látszik, nekem elég gyakran voltak elég nagyok; ami érdekes, hogy ezeket egyáltalán nem érzékeltem, se fájdalom, de még csak keményedés formájában sem; tényleg csak az utolsó napokban esett meg, hogy mikor már pár másodperce a maximum körül mozogtunk, talán mintha feszült volna a hasam, de akkor sem volt kellemetlenebb, mint Kissmajom egy-egy erősebb rugása. Középen a pontocskák az én műveim: ilyenkor az ember kezébe nyomnak egy gombot, amivel jelezni kell, ahányszor a babát mozdulni érzi. Végül a felső görbe az a baba szíve, aminek olyan percenként 135 körül van az alapritmusa, és az az ideális, ha a méhösszehúzódásokra és a saját aktivitására egyaránt reagál, vagyis szorongatás és/vagy fáradozás esetén felszökik akár 180 fölé is.

Nyilván nincs köze hozzá, hogy méhen kívül is gyakorlatilag a világ leglazább babája lett belőle, de Kissmajom már akkor is nyugisabb volt, mint a legtöbb baba, akinek az anyukájával egyszerre kötöttek gépre. Szinte minden összehasonlításból úgy jöttünk ki, hogy az ő szívverése lassúkább volt (inkább csak olyan 125-öt átlagolt percenként, de 120 alá is lemegyegetett), és az elején aggódtam is természetesen, hogy ki tudja milyen szörnyűség okozza, és milyen szörnyűséges következményei lesznek, de aztán egy kis utánaolvasás helyre tette a dolgokat. Idegbajos Rokonlélek terhes nők, netezésre fel tehát!

Szinkronban

C̶h̶i̶c̶k̶e̶n̶s̶h̶i̶t̶ Pox! Chickenpox

Másfél héttel ezelőtt, pénteken, Apu nálunk volt a szokásos heti babázásán, és egy pontban erősödő derékfájásra panaszkodott. Mivel neki évtizedek óta komoly gerincproblémái vannak, arra gondolt, hogy biztos ez is reuma, fel is ragasztottuk neki a fájdalomcsillapító tapaszt; mikor cseréltük, észrevettem, hogy van alatta egy féltenyeremnyi kiütés, amire azt tippeltünk, hogy allergia féleség lehet. Mivel hétvégén romlott a helyzet (nem múlt a fájdalom, és egyre jobban viszketett a piros folt), hétfőn elment háziorvoshoz, aki kijelentette, hogy ez márpediv övsömör, amit ugye a világ egyik legagresszívabban terjedő vírusa okoz, és úgy egyébként a pöttyök megjelenésekor a legeslegfertőzőbb.
Természetesen Apu-Kissmajom viszonylatban a gazdát cserélő ölelés- és puszimennyiség valahol a megszámlálhatatlanság határán mozog, úgyhogy azóta bárányhimlő-lesen vagyunk. Apu depresszióba zuhant, hogy hetekig nem láthatja az unokáját, és főleg hogy miatta meg fog betegedni, alig bírtam vigasztalni, hogy ez egy éves kor körül már nem veszélyes, sőt, állítólag sokkal enyhébb lefolyású, mint később (több, de kevésbé viszketős pöttyel jár); szóval nem árultuk el, hogy amint lehet, oltást terveztünk, inkább azt füllentettük neki, hogy titokban egy kicsit még reménykedünk is, hogy elkapja. A bárányhimlő lappangási ideje akár huszonegy nap is lehet, aminek körülbelül fele telt el eddig, so we're not out of the woods just yet.

Mindezek után a múlt hét elején M. egyik nap hazajött egy kicsit taknyosan. Én nem tudom, hogy normális családok ilyenkor mit csinálnak, de mi is megvitattuk, hogy hogyan lehetne elkerülni, hogy Kissmajom is elkapja, csak éppen betarthatatlannak ítéltük, meg igazából értelmetlennek is. Mikor szülés után a kórházból hazahoztam a náthát, volt egy ilyen kísérletem, hogy maszkkal nyomultam Kissmajom közelében, mégsem úszta meg szegényke, pedig akkoriban még az anyatej is immunizálta. Mostanság meg… egyszerűen lehetetlen megállni, hogy az ember ne bújjon össze vele, mikor nyújtja a kis karjait, és tolja a pihés fejét… Biztos, hogy az lenne az okos és felelősségteljes dolog, de mi úgy döntöttünk, hogy amíg nem lehet neki megmagyarázni (úgy, hogy fel is fogja), hogy miért szükséges ez a fajta távolságtartás, addig egy mérsékelt baciadagnál kegyetlenebb dolog folyton eltaszítani, visszautasítani, elfordulni tőle, hiszen nem ehhez van szokva, nem értené, hogy mi történik, és miért. Egész sokáig úgy tűnt egyébként, hogy Kissmajom meg fogja úszni, hétvégén M. már kifele lábalt a betegségből, de aztán elkezdett kaparni az én torkom, és akkor már sejtettük, hogy csak idő kérdése, a két oldalról kapott támadást nem fogja tudni kivédeni.
A hétfőre virradó éjszakát végiglamentálta, nem találta a helyét, sem a kiságyában sem közöttünk nem bírt elaludni, csak mászkált, és esett-kelt, és elégedetlenkedve nyöszörgött; reggel mindketten szörtyögve ébredtünk. Elkezdtük neki adni a Calcimusc és C-vitamin kombót, délutáni alvás után már forrón ébredt, így egy adag Nurofen szörpöt is, és Sterimar vízzel porszívóztuk az orrát pár óránként. A dokinéni megnézegette a torkát (piros), meghallgatta a tüdejét (tiszta), megkérdezte, hogy milyen váladékot termel (átlátszót), majd mondta, hogy még két napig folytassuk, amit elkezdtünk, csak egészítsük ki Sinupret oldattal és Nasivin cseppel, aztán ha nem javul a helyzet, akkor váltsuk ki a biztonsági hálóként felírt antibiotikumot. Altatáskor elég kétségbeejtő volt a helyzet, 39 fölé szökött a hője, nem akarta elfogadni a tápot, és fürdés után, az ezer fokra felfűtött lakásban reszketett - én, ha lehet, még szarabbul voltam, csak az én hidegrázásomhoz társult egy erőteljes guilt-trip is, hogy ha fegyelmezett felnőttek módjára viselkedünk (lásd: maszk), akkor ez megelőzhető lett volna. Valamikor a szokásos éjfél utáni ébredésekor végül kért enni, és újabb lázcsillapításra nem volt szükség, aztán hajnalban megint benyomott egy adag kaját, és már annyira lelkesen gagyarászott meg tevékenykedett, hogy muszáj volt visszapakolnom a kiságyába, mert különben egyikünk sem tudott volna pihenni. Ezután tízkor kelt, vidáman és aktívan, ma már alig volt taknyos, könnyen tudott lélegezni az orrán, csak enyhe hőemelkedése volt és egy kis torokfájás (ezt onnan tudom, hogy, nem nagyon akart enni, és egy adag vissza is jött neki), de nyugtalan forgolódás nélkül délutáni aludt majdnem két órát... Szóval úgy tűnik, ennyi volt, túl vagyunk rajta… jöhet a bárányhimlő…

És így a végén egy konklúzió meg egy ódazengés.
Nincs borzalmasabb dolog annál, mikor az ember gyereke beteg - egyszerűen nincs; mondom ezt úgy, hogy a miénk gyakorlatilag pár óráig volt igazán rosszul. Ha valaki tegnap este felajánlja, hogy még egy nap ilyen szenvedés Kissmajomnak, vagy vonuljak be szépen egy hasi műtétre, gondolkodás nélkül az utóbbit választottam volna, és még én köszönöm meg a lehetőséget. Mert a császármetszésem szar-semmi-szar nem volt ahhoz képest, ahogy az a drága pici életbogár nézett ránk kétségbeesetten és segélykérőn, és nem értette, hogy miért nincs energiája felpattani, mint máskor, és miért nem teszünk valamit, hogy legyen.
És továbbra sincs a miénknél csodább majmacsek, bizony hogy nincs, az egész galaxisban, az Óperenciás féreglyukon is túl. Az orrszívást januárban, pár hetesen hősiesen tűrte, sosem sírt közben, csak figyelmesen nézgelődött, és néha el is bóbiskolt - de mostanában saját elképzelései vannak a világról, és benne jókora akarata, így félve vettük elő a porszívót, hogy hát akkor most itt lesz vége az egész eddigi közös életünkben építgetett bizalomnak, eljött az idő, amikor muszáj letepernünk, rátérdelnünk, lefognunk, beleerőszakolnunk, és hasonló szörnyűségek. Nem volt rá szükség. Nem mondom, hogy első alkalommal sem tiltakozott, egyrészt megijedt a hangos zajtól, hiába mutattuk be neki előtte, hogy mire számítson, másrészt nyilván nem értette, hogy miért próbálunk a képébe tuszkolni bármit is, de főként azt a zúgó szart… Szóval ellenkezett, persze, kapálózott, tekergett, dobálta magát, és amikor befújtuk a löttyöt és beledugtuk a szippanytút, ordítozott is egy keveset, de mikor végeztünk, és mondtuk neki, hogy na látod, mennyivel jobb lett, és érezte is, hogy mennyivel jobb lett, rögtön összekötötte, és ahogy abbahagytuk a műveletet, már mosolygott is azonnal, no hard feelings. És utána minden következő akció egyre könnyebb lett, annyira, hogy ma délután (ez a két nap alatt olyan tizenpáradik alkalom lehetett) már tiszta egyedül meg tudtam csinálni mindent. Egyértelmű, hogy tudta, hogy mi következik már amikor lefektettem az ágyra, mert komoly-szomorúan követett az okos tekintetével, ahogy előkészítettem a kínzóeszközöket, de fekve maradt, és szinte mozdulatlanul tartotta a feje mellett a kis karjait, ahogy az arcához közelítettem. Ráncolta a homlokát, és ösztönösen elfordította a fejét, de mikor a homlokára tettem a tenyeremet, és visszahúztam, nem védekezett, csak csendesen sírdogált, amíg be nem fejeztem - aztán nagy levegőt vett, gondolom tesztelte az eredményt, és úgy dönthetett, hogy érdemes volt kitartani, mert mire kikapcsoltam a gépet, már élménybeszámolt is a zabálnivaló rekedt hangjával és nyolcfogú vigyorával.
Nincs szó arra, hogy mennyire szeretjük.

Csüccs

Pénteken voltunk Erik gyógytornászánál egy mozgásfejlődési felmérésen, mert Kissmajom tíz és fél hónaposan még mindig nem méltóztat magától szabályosan ülni. Már rég gyanakodtam rá, hogy ez is késlekedős dolog lesz nála, de reméltem, hogy előbb-utóbb megoldódik magától, akár a fél évvel ezelőtti csak-jobbra-fordulunk-át probléma; hát nem. Leggyakrabban feltérdelve vagy a térdein ülve tevékenykedik, ha két kézre van szüksége, de olyan is van, hogy egyszerűen lehasal, vagy beereszkedik a seggével a két sarka közé. Helyesen, nyújtott lábbal, stabil derékkal, és egyenes háttal önszántából sosem ült, az a fázis, amikor a babák másznak, majd féloldalasan kinyomják magukat, és lehuppannak, nála kimaradt - azaz kinyomja magát oldalra, de utána visszamegy térdre, és már teper is. Az ültetést nem akartuk erőltetni, mert ugye mindenhol azt mondják, hogy majd ha elbírja a gerince meg az izmai, magától is produkálja, de azért nyilván próbálgattuk, hogy hátha megtetszik neki a dolog, és lesz kedve gyakorolni. Széken, hintában, ölben gyönyörűen ment is, egész sokáig bírja mielőtt elfáradna és hátradőlne, de amint a földön szerettük volna pozícióba helyezni, azonnal tette ki a kezeit oldalra, fordult térdre, és menekült.
A mi tippünk az volt, hogy fél a felborulástól, és egyszerűen nem érzi magát biztonságban seggen; ő amúgy is mindenben nagyon óvatos baba, a feltérdelős fázisban is hosszú ideig egyik kezével kapaszkodott, és mikor már régen bombabiztos volt az egyensúlya, csak akkor merte végre elengedni magát, és támasz nélkül maradni. Ezt erősítette meg Geri mozgásterapeutája is, aki konkrétan azt mondta, hogy ő még nem hallott olyan gyerekről, aki időben és ügyesen mászott meg felállt, de ülni nem tudott.

A rejtély a negyvenöt perces megfigyelés alatt sem igazán oldódott meg. Kissmajom minden mozgásfejlődési lépést jóval a kora előtt ért el (még a legszigorúbb hivatalos határokat figyelembe véve is), tökéletesen mászik, szépen áll és lépeget, gyorsan korrigálja az egyensúlyvesztéseket, semmilyen ok vagy magyarázat nincs arra, hogy miért nem akar/szeret ülni magától. Azt mondta a nő, hogy maximum olyant tud elképzelni, hogy a combizmai a külső részen egy kicsit húzódnak, esetleg a hátának a felső része picit gyengébb, de ez is mind csak tipp volt, mert erősen áttapogatta és masszírozta, és semmi rendelenességet nem talált. Valószínű, hogy öngerenráló folyamat következménye a hiányosság: az elején nem mert ülni, mert kis gyáva, és nem szeretett kibillenni, utána meg már sokkal érdekesebb lett a közlekedés, azért nem gyakorolta, de így meg nem tud belejönni ugye…
Egyelőre nem kell visszamennünk, pár hétig napi kétszer három percben kell itthon gyakorolgatnunk az ülést segítséggel, és lesni, hogy van-e változás; két fajta próbálkozást mutatott, egyik földön ülve nyújtott lábbal, másik egy kis térdmagasságú sámlin ülve földre rakott talpakkal. Az eredmény látványos (illetve igazából már rögtön az ott eltöltött idő után az volt), most már egyre gyakrabban ül ki oldalra - igaz teljesen magától még csak a franciaágyon és a kiságyában teszi, és nagyon rövid ideig marad úgy, de magához képest már az is haladás. Egyébként talán ez is egy bizonyíték arra, hogy a késlekedés legfőbb oka az, hogy tart az ingatagságtól: ahol puha a talaj, és jobban belesüpped, illetve tudja, hogy nem fogja beütni magát, ott van bátorsága kísérletezni. Amikor együtt végezzük a feladatokat, akkor is szereti, ha beülök mögéje, és bármikor rámdőlhet, de ezen kívül semmi gond nincs vele, akár tíz percig is hajlandó megülni és játszani.

Most tehát várakozó állásponton vagyunk, aztán ha nem lesz értékelhető javulás, akkor visszamegyünk, és járni fogunk gyógytornára. De nagyon-nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükség, mert basszus annyit ordított az alatt a háromnegyedóra alatt, amíg ott voltunk, mint az utóbbi fél évben összesen. Mindezt úgy, hogy semmilyen módon nem okoztak neki fájdalmat, kizárólag olyan mozdulatsorokat végeztettek vele, amiket előzőleg már csinált, sőt némelyiket kifejezetten szereti (biciklizés, mászkálás, álldogálás, felültetés, járkálás, oldalra borítás, stb.). Szakadt meg a szívünk, olyan keserves sírással tiltakozott a kötelező feladatok ellen, őt kéremszépen ne vegzálják, hagyják békében felfedezni a termet, és a szájában körbehordozni minden egyes tárgyat. Fél percekre el lehetett vonni a figyelmét, de Kissmajom egy dolgot utál az életben, és az a műveltetés* - amint megunta az újabb és újabb játékokat, és észbe kapott, hogy ő itt tulajdonképpen fogoly, és rá akarják venni dolgokra, máris görbült lefele a szája, és nézett ránk kétségbeesetten, hogy segítsünk. (Nem tudom, hogy bírják azok a szülők, akiknek a gyerekét ténylegesen "bántják", gondolom megállás nélkül mantrázzák, hogy muszáj, mert gyógyít… borzalmas!) Néha tartottunk egy kis szünetet, és összebújhattunk vigasztalásra, olyankor átmenet nélkül elhallgatott, és az ölelésemből forgolódott, hogy megfogjon ezt-azt, de ha letettem, és a nő közeledett feléje, rázendített megint. A legviccesebb meg az volt, hogy amikor lejárt az idő, és már csak beszélgettünk, anélkül, hogy bármelyikünk felállt volna, tudta, hogy vége: azonnal kipattant az ölemből, és szélsebesen felfedező körútra indult, mászott, állt, járt, konkrétan mindent megcsinált, amire előtte hiába igyekeztünk rávenni.
Szóval hajrá csüccsögés!


* Képtelenség például megtanítani tapsolni vagy integetni, mert azt ugye úgy szokás, hogy megmutatjuk magunkon, majd fogjuk az ő kezecskéit, és elvégezzük azokkal is a mozdulatot. Hát, azt a felháborodást, amikor az utóbbival bepróbálkozunk, elmondani nem lehet...

Fever

Beteg volt a kisfiunk, háromnapos lázas - múlt héten, kicsit kevesebb, mint három napig. Már a játszóterezés napján elég kis nyűny volt, de annak tudtuk be, hogy akkor már napok óta nagyon rosszul ment a nappali alvás, negatív rekordokat döntögettünk folyton, így nem is csodálkoztunk, hogy magához képest kedvetlen és fáradékony. Ez egy hétfői napon volt, és fürdetés után M. épp egy barátjával találkozott, így én altattam: el is aludt egész könnyen, de szintén rá nem jellemző módon, később olyan óránként felnyöszörgött. Nem volt vészes, nem is kellett kivenni vigasztalásra, elég volt bemennem hozzá, és hátsimogatnom, azonnal visszaaludt, de azért szokatlan volt. Később hazajött M., és mikor éjfél körül ment lefeküdni, megpuszilgatta Kissmajom homlokát, és mondta, hogy mérjünk lázat, mert szerinte nagyon meleg. Majdnem 39 fokos volt, így gyorsan adtunk neki Nurofen szirupot, amitől egész gyorsan lement, aztán evett is - az éjszaka többi része eseménytelen volt, átraktam magunk közé, ahol hajnalig aludt tovább, mint mindig. Viszont akkor már nem nagyon akart enni, és egy kis hőemelkedése is volt, szóval sejtettük, hogy lesz még itt gond.

Viszonylag nyugodtak voltunk, mert "szerencsére" nem vakon tapogatóztunk: Gellért pont pár héttel azelőtt bejárta már ugyanazt az utat, és Popi akkor szinte óráról órára beszámolt nekünk a történésekről, és arról, hogy mit mondtak rájuk a dokik. De egy kicsit persze aggódtunk, mert a délelőtt folyamán észrevettük, hogy elég puffadt a hasa, és pár óra múlva már enyhe hasmenés is jelentkezett, meg délután egy hányós epizód is volt, így persze rögtön beugrott, hogy talán rotavírus* - de végül a hasmenés nem fokozódott, csak a szokásosnál kissé puhább székletet jelentett, és kaja sem jött vissza többször. Így orvoshoz sem vittük el, mert jobban féltünk attól, hogy a váróban elkap valamit; gondoltuk, ha romlik a helyzet, akkor este bevisszük a János Kórház ügyeletére.

Napközben nagyon keveseket volt hajlandó enni, viszont egész sokat ivott és pisilt is, illetve folyamatosan ellenőriztük a kiszáradás jeleit, de hál'Istennek nem jelentkeztek. Olyan négyóránként adtuk neki a Germicid és Nurofen kúpokat (amúgy csak hatóránként lehetne, de mivel különböző a hatóanyaguk, váltogatva mehetnek gyakrabban is), amivel sikerült is 38,5 alatt tartani a lázát. Közben elég érdekesen viselkedett, mert néha változatlanul aktív volt, játszott, nevetett, mászkált, néha meg nagyon kis szerencsétlen, lassú és elesett - és érdekes módon az épp aktuális állapotának nem volt semmi köze a hőmérsékletéhez, simán pörgött tök lázasan, és punnyadt be csillapítás után. A legborzalmasabb az volt, hogy általában a sok forróságtól és nemevéstől le volt gyengülve, és annak ellenére a mi édes-drága tündéri csodababánk maradt: a lázrózsás piros arcocskájával és a nagy karikás szemeivel is mindig visszamosolygott ránk, és bágyadtan ugyan, de továbbra is mindenhova utánunk sietett a kis csattogó tenyereivel, magyarázva, válaszolgatva.
Az éjszaka éjfélig rendben volt, akkor megint áttettük magunk mellé, és utána már csak M.-nek sikerült aludni: Kissmajom holtfáradtan el-elpilledt pár percre, aztán mindig felriadt, és nyögdécselve megpróbált feltérdelni és felkúszni rám, néha sírdogált is egy sort szegénykém, a szívem szakadt meg. A hője gyógyszerek ellenére 38,5 fölött ugrált, körülbelül egy órát sikerült úgy aludni, hogy törökülésben ültem, és őt az ölembe fektettem és simogattam, aztán hajnal körül egy hosszabbat úgy, hogy hasrafektettem magamra, mint icipici korában. De a zaklatott éjszaka után délelőtt tizenegyig aludt, egész elevenen és láztalanul ébredt, és azon kívül, hogy még pár napig kevesebbeket evett (azóta meg nagyon látványosan sokat), semmi baja nem volt a továbbiakban. Csütörtök este, miközben törölgettem, észrevettem a hátán a tipikus piros foltokat, amik utólag igazolják, hogy valóban háromnapos lázról van szó - a biztonság kedvéért gyorsan lefényképeztem őket, és véleményeztettem Popival, aki megerősítette, hogy ez bizony az, és olyan három nap múlva elmúlik teljesen minden nyom (így is történt).

Ő eddig ugye igazából makkegészséges volt, januárban volt egy kicsit meghűlve, mert hazahoztam a bacikat a kórházból, és elkapta őket tőlem a maszk ellenére - de azon kívül, hogy nagyon picike volt, és sajnáltuk, amiért nehezen kap levegőt, nem volt vészes: kapott vitaminokat és köptetőt, és tisztítottuk az orrocskáját, de igazából semmi kellemetlensége nem származott a dologból, még az orrszívásba is rendszeresen belealudt.
Most rosszabb volt, mert így, hogy mobilis, feltűnő volt, hogy kevesebb az energiája. Utáltam ezeket a napokat, még az elsőt is, amikor csak alakult a dolog, de úgy tűnt, hogy őt nem különösebben zavarja. De második éjszakán, érezni, hogy süt a kis teste, és ott piheg a forró fejebúbja a szám alatt, az izzadtság ellenére kitartó nyár-illatával… szörnyű, elviselhetetlen dolog ez, egyszerűen nem értem, hogy bírja az, akinek tényleg és tartósan beteg a gyereke, én ebbe is majdnem belepusztultam, bármilyen ördöggel bármilyen deal szóba jöhetett volna, ha azt mondja, hogy itt egy varázspálca, csak suhintanom kell vele. Így utólag mégis azt mondom, hogy nagyon könnyen megúsztuk, ennél durvább betegségei sose legyenek, és akkor évi egy ilyesmiben akár ki is egyezhetünk...

* Sok helyen olvastuk, hogy úgyis csak nagyon kevés törzs ellen véd, meg hát nagy testvér sincs, aki közösségből hazahozná a fertőzést, így addig vacilláltunk, hogy mi legyen, oltassunk-e vagy nem, hogy végül kifutottunk az időből: hat hónapos korig be kell adni az alapot plusz emlékeztetőt is, és mivel ezt nem tudtuk, Kissmajom már féléves volt, mire elkezdtünk arra hajlani, hogy adassuk be. Needless to say, most már bánom.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (4.)

Hát úgy tűnik, el kell kezdenünk a hozzátáplálást. Négy és fél hónapos Kissmajom, és igazából én hat hónapos korára terveztem csak, úgyhogy egy kicsit bánt a dolog, de ez van. Logikus magyarázatom nincs arra, hogy miért ragaszkodtam, hogy fél éves legyen előbb, mert annak leginkább akkor van jelentősége, ha kizárólag anyatejes egy baba - így, hogy kétharmadban tápszeres, talán még jobb is, ha igazi kajákat is kap néha a por helyett… legalábbis ezt mondogatom magamnak nyugtatásul.

Az van, hogy Kissmajom szorulásos - de erősen. Eléggé kétségbe vagyok esve, és más megoldás sajnos nem jut eszembe.
Első hetekben tankönyvileg produkálta a napi több adag kakit, gyönyörű aranysárga színben, épp megfelelő puhaságban, aztán áttértünk a napi egyre, majd volt olyan, hogy két-háromnaponta egy. De akkoriban ugye szinte teljes egészében anyatejet kapott, arra meg azt mondják, hogy olyan jól feldolgozódik, hogy még a heti egy output sem nevezhető kórosnak; egyetlen egyszer elő is fordult, hogy egy hétig nem produkált semmit, akkor végül megszélcsöveztük, mert már aggódtunk, de annak hatására is ugyanaz a szép tipikus anyatejes jellegű végtermék távozott belőle, szóval valószínűleg csak várni kellett volna még, és tényleg magától rendben lett volna.
Olyan három hete viszont drasztikusan romlani kezdett a helyzet. Érdekes egybeesés, hogy pont az intenzív fogzás beindulásakor (azóta egy fogacska ki is bújt, kettő meg már jól látható az íny alatt), amiről ugye mindenhol azt írják, hogy az a legtöbb babánál hasmenéssel jár. Olyant is olvastam, hogy van akinél szorulással, mert a sok nyáladzás elveszi a vizet a szervezetből, de más fogzó gyerekekhez képest Kissmajom kifejezetten kevés nyállal oldja meg ezt a periódust, úgyhogy ezt az elméletet ejteném. Szóval elkezdett csak négy-ötnaponta kakilni, egyedül ugyan, de egyre nehezebben kinyomható, egyre sötétebb és pasztásabb trutyikat - aztán olyan két hete már csak szélcső hatására mennek ez a ritka alkalmak is.
Reggelente, amikor általában kakilni szokott, most is mindig megpróbál nyomni, de csak pukák jönnek, és legtöbbször azok sem olyan igazi büdösek, amik a kaki hírnökei. De pár nap után már tök kemény a hasa, és látszik, hogy kényelmetlen, talán kicsit fájdalmas is neki, úgyhogy nem hagyjuk tovább erőlködni, mindig segítünk rajta. Ami először kijön, az elég ronda: bogyós még nem volt, de az első darab így is tök kemény, és ami követi, az is egy sötétzöld kígyó-massza, nem csoda, hogy magától képtelen megszabadulni tőle. Addig szoktunk várni, amíg ki nem jön az utolsó(?), már sárga, lágy adag is, hogy hátha másnapra újra beáll a rend, de eddig még sajnos nem így történt.
A gyerekorvos szerint adjak neki cukros teát, amire nem vagyok hajlandó, egyrészt nem szeretném cukorral itatni a gyereket, másrészt csomó helyen azt írják, hogy a cukor hasfogó hatású. Olyan tanácsokat kaptam még, hogy itassam sokat, teával vagy vízzel, de ez nálunk nem ennyire egyszerű, Kissmajom még a kaját sem fogadja el, mikor nem éhes, nem hogy más folyadékot - mikor már régen evett, mindig megkísérlem, de csak egy-két korty erejéig tudom becsapni, az meg semmit nem segít. Próbáltam olyant is, hogy a tápszerét a javasoltnál kicsit több vízben oldom fel, de eddig ez sem hozott eredményt, ahogy a tápszerváltás sem. Mozogtatjuk is egy csomót, biciklizünk a lábaival, masszírozzuk a kis hasát óramutató irányában, hogy beinduljon a bélmozgás, de semmi. Állítólag kaphatók hashajtó szirupok már ilyen pici babáknak is, de azokat amíg lehet, kihagynám, így is eleget aggódok azon, hogy hozzászokik a szélcsőhöz (írnak róla ezt is, azt is, természetesen homlokegyenest ellentétesen).

A hozzátáplálásról viszonylag keveset dokumentálódtam, mert ugye későbbre terveztem volna, és csak annyit döntöttem el előre, hogy én nem gyömölcsökkel kezdenék, hogy ne az édes ízzel találkozzon először (mondjuk ez így egész vicces, mert az anyatej is meg a tápszer is cukros). Az elsőnek adható zöldségek és gyümölcsök közül viszont szinte minden hasfogó hatású (krumpli, répa, alma biztos, a céklát nem tudom), kivétel a sütőtök és az őszibarack - azok viszont nem egészen tavaszi idénycuccok. Én meg legalább a legelején szerettem volna olyasmit adni neki, ami friss, és lehetőleg bio, vagy legalább termelői. Nem egyszerű nah…
Elmondom, mire jutottam: angol forrásokból az derül ki, hogy igazából ez a mitadjunkelőször hercehurca igencsak földrajzi és kulturális meghatározottságú vita, nálunk ez a divat, két országgal odébb meg teljesen más. Úgyhogy az ajánlások szerint azt akarom csak figyelembe venni, hogy tényleg ne valami köztudottan allergizáló dologgal tömjem így az elején, de azon kívül nem ragaszkodom sok mindenhez. Nyilván nem pörköltet akarok ebédeltetni vele, azt betartom, hogy egyszerre egy dolog, minimum egy hétig, aztán egy másik, stb., és csak olyan egy hónap múlva kettő keveréke. Bioboltban vettem egy üvegcse sütőtököt és egy körtét, mindkettőn azt írja, hogy négy hónapos kortól adható, nincs is benne semmi, csak maga a zöldség/gyümölcs és víz.
És vettem egy üveg szilvalekvárt, amiben szintén nincs semmi, cukor és édesítőszer se, csak a szilva, amit addig főztek, amíg sűrű krém nem lett belőle - arra gondoltam, hogy holnap egy icipici anyatejjel elkeverek egy mokkáskanálnyit, és megpróbálom megkínálni vele. Tudom, hogy a szilva nincs az elsőző listán (legalábbis nálunkfelé), de kezdéshez képest harmadik hónap körül már adható, és nem mellékesen akár egy felnőttet is képes meghajtani.

Légyszi, mondjatok okosakat megint!
Szerintetek baj, ha szilvával kezdek, és ilyen lekvárból származtatott formában? Én úgy gondolnám, hogy nem, hiszen bármit adnék, úgysem lenne nyers - annyi a különbség, hogy ez nem párolva van, hanem krémmé főzve.
Honnan tudnék a továbbiakban megbízható bio hozzávalókat szerezni, amiből magam is készíthetek neki ételeket? Tud valaki valahol tényleg-bio boltot, piacot, esetleg nénit-bácsit, ahol vehetnék friss alapanyagokat?
És van-e bárkinek bármilyen épkézláb ötlete a szorulás megoldására ezen kívül, illetve ha esetleg ez nem működik?
Előre is millió köszönet!

Izgalmas szerda

Kissmajom ma délelőtt egyszer csak fogta magát, és hasrafordult, miután már napok óta egyre ügyesebben billengetett oldalra, és dühöngött, hogy tovább nem tud. Kissmajom ma délután egyszer csak fogta magát, és lepotyogott a kanapéról, miután én balga, azt hittem, hogy minden szükséges óvintézkedést megtettem, hogy ez ne történhessen meg. És bármilyen hihetetlen, a két akciónak egyáltalán semmilyen köze nincs egymáshoz.

Nem tagadom, ami a gyerek mocorgását illeti, nem vagyok voltam egy paraanya. Tudom, a védőnő első figyelmeztetése mindig az, hogy csecsemőt soha, semmilyen körülmények között nem hagyunk egyedül, legfeljebb a földön, de én okosabb vagyok, és meggyőződésem, hogy bárkinél jobban ismerem a gyerekemet. Manapság már korántsem vagyok olyan bátor, mint újszülött korában, első hetekben pár percre valóban ott mertem hagyni csomó helyen (nyilván nem úgy, hogy fél órára leléptem, de nem volt végig rajta az egyik kezem, ahogy javasolják), mert lássuk be, olyankor tevékenység szempontjából még leginkább egy homokkal töltött zoknihoz hasonlítanak a babák. Mi pelenkázót nem használunk, mindig a franciaágyon vagy kanapén teszem tisztába egy vízhatlan alátéten, tehát ha esik, akkor sem egy métert fog - nem mintha így oké lenne. De azt joggal feltételeztem, hogy ahol az öltöztetés után hagyom, a két méter széles franciaágy közepéről, vagy az ugyanolyan hosszú kanapéról, nem fog lemászkálni, hiszen csak többszörös tengely körüli gurulgatással tudná megtenni. Persze a baj nem is úgy történik, ahogy számítunk rá...
Ma egy csomót játszodtunk a nappaliban a kanapén, végig ott voltam mellette, de még úgy sem engedtem olyan irányban feküdni, hogy oldalra fordulva esetleg leeshessen. Aztán egy adott pillanatban fejnem kellett, úgyhogy magam mellé fektettem (szó szerint tíz centire, babrált a nadrágom szárával), merőlegesen a kanapé szélére, de sajnos úgy, hogy a feje kívül volt, hogy közben tudjunk beszélgetni és egymás szemébe nézni. És az én kamikaze kisfiam egyszer csak fogta magát, egy hatalmasat dobbantott, ezzel kilökte a nehéz fejét vagy húsz centivel a kanapé szélén túlra, tökéletes hátraszaltóban átfordult, és mire elkaphattam volna, a szoba közepén landolt hason. Nem mondom, hogy megállt a szívem, mert egyszerűen fel sem fogtam, hogy mi van, rögtön ugrottam és kaptam fel - nyilván utólag józan ésszel tudom, hogy jó nagy barom voltam, mert gerincsérülés esetén ez a legrosszabb, amit tehet az ember, de sajnos akkor nem igazán gondolkoztam. Szerencsére amúgy akkora volt a lendülete, hogy nem fejre esett, és onnan csuklott össze tovább, hanem tényleg egészen átpördült, de annyira, hogy még csak egy csúszásos horzsolás sem keletkezett sehol rajta.
Nagyon megrémülhetett szegényem, mert ahogy felemeltem, olyan borzasztó hangosan elkezdett sírni, ahogy csak párszor hallottam eddig, de amikor megölelgettem és beszéltem hozzá, szinte mindjárt megnyugodott, egy percig sem tartott, és már mosolygott rám. Elkezdtem árgus szemekkel vizslatni, hogy vajon most mi van, de a világon semmi különöset nem láttam rajta: tapogatásra nem reagált úgy, mint akinek valamije fáj, követett a normálisan táguló pupillájú szemeivel, a taplreflexe működött, lelkesen kalimpált és rugdalt, szokás szerint gagyogott, és amint letettem, azonnal oldalra fordult, hogy gyakorolja az új tudományát. M.-nek írtam gyorsan cseten, de nem volt különösebben meghatva, és rögtön csitítgatott, hogy ez bárkivel megeshet, legtöbb szülővel meg is fog, ha eddig még nem történt meg, és nyilván figyeljem, hogy látok-e bármilyen viselkedésbeli változást, de alapvetően ne aggódjak. Nagyon nehezen visszafogtam magam a pániktól, amikor Kissmajom az intenzív hason-rugózástól bukott egyet, majd ásítozni kezdett, egyre csak ismételgettem magamnak, hogy nyugi, erőlködéskor szokott visszajönni kaja, illetve pont alvásidő következik - és egyrészt fellélegeztem, amikor pontban fél óra múlva ébredezősen nyújtózkodott, mint mindig, másrészt az a fél óra pont elég volt ahhoz, hogy a világ összes rémtörténetét elolvasgassam a neten…

Egy óra múlva hazaért M., aki szintén úgy látta, hogy a gyereknek kutya baja, és őszinte mosollyal nyugtatgatott, amikor folyton Liam Neeson feleségén rugóztam, aki ugye azt hitte, hogy semmi gond, aztán meg jól meghalt. Együtt is ellenőrzigettünk mindenféle jeleket, és tényleg úgy tűnt egyébként, hogy túl vagyunk a dolgon: Kissmajom az apjának is gyorsan bemutatta a vadonatúj produkcióját, majd gyorsan rátromfolt azzal, hogy hirtelen vissza is fordult hasról hátra. Vidám volt és élénk, vigyorgott, mozgolódott, mérgeskedett - nem tökéletes ugyanis még a hasra-dolog, mert az alsó oldali keze beszorul a teste alá, és nem bírja kihúzni, tehát mérgeskedni továbbra is kell, de egész magabiztos, bármikor ismételni tudja a mutatványt. Hatkor elmentem zuhanyozni, és mikor kijöttem, a fiúk vártak a kanapén, ahogy szoktak: M. hátradőlve, baba a mellkasán hanyattfekve. Épp indultunk volna fürdetni, amikor mindkettőnknek feltűnt, hogy Kissmajom nagyon bágyadt, ragadnak le a szemei, és mindene elnehezült - ilyent ritkán szokott, ebben a periódusban inkább nyüzsgős-nyűgös szokott lenni, amíg el nem indul az esti rutinunk; mivel nem tudtuk eldönteni, hogy most ez csak rendkívüli álmosság-e, vagy több, nem gondolkodtunk tovább, körülbelül öt perc múlva már úton is voltunk az ügyeletre.
A János Kórházról nekünk kizárólag jó emlékeink vannak: ott sikerült az inszem és láttam meg először Kissmalacz édes szívét, oda jártunk szülésfelkészítőre Kissmajomra várva, és az évek során ott, az urológián, csomó jófej fiatal doki vizsgálta már meg soron kívül M. gyulladt mellékheréjét. A kórházhoz vezető út utolsó kanyaránál, egy panzió előtt, sűrű sorokban gyönyörű kék íriszek virágoztak a járda mellett - akkor már sejtettem, hogy ez az őrangyalunk jele, és megint minden rendben lesz… Egy kis szerencsétlenkedés után (előbb a háziorvosi ügyeletre irányítottak, aztán a fekvőbeteg osztályra) máris a megfelelő váróba kerültünk, amely két gipszelésre várakozó kisgyereken kívül üres volt, úgyhogy szólítottak is. Dr. Papp György hívott be - drága, drága ember! Már első látásra szimpatikus volt: olyan ötven körüli, őszes hajjal és szakállal, kedves mosollyal… amint rápillantott a babára, és amint előadtuk a problémánkat, azonnal megértette, hogy itt elsősorban az én lelkemmel és lelkiismeretemmel kell foglalkozni. Megkérdezte, hogy milyen magas a kanapé (maximum 40 centi) és mi van alatta (parketta és rajta szőnyeg), ezt hallva már bíztatóan bólogatva meséltette, hogy hogyan zajlott a balszerencsés esemény, majd vicceskedve irányított be a rendelőbe, miszerint anyuka miért dobálja le a gyereket, illetve nézze már meg, nincs ennek semmi baja, csak terpeszkedik, mint egy török basa, és bámészkodik. Természetesen azért alaposan megvizsgálgatta, Kissmajom végig tiszta zen volt, ellazulva feküdt és érdeklődve nézte, majd mikor szőke hercegnek nevezte, és megdicsérte, hogy milyen szépséges (és rácsodálkozott, hogy mennyire hasonlítanak a vonásai az apjához), olyan aranyosan elmosolyodott, hogy a doki azonmód homlokon is puszilta. A biztonság kedvéért átküldött azért egy koponya röntgenre, ahol egy nem túl kedves hölgy elég durván mutatta meg, hogy hogyan kell lefognom a baba fejét, de akkorra már annyira hálás voltam a kollegájának, hogy az sem tudott érdekelni. Mikor végeztünk, nagyjából öt perc várakozás után megint odajött hozzánk a doki, és elmondta, hogy semmi okot nem lát aggodalomra, minden jel arra mutat, hogy a gyerek tökéletesen egészséges, de ilyenkor fel kell ajánlaniuk a 48 órás befekvős verziót (ami alatt megnézi egy neurológus is, vérnyomást mérnek és vérképet ellenőriznek), vagy dönthetünk úgy is, hogy saját felelősségre hazamegyünk, ő nyugodt szívvel elenged, csak otthon figyeljünk nagyon, és az esetleges első normálistól eltérő jelre induljunk vissza; mi az utóbbit választottuk, mert Kissmajom addigra feléledt és mohón megvacsorázott, és egyértelmű volt, hogy csak fáradt, nem beteg.

Elég kalandosan telt tehát a négy hónap plusz egy hét ünneplése. Reméljük, hogy ezennel letudtuk legalább az első év orvoshozjárós penzumát, még akkor is, ha nekünk sokadszorra megint kellemes csalódás volt a sokat ócsárolt magyar egészségüggyel való találkozás. Én meg próbálom nem a világ legfelelőtlenebb anyájának érezni magamat, és hálát adni Istennek, a sorsnak, az univerzumnak, mindenkinek és mindennek, hogy egy kis ijedtséggel és idegességgel megúsztuk a mai napot. (Nyilván igazából nem nyugodtam meg, csak robotpilóta üzemmódra kapcsoltam, hogy ne agyaljam hisztigombóccá magam; pf.)

Cicizavar

Létezik ilyen vajon, vagy a mi fiunk alkotta meg…? A fiú, aki cumisztrájkba fogott. Elkezdtem utánaolvasni angol nyelvű fórumokon, de mikor eljutottam a feeding tube javaslathoz, mint végső megoldás, gyorsan abba is hagytam, nem akarok tudni róla, épp eléggé idegbajos vagyok anélkül is. Szóval nem tudom, hogy ez hivatalosan is létező dolog vagy sem, de Kissmajomnak ez van bizony. Egyelőre csak pár napja csapott át ebbe a fogzásos fájáskor (vagy már előtte, amikor nem akart elfogadni fecskendőt és pipettát se) kialakult keveset evés, és reméljük, hogy nagyon gyorsan túllendülünk rajta, mert így etetésnek nem is nevezhető műveletekkel kínlódunk.
Nagyon röviden: kizárólag álmában hajlandó normálisan enni üvegből - nappali próbálkozásnál tízből kilencszer vagy elfordítja a fejét, vagy kilökdösi a nyelvével a cumit, vagy elfogadja az első kortyot, és 1. széles mosoly kíséretében hagyja kifolyni a szája szélén, 2. gargarizál vele egy sort, aztán röhögve kiberregi, 3. nemes egyszerűséggel szembeköp vele. A maradék tíz százalékban elkezdi szívni, és általában az első pihenésig mindent le is nyel - ez rendszerint csak 20 milli, mert pár korty után észbekap, hogy hoppá, engem itten táplálnak, és megáll, de volt már 80 milli is, amikor addig szivolázta, amíg ki nem fáradt, és ott határozottan pontot tett az akció végére. For additional excitement: képtelenség megtippelni, hogy mikor várható az egyik, és mikor a másik alkalom, óránként átlagban tízszer kínáljuk fel neki a cumit, néha egymás után háromszor is összejön egy-egy kis adag, néha fél ébrenléti ideje is eltelik, és semmi. Ez egyaránt igaz lefejt anyatejre és tápra, kisebb és nagyobb lyukú cumira, hanyattfekvős és ölben kitámasztott pózra, virágos jókedvre és nyűgis hangulatra, you name it. És közben persze legtöbbször éhes, cuppog, szopja az ujját-kezét, és ha már nagyon sok ideje nem sikerült semmit belejuttatni, sírdogál is.

Ugyanakkor… figyelem, nem csalás, nem ámítás: amióta ezt a butaságot kitalálta magának, a cicit szinte minden alkalommal gondolkodás nélkül elfogadja! Ami csak látszólag jó hír, mert persze továbbra is csak addig eszik belőle, amíg jó erős sugárban folyik a cucc, utána elkezdi minden korty után elengedni, újra nekiveselkedik, újra elengedi, stb., és közben ellenállhatatlanul csibészesen vigyorog, hogy navajon ki unja meg hamarabb, ő vagy én. Mivel újból csak akkor tehetem mellre, ha már elég gyűlt ahhoz, hogy dőljön, és az az én feltöltődési sebességemmel pár órát jelent, mindenképpen oda lyukadunk ki, hogy változatlanul fejnem kell utána, ha nem akarom, hogy lassanként elapadgasson a tejem - a kínkeservvel kiküzdött eredményt aztán meg nem akarja megenni cumiból... Namost bárcsak az lenne a fő problémám, mint a fórumokon tanácsokat osztogató amerikai anyukáknak, hogy van tej bőven, de azért erőltetik a cumit, mert el akarják választani a babát; de erről szó sincs, két mellből továbbra sem tudok 160 millinél többet kihozni (ezt csak 5-6 órás szünet utáni állapottal, és negyven perc mellhúzgálással érem el), és ez a mennyiség azonnal látványosan csökken, ha egy nap nem fejek legalább háromszor vagy nem iszom eleget, szóval igencsak labilis.
Mindennek tetejében pár héttel ezelőtt a bal mellemben észrevettem egy csomót, amiről a szonográfus nem tudta megmondani, hogy gyulladás vagy fibroadenóma (az ultrahang képen ezek egyformán néznek ki), de a laktáció miatt az előbbit valószínűsítette, úgyhogy a lelkemre kötötte, hogy csak nagyon finoman nyomkodjam, mert jó eséllyel megtörtem egy tejcsatornát, és fejcsóvált, hogy miért is nyüstöltem olyan erősen. Azértbaszdmeg, mert a kórházban mindkét kirendelt szoptatási tanácsadó egymástól teljesen függetlenül azt válaszolta ezirányú kérdésemre, hogy bármilyen erőteljesen fejek, amíg megfelelő mozdulatokat alkalmazok, addig nem tudok kárt tenni a mirigyeimben - hát ennyit a profizmusról, ilyenek miatt nem voltam többet hajlandó a segítségüket kérni az egész szoptatós mizéria során. Egy hónap múlva visszamegyek kontrollra, ha csökken a kétcentis átmérő, akkor valóban gyulladás volt, ha nem, akkor valószínűleg jóindulatú daganat, amivel a családi anamnézis miatt el fogok menni biopsziára, és bármit is mutat, kiszedetem.

Visszatérve Kissmajomra, nagyon-nagyon remélem, hogy nem csesztünk el semmit a túlzott igyekezetünkkel és a mindenféle alternatív etetőeszközös kísérletezgetéssel, és főleg azt, hogy négyhónaposan még nem tud evészavar kialakulni egy kisbabánál. Egyelőre nagy gáz nincs, mert szépen hízogatott az elmúlt hónapban is, de persze ez a probléma még újkeletű ahhoz, hogy befolyásolni tudja a megint felszedett több mint fél kilót. Kajamennyiségben természetesen még mindig sokkal kevesebb jön össze, mint ami hivatalosan a szükséglete a mérete alapján (a negatív rekord fél liter körül volt, huszonnégy óra alatt - ez a javasolt mennyiségnek alig a fele), de ez legutóbb is így volt, a gyarapodás mégis több mint megfelelőre sikeredett a gyerekorvos szerint; jövő héten majd megyünk hozzá is a szokásos havi karbantartásra, ha még fennáll a probléma, majd megemlítem neki, hátha tud okosat mondani.
És valószínű, hogy ezek után kicsit előrehozom a hozzátáplálás öt hónap környékére tervezett időpontját - de erre hamarosan visszatérek egy segítségkérős posztban. Addig is, ha valaki hallott már ilyenről, vagy van ötlete, hogy mit tehetnénk, ne fogja vissza magát!

Meg kell a szívnek szakadni...

Kissmajom fogzik. Alig lett túl a hasfájós szenvedésen, itt van ez a másik - mi meg ezt is csak nézni tudjuk tehetetlenül. Szörnyű, nekem senki sem mondta, hogy ez a szülőség ennyi szívfájással jár…

Anno állítólag nekem is megvolt az első négy fogam négyhónapos koromra, úgy látszik nem csak az ajkaimat, hanem a szám belsejét is örökölte szegény bogárka. De a legszarabb az, hogy igazából az ínyén per pillanat semmi sem látszik (nem piros, nem dudorodik), amiből arra lehetne következtetni, hogy hamarosan kibújik onnan valami, így elképzelni is rossz, hogy meddig fog tartani ez a mostani állapot…
Már egy ideje nyáladzgatott és rágicsálta az öklét, de az elején még nem folyamatosan, így a védőnőnek hittem, hogy ilyenkor csak az éhséget kell kizárni, de egyébként teljesen normális ez, mert most fedezte fel, hogy van keze, és egyelőre csak így tudja használni. Persze volt még egy csomó jel, de azokról csak későbbi utánaolvasáskor derült ki, hogy jelek: nyálbuborékokat fújt, nyújtogatta a nyelvét, tépegette a füleit meg karmolta az arcát (ilyenkor oda is kisugárzik a fájdalom), nyugtalanul aludt, és kevesebbet evett. De most már egyre egyértelműbb minden, szinte sosincs olyan éber pillanata, amikor a keze ne lenne a szájában, és nagyon szereti, ha a kisujjammal masszírozgatom az ínyét, emellett meg gyakran nyűgös, sírós, kedvetlen, visszafogott, a szokásosnál sokkal ritkábban mosolyog, csak néz komolyan a nagy kék szemeivel… borzalmas, bőgni tudnék.
Az a legnehezebb, hogy mivel még ilyen kicsi, az ő fájdalmát nem tudjuk olyan módszerekkel enyhíteni, amik nagyobb babáknál ilyenkor segítenek. Vannak a hűthető rágókák például, de azok egyrészt túl nagyok az ő picike szájához, másrészt nem is tudja még magának szájba adni és ott tartani őket, és mivel annyira kemény műanyagból készülnek (Hol vannak a régi jó gumikacsák…?), félek is kísérletezni hagyni, mert szofisztikált finommozgás híján megütheti velük a szemét. A lidokain tartalmú Dentinox gélt használjuk fájdalomcsillapításra, de azon meg azt írja, hogy nem alkalmazandó 3-4 hónapos kor alatt (marhára tudományos megfogalmazás, mit mondhatnék), meg egyébként sem lehet csak párszor egy nap, szóval spórolnunk kell vele; este lefekvéskor mindig kap, mert különben el sem bír aludni, csak keservesen ordít. Egyébként ez volt a végső bizonyíték is arra, hogy tényleg a fogai bántják, hogy egyik este másfél órán keresztül torkaszakadtából üvöltött, de szinte levegővételnyi szünet nélkül, konkrétan mintha nyúztuk volna, és végül mikor semmilyen más ötletünk nem volt, M. kétségbeesésében bekente az ínyét - rekedten, kimerülten, csuromvizesre izzadva alélt el másodperceken belül, édes kincsem.

A legjobban most az aggaszt, hogy már körülbelül egy hete, mióta bedurvult a helyzet, nagyon rosszul eszik. Ő most szinte kereken 6 kiló, vagyis a napi kajaadagja a képlet szerint olyan 900 millinek kellene lennie - we are nowhere near that. Este nyolctól reggel nyolcig, ha nagyon szerencsések vagyunk, megeszik olyan 300 millit (ez csak megközelítőleg ennyi, mert éjjel nem méricskélem, tehát csak az átlagban 200 milli pótlás része biztos), aztán napközben olyan három, de inkább négyóránként fogad el csak bármit is: az abszolút rekord 130 volt, de a legjellemzőbb inkább a 100, és volt már többször, hogy 60-70 után egyszerűen nem kért többet, kilökdösi a szájából és sír; vagyis összességében alig eszik többet, mint a napi szükségletének fele. Tudom, hogy az étvágytalanság a fogzás egyik jele, én sem szívesen zabálnék, ha szaggat a fejem közben, így most csak arra gyúrunk, hogy legalább egy-egy kicsit gyarapodjon majd, nem baj, ha nem hízik egy kilót havonta, mint eddig, az állítólag úgyis túl sok volt.
Az étkezés más szempontból is elég érdekesen alakul: ugye ő most sima cumiból kapja a pótlást, ráadásul nagyobb lyukúra cseréltem az eddigieket (mondjuk ez még mindig csak kéthónapos méret), hogy ne kelljen nagyon küzdenie szíváskor. Ennek ellenére éjjel még mindig minden étkezésnél szopizik (bele is aludna, csak én szuszakolok még bele tápszert, hogy legalább akkor lakjon jól), és sokszor nappal is elfogadja a cicit. Erről több ellentétes véleményt hallottam: van aki azt mondja/írja, hogy ilyenkor a babák általában elutasítják a mellet, mert az erős szívó mozdulatok fokozzák a kellemetlen érzést, van aki azt, hogy épp ellenkezőleg, a cicizés masszírozza az ínyüket, ezért többször igénylik. Én semmit sem erőltetek, persze nagyon örülök, amikor akar szopni, mindig meg is kínálom, de ha nem, akkor egyszerűen kifejem (így legalább azt is megutdtam, hogy a két mellemben olyan 120 milli szokott összegyűlni négy-öt óra alatt), és megkapja üvegből.

Közben meg szerdán elmúlt három hónapos, ezen a héten megyünk majd oltásra megint. Az ultrahang is megvolt, minden rendben van, csak egy minimális vízsérvet látott az orvos, de azt mondta, ez gyakran előfordul, mert a herék a hasüregből erekszednek le, és néha folyadék is jön velük; semmi teendő nincs vele, egy éves korra általában felszívódik. Az éjszakai alvás még mindig fixen este héttől reggel hatig tart, két álométkezéssel, és most már a nappali is elkezdett stabilizálódni: kétszer vagy háromszor fél óra, és egyszer egy hosszabb periódus (egy és két és fél óra között minden volt már). Szeret a játszószőnyegén heverészni és a lelógó cuccokat ütögetni meg rángatni, szeret szembenézősen beszélgetni bárkivel bármiről bármeddig, szeret a szűkítőtől megszabadított kiskádjában vízkirugdosósan fürdeni, és imád az apjával kurblis repülőgépeset játszani - ezzel gyakorlatilag bármikor meg lehet nevettetni.
Gyönyörű nagyfiú, mindenkit azonnal levesz a lábáról, sokszor semmit sem kell tennie, egyszerűen annyira szép, hogy az valami hihetetlen (idegen emberek odajönnek és megállnak bámulni, néha egészen kínos), de legtöbbször azért bedob egy ellenállhatatlan mosolyt is a biztonság kedvéért. Most, hogy fáj a nemlétező foga, egyszerre nagyon bújós is lett, szinte bármeddig elvan a nyakamban lógva, teljesen hozzámsimulva fúrja a kis meleg kobakját a vállamba… annyira de annyira szeretem, és imádom, hogy ilyen szívesen ölelőzik, de utálom az okot, és sokkal jobban örülnék, ha soha nem engedné szeretgetni magát, de semmije se fájna. Drága-drága kisfiam...

Frász - Episode 2.

Tegnap voltam az immár kéthetenti terhesgondozáson (a cukor miatt korábban besűrítette a nőgyógyászom, mint egyébként szokás), és hát nem volt egy kellemes élmény. Elsőre minden rendben volt, vérnyomás alacsony, méhszáj zárt, vizelet fehérjementes, stb., viszont amikor ránézett a hasamra, azt mondta, hogy bár azt látja, hogy a méhem megfelelő méretű, de az egész úgy együtt nem valami hatalmas (tényleg nem, a találkozón a lányok közül ketten is simán nagyobbak voltak nálam úgy, hogy több mint egy hónappal járok előttük), úgyhogy nézzük meg a babát. A szíve szépen vert, a fejátmérője is korának megfelelő volt, viszont a magzatvizet kevésnek látta - úgyhogy ma reggelre berendelt a kórházba, ahol sokkal jobb az ultrahangkészülék. Persze addig is hazarohantam és gyorsan utánanéztem a dolognak: ezer oka lehet, de egyikben sem ismertem magamra (toxémia, szivárgó magzatvíz, túl érett méhlepény, stb.), ráadásul állítólag a terhességek 2-6%-ára jellemző ez (kutatása válogatja, hogy pontosan milyen arányt mondanak), úgyhogy annyiban maradtam, hogy lehetőleg egyelőre nem aggódom agyon magamat. Merthogy állítólag ilyen esetben az orvosok sem tesznek mást, mint várnak, illetve ha esetleg később kórosan alacsonyra megy a magzatvíz szintje, akkor befektetnek, megfigyelnek, infúziósan hidratálnak, és úgy várnak.
A dokim ma szabadságon volt, de rábízott egy másik főorvosra, aki soron kívül meg is nézett. A jó hír az, hogy a baba ügyesen nődögél, a mai biometria szerint 32w3d volt, ami a múltkori gép alapján mért egy hetes visszaeséshez képest azt jelenti, hogy már csak egy nappal van elmaradva attól, amit én a tényleges koraként nyilvántartok. A belső szervei szépek és jól működnek, a fejátmérője 82 mm, fejkörfogata 311 mm, haskörfogata 255 mm, combcsont hossza 62 mm, becsült súlya 1700 gramm; még mindig medencevégű, csak most a jobb bordám alá költözött a fejével. A köldökzsinórban a véráramlás normál mértékű, a méhlepényem továbbra is fiatal (G0 érettségi fok), átlagos vastagsága 34 mm - ilyent eddig nekem még nem mértek sosem, de a terhességi hetekkel nagyjából megegyező számnak kell lennie, szóval az én esetemben csak minimálisan vastagabb. A rossz hír az, hogy a saját dokimnak igaza volt, a magzatvíz valóban a normál alsó határánál van - ráadásul semmit sem lehet kezdeni vele, ezt a természet így intézte, tehát csak annyit tehetünk, hogy mostantól kéthetente ultrahanggal ellenőrizzük, hogy mi hogyan alakul. Az a baj, hogy konkrét AFI index nem szerepel a leleten, tehát nem tudom, hogy pontosan honnan kellene fennebb jutni (mert állítólag sokszor van olyan is, hogy jó irányba változik), de annak utánaolvastam, hogy mi van, ha oligohydramnios lesz a vége: általában semmi, csak a már említett várás és figyelés, de néha sürgősségi császár, ha a babára veszélyes tartományig csökken a folyadék mennyisége.
Az aggodalmam (persze tudom én, nem kellene minden fellehető adatot beszippantani, ignorance is bliss) az, hogy kitartóan kicsi a Kissmajom pocakja, és ezáltal a tippelt súlya is az alsó negyedben tanyázik már hetek óta; és ilyen esetben, ha a fej mérete viszont megfelelő, tehát a kettő közötti arány el van tolódva, akkor asszimetrikus méhen belüli növekedés-visszamaradástól is tartani kell, ami egy elég csúnya következményekkel járó dolog is lehet. Persze elvileg félelemre egyelőre nincs ok, de jobban szeretném, ha according to schedule haladna minden, és egyáltalán nem kellene ezeken agyalni.
A terv jelenleg az, hogy a mostaninál sokkal többet fogok inni, ha beledöglök is, mert ugyan állítólag ezzel nem befolyásolható a magzatvíz mennyisége, de legalább a szívemnek könnyebb dolga lesz; és bár nem tudom hogyan, de megpróbálok többet enni, mert most már tényleg nevetséges, hogy még mindig nulla kiló hízásnál tartok (ha a baba pont középsávban lenne, akkor tényleg nem zavarna, de így idegesít).

Ez amúgy nem volt egy jó hét a családban egészségügyileg: M.-nek megint visszatéreget a hülye mellékhere-gyulladása, Apunak rossz lett a terhelt EKG-ja, így jövő héten benéznek az ereibe, hogy mit lehet kezdeni a helyzettel, M.Anyuka lábáról kiderült, hogy gyakorlatilag semmit sem javult a műtét óta, és ott vagyok én is a kis szívzörejemmel... 2014 tényleg legyen már egy nyugis, eseménytelen, unalmas év, jó...?

Lil' man

Gyors munkaidőbeni összefoglaló, mert mindjárt értem jön M. és lelépek jól, bele a szépséges meleg őszbe; nagyonjónekem!

Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.

Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.

Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.

Frász

Tegnap volt egy szolid kis pánikrohamom, hogy nem érzem a Kissmajmot. Délelőtt még rugdalt, de nem túl intenzíven, aztán késő délután beugrott, hogy órák óta semmi sem volt; és nem nemvettem észre, mert egy ideje már mindig meg szoktam érezni, még járás közben is, ráadásul szinte egész nap játszottunk, vagyis egy kis főzöcskézésen kívül csak ültem a gép előtt, nem sok minden tudta elvonni a figyelmemet. Kétségbeesetten járt az agyam, mindent kipróbáltam a mozdulatlan bal oldalamra fekvéstől az ugrálásig és kegyetlen hasrázogatásig, pedig az utóbbit eddig azt hittem, hogy sosem fogom bevetni, mert bunkó dolognak tartom. Szegény M. sehogy sem tudott megvigasztalni, ugyan ő annyira nem parázott, mint a család bolondja, de javasolta, hogy menjünk moziba mert az ottani hang mindig beindítja a gyereket, és végül már azt is felvetette, hogy üljünk be az autóba, és állítsunk be az ügyeletre, valaki csak megultrahangoz. Aztán egyszer csak feldühödtem, és eldöntöttem, hogy hagyjuk az egészet a francba - eszembe jutott a Kissmalacz, hogy mennyire semmi de semmi befolyásunk nem volt, és nincs is az egészre, hiába készítem ki magam, attól se jobb se rosszabb nem lesz, hiszen pontosan az van, ami van; visszaültünk a kis detektívsztorinkhoz, nagyjából egy óra múlva jelentkezett is pár kósza bökés, és este lefekvéskor akkora ramazurit csapott a kis büdös, mint talán még soha... hiába, éjjel éledő, gamer's son...

Nyilván, mint tudjuk, nem egészen ilyen egyszerű ez a megnyugvás dolog, mert igenis van olyan, hogy van értelme idegeskedni: ha M. barátjáék ráhagyták volna a természetre a dolgokat, valószínűleg ma nem élne a korababájuk - aki egyébként hál'Istennek már egész jól van, kikerült az intenzívről, és ügyesen gyarapszik. Őt például egy egész napig nem érezte az anyukája, másnap mentek be a kórházba, és életveszély miatt órákon belül meg is császározták. Szóval nem minden helyzetben butaság a túlzottnak tűnő aggódás, és mivel nehéz eldönteni, hogy hol a határ, a továbbiakban nem ígérem meg azért, hogy laza leszek és gondtalan, még ha ez esetben elhessegetéssel is oldottam meg a problémát. Persze mantrázgatom kitartóan, hogy ez egy minden eddigi bizonyíték szerint makkegészséges baba, túl vagyunk már a magzati lét legsérülékenyebb időszakán, amikor tényleg bármi bekövetkezhet, most már a fejlődésnek csak az utolsó száz métere van hátra, és onnantól gyakorlatilag csak híznia kell - miért történne baj...? De a terhes elme beszámíthatatlan, úgyhogy én is elmondom mindenkinek, aki utánam következik, azt, amire az én figyelmemet is felhívták az előttem járók: it never ends. Valóban egy fokkal jobb, amikor már nap mint nap tapintható jele van annak, hogy odabent rendben van a lakó, de az idill továbra is csak pillanatnyi, a legkisebb eltérés is elég ahhoz, hogy a rémképek újra előbújjanak. Simán frászt lehet kapni attól, ha egy nap lustább a tevékenység, mert mi van ha betegség miatt fárad a pici, és természetesen az ellenkezőjétől is, ha nagy az aktivitás, mert minden bizonnyal keservesen vergődik. És nincsenek illúzióim, ahogy olvasom többeknél, szülést követően csak tovább romlik az állapot... stay tuned!

Almost perfect

Ma egy olyan jó nap van! Jó, csak most kezdődött, de érzem, hogy az lesz és kész. Pedig öt óra alvás után kellett kelni (valamiért nem volt kedvem még lefeküdni a szokásos éjfélkor), és álmosféle vagyok, de közben meg kiléptem a lakásból és igazi esőillatú őszi reggel volt, ragyogó napsütéssel, szinte üres utcákkal, és a Taylor Swift énekelt velem vidám dalokat jó hangosan. És mikor beléptem a dolgozóban az épületbe, a nagy össznépi köszöngetés közepette az egyetlen nem közvetlen munkatárs, aki tud a terhességről (egy aranyos huszonéves fiú, aki teljesen magától jött rá, hogy szokatlanul hízok, mert nekem olyankor is inkább lapos hasam és növekvő seggem szokott lenni... gihi), mosolyogva (nem sejtelmesen, hanem kedvesen - big difference!) odasúgta, hogy "Sziasztok!" - amit először nem értettem, mert egyedül voltam, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és elöntött egy hatalmas szeretethullám, és felgurított egészen az ötödik emeletig. Ahol most ülök a finom citromos teámmal, és belülről erősen rugdalja a hasamat egy drága kincs...

Tegnap voltam a havi terhesgondozáson, méhszájam zárt, Kissmajom szívműködése rendben, vérnyomásom változatlanul alacsony, meg lett dicsérve a hasam nagysága; gyerekméricskélés megint nem volt, csak egy pár másodpercre láttam az édes nagy fejét odabent, de most annyira nem zavart, mert tegnap egész nap nagyon mocorgós tücsök volt, úgyhogy remélem jól van. Megkaptam az AFP eredményt is, aminek ugyan jelentősége kevesebb, mint nulla, de azért leírom, hogy meglegyen itt is, hogy egy tökéletesnek mondott 1,55 MoM. Jövő kedden meg mennem kell általános laborra, aminek keretén belül meglesz a cukorterhelés is, kicsit furán, mert éhgyomri értéket most nem néznek, otthon be kell nyomnom a glükózt, és két óra múlva kell jelentkeznem vérvételre.

Akartam még jelenteni, hogy felvettem életem első terhesnadrágját. Eddig a minimum tíz kilóval súlyosabb korszakomból származó nyári vászongatyóimat hordtam, de lassan már csak kettő maradt, amelyik hasnál akkor is kényelmes, ha ülök benne, a többit ki kell gombolnom; ráadásul tegnap hűvösebb is volt, úgyhogy előszedtem a sógornőmtől örökölt ruhatárat, kiválasztottam a legkisebb méretű farmert, és lelkesen beöltöztem. Hát elég nevetségesen festettem, be kell látni. Az egy dolog, hogy csípőben túl bő rám, és ettől aztán pár lépés után máris lennebb csúszik, és trottyosra ereszkedik a seggemen, de felül a rugalmas anyagból készült hasi része is pár centire eláll a testemtől... amolyan kengurumamás mutatvány, de a ráhúzott póló úgyis eltakarja a hiányt, úgyhogy azért ma is abban vagyok. Egy kicsit olyan, mint amikor ötévesen illegettem magam Anyu elegáns piros ruhájában, ami felül lógott rajtam, alul bokáig ért, de én attól még a legszépségesebb királykisasszonynak láttam magam benne.

Van nemolyanjó dolog is, ami hátha jó lesz végül, nagyon-nagyon drukkolunk. M. barátjának a három poszttal ezelőtt említett kislányáról van szó - a másodikról, aki akkor még pocakban volt. Feltűnt ugye ultrahangon a gyanús folyadék a fejében, sikerült is bekéredzkedniük az Istenhegyire egy plusz vizsgálatra, ahol megnyugtatták őket, hogy nincs semmi baj a gyerekkel, biztos valamilyen árnyékot láthattak a kollegák, mert odabent minden tökéletes, következett egy hétvégnyi nagy nyugalom, ami után hétfőn az anyuka érezte, hogy valahogy nem annyira aktív a baba, amennyire szokott. Bementek a kórházba, megnézték a szívműködését meg a méhlepény állapotát, egy kicsit még vártak, hogy javul-e bármi is, aztán életveszélyes állapotban kikapták császárral; november elejére volt kiírva a szülés, úgyhogy maximum két hete léphettek a harmadik trimeszterbe, a baba egy kiló húsz deka. Túl sok információjuk továbbra sincs (nem tudom, hogy lehet ilyenkor nem követelni, mondjanak el mindent részletesen), de elvileg stabil, egyedül lélegzik, tegnap már kis kaját is kapott, és most már csak várni lehet, hogy erősödjön, és kiderüljön, hogy milyen károsodást okozhatott az oxigénhiány - mert állítólag a köldökzsinórral volt valami baj (nem, itt sem tudni, hogy pontosan mi), ami miatt már nem tudta megfelelően táplálni őt.
És annyira ijesztő, hogy pár nappal azelőtt egy vérprofinak mondott csapat ellenőrizte (tehát nem csak rápillantott, hanem eleve bajt keresett), és semmit sem észlelt... akkor is nagyon aggasztó, ha ők nem vettek észre valamit, és akkor is, ha nem is lehetett volna észrevenni. Mert akkor nincs ám hiába a sok aggódás, a görcsös hasonlítgatás, hogy eleget mozog-e egy adott napon vagy sem, a kételkedő számolás, hogy vajon mennyi az elég - egyszerűen van olyan, hogy valóban azon múlik minden, hogy figyelünk-e eléggé, ha fél nappal később jelentkeznek az ügyeleten, lehet, hogy már menthetetlen lett volna a baba.
Ha lesz valami új hír, mindenképpen beszámolok, addig gondoljatok ti is egy percre erre a harcos pici kislányra... olyan szép ez a nyárvég, jövő ilyenkor feltétlenül ki kell próbálnia.

Going slightly mad...

Ma meglepően könnyű nap volt, jól együttlevős, sokat nevetős. Elugrottunk ugyanis Visegrádra az anyakönyvvezetőhöz adatokat felvetetni, mert már így is kifutottunk az egy hónappal előre bejelentős határidőből, csak a nő nagyon jófej volt, és mégis elintézi nekünk a július 17-i időpontot. A procedúra hivatalos része nagyjából ugyanolyan "komolyra" kerekedett, mint anno a közjegyzős, nem is értem, hogy hitte el végül, hogy de mi tényleg össze szeretnénk házasodni. Nagyjából a legfelkészületlenebb pár lehettünk, akit életében kiszolgált; azt az irodában kiteregetett esküvős magazinon való vihogásunkról (Békegalamb eregetés, selyemmasnis székek, bérelhető vőfély, gihihi!) azonnal sejthette, hogy a klasszikus szervezés nem az erősségünk, de mikor rákérdezett, hogy milyen szertartást akarunk, mi meg csak meredtünk egymásra kuncogva (Szertartás, gihihi!), egy kicsit szerintem gyagyának is nézett. De végül bravúrosan összeszedtük magunkat, az ujjaink segítségével sikerült megszámolni, hogy hány vendégünk lesz tanúkkal együtt (hat darab, nem, szülők nem, egész biztosan nem), körülbelül két másodpercnyi összenézéssel meg tudtunk egyezni, hogy mi semmilyen nyálas esküszöveget nem akarunk felmondani/-olvasni egymásnak, ugyanezzel a módszerrel eldöntöttük, hogy gyertyát fogunk gyújtogatni (az alternatíva homokvegyítés lett volna, nagyon hipszter, mi meg ugye magunk vagyunk Hagyományosék), és M., amint meglátta leírva, gyorsan kiröhögte az új nevemet - looking on the bright side: legalább ezek után nem fog annyira meglepődni, hogy Star Wars soundtrack lesz majd a ceremónia háttérzenéje.
Aztán kijöttünk a negyvenkét fokból a harminckettőbe (jó, autóban még tízzel kevesebb), és mivel még csak dél múlt, kitaláltuk, hogy ránduljunk át komppal Nagymarosra, és ebédeljünk azon a helyen, ahol nyolc évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ha valaha, akkor csakis a túloldalon vesszük el egymást. A panzió sajnos azóta megszűnt, de ha már ott voltunk, felmentünk Zebegényig, és egy tündéri idős házaspár kis éttermében ettünk isteni szarvasszűzérmét isteni erdei gombával. Végül pár budai kitérő és M. szülei után hat körül értünk haza, úgyhogy szinte egy teljes napot nyertünk csupán mérsékelt gyomorideggel.

Holnap meg holnapután nehéz lesz, mert M.-nek dolgoznia kell, annyi romantikus sorozat meg nincs a világon, amennyitől sikerülne elfelejtenem, hogy mi most itten tulajdonképpen ítéletre várunk. Legszívesebben bemennék dolgozni, de egyrészt úgysem tudnék koncentrálni, másrészt biztos összevesznék minden kicsit is zűrös partnerrel, akivel kapcsolatba kerülök (normál munkanapon is köztudottan céges bad cop vagyok, de most semennyire sem tudnám kontrollálni magamat), harmadrészt meg nem kollegák tekintetének kereszttüzében szeretnék térdre rogyni, amikor megcsörren a telefonomon egy ismeretlen szám.
Hajnalban a legrosszabb, amikor a meleg miatt megébredek - azon az álom és valóság közötti vékony vonalon egyensúlyozva mindig az jut eszembe először, hogy Istenem, még pár napunk van csak együtt, és nekem soha nem lesz egy gyerekem, akit magamhoz is ölelhetek, én leszek az a nő, aki félévenként bevonul a kórházba abortuszra amíg mazsolává nem szárad a méhe, mint valami modern korba átültetett görög dráma elátkozott hősének. Aztán azt gondolom, hogy de hát hány nőt ismerek, aki egy ilyen ultrahangtól teljesen megnyugodott, és semmilyen további vizsgálatra nincs szüksége ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban boldogan várja a babáját, és igaza lesz; aztán meg az jut eszembe, hogy a múltkor majdem én is megnyugodtam, és az, hogy ugyanakkor hánynak születik beteg babája... nyilván töredéknyinek csak, de mikor te magad vagy az a bizonyos töredék, akkor az elég sovány vigasz. Azt sosem merem kimondani, még magamnak sem, hogy minden rendben lesz - M. sem meri, csak belémnéz és nagyon megszorítja a kezemet, és én annyira de annyira imádom ezért az őszinteségért.
Lelkiismeretfurdalásom van, hogy a Kissmajomhoz akaratlanul sem kötődök még eléggé... jó volna azt hinni, hogy azért, mert lesz majd erre rengeteg időnk, valódi, összebújós, de nyilván érzem, hogy tudatalatti vagy igenis tudatos akadály ez, átlátszó, olcsó önvédő mechanizmus. Csak azt remélem, mindennél jobban, hogy ő is pontosan érzi, tudja, hogy attól, hogy egy gyáva féreg vagyok, még pontosan ugyanannyira fontos nekem, ugyanannyira vágyom és várom, ugyanolyan tisztán és vég nélkül szeretem, mint a testvérét...
Most meg csak folynak a könnyeim, és nem tudom megállítani őket... mindegy. This too shall pass.

Gondolatok utolsó százon

Hihetetlen, hogy ma már 11w4d vagyok, a kis kütyüm szerint csak 199 nap szülésig... és pár nap van addig a CVS-ig, ami időpontfoglaláskor csak valahol egy ködbe vesző jövőben sejlett fel... most gyakorlatilag az eredményig van még egy hét. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom, ha erre gondolok, pedig teljesen logikátlan: semmi sem ez alatt a hét alatt fog megoldódni, se elromlani, ez a drága baba már most is olyan, amilyennek valamiért mindig is lennie kellett, attól kezdve, hogy két sejt találkozott.

Tegnap voltam védőnőnél, megkaptam a terheskönyvecskémet - eszembe jutott, hogy kár, hogy Kissmalacznak nincs ilyen, mert vele már nem volt alkalmam elmenni, de végsősoron teljesen mindegy, akkora hatalmasság ő az életemben, hogy azon egy pár plusz emlékbe-papírlap elég nehezen változtatna.
A csaj minimum egy tízessel fiatalabb mint én, kedves, segítőkész, de persze sok újat nem tudott mondani (jó, igazából én mondtam neki, mert például nem egészen volt tisztában azzal, hogy mi is a különbség a chorion-biopszia és az amniocentézis között); illetve mégis, adminisztratív dolgokat, kiderült, hogy hogy működik az adókedvezmény, és hogy, ha végre valamelyikünk bejelentkezik a tényleges lakhelyünkre, kapunk majd babaköszöntő ajándékpénzt a kerülettől... mondtam én, hogy tiszta haszon ez a Kissmajom, eddig ingyen gyerek volt, erre most még esetleg keresünk is rajta. :) A vérnyomásom továbbra is elég alacsony, a magasságomat és súlyomat elhitte mérés nélkül, legközelebb július 31-én találkozunk, addig ezzel kapcsolatos teendő nincs.

Visszatérve a CVS-re... beteges, tudom, de fejben gyászos forgatókönyveket gyártok. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha játszásiból másodpercre pontosan elképzelem azt, ahogy csörög a telefon, és bejelentik a rossz hírt, és mi lereagáljuk azt, akkor az már a valóságban nem tud megtörténni, mert alapvetően nagyon tehetségtelen jós vagyok, és amit néha kínkeservesen megpróbálok előrevetíteni, az soha-soha nem jön be. A múltkor például semmi vészjósló nem jutott eszembe, gyakorlatilag csak azért vártam a hívást, hogy vajon kinek lesz igaza, kisfiú-e vagy kislány az utód - az én fejemben az teljesen egyértelmű volt, hogy az egészséges-e nem is kérdés.
És ezzel végre tisztázni szeretném azt a félreértést is, ami valahogy kialakult kézen-közön, pedig biztos nem tőlem származik: már többen is kérdezték, vagy inkább feltételezték, hogy mi azért csináltattuk meg a vizsgálatot anno, mert valahogy, valahol mélyen tudtam, hogy valami nincs rendben. Értem én, hogy kiábrándító, mert az ember szereti őrizgetni az illúziót, hogy az ösztönös megérzések és az önszuggesztió működni tudnak, de ez esetben tényleg szó sem volt erről, sőt, ha valamiben biztos voltam, az az volt, hogy minden csodálatosságos. Normális, panaszmentes, mondhatni tankönyvi koraterhesség volt, a kezdeti sokk után egész hamar el mertem hinni, hogy nekünk gyerekünk lesz, és saját aggodalmas lelkemhez képest végül már arról is egész bátran fantáziálgattam, hogy milyen lesz az életünk hármasban. Arról nem is beszélve, hogy mekkora nyugalom szállt meg, amikor az ország legújabb-profibb-felszereltebb ultrahang készülékére alapozva az ország leghíres-neves-nevezetesebb szonográfusa arról áradozott, hogy mennyire tökéletes ez a magzat, nem is titkolva helytelenítését, amiért továbbra is ragaszkodunk a beavatkozáshoz. Kizárólag azért tettük, mert előre eldöntöttük, évekkel előre, egymástól teljesen függetlenül, mikor még nem is gondolkoztunk családalapításon. És nem bizony, nem sejtettem semmit, nem aggódtam semmi miatt, legfeljebb a vetélési kockázattól tartottam, attól is csak egy egészen picit, és inkább azért, mert olyan határozottan kitartottunk a szúrás mellett, hogy az adott körülmények között az már a sors provokálásának tűnt szinte.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy a villám sosem csap be kétszer ugyanoda, but who am I kidding...? Olyan sztorikat olvas az ember, és nem, nem rémregényekben, simán blogokon, emberekről, akik melletünk élnek (túl), hogy azokhoz képest a mi Kálváriánk nem több egy laposka dombnál. Ezzel együtt és ennek ellenére én hiszek most is, a BalToronyLakóban, a sorsban, ebben az édes kis lényben, aki nem is remélten eljött hozzánk - és most is úgy érzem, hogy minden jó lesz, hogy ebben az évben is gyönyörű karácsonyunk lesz, és ezúttal a mese átnyúlik sok következő éven és évtizeden is. And we'll live happily ever after.

Többnyire költői kérdések

Még egy hét a CVS-ig, majdnem kettő az eredményig... time just can't fly by fast enough...

Addig is múlt héten, legalábbis ideiglenesen, kihúztam egy pontot a paralistámról:
Toxoplasma gondii IgM: 0,2 IU/ml - negatív
Toxoplasma gondii IgG: 0,0 IU/ml - negatív
Vagyis úgy macskáztam végig az elmúlt nyolc évet, két kijáró és mindenféle állatra aktívan vadászó sajáttal, féltucat ideiglenesen nevelt találtkával, és minden egyes cica összeszeretgetésével, akivel valaha is összefutottam, hogy nem voltam képes fertőződni. Ami tényleg teljességgel érthetetlen, mert terhesség előttig DápDáp és Kissca rendszeresen kapott puszit a homlokára, napi szinten együtt aludtunk velük (idegen macskákkal is amúgy, pl. akiket hazahoztam, vagy akikkel vendégségben egy légtérbe kerültem), és hát lássuk be, nem vagyok az az állatsimogatás után fertőtlenítővel azonnal kezetmosó típus.
Aggódtam ám erősen, bevallom, még akkor is, ha ősz óta fokozottam vigyázok ezügyben, M.-nek sem mondtam el, mennyire. Legutóbb ugye az inszem előtt a BMC nézette meg, hogy negatívan állunk ezzel, de utána semmiféle follow-up nem volt, mert a saját dokim szerint nem érdemes ezen pörögni, nagyon el van túlozva a dolog, minimális az esély, hogy elkapja az ember, ha normális higiéniás körülmények között él és étkezik. És értem én, hogy külföldön is valóban mindenhol kevesebb jelentőséget tulajdonítanak ennek (Angliában pl. lombikozás elkezdése előtt sem tesztelnek rá), de azért én ennél biztosabbra szeretek menni, főleg olyan körülmények között, hogy első trimeszteri friss fertőződés esetén azonnali terhességmegszakítás javasolt, annyira durva következményei lehetnek a baba egészségére nézve az anyában amúgy teljesen tünetmentes betegségnek. Úgyhogy őszintén szólva nekem ez az eredményvárás is legalábbis annyira félelmetes volt, mint majd a CVS lesz, majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam a labor levelét. Nem tudom, amúgy a későbbi ismétlésekre a védőnő vagy a háziorvos tud-e adni beutalót, de ha nem, akkor majd elmegyek magánba másfél havonta, hatezer forintot nekem megér ez a nyugalom.
Apropó védőnő, szerdán megyek majd hozzá; nagyjából tudom, hogy mik fognak történni ilyenkor, de azért kíváncsi vagyok, főleg arra, hogy milyen maga a nő... telefonban ilyen kedves, visszafogott, fiatalos hangja van.

És akkor az a bizonyos forró kása, amit nem csak itt kerülgetek ám, hanem az agyamban is: ma vagyok 11w0d, holnaphoz egy hét chorion-biopsziára megyünk. Az előzményekhez képest meglepően nyugodt vagyok. Nyilván ebben erősen benne van az is, hogy most már lépésről lépésre pontosan tudom, hogy mik fognak történni, hogy egyáltalán nem fájdalmas vagy ijesztő az egész, hogy a testem jól viseli a piszkálást. Ez a terhesség amúgy egy kicsit eseménydúsabb olyan szempontból, hogy míg a múltkor a beágyazódás környéke után nem sok mindent éreztem belülről, most olyan egy-kéthetente meg-megjelenik egy kis alhasi szurkálódás - nem teljesen magától, hanem leginkább ilyen rándulós fajta, ha valami olyant mozdulok; de nem tűnik olyan méhösszehúzódósnak, szóval remélem ezúttal sem lesz ezzel különösebb esemény. Azt a hetet bejelentettem már betegszabira, jó sokat fogok pihenni, és bízok benne, hogy a fizikai reakciót illetően nem lesz gond.
A lelki az másik mese. Az valószínűleg egyértelmű, hogy nem volt kérdéses, hogy elvégeztetjük-e a beavatkozást ezúttal is, ezt most nem is részletezném különösebben, tavaly már minden elemezgetést felsoroltam, ami idevezetett minket. Egy esetleges "ellenérvet" azért megemlítenék, ami a múltkor fel sem merült bennünk, és tulajdonképpen most se, de az utóbbi időben mások terhessége kapcsán előjött a szűrések véleményezésében - oka van az idézőjelnek, személy szerint én oltári nagy butaságnak tartom, de annyiszor volt már ez a válasz a miénkhez hasonló választásokra, hogy pár sort megér. Nevezetesen úgy hangzik, hogy minek a vizsgálat, úgysem lehet ám mindent kiszűrni, jöhet még ezer féle baj, amire nem is gondol az ember, úgyhogy néhánynak a kizárása csak a védelem illuziója, nincs is tényleges jelentősége. Ez szerény véleményem szerint nemes egyszerűséggel ökörség, mert ilyen erővel minek járni nőgyógyászati rákszűrésre vagy mellultrahangra vagy prosztatakontrollra vagy tüdőröntgenre, mikor az ember annak ellenére, hogy ott látszólag minden rendben találtatik, simán megdögölhet mondjuk vastagbélrákban is, amit általában úgyis csak végső stádiumban ismernek fel. Persze, hogy sok szar leselkedik mindenkire, a babára is majd sajnos, de teljesen abszurd emiatt nem törődni azzal se, ami előre látható, mert akkor végülis minek oltatunk, csomó olyan betegség van, ami ellen nincs is oltás, hadd kapjon egyenlő lehetőséget mind...
Olyan okosságot is mondtak ennek kapcsán, hogy nem szabad ennyire elzárkózni a tökéletlenségtől, mert mi van, ha születés után derül ki valami, vagy a későbbi élete során történik olyan a gyerekkel, amitől majd valami nem stimmel vele, visszaadom-e akkor vajon, hogy bocsánat, de én nem egy selejtes darabot kértem...? Természetesen igen, gondolkodás nélkül otthagynám a kórházban, és azonnal beszereznék egy újat, remélve, hogy az jobban szuperál... WTF?! Azt nem fogják fel valahogy ezek a nők (pedig elvileg anyábbak mint én, hiszen nem csak terhességhez volt szerencséjük, hanem az eredményéhez is), hogy kurvára nem mindegy megválni egy magzattól, akinek még soha nem volt rossz az élet, mert egyelőre azt sem érzi, ha épp haldoklik, vagy megszülni, és végül arra kényszeredni, hogy később válj meg tőle, mikor már saját kezűleg kitetted egy csomó fájdalomnak. (A szeretet mértékében valóban mindegy, én hiszem azt, hogy az összes következő gyerekemet is pontosan annyira fogom szeretni, mint a Kissmalaczot; sokkal több közös emlékünk lesz, így sokkal több apró dologról fog szólni az a szeretet, tehát mennyiségileg lehet hogy több lesz, de minőségében nem tudok elképzelni annál intenzívebb érzést, ma is pontosan ugyanazt érzem a bennem élő kis lény iránt.) És nem mindegy, hogy elengeded és majd te megszenveded a világ összes poklát, de neki legalább nem kell, vagy végignézed az ő szenvedését, amit valamilyen szinten te magad okoztál, hiszen lehetőséged lett volna a tudás által a könnyebb utat választani neki - én egyszerűen nem látom a kapcsolatot ezek között és aközött, hogy mi lesz később, ha esetleg megbetegszik valamiben, amibe már valóban nincs beleszólásod, amitől valóban nem óvhatod meg, bármennyire szeretnéd, és bármilyen poklokat lennél hajlandó bejárni érte. Tudom, hogy én extrém vonalat képviselek, mert hiszek az öngyilkosságban, hiszek az euthanáziában, hiszek abban, hogy az embernek joga van kiválasztani azt a pillanatot, amikor neki már elég, és méltósággal elmúlni. És igen, egyetértek azzal, hogy ezek valamilyen szinten önző gesztusok, ahogy azt is aláírom, hogy szintén önző dolog egy magzat helyet eldönteni, hogy valóban feladná-e ő is vagy vállalni akarná-e a harcot... de se nem kisebb se nem nagyobb önzés, mint érzelmi zsarolással maradást vagy fölösleges kezeléseket erőltetni egy halált vágyó vagy halálra ítélt emberre, se nem kisebb se nem nagyobb önzés, mint életet adni egy beteg gyereknek, és ezzel az ő nevében vállalni a kínokat.
Ugyanezek a nők nagyrésze ugyanakkor mindenféle statisztikán alapuló kockázatbecslős vizsgálatot elvégeztet kromoszómarendellenességekre, aztán az eredmények alapján eldönti, hogy legyen-e invazív beavatkozás vagy sem (tehát attól sem zárkóznak el, úgyhogy valószínűleg nem attól a minimális vetélési kockázattól való rémület vezérli őket) - na ezt értem legkevésbé. Mert aki egyáltalán szűret, az nyilván azért teszi, mert érdekli és valószínűleg befolyásolná az eredmény... viszont a genetikai ultrahangok, az AFP számok, a kombinált és integrált teszt nem konkrét eredmények, tippek csupán. Ha nekik ez megfelel, akkor nekem tényleg mindegy, de ez akkora átverés, komolyan, hogy nem értem, hogy képes ezeknek hinni bárki is, hiszen gyakorlatilag hamis nyugalmat vásárol... visszatérve az előbbi hasonlatomra, ez olyan, mintha elmennénk rákszűrésekre, és az orvos mindenféle vizsgálat nélkül kijelentené, hogy mivel még fiatalok vagyunk, nem volt a családban daganatos előzmény, sosem voltunk sugárterhelve, nem napoztuk szénné magunkat, nem szexeltünk fűvel-fával, nem dohányoztunk és egészségesen étkezünk, fölösleges tüzetesebben keresgélni, biztos nincs semmi bajunk - tényleg van olyan, aki ezzel beérné...? És ha ő maga nem, akkor a gyerekének miért tart elegendőnek ennyit, hiszen valaki gyereke mindig volt az az 1:3000-hez, de még az 1:30000-hez is, aki mindenfajta tökéletes előrejelzések ellenére sem volt egészséges végül (például a mienk). Ennél számomra még az a csoport is logikusabban viselkedik, amellyel ugyan semmilyen szinten nem tudok azonosulni, de belátom, hogy ugyanolyan erős meggyőződéssel akar a saját magzata fölött rendelkezni, mint én az enyém fölött - ők azok, akik azt mondják, hogy nem kell semmilyen prognózis, majd elfogadják azt, ami jön, és az lesz, amit az élet/sors/természet/Isten akart; fair enough.
Jól elkalandoztam... igazából ez mind csak filozofálgatás, mert mindig őszintén érdekelnek mások miértjei, bármennyire szilárdak a sajátok. A lelki bizonytalankodásom most a CVS kapcsán csupán annyiból áll, hogy milyen érzés lesz vajon visszamennyi arra a helyre, és szembesülni azzal, aki életünk legrosszabb perceit okozta olyan teljesen felelőtlen kijelentésekkel, amik a mai napig is nagyon rejtélyesek* számomra. Az nem kérdés, hogy ugyanoda megyünk, mert szakmailag vérprofik voltak, de remélem, nem fog emlékezni rám (bár a hasamon olyan egyedi tetoválás van, hogy nagyon esélyes), és nem fog rákérdezni, hogy miért nem hallgattunk rá és vártunk, mert nem biztos, hogy úrihölgy tudok majd maradni. Ezen túl meg megint: félek ugyan, de nem aggódok, a kocka el van vetve, it is as it is.

És még valami, ha már így beindultam, csak hogy kis színes legyen a vége. Ez a terhességi hányás akkora egy vicces dolog, komolyan. Mondtam már a múltkor is, hogy egyrészt egyáltalán nem kellemetlen vagy megerőltető, mint az, ami mondjuk másnaposan van. A mai reggelim, egy marék hasábburgonya és hozzá (Surprise!) öt-hat kovászos uborka is perceken belül visszaköszönt például, nyilván még semmilyen undorító mellékíz nem társult hozzá; aztán mikor már semmi sem volt, ami kijöhetne, követte pár kedélyes öklendezés, ami szintén nem volt különösebben rossz érzés. És aztán, mint egy igazi paraszt, egyszerűen megettem a maradék pár szem krumplit plusz további másfél uborkát, mintha mi sem történt volna. Ohwell...


* Nyilván a Turner-szindrómával kapcsolatos keresgéléseim azóta sem értek véget, és minél több tanulmányt olvasok, annál inkább megerősítenek abban, hogy még az akkor általunk elképzelt (és nem általa lefestett!) legideálisabb szcenárió is teljesen irreálisan optimista volt - azóta tudtam meg például, hogy amit mi egy százalék élve születési rátának gondoltunk 45X0 kariotípus esetén, az tulajdonképpen több kutatás szerint még kevesebb, csupán 0,3%.