Frász

Tegnap volt egy szolid kis pánikrohamom, hogy nem érzem a Kissmajmot. Délelőtt még rugdalt, de nem túl intenzíven, aztán késő délután beugrott, hogy órák óta semmi sem volt; és nem nemvettem észre, mert egy ideje már mindig meg szoktam érezni, még járás közben is, ráadásul szinte egész nap játszottunk, vagyis egy kis főzöcskézésen kívül csak ültem a gép előtt, nem sok minden tudta elvonni a figyelmemet. Kétségbeesetten járt az agyam, mindent kipróbáltam a mozdulatlan bal oldalamra fekvéstől az ugrálásig és kegyetlen hasrázogatásig, pedig az utóbbit eddig azt hittem, hogy sosem fogom bevetni, mert bunkó dolognak tartom. Szegény M. sehogy sem tudott megvigasztalni, ugyan ő annyira nem parázott, mint a család bolondja, de javasolta, hogy menjünk moziba mert az ottani hang mindig beindítja a gyereket, és végül már azt is felvetette, hogy üljünk be az autóba, és állítsunk be az ügyeletre, valaki csak megultrahangoz. Aztán egyszer csak feldühödtem, és eldöntöttem, hogy hagyjuk az egészet a francba - eszembe jutott a Kissmalacz, hogy mennyire semmi de semmi befolyásunk nem volt, és nincs is az egészre, hiába készítem ki magam, attól se jobb se rosszabb nem lesz, hiszen pontosan az van, ami van; visszaültünk a kis detektívsztorinkhoz, nagyjából egy óra múlva jelentkezett is pár kósza bökés, és este lefekvéskor akkora ramazurit csapott a kis büdös, mint talán még soha... hiába, éjjel éledő, gamer's son...

Nyilván, mint tudjuk, nem egészen ilyen egyszerű ez a megnyugvás dolog, mert igenis van olyan, hogy van értelme idegeskedni: ha M. barátjáék ráhagyták volna a természetre a dolgokat, valószínűleg ma nem élne a korababájuk - aki egyébként hál'Istennek már egész jól van, kikerült az intenzívről, és ügyesen gyarapszik. Őt például egy egész napig nem érezte az anyukája, másnap mentek be a kórházba, és életveszély miatt órákon belül meg is császározták. Szóval nem minden helyzetben butaság a túlzottnak tűnő aggódás, és mivel nehéz eldönteni, hogy hol a határ, a továbbiakban nem ígérem meg azért, hogy laza leszek és gondtalan, még ha ez esetben elhessegetéssel is oldottam meg a problémát. Persze mantrázgatom kitartóan, hogy ez egy minden eddigi bizonyíték szerint makkegészséges baba, túl vagyunk már a magzati lét legsérülékenyebb időszakán, amikor tényleg bármi bekövetkezhet, most már a fejlődésnek csak az utolsó száz métere van hátra, és onnantól gyakorlatilag csak híznia kell - miért történne baj...? De a terhes elme beszámíthatatlan, úgyhogy én is elmondom mindenkinek, aki utánam következik, azt, amire az én figyelmemet is felhívták az előttem járók: it never ends. Valóban egy fokkal jobb, amikor már nap mint nap tapintható jele van annak, hogy odabent rendben van a lakó, de az idill továbra is csak pillanatnyi, a legkisebb eltérés is elég ahhoz, hogy a rémképek újra előbújjanak. Simán frászt lehet kapni attól, ha egy nap lustább a tevékenység, mert mi van ha betegség miatt fárad a pici, és természetesen az ellenkezőjétől is, ha nagy az aktivitás, mert minden bizonnyal keservesen vergődik. És nincsenek illúzióim, ahogy olvasom többeknél, szülést követően csak tovább romlik az állapot... stay tuned!