A tények

Tegnap délután vezetés közben, nőgyógy és háziorvos között döcögve a csúcsforgalomban, benyomtam egy fél grillcsirkét, semmi nélkül, mert éreztem, hogy ha nem eszem meg rögtön, akkor sírva fakadok. Ez úgy nézett ki, hogy Apu ült a jobb egyben, szorosan tartotta a becsomagolt áldozatot, miközben én ízes cafatokat tépkedtem le róla, és tömködtem a fejembe; bal oldalunkról a villamossal utazók, jobb oldalunkról fülig érő szájú sofőrkollegák bámultak... hiába na, valóságos hercegnő vagyok. De nem is ezzel akartam büszkélkedni, csak el akartam mondani, hogy így aztán ha tegnap reggel nem teszteltem volna, akkor is sejthetném azt, amit most tudok: terhes vagyok, basszus!
Tudom, de nem hiszem - erre rárakott egy lapáttal az is, hogy a dokim a kis egyszerű UH-gépén még semmit sem látott, csak a jól megvastagodott nyálkahártyát, a BMC-ben ilyenkor meg sem néztek, csak simán hazaküldtek a recepttel, szóval sok értelme nem is volt próbálkozni. Megnézte a görbémet (mert nem középidőben fogant), gyorsan rápisiltetett ő is egy tesztre, aztán azt mondta, hogy nagyon korán van, egy hét múlva még csak petezsák lenne, úgyhogy várjunk kettőt, és menjek akkor szívcsőpulzálást nézni. Írt fel progeszteronpótlást, csak ezúttal kevesebbet mint múltkor, és a prolaktin kapcsán nagyon ügyesen elmagyarázta, hogy miért nem releváns a kiugrásom, amiből nem sokat értettem vagy jegyeztem meg - de alapvetően az van, hogy a prolaktin alkotóelemei(?) sok fajta enzim, akik összevissza kapcsolódnak, és önmagában semmit sem jelent a rossz eredmény, viszonyítani kell őket, és együtt kell vizsgálni TSH-val meg ilyenek... ha valakinek ebből rémlik bármi is, világosítson fel, légyszi, nekem ennyire futotta.

Kértétek, hogy meséljek részleteket... hát nem sok mesélnivaló van. Ebben a ciklusban konkrétan semmit sem tettünk a teherbeesésért. Jó, nem akarok túlozni, inkább régóta próbálkozó magunkhoz képest semmit, mert azért mértem a hőmet, és figyeltünk arra, hogy a tippelt ovuláció környékén ne szeretkezzünk minden nap, hogy ideje legyen gyűlni a seregnek. De nem volt semmilyen stimulálás, semmilyen követés, semmilyen hókuszpókusz, még mezei gyertyaállás sem... annyiszor hallottuk, hogy esélytelenek nyugalma, na hát bennünk most ez volt. Januárban ugyan megbeszéltük a dokimmal, hogy egy-két szokásos monitorozott menet legyen még BMC előtt, és amikor végre kitaláltam, hogy mégse, még akkor is eszembe jutott, hogy van még otthon három adag Merional, mi lenne, ha legalább azt beadogatnánk nekem UH nélkül, hiszen úgysem volt még arra példa, hogy túlpörögjek valamelyik kezeléstől... de végül úgy döntöttünk, hogy legyen még egy kis lazítós időnk a következő nagy csatábaindulás előtt.
Figyelni sem figyeltem magamat luteális közepette, így tényleg csak azt a néhány "jelet" tudom megemlíteni, amik nagyon feltűnően hasonlítottak az ősziekhez. Mert magunk között vagyunk, pironkodva ugyan, de újfent megemlítem az elsőt: pukálás - műveltem most is, minden erre hajlamosító kaja nélkül, pár napig valamikor ovuláció után; tavaly arra tippeltem, hogy az inszemkori megpiszkálásom okozta, most nem tudom, mi lehetett, mert nyilván nem az, amúgy meg hülyeségnek is tűnik, hogy köze lenne bármihez, de na, ha legyek őszinte, akkor vagyok. Aztán: most is voltak ilyen furcsa, szinte ovulációs szurkák a beágyazódás ideje körül (és akár akkor, ma is vannak), és tesztelés napján az alhasam is nehéz volt, és nem jelentek meg a piroskor esedékes pattanásaim. Megint éreztem, hogy nem eresztett le a mellem, ahogy piros előtti napokban szokott, hanem nagy és feszes maradt; nyomkorásztam megint persze, azt remélve, hogy fájni is elkezd, de az csak tegnap este történt meg, és ma is folytatódik, egyelőre sokkal enyhébben, mint ősszel. Mára már jelentkezett jó barátom az étvágytalanság is; az émelygés az egyelőre nagyon enyhe, úgyhogy ezügyben rohamos romlást remélek (Milyen szépen alliterál!), és holnapra esetleg öklendezést is, mert tavaly a 17DPO ezt hozta. És máris nagyon bamba és aluszós vagyok, ez is megszokott, csak most sokkal koraibb. És van két teljesen újdonságom is: az egyik, hogy most értem meg igazán, miről beszélnek azok, akiknek terhesen folyton pisilhetnékjük van, a múltkor is besűrűsödött, de normál keretek között marad, most az éjjel kétszer keltem, napközben meg óránként budira járok, a másik, hogy ma már harmadik napja, hogy annyira izzadok éjjel, hogy hajnalban szó szerint csuromvizes az alvópólóm, és alattam a lepedő, nem tudom, mi lesz ebből kánikulában.

Kérdeztétek, hogy mit szól az egészhez M. (a.k.a. Kékszemű). Az úgy volt, hogy tegnap reggelre ugye nem jött meg, még egy napom lett volna ahhoz, hogy valódi késésnek számítson, mert már volt néhányszor 15 napos luteálisom, viszont olyankor is legkésőbb egy nappal piros előtt mindig leesik a hőm. Úgyhogy fél órával a szokásos előtt (mert nagyon kellett pisilni, nem bírtam volna ki) mértem egy 37.1-et, aztán oltári csörömpölés közepette előtúrtam az éjjeliszekrényem mélyéről egy tesztet. Ugyanolyan határozottan vonultam ki, mint ősszel, hogy na tudjuk meg, legyen már valami, de valahogy egy kicsit sem izgultam... nem tudom, azért-e, mert sejtettem valamit, vagy azért, mert lélekben már a HyCoSy eredményén filozofáltam, és azon, hogy vajon mehet még inszem, vagy lombik kell majd. Mikor letettem a bemártogatott tesztet, meg voltam győződve, hogy negatív lesz - mikor rápillantottam, és azonnal láttam megjelenni a két csíkot, már az volt természetes valahogy.
Bementem, és gondoltam elsuttogom M.-nek a hírt, de ha nem hallja meg, hagyom pihenni inkább az ébresztőig; ahogy kimondtam, már fordult is felém, hatalmas mosollyal, és azzal, hogy: "Komolyan mondod...?! Tudtam!" És szerinte fiunk lesz.

Az úgy volt, hogy...

Gyorsan megpróbálom leírni, mert holnap várhatóan további sok dolog történik majd, és el ne felejtsek semmit...

Tegnap (ami inszem utáni két hét plusz egy nap volt) esti zuhanyzáskor észrevettem, hogy mintha-mintha egész minimálisan furán érezném a melleimet; még véletlenül sem fájdalmasan vagy túlérzékenyen, de azért másképp, mint szoktam közvetlenül piros előtt, amikor általában nagyon puhák és lötyögtethetőek. Vissza is kerestem gyorsan a görbéimen, és kiderült, hogy jól emlékeztem, egyetlen egyszer volt még olyan, hogy ezen a téren bármilyen változást tapasztaltam, az is egy stimulálatlan maratoni ciklus végén valahogy. Úgyhogy ebbe az egyetlen kvázi-tünetembe kapaszkodva lelkesen belevetettem magam a keresgélésbe, amit nyilván nem kellett volna - azonnal kiderült, hogy ezt leginkább a progeszteronpótlás okozhatja, főleg ha semmi más jel nincs (nem volt). Úgyhogy gyorsan le is zártam a témát, de természetesen csak az után, hogy csomó nemterhes görbét megnéztem, amikből kiderült, hogy valóban, legtöbb nőnek végig fentmarad a hője amíg gyógyszeresen rásegít, és abbahagyás után pár nappal meg is jön; ez annyira meggyőzött, hogy mondom régi emlékeim ide meg oda, nem is viszek magammal tampont másnap, hiszen amíg itt mesterségesen pumpálom magamba a hormont, úgysem lesz semmi. Továbbá most már egész biztos csak áltatom magam, és tényleg semmi értelme a várakozásnak, tesztelni kellene végre.

Ma reggel végül nem tettem, mert úgy voltam vele, hogy indulok munkába, most kinek hiányzik az, hogy bújdosnom kelljen a monitor mögött egész áldott nap, néha kiszólva két szipogás között, hogy valószínűleg náthás leszek. Kitaláltam, hogy akkor majd inkább holnap - ugyan hivatalosan munkanap, de úgysem sok kollega lesz bent, ráadásul pont egybe is esik a doki által kijelölt nappal, és a hétvége is ott lesz a szomorkodásra. Közben egy kicsit mintha erősödött volna a mellérzékenység, de azt már elhessegettem, hiszen ott volt az okos magyarázat rá, plusz egész egyértelmű menzeszes görcsöket is elkezdtem felfedezni. A fordulópont az volt, hogy hazaindulás előtti vécézéskor láttam egy egészen picike vérpöttyöt a tisztasági betétemen - egy pillanatba telt csak, amíg a szabályos kerekségéről rájöttem, hogy egy borotválós foltocska az, de közben rámolmott a Himalája, és kinyomta a tüdőmből az összes levegőt... akkor megértettem, hogy nem, nem jobb ha váratlanul megjön, akármilyen szar a negatív teszt látványa nekem tudnom kell, tesztelni fogok, 16DPO, már délutáni pisiből is látszik minden.
Öt előtt pár perccel értem haza, ahol M. három napja újabb mellékheregyulladással fekszik - szerencsére az enyhébbik fajta, időben elkezdte szedni rá az antibiotikumot, így csak két napig fájt a heréje, és narancs helyett csak mandarin méretűre dagadt. Nem akartam szólni neki, hogy tesztelek, mert már említettem, hogy valószínűleg nem fogok, és nem akartam, hogy reménykedni kezdjen mert belegondolja, hogy talán valamiféle gyanú miatt teszem. Miközben ő filmet nézett, nagy nehezen kerestem egy tesztet; előbb majdnem sírva fakadtam, amikor nem találtam ott, ahol azt hittem hogy lennie kell, majd bementem vele a vendégvécébe, kipréseltem magamból nagyjából egy gyűszűnyi anyagot, és gondolkodás nélkül belemártottam a pálcikát; aztán letettem, és ki akartam menni, várni pár percet. Végül mégsem, mert eszembe jutott az a sok alkalom, amikor egy órával később és huszonhetedszerre is képes voltam tüzetesen megvizsgálni, és soha de soha nem láttam rajta még egy szar száradási árnyékot se. Ha van valami, már ott kell lennie - és már emeltem is, és ott volt, majdnem olyan vastagon és erősen, mint a kontrollcsík. Nem nagyon bírtam felfogni... letettem, felvettem, megnéztem újra és újra, és hát ott volt na.
Vettem egy nagy levegőt, és teljesen automatikus mozdulatokkal előszedtem a kamerát, bekapcsoltam, tudomásul vettem, hogy kifogyóban az akku, elővettem a hálózati töltőt, hogy megörökítsem M. pillanatát, ahogy a sok idegen családi videóján láttam, amiket végigkönnyeztem az elmúlt hónapokban; majd viszonylag hamar rájöttem, hogy sosem fogom tudni betuszkolni a helyére, mert úgy remeg a kezem, hogy megfogni is alig bírom. Akkor bekapcsoltam a sima fényképezőt, videóra tettem, tudtam, hogy semmi sem fog látszani, mert gyenge minőségen vesz, de nem érdekelt, mert akkor már majdnem szétpukkantam, úgyhogy bevezető nélkül kiböktem a hírt. Aztán csak ültünk sokáig egymás mellett az ágyon, és hol hitetlenkedve meredtünk egymásra, hol rötyögtünk bugyután, semmi fennkölt vagy magasztos nem volt benne, csak a szokásos mi voltunk, két boldog, lökött, nagy gyerek, imádtam minden pillanatát. Azóta néha random egymásra nézünk, ő megkérdezi, hogy mi újság, én azt mondom, hogy: "Képzeld, az van, hogy terhes vagyok!", és nevetünk.

Felhívtam Aput is, mondtam, hogy úgy tűnik, talán unokája lesz jövőben, és megkértem, hogy bárhogy imádkozott eddig, ne hagyja abba, mert működött. Drága kicsi Apucim, biztos egész éjjel álmatlanul forgolódik majd a boldogságtól.
Utána beszéltem egy sort a lányok egy részével, akiknek szívből köszönök mindent, és ígérem, hogy írni fogok egy külön hozzájuk/-tok szóló posztot pár napon belül, csomó mondanivalóm van. Most is mondtak egy sor okosságot, amiket majd jól visszaolvasok, ha már újra beszámítható leszek, egyelőre csak annyi maradt meg, hogy ne emeljek, nem ülőfürdőzzek, ne szexeljek (hát ez a veszély sajnos most épp amúgy sem fenyeget), és ne egyek nyers tojást.
Aztán előkészítettem holnapra a dossziémat, mert mire megvolt ez eredményem, hiába telefonáltam, a BMC már zárva volt, és a központi számon nem tudták megmondani, hogy dolgoznak-e holnap - úgyhogy bemegyek reggel, ha ott vannak, feliratom velük a további Utrogestan adagot, és remélem néznek egy HCG szintet vérből. Ha nincsenek bent, öt napra való kúpom van még úgyis, és akkor (meg akkor is, ha vannak, de megelégszenek a pisiteszttel) elmegyek magánlaborba vérvételre. Azok nyitva tartanak, megkérdeztem, mert mindenképp készültem holnap reggel - AMH eredményt szerettem volna, de most már nem kell, mert csak jövőre lesz újra aktuális... hát nem hogy csoda történt velem végül...?!

Megnéztem jobban a tesztet, 10-es volt, nem 25-ös, ahogy eredetileg gondoltam, úgyhogy mégsem a Hulk van bennem, de így sem rossz. Ami sajnos, az az hogy ilyen olcsó netről rendelt fajta, úgyhogy száradás után felére halványodtak rajta a csíkok; reggel csinálok még egyet, remélhetőleg még erősebb lesz, és azt elviszem magammal.
A melleim érzékenyedtek még egy árnyalatnyit, de egyelőre legalábbis semmiképpen sem az az elviselhetetlen fájdalom, amit alig-érintésre is emlegetni szoktak ilyenkor. A hasam is görcsölget néha, pont úgy, mint piros előtt, csak valamivel enyhébben, és csak rövid időtartamokra.
A fejem és a lelkem szintjén egészen testenkívüli élmény az elmúlt néhány óra, mint egy filmen, látom ezt párt, akik végülis szimpatikusak, mert ismerem a háttérsztorijukat, de nem élem át teljesen az örömüket... ami talán hasznos is, mert különben szétrobbannék, és az most már állítólag kettőnkben tenne kárt. Egyszerre vagyok egy nagy vigyor és millió apró aggodalom, amiket ki próbálok rekeszteni, mert amíg csak lehet, élvezni akarom ezt a szürreális állapotot. De azért annak nagyon-nagyon fogok örülni, ha reggelenként hányhatok végre... :)

OMFG v2.0 - BFP

Fejjellefelécske... :)

Mai apróságok

Elszállítottam négy hatalmas zsáknyi cuccot a szelektív gyűjtőbe, kitakarítottam az autócskámat, elpakolásztam a nyári ruhákat, és elővettem az őszi-télieket, mostam három adagnyit, kivittem a szemetet*. Most sütőtök készül, és szőrtelenítés, és háttérben tévénézés, mindennemű gondolkodást elkerülendő.

Reggel is mértem egyet, és úgy tűnik továbbra is jók vagyunk, még lent a hő. Persze ez még semmit sem jelent, mert akár most is repedhetek, és akkor holnapra ugrik fel, de ilyen butaságokon nem agyalunk (yeah, right).
Már napok óta kitaláltam, hogy majd buzgón LH-tesztelek, és akkor abból jól meglátszik, hogy mikor készülődik a szervezetem; erre tegnap este, mint egy igazi idióta, teljesen elfelejtettem, és csak a szuri után jutott eszembe, akkor meg persze egyértelműen pozitív volt. Próbálok nem aggódni, mert hát ugye a beadott HCG keresztreagál, és biztos attól van, de igazán nyugodt csak akkor leszek, ha holnap reggelre sem kanyarodik felfelé a görbém. Meg legalább most láttam, hogy milyen egy igazi pozitív teszt, amikor a tesztcsík ugyanolyan vastag és egy árnyalattal sötétebb, mint a kontroll-.

Holnap jelentkezem. Most megyek tököt forgatni, aztán epilálok. (Micsoda fess férfi ez a von Trapp kapitány!)


* Ahogy tuszkoltam befele a használt szúróeszközöket a zacsikba a konzervdobozok és kefíres poharak közé (jól bebugyolálva, nem kell aggódni), az jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy Meddő Nők és Anonim Heroinfüggők Baráti Kört, mert mekkora segítség lennénk már a csóró drogosoknak. Csak nálam összegyűlt két hét alatt kilenc fecskendő és injekciós tű, és én még a lightweight csoportba tartozom, a lombikosok ennek többszörösét végzik ki egy-egy menetben. Papírunk van róla, hogy mindenféle vírusmentesek vagyunk, havi rendszerességgel szállítanánk, és amikor már esetleg nem, akkor sajna mindig lennének az előző életünkből fennmaradt kapcsolatok, akik egy ideig megbízhatóan a helyünkre léphetnének. Karácsonyra szervezhetnénk egy próba-gyűjtést...