Kétéves státusz - avagy: Fuckit, I'm boasting.

Nem mentegetőzöm tovább, ezzel a gyerekkel ilyenek történnek velünk, és kész; nemár, hogy nem írom le, mert szerénykedni illik! Hadd lássa csak, amikor megnő, hogy a szüleit titokban szétvetette a büszkeség a csodasága miatt, ha már élőben a jelenlétében sosem tolom túl a dicsekvést, mert én utáltam, amikor Anyu anno velem/miattam csinálta.
Szóval csaknem egy hónap késéssel (a költözés miatt nehezen jutott el hozzánk a behívó levél, aztán az ünnepek alatt senki nem vette fel a telefont időpontadásilag) megvolt a kétéves babacsekkolás. Mivel most más körzethez tartozunk, új védőnő van, ma találkoztunk vele először. Kissmajom kicsit tartott tőle, nem mondta, hogy fél, de sokszor elmeséltette velem, hogy mik fognak történni egészen pontosan - két hete kapta meg az agyhártyagyulladás elleni oltás ismétlőjét, és eléggé megviselte a dolog*.  Megnyugtattam, hogy most szuri nem lesz, csak mérések meg beszélgetés, mindenféle tiltakozás nélkül jött, napokkal előre szinte várakozóan emlegette, hogy csütörtökön megyünk. Beértünk az épületbe, kinyílt a védőnő ajtaja, és attól kezdve a következő félig vicces, félig szinteciki jelenet zajlott le.

Én: Jó napot kívánok! Kissmajom, köszönsz szépen, ahogy szoktál az utcán a néniknek?
Kissmajom lehajtott fejjel, szégyenlős vigyorral álldogál szorosan mellettem, védőnő elnézően mosolyog, "Jó, anyuka, ne adja ezt elő!" arckifejezéssel. Behív, bemegyünk, letudjuk a számadatos részt - Kissmajom nehezen oldódik, a hatalmas ráállós mérleget gyanakodva szemléli, de biztatásra, a kezemet fogva rááll, majdnem hangosan lelkesedik az elmozduló mutató miatt, de végül mégis csendben marad; a magasságellenőrzős cucchoz már bátran lép oda, rutinosan fordul háttal és szorítja a sarkait a falhoz (otthon imádja mérni magát, szép firkákat kanyarít a falra, oda ahova szerinte a feje felér), a védőnő kicsit meg is lepődik, de valószínűleg elkönyveli véletlennek.
Letelepedünk egy szembeszékre az asztalhoz, gyerek az ölemben, kap egy ilyen fémdrótokon faidomokat húzogatós koordinációgyakorló játékot, a sajátját már hónapok óta nem vettük elő, élvezettel tologatni kezd rajta egy piros gömböcskét.
Védőnő: Kissmajom, megmondod milyen színű az, amit most megfogtál?
Kissmajom megint előadja a félszeg mosolyát, a védőnő aranyosan nem inszisztál, hogy ne hozza zavarba, ha nem ismeri még a színeket, végülis a kiskönyv szerint ilyent csak négyévesen kell. Közben engem kérdezget, lakhatásról, a várható változásokról, a gyerek napiredjéről, hozzá már nem is szól, valószínűleg meg van győződve, hogy még nem beszél. Megkéri Kissmajmot, hogy ugráljon, elégedetten nyugtázza, hogy páros lábbal is tud (már körülbelül fél éve, de ezt csak magamban mormolom), aztán jelzi, hogy hamarosan elkezd majd a lépcsőn is váltott lábbal kapaszkodás nélkül felmászni (már körülbelül fél éve, ezt már nem tudom visszatartani).
Védőnő: És kommunikál azért valamennyire, mond pár szót? Valamilyen egyértelmű módon kifejezésre juttatja, amikor szomjas vagy éhes? Tőmondat-kezdemények, esetleg...?
És akkor elszabadult a pokol...
Kissmajom (a kaja perspektívájától lázba jőve): Papa ad neked reggelire camambert sajtot, meg trappistát, meg micimackósajtot, és sonkát is ad, pici paradicsommal. Anya csinál katonákat, aztán Apa ad szúrósvizet. És Tata kiszedi a cseresznyét a befőttesüvegből, kivesszük a magját, megesszük, és megisszuk a levét is.
Védőnő (az állát a földről felkaparva): Jaaaj! Nahát, te tudsz beszélni! És még mit tudsz, vajon a színeket is tudod? Az ott milyen színű?
Kissmajom szemérmesen mosolyog, és mélyen hallgat, a védőnő bocsánatkérően néz rám, és megint tapintatosan visszavonulót fúj; megsajnálom:
Én: Kicsim, mondd el szépen anyának, hogy milyen színeket látsz ott, jó? Például ez micsoda?
Kissmajom megmakacsolja magát, és továbbra is kuka, a védőnő jófej módon terelni próbál, hogy nehogy megszégyenítsem a gyereket, és gyorsan a legoból-építési készségeiről érdeklődik, meg hogy suttogásra reagál-e, majd lediktálja a kolleganője adatait, akihez majd az új háztól tartozni fogunk.
Kissmajom (kizárólagos figyelemre pályázva hirtelen közbeszól): Az a sárga kocka ott a piros bogyó mellett van! Kék bogyó van mögötte, utána zöld. Itt meg ez a narancsszínű.
Döbbent csend megint, aztán a védőnő felnevet, agyondicséri, Kissmajom szárnyakra kap, és a továbbiakban be nem áll a szája. Lekéretőzik az ölemből, lassan körbejárja a szobát, egy vitrinben felfedezi a vérnyomásmérőt, és gyorsan megállapítja, hogy "Csak egy mánus van rajta. Az órán három mánus van: a nagymánus, a kicsi-, és a másodpercmutató, ami gyorsan pörög." A védőnő ámuldozva kérdezi, hogy ugye nem tud számolni - hááát, vallom be vonakodva, de, sőt a betűket is ismeri; még mielőtt ezen is sokkolódna egy sort, a gyerek talál egy sztetoszkópot is, szerencsére a nevére nem emlékszik: "Ezt hogy hívják, ezt itt? Ezzel hallgatta meg a doktornéni a kis tüdődet, hogy hogy szuszog; elöl is, hátul is." Aztán bekukucskál egy félig nyitott ajtón: "Ott hátul van a másik rendelő, ahol a pici bébibabát öltözteti az anyukája. Miért sír a bébibaba? Adott a doktornéni szurikát neked, ide, a kicsi lábadba." Majd a homályosított üveges ablak láttán: "A pára vízből van. A hó is vízből van, megolvad, mert meleg a kezed." Végül türelmetlenül a következő programpontunkat tervezve: "Akkor elmegyünk Tatához az Erzsébet-hídon, hogy megnézzük a szélmalmot. Tegnap nagyon fújt a szél; de ha nem fúj a szél, nem forog a szélmalom."
Még biztosítanom kell a védőnőt, hogy a gyerek saját ritmusában halad így, nem hajcsárkodunk fölötte csattogó ostorral, csakis azt játszik/-unk, amit kér és akar, magától olyan weirdo, hogy őt az olvasás érdekli legjobban. Természetesen nem köszöni meg az ajándék matricát, csak vigyorog simlisen, és nem hajlandó csókolomozni búcsúzáskor sem, csak és kizárólag miután a védőnő magára csukja az ajtót, de akkor megismétli hatszor, és visszhangzik tőle a terem. Guess we're done here.

Jó, elárulom a fishy titkot... a tegnap jelentését valójában nem ismeri, ő mindenre ezt a szót használja, ami a közelmúltban történt. És nem beszél ilyen gyönyörű-helyesen, ahogy leírtam, hanem egy kicsit még mindig selypít (vagy hogy mondják, annak, amikor valaki jének ejti az r hangot), de valami elképesztően édesen, remélem nem szokik le egyhamar. És megelőzve bárki esetleg felforró rosszindulatát kételyeit: szinkronfordítani és gyököt vonni valóban nem tud; még. :)


* Nem is maga a szúrás, mert azt konkrétan nem is érezte: hiába beszéltük át ezerszer a teljes forgatókönyvet, már akkor elkezdett sírni, amikor a mérésekhez levetkőztettem, szorosan a nyakamba kapaszkodott, és annyira szívszaggatóan kiabálta, hogy "Kimegyünk!", hogy a váróban ücsörgő M. majdnem bejött megmenteni. Borzalmas volt, nem tudom, miért gyűlölte ennyire, ezúttal hangzavar sem volt, és előre tudott minden lépést - sőt nem is aggódott különösebben, és nem is úgy maradt meg benne az egész, mint egy negatív élmény, mert már említettük, hogy egy hónap múlva megyünk vissza, és nem tiltakozik, sőt, mondja, hogy majd kap matricát a doktornénitől, aki szerinte aranyos... szóval fura nah...

Egészségünkre!

Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:

A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.

A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!

Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és  biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.

Mocorka

Hiába na, megmondtam: megszokhatatlan. Reggel alig várom, hogy felkeljen, napközben fülig ér a szám, amint beindul (vagyis jó gyakran), este alig várom, hogy lefeküdjek, és a hasamra tegyem a kezemet, és nem, továbbra sem bírok elaludni, amíg lelkesen rúgkapál odabent, don't want to miss a thing. Ma vagyok 24w4d, és a táblázataim szerint maximum két héten belül eléri az egy kilót és a harminc centit... elképesztő! Egyébként a mozgolódásból is egyértelműen érzem, hogy nődögél, mert eddig leginkább puha, tompa lökéseket produkált, gondolom csak a nagyobb testrészeivel (a fejével vagy a seggével) volt ereje érezhetően megnyomkodni, de néhány napja új kunsztot fejlesztett ki, ilyen apró, éles kis böködések formájában, gyakran többször egymás után ugyanazon a helyen - valószínűleg ezt már a kis végtagjaival intézi, és hát hogy lehet megállni mosolygás nélkül, amikor elképzeli az ember, hogy a miniatűr lábacskáival toporog épp...?!

Tegnap voltam védőnőnél, bírom ezt a csajt, nem pörgi túl a dolgokat, legközelebb október 30-án kell csak visszamennem. Említettem neki a cukor-ügyet, mondta, hogy ne aggódjak, ha esetleg fogynék a szigorított diéta miatt, sokaknál megtörténik, de Kissmajom úgyis megoldja a saját szükségleteit, nem fog nélkülözni, legfeljebb én leszek egy kicsit lelakottabb.
Megkérdeztem, hogy milyen gyakran kell mozgást éreznem, mert persze simán képes vagyok aggódni, ha pár óra teljes nyugi van, hiába tudom, hogy a baba ilyen korban 12-16 órát alszik, és hiába ébredtem már éjjel hatalmas bulikra, ami ugye azt jelenti, hogy az akcióinak minimum feléről eleve lemaradok. Azt mondta, ha minden nap érzem valamennyire, akkor már bőven jók vagyunk, sőt akkor se pánikoljak, ha esetleg egy nap kimarad, mert bármi lehet (például fronthatás miatt álmosabb), de a két nap csend már jelenthet rosszat, úgyhogy ha előfordulna, menjek el a nőgyógyászhoz, vagy akár hozzá is, szívhang ellenőrzésre.

Más újdonság most nincs velünk, jövő hétfőn diabetológia kontroll, két hét múlva havi terhesgondozás, utána október 3-ára már bejelentkeztem babamozira, és három hétre rá akarok majd a Magzati Diagnosztikai Központ ultrahangjára. És egyre nehezebben állok ellen a fészekrakási ösztönömnek, ami szerint teljesen át kellene szervezni az otthoni pakolmányokat (gardróbszekrények és ágyneműtartók tartalma) ahhoz, hogy helyet csináljak a sok babacuccnak, amit M. tesójától fogunk áthozni. Csak munka mellett egyelőre nincs se kedvem se energiám hozzáfogni, és az igazság az, hogy amíg nem sikerül beszerezni a kiszemelt éjjeliszekrényt (már nem gyártják, úgyhogy használtra vadászunk), és nem vesszük meg a babaágyat (egyetlen dolog, amit nem öröklünk), addig nincs is értelme rendezkedni.
Nah, rákezdett - megyek vigyorogni... :)

Esetem a babbal (és további agymenések)

Van pár új fejlemény, és a második legszenzációsabb az, hogy basszus már 18w4d vagyok - olyan jó gyorsan telik az idő manapság, nagyon elégedett vagyok vele!

Az első számú szenzáció az sokkal nagyobb, de meglehetősen bizonytalan: azt hiszem, érzem a Kissmajmot mozogni... Múlt pénteken történt meg legelőször, és persze teljesen logikus időpontban: épp zombiapokalipszisos filmet néztünk a moziban, BradPitt menekítette a családot a katasztrófa elől, én vörösre szorongattam M. kezét, a gyerek meg úgy vesén rúgott, hogy csak nyekkentem... not. Ez, ha egyáltalán a baba csinálja, akkor nálam egy igen ritkán és akkor is csak alig-alig észrevehető valami, és nem buborékolás vagy pillangóröpködés, ahogy annyi helyen leírják, inkább olyasmi, mintha egy puha, selymes tárggyal végigsimítanák belülről a hasfalamat. (És itt van az, hogy amikor belegondolok, hogy az a puha, selymes tárgy az ő kis karja vagy lába vagy feje, akkor komoly erőfeszítésembe kerül, hogy azonnal sírva ne fakadjak a mindenemet hirtelen elöntő boldogságtól és hálától és szeretettől...)
Pár napig azért vontam kétségbe a dolgot, mert én valahogy úgy képzeltem, hogy ha egyszer megmoccan, akkor attól kezdve többé-kevésbé mindig érezni fogom - és mivel napi egy-két alkalomnál többször nem jelentkezett, a különböző lágy kaják számlájára írtam a dolgot, hogy biztos miattuk kotyorog a gyomrom. M. az ehhez hasonló ügyeimen hatalmasakat röhög egyébként, mert nekem határozottan az a benyomásom, hogy például evés után sokkal látványosabban nagy vagyok, mint mondjuk reggelente - ő meg napközben néha random rámpillant és vigyorogni kezd, hogy jé, milyen terhes vagyok, mire én leintve elmagyarázom, hogy jójó, de épp most ettem meg egy tányér babgulyást és két méretes barackot; úgyhogy újabban közvetlenül miután megmosolyogja a nagy hasamat, mindig elővigyázatosan hozzáteszi, hogy: "Biztos a babtól van!". Szóval megkérdeztem a nálam terhesebb lányokat, és megnyugtattak, hogy bizony a gyerek lesz ez, csak mivel még nagyon kicsi és erőtlen, ritkán ér úgy hozzám, hogy az észlelhető legyen, és csak úgy egy hónap vagy még több múlva számíthatok arra, hogy folyamatossá válik a mocorgás.
Most már naponta többször vélem érezni ugyanazt a típusú furaságot, de annyira hihetetlen, hogy ez ő lehet, mert képtelenség igazán megfigyelni: egyelőre még nagyon kiszámíthatatlan, és tényleg nem úgy működik, hogy ha egyszer mozdul, és utána percekig figyelek, akkor előbb-utóbb ismételni fog, hanem végzem a dolgomat, és egy váratlan pillanatban egyszer csak újra megsimogat. (Natessék, megint bőgök.)

Tegnap voltam védőnőnél is, kiderült, hogy mivel M. hivatalosan örök életében a kerületben lakott, nekem nem kell átjelentkeznem ahhoz, hogy oda tartozónak könyveljenek el mindannyiunkat, és elmondta, hogy nem gond, ha a dokim terhesgondozáskor nem mér, hiszen ha minden rendben, a három fő ultrahangon kívül nincs szükség többre (még bekukkantani sem, amit azért mi szoktunk), legtöbb nőgyógyász azért túlbuzgólkodik csak, hogy valamivel indokolja a magas havi díját - mondjuk én attól még örülnék, ha több ideig nézelődnénk, de nem picsogok, más orvosnál még ultrahang-készülék sincs. Egy kicsit amúgy megint elképedtem azon, hogy mennyire tájékozatlanka a csaj, az előttem levő anyukával egy óráig cseverészett a hozzátáplálásról amolyan szomszédasszony szinten (normál hangerővel kommunikálva minden kihallatszik a szobájából: azszuperhogynagyonszeretiabarackot-éshautáljaasárgadinnyét-akkorpróbáljabarackkalvegyíteni), de mikor szóba került, hogy a CMV értékeim láttán első körben kicsit megijedtem*, csak nézett bután. Úgyhogy inkább csak megmérte a vérnyomásomat (továbbra is alacsony), megnézte a vérképemet (ő is mondta, hogy kicsit vérszegény vagyok), és megdicsért, hogy semmit sem híztam, biztos ügyesen táplálkozom. Yeah, about that: hááát...
Így majdnem félidősen a súlyom stagnálása engem kicsit már kezd aggasztani, mert ugye a hasam és a benne levő mindenféle berendezések egyértelműen nagyobbodnak, ami változatlan kilóknál csak annyit jelenthet, hogy én magam lassan fogyogatok; ami nem csoda, mert az étvágyam soha nem látott módon viselkedik (értsd: nincs). És vajon ez nem káros-e a baba fejlődésére, tényleg megkap-e minden szükségeset a hájamból nyert energiával és a plusz vitaminbevitellel akkor is, ha esetleg a konkrét táplálékmennyiség nem túl sok?
Továbbá vajon jók-e ezek a bizonyos vitaminok, amiket szedek? Dokim javaslatára a Femibion csak minden második nap megy, közötte sima multivitamin (Béres Actival Max), amit ilyenkor kiegészítek Omega-3 kapszulával és folsavval. Plusz minden nap magnézium és vas - de ezekről is annyi mindent olvasni, hogy az előbbi esetében kizárólag a -citrát jó, hiába reklámozza magát a sok -laktát meg -dihidrát meg -karbonát meg -oxid, az utóbbi esetében sem mindegy, hogy milyen formában van a hatóanyag, mert bizonyos változatokból alig szívódik fel valami... én meg basszus csak egy szerencsétlen bölcsész vagyok, mit tudok én...?
Mégtovábbá: nem iszok eleget, és bárhogy erőszakolom magamat, a legnagyobb kánikulában is alig (néha keserves öklendezések közepette) csúszik le a napi másfél liter; ez mindig is gyenge pontom volt, úgyhogy nekem már ez a mennyiség is hatalmas fejlődés. Csak abban tudok reménykedni, hogy a pulzusom nem ettől magas, hanem tényleg attól, hogy egyszerre két emberbe pumpálok vért, és abban, hogy a baba majd jó önzőn elveszi, amire szüksége van, és ha valaki bármiben hiányt szenved, akkor az csakis én leszek.
Amúgy legközelebb szeptember 11-én kell csak visszamennem védve lenni, amikor már valószínűleg meglesz a terheléses cukor eredménye is - amin szintén agyalok, mert az éhgyomrim kicsit magas (mindig az szokott lenni, most épp 5,1 mmol/l), és így talán az lenne a legjobb, ha terhesség végéig tovább szedném a Meforalt (egyébként 17. hét körül abbahagyandó, csak én nem tettem, mert volt még egy dobozzal, gondoltam nem árthat, hiszen külföldön legtöbb helyen ez az alap-protokoll). De vajon az majd a terheléses vizsgálatot mennyire fogja befolyásolni, nehogy ne vegyenek észre valami komolyabbat azért, mert a gyógyszerrel elrejtem a tüneteket... jáj, mennyire nem egyszerű semmise!

Most "csak" ennyi agybajom van, köszönöm a figyelmet. Jövő kedden genetikai ultrahang - na, azt elmondhatatlanul várom. Már csak egy újabb negyven fokos hétvégi aszalódást kell kibírni addig... ó, tengerparton akarunk lenni a hasam meg a hasam koprodukálója** meg én!


* Az úgy volt, hogy nézegettem a laboros papírkámat, és egyszer csak észrevettem, hogy az egyik sorban a CMV mellett nagyon kiugró szám áll (214 AU/ml), amitől rögtön eszembe jutott minden szörnyűség, amit valaha olvastam erről a vírusról, és azonmód halálra rémültem. Aztán kis utánaolvasás következtében kiderült, hogy semmi okom rá, ugyanis az IgG az egy úgynevezett long-term response az immunrendszer részéről, és akkor magas, ha az ember már régen átesett egy fertőzésen (és most szerencsés esetben védett ellene, bár nem tudom, CMV esetén ez így van-e), és csak akkor kell aggódni, ha az IgM van referenciaérték fölött (nekem az alig volt nulla fölött), mert akkor épp lefolyóban van a friss betegség. Google, az ideggyenge anyák hű barátja.

** A "férjem" még mindig túl szürreális, de szokogatom.