Ezérttartittezazország.

Adhattam volna nézettségvadász címnek azt, hogy "Örökbefogadásunk története", de nincs kedvem mókázni, mert dühös vagyok és csalódott. Off téma ez is tulajdonképpen, de mert csak ez a blogom van, és mert muszáj valahol világbakiabálósan kinyünnyögnöm magamnól, hát nesztek...

Szeretnénk egy kutyát. Már körülbelül ezer éve, de eddig mindig olyan ötven négyzetméteres lakhelyeink voltak, udvar nélkül, szóval mostanáig csak álom volt ez is. Gyerekkoromban nekem nem lehetett papagájnál és hörcsögnél nagyobb háziállatkám (nagyjából ez volt az egyetlen kívánságom, amit Apuék nem teljesítettek), Anyu halála után befogadtunk egy vigaszkutyust, de már gyakorlatilag szinte hetek alatt hatalmasra nőtt, nem érezte jól magát a tömbházban, így legjobb barátnőmék szüleihez vittük őt vidékre, nagy területre - és ettől kezdve mindegy is, mennyire volt boldog ott, nekem mindig az lesz az érzésem, hogy cserben hagytam őt, túl könnyen lemondtam róla, és örökké élni fog bennem a kép, ahogy mindig sokáig ugrált-csóvált-sírt örömében, amikor meglátogattam. M. családja hosszú ideig pont ennek ellentéte volt, nem volt ritka náluk az egyszerre több nagytestű kutya sem, cicacsapatokról nem is beszélve - M.Apuka nagy kedvence még élt, bár pont nagyon beteg volt már, mikor megismerkedtünk, el is kellett altatni nem sokkal azután; azóta M.Anyuka nem szeretne többet, pont tegnap beszéltünk róla, hogy ez így mennyire nem fair, amikor egy állat és gazdi lelke összekapcsolódik, létre kellene jönnie valami köteléknek*, ami biztosítja, hogy pont egyszerre távozzanak erről a világról...
Nem volt kérdéses tehát, hogy amint költözünk, lesz egy új családtag, de valószínűleg pár hónappal későbbre toltuk volna a dolgot, hogy nyugodtan be tudjunk rendezkedni, mindenki megszokja az új helyet, és nem utolsó sorban legyen egy szökés-proof kerítésünk. M. szerint amúgy is amint odaköltözünk, tuti megtalál majd minket a világ összes kóbor élőlénye, és magunkat ismerve nyilván meg is tartjuk majd mindet. Csakhogy néhány héttel ezelőtt Kissmajom sétánk közben találkozott egy Bodza nevű kutyussal... Namost a gyerekről tudni kell, hogy boldog sziával üdvözöl kivétel nélkül minden egyes szembejövő ebet, sokszor alig bírom meggyőzni, hogy várja már meg a gazdikkal való egyeztetést, mielőtt simogatni indulna; ha kerítés mögül ráugatnak, megijed és ölbe kéretőzik, de olyankor is rögtön magyarázza, hogy csak azért történt így, mert megrémítettük a kutyót, és védi a kis területét, illetve szeretne ő is kijönni sétálni, ezért mérges. Bodzával egy órán keresztül labdáztak a közeli parkban, mindketten imádták, nehéz volt elvonszolni őket egymástól, és Kissmajom azóta is emlegeti, hogy keressük meg, hol lakik vajon, mikor jön újra...? Szóval megbeszéltük, hogy egy kicsit gyorsítunk a projekten, és majd inkább mindannyian együtt illeszkedünk be az új otthonunkba - én meg lelkesen megírtam a bemutatkozó szösszenetet családunkról, hogy indulhat a dolog.

Egy hete aktívan (értsd: napi több órán át) keresgélek, általános és konkrét hirdetésekre irányuló leveleket küldtem el (több, mint ötvenet) rengeteg különböző egyesületnek, menhelynek, alapítványnak, állatvédőnek, szervezetnek, fajtamentőnek, gazditalálással foglalkozó FaceBook csoportnak. Ebből kevesebb, mint tíz helyről érkezett válasz, és három darab volt használható... az sem túl ígéretes, de legalább őszintén segítőkész.
Belátom, nem vagyunk a legegyszerűbb eset. Nem is az a gond, hogy van egy kétéves gyerekünk, akiről csak mi tudjuk, hogy mennyire nyugis és érett viselkedésű - azaz akár érthető is lenne, ha sokan elküldenének azzal, hogy hát ekkora mellé csak babakutyát javasolnak, mert egy felnőtt nem tolerálja majd, ha nyúzni kezdi (persze senki sem küldött el ezzel, még arra sem vették a fáradságot). A gond az, hogy van egy rémült-ideggyenge Kisscánk, és nekünk mindennél fontosabb, hogy továbbra is mi lehessünk a biztonságos zug az életében, és öregkorára ne kelljen rettegésben élnie, ezért az alapkövetelményünk, hogy cicakompatibilis legyen a jelentkező.
De ezen kívül nem mondhatni, hogy túl válogatósak lennénk, megmutatom, hogy milyen "igénylistát" nyújtottunk be a megkörnyékezett társaságokhoz:
- legyen 1-2,5 éves közötti (hogy a személyisége már ki legyen alakulva, de még sokáig velünk lehessen), egészséges (nem már a legelejétől kezelésekre hordandó), nyugodt, kiegyensúlyozott, barátságos, fölöslegesen ne ugasson mindenért, egy pár órás bezártság ne késztesse rombolásra (munkaidőnk alatt télen szívesebben hagynám majd a házban), ne legyen túl nagy a mozgásigénye (Kissmajom sokat rohangál, de leginkább kis körzetben), és hagyják abszolút hidegen a macskák;
- nem számít: neme (ivartalaníttatjuk úgyis), származása (fajtatiszta vagy keverék), jellemzői (testméret, szőrhossz, szín, stb.), fizikai hiányosságai (sánta, háromlábú, félszemű, stb.).

Ilyen reagálási ráta mellett, gondolom el kellene ájulnom mindenkitől, aki legalább egy standard választ copypaste-elt nekem; ezek egyébként úgy hangzanak, hogy sok kutyájuk van, nem ismerik mindegyiket olyan jól, be kellene mennem körülnézni és választani. Hátbaszdmeg, azért írtam pontosan, mert ezt el szeretném kerülni - semmi értelme nem lenne azon kívül, hogy kibőgném a szememet, amiért nem tudok elhozni mindenkit, hiszen én ugye még kevésbé ismerem őket, és kurvára nem szeretnék hirtelen szimpátia alapján rábökni egyre, akit aztán egy hét múlva kénytelen leszek visszaszolgáltatni, mert vérmérsékletéhez híven megkopasztotta a macskánkat. Megjegyezném, hogy pont ezt kivédendő, nem is írtam semmilyen állami illetve önkormányzati működtetésű gyepmesteri telepeknek, mert sajnos tudom, hogy ott annyira túlzsúfoltak, hogy csak egy iktatószámot kapnak szegény állatok, senkinek sincs ideje azzal foglalkozni, hogy milyen a természetük.
Nagyon kiábrándító. Így most már érthető, hogy miért vannak olyan szerencsétlen állatkák, akik éveket töltenek el menhelyeken, egyre kezelhetetlenebbé válva a bezártság miatt, mígnem végül ott kell megöregedniük. Ha nem lennénk ilyen szigorú korlátok között a Kissca miatt, ezek után tuti rávenném magam, és bemennék a gyerekkel az Illatos útra egy ismerkedős napon, aztán kizárólag életkori kikötéssel számolva elhoznánk azt a kutyust, akiről ott a helyszínen kiderítettük, hogy nem domináns, és jól kijön Kissmajommal. De ez sajnos nem opció, úgyhogy kutakodom tovább. Most épp külföldre közvetítéssel ténykedő FB-csoportokkal próbálom felvenni a kapcsolatot, az ő adminjaik talán készségesebben szerzik be és osztják meg az infókat, mert csak nem repülőztetnek el senkit Németországig úgy, hogy a jövedőbeli gazdit durva meglepetések érhessék.

Természetesen böködtem egy csomót mindenféle honlapokon is, de basszus elképesztő, hogy mennyire használhatatlan egy-két kivétellel az összes. Az még hagyján hogy semmilyen szűkítéses kereső nincs rajtuk, de még oldalról oldalra bukdácsolva sem derül ki semmi érdemleges. Hát hogy a jóégben akarnak örökbeadni egy kutyát úgy, hogy nem tesztelik (vagy nem írják ki), hogy hogyan viselkedik más kutyákkal, gyerekekkel, cicákkal, akár baromfival, nem jelzik, hogy aktív embereknek ajánlják-e vagy nyugdíjasoknak?! Velem van a baj, és komolyan az a normális, hogy az ember el tudja dönteni egy élőlény (és a jövendőbeli családja) sorsát az elkövetkező évtizedre az alapján, hogy szép teknőcmintás a szőre és milyen kis cuki elálló fülecskéi vannak a fotókon?
Sosem gondoltam volna, hogy ebben az úton-útfélen SOS befogadóért könyörgő, és könnyes leíró szövegekkel megosztásokat kérő virtuális világban konkrétan ugyanolyan nehéz megfelelő szőrös társra találni, mint valami embereknek szóló randioldalon. Persze az megy, hogy minden egyes kattintásnál azonnal a pofámba ugrasszanak egy kurvanagy bannert, miszerint adjam nekik az adóm 1%-át, mert ők mennyire törekszenek az állatok boldoggátételéért...
Namindegy, dühösen és csalódottan (Mondtam már, hogy az vagyok?) kitartok, és amint sikerrel járok (más lehetőség nincs), itt is bejelentem majd az eredményt.


* Már két napja irogatom a posztot amúgy, csupán véletlen, hogy pont most fogom publikálni, de ma eloldottam egy ilyen köteléket. M. tesójának szintén mentett tizenpár éves kutyusa már hosszú hetek óta egyre szenvedett (öreg, gyenge, izületes, fekélyes, talán daganatos is), de a dokik méregdrága szteroidokkal tömték, és elhitették velük, hogy "még élni akar", ők meg fizettek, mert az ember gyenge és önző, és ilyenkor fizet... Most külföldre utaztak a gazdik, a kutyus meg elhatározta, hogy elég volt, két napja nem evett, nem ivott, alig kelt fel, úgyhogy tegnap M.Apuka említette, hogy ma elaltatják. Azonnal éreztem, hogy nem tudok nem ott lenni mellette, egy ilyen hűséges, édescsoda nem halhat meg egyedül, úgyhogy ma kimentem hozzá, az udvaron megágyaztam magunknak, lefeküdtem melléje, öleltem, simogattam, puszilgattam a nagy okos fejét, és mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, minden rendben lesz. Éreztem, ahogy a hatalmas drága lelke kiszusszan a meggyötört testéből, és megnyugszik. Szép volt. Innen is tudom, hogy megtalálom majd, akit meg kell...

No means no!

Van ez a jelenség, ami borzasztóan dühít, és egyszer tuti lecsapok valami csicsergő játszótéri anyát miatta - nem hinném, hogy különösebben népszerű leszek ezzel a poszttal, de jó magasról leszarom ragaszkodom a közzétételhez, csak hogy elmondhassam, hogy én szóltam.

Kissmajom hál'Istennek Aput meg engem örökölt, imád mindenféle fizikai szeretemegnyilvánulást, napi ezerszer követeli a puszit, spontán bújik hozzánk, bánatában és örömében egyaránt rohan és, ahogy M. nyomán ő hívja, "hugát ad"; este fürdés után, mikor pizsibe öltöztetem, mindig az ölembe kuporodik, szorosan átkarol, és azt mondja: Reggelig ölelőzzünk Anával!... elolvadok. Viszont kizárólag a szűk családdal (mi és nagyszülők) ilyen, és például van olyan heppje, hogy puszit sosem osztogat, csak amúgy dívásan, a levegőbe cuppantva - nem is erőltetjük, és mondjuk is neki, hogy ha nincs kedve, még pacsit sem kell adnia senkinek (minket beleértve), nem hogy többet. Én gyűlölöm, amikor a szülők valami agyalágyult indíttatásból kicsiket rokonpuszilgatásra kényszerítenek, sógornőm folyamatosan csinálja a gyerekeivel, és persze Kissmajomtól is igyekszik kicsikarni a testkontaktust, de ő határozottan nem hagyja magát, pedig amúgy jóban vannak.
Szóval azt mi már jó régen eldöntöttük, hogy nekünk sokkal fontosabbak lesznek a gyerekünk saját testével kapcsolatos határhúzásai, mint holmi jópofizás és udvariassági szabályok, és ennek megfelelően járunk el, kivételek nélkül: ha bárki győzködni próbálná, hogy óna, csak egy kicsit menjen közelebb, azonnal közbelépek, és kvázi mindkét félnek mondom, hogy persze, nyugodtan, ha szeretne, de egyáltalán nem muszáj.

És akkor vannak a kisgyerekek... Ez általábban Kissmajomnál fiatalabbakat jelent, mert a nagyokkal egyrészt tud szavakkal kommunikálni, ha szimpatikusak egymásnak, másrészt azok már nyugisabbak, visszafogottabbak, türelmesebbek, kiszámíthatóbbak - bírja is őket nagyon, közösségben mindig velük kezdeményez, őket figyeli, hozzájuk dumál (meg a felnőttekhez). A nem-mobilis vagy még lassú picikkel is elvan, messziről érdeklődve tanulmányozza őket, megállapítja, hogy aranyosak, de láthatóan zavarja, hogy nem lehet velük szót érteni, mert ha közelednek, hátrál.
A probléma a másfél évestől úgy három évesig korosztály, főleg az a része, amelyik még nem tud beszélni, csak halandzsául hadovál vagy kevés szót és/vagy pár tőmondatot mond, mert azok már kapcsolatba szeretnének lépni vele, őt viszont elrettenti, hogy nem érti a szövegüket, főleg ha a nyelvbeli hiányosságaikat hangerővel igyekeznek pótolni. Ilyenkor valósággal menekül, pedig nyugtatásul mindig elmesélem, hogy bizony nemrég ő sem tudta kifejezni, hogy mit szeretne, és akkor nekünk is ugyanilyen nehéz volt dekódolni a tetteit. Ezt amúgy fel is fogja, mert később, amikor visszaemlékezünk a történtekre, ügyesen vázolja a helyzetet, és meg is jegyzi, hogy szegényeknek milyen nehéz, de a zsigeri reakcióján a következő alkalommal ez nem változtat.

A legrosszabb eset természetesen az, amikor a két halmaz metszi egymást, és megjelenik egy mindenáron ölelkezni kívánó, többnyire artikulálatlanul rikkantgató kétéves. Jobban mondva a legrosszabb eset az, amikor ennek a kétévesnek ott van a szabadságot egészen sajátosan (kizárólag a saját csemetéje óhajait figyelembe véve) értelmező anyja. Mert mi is rengeteg sokat megengedünk Kissmajomnak, próbáljuk maximálisan kielégíteni minden igényét, és nagyon kevés dologban korlátokat szabni neki, de olyasmit soha nem engednénk meg neki, ami egy másik embert vélhetően zavar - arról ugye nem is beszélve, ha egyértelműen (vagy ha több mint zavarja)... Namost, ma például a játszóházban a másik gyerek kurjongatva, kinyújtott karokkal üldözőbe veszi a miénket, a miénk félig ledöbbenve, félig rémülten iszkol felém, mire az anyuka kényeskedő hangon sápítozni kezd, hogy: "Jaaaj, hát ne félj már tőle, nézd meg, milyen kedves, csak meg akar dédelgetni, szeretgesd meg te is szépen!"; esetleg (volt már ilyen is) hozzáteszi, hogy ugyan, legyen belátóbb, mert ő milyen nagy fiú már (méretre igen, amúgy az esetek mintegy felében fiatalabb a támadó félnél).
Hát baszdmeg. Megnézném, mennyire értékelnéd a toleranciára intést, ha valaki idegen nyelven rikácsolva váratlanul neked rontana, és elhalmozná a pofádat nyálas csókokkal. Az teljesen természetes, hogy a kisbabád még nem "tud viselkedni", mert nem ismeri fel a másik visszajelzéseit, vagy ha fel is ismeri azokat, kevésbé fontosak, mint a saját ösztönei. De ha te nem tanítod meg értelmezni a reakciókat, vagy még gázabb, arra tanítod, hogy bármilyen ellenreakcióra rá lehet erőszakolni a saját akaratát (vagy legalábbis érdemes megpróbálni), akkor hogy a jóbüdösfrancba lesz normális ember belőle?!

És nem, nem érdekel, a szokásos diskurzus*, hogy hagyjuk őket egymás között lerendezni ezeket a játszmákat, meg kell tanulnia konfliktuskezelni és érdekérvényesíteni, és nem leszünk mindig ott, hogy megvédjük. MOST ott vagyok. És már most, huszonhét hónaposan meg akarom tanítani és mutatni neki, hogy soha, semmilyen kérés, rábeszélés, követelés, zsarolás, könyörgés, fenyegetés hatására nem kell azt tennie, amit elvárnak tőle. Hogy bármikor joga van elutasítani bárkit, a legcukibb kapcsolatteremtést pontosan ugyanúgy, mint egy manipulációs kísérletet vagy agresszív közeledést. És értelemszerűen bárkinek bármikor joga van elutasítani őt, és azt tiszteletben kell tartani, bármennyire is rosszul esik. Mert a nem, az nem.


* Hú, erről oldalakat tudnék írni, hogy ez mennyire idegesít... meg hogy mennyire leszarom a gyerekes etikettet, miszerint akkor vagyok elegáns, ha ráveszem Kissmajmot, hogy megossza a játékait másokkal, csak azért, mert azok zajosabban áhítoznak, és mentsük meg a szüleiket egy hisztitől... és mennyire bosszant, ha az én nevelési elveimet** semmibe véve, a jófejeskedő szülők nyomást gyakorolnak az "irigy" gyerekeikre, hogy akaratuk ellenére megosszák a játékaikat Kissmajommal.
** Kissmajom nevében soha nem fogadom el a noszogatás eredményeként felajánlott játékokat, ismerem őt, teljesen megértő***, ha elmagyarázom neki, hogy az emberek ragaszkodnak a cuccaikhoz, úgyhogy nem is hazugság, amikor megnyugtatom a gyerekeket, hogy semmijüktől sem kötelező megválni, nem lesz belőle harag.
*** De ehhez nyilván elengedhetetlen, hogy ő is nyugodtan ragaszkodhasson a sajátjaihoz.

Szolgálati közlemény - avagy: HELP!

Még egy off topic, mert it's a long shot, de végülis történtek már furább dolgok, mint hogy valaki a blogján keresztül találja meg élete párját... izé, álmai hidegburkolóját, so here we go...
Kerestetik egy csodaszaki, aki csodálatosan teljesít az átlag fürdőszobánál sokkal komplikáltabb burkolói feladatokban is, és valamilyen csoda folytán (hirtelen meghalt a megrendelő, és a hóbortos örökösök kifejezetten romosan akarnak túladni a házon, vagyilyesmi, mert más oka nem nagyon lehet annak, hogy egy profi csapat három hétre hónapra előre ne legyen betáblázva) el tudna vállalni olyan 250 négyzetméternyi munkát március eleji kezdéssel.
Olyan nem érdekel, ha valakinek a nagybácsija már az összes rokon lakásában szépen tevékenykedett, és az elmúlt fél év tapasztalatai alapján azok a lakásfelújító "ezermesterek" is kíméljenek, akik on the side szívesen felraknák a hőszigetelést, és kiöntenék a bejárati lépcsőt, de ha kell, a festést is készségesen vállalják.
Röviden: szuperjó szakember kell, szupergyorsan, cserében több hétig nem kell új megbízást vadásznia, mert ez jó nagy.

By the way, üzleti ügyekben mér a jóIstenér' nem képesek az emberek normális stílusban kommunikálni?! Mert én nem vagyok egy visszafogott típus, a magánéletemben heves vérmérsékleten pattogok, a blogon kényelmetlenül szókimondok, és ennek megfelelően a munkámban is egyik fő ismertetőjelem a bad cop szerep volt, amiről az ügyfelek nyilván sosem tudták, hogy színjáték, tehát működött (de persze mi tagadás, némelyik ellenfél estén élveztem is) - viszont bunkó, tahó, sudriparaszt soha életemben senkivel sem voltam, mert képtelen volnék szántszándékkal megbántani bárkit is, még akkor is én szenvedek többet az áldozatnál, ha néha figyelmetlenségből besikerül.
Most túl azon, hogy az építőipar az jelenleg nekem is valóban a szakmák pöcegödrének tűnik (mondom én, aki annyira naivan és bizakodóan indult neki az építkezésnek, hogy az már nevetséges - de már felnőttem, annyi mindent láttam, hogy jó, ha nem vakulok meg), de hogy lehet az, hogy ha véletlenül akad egy fehérholló-vállalkozó, akinek jók a referenciái, szépek a munkái, elfogadhatóak az árai, visszahív, ha keresem, és kijön helyszíni szemlére, ha megígéri... vannak ilyenek is, vadászni kell rájuk, de léteznek... Szóval hogy lehet, hogy jó ötletnek érzi letagadni az előzőleg írásban(!) önként(!!) felajánlott árengedményt, és mikor slightly amused hangulatban (mert tényleg nem volt szükségünk a hülye mennyiségi kedvezményére, csak nem tudtam megállni, ha már felvágott vele) finoman emlékeztetem rá, gunyoros-agresszív modorban előadni, hogy hát természetesen vehetek Tesco zsömlét, ha spórolni akarok a Lipótin, de aztán évekig nézhetem a repedezett eredményt a zuhanyfülkémben. Úgyhogy miután tavaly augusztus óta kitartottam mellette, annak ellenére, hogy M. nem találta túl szimpatikusnak, plusz mindenféle nehezen kivitelezhető extra igényei voltak a biztosítandó munkakörülményeket illetően (mert kéremszépen, ő egy művész), ma fogtam magam, és elimpulzusküldtem a halál faszára, udvariasan megköszönve eddigi rendelkezésreállását, 'cause I'm a lady like that.

És úgy követtem el ezt a felelőtlenséget, hogy egy többszörösen szőkített, dauerolt, töredezett, vééékony hajszál választ el az őrülettől már most, pedig még bő hat-hét hét van a legoptimistább forgatókönyv szerinti finisig is, ami ugye csak akkor valósulhat meg, ha legkésőbb március második hetében valaki elkezdi nekünk lerakni a járólapokat, és fel- a csempét. Fogjuk az épp peteéresztő hormonjaimra.
Kicsit viszont meg is nyugodtam ettől, miután szegény végletekig türelmes M. nem kapott agyvérzést attól a figyelmeztetésemtől, hogy én húsvétkor beköltözöm, akkor is, ha lavórban kell mosakodni, és betonpadló lesz a talpam alatt, nem ér-de-kel, ha jó volt anyámnak anno, jó lesz nekem is, különbenis gyönyörűen kivitelezett estrich, csodájára jár mindenki, aki valamennyire is ért hozzá, legalább legyen valami haszna. Szóval az én drága megértő férjem együttérzően megszorította a kezemet, és azt suttogta, hogy ő is csatlakozik ám, úgyhogy talán végül még a vadak sem fognak megenni ott az erdő mellett kettesben a gyerekkel.
És hogy a mai nap abszolútjósága se felejtődjön el így, a sok picsogás közepette, mindjárt felteszek egy képet, amelyen Kissmajom és az apája ma legeslegelőször befűtöttek, a saját vegyestüzelésű kazánunkkal, a saját puffertartályunkba, a saját házunk saját pincéjében; bámulták a lángokat a saját maguk által rakott tűz előtt, pont ahogy azt évek óta álmodozzuk. Banánt falatíroztak, Kissmajom csicseregve érdeklődött a különböző méretű hő- és nyomásmérőkről, M. magyarázta, hogy melyik cső hova viszi a milyen vizet, és én úgy éreztem, hogy ez a délután felért egy erős hangulatjavítókkal kombinált többhetes pszichoterápiával.
Már csak másfél hónap, és így vagy úgy, hazamegyünk. Persze sokkal jobb volna teljesen elkészült hazába, szóval ajánljatok nekünk egy tökéletes hidegburkolót, köszönömszépen!

Limbo (Kinda off topic)

Nah, akkor írok róla, addig is álmodozhatok. Mert úgy egy hete, mióta elkezdett körvonalazódni az építkezésünk utolsó ezer száz métere, konstans gyomoridegem van... olyan jóféle, várakozós, éjszaka ébrentartós, naptáron heteket kihúzogatós, valódi bútorokat vásárolós és virtuális bútorokat tologatós, jaj.

Írtam már a hosszadalmas álomház felé vezető utunkról itt és itt is, mindkettő vidám és derűlátó kis beszámoló volt, és ahogy az lenni szokott, közvetlenül a második után azonnal el is kezdődött a feketeleves. Az addig két-három heteket csúszó (ezekre mindenki legyintett, hogy ez teljesen normális, az építőipar már csak ilyen) kivitelezőnk ugyanis egyszer csak nagyjából eltűnt, miután kifizettük neki a szerkezetkészségre szerződött díj 90%-át, és a munkából hátra volt még nagyjából fele... igen, igazi naiv lúzerek voltunk; nem vette fel a telefont, amikor végre-valahára igen, akkor össze-vissza hadovált, váltakozva elnézést kért és ígérgetett, miközben máshonnan visszahallottuk, hogy további helyeken is dolgozik, mert csak így tudja görgetni a hitelei meg adósságai fedezését... Oda jutottunk, hogy a szeptember közepére vállalt határidős munkák még október végén sem voltak sehol a láthatáron (sőt, egy részük még mai napig sincs kész, de legalább perrel fenyegetőzések árán elaraszoltunk egy olyan állomásig, ahol már dolgozhatnak a következő fázisok normálisabb szakemberei)... Klucsik György egyéni vállalkozó kőműves és brigádja a szóbanforgó csaló, in case anyone's wondering, kerüljétek és kerültessétek el jó messzire.
Mindegy, bygones, most már a finisnél tartunk. Tapasztalt építkezők persze újfent körberöhögnének emiatt a kijelentés miatt, de a mi optimizmusunk töretlen, értsd: a sok késlekedésnek köszönhetően már azt is diadalként könyveljük el, ha bármit viszonylag előre ki lehet számítani. És ki lehet, egész pontosan annyit, hogy jövő héten felrakják a garázskaput meg beszerelik a kazánt és puffertartályt, aztán azt követőn elkezdődhet az aljzatbeton háromhetes felfűtési ciklusa, és vele párhuzamosan a festés, majd március elején remélhetőleg valamikor jöhetnek a burkolók - ami annyit jelent, hogy ha semmi váratlan sem jön közbe, nagyjából a hónap végére kész tud lenni minden. És akkor beköltözünk, ha fene fenét eszik, akkor is.

Két hónap van még tehát az ideiglenességből, ami egészen pontosan két hónappal több, mint a tűréshatárom, de így, hogy látom a végét (vagy legalábbis erősen azt hiszem, és nem vagyok hajlandó más eshetőséget tudomásul venni), már fél lábon is kibírom. Rokonokkal együtt lakni kemény dolog; vagyis hát leginkább bárkivel együtt lakni, aki nem a szűk családunk (a.k.a.: férj és gyerekek) kemény dolog. Minden tiszteletem a huzamos ideig többgenerációs háztartásban tartózkodóké, meg az it-takes-a-village hívőké, már ha az utóbbiak nem csak hiszik, hanem gyakorolják is a kommünában élést. Nekem az átlag in-laws viszonyhoz képest mondhatni egyszerű dolgom van, de ennyi idő alatt azért óhatatlanul egyértelműsödik, hogy azzal, akit nem magad választasz társnak érzelmileg és tudatosan, alapvetően inkompatibilis maradsz, bármit és bármennyit teszel a zökkenőmentesség érdekében. Ha nincs különösebb gond az ideológiai ütközésekkel (persze, as it turns out, van), akkor lesz a nevel(tet)ésbeli különbözőségekkel, vagy a konfliktuskezelés módjával, vagy a temperamentummal, vagy ha épp minden smooth, akkor azzal, hogy basszus én, aki világ életemben kulináris antitálentum voltam, és simán eltöltöttem felnőtt életem jelentős részét anélkül, hogy saját konyhám lett volna, illetve használtam volna azt, amikor volt... szóval én, vágyaim netovábbjaként gondolok arra, hogy hamarosan micsoda finom többfogásos vasárnapi ebédeket fogok készíteni minden áldott héten, és micsoda pazar gurmé befőtteket fogok eltenni télire számolatlanul lesz egy csakis általam használt különbejáratú tűzhelyem!
Bármennyire próbálom kontrollálni magamat, és bármennyire gyűlölöm, hogy fél lábbal a jövőben élek, ahelyett, hogy a tényleg csodálatos jelenben lubickolnék, megint ott tartok, ahol babavárós küszködéseink közepette: a folyamatos kalkulálásnál, és on-hold állapotnál. És borzalmasan furdal a lelkiismeret, mert közben meg minden napnak minden percét különlegessé teszi ez drága a kisfiú, akit imádok, az én agyam mégis csak kalandozik előre, és ahelyett, hogy kizárólag rá figyelne, mindennek tetejébe a tökéletes körülményeket is követeli, hiába fogom fel, hogy azok a világon semmit sem jelentenének anélkül, amim már most is itt van. Jó zagyva, tudom, de ez a helyzet is fura, na.

Ilyenek vannak benne basszus, hogy én, akit a vásárlás sosem érdekelt különösebben, itt kézen-közön vérbeli shopaholic lettem. Amikor nem vizonálom lázasan, hogy hogyan fog kinézni a házunk berendezése, akkor said berendezéseket vadászom használtbútoros oldalakon*, DIY portálokon böngészem, hogy melyik darabot hogyan lehet majd felújítani és/vagy átalakítani, és századszorra is képes vagyok rácsodálkozni, hogy az AliExpress-en minden az eredeti üzleti ár tizedéért kapható. Mindennapos hű kísérőm a Pinterest, színkombinációkat válogatok, sziklakerteket hasonlítgatok össze, magaságyások építési módozatait tanulmányozom, aranyhalas tavak ideális méretén elmélkedem, és árnyékot kedvelő gyeptípusokat kutatok fel. Szívdobogva legeltetem a szemeimet Ikeás katalógusfotókon, és mosolyogva nyugtázom, hogy jól döntöttem, még mindig az a konyha tetszik a legjobban, ami immáron lapraszerelve ücsörög M. munkahelyének egyik raktárhelyiségében. És izgatottan várom, hogy holnap teljes valójában megpillanthassam a hétvégén leszállított, a szalonban csak textil-darabonként látott kanapénkat, amit szintén ott tárolunk, mert olyan gigantikus méretű, hogy az U alakjának egyik szára szinte egészen betöltené a nem-félszoba mostani hálónkat. És M. szüleinek hatalmas pingpongterme, amit ideköltözéskor körülbelül feléig pakoltunk tele a meglévő cuccainkkal, lassan minden négyzetcentimétert kihasználva,  faltól-falig megtelik a jövendőbeli életünk használati tárgyaival. Ennyi pénzt szerintem eddigi életem során összesem nem költöttem el... bőségesen bepótoltam minden egyes ünnepet, amikor őszintén tanácstalankodva hárítottam, hogy dehát nem kérek semmilyen ajándékot, mindenem megvan, amire szükségem lehet.
Fejben és tervezőprogramban már minden a helyén virít; néha pár dologgal helyet cseréltetek, csak úgy, hogy azzal is múljon az idő, és arról ábrándozom, hogy milyen lesz majd, amikor M., aki gyakorlatilag tökéletesen rámbízta a belső dizájn kitalálását, rájön, hogy mi a jóégért kellett feltétlenül a hetedik állólámpa is, megpillantja a befejezett művet. Elképzelem, hogy milyen lesz legelső éjszakán ott aludni, valószínűleg egy rögtönzött felfújhatós ágyon zsúfolódva, mert amint lekerül a padlóra az utolsó darab járólap is, én nem vagyok hajlandó máshol. Elképzelem, hogy milyen lesz, amikor Apu ott alszik a vendégszobában, és napközben babázik, miközben én buzgón csiszolok és festek és lakkozok. Elképzelem, hogy milyen lesz megpillantani a nagyjából tereprendezett kertet, és kiagyalni, hogy a gondosan előszelektált lehetőségek közül hova milyen megoldást válasszunk, és hogyan valósítsuk meg. Elképzelem, hogy végre a saját autófeljáróról takaríthatom a havat, és utána átfagyva bekucorodhatok a nappali sarkába, a pattogó tűz elé... oké, get real, ez már a következő tél zenéje, but a girl can dream...


* Mert nyilván olyasmit találtam ki, amit nem csak hogy nem gyártanak már, de apparently annyira kedvelt sorozat, hogy eladni sem szokta senki az égegyadtavilágon. Anno azt hittem, hogy a bükk színű Billy könyvespolcok beszerzése kihívás - mióta Leksvik bármire fenem a fogamat, tudom, hogy az az amatőrök játéka csupán.

A csapból is ez folyik...

Anyatej that is. És basszus olyan ritka az aranyközéputas vélemény meg hozzászólás, hogy csak kapkodom a fejemet… megszokhatnám végre, hogy ufó vagyok, azt hiszem… Van az, hogy igenis joga van a kisbabának is ott ebédelni, ahol az apukája (és további negyven idegen) kanalazza a levesét, úgyhogy rajta, elő a dudákkal a vendéglőben, hajrá egyenjogúság. És van az, hogy szoptasson a pláza vécéjében, vagy fejje le és adja oda cumiból, illetve maradjon otthon minimum egy évig, de semmiképpen se menjen olyan helyre, ahonnan nem tud tíz perc alatt hazarohanni az éhségtől közben kétségbeesetten üvöltő csecsemővel. Ez a két ló-oldal létezik csak, komolyan…?!

Ezzel nem leszek túl népszerű, de ohwell…
Aki ismer, az tudja, hogy mennyire fontosnak tartom az igény szerinti szoptatást, mennyit küzdöttem érte, és mennyire vágyom rá, hogy majd legalább a következő babánál nekünk is megadasson. És azt is tudja, hogy különösebben prűd sem vagyok: egy kiemelkedően szép keblet bármikor szívesen és szemérmetlenül megbámulok, és ha az enyém lenne kiemelkedően szép, valószínűleg bármikor szívesen és szemérmetlenül kiraknám egy jó mély dekoltázsba. A nyilvános szoptatást viszont, mea culpa, de eléggé visszatetszőnek tartom; és itt fontos, hogy a nyilvános ezúttal tényleg nyilvánost jelent, azaz azt, hogy véletlenül odatéved a tekintetem, és majdhogynem kiböki a szememet a bimbója, hiszen ő ősanya, és neki az jár, hogy ott és úgy, ahol és ahogy éppen kedve tartja. Mert lehet bármekkora tömegben is úgy szoptatni, hogy biztonsági őr/sasszemű voyeur legyen a talpán, akinek feltűnik, hogy épp mi történik. Még azt se mondom, hogy minden áron bújjon kendő alá gyerekestül, vannak helyek és helyzetek, ahol természetes, de legalábbis teljesen elfogadható egy ilyen jelenet, és egy játszótéren, parkban, boltban, hivatalban, váróteremben, tömegközlekedésen diszkréten félrevonulva/elfordulva semmi bajom vele, akkor sem, ha én személy szerint nem csinálnám. De bakker, étteremben, direkt közszemlére téve a berendezést… nemár!

A pro-érvelők vesszőparipája, hogy dehát bizony hányszor odalibben a szomszéd asztalhoz egy-egy olyan magamutogató hölgyike, akin csak a szentlélek tartja a semmikis ruhát, köldökig kivágott, teljesen átlátszó, botrányosan rövid - na akkor vajon miért más a hozzáállás, hiszen az sem feltétlenül odaillő és ízléses? Gonosz leszek, de őszinte: ha ronda a nő, az is zavar. Ha lóg a melle, narancsbőrös a segge, fatörzsnyiek a combjai, és kibuggyan a rengő háj a csípőjén, akkor legszívesebben őt is megakadályoznám abban, hogy vacsorázó emberek szeme elé menjen szűk topban és arasznyi miniszoknyában. Még akkor is, ha jelenleg én is épp disznyóméretű vagyok, és együtt kellene éreznem inkább, esetleg irigykednem is, hogy ő mennyivel sokkal magabiztosabb, miközben én legszívesebben el sem hagynám a lakást, amíg újra hatvan kiló nem leszek.
Igen, frusztrált vagyok, nem, nem vagyok igazi, anyaságomban kiteljesedett nő, és megértő vérfeminista sem. Nem tartom kívánatosnak a haskötényt, nem nevezem életcsíkoknak a striákat, és igen, szerintem a tejtől duzzadó eres vagy a hosszas szoptatástól leeresztett cicik csúnyák. Nem diszkriminálok, a saját császárhegemről is pontosan tudom, hogy egyedül én látom szépnek, és nem azért mert objektíven az, hanem mert arra emlékeztet, aki kibújt alóla, és mai napig nem értem, hogy M. hogy tudja erotikusnak tartani a melleimet, miután látta őket Kissmajom-nyúzástól kisebesedve. Ez valóban gyönyörű, de valljuk be, hogy egészen kevés nő, és főleg közvetlenül szülés után álló nő teste néz ki így. Nem, nem gondolom azt, hogy szégyenletes dolog tökéletlennek lenni, de csakazértis a világ orra alá dörgölni, hogy ha tetszik, ha nem, márpedig nézned kell, mert jó okom van rá… szerintem ez meglehetősen primitív dolog. És most hagyjuk azt, hogy nem muszáj odanézni - a körúton nem fogok Lóci-mód viszolyogva, de kíváncisan megfordulni egy szőrös sörpocakját a hawaii ingéből kilógató pasas* után, de ha leül velem szemben egy teraszon, miközben pizzázok, akkor igenis elkerülhetetlen az, hogy észrevegyem, és valószínűleg az is, hogy elmenjen az étvágyam. És hagyjuk azt is, hogy micsoda egy tuskó vagyok, hiszen tulajdonképpen azt sugallom, hogy csak a szupermodell alkatú nők szoptathassanak kitárulkozva - szerintem nekik sem kellene, mert ez nem egy performansz, ez egy intim összekapcsolódás anya és gyereke között, ami senki másra nem tartozik, főleg akkor, ha nem egy magatehetetlen újszülöttről van szó, hanem egy két-három éves kis emberről.

Kicsit elkalandoztam és zagyva lett, de végülis ide akartam kilyukadni, ehhez a mai tiltakozó akcióhoz. Én alapvetően a végletekig toleráns ember vagyok, hőzöngök itt, nem értek, és nem értek egyet, de valójában bármikor teljes mell(hö-hö)szélességgel kiállnék azért, hogy amíg törvénybe nem ütközik és alapvető emberi értékeket nem sért, tényleg mindenkinek joga van nekem nem tetsző módon vagy akár visszataszítóan viselkedni; mekiben szoptatni is, százhúszkilósan nudizni is.
De ezt a mai menetet akkor is önzőnek és undorítónak** tartom, ha amúgy belátom, hogy a társadalom igazságtalan és kirekesztő és gonosz, és bőven lehetne családbarátabb. Mert ez számomra ugyanaz a kategória, mint az otthonszülők, oltásellenzők, egyéb saját-gyerekükkel-csalánverők. Nem baj, ha benne van a pakliban, hogy veszélybe kerül a "pocaklakóm" élete, nekem jár a háborítatlan kitolás, pihepuha franciaágyban, esőerdő hangjaival, teafa illatú füstölővel. Nem baj, ha az "enyémgyerkő" igény szerint épp nem étkezne, azért csak a képébe tolom a csöcsömet egy fotó kedvéért, mert jó ügyért van ez a flashmob. Feltűnőségileg viszketeg és enyhén exhibicionista anyák találmánya, marhára nem arról szól, hogy elfogadottabbá tegye a közterületen való szoptatást - olcsó, értelmetlen, provokatív, idegesítő, öntudatos whatchagonnado attitűd, ami többet árt, mint használ.
Szabad nekik, is what I'm saying, de vajon miért éreznek ingerenciát arra, hogy így csinálják…? Ufó, mondom én.


* Csak hogy senki se gondolja, hogy kizárólag a nőkkel van bajom; az esztétikum hiányával van.
** Nem gyomorforgató értelemben, inkább úgy, hogy faszkivan már az ilyen nagymagyar anyákkal.

"Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek…"

Ha már költészet napja van, legalább stílusosan vezethettem be a kellemetlen hírt: Kissmajom már nem mintagyerek, némileg megerőszakosult.

Először is harap. Szerencsére senki mást, csak minket kettőnket, de ez akkor is enyhén szólva meglepő. A mi tündéri, kiegyensúlyozott, kedves, szelíd gyerekünk, aki még soha életében nem torolt meg semmit, még azt sem, ha valaki orvul fejbedobta, vagy kitépte a kezéből a nehezen megszerzett játékot - és akit ezeken a játszótársi heveskedéseken kívül még soha életében nem ért agresszió, hiszen mi nem rázunk, rángatunk, lökdösünk, ütünk soha, még szidni is csak elvétve és kivételesen szoktunk. Ez valamilyen szinten valószínűleg pont, hogy hátrány, mert így hiába próbáljuk elmagyarázni neki, hogy ne csinálja, mert rossz érzés, fogalma sincs, hogy miről beszélünk: hál'istennek egész kevés fájdalom érte eddigi életében, még elesni is rendkívül ritkán szokott.
Ő mindig eléggé orálisan fixált volt, egész pici kora óta folyton mindent a szájába tömködött, ami keze ügyébe került; oké, tudom, hogy ezt minden baba csinálja, de ő annak ellenére is ezt tette, hogy cumija sosem volt, és a kifejezetten fogzós szenvedései sem sokáig tartottak, és nem is voltak túlságosan intenzívek. Amióta mobilis, azóta mintha valamennyire alábbhagyott volna ez a szokás, alaphelyzetben már nem abból áll a napunk, hogy jaj, mit kapott be már megint a gyerek, főleg ha sétálunk vagy játékba merül, sokáig elfelejtkezik a hörcsögülésről, de unalmas percekben azért még mindig előszeretettel rágcsál meg papírzsebkendőtől faágakon át porcicáig mindent. A harapást körülbelül három hónapja kezdte, akkoriban, mikor pár nap leforgása alatt egyszerre nyolc foga tört át (négy szemfog és négy kisörlő), de nem tudjuk, hogy miért minket talált meg vele, és nem egyet a szuper rágókái vagy bárminemű játékai közül, mert az elején direkt nagyon koncentráltunk, hogy ne szóljunk rá, ne üvöltsünk fel, ne távolítsuk el hirtelen, és egyáltalán semmit ne tegyünk, ami miatt további támadásra ingerlő jó mókaként foghatná fel a reakciónkat. Többnyire reggel csinálja, és főleg olyankor, amikor M. is itthon van, és hármasban ébredünk; ilyenkor egy idő után elege lesz a bandázásból, de ahelyett, hogy fogná magát és otthagyna minket (ha olyanja van, akkor simán lemászik az ágyról, és megy dolgára), nagyon felpörög, egyre lelkesebben rohan közöttünk (mindezt egy két négyzetméteres ágyon, szóval ez már önmagában felér egy szívinfarktussal), egyre hiperaktívabb, míg végül ahányszor ránk omlik egy ölelésre, valósággal menekülni kell előle. Tipikus úgy-szeretlek-majd'-megeszlek jellegű harapások ezek, néha konkrétan puszis bújások fajulnak el ebbe az irányba, de ha esetleg éppen nem, akkor is jól látszik, hogy nem gonoszkodó szándékkal teszi, csak egyszerűen túlingerli magát, és valamiben ki kell csúcsosodnia a közeledésének. Az is egyértelmű, hogy tudja, hogy nem szabad, mert ha időben észrevesszük, és kérjük, hogy ne, akkor huncut mosollyal megtorpan, nyitott szájjal közeledik felénk, és olykor be is kapja valaminket, de olyankor csak nyálas csócsa lesz belőle, nem több, és ezen a sikeres becsapáson jót nevet.
Két dolgot szoktak mindig tanácsolni ilyen helyzetekben, az egyik az, hogy csapj a szájára, amiről nálunk szó sem lehet, a másik, hogy harapd vissza, amit megkísérelt ugyan M., de nyilván nem úgy, hogy fájdalmat okozzon, úgyhogy csak jóízűen ki lett röhögve. Amit még próbáltunk, az volt, hogy viszonylag erőteljesen eltoljuk magunktól ilyenkor; mivel a helyszín az ágy, meg nem üti magát, de felborul, ami az elején párszor viccesnek tűnik neki, jön is újabb nekirugaszkodásra, de néhány epizód után eléggé elfárad a göröngyös terepen történő felállogatásban, és feladja - persze ez valójában értelmetlen ideiglenes eredmény csak, nem magáról a cselekvésről szoktatja le, csak időnyerés a következő csatáig. Ami miatt aggasztó amúgy, az az, hogy mivel tényleg hihetetlenül fájdalmas (nem teli szájjal harap ugyanis, inkább becsíp egy bőrdarabot, mint egy kis lyukasztógép), félő, hogy reflexből egyszer túl nagyot taszítunk rajta (arról nem is beszélve, hogy ha valaha egy idegen gyereken is kipróbálja, esetleg alaposan seggberúgják) - volt már olyan, hogy ültem a kanapén, vigyorogva odacaplatott, és térdkalácson harapott, én meg hirtelen kinyújtottam a lábamat, és felrúgtam… hál'Istennek nem esett baja, csak meglepődött, nekem meg napokig lelkifurdalásom volt.
A haragtartós büntetésben nem hiszünk, mert a szeretetmegvonásnak komoly lelki következményei vannak*, így maximum annyi fegyverünk van, hogy ha kitartóan kínoz minket, akkor letesszük magunk mellől, és azt mondjuk, hogy mi ilyen durván nem játszunk, akkor jöjjön csak vissza, ha hajlandó abbahagyni. Általában megy egy kört a játékaihoz, vagy akár azonnal érkezik, és valóban egy kis ideig nem kegyetlenkedik, de tartósan nem hagyja el a szokást. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy megoldásunk nincs, ötleteknek is fogytán vagyunk; csak örülünk, hogy lassan, de biztosan ritkulnak ezek az alkalmak, és többé-kevésbé türelmesen várunk, hogy hátha jó hamar teljesen leszokik.

A másik problémánk az önbántás: üti a saját fejét. Nem régen (olyan két hete), és nem gyakran (legfeljebb napi egy-kétszer), de még ennyit is nagyon nehéz nézni. Rendszerint akkor csinálja, ha nagyon fáradt és/vagy frusztrált, mert valamit nem sikerül terveihez híven véghezvinni, vagy valami miatt kénytelenek vagyunk nemet mondani neki, vagy valamire egy kicsit várnia kell. Szerencsére ilyenkor az alaphelyzet a toporzékolás**, de időnként felemeli a kis öklét, és egyet csap vele a homlokára; nem erősen, csak úgy jelképesen, de maga a gesztus is elég disturbing, még a megharapásunknál is jobban utáljuk.
Erre is van egy nagyokos javaslat, mégpedig az, amit dackorszakos hisztikre is javasolni szoktak, hogy el kell játszani, hogy láthatatlan, és nem szabad tudomást venni róla, mert közönség hiányában abbahagyja. Természetesen erre sem vagyunk hajlandóak, mert egyrészt ez is a szeretetmegvonásos idomítás egyik formája, másrészt azt sugallja a gyereknek, hogy fojtsa el a legalapabb indulatait és legőszintébb érzéseit, mert ha szabadon és szíve szerint kimutatja őket, vigasz és támogatás nélkül magára lesz hagyva***.
Ami némileg megnyugtat, hogy ez a fajta enyhe self-harm állítólag életkori sajátosság, és ha jól kezeli az ember, magától el fog múlni, amikor már olyan szinten tud beszélni, hogy minden helyzetben meg tudja értetni magát, jelenleg ugyanis a kommunikációs igényei sokkal nagyobbak, mint a közléshez rendelkezésre álló eszközei. Addig is azt lehet tenni, hogy amikor bántja magát, tiltás helyett (ami ellenkezést és fokozódó feszültséget váltana ki), megölelgetjük-puszilgatjuk, és nyugodt hangon kérjük, hogy hozzánk hasonlóan inkább simogassa a fejét, így ni, mert bizony milyen okos, szeretni kell azt inkább. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy rögtön lefogja az ember, de végül rávettük magunkat erre a módszerre, és tényleg működik, azóta egyre ritkábban csinálja, egyre több nap telik el úgy, hogy egyáltalán nem... fingers crossed.

Nagyjából ennyi. Csak hogy ne legyen csupa tökély a Kissmajom, és csupa pozitívum az anyja blogja, mert az ilyen egész biztosan folyamatosan hazudik. :)


* Következetesen használva azt sugallja, hogy csak akkor szereti a szülő, amikor úgy viselkedik, ahogy ő elvárja - as opposed to attachment parenting, aminek megfelelően mi inkább azt éreztetjük vele, hogy rosszat csinált, és annak nem örülünk, de ő maga attól nem lett rossz, és ugyanúgy feltétel nélkül szeretjük, mint mindig.
** Ez sajnos baromi vicces, nagyon tudatosan vissza kell fogni magunkat, hogy ne kuncogjunk: előbb hangosan nyígni kezd, aztán a kis lábaival topogva tapos, majd ha ezek hatástalanok, látványosan sírva fakad (igazi könnyekkel!) - de általában csak pár másodpercre, mert ha szólunk hozzá, azonnal annyira figyelni kezd, hogy vajon elérte-e a várt hatást, hogy elfelejti folytatni.
*** Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon milyen hatással lesz az érzelmi életére, ha nem segítünk neki a számunkra jelentkéktelennek tűnő érzelmi viharainak értelmezésében és menedzselésében - túlragozni nem szeretném, akit érdekel a téma, olvassa el ezt a könyvet, és mindent megtalál benne az agyi fejlődés befolyásolásáról válaszkész neveléssel.

Áprilisi bolondulás

Holnapután lesz két éve, hogy csoda történt velünk: megfogant Kissmajom.
Ma CD23 van, és azt hiszem, éppen túl vagyok a tüszőrepedésen. Persze nem lehetek biztos benne, mert hőt még mindig nem mérek, fájni ebben a ciklusban sem fájtam abszolút egyértelműen, az LH-tesztem meg ugyanúgy nem pozitív, ahogy soha nem is volt, beleértve a két sikeres hónapot - így kizárólag az EWCM alapján tippelgethetek, és hát az nálam minimum egy hétig tart, úgyhogy meglehetősen pontatlan a dolog. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha most nem jött össze a testvér, akkor már mindegy, hogy hány hónapot csúszunk; jó, nyilván nem, mert fél évet azért nem szeretnék, de akár május, akár június lesz belőle, a baba már nem idén fog megszületni.

Múlt héten voltam pajzsmirigyológusnál a Kútvölgyiben, ahová a BMC recepciója szerzett nekem meglepően közeli időpontot, ahhoz képest, hogy Budapest szerte még fizetős helyeken is több hetet kell várni mindenhol. Gyanús hátsó bejáraton és szűk folyosón át, ablakréseken keresztül üvöltő szél által kísérve jutottam egy zárt ajtó elé, amin azt írta, hogy nukleáris medicína és izotóp labor, és csak csengetés után merjek belépni, mert sugárzásveszély van - szóval semmi jót nem ígértek a körülmények. Ehhez képest az, akihez küldtek, személyesen nyitott ajtót, a három óra az tényleg annyit jelentett, sőt olyan öt perccel korábbant, és hát ez a bizonyos Dr. Takács Edit főorvosnő nagyjábból a legjobbfejebb doki, akivel valaha találkoztam. Háromnegyed órát voltam bent nála, ezalatt más páciensekkel folytatott két rövid telefonbeszélgetésen kívül (amik miatt ismételten és nyomatékosan elnézést kért, már nekem volt kellemetlen) teljes egészében velem foglalkozott, mindenféle régi és új egészség-ügyeimről alaposan kikérdezett, mindenféle bugyuta és jogos kérdésemre részletesen válaszolt,  és teljes mértékben oda is figyelt arra, amit mondok, még akkor is, amikor csak kötetlenül dumálgattunk sikertelen fogyókúrákról titokzatos meddőségről és boldog anyaságról. Megerősítette az ördögi kört, amire már magamtól is rájöttem: a súlyvesztés következményeképpen majd simán helyreállhatnak maguktól is az értékek, ugyanakkor az alulműködésem ugyan nem hatalmas, de bizony okozhatja azt, hogy képtelen vagyok a szokásos ritmusomban leadni a kilókat, szóval valamivel ki kell zökkenteni a dolgot, és ehhez mindenképpen szükség van a gyógyszerre.
Felírt napi 50 mikrogramm Euthyrox tablettát, amit két hétig kell szednem, utána meg heti öt napon ennyit, és kettőn 75 mikrogrammot, május első hete után meg kontroll vérvétel lesz. Mivel sajnos magánrendelése nincs, abban maradtunk, hogy majd az eredményekkel telefonon keresem, és akkor megbeszéljük, hogy a továbbiakban kell-e változtatni az adagon, vagy jó lesz így, és mehetek inszemre. Azt mondta egyébként, hogy egészéges nőknél, spontán terhesség létrejöttéhez bőven elég 3 alatti TSH értéket produkálni (illetve nyilván megfelelő FT3 és FT4 mennyiségeket), de asszisztált reprodukció esetében erősen ajánlatos 1 környékére levinni, mert a stimulációhoz használt hormonlöket általában a pajzsmirigy termelését is negatívan befolyásolja. Tapogatásra amúgy semmilyen rendellenességet nem fedezett fel a nyakamon, és autoimmun betegségre sem gyanakszik, de azért kért ATPO és ATG meghatározást is, továbbá ha a gyógyszer nem válik be tökéletesen, akkor jövő hónapban csinál majd egy ultrahangot is.

Ezek vannak tehát. Örülök, hogy van egy konkrét probléma, amin javítani lehet, és nagyon bízom benne, hogy működni fog a kezelgetés. Arra, hogy még egyszer bejön a varázslat, és magától belémköltözik valaki, nem nagyon akarok/merek/vagyok hajlandó gondolni - annyiszor pofára estem már régebben, és annyira lelombozódtam piros napokon az utóbbi fél évben is, hogy ovuláció környékén szó szerint összeszorul a gyomrom, pedig nagyon nem vagyok stresszelős fajta. Utálom, hogy egy hét múlva már mániákusan kezdem lesni a tüneteket, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, hogy mi és hogy történt, és mit mikor éreztem anno... és természetesen reménykedek, mint egy szánalmas idióta, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a szóban forgó napon maximum az épp nem-síelő Szentlélek szállhatott meg, és akkor is, mikor már a harmadik tampont cserélem ki egy délelőtt alatt. Ennek ellenére persze semmi pénzért sem cserélnék senki olyannal, akinél természetes úton ki van zárva a teherbeesés, szóval a lófranc tudja, hogy mit is akarok, semmi se jó nekem...
Jövök majd inkább Kissmajomról mesélni, abban legalább a világon semmi ambivalens nincs, csak mosolygás és boldogság.

Jelenlegi és jövendőbeli babás dolgok

Indítok egy gyors Kissmajmos felsorolással, aztán összefoglalom a tesó-ügy állását, és sietek aludni jól.

Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némi apai hasharapdálás segítségével trükközéssel végül meglestem, és már csak a bal alsó rész fáj és duzzad eredménytelenül, máshol mindenhol fehérlenek a kisebb-nagyobb csücskök. Durvább volt ez a menet amúgy, mint a tavalyi (mondjuk akkor nem az összes egyszerre bújt ki); a Dentinox már nem játszik, mert félünk, hogy a zsibbadtságtól elharaphatja a nyelvét (meg amúgy is csak két percig hat), a Dologelnek nincs sok értelme, maximum figyelmet terel az édességével, úgyhogy Nurofent szoktunk adni az olyan estéken, mikor bármilyen fáradt, még csak elaludni sem tud a szenvedés miatt. Ez sem mindig működik persze, van amikor félóránként felsír, olyankor bemegyek hozzá, és magamra fektetem, mint pici korában - ott órákig teljesen nyugodtan pihen, én meg filmet nézek meg netezek közben, és törik ki a nyakam a mozdulatlanságtól, de olyan jóóó összebújni vele, hogy szinte remélem, hogy ma is ez lesz az estém vége…
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.

És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk az érzéketlenek irigyeltek, akik megjelennek majd egy kisbabával a BMC folyosóin - én anno nagyon vegyes érzésekkel néztem az ilyen párokat, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd több várakozónak adunk reményt, mint ahánynak fájdalmat okozunk a látvánnyal.
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!

Elmélkedés a szabadságról

Nah akkor legyen egy bővített változat is, nem csak kommentár formájában, hanem saját kútfőből…
Először is a disclaimer: mondanom sem kellene, hogy mindenki pontosan úgy neveli a saját csemetéjét, ahogy épp akarja, egyezzünk meg abban, hogy semmit sem kell utánam csinálni, és én sem fogom senki után, a nagyon népszerű brit nanny-t és a többgyerekes szomszédasszonyt beleértve. A posztot sem azért írom, hogy bárkit is meggyőzzek, hogy my way, vagy élete végéig terápiára fog járni az utód, nem akarom megváltani a világot tanácsokkal, mindenki csinálja úgy, ahogy jónak látja. Biztos én is ezer dolgot jól elcseszek majd, már előre azzal vigasztalom magam, hogy egész sok normális ember nőtt fel úgy, hogy a nevelői hibát hibára halmoztak, aztán ők maguk minden lelki sérülésük ellenére végül olyanokká váltak, akiknek a példáját csomó mindenben követni szeretném. Amúgy több-kevesebb sikerrel mindig is igyekeztem moderálni a kritikusi vénámat, ha valaki számomra érthetetlen módon viselkedett a gyerekével, mert hát én még nem voltam szülő, honnan tudhattam volna, hogy ami az én ösztöneimben és elképzeléseimben él, az működőképes-e valódi élethelyzetekben. Mióta Kissmajom megvan, bizonyos szempontból sokkal érzékenyebb lettem (például valósággal fáj, ha gyereket elhanyagoló, gyerekre igazságtalanul ráripakodó, netán gyereket rángató felnőttet látok), ugyanakkor mivel sok szülővel vagyok körülvéve egyre több értelmet nyer az, hogy másak vagyunk, másak a körülményeink, és főleg másak a gyerekeink. Ennek megfelelően tudomásul veszem, hogy a nevelési módszereink is másak, és ha nem is értek egyet valamivel, helyes kiindulópontként értékelem, ha valaki veszi a fáradtságot és elgondolkozik a nevelés mikéntjein és hogylehetnejobbanjain, ha van benne elegendő értelem és igyekezet elemezni, valamint van igénye arra, hogy a gyerekéből valóban boldog felnőttet faragjon.
A minket körülvevő onlány és IRL népek értetlenkedő reakciójából pontosan tudatában vagyok annak is, hogy ez a boldogság egyenlő szabadság elv, amit mi (M. meg én) vallunk, nem annyira divatos még a legliberálisabb körökben sem, szinte semmilyen emberi kapcsolati téren, így szülőségi fronton sem. (Amit bizonyos ismerősök esetében elég érdekesnek tartok, mert ugye akiről tudom, hogy kifejezetten szabadság-szerető, arról én jóhiszeműen azt feltételezem, hogy ha valamit magára érvényesnek érez, akkor azt is kénytelen belátni, hogy az másra is igaz, illetve ahhoz másnak is joga van, még akkor is, ha az illető még picike… de nem akarok elkalandozni.) Már nem is nagyon vagyok képes elcsodálkozni rajta, hogy mennyire általános az, hogy az emberek a saját kény(elm)ük-kedvük szerint formálgatják a gyerekeiket, anélkül, hogy tekintettel lennének arra, hogy azok bizony független kis lények - hiszen ha olyan cikkek örvendenek lelkes bólogatásoknak, mint a múltkor említett, akkor mit várhatnánk attól a rétegtől, amelyik még bulvárlapokból sem informálódik (parenting szakkönyvekről, esetleg azok összehasonlító boncolgatásáról nyilván nem is beszélek).

De visszatérve a szabadgyerekséghez: én leginkább azt látom problémának, hogy ebben a kontextusban legtöbben félreértik és félreértelmezik a szabadság fogalmát. A szemükben egy szabad gyerek a szó lehető legpejoratívabb értelmében neveletlen: szemtelen, fondorlatos, bunkó, sunyi, erőszakos, hisztis - kihasználja a naiv, védtelen, balfácán felnőtteket, és ide-oda táncoltatja őket, mint valami szerencsétlen bábukat; megszokta, hogy minden meg van neki engedve, ezért aztán sem iránymutató észérv sem indoklás nélkül előadott csak-kérés nem fog rá soha hatni, törtet előre, mint egy kis vad, és le akarja igázni az egész világot, mert neki az jár. Hááát… érdekes módon az általam ismert családok közül, pont ott lettek a legnagyobb gondok az engedelmességgel és a viselkedéssel a későbbiekben, ahol egész pici korától fogva mindenben szigorúak voltak a babával, hogy nehogy az istenért elkapassák. Semmi igény szerinti etetés, szokja csak meg minél előbb, hogy fix órára legyen éhes; semmilyen kivétel az alvási rend alól, akkor is a szokásos időpont, ha épp nyaralás van, akkor is saját szoba, ha épp beteg; semmilyen hosszas nyugtatás, ha sírdogál, ölben hurcolászás, ha bújós kedve van; semmilyen babusgatás, ha rosszat álmodott, orra esett, megtépték a játszóházban, vagy csak nyűgös napja van; legyen rend, megingathatatlanul, katonai következetességgel, mert ezek ha rést vesznek észre a pajzson, képesek benyomulni, és rátelepedni az egész nyugodalmas életünkre.
Én nem akarok szigort, mert úgy gondolom, hogy a gyerek egy kis érzékeny ember, és hiszem, hogy nem vezényszóval és fegyelmezéssel kell irányítani, mint egy katonát, nem jutalmazással és büntetéssel kell idomítani, mint egy állatot, hanem azzal az empátiával és tisztelettel és feltétel nélküli szeretettel kell felé fordulni, amit később kapni vágyunk tőle. Egy szabad gyerek nem attól szabad, hogy nem ismer és nem tart be szabályokat és határokat. De a szabályok az ő nyelvén/szintjén vannak megfogalmazva, és a határok az ő bevonásával/beleszólásával vannak meghúzva, hogy még véletlenül se kényszerüljön arra, hogy értetlenkedve sodródjon, amerre a nagyok terelik. Egy szabad gyerek mindig kap alternatívákat, és saját belátása szerint választhat közülük, van mérlegelési lehetősége és döntési joga, és a saját tetteinek következményeiből tanulhat, nem tekintélyen alapuló, önkényesen kitalált előírások és szankciók sorából. Nekem volt szerencsém szabad gyereknek lenni egy olyan világban, ahol a szabadság maga is eléggé ismeretlen csuda volt, és ha nem másért, akkor Anyu iránti hálából, aki ezt lehetővé tette, kötelességemnek érzem ugyanazokat a körülményeket biztosítani a saját gyerekeimnek is.

Szóval: mit is jelent ez a szabadság Kissmajom mindennapjai szempontjából?
Először is azt, amit már említettem, hogy erősen próbáljuk nem úton-útfélen korlátozni mindenféle tiltással, hiszen úgyse érti még a miérteket és következményeket, semmi értelme napi négyszázhatvanhétszer elismételni, hogy lábhoz, kicsi az esély rá, hogy egyszer csak megvilágosodik, és attól kezdve ügyesen szót fogad. Tovább megyek: én nem is akarom, hogy szót fogadjon csak azért mert szeret engem, és nem akar megbántani, vagy mert tart tőlem, és nem akarja, hogy haragudjak rá (a.k.a. érzelmi zsarolás). Ő csak most kezdi el feltérképezni a világot, nem tartom fairnek megfosztani ettől a once in a lifetime élménytől a saját nyugalmam érdekében - mert legyünk őszinték, ilyen kicsi babánál a sorozatos nemszabadozás leginkább arra szokott vonatkozni, hogy jaj, nehogy leverje, eltörje, kapcsolgassa, kirámolja, magára rántsa, és ezzel gondot és/vagy munkát okozzon. Igen, vannak nem-örülnénk-neki helyzetek, de mi vagyunk a felnőttek, a mi feladatunk ezek közül minél többre olyan megoldást találni, amitől a gyereknek nem úgy kell élni, hogy semmit sem tapasztalhat meg, amire kíváncsi, csakmertnem. Egyelőre nálunk ezek csak apróságok, olyanok például, hogy halaszthatatlan ügyeit intézendő kakis seggel hasra akar fordulni pelenkázás közben, vagy bele akar markolni a főzelékes tálkába - ezeket én sem szoktam támogatni, de (mivel alapvetően azt gondolom, hogy ezek sem szörnyűségek, csak épp megspórolnék egy plusz takarítást, ha lehet) nem úgy tiltom, hogy durván rászólok, hanem viccesen elmagyarázom, hogy talán nem kellene, és mivel egyelőre nem értékeli a humoromat, gyorsan elterelem a figyelmét, ami külön jó, mert egy kis plusz játékot is jelent. Most, hogy már közlekedik, egyre több ilyesmi lesz, és én minél kevesebbről szeretném lebeszélni: tőlem ugyan megfogdoshatja a cipőink talpát, összefirkálhatja a falat, lepakolhat a polcokról, megcsócsálhatja a macska bundáját,  és megnyomkorászhatja az összes elektronikus kütyü gombjait... majd igyekszünk nem kutyaszarba lépni, pár ezer forintból akár negyedévente összehozunk egy-egy sajátkezű tisztasági festést, a törékeny cuccainkat zárt szekrénybe teszem, a Kissca felmenekül valami magaslatra, és M. elköltözteti a gépeit, ha zavarja a ki-be kapcsolás.
A kivételek többnyire olyasmik, amik őt védik: amíg meg nem tanul biztonságosan leszállni, értelemszerűen elkapom majd, ha az ágy széle felé iramodik, továbbra is határozottan lefogom, mikor vergődve küszködik az álom ellen (ilyenkor teljes erőből tépkedi a fülét, kaparja az arcát, dobálja magát), és természetesen a konnektort sem piszkálhatja, védődugaszolt állapotban sem; de hiába nem fogja még fel, hogy mit galagyolok, mindig felsorolom az okokat, és minél nagyobb lesz, annál több figyelmet fordítok majd erre, még akkor is, ha mindannyiunk könyökén jön már ki az ismételgetés. Van persze néhány "igazságtalan" korlát is, amik tényleg akadályozzák a teljeskörű felfedezést, és alapvetően akár engedhetnénk is belőlük, de kizárólag azért vezetjük be őket, mert mi, a gonosz apja meg én, nem akarjuk, hogy túllépjen rajtuk, és kész: például tilos random zsákmányokat megkóstolni a parkban (egyelőre a fű és faág kivétel, a homok/kavics meg az ismeretlen növények tiltólistásak, de a későbbiekben számítunk cifrábbakra is), tilos eltépni a könyvek lapjait (dolgozunk rajta, hogy minél előbb különbséget tegyen a papíralapú cuccok között, mert a reklámújságokat szaggathatja kedvére), tilos csípni és harapni (később ezt ki fogjuk terjeszteni az agresszió más formáira is, beleértve az egyik legpofátlanabbat: más játékainak elkobozását); ezekben finoman megakadályozzuk, majd elmagyarázzuk a miérteket, akkor is, ha még semmit sem ért meg belőlük. Szerintem ez az átlátható és logikus érveléshez való szoktatás az egyetlen módja annak, hogy sose kelljen majd a "csináld, amit kérek, mert én azt mondtam" vagy "én jobban tudom, mert felnőtt vagyok" vagy "amíg az én fedelem alatt élsz, addig ez van" típusú autoritér bullshithez folyamodni. Ahogy már írtam kommentben is, nekem nagyon rosszul esik, ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy világosan megindokolja a nemjeit - és ha lekezelőnek is tiszteletlennek tartom ezt a bánásmódot velem szemben, Kissmajommal sem alkalmaznám csak azért, mert megtehetem, hiszen ő még túl kisbuta ahhoz, hogy érdemben tiltakozzon. Arról nem is beszélve, hogy csak ezzel a részletes magyarázatokat adó metódussal lesz valaha is igazi súlya a valóban fontos kereteknek: ha minden kis piszlicsáré ügyben milliószor rászólok, akkor miért hinné el, amikor majd tényleg komolyan teszem, mert mondjuk ne nyúljon a forró főzőlaphoz, vagy ne rohanjon ki az autók elé...

Minap szívszaggató jelenetnek voltam tanúja: apuka és kislánya a játszótéren, utóbbi a csúszda tetején vigyorog indulásra készen, előbbi magából kikelve ugrik fel, hogy ezt mégis hogy képzeli, nem látja a koszt, hát hogy fog kinézni a csinos ruhája, másszon le azonnal onnan (helyszín a Kopaszi gát, aki ott bóklászik, az rendszerint kikapcsolódni érkezik, tehát nem templom után ünneplőben a játszótérre keveredő társaságról volt szó). Vagyis ugyanaz a kategória, amit kommentben is említettem: az életében talán másodszor felálló kisbaba, akinek a lelkesedését rögtön hat különböző tiltás töri meg, csak azért, mert az anyja nem volt képes elpakolni a most már számára is elérhető cuccokat az asztalról. Most komolyan: miért?! Én éppenséggel nem a konfliktuskerülésemről vagyok híres, mégis reflexből az ugrik be, hogy miért kell olyan helyzetekett teremteni, amik gyakorlatilag provokálják az ellenkezést? Mért én vagyok a furcsa, ha azt mondom, hogy for all I care beletapicskolhat a legdagonyásabb sárba, mert hál'Istennek van mosógépünk, vagy tőlem felveheti a kedvenc frottírpizsamáját bevásárláshoz, mert tuti találkozunk majd legalább egy tucat szalonképtelenebbül öltözött járókelővel...? Mért én számítok különcnek, ha nem vagyok hajlandó megszégyeníteni, amiért nem szeretné kölcsönadni a kedvenc játékát semmelyik bőgő kisfiúnak, vagy udvariasságra hivatkozva nem kötelezem arra, hogy a megpuszilja a rég látott rokonokat…?
Visszatérve az előző gondolathoz: tapasztalataim szerint ez a boldog gyerek = szabad gyerek (és fordítva) trend általában még azoknál is kiveri a biztosítékot, akik amúgy előszeretettel idézgetik Vekerdyt (Nyilván tőle csak annyi fontos, hogy "A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat..." ésatöbbi.), mert hát hogy is képzeljük, majd jól megbánjuk, később a fejünkre nő, és elkényeztetett lesz meg követelőző meg drogos. Elfogadom, hogy van, aki ettől fél - akkor nála legyen vasfegyelem, és szívből kívánom, hogy működjön a stratégia. De én személy szerint sajnálom azt, akinek mindenféle nagyokra szabott normának meg kell felelnie már pár évesen, és bevallom, kétlem, hogy ha most még megengedek neki valamit, akkor azt öt vagy tíz év múlva is számon fogja kérni rajtam, mert ha én most megtisztelem azzal, hogy parancsok helyett egyezkedési lehetőségeket adok neki, akkor jó eséllyel a viszonzás is hasonló lesz, és lázadás helyett bizalmat kapok. Ismétlem, hogy félreértés ne essék, engem is zavar az étteremben ordítozó négyéves, ezért aztán úgy szándékozom ezt a problémát megoldani, hogy négyévesen nem viszem étterembe és nem várom el tőle, hogy mértékletességet tanusítva vacsorázzon gyertyafénynél; és nem, nem hiszem, hogy emiatt az érettségi bankettjén sem tud majd kultúrember módjára étkezni. Hamarosan (sajnos fájdalmasan hamar) kénytelen lesz mindenféle szabály szerint élni és mindenkihez alkalmazkodni, korán reggel oviba rohanni, unalmas könyvből olvasónaplót írni, irritáló tanárral illedelmes lenni, igazságtalan kritikához jó pofát vágni - van pár éve, amíg lehet önfeledten játszani, szórakozni, felfedezni, lazítani... csak úgy lenni. Pici-nagy kisfiam, annyival tartozom neki, hogy ezt most megkapja, akkor is, ha nekem pillanatnyilag valamivel nehezebb lesz az életem tőle, mint egy mintagyerekségbe szuszakolt vele egykorú anyukájának.
Nem, nem vagyok egy (h)ősanya, az elképzeléseimhez és vágyaimhoz képest sajnos nagyon is hamar elveszítem a türelmemet; és igen, számítok arra, hogy minél jobban kinyílik az értelme, és minél több dolog érdekli majd, Kissmajom is annál jobban rákapcsol a dacos határfeszegetésre - ebben a korban még nincs olyan, hogy akarattal és számítóan direkt rosszalkodik, de egy-másfél év múlva már tuti lesz. Hogy honnan tudom mégis annyira biztosan, hogy ragaszkodni fogok a mostani elveimhez és elgondolásaimhoz? Onnan, hogy nélkülük nem én lennék én, nem mi lennénk mi. Onnan, hogy eddig is megtettem/-tük: akárhányan akárhány irányból próbálták bizonygatni, hogy nem jó, ha sosem hagyjuk sírni, nem jó, ha folyton az ölünkben tartjuk, nem jó, ha az egész világunk körülötte forog, nem jó, ha rajongásig imádjuk, kitartottunk amellett, ami zsigerből jött, és nem bántuk meg. Nem állítom, hogy Kissmajom attól a világ legkiegyensúlyozottabb és legvidámabb és legjobbfejebb nyolchónaposa, és hogy attól ennyire hihetetlenül könnyű vele, amit mi tettünk vagy nem tettünk, valószínűbb, hogy semmi közünk hozzá, ilyen az alaptermészete és kész - de akkor meg annak örülök, hogy legalább sikerült nem elrontani azt a csodát, aki ő, és ha ez a továbbiakban is összejön, én ennyivel pont elégedett leszek.

Megáll az eszem...

Az utóbbi időben a legkülönbözőbb emberek lájkolgatják és osztogatják meg FaceBookon ezt a cikket, illetve az arcpirítóan pongyola módon lefordított magyar változatát. Tudom, hogy ez csak egy a számtalan parenting-okoskodás közül, de nekem legalább annyira feláll tőle a szőr a hátamon, mint a sírni hagyástól, és egyszerűen nem tudom megállni szó nélkül...

Íme a zseniális szabályok brit tudósok szerint "according to a British nanny":
1. Ne engedd, hogy a gyerek legyen a főnököd, ne fáradozz azért, hogy a kedvébe járj, hisztizzen csak, amíg ki nem folyik a szeme, nehogymá azt gondolja a büdös kölke, hogy abból a bögréből ihat, amelyikből az úri kedve tartja. Gyakorlatilag azt tanácsolja a szülőnek, hogy viselkedjen úgy, mint egy ötéves, és nevetségesen jelentéktelen kívánságok kapcsán is inkább provokálja ki a toporzékolást, csak hogy megleckéztethesse a gyereket, és bebizonyítsa neki, hogy azértsem lehet igaza, hiszen ő kicsi, mi meg nagyok vagyunk ugye. Basszusmár… ennyire fontos lenne diadalmasan leigázni az egyértelműen gyengébb "ellenfelet"? Ha ezt gyerekek teszik egymással, rögtön bullying a bélyeg, de ha anya teszi, akkor rendben van, sőt dicséretet érdemel? Mi a rohadt lószarért nem lehet odaadni azt a tetves rózsaszínű bögrét?! Két mozdulat: polcról elővesz, tejet átlöttyint - és mindenkinek van egy nyugis, mosolygós reggele, függöny. De nem, inkább ordítson a gyerek egy fél órát, amitől ő is, a szülő is, és jó eséllyel a szomszéd is feszült idegbajosként kezdi majd a napot, kedvetlenül ráförmed mindenkire, és gyűrűzik a kis semmi konfliktus tovább, de nem baj, legalább a felnőtt sikeresen érdekérvenyesített, gratulálunk.
2. Ebben a legyenek elvárásaidos részben legalább van egy épkézlábbá fejleszthető gondolat: hogy saját példával meg kell mutatni, meg kell tanítani a gyereknek azt, amit tőle is látni szeretnénk. De az "elvárás" szót én ennek ellenére is utálom, felnőttek közötti kapcsolatban is, mert miközben ártalmatlanul hangzik, kvázi legitimálja a másik személyiségének megváltoztatására való törekvést, és kéz a kézben jár az érzelmi zsarolással. Az én gyerekem ne azért legyen udvarias/segítőkész/szorgalmas, mert elvárom tőle, legyen azért, mert úgy érzi jól magát - és ha nem érzi, akkor én leszek az első számú szövetségese, aki elfogadja olyannak amilyen, és támogatja abban, hogy akkor is érvényesülni tudjon, ha nem hajbókol az osztályfőnöknek, nem engedi meg a padtársának, hogy lemásolja a dolgozatát, és nem szívesen jár heti minimum háromszor különórára.
3. Ez a kedvencem: szabadítsuk rá a buszsofőröket, tanárokat, bolti eladókat és más szülőket a gyerekeinkre - fogjunk össze mindannyian a kis trógerek ellen, és hadd vezesse le rajtuk a dühét minden frusztrált idióta nevelje meg a társadalom azt, aki ki merészel lépni az egyenletesre döngölt sormintából. Igen, szándékosan hagytam benne a felsorolásban a tanárokat, és nem, az én gyerekemet ne rendszabályozza, szidja, szégyenítse, alázza, félemlítse, fenyegesse (tovább nem fokozom, mert ami következne, azért a szemét kaparnám ki) egy tanár se, egy rokon se, senki; pont.
4. Na ennek a biztatásnak egy részével kivételesen egyetértek: ne nyomjunk mindenféle kütyüt a gyerek kezébe, csak azért, hogy türelmet igénylő helyzetekben könnyebben megússzuk a lekötését. Jogos, sokkal kevesebb tévé előtt bambuló, és sokkal több családjával játszó gyereket a világba! De (Suprise, surprise!) a szerző nem egészen erre gondolt, hanem arra, hogy szülőként nekünk sem feladatunk a gyerekkel való foglalkozás - legyen fegyelem, kéremszépen, és szórakoztassák csak el magukat a csemeték. Mi több, már kisbabakorban tanuljanak meg önnyugtatni, ahelyett, hogy olyan kacifántos segédeszközöket használnának, mint a vibráló pihenőszék, és persze ahelyett, hogy az anyjukra meg az apjukra számítva támogatásért nyújtogatnák a koszos kis mancsaikat. És nyilván rengetegen vannak, akik ezzel mélységesen egyetértenek, hiszen ezen alapul az ünnepelt cry-it-out módszer is, de basszus ez annyira szomorú, hogy belegondolni sem akarok, mert mindjárt magam is sírva fakadok...
5. Say what?! Ha nem akarjuk valaki igényeit a sajátjaink elé helyezni, ha nem akarjuk valaki kéréseit a mi vágyainknál fontosabbnak tartani, ha nem akarunk valakit magunknál jobban szeretni, akkor ott a kézenfekvő megoldás: ne szaporodjunk! Az utódvállalás ugyanis ilyen - bakker, még a legendásan nemtörődöm macskamamák is éheznek, harcolnak, lestrapálódnak, szenvednek a kölykeiért. Persze az állatoknak egyszerű, náluk kizárólag ösztönös ez az odaadás, csak mi, emberek találunk ilyen csodás kiutakat, hogyaszongya minek azonnal itatgatni azt a gyereket, ha szomjas, meg kell szoknia, hogy a kívánságok nem mindig teljesülnek… Gondolom, ez ugyanaz a primitív iskola, amelyik szerint egyéves korban (esetleg hamarabb) a babának illik átaludnia az éjszakát, ezért ha felébreszti az éhség, kiválóan leszoktatható róla, ha tej/tápszer helyett csak cumit vagy vizet nyomunk a szájába - pár nap szenvedős lesz, de végül csak megunja a követelőzést. WTF?!

Emberek… seriously…? Mi történt azzal, hogy tiszteljük azt a kis lényt, akit a világra hoztunk? Mi történt azzal, hogy ne idomítsuk és ne büntessük csak azért, mert úgy kényelmesebb "nevelni", ne szarjuk le a fejét csak azért, mert megtehetjük, ne vagdossuk le a szárnyait csak azért, mert gyerek?
Ilyenkor mindig rájövök, hogy még a szüleim lábnyomát is csókolgatnom kellene azért, amiért szabad, független, egyenértékű emberként kezeltek, amióta az eszemet tudom…
Rant over.

A szaranyaságról

Ezt a posztot buta-buta Popinak dedikálom, mert nélküle sosem írtam volna az érem másik oldaláról - el is felejtettem már, hogy volt ilyen, hihetetlenül repül az idő manapság, és nagyon nehéz felidézni azokat a napokat, amikor Kissmajom csak egy szuszogó krumpli volt, hiszen most már egy kommunikatív kis lény, aki folyamatosan beszélget velünk, mindenre ezerrel koncentrálva figyel, és minden nap látványosan fejlődik (tegnap reggel például felfedezte a kezét, és meglepetten konstatálta, hogy meg tudja fogni vele a piros plüssnyúl szív alakú orrát).
Itt nálam a szülés után időhiány miatt elég sokáig elmaradt a dokumentálás, amikor meg írtam, akkor is leginkább a Kissmajomról, akiről továbbra is csak azt tudom elismételni, amit akkor, hogy egy tökéletes, csodálatos mintagyerek, első perctől fogva. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy én is olyan anyának éreztem magam, sőt: azáltal, hogy jófej baba volt, és mindenben segítőkész partner, engem még jobban frusztrált, hogy ha ő pár naposan ennyire megkönnyíti a dolgomat, akkor én meg mi a lószarért vagyok ilyen béna és ügyetlen… neki sokkal jobb anya járna. Sokszor órákig csak ültem, és néztem, és nem tudtam betelni vele, meg a hálával, hogy van nekem, és ha olyankor valamilyen anyaságosságot épp nem sikerült úgy végrehajtanom, ahogy ideálisnak tartottam, azt éreztem, hogy nem érdemlem meg őt, nem vagyok méltó rá - sokáig várt és küzdelmesen elért babák esetében szerintem gyakran vannak így ezzel a nők, nehéz szembesülni azzal, hogy egy évekig kergetett álom teljesül, mi meg nem vagyunk mindenben a helyzet magaslatán. Szóval nem volt mindig minden rózsaszínű nálunk sem, bőgtem ám én is épp eleget, és most utólag ugyan látom, hogy eléggé ok nélkül, de akkor ez nem így csapódott le....

Nálunk ugye a nagy mumus a szoptatás volt, az első hetekben még jobban stresszelt a téma (Tudom, szinte lehetetlen, lévén, hogy mostanában is folyton ezen kattogok…), még erősebb volt a teljesítménykényszerem. Itt is added pressure volt, hogy Kissmajom első pillanattól annyira de annyira ügyes volt, valósággal fizikai fájdalmat okozott, ahányszor ránéztem az édes fejére, ahogy szorgalmasan szopizott bármeddig, minden különösebb eredmény nélkül is akár. Az összeomlás akkor jött el, amikor egy ismerősöm példáját követve, aki a sírós babáját egyfolytában mellen tartotta, így aztán rengeteg teje lett (vagy legalábbis nekem akkor teljesen megkérdőjelezhetetlennek tűnt az összefüggés), rendeztem egy majdnem huszonnégy órás szoptatásmaratont, hogy hátha. Már a kórházban is volt ilyen próbálkozásom, a második napon, de akkor még eléggé friss voltam és üde és euforizált - ugyanez a mutatvány egy kéthetes babával, vagyis alapjáraton is nagyon kialvatlanul és elhasználtan, elég rossz ötlet volt. Eleve abból állt minden nap, hogy háromóránként szoptattam, egy órát (néha többet is) tartott a szoptatás, és utána tejszaporítási céllal még egyet fejtem, vagyis maradt olyan egy órám aludni vagy bármire, mielőtt megint szoptatni kellett. És azon az ominózus éjszakán gyakorlatilag csak annyi pihenőidőt adtam magamnak, amíg a pótlást (mert egyértelmű volt, hogy kell, éheztetni meg nem akartuk Kissmajmot a kísérletem idejére sem) oda nem adtuk; azaz oda nem próbáltuk adni, mert akkoriban volt az, hogy még hittünk a poharazásban… éjnek idején tehát, össze-vissza repedt mellbimbóval, sajgó derékkal és háttal, zsibbadt végtagokkal, félkómás állapotban asszisztáltam M. kínlódásánál, aki a tápszer nagy részét a gyerek nyakába öntögette… a gyerek ordított, én hüppögtem, szegény M. meg próbált az agyvérzés határán egyensúlyozni.
A világ legszarabb anyájának éreztem magam, gyűlöltem a testemet, amiért képtelen követni a lelkem szárnyalását, és a túlcsorduló szeretetemből tejet gyártani a fiamnak, mindenféle szörnyűségeket vizionáltam, amik mind az én alkalmatlanságomból származnak majd, hiszen íme, nekem megint nem megy az, ami mindenkinek természetes (igen, ez kísértetiesen hasonlít a meddőség körüli szomorkodáshoz)... M. mentett meg, mert megérttette velem, hogy igenis jól csinálom, hogy a bravúros áttörés hiánya nem rajtam múlik, én mindent megteszek, és egyébként is, van egy egészséges, gyönyörű fiunk, ugyan kit érdekel, ha nem kizárólag anyatejet eszik… Azóta még számtalanszor robbant bele az önsajnálatomba és -sanyargatásomba, mindig ugyanezzel az érvvel, ami ellen tényleg nem tudok (és ne is tudjak soha!) mit mondani. De mostanában már általában nem is látom annyira tragikusan a dolgokat, megedződtem, és mivel érzem, hogy mennyire repül az idő, mindig az jut eszembe, hogy ez is el fog múlni, és bizony, már most meg vagyok győződve, hogy ezt is visszasírom majd.
Manapság nem ritka a napi többszöri negyvenperces óbégatás, mert Kissmajom legújabb kunsztja az, hogy bár hullafáradt, nappal nem hajlandó elaludni, általában sürgős rúgkapálni- és gügyögnivalók okán. Két hónapja idegösszeroppanást kaptam volna, ha sétáltatás, ringatás, énekléses ölben altatás után, rajtam fekve is változatlanul, esetleg még erősebben üvölt, és én sehogy sem bírom megnyugtatni. Ezzel szemben tegnap például cseteltem közben, mert elfogadom, hogy véges az erőm, mindent nem tudok megoldani, bármennyire is szeretném. Amikor minden lehetőségből kifogyok, csak ölelem és szorítom erősen, ez minden, amit adni tudok a nyugalma érdekében, és ha ez nem elég, akkor nincs többem. Persze továbbra is frusztrál, hogy végül a kimerüléstől alszik el, és ugyanúgy szenvedek, ha a drága pici könnyes arcára nézek, de már nem vagyok hajlandó őrületbe kergetni magam az önostorozással.
Minden tiszteletem azoké, akik napi több órán át síró babák mellett ép ésszel túléltek heteket-hónapokat, nekem nem menne, beleőrülnék, és hál'Istennek úgy tűnik, hogy a sors nem is ad többet, mint amit el tud viselni az ember. Így is volt már olyan pillanat, amikor a hormonoktól és a tehetetlenségtől magamon kívül átadtam a harcteret M.-nek, még mielőtt felrobbannék. Ilyenkor több-kevesebb sikerrel próbálom lelkifurdalás nélkül kezelni a szó szerinti kitörésemet, és azt ismételgetni, hogy amíg tele van a pocakja, és van egy meleg test, amihez hozzábújhat, ebben a korban még nem esik baja - kevésbé fontos az, hogy épp ki vigyáz rá, és sokkal inkább az, hogy ne legyen magára hagyva, és főleg az, hogy hosszútávon normális maradjon az anyja.

Egyébként mondanom sem kell, hogy M. nélkül egyszerűen nem tudnám ezt csinálni. A jó részeket sem, mert annyira csodás az, hogy valaki velem együtt rajong ezért a kisfiúért, és nem néz teljesen idiótának, amiért bamba vigyorral bámulom ahányszor elereszt egy aranyos grimaszt, hanem ő is bohócot csinál magából, csak hogy kicsikarjon egy félmosolyt. És a rosszakat sem, mert akkora erőt ad a támogatása, annyira megkönnyíti a bizonytalankodásaimat az, ha viccet gyárt a drama queen reakcióimból, hogy még a legnehezebb napokból is többnyire a vihogásaink emléke marad meg.
Most, hogy az éjszakákat két kajaszünettel átalusszuk, nincs soha olyan, hogy napközben alig bírom nyitva tartani a szememet, de az elején sokszor volt; nekem olyankor az segített, hogy elmentem (Nem röhög!) a Tescoba (leginkább azért oda, mert autóval három percre van, és össze tudtam kötni a kellemeset a hasznossal, egyúttal megejtve a nagybevásárlást). Mondtam M.-nek, hogy akkor most nekem szükségem van pár órára, ő átvette a babát, én meg leléptem, és az akciós narancslés stand meg a sajtpult között ténferegve úgy éreztem magam, mintha egy all-inclusive full-extrás római vakáción a Via Condotti luxusboltjait fedezhettem volna fel.
Nem fenékig tejfel, de nem adnám semmiért, nem cserélnék senkivel. Néha siránkozok, zokogok, hisztizek, kiakadok én is, leteszem a babát fél percre, amikor nem tudom elviselni a számomra indokolatlan nyivákolását, sőt, megharagszom rá amiért nem hallgat rám, és határozottan rászólok, hogy most már legyen szíves hagyja abba, mintha értené… aztán rögtön felkapom újra, szégyenkezve és bűnbánva, mert eszembe jut, hogy mennyire boldoggá tud tenni, mikor a nyakamba bújik. Egy hullámvasút ez az anyaság nah.

The one about my tits

Szóval szoptatás... Azzal fogom kezdeni, hogy amint ti is tudjátok, én valahogy éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet nekem - sokat foglalkoztatott a téma, és annyira vágytam rá és szerettem volna, ha tökéletesen sikerül, ahogy a babázás kezdő lépései közül semmi másra. Azt is említettem, hogy terhesség alatt, beleértve a legvégét, nem volt semennyi előtejem se; olvastam is, és mondták is a tapasztaltabbak, hogy ez nem releváns, nincs összefüggésben a beindulással és a későbbi mennyiségekkel sem, de engem akkor is aggasztott.
Először úgy tűnt, hogy nem lesz baj. Mikor már kezemben volt a táplálandó célszemély, az elolvasott könyvekből (különös tekintettel az Isolde által ajánlottra) a számunkra ideális szoptatási pozíciókat elég hamar sikerült belőni, így gyorsan és könnyen és rutinosan kapcsolódtunk össze. És a technika is jó volt, mert Kissmajom ebben is egy tünemény: első pillanattól, amikor a szülőszobán a mellemre igazították, tudta a dolgát, tökéletes halacskaszájjal tökéletesen rávákumolt a megfelelő helyre, és olyan erővel szívott, hogy szinte felkiáltottam meglepetésemben.

Na és akkor a nem olyan rózsaszínű részletek... Miután első napját és éjszakáját egyhuzamban végigaludta, Kissmajom második napon egész végig a cicimen volt, egyik oldalról a másikra pakoltam folyamatosan, ő meg, drága pici kincsem, szorgalmasan szívta órákon át - csak épp nem volt mit. Csütörtökön még nem aggódtam túlságosan, mert eleve azt mondják, hogy császárosoknál később indul be a tej, meg a tisztába tevésnél láttam, hogy még mindig ürül belőle a mekónium, és ebből, meg abból, hogy sosem sírt, arra következtettem, hogy biztos van még méhből hozott tartaléka a pocakban, nem éhes. De az azért nem tetszett, hogy bármennyit masszíroztam és nyüstöltem (miközben ő is dolgozott a kis szájával, és alvásszünetekben is), egy árva csepp nem sok, annyit sem sikerült kipréselni magamból, és a mellemen sem látszott semmilyen változás, ugyanannyira volt nagy és puha, mint terhesség alatt. Ezt természetesen megosztottam a szakemberekkel is: egy csecsemős nővér, egy védőnő és két különböző szoptatási tanácsadó jött "segíteni" minden nap, és elmondák mindig ugyanazt (hogyan fejjek, hogyan helyezkedjünk el etetéshez, hogyan rakjam a szájába a mellbimbót, hogyan válasszam le róla, stb.), amit egyébként ugye már tudtam, és ami ment is, mint a karikacsapás.
Azzal, hogy lassan huszonnégy órányi kemény munkája után a babába még mindig nem került táplálék, még a következő délután (ez péntek volt, szülés utáni második nap) sem tartották érdemesnek foglalkozni. Türelem, anyuka, van ott tej, anyuka, nem lát bele a gyerekbe, anyuka, pont elég az a minimális mennyiség is abba a miniatűr pocakba, anyuka, alig veszített a súlyából, anyuka - ezeket szajkózták elég lekezelően*, és ironikusan mosolyogva hajtogatták a felkeltési technikákat. Akkorra ugyanis Kissmajom már egyre sárgább volt és egyre aluszékonyabb, az addigi energiája és lelkesedése sehol, egyszerűen képtelen voltam rávenni, hogy kinyissa a száját, ha meg én szedtem szét az ajkait és erőszakoltam bele a cicit, akkor csak nézett álmosan, és nem volt hajlandó próbálkozni sem. A hozzáértők szerint ilyenkor csiklandozzam a talpát, csipkedjem a nyakát, függőlegesre emelve rázogassam jobbra-balra, és ha semmi más nem működik, vetkőztessem pelenkára, ezektől tuti feléled; hát az én fiam nem éledt, és ezt ők is tudták (végigcsinálták vele az összes javasolt okosságot, fél percre nyitotta ki a szemét mindig, és közvetlenül miután elhangzott a diadalmas nalátjaanyuka, mellre helyezve azonnal beájult újra), csak épp nem kommentálták, mert nem illett be a tankönyvi pattern-be, és ciki lett volna bevallani, hogy befuccsolt a tudományuk.
Pénteken este már eléggé kétségbe voltam esve, mert a baba gyakorlatilag felébreszthetetlen volt, így már nem az volt a fő bajom, hogy csak sajátkezű stimulálással biztos nem sokra megyek tejtermelésileg, hanem az is, hogy egy hajszál választja el a besárgulástól, ha ezt így folytatjuk (semmi sem jut bele, tehát a billirubin semmivel sem tud ürülni), arról nem is beszélve, hogy  a gyerekem éhezik... Beszéltem a dokim egy másik páciensével, aki előttem pár nappal szült, és akinél kék fény lett a fogyás vége, neki sem volt se teje, se mentőötlete; de azért jól esett a sorstársaság, ha ő nem lett volna, lehet hogy csúnyán kiborulok. Azért nem tudtam visszafogni magam, és sírdogáltam egy sort, mire a csecsemősök rémülten felajánlották, hogy elviszik a gyereket és lazítsak, én meg megnyugtattam őket, hogy nem vagyok sem ön- sem babaveszélyes, csak egyszerűen frusztrál ez a tehetetlenség, és örülnék, ha valaki nem csak közhelyekkel** dobálózna, hanem reális támogatást nyújtana, hogy hogyan javítsak a dolgokon; a válasz a szokásos nyugianyuka volt.
Mikor bevittem fürdetésre, megint elmondtam nekik, hogy szerintem ez így nincs rendben, de megint csak egy legyintés volt a válasz - akkor viszont már elég ideges voltam ahhoz, hogy határozottabban lépjek fel. Elismételtem, hogy semennyi tejem sincs, nem bizony, előtej se, és követeltem, hogy mondják meg, hogy pontosan mennyi is az a "nem túl nagy" súlyveszteség, amire hivatkoznak; végül elértem, hogy ott előttem megmérjék a babát, aki már csak 2800 grammnál tartott. Akkor eléggé elszállt az agyam, és kiabálni kezdtem velük, hogy mi a fenét képzelnek, a 10% súlyveszteség az a megengedettnek a felső határa (olyan 8% az átlagos, és mi ahhoz képest ekkor már 13%-nál tartottunk), érdeklődtem, hogy mikor szándékoztak tájékoztatni, és kértem, hogy azonnal szerezzenek egy gyerekorvost, aki engedélyezi a tápszeres pótlást, mert én vagyok az utolsó ember a világon, aki meg akarja úszni a szoptatást, de ezt nem tűröm tovább. Egyikük morogva elbattyogott, majd mikor visszajött, kérte, hogy menjek el még egy utolsó körre, szoptassak mindkét mellből, utána megint lesz mérlegelés, és ha valóban szükséges, lépünk. Jó szenvedősen sikerült rávenni a Kissmajmot, hogy szopizzon, majd méricskélés, és az általam sejtett eredmény: nulla gramm gyarapodás. Utolsó utáni kísérletként (gondolom remélte, hogy végül mégis neki lesz igaza, nem a béna anyukának), megszorította a mellemet annyira, hogy majdnem kiugrott a szemem, mire megjelent egyetlen apró átlátszó kolosztrum csepp, ahol az apró annyit jelentett, hogy szinte mikroszkopikus, nagyjából tizede egy gyufa fejének.
Ekkor végül elhitték, hogy nem kamuhisztivel álltam elő, és... nem, nem megkönnyebbülés következett. Bekevertek ugyanis egy kis pohárnyi tápszert, majd megtanulandó bemutató címén előttem adták oda a Kissmajomnak. Ami úgy nézett ki, hogy félig ülő helyzetben megtámasztották a fejét, és egyszusszra (konkrétan öklendezve nyelt szerencsétlen) a szájába töltötték az egészet, nagyjából tíz másodperc alatt, mindezt háromóránként. Ezt követően reggelig keservesen szenvedett szegényem, ami nem is csoda, hiszen egy újszülöttnek elvileg meggymagnyi a gyomra, az övé ugye nem tudott tágulni addig, mert nem volt mitől, és akkor zutty bele egy fél deci lötty... Ölelőzve végigsétálgattuk az éjszakát, nyugtattuk egymást, ő nyöszörgött, én bőgtem, és írtam M.-nek, hogy reggel saját felelősségre haza fogunk menni, mert ezt én tovább nem engedem.
Hajnalban jött a váltás, és vele egy normális csecsemős, aki nem éreztette velem, hogy én vagyok a világ legalkalmatlanabb anyja, amiért nem ontom rögtön az anyagot a mellemből. De persze ő is megríkatott, mert úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha nincs tej, de tegyem csak mellre a Kissmajmot minél gyakrabban, mert az neki nem csak kajaforrás, hanem az illatom és a melegem miatt az egyetlen ismerős és jó dolog, amije van ezen a világon. Amitől a végletekig elérzékenyültem, hogy édes hős bogárkám, tényleg sosem panaszkodott, hogy nincs mit ennie, csak most nyüsszög halkan, mikor a hirtelen pótlástól fáj a kis pocakja... És mikor már robbantam volna a hormonok által okozott érzelemtengertől, valahogy volt egy fordulat; talán mert délelőtt bejött a gyerekorvos azzal, hogy a legutóbbi mérés alapján a baba hízott ötven grammot, úgyhogy hazaengednek. Mire elkészült a zárójelentés, a nővér segítségével már több cseppnyi előtejet sikerült kinyomni a mellemből, kisütött a decemberi nap is, M. is jött értünk, úgyhogy hazaúton már sugároztam a boldogságtól.

Na nem, még itt sincs vége szoptatós a hullámvasútnak, otthon ugyanis egy sor újabb problémába ütköztünk... ott áll az ember ugye mindenféle olyan irányú félelmekkel tele, hogy hogy a fenébe fogja életben tartani ezt az öklömnyi maszatot, próbál kialakítani egy új életritmust, megfeleléskényszeres és kialvatlan - a disaster waiting to happen...
Mivel éjjel el-elbóbiskolva szoptattam, sajnos nem mindig figyeltem arra, hogy Kissmajom megfelelően csatlakozzon rám, úgyhogy a mellbimbóim elviselhetetlenül sajogtak***, de arról hallani sem akartam, hogy szünetet tartsak vagy kihagyjak egy-egy etetést, mert eleve túl kevés volt a termés. A pótlás katasztrofális volt, mert mindenáron be akartuk tartani a profik úton-útfélen szembejövő figyelmeztetését, miszerint pohárból itassuk a babát, mert különben cumizavaros lesz, és soha többet nem akar majd másképp enni. Így természetesen M. nélkül semmit sem tudtam tenni, mert a művelet kétemberes volt: egyikünk kitámasztotta a gyereket, lefogta a karjait, és irányba állította a fejét, a másik igyekezett a szájába találni a pohár peremével, és úgy megitatni, hogy se túl gyors ne legyen (akkor a szája sarkaiból patakzott a cucc, és fuldokolt), se túl lassú (akkor csomó levegőt nyelt, és a kortyoló mozdulatokkal felét visszajköpte). Ennek az lett a következménye, hogy hatalmas mennyiségű textilpelus használódott el, és napi hatszor kellett átöltöztetni az ordító Kissmajmot, mert minimum fele mennyiséget folyton a gallérjába öntöttük; és nyilván képtelenség volt mérni, hogy pontosan mennyit is fogyasztott el valójában, és mennyi az, amit sikeresen kilötyböltünk; a gyerek meg továbbra is egyfolytában éhes volt. Egy héten belül idegroncsok voltunk már csak az etetés gondolatától is, és egy éjszaka, kudarcunk romjain ücsörögve, megbeszéltük, hogy hát ennyi volt akkor, többet nem vagyunk hajlandóak kínozni ezt a szerencsétlen babát, ha majd nem fogadja el a mellemet, mert a cumizás túl könnyű, akkor fejek****, amennyit és ameddig tudok, és kész.
Szívesen mondanám, hogy onnantól aztán tényleg minden rendbejött, de nem így történt, volt még egy szörnyű lépés, ugyanis valamilyen módon valóban összezavarodott a Kissmajom. Néha képtelen volt megfelelően rácsatlakozni a mellemre (igazából teljesen kiszámthatatlan volt, hogy mikor, de általában olyankor, ha nagyon későn kapott észbe, és több mint három óra telt el étkezések között, úgyhogy már nagyon-nagyon éhes volt), és olyankor dührohamot kapott, és lihegett és üvöltött és remegett és vadul forgatta a fejét*****, amitől még kevesebb esélye volt igazán jó vákuumot kialakítani, tehát még mérgesebb lett... ördögi kör. De ez az állapot szerencsére nem tartott két napnál tovább, mert M. előállt a zseniális megoldással: ilyenkor kezdetnek mindig kapott cumiból pár korty tápszert, amitől megnyugodott, és türelmesebben próbálkozott, mikor visszatértünk a mellemhez.

Hogy hol tartunk most...? Még mindig nem tökéletes a dolog, de egy hozzászólásra alapozva kicsit még reménykedek, hogy nem késő, hátha valamikor csak összehozzuk a happy end-et mi is. Két héttel ezelőtt úgy is tűnt, hogy karnyújtásnyira a cél, lassan de biztosan elértük, hogy már csak 10-20 milliliter tápszeres pótlás kellett. De mire örvendezni kezdtünk volna, Kissmajom elérte a hatodik hetét és, a tankönyvi növekedési ugráshoz ragaszkodva, turbó fokozatra kapcsolt: napközben két és fél óránként kér enni, és a két cici tartalma mellé mindig betol 50-80 milli tápszert (éjszaka négy-öt órákat alszik, és olyankor elég neki a cicizés).
Most az van, hogy erősen próbálok többet inni, és szoptatni amilyen sokszor csak lehet - az előbbi nekem mindig is nehezemre esett, úgyhogy küzdök vele, az utóbbi meg... az a helyzet, hogy hiába igényli Kissmajom gyakran, ha három óra sem telik el két etetés között, akkor egyszerűen nem gyűl elég tej ahhoz, hogy jól lakjon vele; és ennél a gyereknél nem opció a keveset-gyakrabban módszer, ha nincs tele a hasa, addig sír, amíg meg nem töltjük. És tudom, hogy az elmélet szerint minél többször szoptatok, annál több tejem lesz, de egyelőre nem látom, hogy nálam ez így működne: míg éjjel öt óra alvás után nehezek és szinte fájdalmasan feszülősek a melleim, napközben fele ennyi időre szinte alig látszik rajtuk, hogy nagyobbak lennének, és valóban elég üresek.
Konkrét mennyiségekről fogalmam sincs sajnos, mindig elfelejtem megmérni a gyereket etetés előtt, és mikor már jelzi hogy éhes, akkor olyan vehemensen teszi, hogy a rúgkapálás miatt nem pontos az eredmény; de a legtöbb, amit mértem, az 60 milli volt (két mellből), olyan három héttel ezelőtt; fejni ugye csak kajálás után szoktam, akkor a baba félmunkája után a két mellből 50 milli körül préselhető még ki.
Na befejezem. Ha van okosságotok, osszátok meg légyszi, bármit szívesen fogadok.


* Megvolt tehát az első kórházi személyzetes csalódásom, és nagyon szomorú, hogy pont azon az osztályon, ahol egyébként nem lehetnek annyira megterhelőek a körülmények, hiszen nem súlyos betegekkel, hanem aranyos újszülöttekkel és boldog szüleikkel kell foglalkozni.
**Ahányszor valaki azt mondta, hogy ne stresszeljek, mert az árt a tejtermelésnek, pontosan oda kívántam, ahol azoknak is helye van, akik azt hajtogatták nyugtatólag, hogy nem kell a teherbeesésen görcsölni, jön majd az a kicsi lélek, ha akar...
*** Életmentő volt a bimbóvédő kenőcs, ami már bent a kórházban kellett, és amit még most is használok a sebesedés megelőzéseképpen: kommentjeitek tanácsára a Medela Purelan100 típussal kezdtem, de azóta lecseréltem a Lansinoh márka HPA Lanolinjára, mert tök ugyanaz, de jóval nagyobb kiszerelés, és kicsit talán olcsóbban is jön ki.
**** A fejőgép, egy kézi Avent, nekem egyáltalán nem vált be,  úgyhogy az elektromosat már meg sem próbáltam, mert nem az erejével vagy a türelmemmel volt baj, hanem egyszerűen nem szívta ki normálisan mindenhonnan, sok bennemaradt különböző helyeken, és elkezdett csomósodni és keményedni a mellem; most már csak nagyon ritkán fejek (például ha Kissmajom annyira bealszik, hogy nem szívja ki üresre), és azt kézzel csinálom. 
***** Ettől rendszeresen zokogógörcsöt kaptam, mert mindig beugrott, hogy biztos úgy érzi magát, mint a kisfiú József Attila Iszonyat című versében - be se linkelem, borzalmas, el ne olvassátok, komolyan!