Anamnézis helyett

Ez egy csúnya poszt lesz, egy történet első része, nagyon nem shiny-happy dolgokról. Az életünk azon részéről fog szólni, amiről eddig szinte csak mi ketten tudtunk, M. meg én, amin rengeteget aggódtunk, és örlődtünk, és küzdöttünk; egy hosszú, néha kivilágított, néha töksötét alagútról, amit a legjobb szándékaink ellenére helyenként mi magunk hosszabbítottunk meg, és aminek a végén most talán már látjuk a pislákoló fényt. A történet két és fél évnyire nyúlik vissza - szörnyű-borzalmas-kétségbeejtő ebbe belegondolni is, ha azzal számolunk, hogy ez Kissmajom eddigi pici életének konkrétan a fele... csak remélni merjük, hogy jól dekódoljuk a kis rezdüléseit, és maradandó nyomokat tényleg nem hagyott a lelkében ez az időszak.
Sajnos már akkor nem voltam valami rend(szer)es blogger, mikor Kissmajom oviválasztása folyt, így csak a fejemben van meg, hogy mennyi helyen jártunk, hogy biztosan a jónál lyukadjunk ki - így utólag tudjuk, hogy miserable fail volt végül, aminek akkor örültünk, de tanultunk belőle, szóval reméljük, ez annak az ára volt, hogy iskola-ügyben sokkal körültekintőbbek lehessünk, és immáron 10+ év kapcsán igazán helyesen döntsünk. Fingers crossed!

Azt itt is sokszor említettem, hogy Kissmajomról elég korán kiderült, hogy egy rendhagyó kisfiú... tudom, hogy minden anyuka ezt gondolja a sajátjáról de ő tényleg az volt, social skills (or lack thereof) terén is. Egész pici kora óta kizárólag a felnőttek közelségét kereste, sosem érdekelte a saját korosztálya, nem hiányolta a gyerektársaságot, a játszótéren az anyukákhoz ment csak oda, közösségbe sem volt kedve menni, mi erőltettük végül, hogy hátha az végre megszeretteti vele a gyerekeket. Két éves és nyolc hónapos volt amikor beadtuk egy közeli magánbölcsődébe, az intézményvezető tanácsára, mert valamiért* jobbnak tartotta, ha nem azonnal oviban kezd - mi elhittük neki, annak ellenére, hogy tudtuk, ő nem oda való: két évesen az összes nyomtatott nagybetűt ismerte, elképesztően választékos szókinccsel, összefüggéseket értelmezve, részletgazdagon mesélt, rengeteg hosszú-hosszú dalszöveget, verset és mesét tudott fejből (angol nyelvűeket is, csak néhány meghallgatás alapján, anélkül, hogy értette volna), és a babakísérletes felméréseken olyan feladatokat oldott meg, amik kétszer olyan idősek gyerekeknek voltak kitalálva…
Utálta is a bölcsit, senkivel nem találta meg a hangot, unatkozott, nem értette, amit a többiek galagyoltak, nem érdekelték a babás játékok és bugyuta mondókák, a dadusok meg inkább a gyerekmegőrzős feladatokra koncentráltak, nem volt türelmük érdemben foglalkozni egy sorból kilógó elemmel; így amint betöltötte a hármat, és lehetőség nyílt rá, azonnal átvittük az óvoda részlegre. Mivel a vele egyidősök ott is nagyon más szinten voltak, az eggyel nagyobb csoportba került, oda ahol mindenki minimum fél évvel több volt, mint ő, de jártak vele másfél évvel nagyobbak is. Mi örültünk, hogy végre értelmileg stimmelni fog a színvonal, viszont arra nem gondoltunk, hogy sajnos érzelmileg még pici a kisfiunk, nem elég asszertív, nem tudja érvényesíteni a kívánságait egy komplex közegben, és valakinek minden értelemben fognia kellene a kezét legalább a beilleszkedős fázisban.
Ő mindigis egy visszafogottabb, csendesebb, érzékenyebb gyerek volt, inkább intellektuális mint fizikális beállítottságú, mindenféle új dolgokat szeretett tanulni klasszikus játszás helyett. Az ovis interakcióiban is meglátszott, hogy felnőttek közt szocializálódott, mert nem tudott mit kezdeni a tipikus gyerekes reakciókkal, például nem volt „irigy”, ha valaki kivette a kezéből a bármijét, simán elengedte, és más elfoglaltság után nézett, sosem hisztizett, csak csodálkozva bámult mikor tanúja volt, hogy vajon azt más miért csinálja, stb. Voltak ennek persze hátulütői is: míg felnőttekkel értelmesen és logikusan meg tudott tárgyalni mindent, gyerekek felé az érzelmeit nem mindig helyesen mutatta ki és/vagy kontrollálta: konfliktuskerülő volt, de az ilyenfajta hárítással szerzett frusztrációit csendben gyűjtögette, majd hirtelen kirobbant miattuk, de nem agresszívan, ami persze rossz lett volna, de legalább értelmezhető a külvilág számára, hanem általunk "ziziségnek" titulált reakcióval (hektikus viselkedéssel, hangoskodással, halandzsázással, túlmozgásos elrohangálással, stb.). Ráadásul abban is eltért a korosztályától, hogy szokatlanul független személyiség, nem sorolható be semmilyen hierarchiába: nem egy parancsolgatós diktátor, de nem is meghunyászkodó típus, nem dirigál, de más szabályait sem szereti követni, ha neki épp nem tetszenek, olyankor inkább a külső szemlélő szerepét választja, de ugyanakkor teljesen elszigetelődni sem szeret. És mindennek tetejében a végletekig alapos, elmélyülős, álmodozó (mostani óvónői művészléleknek nevezik, én szórakozott professzornak szoktam), beleragad játékba, hobbiba, kedvencekbe, és "lemarad" mert sok-sokáig lovagol egy témán, miközben mindenki más már réges-régen túllépett rajta. Mindez tökéletes alap a különcségre, és mi tagadás egy bizonyos életkor után akár a kiközösítésre is...
Év közepén egy már régen összerakott sémába becsöppenve Kissmajom a már kialakult társaságokhoz nem mert annyira közeledni, és azok sem fogadták szívesen a kapcsolódási kísérleteit, teljesen érthetően, hiszen ekkorán még a megszokott kis mikroklikkek adják a biztonságot és állandóságot, alaphelyzetben is nehéz oda betörni, hát még úgy, ha egy kicsit fura szerzet az ember... Ott már akkor megvoltak a játékszabályokat alakító vezéregyéniségek, és a mindig bólogató lúzer behódolóik, ki voltak neveződve a fizikailag erősek, a kullogó szerencsétlenek, a problémás esetek, akik csak vitték a pedagógusi energiát... értelemszerűen kellett volna egy intelligens, empatikus mediátor. Sajnos azonban igazából senki sem segített neki bevonódni a közösségbe, miután kívülállóként belepottyant ebbe a már betokosodott torz csoportdinamikába; elmondásuk szerint az óvónők észre sem vették, hogy mennyire kilóg az egész viszonyrendszerből, de amint utólag kiderült, inkább csak kényelmes volt ignorálni, és örülni, hogy végre itt van egy „egyszerű” gyerek (nem sír, nem követelőzik, nem dühöng, nem verekszik, elvan egymagában is, stb.), eggyel kevesebb a gond.

Már egy éve járt az oviba, amikor szülőként ráébredtünk, hogy szociális téren mennyi veszélyt rejtegethet Kissmajom magányossága, hiszen soha életében nem volt egy panaszkodós valaki - azt persze láttuk, hogy szívesebben van velünk otthon, mint az oviban, de mindenkori preferenciáit számbavéve ez nem tűnt szokatlannak, semmi jel nem utalt arra, hogy ne érezné magát minimum okésan odabent (nem sírt, hogy ne menjünk, nem voltak rémálmai, nem árulkodott senkire, stb.), és az okés az good enough volt, hiszen négyévesen oviba járni ugye muszáj. Akkor egy szülinapi zsúron egy kisfiú valódi bully módra viselkedett vele, piszkálta még a mi szemünk láttára is, ismételten mindenét elszedte, folyamatosan lökdöste, csúnyákat mondott rá; mikor megpróbáltam beszélni az anyukájával, az bevallotta, hogy titokban örül ennek, mert végre nem az ő fia az áldozat, mivel előtte őt is bántotta egy másik gyerek, és az óvónők azt a helyzetet sem nagyon kezelték az időnkénti tűzoltást leszámítva, pedig olykor kemény tetlegességig** is fajult (fojtogatás, harapás, mászókáról lelökés). A lényeg, hogy ez az anyuka se ott, se utána semmit sem tett a helyzet megoldása érdekében, így az oviban lassanként az addig elnyomott, és amiatt frusztrált gyerekek is kezdtek becsatlakozni a kiközösítésbe, és Kissmajom általános céltáblává kezdett válni ahogy egyre többen rájöttek, hogy vicces őt támadni, mert nem vág vissza, csak szomorúan elandalog, így végre ők is uralkodhatnak valakin. Nyilván kértünk fogadóórát és ott is elmondtuk a gondunkat, de az óvónők azt válaszolták, hogy szisztematikus bántásról szó sem lehet, hiszen azt észrevették volna, persze vannak rosszcsontabb gyerekek, akik mindenkivel csúnyábban viselkednek, de ezt is meg kell tanulni tolerálni, mert így alakulnak majd ki a védőmechanizmusok. Mi végig mondtuk Kissmajomnak, hogy ha bármi hasonló baj van, kérje a nénik segítségét, de mivel ezt hiába tette, egy idő után elengedte a próbálkozást, és inkább csendben tűrt***. Volt például olyan, hogy egy kislány a térdén levő friss sebbe csípett bele körömmel, mire azt mondták neki, hogy szóljon rá, hogy ne tegye (értelemszerűen megtette, és egyedül nem tudta megoldani, azért fordult felnőtthöz, ahogy tanítottuk), más esetekben rengetegszer ígérték, hogy mindjárt mennek moderálni, de végül nem került rá sor. A helyzet odáig fajult, hogy ránk egyáltalán nem jellemzően azt tanácsoltuk Kissmajomnak, hogy ha valaki rossz szándékkal (tehát nem először, nem véletlenül, stb.) megüti, akkor nyugodtan adja vissza, és mondja azt az óvónőknek, hogy minket hívjanak fel, mert mi kértük meg rá. A fentebb már említett ziziség mindig jelezte nekünk, ha volt valami kellemetlen esemény bent, kérésünkre el is szokta mesélni hogy micsoda (amit mindig megerősíttettünk más gyerekekkel is, hogy biztos helyes információink legyenek, de sosem hazudott, mégcsak nem is túlzott), de visszaütni nagyon ritkán szokott, inkább ellökéssel védekezett, ha nagyon túllépték a tűrőképességét, vagy szokása szerint egyszerűen félrevonult.

Most így visszaolvasva sokkolónak tűnhet ez az egész, mi meg teljesen idióta, de minimum vak szülőknek, hogy nem léptünk hamarabb, nem mentettük ki rögtön onnan. Annyira azért nem volt szörnyű (legalábbis Kissmajom számára, mert utólag bizony kiderültek sokkal elképesztőbb dolgok más gyerekekről...), alapvetően az óvónők és dadusok nagyrészét szerette, és azon túl, hogy pedagógusként lusták és inkompetensek voltak, ők is imádták őt; többnyire jó napjai voltak bent, a gyerekekkel nyílt konfliktusba sosem keveredett, csak ilyen kóstolgatós csipkelődésekbe, és a visszaeső agresszorok részéről azok nem csak ellene irányultak, hanem többek ellen... a baj inkább az volt, hogy ezek az "áldozatok" nem voltak elég fifikásak, hogy ők is összeálljanak és alkossanak egy saját kis pártot, hanem mindenki egyedül küzdött meg a nehezebb mindennapokkal.
Persze bizonyos szinten valószínűleg a kognitív disszonancia mondatja ezt velem... Akkor relativizáltunk és szépítettünk, mert egyszerűen nem bírtuk elhinni, hogy kurvasok pénzt fizetünk havi szinten egy szar helyért, és ha elfogadjuk, hogy az szar hely, akkor még nagyobb a zűr, mert valójában nincs alternatívánk, a környezetünkben annál csak szarabbakról tudtunk - és better the devil you know. Most relativizálunk és szépítünk, mert a jelenlegi tudásunkkal nehéz elfogadni, hogy a mi balfaszságunk miatt sokkal nagyobb problémák is kialakulhattak volna, és kizárólag Kissmajom bámulatos, legyőzhetetlen lelkének köszönhetjük, hogy minden ellenére mai napig egy fantasztikus, kiegyensúlyozott, őszinte, nyitott, boldog, feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre képes csodalény, erősebb, mint bárki, akit ismerünk, felnőtteket beleértve.
Így most már csak úgy egy egy-másfél évnyi lyuk van a sztorinkban, azaz a legutóbbi szakaszt kell még összeraknom, és a jelenhez érkezünk. Ez már minden szempontból jobb lesz, mint a fentiek, mert kiléptünk a passzívitásból, rögtön cselekedtünk, amint bármilyen gyanúnk támadt, és többet sosem vártuk meg, hogy a dolgok igazán rosszra forduljanak. És sok szempontból nehezebb, mert kiábrándulásokkal és gyomorforgató epizódokkal tarkított, és talán mindennél tanulságosabb, amit valaha nem csak szülőként, hanem úgy általában emberként átéltünk. Stay tuned, will be spreading general wisdom! ;)



* Ő azzal indokolt, mézes-mázas magyarázatokba bújtatva, hogy ha addig nem járt közösségbe a gyerek, ne dobjuk rögtön mélyvízbe - utólag kiderült, hogy azért mondta, mert épp ott volt megüresedett hely, amit gyorsan be akart tölteni, máskor mást pont ellenkezőleg, már kétévesen ovikezdésre beszélt rá, mert akkor épp az állt érdekében.
** Ez egy olyan kisfiú volt, akit a szülei konkrétan leszartak, gazdag vállalkozócsalád, utazgattak, dolgoztak, őt egy bébiszitter nevelte - az oviban a dührohamait úgy oldották meg, hogy bezárták egyedül egy terembe lenyugodni, mert hogy közveszélyes, majd amikor a szülei nem voltak hajlandóak együttműködni a "megnevelésében", el is tanácsolták. Nagyon érdekes, hogy ő például soha nem bántotta Kissmajmot, pedig a többiekkel nagyon vad dolgokat csinált, sőt, még most ennyi idő után is, ha összefutunk a játszótéren, boldogan üdvözli, játszani hívja, ragaszkodik hozzá, felnéz rá.
***  Mikor nekünk említett konkrét eseteket, én mindig intéztem a dolgot a magam anyatigris módján, azaz félrehívtam a gyereket, és mondtam neki, hogy kitépem a kezét és a seggébe dugom nagyon meg fogja bánni, ha még egyszer bántani próbálja - nem vagyok rá büszke, de nekem anyaként Etama a példaképem, és amit tőle tanultam, azt kincsként őrzöm, szóval ennyike... :D

When God closes a door...

Van egy félkész posztom... ezt már többször mondtam, és tényleg van is, jó sok. De van egy, ami barátságokról szól, véletlenekről, számítóan összerakottakról, megbánás nélkül lezártakról - csak ezt is pihentettem, mert ahhoz, hogy érthető legyen, be kellene előbb fejezni egy másik félkész posztot. És a két félkész elkészülte után jutunk el végül az iskolaválasztóshoz, szóval jó nagy falat ez, így jár az ember, ha évekig lustálkodik, és muszáj pótolnia, mert különben annyira nem lenne kontinuitás, hogy maga sem értene semmit, ha pár év múlva visszaolvas, pedig ugye az lenne az egész blogolás dolog fő-fő feladata.

Na de visszaevickélve a lényeghez: az említett barátságok posztok romjain lépegettem épp ma este, amikor egyszer csak teljesen váratlanul bekopogott valaki a múltból. Abból a régi múltból, amit viszont sosem tudnék vagy akarnék lezárni, mert jelentett és mindig is jelenteni fog valamit... mert az életünknek a legnehezebb és leggyönyörűbb időszakai fonódtak össze benne, és ezek a lelkeinket is összefonták olyan emberek lelkeivel, akik ott voltak fogni a kezünket, minden közhelyes jóban és rosszban.

Welcome back home, Audrey! Hiányoztál. Jó, hogy (itt) vagy. ❤

További válogatott dicsekvések - Piha!

Trollok ide! Szenzációs-fantasztikus, irreális-hihetetlen, hamis-kamu híreink folytatódnak... :D
Szóval újabb furaságokról fogok beszámolni, mégpedig intellektus vonalon, ugyanis pár hónapja elmentünk a kerületi Pedagógiai Szakszolgálathoz felméretni Kissmajmot egy komplex* pedagógiai/pszichológiai vizsgálat keretén belül, mert az óvónőkkel beszéltünk róla, hogy a biztonság kedvéért időben nézessük meg (értsd: ha valami problémás kiderül, ne sulikezdés előtt kapkodjunk majd), hogy a szórakozott professzorsága nem ad-e okot aggodalomra, és nem jelenthet-e veszélyt a jövőre nézve... egyszóval hogy figyelemzavaros lesz-e vajon a gyerek, vagy csak ártalmatlanul ábrándozó dreamer. Mert nem kérdés, hogy csúcs-okos és értelmes and all that, de ilyeneket csinál, hogy elindul pisilni, majd visszajön, és ha rákérdezünk, miért nyüzsög meg fogdossa a fütyijét, kiderül, hogy hát elfelejtett actually használni is a vécét... vagy szomjasan letekeri az üvegről a kupakot, majd kis idő után vissza, anélkül, hogy inna... vagy annyira elálmodozik feladathelyzetben az ovis foglalkozáson, hogy mikor sor kerül rá, ártatlanul megkérdezi, hogy bocs de miről is volt szó...?

Mindenféle feladatot végigcsináltatott vele előbb egy gyógypedagógus, aztán egy következő alkalommal egy pszichológus csaj (az utóbbi majdnem két órát tartott, mert állítólag nem szokás ugyan ilyen hosszasan ebben a korban, de ő annyira fürdött a figyelemben élvezte, hogy bármeddig szerepelt volna), akikkel gondolkodás nélkül bátran és lelkesen bement a rendelőbe, mert fiatalok voltak, csinosak és kedvesek, majd a végén behívtak engem, és egy órán keresztül áradoztak a gyerekről.
A gyógypedagógiai rész összetett de általánosabb volt, megállapították, hogy egy töredéknyin** kívül semmiféle csecsemőkori reflexe nincs visszamaradva, nincs idegrendszeri éretlensége, magatartása és érzelmi viszonyulása rendben van, együttműködő és motiválható, a nagy- és finommozgásai átlagosak (mozgáskoordináció, egyensúly, térbeli tájékozódás jó, a grafomotoros részletek helyenként döccennek, de csak a saját más területeken elért eredményeihez képest, amúgy a korának bőven megfelelőek - ez azóta hatalmasat fejlődött, de akkoriban még tényleg egyáltalán nem szeretett például rajzolni meg színezni), azaz eléggé átlagos ötéves. Illetve grafomotorikusan sem lenne még teendő, mert általános ebben a korban, hogy a ceruzafogás néha helytelen, és a szükségesnél kicsit nagyobb erővel nyomják a papírhoz - viszont az ő esetében ennek a fejlesztése fontos, mert amúgy simán tud (és szeret is) írni, csak hát bambácskán működő kezekkel elég nehéz. A memóriája és koncentráló képessége kiváló, a verbális kompetenciája és szövegértése meg toronymagasan kiemelkedő TROG teszt alapján, de ezt a mindennapi dumájából kiindulva már évek óta sejtjük... a feladatokat 12 (tizenkettő!) évesek szintjén oldotta meg, ott mutogatta a csaj a táblázatot ujjongva, hogy hol helyezedik el a nála több mint kétszer nagyobbak statisztikájában, ilyennel ő még sosem találkozott; olyan feladatok voltak, amikre én sem tudtam rögtön rávágni a választ, amikor elém tette őket...
A pszichológus egy intelligenciaszint felmérő és ahhoz kapcsolódó skilleket vizsgáló WPPSI-IV tesztet végzett vele, ahol az előzetes tippeknek megfelelően a verbális megértés és fluid gondolkodás through the roof,  kognitív téren minden szempontból bőven kisiskolásnak felel meg, a szakvélemény szerint a korosztályának 97%-ánál jobban teljesített, és a mért IQ szintje a 123-130+ tartományba esik, de ennél pontosabban nem lőhető be, mert volt olyan feladat, amit tökéletesen csinált meg mondjuk háromnegyedig, de akkor abbahagyta, mert a monotonitástűrése valóban borzasztó, úgyhogy nem volt értékelhető (noszogatni nem szabad, hogy folytassa, mert az már beavatkozásnak számít). És ebben az egy dologban el is van maradva, de az nem lepett meg, hiszen azért voltunk ott: a rutinfeladatokat és a várakozást igénylő tevékenységeket nagyon hamar megunja, és amint ez bekövetkezik, a saját fejében kalandozik tovább inkább... ovis példa, hogy ha feltesznek egy kérdést a csoportnak, akkor elég extrém limitált ideig van önuralma várni a sorrakerülésére - van aki rögtön bekiabálja a választ, minden szabályt leszarva, de ő nem egy agresszív és/vagy szereplős valaki, tehát ő nem, aztán van aki ügyesen felteszi a kezét, jelezve hogy tudja, de ő semennyire sem kompetitív, tehát ő nem, és van aki fegyelmezetten vár a sorára, amíg nem szólítják, na ő ezen a pontot elengedi a dolgot, és mire elérnek hozzá, már fényévekre repült gondolatban.
Minden fenti megállapítás amúgy teljesen korrelál az oviban elvégzett DIFER tesztje eredményeivel, ott is bőven az optimum tartományban van (azaz nyolcéves életkornak megfelelő) a pontszámainak nagy része, kivétel persze az írásmozgás-koordináció fejlődése, ami kezdő szintű (hatéves színvonal).

Mindent összevetve az a konklúzió, hogy mivel normális esetben ezek a dolgok csak majd iskolaérettség feltérképezésének kapcsán lesznek relevánsak (tehát ötévesen még nem is vizsgálgatnák őket, ha nem kértük volna, mert rohamos és hatalmas változás/fejlődés várható ebben a korban), ne aggódjunk amiatt, hogy csoportos helyzetben szóródik a figyelme, mert akinél ez kóros, az one-on-one szituációban is nehezen irányítható és köthető le, és egyáltalán nem tartható feladathelyzetben, szóval Kissmajomnál ez simán okés, semmi teendőnk, majd beérik.
De azért nem bántuk meg, hogy buzgómócsingok voltunk, és elvittük, mert tényleg érdekes tesztek voltak, amik nekünk sosem jutottak volna eszünkbe - az általunk ismert teljesítménykényszeres szülők körében ugyan nagyon divat a gyerekek szekálása különféle feladatfüzetek kényszeres töltögetésével, de mi semmi ilyennel nem szoktuk szórakoztatni őt. Viszont vettünk és most valószínűleg elő is veszünk egy párat, mert úgy tűnik, neki ez fölöttébb szórakoztató tevékenység, kicsit sem erőltette meg, és talán abban segíteni fog, hogy egy minimális feladattudat és feladattartási igény pislákolni kezdjen benne.
A fentiek kapcsán remélhetőleg belátható időn belül lesz majd egy posztom az iskolaválasztásról is, csak ahhoz előbb még be kell iktatnom egy hosszadalmas kitérőt családunk szociális életének alakulásáról, és ezen belül Kissmajom ezirányú viszontagságairól is, csak mindez több évre visszanyúló semmi-kedvem-hozzá jellegű visszaemlékezéssel jár, szóval nem tudom, mikor kerítek rá sort. De breaking news: kacskaringós útkeresés után éppen ma esett le a kő szikla a szívünkről-lelkünkről, délután hívtak, hogy felvételt nyert a vágyott helyre, ősztől indulhat a preschool, yay! :)



* Volt mindenféle kérdés a hét napjainak felsorolásától kezdve az évszakok tujadonságain át a különböző színárnyalatok felismeréséig és megnevezéséig, a szinonimáktól az ellentétes értelmű szavakon át a fogalomhalmazokig, voltak összetett szövegértelmezős játékok***, problémamegoldó készségeket ellenőrző szituációs gyakorlatok****, és hosszadalmas türelempróbák*****.
** Ha négykézláb helyzetbe állítva fordíttatják vele a fejét, egyik oldalon picit emlekedik a lába is, vagy valami hasonló. 
*** Egy hat részre osztott lapon ismétlődött egy gyerek és egy kutya ábra, egymáshoz viszonyítva hol egyik volt elöl, hol a másik, és a gyereken levő nadrág és felső színe néha megcserélődött - annak az állításnak megfelelőt kellett kiválasztani, hogy mondjuk: "Ez a piros pólós gyerek, aki üldözi a kutyát." versus "Ez a piros pólós gyerek, akit üldöz a kutya.". Egy pillanatig ezen is gondolkodnom kellett, de az egy fokkal nehezebbikbe konkrétan bele is bonyolódtam, és sikerült rosszra rávágni, hogy bingó. Ott három különböző színű mértani idom volt egymásba helyezve, mindig más kombinációban, és választani kellett, hogy "Ez a zöld háromszög van a kék rombuszban található sárga körben." Kissmajomnak nem volt gondja velük... :D
**** Elmész a boltba kenyérért, de mikor odaérsz, rájössz, hogy elfogyott, vagy elfelejtetted elvinni a pénzt, esetleg az nem jut eszedbe, hogy mit akartál vásárolni - mit teszel? Vagy eltörted a játékodat, elvágtad a kezedet, stb. - mit teszel?
***** Másfél oldalon keresztül szorosan egymás mellé helyezve (mintha egy kicsit nagyobb betűkkel írott titkosírásos szöveg lett volna) ismétlődtek különböző egyszerű fekete-fehér rajzok mindenféle ismert használati tárgyakról, és a teendő az volt, hogy húzza át az összes széket és lámpát. 

Creepy AF

Ennek a gyereknek abszolút hallása van! Ez a kijelentés elhangzott még középső csoportban egyik ex-óvónénitől, aki év(tized)ek óta mellékállásban, vagy hétvégenként, vagy hogy mondjam, zenekarral koncerteken rendszeresen fellépő énekesnő; de mivel ő úgy amúgy is rajongott Kissmajomért, csak büszkén elnevetgéltünk a dicséreten, és elengedtük a dolgot.
Azt tudni kell, hogy mi így kiscsaládilag nem vagyunk valami nagytehetségű társaság művészetileg. Én tiniként egészen szépen énekeltem, de mivel réges-régen csak dudorászok, nagyon elkopott a hangom - azt még mindig azonnal megérzem, ha valami hamis, de nagyjából ennyi a zenei tudományom. M. már felnőttként kicsit tanulgatott gitározni, kicsit zongorázni, de nem valami kitartóan - ha lenne ideje többet gyakorolni, szerintem menne neki (velem ellentétben, aki nem tudom egymástól függetlenül mozgatni a két kezemet), de semmi extra. Anyukámnak szép hangja volt és jó füle, autodidakta módon megtanult ilyen tábortűz-körülre-jó szinten hangszereket (harmonika, citera), ha több lehetősége lett volna foglalkozni ezzel, szerintem benne már lett volna potenciál. Messzebbre visszanyúlva M. apai nagypapája állítólag gyönyörűen hegedült, és kiváló hallása volt, ha van ilyen, hogy zenei gének, akkor valószínűleg tőle örökölhetett bármit is Kissmajom.

Akire visszatérve: a zenét icipici kora óta imádja, itt is emlegettem ezt szinte minden róla szóló posztban - és azt, hogy az igazán jó zenét. Ő sosem hallgatott gyerekdalokat, nyilván leginkább azért, mert mi szülők nem voltunk hajlandóak bugyuta nótácskák társaságában tölteni a mindennapjainkat, de igazából ha bárhol hallott egy-egy "neki való" éneket, az sosem fogta meg annyira, hogy további ahhoz hasonlóakat keresgéljünk és mutassunk neki. Halász Juditot erőltettük egy időben, mert minden ismerős babatulajdonos koncertekre hordozta a gyerekeit, és nem akartuk, hogy kimaradjon valamilyen élményből, de hands down Zoránt vagy Abbát választott helyette, ha otthon felajánlottuk neki a két opciót; és azután azt már említettem, hogy felfedezte Paul McCartney zenéjét, és évekig az volt a go-to hangzás. Az 1-2 éves korára eső zeneszeretetet úgy kell elképzelni nála, hogy csak ha hallgatásra volt lehetőség, akkor viszonylag normálisan viselkedett (hallgatta, de azért játszott, mászkált, beszélgetett közben, és csak időnként állt meg erősen figyelni), de ha betettünk neki egy számot a YouTube-on, akkor abban a pillanatban megmerevedve fülelt, műteni lehetett volna, és meg se moccant, amíg véget nem ért - amikoris kérte, hogy "Mégecce!". De ez sem tűnt furának, azt hittük az az oka, hogy mi nem néztünk sose tévét, max heti egy-kétszer egy-egy rajzfilmet, és biztos azért köti le ilyen szinten, ha képernyő elé kerül. Arra akkor még nem gondoltunk, hogy igazából kizárólag koncerteket mutogatunk, esetleg olyan videoklipeket, amiken zenekar játszik, tehát nem valami babakompatibilisan látványos a dolog... viszont ugye látszottak a hangszerek...
Úgy másfél évesen vettünk neki egy dobkészletet, mert mazochisták vagyunk nagyon szerette mindenen reprodukálni az ütemeket: azokat az elég hosszú ritmizálós-visszatapsolós feladatokat, amiket ha jól emlékszem ovis korban kértek először státuszvizsgálaton, ő már akkor simán és hibátlanul abszolválta. És mivel rengeteget játszott vele, olyan második szülinapja környékén kapott egy picike játékgitárt - és attól kezdve körülbelül egy évig szinte nem tudtunk olyan otthoni fotót készíteni róla, amin ne lógott volna rajta, de szó szerint reggel az volt az első mozdulata, hogy belebújik, este meg az utolsó tárgy, amit lerak; kis megszakítások persze voltak, de újra és újra felvette, már komolyan aggódtunk, hogy gerincferdülést okozhat. Pár hónap múlva vettünk neki egy kicsit nagyobbat (talán 3/4-esnek hívják), amin már akár valóban játszani is lehetne; persze nem tudott, mert a finommotorikája kezdetleges volt, plusz a kis ujjaiban még most sincs elég erő, hogy lefogja a húrokat, de rendületlenül használta azért, és például a pengetést bármelyik számot meghallva tökéletesen reprodukálta.
Hamarosan ezzel párhuzamosan beköszöntött a zongora korszak is, szintén egy apró játék cuccon, amin saját számokat is írt, és rendületlenül nyomta a Beatles-t, de a gitárt egyértelműen előnyben részesítette, mert azzal el lehetett mászkálni, nem csak akkor volt buli, ha türelmesen letelepszik mellé. Tavaly valamikor viszont felfedezte az apja szintetizátorát, és elkezdett rajta klimpírozgatni, így mikor az új oviban kiderült, hogy heti egyszer lehet tanárral tanulni, akkor ősztől saját kérésére el is kezdett járni. A zongoratanárnő mindig dicsérte, hogy nagyon ügyes, de elájulva nem volt tőle, mert nem valami fegyelmezett tanítvány,  folyton elkalandozik, dumál, improvizál... viszont irtó jófej volt vele, mert nem feltétlenül erőltette a Bocibocitartkát, mint a többi gyereknél, hanem amikor látta, hogy Kissmajmot a Birodalmi induló jobban motiválja, akkor megtanította azt neki inkább. És azt viszont lelkesen és szorgalmasan gyakorolta itthon is, de annyira, hogy sokszor egy óra után már könyörögtünk neki, hogy hagyja abba végre, ő meg csak újra és újra kezdte, ha egyetlen hangott elrontott, azt rögtön észrevette, és akkor mindent legelölről... A kottát színekkel jelölgetve tanulják, ha kezébe kerül egy dal, most már csak rápillant és kapásból sorolja a hangokat, a saját kottafüzetét úgy színezi ki, hogyrápillant, mindkét kezébe felkapja a megfelelő ceruzát, és egyszerre satíroz; és kottából le is játszik nagyjából bármit, ami az ő jelenlegi elméleti tudásával értelmezhető. Az itthoni eszközön nincs is ráragasztgatva a szín a billentyűkre, mégis mindig mindent tökéletesen megtalál, és az általa már ismert dalocskáknál már egyáltalán nincs szüksége a kottára, fül után is elzongorázza, ha melléüt, javít, és másodszorra már az is berögzül. Már hónapok óta megy az is, hogy ha bárhol meghall egy számot, ami nagyon tetszik neki, akkor azt a dallamot otthon addig énekelgeti és próbálgatja (többnyire nem sokáig kell), amíg eljátsza zongorán is. És úgy általában minden általa egynél többször hallott számnál fejből pontosan vissza tudja idézni, hogy milyen hangszereket tartalmaz, melyik hol és milyen saját dallammal lép be és ki, és bármit bármikor hihetetlen tisztasággal el- és visszaénekel. Illetve nem csak a zenével, hanem mindenféle hanghatással ilyen viszonya van, mindegyik autónkról el tudja mutatni, hogy egészen pontosan hogy csinál a motorja beinduláskor, hogy kattog a Minecraft vonat kanyarban, milyen hangokat ad ki egy (nem beszélő) állat egy animációs film egyik vagy másik jelenetében.

Szóval hozzánk képest egészen kiemelkedőnek tartottuk a gyerek zenei képességeit, de mivel mi tulajdonképpen nulla-félék vagyunk, egyrészt nem nehéz minket lekörözni, másrészt fel sem tudtuk fogni, hogy egészen pontosan mennyire különleges ez...
Volt olyan, hogy vártam rá zongoraóra közben, és hallottam, hogy a nála minimum egy évvel nagyobb és legalább egy évvel régebben járó gyerekek mennyit szerencsétlenkednek, mennyire hamisakat játszanak, mert rossz helyen kezdik, és rá sem jönnek, amíg meg nem állítják őket. Eközben ő akár kotta akár hangzás alapján mindig tudja, melyik az első leütendő hang, és gyakorlatilag sosem üt mellé, vagy ha nagyon ritkán igen, azonnal észreveszi és azonnal javít. És a tanárnő szerint, ha valamiért (általában elbambulás miatt) kiesik a ritmusból, a következő hangoknál ösztönösen úgy alakítja az ütemeket, hogy korrigálja a lassulást, és ilyent állítólag csak az igazi zenészek tudnak.
Volt olyan, hogy bement hangszerismertetni meg együtt dalolászgatni a csoportjukba egy gitáros pasi, és elképedve üzente, hogy hívjuk már fel, mert hihetetlen, hogy mit művel a gyerek: miközben a többiek egy dúr-moll játék keretén belül nagyjából találgattak, ő tízből tízszer pontosan megmondta, hogy milyen hangnemben van egy adott akkord. Illetve egy random akkordsorra egyszer csak rámondta, hogy jaj, hát ez a Despacito (legutóbb nyáron hallgattuk, mikor nagy sláger volt, akkor sem orrvérzésig) - a pasi csak véletlenszerűen mutogatta az akkordokat, a számot sem igazán ismerte, de a gyerekek kérésére, hogy akkor énekelje el, rákeresett a neten, és elképedve dadogta, hogy basszus tényleg az.
Volt olyan, hogy a sípálya közepén meglepetésszerűen megállított minket, és elkezdte magyarázni, hogy a How to Train Your Dragon harmadik részében az alapzenét (kizárólag instrumental film score az, amiről beszélünk, szóval nem egy énekelt dalocska plusz szakasza) egy adott helyen, amit pontosan meg is nevezett, kiegészítették egy rövid hozzátett résszel; és tényleg.
Volt olyan, hogy egyik film zenéjét dudorászta, majd hirtelen valamire ráébredt, kombinált kicsit a fejében, és azt mondta, hogy figyelj, ebből egy adott hangsornál át lehet "folyni" egy másik film zenéjébe - és már mutatta is, és kiderült, hogy valóban van néhány hang, amik mindkettőben ugyanabban a sorrendben követik egymást, tehát zökkenőmentesen átköthető a két dallam.
És volt olyan, ami már kicsit ijesztő volt, hogy mentem tetováltatni egy kedvenc dalom kedvenc részét, viszont a sheet music oldalakon mindenhol csak két sorban, illetve gitárra vagy zongorára találtam meg, míg én egy sorban szerettem volna és énekhangra. M. kicsit alakítva rajta átírta nekem úgy, hogy szépen kiférjen és jól mutasson, viszont abban nem tudott segíteni, hogy milyen szólamban(?) éneklődik a szám. (Nem tudom, ezt így mondják-e egyáltalán, semennyire sem értek hozzá, a lényeg hogy pontosan azt és úgy szerettem volna magamra varratni, ami az énekesből kijön, de nem voltam volna biztos benne, hogy ami a kíséretben dónak van megadva, az énekelt dallamban is dó.) Lényeg, hogy félig poénból elővettük a gyereket, és lejátszodtuk neki a számot, megkérdezve, hogy az általunk megnevezett szótag az milyen hangon szólal meg - ő meg gondolkodás nélkül rávágta, hogy lila. És az ellenőrzés ellenőrzése is azt bizonyította, hogy igaza volt, természetesen, és utána csomó hangot csak úgy random leütögettünk, és persze nem volt véletlen, és szerintem ez nagyon freak-show jellegű, és egyáltalán nem normális dolog.

Szóval ott tartunk, hogy most már több egymástól független oldalról bizonyosodik be, hogy valami furcsaság van a gyerek zeneiségével, és egyre többen mondják, hogy kezdeni kellene valamit ezzel az információval. Mi semmiképpen sem szeretnénk túlerőltetni a dolgot, nem fogjuk heti többszöri oktatásra hordani, otthon gyakorlásra kényszeríteni, vagy zeneiskolába adni, de persze jó lenne valamilyen módon fejleszteni, mert ezt a lehetőséget mégsem kellene elpazarolni, főleg hogy ő is nagyon élvezi.
Ezért most azt kutatjuk, hogy egyáltalán hány évesen lenne érdemes felmérésileg megnézetni őt, mert ugye a korai képzésben részesült klasszikus zsenik háromévesen már komolyzenét írnak, viszont az átlag oktatásban 9-12 éves korban tesztelik a gyerekeket, és a kettő között jó volna találni valami aranyutat, ami csak pont annyira támogatja őt ebben a szenvedélyében, amennyire vágyik rá, de ami az ebből a vágyból kihozható maximális fejlődést is eredményezni tudja. És kellene venni egy pianínót, mert jól mutatna a nappaliban azon még nekem is lenne kedvem pötyörészni, de a szakboltokban jóval százezer fölött kezdődik egy használt darab ára, nagymamák hagyatékából származót meg nem merünk bevállalni, mert ugyan olcsón szabadulgatnak meg tőlük az örökösök, de lehet hogy egy kalap szart se érnek, csak felújításra fordított kemény összegek után.
Szóval ha valaki tud kicsikkel is foglalkozó nagyon jó zongoratanárt (az ovis sajnos már nem sokáig lesz, és magánórailag nagyon messze tanít tőlünk) és/vagy jó állapotú (csak hangolást igénylő) pianínót, ne tartsa magában. Mi meg közben a magunk módján támogatjuk a zenei hobbiját meg a rendezői ambícióit is (mert hohó, azok is vannak ám), manapság éppen úgy, hogy esténként az utasításait követve fáklyákat gyertyákat gyújtunk a nappaliban, minden villanyt lekapcsolva körbeüljük őket, és annyira hamistalanul, amennyire csak a botfülű erőnkből telik, együtt dünnyögjük az aktuális kedvenc könyvéhez kapcsolódó épp kedvenc zenéjét. Ötéves Kissmajom szülőjének lenni a világ legszórakoztatóbb dolga... :)

Comeback plans...

Nem is tudom, mikor jártam utoljára a saját blogon úgy tüzetesebben körülnézve, így sajnos most sikerült észrevenni, hogy van több mint fél éves komment is, ami fölött teljesen átsiklottam, mert ez a szar apparently mélben már nem jelez, ha bárki ír... bocsánat! :/

De jaj, rengeteg dolog történt, amit nagyon szeretnék leírni legalább rövidtett változatban, hogy el ne felejtődjön, annyira jó visszaolvasni réges-régi bejegyzéseket, és rájönni, hogy mennyi részlet van, ami elveszett volna a blog nélkül. De rengeteg dolog történik most is, és csak szaporodnak az emlékeztető célzattal elkezdett, de félig-se megírt posztok a piszkozatok között.
Azt hiszem talán a legegyszerűbb és gyorsabb Kissmajom zenei dolgairól befejezni az irományt, mert az előrehaladottabb - de voltunk mindenféle (gyógypedagógiai és pszichológiai) felmérésen is, ami megerősítette az IQ szintjéhez kapcsolódó gyanúinkat, illetve világokat jártunk be szociális téren is, mesterségesen felépítgetett, majd mindenféle kalandos utak végén hirtelen lezárt barátságok közepette, és bakker lassan aktuális az iskolaválasztás, hát kisgyerek-kisgond, majdnem öt és fél éves gyerek, a világ aggodalma, I'm tellin' ya.

Nem ígérem meg, hogy visszatérek, mert már annyiszor megtettem betartatlanul, hogy én sem hiszek magamnak, csak azt akarom mondani, hogy nagyon szeretnék... :)