Gyors sulis update

Ez a suli egy hihetetlen, nah. Illetve nem kifejezetten a suli, hanem Kissmajom tanítónői, de majd mesélem azt a részt is, csak előbb hadd lelkendezzek, mert ilyen még nekünk sosem volt. Hogy nincs guilt-trip, amikor M. itthon van hétközben, és úgy csinálunk valami fun dolgot kettesben, hogy "szegény gyereket lepasszoltuk az intézménynek", hogy a gyerek reggel alig várja, hogy beérjünk, és annyira jó érzi ott magát, hogy minden nap egy komoly küzdelem hazahozni. Az oviba ugye fél ötre jártam érte, itt is úgy kezdtem el, de elég hamar le lettem cseszve, hogy meg ne próbáljam ezt rendszeresíteni, neki olyankor még bőven dolga van; aztán ötre mentem, de még mindig az volt, hogy ott dekkolok mint egy szerencsétlen, és ötperceként elhaló hangon megpróbálom hazakönyörögni; mostanság a fél hatos zárórára megyek, akkor már látják a kölkök, hogy a tanárok is szedelőzködnek, és lekapcsolják a fényeket, szóval nagy nehezen ki lehet cibálni őket (ugyan általában csak játszani az utcára még minimum negyed órát). Ég a képemről a bőr, hogy laza munkarendben itthonról dolgozom, és az én gyerekem egyik utolsó eljövő, kvázi miattunk indulhat el olyan későn csak haza az ügyeletes gyerekfelügyelő, de na... végre neki, nekünk is járt egy ilyen csodahely.

Az első éles benyomás borzalmas volt, eléggé kétségbeestünk, és már kezdtünk is agyalni rajta, hogy mi legyen, hogyan tovább - nem sok ötletünk volt folytatásra, max annyi, hogy visszavittük volna a volt ovijába nulladikozni (csak ott az ugye full angol, másik óvónőkkel, amit tuti nem szeretett volna annyira), és akkor jövő év ősztől még mindig kereshettünk volna neki akár még egy előkészítő éves iskolát, akár egy már első osztályt. Csak épp egy másik helyről sem hallottunk semmi bíztatót, semmi más nem volt a listánkon.
Úgy volt, hogy kora alapján ugyan ő lett volna a legkisebb, de mivel Kissmajom már tud olvasni, illetve a matekot minimum másodikos szinten a kisujjából kirázza, mi az első osztályt gondoltuk neki, hiszen a suli filozófiája alapján annyira rugalmas a rendszer, hogy amiből esetleg elmaradása van (pl. finommotorika, monotonitástűrés), azt lehetett volna a kisebbekkel együtt fejleszteni, illetve egyénileg foglalkozni vele, hiszen extrém kiscsoportos foglalkozások vannak: tíz gyerek van elsőben két állandó tanárral plusz szaktanárok. Azt beszéltük meg, hogy ott kezd, és megnézzük, mennyire szereti és bírja. Második nap végén ültünk össze a két elsős tanárral és a sulivezetővel, és az előbbiek mondták, hogy hát szerintük ez nem jó ötlet, mert hiába extrém okos, és tudja csípőből megoldani a feladatokat, nagyon hamar elkezd unatkozni, és mivel ezután nincs türelme csendben és nyugalomban végigülni az órablokkokat, zavarja a többieket a nyüzsgésével. Amint kiderült, nem is próbálták őt bevonni vagy lekötni, a normál iskolákban megszokott versenyeztetős módszerrel bedobtak egy feladatot a közösbe amit a szereplésmániás kölkök rögtön elhappoltak, aztán mikor neki már nem volt kedve a bekiabált megoldás után tovább foglalkozni az üggyel, akkor ezt lazán elkönyvelték, ahelyett, hogy adtak volna neki valami újat, esetleg nehezebbet, mert ezeket eleve azért unta, mert már két éve túl van rajtuk. Kérdeztem, hogy de hát nem erről szól a suli reklámja, hogy itt igenis leülnek külön azzal, aki bármilyen irányban kilóg a nyájból, ha az oviban tudják kezelni a beszélni nem tudó fogyatékos kisgyereket (aki tervek szerint előbb-utóbb tovább halad majd a saját korcsoportjával együtt a suli irányába), akkor nekem kicsit furcsa, hogy ők nem hajlandók plusz erőfeszítést tenni egy olyan gyerekért, aki szociálisan teljesen normális, csak intellektuális kihívásokra van szüksége, hogy feladathelyzetben tartható legyen. Hebegtek-habogtak, hárítottak és magyarázkodtak (akkor már tudtam, hogy ott biztos nem lenne jó helye Kissmajomnak), nevetséges volt az egész és kínos; mentségükre legyen mondva, hogy mindkettő huszas éveik közepén levő, pályakezdő, nulla tapasztalattal pedagógusként, és biztos jó bulinak tűnt az alternatív suliban tanítás első látásra, de saját érdeküket szem előtt tartva minél homogénabb masszára törekedtek, mert azt könnyebb irányítani és lekötni. A megérzésem amúgy jó volt, a mai napig egyértelmű, hogy halálra vannak rémülve, hogy milyen lesz majd a féléves vizsgán a gyerekek teljesítménye, és teljesen ignorálva a projektalapú oktatást, hagyományos (értsd: szar frontális) módszerekkel és elég katonás ritmusban próbálnak haladni a tananyaggal, szóval annyira így nem is innovatívak az óráik, mint egy ilyen helyen az ember elvárná... de szerencsére ez minket most már nem érint, ez a suilivezetőnek lesz később probléma, amikor az ottani szülők elkezdik számonkérni. Persze ha elkezdik, mert azt már megszoktuk, hogy ebben a birkaországban mindenki benyel mindent, akkor is, ha a szerencsétlen gyereke boldogsága múlik rajta... namindegy.
Minden esetre mi harmadik naptól kezdve már átvittük Kissmajmot a preschool részre, ahol a nap végén azzal fogadott, hogy őt három kisfiú együttes erővel megtámadta és megverte... Hát akkor volt egy elég szar esténk, M. csak bámult rám, miután letettük Kissmajmot aludni, hogy now what? Egyértelmű volt, hogy többször nem esünk a halogatós, "Deus ex machina" megoldásokban reménykedős hibába, és azonnal lépnünk kell valamerre, csak a merrénk volt nagyon problémás, vagy leginkább ötlettelen. Másnap reggel azért  még egy utolsó kört lefutvabeszéltem az egyik tanítónővel, hogy ezt hallottam, és mit lehetne tenni, hogy többet ne fordulhasson elő hasonló történet, és... ennyi volt. Első sulihét csütörtökjén sínre kerültünk, és azóta is azon száguldunk - amióta közösségbe jár Kissmajom, soha ennyire kiegyensúlíozott nyugodt, derűs, jókedvű, tettrekész és kitartó nem volt, mondhatni permanens zen állapotban van/vagyunk.

Az állandó tanári gárda (amin sulitól függetlenül minden múlik, ahogy az itt most még egyszer bebizonyosodott) úgy néz ki, hogy van egy fiatal huszonéves tanító csaj, aki az tipikus szeretetburok, mindig mosolygós, mindig kedves, mindig lelkes, puhameleg biztos pont, akihez bármikor lehet rohanni, bújni, és van egy velünk egyidős nő (és a gyereke is a miénkkel), aki németországi alternatív iskolában dolgozott, végtelenül nyugodt, elképesztően türelmes, csapatépítős szuperképességű, kihívások által erősen motivált. Ő rögtön meglátta Kissmajomban a különlegességet és miután alaposan kikérdezett minket is, azonnal elkereste keresni felé a leggyümölcsözőbb utat; itt nem tanárok-diákok felosztás, hanem ilyen mentorálós szisztéma van, szóval ő a Kissmajom úgynevezett mentora. Ugyan ebben a csoportban tizenöt gyerekre vannak ketten, itt valahogy mégis meg tudják oldani, hogy Kissmajom mindig be legyen vonva minden közös akcióba, kiugró képességeinek és nem egyszerű temperamentumának is megfelelő feladatokat kapjon: valóban saját egyéni tempójában haladhasson abból, amiből messze elől van a többiekhez képest, ugyanakkor piszkálgatva legyen olyasmikben, amiket rühell, de muszáj lesz előbb-utóbb megtanulnia (például, hogy ne a 4 meg az S tükörképét írja le következetesen már évek óta...).
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy milyen formában vannak megoldva bent a tanórák, mert mi csak azt látjuk, hogy rengeteget játszanak, Kissmajom is csak arról számol be, hogy ez meg az mennyire mókás volt, és hogy élvezte. Annyi konkrét infónk van, hogy matekozni külön szoktak vele, amíg a többiek mást csinálnak, illetve még rajta kívül ketten szintén matekoznak, csak kicsit egyszerűbb szinten - illetve láttuk, hogy milyen német alternatív tanítók által használt foglalkoztatófüzetből dolgozik, a tizes számkört már bőven átlépő és megkomplikált (például többlépéses műveletsorok) összesszeadásokkal és kivonásokkal. A hétvégén kíváncsiskodva megpróbáltuk reprodukáltatni vele, hogy nagyjából miket végeztetnek bent, és valahogy M. felírt neki egy olyan feladatsort, hogy miket hogyan felcserélgetve lehet összeadni ahhoz, hogy az eredmény nyolc legyen. Mikor eljutottunk 7+1=8-hoz minden szerintünk lehetséges formában, mondtuk neki, hogy oké, akkor ennyi, ügyes volt - nadehát ennek még nincs vége, mert 8+0=8, mondja ő... mire mi, hogy jaj, igen, bocsi, ezt elfelejtettük. De neeem, szól le minket, hát nézzük már meg, mert szerinte tovább is lehet ezt fokozni: 9+(-1)=8 és 13+(-5)=8, és így bármeddig. Na ezen egy kicsit ledöbbentünk, és a vicces az, hogy a mentora is csodálkozott mikor említettük, szóval ez megint egy ilyen saját kitalálmánya, amilyen az volt, amikor rájött magától, hogy az összeadás és a szorzás tulajdonképpen ugyanaz a procedúra, csak más-más művelettel.
(Itt még egyvalamit gyorsan leírok, hogy megmaradjon: M. először szerepjátékozott vele, és mondta neki, hogy a karakter tulajdonságai alapján valamilyen továbblépéshez a 10 oldalú kockával 3-nál többet kell dobnia. Kissmajom válogatott a kockák között, és a szép színe alapján inkább egy 20 oldalú mellett döntött, mire mondta neki az apja, hogy ez nem lesz jó, így nem fair, hiszen így könnyebb számára kedvezőt dobnia - mire Kissmajom kijelentette, hogy ő ragaszkodik a kinézett kockához, de azért hogy tisztességes legyen, akkor most 6-nál kell nagyobbat dobni. Eléggé meglepődtünk, és azt hittük, hogy véletlenül találta ki, azért rákérdeztünk, hogy és ha 30 oldalú lenne a kockád? Szinte azonnal rávágta, hogy hát akkor természetesen 9-nél magasabbat kéne...)

Most mennem kell, de jövök majd egy social skills alakulása lelkendezős poszttal is, mert talán a kis szociális életében a legnagyobb a változás és fejlődés, ott szárnyal igazán, mióta a régi toxikus környezetből kiszabadult és itt igazi normális, befogadó közegre talált... mesélem, hogy hogy lett az első heti verésből olyan társaság, amitől folyamatosan idióta vigyor van a fejünkön...

Hát többek között ezért...

Kérdezik sokan értetlenkedve, hogy miért megy máris suliba, decemberben lesz csak hat éves, még akár két évet is várhatnánk vele, legyen már gyerekkora.
Ilyenkor el szoktuk magyarázni, hogy ez nem egy hagyományos iskola, csak sajnos a poroszos rendszerekhez szokott, anno hisztis tanítónénik által agyongyötört agyak elképzelni sem tudják, hogy ez mit is takar, és mennyire nem kínszenvedésről szól, hanem a felfedezés és fejlődés öröméről... és ez mindig csomó kételyt és végeláthatatlan magyarázkodást eredményez.

Aztán ma a vakációs Super Mario session közben az fogalmazódott meg bennem, hogy nem kellene ezzel vesződni, lehet inkább azzal kellene érvelni, hogy ez nem egy hagyományos gyerek...
A játékban mindenféléket vásárolni lehet a megoldott feladatok során összeszedett pénzekből. Az már nem kihívás neki, hogy ha x pénzed van és y pénzbe kerül a cucc, mennyit kell még gyűjtened hozzá. De most még engem is sikerült meglepnie. Összesen 31 pénze volt, és a boltban három megvásárolható cucc sorakozott, 5, 5 és 25 pénzért. Két percig körbe-körbe járkált* a nappaliban, aztán diadalmasan bejelentette, hogy ha szerez még 4 "pénzet", akkor meg tudja ám venni az összeset.
Asszem ezt így ennyi idősen még nem nagyon kellene tudnia... :)



* Neki ez elengedhetetlenül szükséges a komplexebb gondolkodáshoz, ha például mesél valami összetett történetet, és azt kérjük, hogy egy helyben ülve tegye meg, kétszer annyi idejébe telik összeszedni a gondolatait és összerakni a szavait, mint ha kapna egy pár négyzetméternyi helyet, ahol sétálhat közben. Ez egy másik furasága, amiért fura iskola kell neki - nem valószínű, hogy államiban nagyon fogékonyak lennének erre a könnyítésre pedagógusok...

De nehéz az iskola... választás...

Tanuljátok meg tőlem, ne saját bőrön: az iskolaválogatás fő-fő szabálya az, hogy egyszerűen nem lehet túl hamar elkezdeni! Emlékszem, anno hallottam olyan kis magyar abszurdot, hogy a terhes anyuka beiratta a megnemszületett babát bölcsibe, hogy esélyük legyen majd úgy két év múlva kezdeni - nekünk ilyenünk nem volt, szerencsés helyzetben voltunk, szülés utántól már csak itthonról dolgoztam, és a magánintézményt is megengedhettük magunknak, így nem féltünk, hogy nem lesz megoldás. Az más, de nyilván nem mellékes kérdés, hogy mennyire nyúltunk mellé, mert ugye már ovi esetén se mindegy hogy hol akad az a bizonyos szabad hely, iskola kapcsán meg sokszorosan nem az, hiszen tizenkét (de minimum hat) évnyi periódusról, és potenciálisan a gyerek egész eljövendő életéről döntesz - ha valahol valaki sikeresen megutáltatja vele a tanulást, akkor egy csomó későbbi lehetőségtől elvágja magát (például nem lesz kedve továbbtanulni, miközben legszívesebben olyan pályát választana, amihez az elengedhetetlen). Én a középső csoport kezdetekor, az év eleji szülői értekezleten szembesültem vele, hogy mennyire fogalmatlan vagyok, amikor is kiderült, hogy bizonyos helyeken a nulladikos* felvételik még akkor ősszel le fognak zajlani, és az erre való beiratkozás már lezárult, azaz lekéstük a sulilehetőségek egy részét egy olyan gyerekkel, aki még akkor nem töltötte be a negyedik életévét se.
Milyen szempontok szerint készültünk választani...? Ez nagyon komplex és nagyon személyes dolog, rosszcsont M.-nek például abszolút kellemes emlékei vannak iskolás korából, játék, bandázás, csínytevések - én végig erőfeszítés nélkül éltanuló voltam, szinte kizárólag jó jegyekkel és rengeteg elismeréssel, mégis gyűlöltem a sulit, pedig semmilyen kifejezetten traumatikus élmény nem ért, egyszerűen nem éreztem jól magam ott. Ezekre alapozva mindennél fontosabb volt, hogy ez a következő évtizedre szóló döntésünk jó legyen, és főleg hogy ne a saját benyomásaink és emlékeink alapján válasszunk, hanem az történjen, ami jelenlegi ismereteink szerint és lehetőségeinkhez mérten Kissmajomnak a legmegfelelőbb.
Csomó helyről hallottuk, hogy nem sulit, hanem pedagógust kell keresni, ami akár igaz is lehet, hiszen a legmaradibb porfészekben is akadhat egy lelkes tanító, aki csodát tesz a gyerekekkel - de nem akartuk áltatni magunkat, a körülmények azért akkor is körülmények: a sok kilót tartalmazó táskát akkor is napi szinten cipelni kell, a házifeladat akkor is indokolatlanul sok, a diktált iram akkor is túlságosan kötött, a létszám akkor is őrülten nagy, a számonkérés akkor is szigorúan minősítő, stb. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy nevetségesnek tartjuk a NAT-ot, a hazai tanítási módszereket és követelményeket, az egész szaros rendszert... szóval ugyan semmiféle puccra nem vágytunk például környezet vagy felszereltség tekintetében, az állami iskolákat startból kizártuk. Amit szintén egyértelműen kizártunk, az a klasszikus sikerorientált versenyistállóztatás volt, ahol büszkén felvállalva garantáltak a kiváló jegyek, és később a bárhova könnyedén bejutós felvételizések, meg a konkurrencia tuti lekörözése munkahelykereséskor. Semmiképpen nem akartuk, hogy Kissmajom híres-neves iskolába kerüljön, ahol a rivalizálás elvárt, és a kimagasló eredmények mindenek felett fontosak, és csillagászati összegekért előszeretettel tapossák ki a gyerekek szívét-lelkét, hogy felérjenek a család és a tanerők elvárásaihoz.

Ezekből, és Kissmajom habitusából és tulajdonságaiból kiindulva tehát gyakorlatilag nem hagyományos iskolában gondolkodtunk, hanem mindenképpen valami erősen alternatív intézményben. Ő nagyon nem egyszerű eset: egyszerre van szüksége tehetséggondozásra azokon a területeken, amik nagyon mennek neki (unatkozik a vele egykorúaknak szánt feladatokon, ezért kikapcsol vagy elkalandozik a figyelme), és fejlesztésre azokon, amikhez nincs türelme (például hosszadalmas monotonitástűrést és kitartást igénylő rutindolgok). Szóval lényeges volt, hogy olyan helyre járjon, ahol nagyon kis csoportokban folyik az oktatás, és annyira differenciált, hogy minden tárgyban abszolút a saját tempója szerint szabadjon haladnia, például tanulhasson negyedikes matematikát meg egészen komoly irodalmat (Tolkien legnagyobb rajongója, "A hobbit" már megvolt, most "A Gyűrűk Ura" első kétszáz oldalát darálta be fél hónap alatt), mert annál kevesebb nem nagyon köti le, miközben nulladikos szinten fejlesztik a folyóíráshoz szükséges finommotorikáját, mert abban viszont nem jeleskedik és nem is motivált (kiválóan leírja amit szeretne nagyobb nyomtatott betűkkel). Ami még behatárolt, hogy oda-vissza napi egy óránál ne legyen hosszabb az utazgatásunk, illetve a tandíj összege akkor is elérhető mértékű maradjon, ha hirtelen valamiért jelentősen lecsökkenne a havi bevételünk. Végül mindenképpen szerettünk volna olyan intézményt, ahol már idén ősszel (azaz betöltött hatodik életéve előtt) kezdhet, mert a jelenlegi ovink ugyan csodás, de ott nulladikban más óvónőkkel és kizárólag angol nyelven folyna már a tanítás, és egy olyan gyerek számára, akinek a kommunikáció az élete, ez a változás kínszenvedés lenne: hiába értene mindent és hiába szólal meg szívesen, magyarul tizenkét éves szinten beszél és szövegért, ezt idegen nyelven hónapok alatt képtelenség lenne behozni.
A lehetőségeink tehát ma Magyarországon jelenthettek magán- vagy alapítványi iskolát, illetve NAT-követő intézménytől privát tanulócsoportig bármit. A túljelentkezés általában óriási (jártunk olyan hely nyílt napján is, ahol több, mint tíz gyerek pályázik egy helyre), és a jelentkezési folyamat mindenhol másfajta, van ahol már betöltött ötéves is bőven el van késve, mert két évvel előbbre töltik fel az osztályokat, és van ahol tavasszal felvételiztetnek az ősszel kezdődő tanévre, és csak májusban derül ki, hogy ki jutott be szeptembertől. Sok különböző tanítási módszer fut, de a közös mindben az, hogy a maximális csoportlétszám 16-22 gyerek között mozog, és gyakran van egy mindig készenlétben álló plusz pedagógus, aki szükség esetén beszáll segíteni, szóval foglalkozni tudnak akár alulteljesítésileg, akár ellenkező irányban kilógó képességű vagy érdeklődésű gyerekekkel is. Többnyire abból a merítésből indultunk ki, amit ismerősöktől hallottunk, illetve amiről jókat olvastunk különféle közösségi média felületeken, mert általában ott lehet őszinte saját élményekről tapasztalatokat cserélni; aztán lehámoztuk azt, ami biztos nem illik hozzánk, például az amúgy szimpatikus nézeteket valló Waldorfnál kizáró tényező a túlzásokba vitt hagyományoshoz való ragaszkodás, hiszen Kissmajom imád Minecraft-ban építkezni, szereti a szuperhősös sztorikat, egérrel sokkal ügyesebben manőverezget, mint kertész- vagy barkácsszerszámokkal, azaz csomó tekintetben minden kétséget felülmúlóan a 21. század gyermeke, és ebben nem szívesen korlátoznánk a továbbiakban sem.

Három olyan intézményben voltunk nyílt napon szülőként, ahova utána elvittük Kissmajmot is az ismerkedős alkalomra, ami válogatóként is működött. Természetesen nem azt mondtuk neki, hogy ezeknek a részvételeknek bármilyen tétje lenne, és igyekezzen viselkedni meg szerepelni, csak annyit említettünk, hogy különböző iskolákban fogunk körülnézni, hátha akad olyan, ami nagyon megtetszik, és szeretne oda járni később. Nincs izgalmas cliffhanger, azt már előző posztban is említettem, hogy ezek közül szerencsére bejutottunk a számunkra legmegfelelőbb helyre, ahova amúgy is vágytunk, de azért elmesélem mindhárom jelenetet, hátha valaki okul belőlük. Sulineveket nem írok ki, mert mittudomén milyen jogaik vannak, meg így utólag már nem is fontos, de közismert beceneves kezdőbetűiket megadom, hogy ha valaki rájön, hogy épp oda készül, lássa, hogy nagyjából mire számítson...
A T.H. reklámszövegei nagyon jók voltak, hiperszuperül felújított és felszerelt az egész épület, egy általam felületesen ismert anyuka a saját két gyereke kapcsán nagyon magasztalta, de nekünk végül már a helyszíni bemutatkozás alapján sem volt szimpatikus; igazából akkor tudtuk, hogy ez felejtős, amikor azzal dicsekedve indítottak, hogy ők már az általános sulisokat is kapacitálják, hogy vegyenek részt komoly tantárgyversenyeken, és a későbbiekben akár vért izzasztva is, de kivétel nélkül mindenkit bejuttatnak az általa kiválasztott bárhova is, ahova menni akar továbbtanulni. A kicsik nyílt óráján olyan erőltetett szerepeltetés folyt, hogy a kommunista idők tanfelügyelői ellenőrzései jutottak eszembe róla - ezek után csak azért irattam fel Kissmajmot a felvételire, hogy rutint szerezzen és szembesüljön ezzel a számára szokatlan helyzettel: idegen gyerekek és felnőttek közé bemenni egyedül, irányított foglalkozáson résztvenni, kérdésekre jelentkezve válaszolni. Odaérkezésünkkor újabb antipatikus húzás volt, hogy az egyenlő esélyeknek a látszatát sem biztosították, ugyanis a mi ovinkból érkezett összes többi gyereket egyik csoportba osztották be, majd vonalhúzás után úgy alakult, hogy Kissmajom meg egyedül teljesen ismeretlenekkel került egy másikba, ahol szintén volt egy jókora egymást ismerő mag, ráadásul az adott suliba járó nagyobb gyerekek kistestvérei. Volt egy mozgásos fél óra és egy kognitívnak szánt próbatétel, az első mindenféle vetélkedő jellegű tornagyakorlatokból állt (valószínűleg azt nézték, ki mennyire érez késztetést hogy megküzdjön az első helyért), a második egy annyira könnyű kirakózás volt, hogy Kissmajom fél perc alatt unta meg és állt fel mellőle (ez magamutogatós rivalizálóknak kedvező teszt, mert ők örültek, hogy gyorsan eredményt produkálhatnak... sooo not him); az egész egy közös szabad játékkal zárult, amiről Kissmajom azzal jött ki, hogy ő ide semmi pénzért nem szeretne jöbbi többet, mert itt a nénik pont olyanok, mint az előző ovijukban, egymással dumálgatnak csak, és egyáltalán nem figyelnek a gyerekekre. Amint kiderült, a teremben már otthonosan mozgó csapat, akinek nagytesói járnak felsőbb évfolyamokba, minden új gyereknek megtiltották, hogy az érdekesebb játékokhoz nyúljon, merthogy ott ők a főnökök - mindezt a tucatnyi gyerekkel bent ücsörgő három darab pedagógusnak a traccsparti közepette nem sikerült észrevenni, így csak annyit állapítottak meg, hogy volt aki annyira félénk, hogy kvázi tétlenül várta, hogy lejárjon az idő.
Az A.M. eleinte nagyon áhítozott favorit volt nálunk, mert az ismerős családok gyerekeiből többen is bejutottak oda e tanév őszétől, és a régi közös ovink után nekik ez mennyországnak tűnt, na meg akkor még (lásd előzmények) jó ötletnek tűnt nem szétszakítani a csapatot; ezen kívül plusz pénzért ugyan, de ott komoly zeneoktatás folyik szinte bármilyen választott hangszeren és stílusban, illetve büszkén hirdetik, hogy náluk minden gyerek egyéni ritmusban fejlődhet (az utólag derült ki, hogy szigorúan a NAT keretein belül, vagyis nem túl széles a sáv). Itt úgy indult a dolog, hogy az igazgató leült egy fél órában meginterjúztatni minket gyerek nélkül, ahol egy** gyanús elem máris kiugrott, éspedig hogy miközben állítólag nagyon fontosnak tartják a személyes ismerkedést, mégis csak az iskolás korú gyerekeket nézik meg one-on-one felmérésben, míg a koruk alapján csak nulladikba megfelelő gyerekek sorsáról két alkalommal negyven perces csoportos jelenlét dönt csupán (a leendő két pedagógus van bent velük), amiből nagyjából semmi sem derül ki, mert ennyi idő alatt kevesen oldódnak fel és/vagy viselkednek "normálisan" idegen környezetben. Kissmajmot várólistára vették fel, ahonnan mi töröltettük, nem vártuk meg, hogy bejelentsék, hogy alakul a tényleges beiratkozás, mégpedig azért, mert nevetséges indoklást kaptunk arra, hogy miért nem felelt meg maradéktalanul: azt mondták, hogy túl otthonosan érezte magát, és abból, hogy azonnal bátor volt és nyitott, azt a következtetést vonták le, hogy biztos erős személyiség, aki nagyon befolyásolná a csoportot az általa meghatározott irányba. LOL, a mi gyerekünk, mint vezéregyéniség! És a kiegyensúlyozott, kapcsolatteremtésre törekvő személyiség, mint jellemhiba... Mentegetőztek, hogy ez egy nagyon extra év volt, sok a testvérgyerek és a nulladikot ismétlő visszatartott (ők ugye mind automatikusan bejutnak), és alig maradt egy pár szabad hely, azokra meg inkább bambácska, csendes, visszahúzódó gyerekeket válogattak... ezzel a lendülettel meg bekerült Ma, aki konkrétan minden általunk ismert közösségben a klasszikus bully, viszont ott ártatlan báránykaként látták csak, mert új szituációkban gyáva (itt is kétségbeesetten bőgicsélt, hogy nem mer bemenni). Kissmajom nagyon kedves és barátkozós, rögtön összehaverkodott egy kisfiúval, buzgón mesélt a tanítónőknek, és polcról polcra felfedezgette a termet, és ez úgy tűnik túl félelmetes volt - ettől kezdve meg mi teljesen elveszítettük a bizalmunkat bennük, mert ha ennyire felületes aspektusokból kiindulva ilyen durván félrediagnosztizálgatnak, akkor valójában semmi garancia nincs rá, hogy jófej, emberséges, abúzus-mentes gyerektársaság alakul ki; az már csak bónusz, hogy olyan helyre, ahol további évekig kellene elviselnie Ma társaságát, semmiképpen nem küldenénk, még ha az X-Mansion is versengene érte.
A B.S. pár évvel ezelőtti megalakulása óta a listánkra került, és már oviváltáskor is szóbajött, de végül gyorsan kellett lépni és akkor jobbnak tűnt a csoportos váltás, így elengedtük. Most viszont pár hónapja átvitték oda a sógorék kilenc éves kislányát, aki az állami sulit utálta, sírva járt be reggelente, nem voltak cimborái, ide meg repesve indul nap mint nap, teljesen kivirágzott, és boldogan vesz részt mindenben. Szerencsénk volt, mert amikor jelentkeztünk az iskola még magántanulói státuszú gyerekek közösségeként működött, de mire bejutottunk, már kihirdetésre került az akkreditációs folyamat sikeressége, és emiatt a változás miatt indul egy plusz csoport is ősztől, mert különben nagyjából csak külföldre költözés esetén szoktak üresedni helyek, amúgy a startnál jelenlevő kollektíva megy végig egymás mellett az évek során (tehát nem indul minden évben első osztály a megszokott szisztéma szerint). A felvételi itt egy interaktív bemutató beszélgetéssel kezdődött, ahol az intézményvezető és a pedagógusok meséltek, kérdésekre válaszoltak, és volt alkalom a szülőknek is egymással dumálni. Aztán volt egy gyakorlatilag időkorlát nélküli találkozó az intézményvezetővel, ahol kifaggatott a családunkról, a gyerekről, hogy miért választottuk őket, és mik a terveink és elvárásaink a gyerek fejlődését illetően, és mi is faggathatuk őt mindenféle részletekről; eközben Kissmajom körülöttünk játszadozott az órák után még bennmaradt gyerekekkel, talált is magának és nagyfiút, akivel nagyszerűen elszórakoztatták egymást, hál'Istennek itt senkit sem zavart az instant beilleszkedése. Végül az összes jelentkezőt tucatnyi csoportokra osztották, és be kellett vinni a gyerekeket játszódélutánra, ahol jelen volt körönként négy saját pedagógus és egy pszichológus, akik moderáltak, foglalkoztattak, csekkolták az interakciókat. Hatalmas hátrányból indultunk, mert a síelésünk miatt lemaradtunk a korban hasonló gyerekek találkozójáról, így mikor Kissmajom ment, két sokkal nagyobb lányon kívül kiscsoportos korosztály volt csak jelen, akikkel ő sosem nagyon tudott mit kezdeni; ráadásul épp gyomorrontott volt, így az autóban oda- és hazaúton is hányt szegénykém, szóval izgalmas volt a várakozás a ránkbólintó telefonhívásukig.

Ezek után valahogy sorsszerűnek érezzük, hogy rengeteg kanyargás után pont most lyukadtunk ki pont ide, mert ezt a tanulási stílust tényleg mintha Kissmajomnak találták volna ki a rendhagyósága miatt. A differenciáltság itt annyira alap, hogy életkor szerint besorolt osztályok helyett egyéni tudásszintre alapozott csapatok vannak, azaz mindenki minden tárgyat olyan színvonalon tanulhat, amilyen a fejlettsége szerint számára a legoptimálisabb. Minden gyereknek felnőtt mentora van, aki segíti az érdeklődési körének megfelelő projekteket kiválasztani, és végigköveti a kivitelezésüket -  tantárgyak helyett komplex projektek vannak, amik több területet felölelő tudást alkalmaznak. Minden közösségi viszony legfontosabb eleme a másik elfogadása és tisztelete, az empátia és tolerancia, az egymáshoz képesti megmérettetések helyett a közös megoldáskeresés, az egészséges vitakultúra, az eredményes team-work, és a soft skills tudatos csiszolása.
Ősztől indul tehát reményeink szerint 12 év, amikor Kissmajom azt és úgy tanulhat, ami és ahogy neki a legeslegjobb, az ő érdekei kerülnek mindenek fölé, a saját ritmusában haladhat a saját céljai felé, biztonságban és támogatásban részesül, bármilyen irányba is tapogatózna. Szinte túl szép, hogy igaz legyen, de úgy érzem, nagyon kiérdemelte már ez a drága kisfiú végre a stabilitást és a nyugalmat...



* A nulladik vagy preschool az néhol nagycsoportos korú, néhol a nagycsoportot már kijárt, de még nem iskolakész (vagy szülők által visszatartani kívánt) gyerekek számára kitalált évfolyam, amit életkortól és érettségtől függően egyszer vagy kétszer lehet járni. A magánintézmények jó része (sulik, de sokszor ovik is), indítanak ilyent, ami egy fajta átmenet: már struktúráltabb napirenddel működik, mint egy óvodás nagycsoport, de még nincsenek konkrét padbanülős tanórák, viszont napi szinten kötelező feladatokat kapnak a gyerekek... valamiféle beszoktatás ez, hogy első osztályban ne érje őket sokként a hatalmas változás. Ovikban ide általában egyenes átmenet van a nagycsoportból, iskolákban a kiválasztósdi már ezek előtt megtörténik, és ha nem derül ki durva inkompatibilitás a gyerekkel vagy szülőkkel az ott töltött év alatt, akkor az első osztályba való felvételi már csak formalitás lesz, azaz kvázi kinevelik a saját sulisaikat a saját nulladikukban; mire iskolát kezdenek már ismerik az épületet, az általános szabályokat, találkozgattak már a tanítókkal és nagyobb gyerekekkel.
** Azóta a hónapok során továbbiakra is fény derült: miközben azt állítják, hogy a csoportok dinamikáját védendő, év közben egyáltalán nincs felvétel, tudunk konkrét családról, akivel ezügyben mégis kivételeztek; több egymástól független forrásból hallottunk olyan esetekről, hogy különösebb indoklás nélkül rúgtak ki diákokat akár év közben is, ha azok nem voltak hajlandók tökéletesen olyanná idomulni, amilyenek a nem teljesen pontosan megfogalmazott elvárások; két alkalommal is elküldtek olyan SNI gyerekeket, akiket eredetileg a problémáik ismeretében felvettek; az ismerős családok gyerekeire, aki amúgy az átlagosnál sokkal szófogadóbb ötévesek, többször rájuk lett szólva, hogy túl hangosak, aktívak, neveletlenek. Gyakorlatilag teljesen esetleges és bizonytalan, hogy miután bejutott a gyerek, valóban ott töltheti-e el az iskolaéveit nyugalomban, a pedagógusokkal és úgy általában a közösséggel együtt dolgozva az esetlegesen felmerülő gondok konstruktív megoldásán, vagy esetleg különösebb habozás nélkül kicsaphatják a francba, mint másfél évszázaddal ezelőtt.

Creepy AF

Ennek a gyereknek abszolút hallása van! Ez a kijelentés elhangzott még középső csoportban egyik ex-óvónénitől, aki év(tized)ek óta mellékállásban, vagy hétvégenként, vagy hogy mondjam, zenekarral koncerteken rendszeresen fellépő énekesnő; de mivel ő úgy amúgy is rajongott Kissmajomért, csak büszkén elnevetgéltünk a dicséreten, és elengedtük a dolgot.
Azt tudni kell, hogy mi így kiscsaládilag nem vagyunk valami nagytehetségű társaság művészetileg. Én tiniként egészen szépen énekeltem, de mivel réges-régen csak dudorászok, nagyon elkopott a hangom - azt még mindig azonnal megérzem, ha valami hamis, de nagyjából ennyi a zenei tudományom. M. már felnőttként kicsit tanulgatott gitározni, kicsit zongorázni, de nem valami kitartóan - ha lenne ideje többet gyakorolni, szerintem menne neki (velem ellentétben, aki nem tudom egymástól függetlenül mozgatni a két kezemet), de semmi extra. Anyukámnak szép hangja volt és jó füle, autodidakta módon megtanult ilyen tábortűz-körülre-jó szinten hangszereket (harmonika, citera), ha több lehetősége lett volna foglalkozni ezzel, szerintem benne már lett volna potenciál. Messzebbre visszanyúlva M. apai nagypapája állítólag gyönyörűen hegedült, és kiváló hallása volt, ha van ilyen, hogy zenei gének, akkor valószínűleg tőle örökölhetett bármit is Kissmajom.

Akire visszatérve: a zenét icipici kora óta imádja, itt is emlegettem ezt szinte minden róla szóló posztban - és azt, hogy az igazán jó zenét. Ő sosem hallgatott gyerekdalokat, nyilván leginkább azért, mert mi szülők nem voltunk hajlandóak bugyuta nótácskák társaságában tölteni a mindennapjainkat, de igazából ha bárhol hallott egy-egy "neki való" éneket, az sosem fogta meg annyira, hogy további ahhoz hasonlóakat keresgéljünk és mutassunk neki. Halász Juditot erőltettük egy időben, mert minden ismerős babatulajdonos koncertekre hordozta a gyerekeit, és nem akartuk, hogy kimaradjon valamilyen élményből, de hands down Zoránt vagy Abbát választott helyette, ha otthon felajánlottuk neki a két opciót; és azután azt már említettem, hogy felfedezte Paul McCartney zenéjét, és évekig az volt a go-to hangzás. Az 1-2 éves korára eső zeneszeretetet úgy kell elképzelni nála, hogy csak ha hallgatásra volt lehetőség, akkor viszonylag normálisan viselkedett (hallgatta, de azért játszott, mászkált, beszélgetett közben, és csak időnként állt meg erősen figyelni), de ha betettünk neki egy számot a YouTube-on, akkor abban a pillanatban megmerevedve fülelt, műteni lehetett volna, és meg se moccant, amíg véget nem ért - amikoris kérte, hogy "Mégecce!". De ez sem tűnt furának, azt hittük az az oka, hogy mi nem néztünk sose tévét, max heti egy-kétszer egy-egy rajzfilmet, és biztos azért köti le ilyen szinten, ha képernyő elé kerül. Arra akkor még nem gondoltunk, hogy igazából kizárólag koncerteket mutogatunk, esetleg olyan videoklipeket, amiken zenekar játszik, tehát nem valami babakompatibilisan látványos a dolog... viszont ugye látszottak a hangszerek...
Úgy másfél évesen vettünk neki egy dobkészletet, mert mazochisták vagyunk nagyon szerette mindenen reprodukálni az ütemeket: azokat az elég hosszú ritmizálós-visszatapsolós feladatokat, amiket ha jól emlékszem ovis korban kértek először státuszvizsgálaton, ő már akkor simán és hibátlanul abszolválta. És mivel rengeteget játszott vele, olyan második szülinapja környékén kapott egy picike játékgitárt - és attól kezdve körülbelül egy évig szinte nem tudtunk olyan otthoni fotót készíteni róla, amin ne lógott volna rajta, de szó szerint reggel az volt az első mozdulata, hogy belebújik, este meg az utolsó tárgy, amit lerak; kis megszakítások persze voltak, de újra és újra felvette, már komolyan aggódtunk, hogy gerincferdülést okozhat. Pár hónap múlva vettünk neki egy kicsit nagyobbat (talán 3/4-esnek hívják), amin már akár valóban játszani is lehetne; persze nem tudott, mert a finommotorikája kezdetleges volt, plusz a kis ujjaiban még most sincs elég erő, hogy lefogja a húrokat, de rendületlenül használta azért, és például a pengetést bármelyik számot meghallva tökéletesen reprodukálta.
Hamarosan ezzel párhuzamosan beköszöntött a zongora korszak is, szintén egy apró játék cuccon, amin saját számokat is írt, és rendületlenül nyomta a Beatles-t, de a gitárt egyértelműen előnyben részesítette, mert azzal el lehetett mászkálni, nem csak akkor volt buli, ha türelmesen letelepszik mellé. Tavaly valamikor viszont felfedezte az apja szintetizátorát, és elkezdett rajta klimpírozgatni, így mikor az új oviban kiderült, hogy heti egyszer lehet tanárral tanulni, akkor ősztől saját kérésére el is kezdett járni. A zongoratanárnő mindig dicsérte, hogy nagyon ügyes, de elájulva nem volt tőle, mert nem valami fegyelmezett tanítvány,  folyton elkalandozik, dumál, improvizál... viszont irtó jófej volt vele, mert nem feltétlenül erőltette a Bocibocitartkát, mint a többi gyereknél, hanem amikor látta, hogy Kissmajmot a Birodalmi induló jobban motiválja, akkor megtanította azt neki inkább. És azt viszont lelkesen és szorgalmasan gyakorolta itthon is, de annyira, hogy sokszor egy óra után már könyörögtünk neki, hogy hagyja abba végre, ő meg csak újra és újra kezdte, ha egyetlen hangott elrontott, azt rögtön észrevette, és akkor mindent legelölről... A kottát színekkel jelölgetve tanulják, ha kezébe kerül egy dal, most már csak rápillant és kapásból sorolja a hangokat, a saját kottafüzetét úgy színezi ki, hogyrápillant, mindkét kezébe felkapja a megfelelő ceruzát, és egyszerre satíroz; és kottából le is játszik nagyjából bármit, ami az ő jelenlegi elméleti tudásával értelmezhető. Az itthoni eszközön nincs is ráragasztgatva a szín a billentyűkre, mégis mindig mindent tökéletesen megtalál, és az általa már ismert dalocskáknál már egyáltalán nincs szüksége a kottára, fül után is elzongorázza, ha melléüt, javít, és másodszorra már az is berögzül. Már hónapok óta megy az is, hogy ha bárhol meghall egy számot, ami nagyon tetszik neki, akkor azt a dallamot otthon addig énekelgeti és próbálgatja (többnyire nem sokáig kell), amíg eljátsza zongorán is. És úgy általában minden általa egynél többször hallott számnál fejből pontosan vissza tudja idézni, hogy milyen hangszereket tartalmaz, melyik hol és milyen saját dallammal lép be és ki, és bármit bármikor hihetetlen tisztasággal el- és visszaénekel. Illetve nem csak a zenével, hanem mindenféle hanghatással ilyen viszonya van, mindegyik autónkról el tudja mutatni, hogy egészen pontosan hogy csinál a motorja beinduláskor, hogy kattog a Minecraft vonat kanyarban, milyen hangokat ad ki egy (nem beszélő) állat egy animációs film egyik vagy másik jelenetében.

Szóval hozzánk képest egészen kiemelkedőnek tartottuk a gyerek zenei képességeit, de mivel mi tulajdonképpen nulla-félék vagyunk, egyrészt nem nehéz minket lekörözni, másrészt fel sem tudtuk fogni, hogy egészen pontosan mennyire különleges ez...
Volt olyan, hogy vártam rá zongoraóra közben, és hallottam, hogy a nála minimum egy évvel nagyobb és legalább egy évvel régebben járó gyerekek mennyit szerencsétlenkednek, mennyire hamisakat játszanak, mert rossz helyen kezdik, és rá sem jönnek, amíg meg nem állítják őket. Eközben ő akár kotta akár hangzás alapján mindig tudja, melyik az első leütendő hang, és gyakorlatilag sosem üt mellé, vagy ha nagyon ritkán igen, azonnal észreveszi és azonnal javít. És a tanárnő szerint, ha valamiért (általában elbambulás miatt) kiesik a ritmusból, a következő hangoknál ösztönösen úgy alakítja az ütemeket, hogy korrigálja a lassulást, és ilyent állítólag csak az igazi zenészek tudnak.
Volt olyan, hogy bement hangszerismertetni meg együtt dalolászgatni a csoportjukba egy gitáros pasi, és elképedve üzente, hogy hívjuk már fel, mert hihetetlen, hogy mit művel a gyerek: miközben a többiek egy dúr-moll játék keretén belül nagyjából találgattak, ő tízből tízszer pontosan megmondta, hogy milyen hangnemben van egy adott akkord. Illetve egy random akkordsorra egyszer csak rámondta, hogy jaj, hát ez a Despacito (legutóbb nyáron hallgattuk, mikor nagy sláger volt, akkor sem orrvérzésig) - a pasi csak véletlenszerűen mutogatta az akkordokat, a számot sem igazán ismerte, de a gyerekek kérésére, hogy akkor énekelje el, rákeresett a neten, és elképedve dadogta, hogy basszus tényleg az.
Volt olyan, hogy a sípálya közepén meglepetésszerűen megállított minket, és elkezdte magyarázni, hogy a How to Train Your Dragon harmadik részében az alapzenét (kizárólag instrumental film score az, amiről beszélünk, szóval nem egy énekelt dalocska plusz szakasza) egy adott helyen, amit pontosan meg is nevezett, kiegészítették egy rövid hozzátett résszel; és tényleg.
Volt olyan, hogy egyik film zenéjét dudorászta, majd hirtelen valamire ráébredt, kombinált kicsit a fejében, és azt mondta, hogy figyelj, ebből egy adott hangsornál át lehet "folyni" egy másik film zenéjébe - és már mutatta is, és kiderült, hogy valóban van néhány hang, amik mindkettőben ugyanabban a sorrendben követik egymást, tehát zökkenőmentesen átköthető a két dallam.
És volt olyan, ami már kicsit ijesztő volt, hogy mentem tetováltatni egy kedvenc dalom kedvenc részét, viszont a sheet music oldalakon mindenhol csak két sorban, illetve gitárra vagy zongorára találtam meg, míg én egy sorban szerettem volna és énekhangra. M. kicsit alakítva rajta átírta nekem úgy, hogy szépen kiférjen és jól mutasson, viszont abban nem tudott segíteni, hogy milyen szólamban(?) éneklődik a szám. (Nem tudom, ezt így mondják-e egyáltalán, semennyire sem értek hozzá, a lényeg hogy pontosan azt és úgy szerettem volna magamra varratni, ami az énekesből kijön, de nem voltam volna biztos benne, hogy ami a kíséretben dónak van megadva, az énekelt dallamban is dó.) Lényeg, hogy félig poénból elővettük a gyereket, és lejátszodtuk neki a számot, megkérdezve, hogy az általunk megnevezett szótag az milyen hangon szólal meg - ő meg gondolkodás nélkül rávágta, hogy lila. És az ellenőrzés ellenőrzése is azt bizonyította, hogy igaza volt, természetesen, és utána csomó hangot csak úgy random leütögettünk, és persze nem volt véletlen, és szerintem ez nagyon freak-show jellegű, és egyáltalán nem normális dolog.

Szóval ott tartunk, hogy most már több egymástól független oldalról bizonyosodik be, hogy valami furcsaság van a gyerek zeneiségével, és egyre többen mondják, hogy kezdeni kellene valamit ezzel az információval. Mi semmiképpen sem szeretnénk túlerőltetni a dolgot, nem fogjuk heti többszöri oktatásra hordani, otthon gyakorlásra kényszeríteni, vagy zeneiskolába adni, de persze jó lenne valamilyen módon fejleszteni, mert ezt a lehetőséget mégsem kellene elpazarolni, főleg hogy ő is nagyon élvezi.
Ezért most azt kutatjuk, hogy egyáltalán hány évesen lenne érdemes felmérésileg megnézetni őt, mert ugye a korai képzésben részesült klasszikus zsenik háromévesen már komolyzenét írnak, viszont az átlag oktatásban 9-12 éves korban tesztelik a gyerekeket, és a kettő között jó volna találni valami aranyutat, ami csak pont annyira támogatja őt ebben a szenvedélyében, amennyire vágyik rá, de ami az ebből a vágyból kihozható maximális fejlődést is eredményezni tudja. És kellene venni egy pianínót, mert jól mutatna a nappaliban azon még nekem is lenne kedvem pötyörészni, de a szakboltokban jóval százezer fölött kezdődik egy használt darab ára, nagymamák hagyatékából származót meg nem merünk bevállalni, mert ugyan olcsón szabadulgatnak meg tőlük az örökösök, de lehet hogy egy kalap szart se érnek, csak felújításra fordított kemény összegek után.
Szóval ha valaki tud kicsikkel is foglalkozó nagyon jó zongoratanárt (az ovis sajnos már nem sokáig lesz, és magánórailag nagyon messze tanít tőlünk) és/vagy jó állapotú (csak hangolást igénylő) pianínót, ne tartsa magában. Mi meg közben a magunk módján támogatjuk a zenei hobbiját meg a rendezői ambícióit is (mert hohó, azok is vannak ám), manapság éppen úgy, hogy esténként az utasításait követve fáklyákat gyertyákat gyújtunk a nappaliban, minden villanyt lekapcsolva körbeüljük őket, és annyira hamistalanul, amennyire csak a botfülű erőnkből telik, együtt dünnyögjük az aktuális kedvenc könyvéhez kapcsolódó épp kedvenc zenéjét. Ötéves Kissmajom szülőjének lenni a világ legszórakoztatóbb dolga... :)

Hír

Ma kerek hat éve, hogy megtudtuk a hírt: a nagyon vágyott-várt-szeretett első gyerekünk sosem fog megszületni. Jövő hétig még velünk maradhatott búcsúzni - jövő héten van tetoválós időpontom, hogy ne csak a szívem, a testem is nyomát viselje annak, hogy volt nekünk, és nagyon vágytuk-vártuk-szerettük. Egyszerre kerül majd fel rám a neve Kissmajoméval együtt, és egy kép, amit M. legjobb barátja és Kissmajom keresztapja készít épp nekem.
Az időpont is véletlen volt (még ősszel foglaltam, akkor ez volt a legközelebbi szabad lehetőség), és az is, hogy B. ma küldte át a rajz nyers változatát megnézésre; mégis úgy érzem, egy korszak valahogy lezárul az életemben ezzel... elengedem a további vérszerinti gyerekek gondolatát. Volt egy kislányunk és van egy kisfiunk, a végtelenségig hálás vagyok Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, de egyiket sem merem tovább kísérteni ilyen álmokkal. Ennyi fért bele a bátorságomba, az agyamba, a szívembe és az életembe, és ennyi be is tölti: egészségesek vagyunk, boldogok, szerencsések, teljesek, így, ahogy vagyunk. Maradjunk meg ebben az új esztendőben, és még rengeteg hosszú-hosszú éven át ugyanígy, ámen.

Nagyon durva...

...hogy ekkora már! És hogy múlt hét óta ez a kis futóbringa már csak egy vicces nosztalgia-ride, mert nagyjából húsz perc alatt megtanult nagyfiús biciklin pótkerekek nélkül száguldani. Mindezt miután a márciusi síelésen egy hétnyi gyakorlás után M. elképesztő sebességgel levitte egy olyan piros pályán, ahol én nem mertem elindulni - és még le sem értek az utolsó szakaszon, mikor már fülig érő szájjal vigyorogva kiabálta, hogy zárás előtt légyszi mehessenek még egy kört. Most épp görkorcsolyát vadászok neki, a boltban ráállítottam ugyanis, és két lépés után már stabilan kontrollálta a lábait... amin nem kellene persze csodálkoznom, mert a jégen már január óta tök magabiztosan siklik.
És mindeközben nyolc éven felülieknek íródott Rumini regényt olvasunk neki, és meséli vissza hibátlanul, olyan szavakat és kifejezéseket használva aktívan, hogy csak pislogunk. És szinte bármilyen szót összeolvasva is megfejt már, illetve ha olyan kedve van, le is ír... jó, ezt egyelőre csak hűtőmágnesekből tudja tökéletesen, mert kézzel pár betűt megfordít, és többnyire jobbról balra halad.  Bármeddig elszámol, húszig könnyedén összead meg kivon, és magától rájött, hogy hogyan működik a szorzás.
A Minecraft játékában sajátkezűleg felépített  a semmiből egy kis miniverzumot, aminek a közepe M. dolgozószobája (mert az az ő közös birodalmuk), és amiben úgy tájékozódik, hogy az egykori híres-neves-nevezetes Quake bajnok apja nem bírja követni - és az eredeti nyelven nézett napi fél óra rajzfilmjeire alapozva random egyszerűbb mondatokat rak össze angolul, meg csomó mindent lefordít magyarra úgy, hogy a fele szót megérti, a többit kilogikázza. A 4-7 éveseknek szóló fejlesztő matek és írás-olvasás feladatlap-gyűjteményből nem tudok olyant választani, amit ne oldana meg tökéletesen, egészen ijesztő.
Hol van az én kis pici gömbfejű babafiam, hol?!

Évzárás-évkezdés...

A teljesség igénye nélkül az elmúlt egy hónap nagyobb eseményei...

- Megvolt az első igazi nagyfiús szülinapi zsúrja (is, mert összesen négy darab felköszöntős "bulija" lett: ez, egy haverokat igazi munkagépeket kipróbálni meghívós, egy családi és egy óvodai), játszóházban, az általa kiválasztott ovis pajtásokkal, reggel kilences nyitástól este nyolcas zárásig pörögve. A nagy ünneplések és ünnepek közepette az is kiderült, hogy totálisan hidegen hagyja a decemberi összesítő ajándéközön: amiket ő maga kért, azokkal örömmel játszott, amiket mástól vagy tőlünk kapott, azok között is lettek kedvencei, de egy csomó napokig tornyosult érintetlenül, mire végre kipróbálta őket... lil' weirdo...
- Megvolt az első igazi nagyfiús szilveszter éjszakája, amikoris szabadtéri Beatles emlékkoncertet néztünk végig az első sorból kornyikálva, sült krumplit zabálva és gyerekpezsgőt (jó, én nem csak) kortyolva; később egy vastag ködben araszolós kaland után hazaérve, kegyesen eljött velünk aludni, mikor mondtuk három óra körül, hogy tőlünk még fennmaradhat nyugodtan, de mi már nem bírjuk tovább. Előtte Halloween éjszakáján megengedtük, hogy bármeddig ébren legyen, éjjel kettőkor a hullafáradt M. reménykedve betett neki egy egészestés anime filmet, hogy hátha kidől, de bakker lazán végignézte, és fél négykor aludt el végül, úgy, hogy az igazából fél öt volt az óraátállítás miatt.
- Teljesen belezúgott a klasszikus Star Wars trilógiába, az apjával elejétől-végig és részletekben is megnézték összesen vagy tízszer a téli vakáció alatt és után, minimális kronológiai bukfencekkel gyönyörűen és részletesen el tudja mesélni mind a három rész intrikáit, és a karácsonyi előtti nagybevásárlást úgy abszolváltunk, hogy Darth Vader ruhában Birodalmi indulót dúdolva vonult végig a hipermarketeken, a stresszesen rohangáló emberek nagy derültségére. Ezen kívül (vagy ahogy ő mondja: "egyben") ő Spidey és Batman is, az elsőhöz szintén van már jelmeze, a másodikhoz szeretne, és keressük épp a megfelelőt.
- Pár napja Minecraftot is tolnak, ráadásul a zombis verziót, M. vett neki egy icike-picike egeret, hogy végre ne csak utasítgasson, hanem actually játsszon is. A nem létező türelmét tőlem örökölte, másodpercek alatt odakúrja az irányítást az apjának, ha valami nem megy elsőre, vagy megunja, ha több időt vesz igénybe, valószínűleg még pár évig nem lesz híres gamer.
- Imád korcsolyázni, pedig csak azért vettünk neki, mert minden haverjának van, nem is reméltük, hogy két percnél tovább a lábára engedi - ehhez képest csuromvizesre izzadtam magam már első tesztelős alkalommal, mert folyton lelkesen csúszni akart és visszamenni és újrakezdeni; egyelőre szigorúan kapaszkodik belém őóvatossága, de szerintem hetek kérdése és suhanni fog, amennyire jó az egyensúlyérzéke. Ezek után alig várjuk a márciusi síelést, szerintünk az is nagyon könnyen fog menni neki, főleg úgy, hogy a kedvenc ovistársaival (és hihetetlenül jófej szüleikkel), így közösen motiválják majd egymást.
- Elkezdett élvezhetően gitározni - nyilván a húrokat nem bírja lefogni, de egyetlen meghallgatás után simán leutánoz bármilyen "strumming" stílusú pengetést, tökéletesen tartja az ütemet, sosem téveszti el a ritmust, és kristálytisztán énekel ki hozzá minden hangot, az egyik óvónője szerint (aki mellesleg évtizedek óta rendszeresen fellépő énekesnő) valószínűleg abszolút hallása van. Karácsonyra kapott igazi profi furulyát, csörgőt és szájharmonikát is, zongorázni is szívesen ül le az apja szintetizátorához, és a doboláshoz is visszatér néha, de a kitartó szerelem amihez mindig (értsd: napi minimum egy, hétvégén inkább 2-3 órára) hűséges, az a gitár.
- Megvolt az első mozija: a szinkronos Ferdinánd unalmasnak bizonyult neki, úgy felénél (miután elfogyott a szintén első popcornja) mocorogni kezdett, és illedelmesen suttogta, hogy ha nem bánjuk, ő szívesebben nézne otthon Jedi visszatér jeleneteket, úgyhogy kijöttünk, pedig nem volt rossz; eddig csak két hagyományos rajzfilm kötötte le, a Finding Nemo és a How to Train Your Dragon, amiket akárhányszor megnéz angolul is, amúgy sokkal jobban tetszenek neki az animék, például nagy kedvenc a Totoro. Divatos mániákra és rajzfilmsorozatokra egyszerűen képtelenek vagyunk rászoktatni, pedig próbáltuk, mert nem ártana, ha néha be tudna szállni az ovisok verdás meg mancsőrjáratos meg tűzoltósames megmittudommilyen játékaiba... hál'Istennek túl jól sikerült a tévétlenség, úgy tűnik.
- Megtanulta helyesen fogni a ceruzát, és azóta jól olvashatóan lemásol bármilyen nyomtatott nagybetűs írást, és az egyszerűbb betűkből fejből is le tud írni szavakat, igaz minimum kétcentis méretben és legtöbbször jobbról balra irányba. Amint kiderült, rajzolni is tud, csak nem szeret (eddig azt hittük, semennyire sem megy neki, mert nem csinálja szívesen, és amikor "muszáj", akkor színes krikszkrakszokkal szórakozik), megy az emberalak is, és szinte bármit felismerhetpen visszaad, amit kérünk, Totoro például ijesztően élethű.
- Angol szavakban már ki tudja ejteni az r hangot - erre dalszövegekből jött rá, és mutatta büszkén, hogy íme, ez a magyartól különböző kiejtés megy bizony; ilyenkor a saját nevét csodaszép angolsággal mondja ki.
- Megtanult egyedül enni (levest is, mellécsepp-mentesen, annak ellenére, hogy folyamatosan én etettem), egyedül öltözni (kezeslábast is, zoknit is, de szerencsére ezeket még mindig szívesen engedi át nekem), egyedül segget törölni (ez ovis önállóskodós dolog, itthon megcsináljuk mi, mert szegénykének kábé cirkuszi mutatványba kerül megfelelően lehajloni hozzá). Az éjszakai pelusa tízből kilencszer makulátlan (a becsurranó mennyiség is kevés és általában akkor van, ha túlzottan sokat iszik közvetlenül lefekvés előtt), csak azért adjuk rá még mindig, mert ő teljesen kómásan alussza végig a 10-12 óráját, és ebből a nagyon mély álomból nincs szívünk felráncigálni biztonsági pisilésre vagy ágyneműcserére még minden tizedik éjjelen sem.
- Az oviban szintén tízből kilencszer nem alszik délután, és úgy is jól elvan este kilenc utánig, úgyhogy csak akkor szoktunk inszisztálni (és az óvónők segédkezni altató hátsimivel vagy talpmasszázzsal), hogy pihenje ki magát, ha délutánra vagy estére olyan programunk van, amit érdemes full gőzzel kiélvezni.
- Egyre asszertívabb - még van mit fejlődnie, de annyit biztatjuk és tanítjuk rá, hogy lassan kezd beérni a révezetés: múltkor nagyon büszke voltam rá, mert egy nála kétszer nagyobb lány akarta erőszakkal elvenni a játékát, és mire mentem volna közbelépni (mert ilyenkor nem szokott védekezni, csak jön és elpanaszolja, én meg nem hagyom segítség nélkül, hogy támogatva érezze magát), tiszta erejéből ráordított, hogy hagyja békén, nem adja oda, és nem is engedte el.
- Egyre könnyebb vele: sosem volt egy sírós-hisztis gyerek, de most még nagyfiúsabb, szinte kizárólag csak akkor pityereg vagy mérgelődik, ha már nagyon-nagyon fáradt, és akkor is tökéletesen megfogalmazza, hogy mi a baja, és hogyan tudunk segíteni. Egyre okosabb és viccesebb, konkrétan értelmesebb és szellemesebb beszélgetőpartner, mint néhány felnőtt ismerősünk, bármiről lehet vele dumálni, mindenről vannak elméletei, véleményei, preferenciái, és nagyon szórakoztatóan tudja előadni őket.
- Még az eddiginél is sokkal bújósabb, egészen egyértelmű, hogy ugyanúgy az érintés a szeretetnyelve, mint nekem, és imádjuk, hogy mindig ölel, szorít, simogat, dédelget, és számtalanszor elmondja, hogy mennyire szeret.

Most ezek ugrottak be hirtelen, ha valami még eszembe jut, hozzárakom, hogy megmaradjon neki, mert már most mániája a babakori videóit visszanézni meg régesrégi történésekről meséltetni minket.
De egészen röviden összefoglalva: a gyerekünk minden (különösképpen geek) szülő álma, és nincsenek rá szavak, hogy mennyire, de mennyire...

Emlékezés így, szülinap előtt(ről)...

Fürdés után a majdnemnégyéves felöltözve várt az ágyon, amíg beállítottam a vackunkat (párnák, takarók, mindenkinek a sajátja, és a nagy közös), és vártuk, hogy M. előkerüljön altatáshoz, bohóckodott, énekelt, ugrált, rötyörészett, mint minden este - aztán hirtelen megállt, elcsendesedett, és egy kis elmélkedés után ragyogó szemmel elmosolyodva megszólalt:
- Én úgy örülök, hogy téged meg Apát választottalak!
Akkor csak annyira futotta a könnybelábadós meglepetésből, hogy megismételtettem vele ezt a kijelentést M. beérkeztekor, és mindketten agyonölelgettük, miközben ki tudja hányadszorra hálásak voltunk Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, az életnek.
Aztán mivel napi többször eszünkbe jutott ez az unearthly vallomás, tegnap rákérdeztem, hogy mit értett ezalatt.
- Hát az úgy volt, - válaszolt rövid mélázás után, - hogy nézelődtem lefele onnan a babavilágból, és egyszercsak megláttalak titeket, ahogy itt jöttetek-mentetek. És akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az Apa meg ez az Anya...
- És miért tetszettünk meg neked épp mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, - vágta rá habozás nélkül, - mert így... mosolygott a szátok!
♥

Én soha semennyire sem hittem az ilyen kiválaszt-egy-lélek jellegű mesékben. Aztán ettől függetlenül öt éve és egy hónapja minket is kiválasztott valaki, és mi végig tudtuk, hogy velünk van, és azt is, ahogy megengedi, hogy elengedjük, és elbúcsúzik, és elmegy. És mindig úgy éreztük, hogy három hónappal később ő küldte nekünk ezt az új csodát - akkor ezek szerint mégsem.
Ez a Csodánk is teljesen szabadon döntött. Hát van a világon nálunk szerencsésebb szülő...? És meglepő, hogy azóta is egyfolytában mosolyog a szánk?!
:)

Nothing but the truth

A múltkori kakálásról-lehet-hazudni-de-hazugságról-nem sztori kapcsán akartam említeni, hogy millió más dolog mellett azt is imádjuk ebben a kisfiúban, hogy annyira tisztességes, egyenes, őszinte, korrekt... mindig mindenben, én szerintem ilyennel még felnőttben sem találkoztam soha, nem hogy gyerekben.
Még a kis kölyökfejében éppen legfontosabb ügyekben sem próbál sosem trükközni... Ha én M.-hez küldöm azzal, hogy már csak tíz percet játszhat fürdés előtt, vagy M. küldi hozzám megkérdezni, hogy ehet-e öt gumicukrot, és én csak hármat engedek, akkor dudorászva visszabattyog, és bevallja a várakozó félnek a számára kedvezőtlen döntést, pedig simán bepróbálkozhatna egy-egy lódítással, amilyen jó előadó, nagy valószínűséggel le sem bukna vele...

A másik érdekessége, hogy miközben arra sosem használja fel a színészi tehetségét, hogy becsapjon minket, arra bármikor nagyon szívesen, hogy titkot tartson. Már kétszer bíztunk rá olyan komoly dolgokat, amikben nagyon rosszul jött volna ki, ha elkotyogja magát, de valahogy mertünk bízni benne, mert olyan... amilyen; és nem csalódtunk.
Először idén a házassági évfordulónkon volt az, hogy M. megbeszélte vele, hogy reggel elindulnak együtt, ahogy szoktak (ő munkába menet elviszi oviba), de tulajdonképpen az lesz, hogy Apuhoz fogja beadni egy soronkívüli Tata-napra, majd ő hazajön és elvisz engem egy meglepetésrandira. M. annyira furán érezte magát, hogy kamuzásra "kényszeríti" az ártatlan gyereket, hogy még aznap reggel is többször rákérdezett, hogy tutibiztos, hogy nem akarja nekem megsúgni, hogy mi készül? Mire Kissmajom méltatlankodva válaszolta, hogy: "De hát Apa, akkor nem is lenne meglepetés!".
Másodszor meg én szerveztem elvileg M. negyvenedik szülinapjára egy rejtélyes utazást a három legjobb barátjával, de gyakorlatban hónapokig tolódott az esemény, amíg össze tudtunk rakni egy minden félnek megfelelő időpontot. Mivel szerepjátékos getaway volt a terv, a hivatalos verzió úgy szólt, hogy velem kettesben lesz a mini-break, és Apu másnap utánunk hozza Kissmajmot vonattal (mert még egy éjszakánál sosem voltunk több időre külön, és mert hát vonatozni csudijó); de tulajdonképpen a kalandmester felhívta volna az indulás reggelén, hogy légyszi menjen érte egy benzinkúthoz, mert lerobbant az autója, és onnan a forgatókönyv szerint "elrabolták" volna a már lefoglalt szálláshelyre, az általam előzőleg már bepakolt bőrönddel együtt. Végül nem volt szívem meglépni, mert mindketten nagyon szenvedtek volna, ha három napig el kell válniuk úgy, hogy nem búcsúznak el előtte egymástól, úgyhogy utolsó pillanatban elhatároztam, hogy mindenképp kellőképpen nagy élmény lesz az ajándékom, bátran lelőhetem a poént - Kissmajmot kértem meg, hogy rajta, mesélje csak el az apjának, hogy mi a meglepetése. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és hosszas, értetlenkedő hezitálás után suttogva megkérdezte: "Most komolyan elmondhatom neki?!"

Kicsi kémem... Kicsi becsületes, megbízható, kicsi drága kincsem... el is érzékenyültem menten a saját történeteimtől... ❤

Boyhood

Életünk egy majdnem-négy éves Tom Sawyer Kissmajommal:
Én: Nem ebben a nadrágban vittelek reggel oviba, miért cseréltétek le... becsurrant a pisa...?
Kissmajom: Dehogyis! Csak egy kicsit sáros lett az udvaron.
Én: És hogyan?
Kissmajom: Hát, megpróbáltunk kiásni egy kincsesládát Zoránnal, Dániellel és Alinával. Sokat kínlódtunk, mert olyan kemény volt a föld, hogy majdnem beletört a lapátunk.
Én: És sikerült végül?
Kissmajom: Nem. Szóltak a nénik, hogy el kell pakolni, és be kell menni ebédelni.
Én: És hallod, kinek az ötlete volt ez a kincsesládás menet?
Kissmajom: Hááát, tudod... tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy gilisztát akartunk keresni...
:)

Nagy-nagy, túlságosan nagy nagyfiú. Most vettem neki 110-es nadrágot, és basszus, jó rá, esőfelszerelésből meg már 116-122-es méret kellett; a 24-es szandál utánra vásárolt 25-ös őszi cipőt vissza kellett vinnem egy próba után nagyobbra cserélni, mert a nyár folyamán egy teljes méretet átugrott a lába. Nagyon nyúlánk, egyértelműen látszanak a kar- és combizmai, és nyoma sincs már rajta a babahájnak - ha nagyon jóllakik vacsorára, fürdéskor lelkendezve nyugtázzuk, hogy jé, van ott még egy kis pocak. Ha túlesik a nyűgös holtponton, akár éjfélig erőfeszítés nélkül nyomja a napot délutáni alvás nélkül, az oviban nem is erőltetik, mi itthon szoktuk, ha késő délután vagy esti programunk van, mert pihenten sokkal jobban élvezi az egészet; amúgy még mindig összebújva "altatjuk", és még mindig közöttünk alszik.
Oviban a 4,5-5,5 évesekkel jár egy csoportba, messze a legfiatalabb, és majdnem a legmagasabb. A szókincse és szövegértelmezése alapján simán kezdhetné az iskolát, bármilyen megélt vagy hallott történetet olyan színes részletességgel és tökéletes koherenciával mesél el, hogy némelyik felnőtt is megirigyelné; az "r" hangon kívül más beszédhibája már nincs, az is mintha alakulgatna sajnos. Mióta két kizárólag angolul beszélő óvónő is napi szinten foglalkozik velük, rohamosan halad azzal is, hiába nem tudjuk rávenni magunkat, hogy mi is tanítsuk - már nem csak "bemagolt" dalszövegeket tud tökéletesen, hanem általánosan használható kifejezéseket is beépít a magyar beszédébe, továbbra is gyönyörű kiejtéssel. Komplett versekkel jön haza egyik napról a másikra, még mindig nagy szerelem a zenélés (most épp ez - teljes beleéléssel, mosolyogva énekli, és közben profiként meg-megpörgeti a mikrofont), és manapság már nem összevissza klimpíroz, hanem zongorán, gitáron és persze dobon is szépen adja a ritmust a saját dalolásához. Gyönyörűen ugrálózik, seggről-talpra és társai, rettegve figyeljük, hogy mikor adja elő az első szaltót; a labdaérzéke, az egyensúlya, egyáltalán a mozgáskultúrája bámulatos, egyedül a vízzel nem sikerült megbarátkoznia, mert mi az, hogy kiszámíthatatlanul mozog és random az arcába spriccel... októbertől jár majd úszni az ovival, reméljük nyárig alakul a dolog, és jobban fogja élvezni a tengerezést, mint idén. Szépséges kihúzott-egyenes háttal üli meg a lovat, így ha lesz kedve hozzá, azt is meg fogjuk nézni rendszeresebben - hihetetlen, hogy mennyire eszébe sem jut félni, de még tartani sem semmilyen élőlénytől, legyen az hozzá képest hatalmas, vagy a mi szemünkben undorító*.
Új szenvedélye a tömegközlekedés, vonattal be Budapestre, onnan sorba minden járművel egy-egy körre akármerre, a metrók térképe bombabiztosan a fejében, álmából ébresztve is felsorolja mind a négy vonal összes állomását, és rávágja, hogy a város egyik végéből a másikba miről mire és hol átszállva lehet eljutni. Legózásért egyelőre nincs oda, de fakockákból és -sínekből állatkertet és farmot és autópályát meg szállítmányozócéget rak össze, az emeletes ágya alatti kuckó meg a képzeletében egy csudálatos űrhajó, amivel megfelelő karbantartással különböző veszélyes bolygókat lehet meglátogatni. Kézügyességét semennyire sem hajlandó finomítani, mondjuk nem is erőlteti senki, mert már a ceruzát sem hajlandó szabályosan fogni; a pepecselést, gyurmázást, hajtogatást, festést, rajzolást nagyon hamar megunja - az esetek túlnyomó többségében csak kriksz-krakszokat firkál, egyetlen vagy maximum két színnel, teljesen kaotikusan, hiába képes többre (kérésre abszolút felismerhető emberalakokat vagy akár másolt nyomtatott betűket is tud például), magától nincs rá semmi ingerenciája. Egyre gyakrabban és egyre többet van el egyedül, már nem kell minden mutatványához nézőközönség, és minden akciójához asszisztencia, de azért a legjobb mégiscsak az, ha valaki minimum egy helyiségben tartózkodik vele, miközben bármit játszik.

Az apját imádja, ő a legjobb barátja, mindent együtt szeretne csinálni vele a reggeli ovibamenéstől az esti lefekvésig - és a rajongás értelemszerűen kölcsönös, M. folyamatosan szórakoztató feladatokat, kreatív játékokat, izgalmas programokat talál ki, és a szabadideje nagyrészét együtt tölti vele. Továbbra is van heti egy Tata-nap, amikor mi kimenőt kapunk, ők meg Apuval elmászkálnak mindenfelé, vagy egyszerűen a szobájában építkeznek. Gyerekekre még mindig nem feltétlenül kíváncsi, bár mostanság a nagycsoportosokban jobb partnerre talált, szóval alakul ez is; az óvónéniknek ellenállhatatlanul udvarol, agyonpuszilják mindig, a két hete érkezett legújabb is a lábainál hever már, egyik egyszer úgy jellemezte, hogy "ez a gyerek egyszerűen bemászik az ember szívébe, és ott szétrobban, mint egy vidám szivárvány" - és tényleg.
Mindig jókedvű, nyitott, érdeklődő, kedves, türelmes, és mindezek mellé egyre csibészesebb, szellemesebb, okosabb... és továbbra is a világ legpuhamelegebb öleléseit adja; nincs olyan nap, hogy ne jutna eszünkbe tucatszor: nem létezhet földön nálunk szerencsésebb ember, és annál nagyobb boldogság, hogy ő van nekünk. És nem tudjuk eldönteni, hogy álljon meg az idő, de most azonnal, és maradjon mindig ilyen... hiszen mikor összegömbölyödve bújik az ölünkbe a selymes bőrével és édes illatával, még olyan, mint egy igazi pici baba - vagy jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen annyi közös kaland vár még ránk, és minden egyes lépés felejthetetlenül érdekes lesz, mert hozzátesz valami egyedit a fejlődéséhez, és azáltal ad nekünk egy újabb Kissmajom-változatot, amivel nem lehet betelni. Emlékszem, mikor egészen csecsemős volt még, de már látványosan nem újszülött, azt kívántam, bárcsak duplázódna meg minden hónapban - úgy maradna nekünk az eredeti kicsiből is egy példány, egy meg tovább növekedhetne, hogy végül egyszer megismerjük a felnőttet is, aki benne lakik. Hát lenne már vagy harminc gyerekünk, de nem bánnánk a következő háromezret sem, azt hiszem...



*Sosem gondoltuk volna, de minap olyan természetességgel hozott oda nekünk egy elég nagy és nagyon fekete bogarat, hogy nem tudtunk nemet mondani neki, és M. meg én is  a tenyerünkbe vettük felnőtt életünk első ízeltlábúját, ami nem katica vagy hangya. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy ne visítsunk fel, amikor ilyenekre vetemedik, mert annyira jó lenne, ha nem hozzánk hasonló lúzer-módra állna a csúszómászókhoz, hanem úgy, mint mondjuk a mi szüleink. Horvátországban akkora kabócát vitt ki megmenteni az apartmanunkból, mint szinte a teljes kis tenyere, miközben mi majdnem elájultunk a visszatartott lélegzetünk miatt - de gondolkodás nélkül nyúl például egy méretes sáskáért is, amitől az apja konkrétan idegrohamot kap.

Ú̶j̶ ̶É̶v̶r̶e̶ Életre szóló bölcsesség Kissmajom módra

A több mint fél éve (talán költözés óta?) meg-megjelenő kései szeparációs szorongásos fellobanások részeként, érzékenyebb napjain Kissmajom ragaszkodni szokott hozzá, hogy minden lefekvés körüli tevékenyésben passzívan részt vegyek - például mindenképpen az apja fürössze, mert én nem csinálom jól (túl hideg a csúszásgátló, túl meleg a víz, túl erős a zuhanysugár, you name it), de én közben legyek ott, és ücsörögjek a budi tetején, és nézzem végig az egészet. Mikor különösen rossz a kedve, képes zokogós sírásba lovalni magát, hiába mondom el előre, hogy miket fogok csinálni (megetetni a macskát-kutyát, megmelegíteni a tejét, előkészíteni a pizsamáját, stb.), amik miatt nem tudok jönni csak a procedúra végére, hogy fürdőlepedőbe bugyolállva átvigyem az ágyba. Ilyenkor nem tudja megmagyarázni, hogy miért búslakodik, azt mondja, hogy azért, mert nem jövök, de hiába magyaráz M., hogy: "De jól tudod, hogy mindig jön, még soha nem volt olyan, hogy hívtad vagy megígérte, és nem jött, mire végzünk...", a válasz változatlanul az, hogy "De nem tudom, mert nem látom!".

Na, ma egy ilyen érzékeny nap volt, mert tegnaptól megy az oviba szoktatás: volt ugye egy nagy szünet, amikor két hétig családi burokban dédelgettük mindenféle imádott programjával, aztán nem a nyugis kis bölcsibe ment vissza, hanem idegen környezetbe, ráadásul ma már el is jöttem pár órára. Nem volt szomorkodás, elváláskor elterelhető volt, sokat evett, bátran felfedezett, érkezésemkor nevetve fogadott, lelkesen mesélt, de azért észrevettem, hogy minimálisan labilisabb, bújósabb, anyásabb. Mikor közeledni kezdett a fürdés ideje, épp lent voltam a garázs szinten, így nem voltam fültanúja a párbeszédnek, de a lényeg körülbelül a szokásos volt: bejelentette M.-nek, hogy ő akkor most lekiabál nekem, hogy jöjjek, M. meg mondta, hogy ne, mert az marha idegesítő, ha az embernek dolga van, és csesztetik, és úgyis mint mindig, most is jönni fogok, amint végzek. Pár perc múlva, mire felértem, már könnyekkel-méreggel kiabált az apjával - ahogy megjelentem, a sírást azonnal abbahagyta, elmeséltettem, hogy mi a baj, aztán mindketten mondtuk neki, hogy dehát mééé kell ezt mindig előadni, hát MINDIG érkezek, sietek, jól tudja - de nem tudja, mert nem látja, (a)hogy jövök.

Én: "De, kicsim, vannak az életben olyan dolgok, amiket nem látunk, mégis elhisszük, tudjuk, hogy léteznek. Hát nézd meg, van például a szeretet..." - érvelek nagyon okosan... vagy legalábbis azt hiszem - "Na, a szeretetet azt nem látjuk, ugye? Mégis érezzük, biztosak vagyunk benne, hogy ott van... Azt tudod, hogy szeret Anya, pedig nem látod a szeretetét, nem...?"
Ő: "Tudom... De azt látom is..." - teszi hozzá meglepetésünkre.
Én: "De hogyan? Hol látod?!"
Ő: "Hát... a szeretet az ölelésben van..."
És igen, ott. Úgyhogy ölelésekben gazdag 2017-et mindekinek!

Félelmetes...

Nincs két hét a harmadik születésnapjáig. Ma este Mikulás-buli után későn jöttünk haza, egy egész kicsi zenélgetés után tereltük volna fürdeni - kérte, hogy olvassunk egy könyvet, nemet mondtunk, mert holnap korán kelés, bölcsi-nap. De olvassunk, de nem, de igen, de nem, DE IGEN - és már görbül is lefele könyörgően-mérgesen a gyönyörű szája.
- Jól van, kicsim, kössünk kompromisszumot. - javasolja az apja. - Most azonnal elmegyünk fürdeni, aztán ha kész vagy, bebújunk a jó meleg ágyba, és ott elolvassuk, amit szeretnél.
- Így van! - próbálok lelkesedni én is. - Egy kicsit te is engedsz abból, amit szeretnél, egy kicsit mi is engedünk, és akkor mindenkinek egy kicsit igaza lesz. Ezt hívják kompromisszumnak.
Hosszan hallgat, látszik, hogy nagyon dolgozik a kis agya valami kedvezőbb megoldáson. Aztán nagy komoly fejjel magyarázni kezd, néha meg-megállva, hogy egész biztosan az legyen belőle, amit kitalált:
- De Apa... én azt szeretném, hogy az egész könyvet olvassuk el... és akkor, ha nem olvassuk el az egész könyvet, hanem csak a felét, akkor Apa... az is kompromisszum!
Nincs két hét a harmadik születésnapjáig. Néha komolyan rémisztő ez a gyerek...

Hogyan tanítsunk szobatisztaságot egyetlen nap alatt...?

Nem mintha eddig olyan nagyon szorgosan jelentkeztem volna, de amióta úton van M. munkájának betanulása, még kevesebb az időm, mert rutin hiányában, a hibáktól való félelem és a sok kérdésem miatt egyelőre kétszer annyi időmbe telik jól elvégezni, mint egy szakmabelinek. De szerencsére sikerélményes a dolog, és érzem, hogy menni fog, illetve élvezem, hogy megint hasznos tagja vagyok a társadalomnak (gihi), szóval jó lesz ez.
Jelenleg úgy működünk, hogy heti három napban (kedden és péntek-szombaton) Apunál van Kissjamom, amit mindketten imádnak, de mivel itthon velem már nagyon unatkozik (illetve ugyanazt a totális figyelmet követelné, amit a tatájától kap, én meg már csak a házimunka miatt sem vagyok képes megadni neki, hogy a többi teendőmről ne is beszéljünk), és egyre egyértelműbb, hogy szüksége lenne gyerektársaságra, el-elmegyünk közösséglátogatóba, hogy szeptemberi kezdéssel hátha akad valami jóféle lehetőség. Egyelőre elég gyatra, és helyenként ijesztő* a felhozatal, egy hely volt nagyon szimpatikus (gyönyörű kertben csomó szabadbanlevés minden évszakban, tök nyugis légkör csendes gyerekekkel, kedves és valóban odafigyelő személyzet), de két bajom azzal is volt: az egyik, hogy mivel csana, csak egy évig járhatna oda, aztán kiszakadva a biztonságból oviba kellene mennie, a másik, hogy az összes csoportbeli gyerek legalább fél évvel kisebb lenne nála, ennek megfelelő értelmi színvonallal, szóval nem tudom mennyire lenne fejlesztő a környezet. Nagyjából két hét múlva megnézünk majd még egy helyet, ami a honlap alapján nagyon puccos, és hát brutál drága is, de ez most nem fontos, az viszont annál inkább, hogy telefonban nagyon az jött le, hogy maximálisan válaszkészen állnak a neveléshez, szóval fingers crossed.

De ahogy a címből is kiderül, tulajdonképpen mást akartam most feljegyezni, és az érdekessége miatt kicsit részletezni is: Kissmajom gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen megbízhatóan szobatiszta lett nappalra, beleértve a délutáni alvását is. A büszke anya mindentudó válasza a megfogalmazott kérdésre: sehogy.
Az úgy volt, hogy ezt a témát én tényleg semennyire nem akartam erőltetni, kis utánaolvasásból és több ismerős kudarctörténetéből tudom, hogy mennyire káros lehet, ha egy fizikailag és/vagy lelkileg éretlen kisbabát minden áron megpróbálnak megtanítani a bilizésre. Tudtam, hogy sürgetésre nincs ok, hiszen ovikezdés nem várható, a saját kényelmem és az esetleges menőzés meg nem motivált. Volt egy örökölt bilink, Kissmajom tisztában volt vele, hogy mire való, és mikor a saját kérésére rátettem, élvezettel ült rajta, miközben könyveket nézegettünk - de mivel eredményt nem produkált (azaz kiderült, hogy még nem tudja szabályozni az ügyeit), gyorsan eltettem szem elől, mert arra végképp nem akartam trenírozni, hogy addig várunk, amíg előbb-utóbb belesikerül, és akkor a hosszas ücsörgéstől kipirosodott combokkal örülünk a véletlennek.
Voltak olyan terveim, hogy mikor eljön a durvameleg nyár, akkor majd leveszek róla minden ruhát, hogy jobban megfigyelhesse a teste működését, és esetleg rájöjjön, hogy befolyásolni is tudja, de végül nem került rá sor. Egyrészt június közepéig még nem nagyon volt kánikula, főleg ebben a hegyi klímában és kiemelkedően hűvös házban, és aggódtam, hogy megfázna, másrészt mikor olyan kéthetente tettem egy-egy próbát (ha késő délután lett aktuális a peluscsere, akkor az esti fürdésig már nem adtam rá újat), minden alkalommal túl későn szólt, amikor már jócskán csurgott a pisi - ebből én azt a következtetést vontam le, hogy magát az aktust már beazonosítja ugyan, de irányítani még nem képes, szóval még nem jött el a mi időnk, nem frusztráljuk ezzel, visszatérünk rá később.
Apunál viszont sokkal melegebb van, mint nálunk, és sajnálta pelenkában aszalni a kis majomsegget, úgyhogy egy szép napon (pontosan Kissmajom kettő és feledik évfordulójának hétvégéjén, olyan két héttel az én utolsó ezirányú kísérletem után), anélkül hogy beszéltünk volna erről, és igazából anélkül, hogy előre eltervezte volna, levetkőztette a gyereket csak bodyra, és kérte, hogy ha jön a pisi, szóljon - az meg szólt. Mikor másnap Apu visszaadta az unokát, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jah, szerinte elég lesz csak bugyit használni. Igazából ki lehet jelenteni, hogy attól a naptól kezdve balesetmentesen szobatiszta; most (majdnem egy hónap után) gyakoroljuk, hogy az inger után minél több ideig képes legyen visszatartani, így néha előfordul, hogy egy foltnyi helyen nedves lesz az alsója, mire lehúzom róla, de ő mindig időben szól, és szépen megvárja, amíg lehet csurgatni. Amikor a kánikula miatt extra sokat itatom, néha én is rá szoktam kérdezni, hogy nem kell-e kimenni, de ha nem teszem, akkor sem szokott baj lenni, legfeljebb hirtelen eszmél rá, hogy helyzet van, és olyankor aranyosan taposva ismételgeti, hogy: "Kell-a-bili, kell-a-bili!" Érdekes, hogy pont kakaügyben egy ici-pici késéssel álltak be a dolgok, pedig azt már legalább egy éve érzi, és szokta is mondani közben, hogy na most; első napon a bugyiba sikeredett, másodikon teljesen elmaradt, de azóta rendben van az is, maximum néha tévesen riaszt, mert pukázáskor is azt hiszi, hogy anyag jön. Összesen kétszer volt baki: egyszer egy szökőkutas pancsoláskor, egyszer egy homokozós mezítlábazáskor engedte el a pisit, nem is annyira játékbamerültségből, hanem mert valamiért természetesnek tűnt neki, hogy ott abban a helyzetben lehet. Értelemszerűen negatív reakciót, kritikát, szidást, megszégyenítést ilyenkor sem alkalmazunk, csak annyit mondunk, hogy ez van, mindenkivel megtörténik, de ilyent szándékosan nem szabad, aztán gyors ruhacsere, és kész.
Azt mondják, hogy az éjszakai szobatisztaság ezek után már csak idő kérdése, szintén nem érdemes beleavatkozni, mert megy magától, és onnan ismerszik fel, hogy reggelre egyre csökkenő mennyiségű pisi gyűlik a pelusba, majd semennyi sem... de itt még messze nem tartunk. Apu viszont már megint megelőzött és szintet készül lépni: nála már azt gyakorolják, hogy a gyerek elegyül vetkőzzön, pisiljen, majd álljon fel a biliről, és húzza fel a bugyit.

Másik érdekesség, hogy az első napokban indokolatlanul sokat aggódtam azon, hogy hogyan oldjak meg addig egyértelmű szituációkat, például mi legyen, ha a gyerekre egy áruház kellős közepén tör rá a szükség, meg ehhez hasonlók. Szerencsére elég hamar megnyugodhattam, de ehhez persze ismételten meg kellett győződnöm róla, hogy megy minden, mint a karikacsapás, és nem fogja elereszteni sehol váratlanul... szóval így utólag szégyellem is, hogy nem bíztam meg benne teljességgel első pillanattól fogva. Mivel azt egyelőre nem tartom valószínűnek, hogy ha helyzet van, vissza tudja fogni magát, amíg például végigmegyünk egy hipermarketen, sorba állunk, fizetünk, összepakolunk, aztán elrohanunk a vécéig, jelenleg az a megoldásunk, hogy mindig van nálam egy pelus, és ha akció indul, gyorsan ráadom, aztán végeztével leveszem, ennyi. Persze azon is agyaltam, hogy hogyan fogja megszokni a különbséget, és értelmezni, hogy néha mégis van pelus, és direkt csinálja bele, de máskor meg nincs, és nehogy - de természetesen ez is csak az én fejemben létező probléma volt, őt sosem zavarta meg.
A következő, inkább illem- és etikettbeli dilemmám az volt, hogy játszótéren mi a kívánatos viselkedés, el kell-e battyogni az autóig (a csomagtartóban van egy utazós bilink), vagy ér csak elhagyni a bekerített részt, és egy távolabbi fánál vagy bokornál elintézni a dolgát. De aztán arra jutottam, hogy ahol a kutyavizelet alap, ott talán a Kissmajom pisije sem számít súlyos szennyezésnek; kakálást pelusba vagy az említett bilibe oldjuk meg, ahonnan zacsiba zárva szemetesbe dobom, szintén úgy, mint az ebtulajdonosok.
És végül kezdő fiús anyukák megnyugtatására írom le azt, amit nekem sajnos senki sem mondott el: türelem és kitartás, bele lehet jönni az állva pisiltetésbe, első pár alkalom után már nem lesz egy méteres körzetben minden csupa húgy, beleértve a gyerek összes ruháját és a mi cipőnket, a titok a megfelelő előredöntés. Sőt, kevesebb mint egy hónap alatt, szakszerű férfiúi útmutatással elérhető az is, hogy a gyerek maga pisiljen állva, és ennek a hadműveletnek csak a legutolsó lépése legyen kritikus, amikoris már nem hetyke sugárban süvít kifelé a cucc, hanem lekónyult csöpörészésé szelídül. Az előbbit saját udvaron, az utóbbit kádban érdemes gyakorolni.

Nem tudom, milyen mérföldő következik még, de borzamas, hogy ennyire nagy fiú a mi pici fiunk. Ha egyszercsak elkezdi helyesen kimondani az r hangot, szerintem belepusztulunk...


* Voltunk egy helyen, ami hidegrázósan szürreális volt... Már telefonozás alapján nem volt sok kedvem hozzá, mert kiderült, hogy épp egy felnőtt van csak jelen, és hát ez az üvöltözős háttérzajon meg is hallatszott, de M. rábeszélt, hogy egy próbát megér, hátha csak kommunikációban vannak hiányosságaik, hiszen a weboldalon az intézményvezető gyerekpszichológusként hirdeti magát, mindenféle extra módszerrel és foglalkozásokkal. A ház a település legszélén volt, konkrétan egy szavanna közepén: a kertben rövdre nyírt száraz-szúrós gazok, a csúszdán tükörtojást lehetett volna sütni, a környék egyetlen árnyékos foltját a homokozó fölötti szakadt nádfonat adta, ott tömörült három négyzetméteren hét kiskölök, és pár törött, koszos játékon marakodtak szegények. Elég hamar egyértelműsödött, hogy itt a személyzet mindig egy darabból áll, így nyári időszakban 5-8, de év közben 11 darab gyerekre; a nő úgy nézett ki, mint egy idült alkoholista, puffadt arc, vörös hajszáleres orr, és majdnem biztos vagyok benne, hogy keményen be volt nyugtatózva, mert hatalmas pupillái mögül olyan vontatottan beszélt, hogy néha azt hittem, elbóbiskolt közben. Jah, ne hazudjak, ott volt még "felügyelőként" az ő tíz év körüli kisfia, aki a vakációs unatkozás közepette homokvárat épített, és folyamatosan üldözte maga mellől a kizárólag általa használt kerti slag iránt nyilván élénken érdeklődő kicsiket. A pszichológusnő egyetlen kérdést sem tett fel, és egyetlen semmit sem mondott el magukról az én érdeklődéseimre adott tőmondatos válaszokon kívül, az ott lévő gyerekekhez egyszer sem szólt, nem csak hogy nem próbálta őket bevonni semmilyen tevékenységbe, de még az általuk kezdeményezett dolgokra sem reagált, jó hangos könyörgésükbe került, hogy egyáltalán toljon kettőt a hintán, ahova felmásztak. Konkrétan olyan volt az egész, mint egy humán csomagmegőrző... megszakadt a szívem a picikért, nem tudom, egy szülő hogy képes ilyen helyen otthagyni a gyerekét (arról nem is beszélve, hogy még fizetni is érte), én minden esetre öt perc után fogtam a közvetlen közelemben tanácstalanul ácsorgó Kissmajmot, és eljöttünk. Láttam, hogy nagyon össze van zavarodva édesem, hogy ilyen hamar távozunk, és mondtam neki, hogy ide nem fogunk visszajönni, mert itt a néni, akinek az lenne a dolga, hogy a gyerekek jól érezzék magukat távol a szüleiktől, nem is foglalkozik velük... "Hááát... kicsit meglökte őket a hintán..." - védte meg hosszas gondolkodás után az én drága empatikus csodatündérem, azt hittem, hogy megzabálom.

Life changing events...

Nem, nem vagyok terhes. Történtek viszont hatalmas dolgok, és már annyi mindenkinek ígértem privátban, hogy részleteket is kapnak hamarosan, hogy mesélem is őket rögvest.

Az úgy volt, hogy ültünk egy szép napon a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszán, és miközben a csodálatos kisfiunk viháncolt a jófej kutyánkkal, épp arról beszélgettünk, hogy ez már ennél jobb egyszerűen nem lehetne. Erre másnap M. kapott egy állásajánlatot attól a cégtől, ahová kerek két éve pályázott egyet, és akkor igencsak elrontotta a fél nyarunkat az, hogy nem vették fel. Közben persze silver linings... as it turned out, a lehető legjobb dolog volt ez az elutasítás, mivel ha akkor nem marad a jelenlegi munkahelyén, csak hitelből tudjuk felépíteni a házat, ugyanis gépekben, munkaerőben és anyagban is milliókban mérhető segítséget kaptunk tőlük.
Visszatérve két évvel ezelőttre: a szakmai interjún imádták, lelkesen körülrajongták, és konkrétan majdhogynem kimondták, hogy mikor kezdhet, aztán a visszahívásuk napokig késett, míg végül szabadkozva bökték ki, hogy a vezetőség váratlanul létszámstoppot rendelt el, és sajnos vissza kell vonniuk mindent, de megtartják a jelentkezési adatait, és blablabla. Nagyon szar érzés volt, mert egyszerűen nem értettük az egészet, a sok dicséret, és abból következő tervezgetéseink után elég nagy pofáraesés volt a hirtelen fordulat, főleg hogy egy nagyon jó hírű multiról van szó, azt hittük, hogy külföldi cégeknél ez nem így működik; meg tetszett volna neki a feladat is, végre kihívás és újdonság a sok éves stagnálás után, egy várhatóan nagyon sokáig stabil cégnél, ahol sok a fejlődési és fennebb lépési lehetőség... annyira vágyott rá, hogy igazándiból elfogadott volna kicsit kevesebb pénzt is, mint amennyit épp keresett.

Fast forward to three weeks ago: felhívja ugyanaz a HR-es csaj, aki akkor a rossz hírt közölte és azt mondja, hogy lenne valami, érdekli-e még, volna-e kedve bemenni egy beszélgetésre a csapatvezetővel, aki embert keresgél - őszintén szólva a nem sok volt, és miután reflexből igent mondott, még tanakodtunk is, hogy mennyivel előtte van az, hogy még nem ciki lemondani, mert épp közeledőben volt egy határidős dolga a mostani munkahelyen. Aztán enyhén másnaposan, nagyon kialvatlanul, és teljesen beleszarva az egészbe, elment mégis, hogy ha nem más, legalább rákérdez a múltkori okokra, és lesz valami lezárás-íze a régi szerencsétlenkedésnek. Jelen volt a legutóbbi interjút vezető fickó, meg még két menedzser, szakmai ügyben egyetlen egy kérdés sem hangzott el (előttük voltak az akkori papírjai, meg emlékeztek is rá), és gyakorlatilag abból állt a két órás találkozó, hogy megpróbálták meggyőzni, hogy mennyire jó lesz neki ott. Mondhatni, hogy sikerült is nekik, mert úgy jött haza, hogy csillogó szemmel mesélt, de tanulva a múltból azt beszéltük meg, hogy inkább ne éljük bele magunkat semmibe, mert ha ezúttal nem is lépnek vissza, legalábbis anyagilag tuti nem tudnak jobbat ígérni a mostaninál, hiszen az elmúlt időben továbbképződött és jelentősen kibővült a munkaköre a jelenlegi cégnél, és ezáltal a fizetése is megmásfeleződött. A következő hét elején felhívták, és lazán bemondtak kezdésnek egy olyan éves bért, mindenféle extra juttatásokkal (SzÉP kártyától kajatámogatáson át magánkórházi ellátásig) kiegészítve, amire egyszerűen nem lehetett nemet mondani - úgyhogy nem mondott.

És itt jön a képbe a még nagyobb durranás, ugyanis meghánytuk-vetettük, hogy amellett, hogy a mostani főnökét nem kellene szarban hagyni mínusz egy fontos emberrel, pénzügyileg sem lenne okos dolog kilépnie. Csináljuk inkább azt, hogy az őt nélkülözni nem tudó munkakört továbbra is elvállalja távban, a többi ügyeit (sok, de megfelelő rutinnal simán csinálható félműszaknyi időben) meg átveszem én, az a rész eleve nem rocket-science, ráadásul lesz fél évem betanulni. Decemberig kitalálhatom, hogy tetszik-e az egész, és ha igen, akkor sajnos a nagy visszavárás ellenére fel fogok mondani a munkahelyemen - én már tudom, hogy bármennyire szerettem anno, nekem most már nem fog hiányozni, ami a céget illeti meg... hát az új felállás szerint keresni nagyjából ugyanannyit fogok, de maximálisan én fogom beosztani az időmet, és a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszáról dolgozhatok, a sziesztázó kutyánk mellől, szóval... they can't really beat that. Arról nem is beszélve, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy Kissmajomnak csak akkor és annyi időre kell majd oviba járnia, amikor és amennyihez kedve lesz, ami ugye nem lényegtelen szempont.
Két éve majdnem megjósoltam, ha nem is megvalósulást, mert azt nem mertem volna remélni sosem, de a vágyamat, hogy megtörténjen, igen. Most meg azt kellene hozzátenni így a végére, hogy már csak a kisstestvér hiányzik, de nem tudom, hogy igazán tutibiztosan hiányzik-e, és amíg el nem döntöm, inkább kerüljük a témát - és hajrá, másfajta új kezdetek... :)

Harminc

Két és fél éves. Még mindig egy csoda, és minden nappal egyre csodább. Még mindig napi sokszor, vagy inkább egyre többször csaodálkozunk rá, hogy vajon hogyan lehet a miénk, mitől lett ilyen érdekes, különleges, komplex kicsi ember, miért érdemeljük meg...?

Annyira okos, rengeteg mindent tud, olyan dolgokat is, amiket talán fél füllel hallhatott egyszer*, mert mi nem emlékszünk, hogy elhangzottak volna valaha a jelenlétében, meg persze csomó olyant, amivel a hétköznapjainkban és/vagy általunk találkozik**... elképesztő a memóriája***, a tájékozódó- és felismerőképessége, nyolc-tízsoros dalokat meg versikéket harmadik ismétlésre simán megtanul, új útvonalakat****, fontos épületek megnevezésével szintén... Szeret történeteket összerakni, a szókincse az valami hihetetlen*****, vannak olyan kifejezései, amiket még mi felnőttek sem használunk rutinszerűen, ő meg csak úgy casually beépíti őket egy-egy banális mondatba, tökéletesen kontextusba helyezve őket. Nagyon szívesen mesél******, valódi és képzeletbeli eseményekről is, csomó kétszer ennyi idős gyereknél is sokkal koherensebb, színesebb, fantáziadúsabb, részletgazdagabb eredménnyel. És vicces, olyan valóban értelmesen/szellemesen: felépítve a hangulatot, kivárva a megfelelő pillanatot, és már előre mosolyogva a csattanó időzítésén******* - vagy egyszerűen csak az épp zajló beszélgetés által inspirálva dob be valami olyant, amin ő maga is meglepődik, hogy milyen találó.

Egy kis egyszemélyes showman, imád szerepelni, bármilyen öt centinél magasabb tereptárgyat azonnal kinevez színpadnak, és már mászik is fel rá, és kezd énekelni-táncolni-szövegelni rajta - idegenek előtt is simán, csak onnan tudni, ha zavarba jön, hogy olyankor sokkal hangosabb az előadás, mint általában, és néha nagy izgalmában átvált halandzsába, amit amúgy már szinte sosem tesz. Egész nap szerepjátszik********, egész világokat épít fel a képzeletében, és egyáltalán nincs hozzá szüksége semmire; ha épp ott van a Yoda és Thomas plüssfigura (ők ketten a legkedvencebb és leggyakoribb szereplők), akkor oké, de ha nincsenek, semmi gond, simán így hívja a díszpárnákat, homokozójátékokat vagy akár három darab diót, és ugyanúgy történteti körülöttük a legszövevényesebb cselekményt, mintha végig őket látná.

Aranyos, kedves, nyugodt, reasonable, szelíd, majdnem azt mondtam, hogy szófogadó, mert hát az is, csak ennek annyira pejoratív íze van, mintha egy sor korlát lenne az egész élete, pedig nem az, nincs is rá szükség, mert annyira igyekszik a kedvünkben járni, annyira leveszi még a rezdüléseinkből is a kéréseinket, hogy szinte nincs is szükség tiltani bármit is, csak akkor feszeget határokat, ha tényleg kifejezetten az a célja, hogy felbosszantson minket (lásd: dackorszak).
Végtelenül őszinte, annyira megható, ahogy mindig álszemérem és színészkedés nélkül kimondja, hogy mit szeretne, mire vágyik, bátran és mindennemű visszafogottság nélkül kér puszit, ölelést, bújást, együttlevést, és minden egyes alkalommal megdöbben és baromi idegesítő nyígásig-bőgésig felháborodik rajta, ha pillanatnyi elutasítás miatt halasztásra kényszerül, bármilyen megalapozott, és logikával számára is teljesen érthető az ok. (Lehiggadás után mindig meg szoktuk beszélni vele, hogy mi zavart a viselkedésében, és miért lettünk tőle dühösek, ha indokolt, elnézést is kérünk természetesen; ilyenkor mindig nagyon belátó/megbocsátó, magától is többnyire helyesen megtippeli, hogy mivel volt problémánk, és becsülettel bólogat, mikor megkérjük, hogy a jövőben többet ne tegyen olyasmit - nála például szinte pillanatra pontosan egyértelmű, hogy egy-egy konfliktus során mikor lépi át azt a vonalat, ahol már nem az agya, hanem a primitív érzései dominálják a reakcióit.)
És nyitott, barátságos, érdeklődő, megbízó (nem tudom, mi erre a helyes szó), ízig-vérig jófej kisklambó, bárhova bátran és büszkén hordozzuk magunkkal, mert a vilég legcukibb lénye, ugyanakkor egy minifelnőttként viselkedő helyes fiúcska... nem lehet betelni vele!

A szituációs játékokon kívül a legjobban zenélni szeret, többnyire nem a valódi hangszereivel, hanem mindenféle azokká improvizált tárgyakkal, aztán a főzés kitartóan sláger, homokozással kombinálva különösen, illetve elkezdett intenzíven járművezni is (autó, vonat, különböző munkagépek). Még mindig nagyon feldühíti a sikertelenség építőkockázás kapcsán, így azokat ha elő is veszi, nincs türelme hosszasan rakosgatni őket, amint összedőlnek, basszák meg magukat, a viszont látásra. Könyvekkel bármikor bármeddig le lehet kötni, és meglepő módon a betűkből minimálisat felejtett, pedig utoljára a téli ünnepek alatt foglalkozott intenzíven velük, az olvasós mágneses tábláját még át sem hoztuk M. szüleitől a költözés után. A rajzolás, gyurmázás továbbra sem érdekli, kézügyeskedésileg egyedül a gyöngyfűzést élvezi, de azt sem sokáig. Kiemelkedő minden játékban, ami nagymozgáshoz kapcsolódik, lassan és megfontoltan feljuttatja magát bárhová (létra, kötélháló, magasított lépcső, gyerekméretű mászófal, mozgó farönkökből épített lengőhíd, stb.), kiválóan labdázik (akár kapásból is pontosan rúg, felsőtestre célzott feléje dobott ladbát elkap), ijesztő egyensúlyérzéke van, amit szinte bármilyen ingadozás után képes biztonságosan visszanyerni (nagyjából heti egyszer esik el, akkor is inkább figyelmetlenség és bambulás miatt).
A beszéde tökéletes, még gyakran becsúszik a királyi többes, de most már valahogy tudatosan használja, olyan helyzetekben, ahol nem csak magára akarja vonatkoztatni azt, amit épp mond - és mivel ő ugye mindent valakivel együtt szeret(ne) csinálni, néha felszólítás helyett is az van, hogy: "Most megyünk a játszira csúszdázni, és visszük a motojt is! Kérdés?" (Jah, tényleg, r-hangunk továbbra sincs, így továbbra is zabálnivalóan dumál.)

És egyedül alszik, naaagy nagycula drágapici kicsifiam! Miután beköltöztünk az új házba, nagyon sokáig eléggé káosz volt, eleve majdnem négyszer nagyobb az alapterület, tehát csomó bútort még vásárolni kellett, azokat meg összerakni, aztán kisakkozni, hogy stimmeljen az elosztogatás azzal, ami a fejembez és a tervezőprogramomban volt, szóval úgy voltam vele, hogy one step at a time, előbb legyen hol aludni úgy at all. A vendégszobát (Kissmajom szerint: "Tataszobája") rendeztem be ideiglenes hálónak, ott éjszakáztunk mindhárman a kinyitott kanapénkon, miközben lassan készült minden más: előbb egy hét alatt délutánonként összelegóztuk a konyhát, aztán megcsináltam a mi hálószobánkat, majd a két felső szinti fürdőt, és a nappali felét, és a másik fele előtt (ami egy tutajnyi ülőalkalmatosság kicsomagolása és összeszerelése, mára már az is kész) nekiláttam Kissmajom szobájának. Ő választotta magának amúgy a két lehetőség közül, már építkezés ideje alatt kitartóan ugyanazt kérte, akárhányszor érdeklődtünk; M. elvitte egy egész napra csavarogni, én meg elkezdtem a szépítgetést - a bútorok már bent voltak, falhoz fúrva, de az ajtót gondosan zárogattam, hogy majd az egész együtt legyen meglepetés.
Először is kaotikus, olyan az egész, mint egy alkotóelemeire hullott szivárvány, van minden ott, még rózsaszín is, szerintem egy terápia benne lenni, és majd ahogy nő, és alakul a saját ízlése, kiválaszthatja majd, hogy milyen formában módosítsuk. Van egy emeletes ágy, amiről csúszdán lehet leérkezni, alatta anyaggal elsötétített, matraccal bélelt kuckó, sok párnával, olvasólámpákkal. A falak mentén sok polc, mindenféle színű, méretű és anyagú pakolós dobozokkal, egyikhez ragasztva az alaposan felszerelt fakonyha, az ablak alatt egy asztalka kisszékkel, és a bébikori rácsoságy egyik oldalán nagyfiúsítva. Ezt mindenképpen akartam, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz majd hajlandó átszokni (már ha lesz, erőltetni eszünk ágában sem volt), és ahhoz, hogy minél kevesebb változzon az esti rutinunkban (pl. hozzábújva tudjuk elaltatni), kellett, hogy továbbra is kényelmesen mellé tudjunk feküdni, és ne kelljen leszerencsétlenkedni a magasból vagy előkászálódni a bunkerből kifelé menet; meg hát ez volt számára az egyetlen régi ismerős bútordarab, ugyanis az együttalvós karrierünk alatt a babaágy végig csendben ott álldogált a miénk mellett. Arról nem is beszélve, hogy Kissmajom néha baromi sokat vándorol éjszaka, volt úgy, hogy reggelig összesen kettőt moccant, de olyan is, hogy keresztül és kasul teljesen bejárta a franciaágyunkat, alattunk-fölöttünk - féltem, hogy fentről lepottyan, vagy alul belegabalyodik a sátorlapokba, ha nekiindul. (Játszásilag szerencsére megértette, hogy a fenti részen ugrálni nem szabad, mert veszélyes, és azóta már megvettük a focihálót, amit fel fogunk akasztani a plafonra, hogy megakadályozza a leesést, már csak a rögzítés módjával küszködünk).
Lényeg, hogy nagyon szuper kis birodalma alakult, hatalmasra kerekedett szemekkel lépett be, és próbálta ki minden lehetőségét, fedezte fel minden zugát, vitte körbe Yodát meg Thomast, megmutogatni nekik, hogy hol milyen titkok rejlenek. Csak úgy tapogatózásilag megkérdeztem, hogy na és, valaha szeretne itt aludni a két kis barátjával...? Meglepetésemre az volt a válasz, hogy persze, úgyhogy gondoltam, teszek egy kísérletet - este fürdés után átmentünk, betakargattam az ágyba melléjük, mondtam, hogy most itt elaltatom, én a szomszédban leszek az apjával, és ha bármi van, csak szóljon, hallom a monitoron, és jövök is hozzá. Bólintott, ölelőzve elaltattam, és ennyi volt a tragikusra pumpált hú-ha-hozzászoktatjátok-suliba-is-onnan-járna leválási procedúra.
Nekünk szörnyen nehéz volt. Bemenni lefeküdni úgy, hogy üres az ágy, és senki sem szuszog jóízűen csámcsogva... első néhány éjszakán mindig arra rezzentünk össze, hogy jaj hol van, miért nem itt, ó hozd át... most, olyan két hét után van az, hogy már nem ugrok haptákba minden éjjeli nesztől, amit a hangszóró kiad... Néha felébreszti egy kései kutyaugatás, vagy ha elejtünk valamit az emeleten lefekvéshez készülődve, olyankor már az éjszaka közepén átviszem hozzánk - simán visszaaludna a helyén is, de mi úgy örülünk, hogy jön, hogy nem kockáztatnám a megkérdezését. Mivel pelust kell cserélnem rajta, hogy a rendszerint nyolc  utáni ébredéséig ne ázzon át, legkésőbb hajnalban mindig érte megyek, alapvetően kis kivételekkel (volt olyan, hogy talán rossz álomból felriadt, és kiabált, hogy jöjjek) addig alszik is egyhuzamban. Vándorolni viszont vándorol töretlenül, úgyhogy védőháló ide meg oda, erősen kétlem, hogy fel merjük majd költöztetni a közeljövőben: a kiságya megszélesítéseként majdnem egy méternyi matraccal meg van toldva (arra heverünk mellé altatáskor), és még így is nem egyszer találtam deréktól lefelé a padlón feküdve...

Most meg megyek érte a tatájához, mert ottalvósra nála volt tegnaptól, és elviszem egyet kettesben mókázni, hogy a család férfitagjai nyugalomban tudjanak focimeccsezni hattól. Aztán holnap elmegyünk Dunapartozni meg kisvasutazni, hogy megünnepeljük az ő kettősfeledikjét meg az ő apukáját, akinek napja lesz.
Ma viszont két és fél éves. Legyél még száz évig ugyanilyen egészséges és boldog, és ugyanilyen csodálatos, te édes-édes kincsünk!



* Egyik reggel azzal ébresztett minket, hogy: "Képzeld el, a bagoly nyitott szemmel alszik!", majd miután ezen közösen vicogtunk egyet (mi a rendhagyó napindításon, ő a mi jó kedvünkön), elmesélte, hogy egész pontosan hogyan vadássza le a bagoly a zsákmányát, majd rezzenéstelen arccal, azt is, hogy hogyan fogyasztja el. De felsorol például minimum két tengert, azokon kívül, amiket mi tanítottunk neki, tudja néhány európai főváros nevezetességeit, egymás után következő troli- és metrómegállókat.
** Tudja, hogy hogyan működik a bokánk(!), mi a szerepe egy keréktengelynek és milyen balesemények történhetnek vele, milyen körförgáson megy keresztük a víz a természetben, stb.
*** Ezt például negyedik elmondásra már velem együtt nyomatta, következőre meg teljesen egyedül; ezt meg szinte elsőre megjegyezte. Meg ilyenekre emlékszik, hogy egy hónappal ezelőtt a barátaink ikrei közül melyiknél milyen színű cumi volt a megkülönböztetés könnyebbítése érdekében.
**** A budapesti hidakat már legalább fél éve (de inkább több) megnevezi, ahogy a róluk látható látványosságokat is, a legújabb extra feature viszont az, hogy virtuális városnézésre lehet vele indulni, azaz ha bemondom, hogy elindulunk Tatától, és balra kanyarodunk, majd jobbra az X híd felé, akkor lépésről lépésre levetíti, hogy miket látunk egyik, és miket a másik oldalon, és milyen utcákon megyünk végig hazáig (nyilván nem abszolút mindent, de egy turista a térkép alapján simán odatalálna bárhova az utasítások alapján, pl.: körút, New York palota, Uránia, Astoria, Klotild Palota, Erzsébet-híd, BAH csomópont, stb.).
***** Csak egy random tegnapi példa: vártuk Aput a vonatállomáson (mióta kiköltöztünk Suburbiába, Kissmajom kérésére azzal jön érte, és együtt mennek vissza a Déli pályaudvarra, onnan meg mindenfelé), beállt a szerelvénye a szembevágányra, viszont a sötétített ablakok miatt nem láttuk, hogy hol száll le, és a vagonok elgördülése után sehol sem volt. Mondom Kissmajomnak, hogy reméljük, nem tévesztette el vagy késte le a járatot, és tényleg rajta volt, mire ő: "Valóban ezzel jött, ha várunk egy kicsit, mindjárt felbukkan az aluljáróból." - és ez a kifejezés úgy spot-on, hogy mi teljesen másra szoktuk használni, esténként mondjuk, hogy a nap lebukkan a domb mögé...
****** Eleve olyan vele az élet, mintha lenne egy privát narrátorunk, mindent kommentál, ami épp történik, de sztorizásilag is csak el kell indítani egy kis lökettel bármilyen irányba, és már ömlik is belőle - és lehet, hogy nekem vannak kivételesen hallgatag/butuska ovis ismerőseim, de közülük például csak a már iskolakezdők képesek normálisan elmondani, hogy milyen egy tipikus napjuk otthon, vagy konkrétan miket csináltak az állatkertben érkezéstől távozásig, stb.
******* Azt mondja: "Tudod, hogy kell gyorsan dobolni?" - kérem, mutassa, ütemesen veri a kanapét; folytatja: "Tudod, hogy kell lassan?" - mondom, sejtem, de muti meg, úgyhogy ritkít az ütéseken; aztán meglep: "És tudod, hogy kell nem-dobolni?" - komoly fejjel lesi a reakciót, majd kérésemre nagylelkűen bemutatót tart... elvigyorodva fagy le a kanapé mellett, kezét megállítja öt centire az ülőfelülettől, és a levegőben tartja: "Hát így!"
******** Ő a buszsofőr, az óvónő, a kasszásnéni, a szakács, a takarítószemélyzet, a kiskutya, a repülő, a pillangó, egyszer már a Duna is volt; mindegyik szerepben alapos, kreatív, fantasztikusan szórakozó és szórakoztató.