When God closes a door...

Van egy félkész posztom... ezt már többször mondtam, és tényleg van is, jó sok. De van egy, ami barátságokról szól, véletlenekről, számítóan összerakottakról, megbánás nélkül lezártakról - csak ezt is pihentettem, mert ahhoz, hogy érthető legyen, be kellene előbb fejezni egy másik félkész posztot. És a két félkész elkészülte után jutunk el végül az iskolaválasztóshoz, szóval jó nagy falat ez, így jár az ember, ha évekig lustálkodik, és muszáj pótolnia, mert különben annyira nem lenne kontinuitás, hogy maga sem értene semmit, ha pár év múlva visszaolvas, pedig ugye az lenne az egész blogolás dolog fő-fő feladata.

Na de visszaevickélve a lényeghez: az említett barátságok posztok romjain lépegettem épp ma este, amikor egyszer csak teljesen váratlanul bekopogott valaki a múltból. Abból a régi múltból, amit viszont sosem tudnék vagy akarnék lezárni, mert jelentett és mindig is jelenteni fog valamit... mert az életünknek a legnehezebb és leggyönyörűbb időszakai fonódtak össze benne, és ezek a lelkeinket is összefonták olyan emberek lelkeivel, akik ott voltak fogni a kezünket, minden közhelyes jóban és rosszban.

Welcome back home, Audrey! Hiányoztál. Jó, hogy (itt) vagy. ❤

A tökéletesből k̶e̶l̶l̶-̶e̶ merre tovább...?

Úgy egy hónapja esküvőn voltunk, a sajátunk óta először, M. egyetem alatti legjobb barátja házasodott, egy nagyon furcsa lánnyal, akit még embercsempészős menekültmentős időszakomban zártam a szívembe közös hullámhosszaink okán. Szűkkörű esemény volt, a családon kívül csak a férj három barátja és a párjaik voltunk jelen, összesen vagy harminc ember; a lagzit vártuk igazán, mert nyolcvanas-kilencvenes évek zenéit ígérték mulatóssal vegyítve, hogy a rokonok is ki legyenek elégítve, szóval érdekesnek ígérkezett - aztán meglepetésszerűen a templomi szertartás volt nagyon személyreszabott és igazán sírósan szép. Erősen leegyszerűsítve lényegében azt mondta a papnéni, hogy a hosszúéletű és boldog kapcsolatok titka az, hogy az ember tudjon bocsánatot kérni és bocsánatot adni, és mindig együtt újrapróbálni.
M. könnyes szemmel mosolyogva rámnézett, én meg ugyanúgy vissza - megcsináltuk. Döcögve-bizonytalankodva, megtanultunk és -tanítottuk egymást bocsánatot kérni és adni. Tizenegy évnyi hegyen és völgyön át, égen és földön túl, itt vagyunk, hazaérkeztünk, és ebben a hazában az univerzum legcsodálatosabb lénye az saját miniuniverzumunk közepe. A helyünkön vagyunk, és minden a helyén van körülöttünk. Nagyon nehéz innen továbblépni, irányt találni, elköteleződni felsejlő lehetőségek mellett. Kívánni és kérni éppen lehet, és kell is, mert ha ennyi minden megadatott, bűn lenne nem hinni a még több-ben. Ugyanakkor kísértés lenne követelni, elvárni ezt a többet.
Persze, nem bánnánk, ha Apu és M.Anyuka krónikus betegségei csoda folytán meggyógyulnának, ha M.Apuka hirtelen műtét nélkül is rendbejönne, ha váratlanul teherbe esnék, ugye... És a legnehezebb az, hogy míg nem fognak és nem fog, addig nekem akár még össze is jöhetne, ha még mindig szívvel-lélekkel és meggyőződéssel tudnék harcolni érte. Érdekes, hogy nem erőm nincs hozzá, és nem nembízom a sikerben, és nem is tartok a következményektől, bármi is lenne az eredmény. Csak valami megmagyarázhatatlan, irracionális, beteg félelem bújkál ott legbelül, hogy vajon mennyire, meddig nyújthatjuk-nyúzhatjuk a szerencsénket? Mekkora boldogságadag jár két átlagos, nem különösebben jóságos, nemes, tiszta embernek, akik már így is sokkal többet kaptak, mint ami másnak nem adatott meg, pedig ugyanúgy vagy még jobban megérdemelné...? Butaság, tudom, de komolyan azon agyalok, hogy ha többre pályázunk, kibillenünk ebből a tökéletes egyensúlyból, és valamit elveszítünk cserében; így csak tolom-tolom a döntést, és közben aggódóm, hogy kifutunk az időből, aztán mire megérik az elhatározás, és megjön a bátorságom, elúszik az esély.
M. szerint ez ilyen Kelet-európai kishitűség, merjünk nagyravágyni, és igenis bátorkodjunk lépni. Nem tudom, és ma nem is akarok gondolkozni rajta. Ma még csak olyan terveken vagyok hajlandó töprengeni, hogy jövő ilyenkor, ha teljesen kész lesz a kertünk, és minden dús zöld lesz benne és színes virágos, csinálunk egy ismétlést, és a világ legelképesztőbb jópasija az íriszekbe öltöztetett teraszunkon elvesz feleségül mégegyszer jól.

Seggrészeg vagyok...

...és boldog... jajjj, nagyon! El sem hiszem, de nagyon úgy tűnik, hogy szobmaton megyünk az új, csodaházba...

Találtunk burkolót. A legutóbbi bejegyzés óta már másodszor, az első találat ugyanis egy genrictelen, hazug, undorító fasz (Pardon my French!) volt, aki bevállalta a munkét, mert jól fizetett, aztán félúton lazán bejelentette, hogy bocsi, de mégsem tudja megoldani, ő most akkor inkább lelépne. Ott álltunk, gyakorlatilag két lépéssel a finish előtt, háromnegyedkész belsővel, kétségbeesetten, amikor jött egy tiszta véletlenül a neten talált huszonéves cigány fiú, és tíz napra ígérte, egy hét alatt befejezte, álom-minőségben... igen, kiemelem, hogy CIGÁNY, mert ugyanolyan fontos, mint az, hogy az eddig az építkezésünkön dolgozó szakik közül csak egy másik volt az, az ács-csapat... és valahogy fura módon szintén csak ez a másik volt az, aki betartva szavát, korrekt módon és pontos határidőre, plusz nem mellékesen kiemelkedően jó áron, elvégezte a munkáját. (Szóval ha valakinek kell elérhetőség, írjon privátban, és máris adom, soha ennyire bátran nem ajánlottam senkit!)
Úgyhogy ma pakolásztam... csak úgy light-mode, mert a legutóbbi költözésünkkel ellentétben, most nincs szigorú dátum, amikorra mindent át kell cuccolni, maradhat minden a jelenlegi helyén, amíg a legfontosabbakat lépésről lépésre be nem rendeztük odaát.

Gondoltaban, mindig egy lépéssel előre, mint egy igazi telhetetlen majom, már a kertet rendezem, irányítgatom a Bobcat-es embert, kerítésépítőket koordinálok, tavat tervezek, alliterálok, méricskélek és rajzogatok, olyan jó lesz már ténylegesne ott lakni, nem ruhát cserélgetni, amint kiérek, nem kerti vízcsappal szerencsétlenkedni, nem ugyanazon törlőkendőt elmosogatni negyvenszer, hogy képes legyen actually takarítani...
Holnap Kissmajom Apunál szórakozik, reményeink szerint szombat estig. Nagyon ritkán (pl. színházbajárás) szervezzük ezt így, mert alapvetően velünk akar lenni éjszaka, és ha nem is szomorkodik, de azért reménykedve meg szokta kérdezni szinte mindig, hogy érte megyünk-e (eddigi élete során tíznél többször azért nem éjszakázott külön tőlünk, és olyankor is mindig már szinte hajnalban rohanunk érte), de most egyszerűen nem megoldható, hogy láb alatt pakolásszon, úgyhogy Tata-nap lesz.

Mi van még...?  Jah, kutyánk lesz. Lulu megnézte nekünk olyan két hete élőben is, és hát ha valakinek, neki el lehet hinni, ha azt mondja, hogy két öt lény egymásnak teremtetett...  Kisscához méltó szupernevet tervezünk neki (itt majd természetesen Kisstya lesz), és nagyon reméljük, hogy hamar felépül az ivatralanatásból, illetve azzal egyidőben sikerül megépíttetni a bizotnságos kerrítésünket is, és vele teljes lesz a családunk.
Jajjjna... haza-ánkba kkészülünk... át ez teljesen elviselhetetlen, nem...? :)

A legkerekebb nemkerek

Ma tizenegy éve.

Akkor is hétfőre esett ez a nap, számomra ügyeletes-, mert akkoriban szinte minden ünnepet bevállaltam cserében a karácsonyért, hogy hazautazhassak Apuhoz. Az irodámat épp felújították, így egy ideiglenes kis lyukban ücsörögtem, utcazajban és elég hidegben - de a muszáj-munkáimmal hamar elkészültem, hétágra sütött be a nap az ablakon, és igazi tavasz volt. M. már valamikor délelőtt belépett a képbe, és azt hiszem talán hatra beszéltünk meg randit, mert dolgozásból direkt oda mentem, és már jócskán sötétedett; a többi történelem.

Minden nap legalább egyszer elérzékenyülök azon, hogy milyen meseéletem van, és legalább egyszer elfog a rettegés, hogy meddig tarthat egy ennyire tökéletes állapot... és legalább egyszer megkérdezem, hogy vajon mivel érdemeltem meg ezt az ajándékot...? És mindig arra jutok, hogy valami áldás és szerencse keveréke lehet csak ez, nem jutalom, mert ezerszer jobb embernek kellene lennem, hogy ez jogosan járjon nekem.

M. a legcsodálatosabb ember, akit ismerek. Életimádó, nagylelkű, tisztességes, elfogadó, fáradhatatlan, kedves, türelmes, együttérző, bátor, lelkes, önzetlen, laza, erős, okos, vicces, vonzó, kívül-belül gyönyörű. És bár néha komolyan aggaszt, hogy a nem legpozitívabb (de "amaivilágban" érvényesüléshez annyira szükséges) tulajdonságaimat nem örökölte Kissmajom, őszintén magamba nézve örülök, hogy bármennyit dolgozom majd rajta, hogy legyen egy kicsit makacsabb, gyanakvóbb, asszertívabb, hangadóbb, stb. alapvetően mindig olyan genuinely jó ember lesz majd, mint az apja, meg mint az én apám.

Még két hét, legfeljebb három, és új életünk kezdődik, ami lakhely szempontjából is pontosan olyan, amiről mindig is álmodtam: lesz lépcső a nappaliban, körtefa a kertben, és valamikor majd kutya-barát is a kisfiunknak. Ha mindennek tetejébe egészséges és boldog marad/lesz mindenki, akit szeretek, akkor ezen kívül tényleg nem tudok már többet kérni a következő hatvan évtől, és bármilyen pici vagy nagyobb vágy teljesül ezen felül, az már csak hab lesz a tortán.

Ma tizenegy éve, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba, aki mellesleg a férjem. Ha nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akkor nem tudom, ki lehet az...

Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

Borzasztó!

Mától már nem egyessel kezdődik a korod, óIstenem, legközelebb majd tízévesen fog csak megint - hát vajon hol van az én pici kis babafiacskám...?!
Valószínűleg szokás szerint késve, de ígérem, lesz majd kerek-hónapfordulós jegyzetelés, mert hatalmasat változtál a legutóbbi beszámoló óta.
Húsz hónapos vagy, te édes-drága életpogácsa... Nincs szó rá, hogy mennyire szeretünk!

Harmadik anyanap

Az én anyák napi ajándékom: ők ketten. A kisfiú, akinek az anyukája lehetek, itt, ezen a világon, és a férfi, aki anyává tett.

A legeslegjobb dolog a napjaimban az, ahogy szeretik egymást. Ahogy azonnal fordul a kis szőke fej, és kerekednek el a kis kék szemek, amint meghallja a kulcsot a zárban, ahogy a résnyire nyitott ajtóban megjelenik a nagy szőke fej és a nagy kék szemek - és ahogy találkozik a tekintetük: egész arcot beragyogó hatalmas mosoly, az eredeti és a miniatűr másolata. És ugyanabban a pillanatban Kissmajom már repül is az előszoba felé, nevetve ismételgetve, hogy: "Apa-apa!", M. meg dobja le a táskáját, és már ül is le a küszöbre, hogy alaposan összeölelgesse. Rajonganak egymásért. M. úgy néz rá, hogy ha régen tudtam volna, hogy így is képes nézni, soha az életben nem hittem volna el neki, hogy szeret engem, pedig volt már a tekintetében olyan szerelem is, amitől elolvadt a lelkem. Kissmajom mindenhova lelkesen caplat utána, ha eltűnik egy percre, rögtön izgatottan mutogatja az ajtót, hogy ott van, mért van ott, ne ott legyen, itt legyen.

A jó reggeleink úgy indulnak, hogy M. emberi időpontban kezdi a munkát, és együtt kelünk mindannyian. Ilyenkor Kissmajom vigyorogva kinyitja a szemét (ezt is M.-től örökölte), és már mászik is az apja fejére fejéhez, belenyáladzani a nyakába, beletúrni a hajába, belecsivitelni a fülébe. Amikor csak ketten ébredünk, első szavával akkor is őt szólítja, és apró darabokra szaggatja a szívemet, ahogy keresi: körülnéz, aztán rám, aztán megint M. üres helyére, majd felemeli a párnáját és benéz alája… borzalmas.
Napközben ezerszer bekapcsolja a telefonomat, mert a képernyővédőn kettejük fotója van; megnézi, és megmutatja, hogy az ott az ő apukája - aztán térül-fordul, kicsit játszik, és újra elkéri, újra megnézi és megmutatja. Hétvégeken azok a kedvenc reggeleik, amikor csak kettesben kivonulnak a nappaliba, és mindenféléket játszanak, amíg én pihenek; hallom a dumálást, az éneklést, a kiáltozást, a nevetgélést, és  még félálmomban is egyértelmű, hogy az univerzum két legboldogabb embere tanyázik a szomszéd szobában.
Szívmelengető, ahogy gondolkodás nélkül megbízik benne: a rettegett robotporszívó, amire csak tisztelettel mutogat messziről, és még kikapcsolt állapotban sem megy közvetlenül melléje, rögtön ártalmatlan semmiséggé változik, ha M. hívja fel tanulmányozásra. Oldalazva odalépeget, hirtelen letottyan a földre telepedett M. ölébe, és mondja-magyarázza az összes koszos kis gondját, mert micsoda jó dolog, ha az embert meghallgatja az apukája.
A fürdetés nagyjából egy az egyben egy nyálas reklámfilm… pancsolnak, kuncognak, gumijátékokkal dobálóznak, megvan a hónapok során tökéletesre suvickolt rutinjuk az első perctől az utolsóig, és ha véletlenül nekem kell átvenni, mert M.-nek muszáj elmennie (összesen kevesebb, mint tíz ilyen alkalom volt Kissmajom élete során), akkor szól, hogy ez így nincs rendben, ez apa-apa program, szinte látszik, hogy össze van zavarodva a változástól, nem tud mit kezdeni magával, és mi tagadás, unatkozik.
Az altatást nagyjából fele-fele leosztásban csináljuk, mikor ki ér épp rá, de abban is egyértelműen az apját preferálja, míg velem szinte azonnal kidől, vele előbb jól megtárgyalja a világ dolgait, és csak akkor szánja rá magát a pihenésre, mikor már tényleg nem bírja nyitvatartani a szemét.

És akkor van az éjszaka… Mivel általában nagyon korán kel, lefekvéskor M. szokta előbb követni Kissmajmot. Eddig úgy működött, hogy az éjszakai kajáláskor áttettük magunk közé, de mióta azt elhagyta, megvárunk egy rossz álom, vagy kényelmetlen alvópóz miatti nyöszörgést, és akkor költöztetjük; mondanom sem kell, hogy mindketten nagyon szomorúak vagyunk, ha semmilyen zűrzavar nem jön közbe, és mindenki a helyén marad hajnalig. És van az, amikor hiába van kint nálam a babamonitor, semmilyen felszomorodást nem hallok, csak annyit, hogy M. bemegy, levetkőzik, egy kicsit tesz-vesz, és lefekszik - és minden alkalommal meglepődöm a sikeresnél sikeresebb stealth akciókon, amikor csatlakozva az alvó társasághoz, kiderül, hogy az ágyunkban valahogy jókora tömeg gyűlt össze. M. az oldalán fekszik felhúzott lábakkal, a nagykiflijében Kissmajom szuszmákol átlósan kinyúlva, a talpaihoz simult Kisscával, nekem meg maradt egy harminc centis sáv az ágy szélén, amit kedvem szerint beoszthatok…
Így néz ki a boldogság nálam; nálunk. Anyák napján, és mindig.

Születésnapodra

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

Anyu, anyu! Anyu! -
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

"És percek mentek, ezredévek jöttek…"

Ez egy nagyonis szokványos nap volt, kicsibabám, és mégis nagyon más…

A reggel úgy kezdődött, ahogy hál'Istennek szinte mindegyik: együtt. Hét körül térdre kászálódtál, és halk motyorászással jelezted, hogy most már éhes vagy, és jönnél bújni; úgyhogy kivettelek a kiságyadból, átpakoltalak az apukád mellé, gyorsan tisztába tettelek, bekevertem a kajádat, aztán odafeküdtem hozzád jó szorosan, és miközben te ettél, galád módon a nyakadba mászva beszuszogtam a finom kicsibaba-illatodat. Aztán bóbiskóltunk még egy kicsit közösen, és akár máskor, most is arra ébredtünk, hogy keresztül-kasul átmászkálsz rajtunk, és puha simogatásokat meg nyálas puszikat osztogatsz, és néha egy-egy óvatlan pillanatban, a hálózsákban való megbotlásból adódó lefejelést.
Közvetlenül ezután beindult az elmaradhatatlan családi bandázás: a cica levadászása és alapos összegyűrögetése, a kicsibaba levegőbe dobálása és meztelen talpának borostás csiklandozása, az apa és anya szemének-orrának-szájának többszörös elmutogatása, a közeli úton épp elhaladó nínóautók feladatainak, az ablak alatti fán tollászkodó galambok viselkedésének, a polcodon sorakozó kedvenc könyvek tartalmának részletes átbeszélése. Utána szóltál, hogy kimennél, úgyhogy felöltöztettünk, és miközben kiszedegetted a játékaidat a dobozaidból, az apukád lezuhanyzott, én ágyat vetettem, majd felváltottam a fürdőszobában, ő meg kiment hozzád könyveket nézegetni, és mire meguntátok, hoztam a finom tízórait a Papád által készített tegnapi étel maradékából. Utána egy időre félrevonultál egyedül tevékenykedni, hangos galagyolással kommentáltad, hogy mit mibe lenne jó beleillesztgetni, és többszörös kérdő "Ó?!"-val méltatlankodtál, hogy ugyan miért nem működik minden alkalommal - mi meg titokban bámultunk, és minden egyes kétkedőn felvont szemöldöködtől és sikertől diadalmas mosolyodtól túlcsordult a szívünk, hogy vajon miért is érdemeltük ezt meg, és hogyan is lehet nekünk egy ekkora gyönyörűséges csodánk…?

Lassan dél lett, és megérkezett hozzád a Tatád: rohantál az ajtóhoz, ahogy meghallottad fordulni a kulcsot, hatalmas vigyorral a pofidon a nyakába kapaszkodtál, aztán lelkesen segítettél előbányászni a papucsait, hogy nehogy véletlenül egy percnyi közös idő kárba vesszen. Húztad-terelted magaddal a birodalmadba, szemrevételezted a legújabb ajándékát, elészórtad az összes kincsedet, és mikor, mint mindig, leült hozzád a földre, izgatott "Ííí!" kíséretében toporogtál, hogy jaj, mihez is kellene kezdeni legelőször, annyi elintéznivaló van az életben, amikor az embert épp meglátogatja a legjobb barátja. Egy kicsit csalódottak, de leginkább őszintén elégedettek voltunk, amikor indulni készültünk, és nem feltétlenül akarództál odajönni búcsúzkodni - jó tudni, hogy biztonságban érzed magad, hogy nem félsz nélkülünk felfedezni a világot, hogy eszedbe sem jut, hogy távollétünkben nem szeretünk ugyanannyira, vagy hogy nem jönnénk vissza hozzád.
Tudod, hol jártunk az apukáddal, amíg te Tatáddal voltál? Kimentünk az álomerdőnk melletti álomtelkünkhöz, és megnéztük, hogy hogyan épül az álomházunk. Hirtelen és meglepetésszerúen és villámgyorsan, úgy. Mire felócsúdtunk, a markoló már ki is emelte a jövendőbeli szobád mellől a földet, a bácsik ki is ásták a jövendőbeli ablakod alatt az árkot… és mi megbeszéltük, hogy attól még, hogy saját szobád lesz, húdenagyon reméljük, hogy hajnalban ugyanolyan szívesen hurcolkodsz át mellénk még sok-sok évig, és megvitattuk, hogy vajon körülbelül mennyi idős korodig lenne rendben, ha a pocakodba  fúrt szájjal berregnénk jóreggeltet egymásnak? Később voltunk ebédelni is, meg moziban, meg boltban, meg kávézni… nagyjából mindenről te jutottál eszünkbe, és ötpercenként emlegettük, hogy múlt héten is meg tegnapelőtt meg tegnap meg ma mennyire de mennyire borzalmasan aranyos voltál, és mért rohan úgy az idő, de rohanjon csak, mert minden nap milyen fantasztikusan más vagy és új, és érdeklődőbb és okosabb, és minden pillanatunkat beragyogó csoda. Tudom-tudom, téged ez mind nem érdekel, mert te közben Tatáddal játszottál, és sétáltál, és tornyot építettél, kirakót illesztgettél, képeket nézegettél, labdát gurítottál, tologatót kergettél, mesét hallgattál, zenéltél-táncoltál - mi unalmas nosztalgiázók vagyunk, Tatáddal az élet egy nagy színes kaland.
Hazaérkezéskor azért kaptunk tőled jó meleg ölelést és gyűrött orrú pisze-piszét, és elindultál az esti rutinunkra: vidáman bevonultál az apukáddal fürdeni, végigrötyörészted velem a pizsibe öltözést, és szemdörzsölgetős álmosan szlopákoltad be a vacsorádat, miközben mi mindannyian körbeálltunk, hajtörölgetés címén hosszú percekig simogattuk a kis fejedet, és ezredszerre is elérzékenyülve olvadoztunk, amikor szokásod szerint két oldalra kinyúlkálva végigtapogattad az arcunkat a bársonytenyereiddel. Végül adtam jóéjpuszit, az apukád leoltotta a villanyt, szorosan magához húzott, és elsuttogta neked a rólad szóló esti meséinek egyik epizódját. Én még elvittem Tatádat, aztán szerelmes-szép dalok kíséretében hazaautóztam az esőt szitáló tavaszi estében; mikor visszaérkeztem, te már aludtál.

És most eszembe jutott, hogy nem is említettem neked, hogy bizony a maga egyszerűségében nagyon fontos nap volt ez a mai - úgyhogy leírom ide, hogy majd egyszer (ugyan a számok már nem fognak stimmelni), azért elolvashasd. Kicsibabám, pár nap híján tizenöt hónapja, hogy a világon a legboldogabb embereké tettél minket. És ma pontosan tíz éve, hogy megismertük szeretjük egymást az apukáddal.

Nagynap

Ez volt a szülőszoba, amiben a császárra várakoztunk; az ott a kép alján, a lábam a lepedő alatt, és most látom, hogy a faliórán ott van a pontos idő (T-minus 72 minutes). Jobb oldalon, a fejem mellett volt az NST/CTG, zakatolt rajta Kissmajom drága szíve, mellettem meg M. ült, útra készen fertőtlenbe öltözve, és nagyon izgatottan. Bal oldalon, a fejem mellett volt az infúziós állvány, egymás után folytak belém a zacsik, hogy hátha meglódul a vérnyomásom kicsit, mellettem meg egy kedves szülésznő konstatálta ötpercenkénti mérésekkel, hogy még mindig nem emelkedik.
Mikor ő is magunkra hagyott, és se az aneszteziológus se a saját dokim nem voltak épp bent, butaságokról beszéltünk, nagyokat nevetgéltünk, és olyan gyomoridegünk volt, amilyent még a legígéretesebb első randiinkon sem éreztünk soha, se másokkal, se egymással. Szerencsére valahogy nem egészen realizáltuk, hogy szó szerint percek választanak el addigi életünk legmeghatározóbb pillanatától, mert valószínűleg egyszerre kaptunk volna szívinfarktust és agyvérzést, esetleg hasmenést is.

Meztelen voltam, és fáztam, mint a fene - gondoltam én, de amikor a szembeajtón és egy folyosón át betoltak a légkondícionált műtőbe, kiderült, hogy körülbelül a trópusokról a tundrára kerültem, szóval valószínűleg odaát kánikula lehetett. Ebből egyenesen következik, hogy számomra a műtét legkellemetlenebb élménye az volt, hogy nem adtak rám egy fűtött bundát és/vagy töltöttek belém egy kis forralt bort. Persze aztán következett egy felsírás, és eljött az instant megmelegedés és alkoholmentes megrészegülés is… ami ma is tart, és azt hiszem, még nagyon sokáig fog...
Te édes, aranyos, imádott pici-nagy csodakisfiunk, boldog születésnapot neked!

Utolsó óránk csak-ketten...

Adventi fényes

Ez volt tavaly a rendhagyó koszorúnk - az első gyertyát együtt gyújtottuk meg, de aztán M. megvárt a másodikkal, így végül a kimenőm ellenére halasztottunk addig, amíg haza nem mentünk újra, mindketten, és ki nem kerekedett a család. Szerintünk amúgy mi voltunk rajta négyen: a két nagy apuka és anyuka, a kicsi Kissmajom, a picike Kissmalacz; ha majd valamikor születik még egy tesó, akkor még nonkonformistábbak leszünk, és öt gyertyás adventünk lesz.

Idén nincs koszorúnk, még ilyen fura sem… azaz főleg ilyen fura nincs, mert Kissmajom egyenként kiszedegetné a potpourri összetevőit, és akkurátusan megeszegetné őket. A karácsonyfa-projekttel is bajban voltunk, mert egyértelmű volt, hogy kell, és az is, hogy műanyag lesz (a lehulló tűlevelek szintén megevésre kerülnének ugyanis), de onnantól kizárólag káoszra lehetett számítani. Oké, kikötjük valahogy, és mondjuk összehozzuk, hogy ne boruljon fel (ami elég kizárt, de tegyük fel) - viszont Kissmajom épp a gravitáció-tesztelő fázisát éli, minden elérhető-mozgathatót alaposan megvizsgál, majd a földre kúr dob, és érdeklődve néz utána, hogy vajon ugyanúgy viselkedik-e, mint az előtte kipróbált kétmilliónégyszázhuszonhatezerkilencszázötvennyolc darab másik tárgy. And let me tell ya', komoly piaci rés van a törés- és rágcsálásbiztos bababarát díszek ügyében: kínomban már azon filozofáltam, hogy veszek néhány csomag gumi fürdőjátékot (van például olyan, hogy különböző színű kacsák), és azokat aggatjuk fel… ráadásul az ünnepek után is hasznosíthatóak lesznek, tiszta haszon. Ikea barátunk végül mindent megoldott, kiváló rongyból, fonalból, fából, műanyagból, szalmából meg fényes csomagolópapírból készült aranyosságokat vásároltunk hétvégén, és tegnap az Aldiban tettem pontot az i-re, mikoris vásároltam ízléstelen télapót, rénszarvast és angyalkát is - ide nekem a Red Dot dizájn díjat iziben.
Most az jutott eszembe, hogy ette fene, arra sem teszünk különösebb erőfeszítéseket, hogy tutira rögzítve legyen a fa. Maximum két kiló lesz díszestül, az is egyenletesen elosztva másfél méter magasságon és olyan fél méter átmérőn - mi baj lehet belőle, ha lehúzza, és végiggurigázgatja a nappalin…? Ígérem, arról is lesznek fotók.

Családsor

Hospital food

Ez volt egy évvel ezelőtt az ünnepi ebédem: húsleves sok répával, és édesítőszerrel készített rizsfelfújt almakompóttal. Nem volt rossz, az az igazság.

Tapasztalatom szerint kórházban érdemes azt mondani, hogy az ember csökkentett szénhidráttartalmú menüt kér; én legalábbis mindig jól jártam a diétámmal,nem csak egészségesebb, de finomabb is volt, mint a sima kaja - például gyanús összetételű fasírtok helyett nekem mindig grillezett sovány húst adtak, desszertnek nápolyi vagy keksz helyett gyümölcsöt, és reggelire meg vacsorára teljes kiörlésű zsömlét. Nem mondom, hogy szigorúan betartották a 150 g CH előírásomat, néha még így is igencsak megugrott volna a cukrom, ha mondjuk a teljes adagot egyszerre megeszem, de különösebb panaszom sosem volt, és díjaztam az igyekezetet.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan főznek ennyire normálisan abból a semmi pénzből, amit az állam nem stadionépít el erre szán… (Igen, születésnapomon politizálok a gyerekes blogomon.)

Kinézetre is rendben van

"It's the most wonderful time of the year…"

Halványan itt van velem az érzés hetek óta, de az utóbbi napokban egyre intenzívebb - ez a csodavárós hangulat, ami mindig elkap késő ősszel, és egyre erősödik ilyentájt, ahogy közeledünk az év vége felé.  Imádom az ajándékok után kajtató tömegeket, még a dugókat is kedvelem ilyenkor, és nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy legtöbben morgolódva vásárolnak, és legszívesebben elkerülnék a rég nem látott rokonokkal való találkozást… szeretem a díszekbe és csillogásba burkolt üzleteket, még olyanokba is szívesen besétálok egy körülnézésre, amikből egész biztosan nem vennék semmit sosem… orrvérzésig hallgatom a nyálas idény-dalokat, és azt hiszem nagyjából az egyetlen ember vagyok a világon, aki a felcsendülő "Last Christmas"-tól nem kap szemrángást, hanem lelkesen beszáll George Michael mellé dudorászni… nekem találtak ki minden feel-good romantikus komédiát, aminek a premierjét mindig a tél elejére időzítik a forgalmazók, hogy minél több hozzám hasonló álmodozót belecsaljanak az instant ragacsba. Egy klisé vagyok, maga a két lábon járó ciki, és még annyi sütnivalóm sincs, hogy jól letagadjam, inkább elviselem minden józan ismerős hitetlenkedő fejcsóválását.

Nekem december mindig is különleges volt, mert akkor születtem. Nem volt mindig vidám, önbizalomhiányos-testképzavaros-szenvelgős tinikoromban valósággal szomorú volt az érzés, hogy megint eltelt egy év, és megint nem talált rám semmi/senki egetrengetően gyönyörűséges. És volt egy kifejezetten szörnyű évvégém is, '95-ben, amikor a születésnapom és karácsony között félúton meghalt Anyu. De alapvetően jó dolgok szoktak történni velem ebben az utolsó hónapban, és a szép emlékek miatt talán azt mondhatom, hogy ez a kedvenc részem az évből.

Gyerekkoromból inkább csak pillanatképek maradtak meg szülinapom környékéről, amit a körülmények ellenére (Ceaușescu Romániája) varázslatként éltem meg - még arról is szívesen nosztalgiázom, hogy órákig álltunk a hidegben, az üzletek előtt kanyargó sorokban egy-egy kiló narancsért, és sokszor bizony elfogyott, mire a pult közelébe kerültünk volna. Minden évben volt úgynevezett Gyermekváros a várban, kartonból kivágott életnagyságú mesefigurákkal, korcsolyapályával, rajzfilmvetítéssel, körhintákkal, gesztenyével és forró teával - folyton jéghideg és vérvörös volt az orrom, és mikor a kesztyűm átázott a hóemberépítéstől, Apu a zsebében melengette az átfagyott ujjaimat. A gyárban, ahol Anyu dolgozott, minden évben volt Mikulásjárás, térdig érő szakállú télapóval, aki akkor is adott csomagot, ha az embergyerek túl szégyenlős volt a versmondáshoz - volt benne sok kis értéktelen kacat, és volt benne szaloncukor, de nem ám a közönséges boltban kapható változat, hanem csokival bevont igazi ínyencfalat.

Amíg nagyon kicsi voltam, szentestéken Apu elvitt csatangolni, amíg Anyu otthon titokban feldíszítette fogadta az Angyalt, és átvette tőle a fát és az ajándékokat - később, amikor már beavatott nagylány lettem, hármasban sétálgattunk, és versenyeztünk, hogy ki lát meg az ablakokban több színes fényt. Nem voltunk egy vallásos család, de az éjféli misére majdnem minden évben bementünk a központba, a katolikus templomba - jó háromnegyed órás séta volt az út, általában hatalmas pelyhekben hullt a hó, kétoldalról erősen kapaszkodtunk Apuba, és néha még úgy is esés lett a csúszkálás vége... még most is tisztán előttem van az előtérben felállított miniatűr betlehemi istálló, ici-pici Jézuska a jászolban, báránykák és bocik társaságában, ha behunyom a szemem, hallom az orgonaszót és érzem a sokszáz égő gyertya melegét meg a fenyőillatot.

A gondtalan gyerekkor után másodéves egyetemistaként jött vissza csak újra az, hogy felhőtlen volt ez az időszak, mert úgy éreztem, hogy tartalmas volt az előző év, és örömmel tekintek a következő elé. Emlékszem, szülinapomon a bentlakás folyosóján ücsörögtünk a barátaimmal, valószínűleg egy margarinos-mustáros kenyérből álló vacsora után (nem tudom már, hányadikán utalták az ösztöndíjat, ha hónap elején, akkor még az is lehet, hogy a luxusnak számító zacskós leves volt inkább), olcsó vörösbort ittunk (ami akkoriban fényűzésnek számított, mert az olcsó vodka volt az alappiánk), és kocsmázni készültünk, de csak később, amikor a törzshelyünkön vége lett a fizetős koncertnek, mert jegyre szinte soha nem futotta; és valahogy úgy éreztem magam, mint Jack Dawson a hajó orrában... hogy bármilyen fantasztikusság jöhet még, tényleg bármi, és annyira de annyira jó én lenni. Ekkortájt már nagyjából senki sem vette komolyan az előadásokra járást, éjszakánként buliztunk, délig aludtunk, nappal világmegváltó filozofálásokba bocsátkoztunk, és készültünk haza vakációra. 

Otthon Apu töltött káposztával és kedvenc bolti sütimmel várt a jó meleg konyhánkban, szinte cenzúrázatlanul mindent elmeséltem neki, ami Kolozsváron történt velem, és majdnem minden délután besétáltunk a lakótelepről szülővárosom főterére, ahol megvártuk, amíg ránkesteledik, megnéztük a fényekbe öltöztetett parkokat és épületeket, majd buszoztunk úgy, hogy a célállomásunkkal ellenkező irányba ültünk fel a járatokra, és hatalmas kört tettünk mindenfelé, mielőtt hazaértünk volna. Éjjel későig bőgetős téli filmeket néztem a tévében, és lefekvés előtt sokáig álltam az ablak előtt a sötét szobámban, bámultam a fehérlő erdőt a szemközti dombon, a rózsaszínes lámpafénnyel bevont havas utcát alattunk, a kántálásból hazatérő viháncoló csoportokat, a közeli blokkok ablakaiból kilátszó színes pilláncsolást, és arra vágytam, hogy egyszer majd megint legyen nálunk is fa, és egész reggelig égjen rajta a fényfüzér, mint régen.

Az Anyu halála előtti év volt az utolsó, amikor mi is igazán ünnepeltünk, talán azért van az, hogy nekem valahogy az igazi teljesség szinonimája a feldíszített fa. Kereken tíz év telt el enélkül, a hiányérzet miatt, vagy ki tudja miért sosem vettünk, amikor első közös karácsonyunkon M. meglepetés-fenyővel várt - olyan érzés volt, mintha egy hosszú-hosszú utazásról értem volna végre haza; és azóta itthon vagyok. 

Az utolsó két évzárónk felülmúlhatatlan volt. Tavaly előtt a hasamban volt az első kisbabánk, bizsergős izgalom és lázas tervezgetés töltött be minden szabad percet, azt hittük, hogy annál mámorosabb szentesténk már nem is lehet soha. Tavaly aztán lett, illetve mi lettünk a legeslegszerencsésebb emberek a földkerekségen. Idén… idén már tizenegy hónapja tökéletes az élet, úgyhogy nem tudom, mivel lehetne tetézni*.

Ez most egy újfajta december. A sosem-volt-fontos saját születésnapom most még kevésbé az, a hónap elejéről leginkább az jut eszembe, hogy hamarosan itt a közepe, amikor is egy éves lesz a kisfiunk, és a végére elő kell rukkolnunk egy olyan találmánnyal, ami minden ténykedése ellenére függőlegesen tartja majd a karácsonyfánkat. Boldog vagyok; egyszerűen boldog, és kész.

* Jó, de, tudom: egy pozitív terhességi teszttel - de ne legyünk telhetetlenek.

Háromnegyedik

Kissmajom ma kilenc hónapos. Ki-lenc hó-na-pos! Hát hova rohan az idő?! Mostantól minden egyes nappal többet tölt a nagyvilágban, mint anno a hasamban - hihetetlen.
Visszagondolok a terhességre, és emlékszem, hogy olyan végtelen ideig tartott, ólomlábakon vánszorogtak a hetek, és még mindig csak egy következő trimeszter kezdődött, folyton csak várni kellett... Még csak pár hete volt velünk idekint, és már tudtam, hogy az az idő szinte semmit sem jelentett, az igazi nagy dolgok akkor kezdődtek el, amikor ölbe vehettük, és belefúrhattuk az orrunkat a babaillatába. Aztán most, ha eszembe jutnak azok a napok, ugyanolyan messze vannak, mintha az is csak egy álom lett volna...
Visszanézzük néha a fél évvel ezelőtti fotókat... Istenem, milyen picike volt rajtuk! És semmit sem tudott csinálni. Mikor hazahoztuk a kórházból, ráfektettem a lakás legpuhább tárgyára, egy nagy játékkutyára - bőven elfért a hasán, minden irányban kilógott allóla a plüss, és annyira belesüppedt, hogy még a fejét sem bírta forgatni, csak a mindentudó mélykék szemei ismerkedtek a környezetével. Még jóval később is, ha a hordozójába raktuk, és a kis kezei bent maradtak az autó ülésének biztonsági öve alatt, nem tudta kihúzni őket egyedül, pedig semmi sem szorította, egyszerűen csak egy kicsit oldalra kellett billenteni, majd felemelni. És egészen sokáig, ha megfelelő irányba fordítottam, és az ágy közepe tájára tettem le, hosszasan tevékenykedhettem a szoba másik végében, nem kellett aggódni, hogy elmocog és leesik. Apró volt és lassú, és az égvilágon mindenben tőlünk függött. Nem értette, ha szólítottuk, nem figyelt fel a zajokra, nem érdekelte a cica, ésésés...
Most naponta százszor csodálkozunk rá, nem csak hogy aranyos, hanem hogy mennyire értelmes, kedves, érdekes, ragaszkodó, vicces... mennyire kis ember már, saját akarattal és tulajdonságokkal rendelkező különálló egyéniség. Számtalanszor kapjuk azon magunkat és egymást, hogy csak nézzük bambán perceken át, olvadozva a szeretettől és elérzékenyülve a hálától. Egyszerűen nem tudjuk, hogy mivel érdemeltünk meg ekkora csodát, és hogy létezhet az, hogy minden pillanatban egyre csak jobban és jobban imádjuk.

Egyre ritkábban nyűglődik vagy sír, inkább ölbe kéredzkedik, ha baja van. M.-nek az ölébe ül vagy a mellkasára áll be négykézláb, és onnan tapogatja az arcát, borzolja a haját, szúratja magát a borostájával, nekem a hasamra telepszik lovaglópózban, vagy keresztülfekszik rajta, és onnan ügyködik. Ha csiklandozzuk vagy agyonölelgetjük jóízűen nevet, és bár imád rajtunk mászkálni, strictly on his terms teszi, ha máshol akad dolga, akkor semmivel sem lehet visszatartani, vonaglik, megfeszül, kifordul, mint egy kis birkózó, és már caplat is tovább. A klasszikus módon nem szeparációs szorong, amíg hallja hogy a közelben vagyok (például a konyhában készítek kaját, és beszélek hozzá vagy énekelgetek), illetve ő is bármikor utánam jöhet (nincs a kiságyában vagy a vécéajtó másik oldalán), addig nincs szüksége a jelenlétemre, és nem üldöz kétségbeesetten, sőt, viszonylag ritkán indul keresésemre (ha mondjuk szokatlan zajt csapok). De ha kifáradt vagy álmos, mindig jön, kapaszkodik a lábunkba, és nyújtja a kis karjait, hogy vegyük fel, és annyira megható, hogy ilyen leplezetlen őszinteséggel kimutatja, amit érez, hogy szinte fáj. Olyankor hosszú percekig engedi szeretgetni magát, meg lehet szaglászni a mindig nyárillatú fejét, cuppanós puszikat lehet nyomni a ruganyos orcájára, bele lehet bújni a forró nyakába, magunkhoz lehet szorongatni addig, amíg nyekken... és lehet kezdeni az egészet elölről, amíg meg nem sajnáljuk, és békén nem hagyjuk.
Minden órával egyre okosabb. Úgy képzelem a szivacs-agyát, mint valami villanykörtefüzérekkel körbetekert parkot, ahol egyik felkapcsolt égő trigger a következőnek, és mi csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy már megint fénybe borult egy sétány, és már fut is végig a csillogás a következő fákon... elképesztő. Amit pár hete többször el kellett ismételni és meg kellett mutatni neki, hogy megértse, arra most már magától rájön, és egyszerűen nem lehet semmit sem csinálni a közelében, anélkül hogy ott teremne tanulmányozni. Újra felfedezi, a dobozokból kiszedegeti, diadalmasan körbehordozgatja (szájban tartva, mint egy kiskutya) a régi játékait, összeütögeti meg egymásra pakolja őket, alaposan átgondolja, hogy jól illenek-e a frissen kiválasztott helyükre, és ha esetleg nem, máris szállítja őket tovább. Szeret egyedül játszani, sokszor félórákig is leköti magát, annak ellenére, hogy ott ülök vele egy légtérben, és szívesen foglalkozom vele, ha igényli: jön-megy, dolgozik, galagyol, és nem mindig jön oda, akkor sem, ha hívom - csak tudomásul veszi, és intézkedik tovább. A legeslegapróbb változást is azonnal észreveszi maga körül, szinte látni a szemén, ahogy regisztrálja és elemzi, ha tárgyról van szó közelférkőzik, miniatűr ujjacskái közé csippenti, tapogatja, körbeforgatja, és egyre ritkábban kapja be, már nem a kóstolgatás a megismerés fő eszköze. Lehet tanítgatni, a papírt sem kizárólag csócsálni akarja már, ha ölbe veszem, és magunk elé tartok egy könyvet, akkor türelmesen végigüli az olvasást, mesélést, és utánoz, ha valamire rámutatok benne. És kommunikál: a saját nyelvén válaszol, a miénkhez igazítja a hanglejtését, ha a kedvenc szavait mondogatjuk, elismétli őket utánunk, és már nem csak reagál a dicséretünkre, hanem büszkén hozzánk fordul érte, ha úgy érzi, hogy ügyes volt valamiben és megérdemli.
Bújik a nyolcadik foga, és ha a kezébe adunk egy puha gyümölcsöt, akkor minden segítség nélkül elnyammogja... na jó, ez enyhe túlzás, háromnegyedét kísérletképpen szétmorzsolja a kezével, majd szétkeni a kanapén, de akkor is! Szélsebesen közlekedik, csak úgy csattognak a kis mancsai és dobognak a térdecskéi, és már bukkan is elő a sarkon a felgyűrt orra, alatta a hatalmas vigyorral - persze csak akkor, ha útközben nem térítette el valami fantasztikus új felfedezés, amit feltétlenül hosszasan szemrevételezni kell, a világ legtudákosabb arckifejezésével. Mindenre felmászik, és akármin könnyedén át-, bárhol feláll, egy másodpercen belül egyenesedik is ki, majd ingadozás és görnyedés nélkül ácsorog bármeddig; ha épp szerelnivalója van, akkor a könyökein támaszkodik, hogy szabaddá tegye a kezeit, ha nem, akkor csak úgy casually tartja magát egyik tenyerével, és magabiztosan forgatja a felsőtestét és hajlong minden irányba, szinte ki sem billenve az egyensúlyból. Ha valamire pályázik, pár napja a tereptárgyakba kapaszkodva odalépked hozzá, és tegnap óta arra is rájött, hogy ha egy dolgot szeretne a földről, akkor le tud hajolni érte, sőt egy újabb félidőnyi mászáshoz vissza is tud térni térdre - ezt egyelőre nem combizomból oldja meg, és nem is guggolva, hanem a két lábfejét óvatosan szétcsúsztatva majdnemspárgába ereszkedik le, és borzalmasan édes, ahogy koncentrál erőlködés közben.

Abban definitely apja fia, hogy mikor reggel kipattan a szeme, már ásítás és nyújtózkodás közben szélesen mosolyog. Jó nem mindig, néha (például tegnap hajnalban) megesik, hogy lelkesen rikoltozgat, és határozottam követeli, hogy vele foglalkozzunk pihenés helyett, de ez szerencsére ritka esemény. Alapjáraton az van, hogy felkel, egy ideig eljátszogat a kiságyában, aztán ha megunja, a rácsba kapaszkodva feláll, és mint egy kis creep, elkezd bámulni minket, és halkan magyarázgatni; igazából nem is tudjuk, hogy mennyi ideig csinálja ezt, mert legtöbbször meg sem halljuk, és magától visszaalszik. Mikor végül észrevesszük, tisztába teszem, kap enni, és átjön közénk továbbalvásra - na ezt a plusz menetet szokta azzal zárni, hogy fülig érő szájjal ébred, de nem nyugtalankodik, hanem odabújva fekszik tovább a csendben, a világ legdrágább suttogásával elbeszélget magában, játszik a magasra emelt kezeivel, megrágcsálja a paplan csücskét, és néha simogatva megérinti az arcomat vagy az apja karját.
Igen, már ebbe simán bele lehetne halni a boldogságtól, én mégis legjobban az altatásokat szeretem. Már hónapok óta ugyanaz a rutinunk, bár akkoriban kényszerhelyzet volt: gyakorlatilag le kellett fognom, mert annyira gyűlölt nappali aludni, hogy ordított, hánykolódott, dobálta magát, tépte a fülét, karmolta az arcát. Mostanra már ez is megváltozott, nagyon ritkán van ilyen műsor, általában szinte percre pontosan három és fél óra játék után bambul el annyira, hogy ha elviszem lefeküdni, rögtön kidől. Ilyenkor szorosan mellé fekszem, ő hanyatt, én az oldalamon, a lábait feltámasztja az én felhúzott térdeimre, az alsó kezemmel megfogom a hozzám közelebb eső kezét, a másik karommal átölelem a mellkasát, a mutatóujjamat odaadom a távolabbi tenyerébe, az orrom épp csak hozzáér a fülcimpájához. Még kis ideig helyezkedik, mond, mocorog, aztán elkezd hangosan szimmogni az orrával, jelezve, hogy készen áll - ilyenkor lefele tartom a fejemet, hogy az arcom kerüljön mellé, ő meg jön és nyálasan tátogva puszikat ad, sokat egymás után. Végül egy nagyot sóhajt, előbb el-, majd megint felém fordul, és a puha orrát meg száját a bőrömnek támasztva elalszik. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet meghalni, és a mennyországban ébredni...

Tata

Sosem gondoltam volna, hogy valaha sikerül annyit adni Apunak, amennyit én kaptam tőle életem során. Nagyon-nagyon szeretem, persze, jó volt mindig is és most is jó a kapcsolatunk, ritka a valódi konfliktus, és ami van, az is többnyire abból adódik, hogy "más világban" nőttünk fel, más élmények formálták személyiségünket. De a lobbanékony, extrovertált, kicsit sem visszafogott természetemből adódóan (ezt Anyutól örököltem, Apu pont ennek ellenkezője: nyugodt, megfontolt, befele forduló) sokszor nincs türelmem az indokolatlanul pesszimista világnézetéhez és túlzottan óvatoskodó hozzáállásához, és hiába bánom meg később, az első reakcióm ezekre a dolgaira mindig az, hogy hevesen ellenkezek, leintem, esetleg le is gorombítom, hogy hagyja már abba. Szerencsére egyikünk sem haragvós, és főleg nem haragtartó, úgyhogy ezek igazából jelentéktelen apróságok, de ettől függetlenül mindig úgy éreztem, hogy sokkal többet érdemelne annál, amennyit felnőttként nyújtani tudtam neki, főleg így, hogy ő özvegy, és én az egyetlen gyereke vagyok.
Írtam már róla, hogy ő sosem elégedetlenkedett, nem követelőzött, még csak utalást sem tett arra, hogy jobban tudná mint én, hogy mire van szükségem. Ahogy a pályaválasztásomba sem szólt bele, és abba se, hogy később teljesen más útra léptem, mint amin egyetemistaként elindultam, párkapcsolatok terén is mindent rám bízott mindig is. Bármilyen destruktív szerelemben vergődtem épp, ő sosem csóválta a fejét rosszallóan, pont azért is meséltem el neki mindig mindent őszintén, mert tudtam, hogy csak meghallgat, kéretlen tanácsokkal vagy okoskodó megjegyzésekkel nem zaklat sose. A gyerekvállalás-kérdést sem olyan toporgósan kezelte, mint általában a szülők, megértő volt akkor is, amikor több éves együttélés után sem fogtunk bele a családbővítésbe, és később csendes bólintással vette tudomásul azt is, amikor bejelentettem, hogy talán már készen állunk rá - de nem unszolt, hogy na mikor lesz már, nem győzködött, hogy mennyire jó dolog, nem kérlelt, hogy lépjünk végre, pedig mindig is szerette a gyerekeket, végtelen empátiával közeledett feléjük, egyértelmű volt, hogy nagyon boldoggá tenné egy unoka.
Mikor Kissmalaczot elveszítettük, haragudtam rá, mert úgy reagált, mint… mindenki, aki sosem élte ezt át. Én is tudtam, hogy jobb így, hiszen azért döntöttük azt, amit, mégis zavart, hogy ezzel vigasztal, ahogy az is, hogy engem sajnált és féltett, és miattam való aggodalmában azt szerette volna, ha nem sírok, nem vagyok bánatos, ha minél előbb felejtek. De miközben velünk csak a remény mondatta, hogy egyszer talán lesz másképp is, vele a hite - és neki lett igaza.

Nem tudtam elképzelni, hogy ennyire imádni fogják egymást Kissmajommal; szerintem ő sem. Amíg picike volt, ritkábban jött látogatni, mi is sokkal fáradtabbak voltunk, és kevésbé fogadóképesek, a babával sem nagyon tudott interakcionálni, többnyire csak aludt a mellkasán, vagy passzívan lógott az ölében. De olyan három hónapja, amióta Kissmajom már figyel a világra, reagál a környezetére, és kommunikálni lehet vele, Apu heti egyszer (vagy ha valamilyen program miatt szükségünk van bébiszitterre, akár többször is) átjön hozzánk unokázni. Olyankor ők ketten egymáséi egy teljes napra - és mindig kiderül, hogy Apu hetven évesen nagyjából tízszer fittebb mint én: reggel tízkor elviszi Kissmajmot, és délután hat körül fürdetésre hozza csak haza, közben kilométereket sétálnak a babakocsival, és tudni sem akarom, hogy ebből mennyit úgy, hogy ölbe veszi és hurcolja a kis seggét. Egyszóval agyonkényezteti már most is, és nyilvánvaló, hogy ahogy telik az idő, és Kissmajom már kérni is tud majd dolgokat, egyre inkább a kedvébe fog járni, és egyinkünknek sem lesz esélye versenyre kelni vele a gyerek favourite person listáján; és ez így is van rendjén.
Mára már rutinszerű Kissmajom öröme, amikor pár óráig vagy akár percig nem látja az apját vagy engem, és hirtelen felbukkanunk: rögtön hatalmas mosoly ragyogja be az arcát, nyújtja a kis karjait felénk, és rikoltoz örömében - de például ezt a mutatványt legeslegelőször Apu tiszteletére adta elő. Apu meg… nem tudom, mennyire látja az elveszített párját a pici utódban, én sokszor döbbenten bámulom a szemeit, mert tökéletes másai az Anyuénak (és érdekes módon nem is a kékség miatt, az egy árnyalattal sötétebb); de az biztos, hogy akár nekünk, neki is a mindene ez az édes-drága kisbaba.
Jaj, annyira de annyira aranyosak… Apu megállás nélkül beszélget vele (M. reményei szerint így aztán Kissmajom szókincsében komoly mennyiségű székely regionalizmus szerepel majd), mindent alaposan körülír, megmagyaráz, elmesél, Kissmajom meg a maga nyelvén egyfolytában válaszolgat neki, órákig el lehetne nézegetni őket, egy igazi show. És mikor egy teljes kettesben töltött nap után hazajönnek, mi meg átvesszük Kissmajmot egy kis ölelgetésre, és egymásnak adogatjuk, miközben M. a fürdővizet keveri, én meg a tápszert, Apu még akkor is közbelép, és minket tehermentesítendő megint elragadja, ki a teraszra, elbúcsúzni a diófától, és a diófán nyugovóra térő galamboktól. Ilyenkor szembeáll vele, hívogatóan mozgatja az ujjait, és azt mondja: "Jössz ide tatához?" - a kisfiunk meg repül, és mindketten hosszan-hangosan nevetnek; nekünk meg szinte mindig könnybe lábad a szemünk, mert annyira egyszerű és tiszta és szép ez a kapcsolat. A nagypapáinkat egyikünk sem ismerte, mert korán meghaltak, és nekem a nagymamáimmal sem volt nagyon közeli kapcsolatom, de M.-nek volt egy csodamamája, olyan igazi meséseket főzős, tejben-vajban fürösztős, amilyen Anyu lett volna, így én a hiányból, ő meg az emlékekből tudja, hogy mennyire szerencsés Kissmajom meg Apu, hogy vannak egymásnak, meg mi is, hogy nekünk.

Természetesen az érzelmi oldaltól eltekintve is óriási segítség nekünk ez, hogy van kihez fordulni, ha valami miatt egyinkünk sem tud Kissmajommal lenni - és hogy az, akire bízzuk, pont ilyen, amilyen.
Egy hónappal ezelőtt volt például egy olyan, hogy koncertjegyünk volt, úgy, hogy előtte pár nappal, a házassági évfordulónkon direkt leteszteltük, hogy működik-e, ha esti lefektetés után mi elmegyünk, és Apu lesz az, aki megvigasztalja a felsíró Kissmajmot (akkoriban volt néhány nyűgös nap, amikor simán letettük, de utána nagyjából kétóránként megébredt, mai napig sem tudjuk, mi volt az oka, ahogy jött, úgy ment a rossz szokás). A várva várt esemény estéjén viszont teljesen benyűgösödött a baba, nem akart lenyugodni, nem volt kedve elaludni se, csak forgolódott és siránkozott majdnem egy órán keresztül, valószínűleg érezhette a drukkot bennem, hogy na most élesben megy a játék, és tétje van. A végén már nagyon ideges voltam a magyarázat nélküli nyígástól, nem hittem el, hogy basszus mekkora szemétség már, egy éve készülök erre a rohadt koncertre, erre tessék, alternatív műsor van helyette. Apu párszor próbálta mondani, hogy bízzunk csak mindent rá és induljunk, de azt sem tartottam rendes dolognak, hogy lelépjünk és otthagyjuk egy óbégató gyerekkel; aztán végül M. meggyőzött, hogy ha valaki, akkor Apu megoldja ezt is. És lőn: nagy levegőt vettem, és kiléptünk az ajtón, és mire odaértünk az előadás helyszínére, már kaptuk is az üzenetet, hogy a baba édesdeden durmol, érezzük jól magunkat. Éjfélre értünk haza, amint kiderült, addigra megvolt a szokásos két felriadás, de Apu bement, simogatta a hátát és álomba dudorászta - vagyis azt csinálta, ami nekünk soha de soha nem sikerült addig (és azóta se: mi mindig kivesszük, és visszaaltatva tesszük újra a kiságyba, különben nem hajlandó letenni a fejét). Olyan jó érzés volt tudni, hogy egy olyan helyzetben (zaklatott, nyafogós, zsörtölődő), amiben saját magunkon kívül senkire nem hagynánk a gyereket, mégis van a világon valaki, akire számítani lehet, és nem kell aggódnunk, mert gyakorlatilag jobban elvégzi a feladatot, mint mi.
Voltak fenntartásaim is persze, lévén, hogy Apu idejében teljesen más elvek alapján nevelték a gyerekeket, de szerencsére kiderül, hogy nincs okom félni: nagyon igyekszik tiszteletben tartani minden óhajunkat, még azokat is, amikben egyáltalán nem hisz, vagy amikkel kicsit sem ért egyet. Kértem például, hogy soha semmit ne adjon Kissmajomnak anélkül, hogy előzetesen egyeztetne velem, és valóban, hiába szeretné megkínálni különféle finom falatokkal, mindig visszafogja magát. Biztos lesznek dolgok, amik később nehezére esnek, már csak azért is, mert az ő generációjának az volt a bevett gyakorlat - például a folyamatos korlátozás ("Nem szabad!", "Ne fogd meg!", "Ne menj oda!"), az ijesztegetés ("Ha rossz vagy, elvisz a néni!"), a carrot-and-stick jellegű minősítések ("Látod, milyen rossz fiú vagy...", vagy épp "Jaj, milyen ügyesen megcsináltad!"), a megszégyenítés ("Ilyen nagy fiú, és sír!"), stb.; ezekkel igazából nem tudok mit kezdeni, mert nyilván nem tudok kitörölni évtizedek óta beidegződött reakciókat, de ha nekem nem lett bajom tőlük úgy, hogy ő nevelt fel, akkor Kissmajomban sem valószínű, hogy lelki törést okoz a heti egy alkalom.

Apu ma hetven éves, Kissmajom kicsit több, mint nyolc hónapos. És én csak annyit kívánok, hogy egészségben töltsenek együtt még legalább két-három évtizedet; mert a szeretetbent és boldogságbant megoldják majd maguknak - és egymásnak. <3

P.S.: Évforduló

Azt már említettem, hogy M. a világ legeslegeslegjobb ajándékozója. Először is, amit tőle kapok, az mindig hatalmas meglepetés, még egyetlen egyszer sem sikerült nem hogy rájönnöm, de még csak sejtenem se előre, hogy mit talált ki egy-egy jeles alkalomra. Aztán meg mindig olyasmit ad, amire titokban, legtöbbször még magamnak sem bevallva, vágyom, vagy amire vágynék, ha tudnám, hogy létezik. És ami a kedvencem: nem mindig tárgyakról van szó.
Nyilván, semmi baj sincs a tárgyakkal, sőt, én nagyjából betege is vagyok ennek: annyira megkedvelem őket, hogy nagyon nehezemre esik elengedni bármit is. Konkrét szeretetet tápláltam például a Kuka becenevű kütyünk iránt, ami egy médialejátszó/hálozati tárhely volt, és amit évekig nem engedtem lecserélni, hiába volt már nagyon elavult és működésében erősen korlátozott; végül muszáj volt megtartani, és venni egy újat is mellé. De ugyanez a helyzet a telefonjaimmal is, tíz év alatt most tartok a negyedik mobilnál, és eddig mindegyik végelgyengülésben pusztult el, hogy a könyvekről ne is beszéljek - ugyanitt két méter magas IKEA Billy tölgy polcot keresünk megvételre (sajnos ezt a színt már nem gyártják).
Tárgyaknál maradva… Első közös karácsonyunkon M.-től kaptam életem első laptopját, úgy, hogy előtte még saját asztali gépem sem volt soha, mert nem volt pénzem net-előfizetésre (ezek után nyilván számítógépről szó sem lehetett); imádtam, most is megvan, néha elő is veszem (csomó dolgom csak arra van lementve), semmi pénzért nem adnám senkinek, majd ha Kissmajom felnő, ő megkaphatja, akkorra már értékes muzeális darabnak fog számítani. Aztán tavalyelőtt meglepett egy itthon épp frissen piacra dobott iPhone5 csodával, amire áhítozni sem mertem volna, mert még a legvadabb Apple-bolondoknak is csak eggyel régebbi verziójuk volt akkoriban; imádom, azóta is elválaszthatatlanok vagyunk, el sem tudom képzelni a mindennapokat nélküle. És volt iPod, videokamera, Kinect… de nem csak nagy dolgok, számtalanszor kaptam már könyvet, filmet, zenealbumot is tőle, többnyire olyasmik, amiket azonnal becsomagolnék, ha lakatlan szigetre száműznének. Ja és virágot, mindenfélét, minden mennyiségben, legalább annyiszor csakúgy, ahányszor igazi ünnepekre.

És akkor vannak a nem-tárgyak, "csak" örök emlékek... Ezekből a legemlékezetesebb az két évvel ezelőtt volt, ráadásul for no particular reason, semmit sem ünnepeltünk épp. Egy késő estén bepakolt az autóba, és vitt, vitt, anélkül, hogy megmondta volna, hova; az éjszaka közepén aztán megérkeztünk a Zselici Csillagparkba, mert jöttek a Perszeidák, és meg akarta mutatni őket… Tavaly visszamentünk már hárman, és idén ugyan kihagyjuk, mert állítólag ezúttal sokkal kevésbé lesz látványos, és még Kissmajom is picike ahhoz, hogy élvezze, de a jövőben ebből családi hagyományt akarunk teremteni, mezőn alvással and all.
És van a surprise-movie. Ez már évek óta olyan havi rendszerességgel visszatérő dolog nálunk, hogy elvisz moziba, de nem mondja meg, hogy mire - általában nem szoktam képben lenni a hazai premierekkel, és megérkezéskor direkt nem nézegetem a kiállított plakátokat se, mert olyan izgalmas úgy beülni a terembe, hogy fogalmam sincs, mi fog történni a következő két órában. Néha én is próbálkoztam viszonzással, de legtöbbször esélytelenül, annyira hebrencs vagyok ugyanis, hogy egyszer pár perccel kezdés előtt a vécére indulva, az előtérben akkurátusan a kezébe nyomtam a jegyeket a jól látható címmel felfelé, miután addig nagy nehezen sikerült megtartanom a titkot…
És úgy egyáltalán én vele ellentétben legendásan rossz ajándékozó vagyok, hiába jut eszembe időben az összes jelentéktelen közös emlékünknek az évfordulója, legtöbbször teljesen reménytelen a helyzet, fogalmam sincs, hogy mivel lephetném meg. Sokszor el is keseredek ezen a bénaságomon, legutóbb pont a mostani egy évünk kapcsán, mert olyan jó lenne legalább töredékét visszaadni annak a boldogságnak, amit ő okoz nekem... Mondtam is neki, szégyenkezve, szomorkodva, hogy sablonos/unalmas/csakmertillik valamit nem akartam, különleges öltetem meg nem volt… vállat vont, és azt válaszolta, hogy nincs jobb jutalom, mint az örömöm*, és különben is mindkettőnknek van hiányossága-tartozása a másikkal szemben, az enyém ez, az övé az, hogy mindig elfelejt fényképezni, így fotóink nagyon nagy részén mindig csak ő van megörökítve - csak ennyi bajunk legyen egymással az elkövetkezendő hetven évben is, és máris jók vagyunk.

Szóval az első házassági évforduló… Kezdetnek surprise-movie volt beígérve, ami nekem önmagában óriási dolog, hiszen több, mint nyolc hónapja nem voltam a babázástól távoli esti programokon, most meg egy héten belül ez is, meg Hugh Laurie koncert is, hát ez a szabadság maga. A helyszín a Lurdy-ház mozija, ahol becsületesen távol tartom magamat mindenféle terembeosztásos kiírástól és filmcímeket hirdető posztertől. A teremben csak mi ketten, de ez nem furcsa, mert gyakran járunk már régen futó filmekre, amikre senki más nem kíváncsi, hiszen ingyenesen letölthetőek. A szokásos bevezető reklámblokk a közeledő bemutatókkal, aztán sötét, és indul a felvétel, én meg türelmetlenül figyelem, hogy vajon mi kezdődik. És egyszer csak meglátom… magunkat…
Már akkor megállathatatlanul folytak a könnyeim, amikor előszóként a vásznon megjelent az első közös fotónk, amin összebújva ülünk a Frank Zappa Café asztalánál... mire kiíródott a "Vallomás", már csak buzgó szemtörölgetés árán láttam a háttérként szolgáló Lőrinc pap téri templomot… és még csak utána következett a lényeg, az együtt bejárt út, mindennel, amit felölelt az elmúlt tíz év, a könnyed viccestől a fájdalmas tragikusig. Benne volt az útszéli motelünk**, a félelmetes tengerreszállásunk***, a két hobbit síelni tanul epizód****, a cicáink pici korukban, M. első metrózása a balesete óta (20+ év után), az én először vezetett autóm (25+ évesen), kuckós otthonlevések és kalandos utazások hosszú sora. Benne volt életem első legboldogabb napja, és az összes esemény, ami abból következett - néhány képsor csupán, és mégis kristálytisztán minden, a mennyektől a pokolig, majd megint a mennyekig. És zárásként benne volt az új mese kezdete: kisbabánk első gőgicsélése pár hónappal ezelőttről.
Mondanom sem kell, hogy ennyire szárnyalva és szédelegve még sosem jöttem ki moziból. És azt hittem, hogy múlni fog az érzés, de nem múlik - teljesen random pillanatokban jut eszembe a levetített életünk, és csodálkozom rá, hogy hát ennyire szeret engem ez a fiú... Én vagyok a világ legszerencsésebb nője, vajon hogy történhetett ez…?


* Állítólag nekem egy öröm örömöt szerezni, mert én annyira de annyira őszintén és bőrömből kiugrósan boldog vagyok a legapróbb ajándéktól is, hogy az mindent megér. Amúgy ez tényleg igaz, a megszokott surprise-movie elején is rendszeresen hangosan ujjongok és tapsolok, ha valami rég várt történet indul… mondjuk ez valójában inkább ciki a velem egy társaságban levőknek, de M. már edzett darab. 
** Apropó meglepetés… pár hetes szerelmesek lehettünk, mert még nem költöztünk össze, a kis szobám egyszemélyes ágyán aludtunk szorosan összeölelkezve, és alig vártuk, hogy péntekenként hazautazzanak a lakótársaim, hogy kettesben maradhassunk a lakásban; egész héten ez tartotta bennem a lelket, amikor egyszer bejelentették, hogy valami kihagyhatatlan buli okán kivételesen Pesten maradnak. Mikor kiderült, teljesen összetörtem, hol dührohamot kaptam, hol zokogógörcsöt, hogy micsoda sorsüldözött pár vagyunk, és milyen nehéz nekünk, és hogy történhet velünk ilyen szerencsétlenség… M. helyében körülbelül akkor rúgtam volna ki magamat a francba, de ehelyett ő felhívott az autóból, hogy van három percem összepakolni egy bugyit meg egy fogkefét, majd dudált a ház előtt, levitt Velencére,  kivette az egyetlen hétvégére szabadon maradt szobát a környéken, és megalkotta a veszélyes precendenst, miszerint váratlan bonyodalom esetén én hisztizek, ő meg megoldja a problémát.
*** Újabb énhisztizek-őmegoldja incidens, amikor is én pánikrohamot kaptam az Adria tajtékzó hullámai által dobált csónakon, ő meg higgadtan kievezett egy csodaszép lagúnába.
**** Amelyben én nekicsúsztam egy hüttének, és csúnyán felszakítottam a számat - ő a Schischule ünnepelt reklámarca lett, és az oktatókkal együtt fellépett az iskola bemutató estjén, mert két nap alatt tanult meg monosín száduldozni.

Egy évesek vagyunk - Egy éves lenne

Hát eltelt egy év azóta…
Még sosem voltam boldogabb és teljesebb, sosem tűnt szebbnek és ígéretesebbnek a jövő, sosem tudtam biztosabban, hogy jól választottam majdnemtíz évvel, és egy évvel ezelőtt is.
Szeretem őket; ők a minden.
Ennél többet nem akarok, és nem is tudnék írni. Rakok inkább pár fotót, amik annyira pontosan elmesélik helyettem az utat, amit bejártunk, hogy nincs is szükség szavakra...

A nap, és háttérben az oka…

 Anya és tizenhét hetes fia

Itt is voltunk...

És valahogy sikerült ide jutni...

Feledik

Fél év - életem leggyönyörűbb és leggyorsabban elröpült hat hónapja. Többet nem mondom, hogy most álljon meg az idő, mert ne álljon, és vissza se menjünk mégse, végtelenítve megélni ugyanezt: annyira jó minden napunk vele, és annyival egyre jobb, amennyit elképzelni sem tudtunk. Inkább csak sose érjen véget!

Azt persze nem is szoktuk gondolni, hogy kimaxolta az szeretnivalóságos aranyosságát, de amikor ébredéstől elalvásig annyira édes, hogy szó szerint fáj a szívünk a boldogságtól és hálától, ha mélyebben belegondolunk, hogy megadatik nekünk ennél jelen lenni… szóval ilyenkor azért nem számít arra az ember, hogy holnapra még többet kaphat tőle; pedig de. Mindig van egy új grimasz, egy új hang, egy új nézés, ami más, ami több, mint eddig bármikor - hihetetlen ritmusban változik, fejlődik, mostanra már szinte napról napra produkál valami elsőt.

Hétvégén megmutattam neki a lábát közelről. Nem tudom, hogy a pocakméret a ludas vagy egyszerűen nem annyira hajlékony, mint más babák, de tény, hogy eddig magától sosem emelgette annyira magasra, hogy kellőképpen szemrevételezni tudja (ha volt mire felpakolni, megtette mindig is, de olyankor a tartóeszköz rugdosása lekötötte minden figyelmét, nem volt idő vizsgálgatásra). Felhúztam én neki egészen a feje közelébe, és ott tartottam, amíg megtapogatta - szinte láttam a kis arcán a felismerést, amikor összekötötte, hogy jé, ez ugyanaz a cucc, amit odalent érezni szoktam, nahát, ez is az én alkatrészem, most egyszerre érzek vele és a kezemmel is, király. Tegnap megint tatázós kalandja volt, mert én bevásároltam, hogy takarítás után elvégezhessem az utolsó simításokat a lakáson, és mikor hazajöttem a boltból, épp egy parkban ücsörögtek, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk. Kissmajom a babakocsiban fekve játszott, és egyszer csak azt vettük észre, hogy felemeli és elkapja a lábát, majd húzza fel a szájához; a kóstolás nem sikerült, mert az utolsó fél centiméteren mindig kicsúszott az a fránya talpacska, így csak az öklét kapta be, némileg csalódott fejjel. Tudom, hogy nem szenzáció, és más gyerekek sokkal hamarabb művelik, de nekem akkor is annyira fantasztikus élmény volt ezt így folyamatában látni: hogy megpróbáltam megtanítani neki valamit, és ő két nap múlva felhasználta és továbbfejlesztette… elképesztő kis lény!

Másik überdrágasága manapság, hogy teljesen elvarázsolják az arcok. Mikor egy eddig ismeretlen vagy csak néhányszor látott új fej kerül a látóterébe, teljesen lefagy, és valósággal milliméterről milliméterre leszkenneli az egészet; olyankor tök komoly, és kizökkenthetetlenül fixál az érdeklődés tárgyára olyan másfél percig, minekutána a szerencsésebbekre óriásit mosolyog. Családi arcokhoz ugye sokkal gyakrabban és sokkal közelebb kerül, azokat alaposan megkarmolássza, -gyűrögeti, -simogatja, -csavargatja, -csipkedi, különös tekintettel a szúrós borostával rendelkezők állára. Múlt héten a vendégeskedés miatt másképp kezdtem altatni, mint eddig, nem ölben vagy a saját helyén, hanem úgy, hogy szorosan magam mellé fektettem a franciaágyra: ő hanyatt, én az oldalamon, hogy a felhúzott térdeimre fel tudja tenni a lábait, át tudjam ölelni, és szopizni is tudjon, ha szeretne. Mivel kiflibe görnyedek, a fejünk nagyjából egy vonalban van ilyenkor - egyszer csak oldalra hempergett, és már készültem is finoman visszatolni, hogy ne kezdjünk egy kizökkentő tornagyakorlatba, amikor láttam, hogy nem a szokásos felpörgős aktivizálódás következik. Egyszerűen szembefordult velem félarasznyi közelségben, jól éreztem az illatos leheletét, az alsó tenyerével (pici, meleg, puha párna) megtámasztotta az egyik orcámat, a felsővel meg elkezdett óvatosan játszadozni rajtam, átsimított a homlokomon, megnyomkodta az orromat, az ujjaival végigkövette a szemem vonalát, kis körmeit hozzáfente az ajkaimhoz… és közben a nagy kék szemeivel csak nézett, nézett, a lelkemig és azon túl, és tőle szokatlan igazi halk babahangon gőgicsélt, majd amikor a pásztázás közepette találkozott a tekintetünk, hatalmasat mosolygott. Ez volt eddigi életem legtökéletesebb pillanata - és azóta minden nap legalább egyszer megajándékoz vele, kezdek is elfegyelmetlenedni, és ma már napközben is így altattam egyszer a babakocsi helyett, csak hogy kapjak még ebből a finomságból.
Az is új, hogy azonnal, még kóstolás előtt tátja a száját a szilárdkajás tízórainál, amikor beültetem a pihenőszékébe, és mellére terítem a partedlit, és most már akkor is, ha cumis etetéshez készülődve rázogatom a tápszeres üveget. És ugyan már igazából csak éjszaka van cicizés, pontosan tudja, hogy a ruhám alatt kell keresni a táplálékforrást, és amint szoptatási pozícióba helyezem vagy elkezdem felhúzni a pólómat, szintén fordítja a fejét és rögtön nyitja a száját.
És észrevétlenül megszokta és igényelni kezdte az alvórongyiját. Két héttel ezelőtt még erőltetni próbáltam, hogy hátha segíti a lenyugvásban, de tudomásul se vette, nem fogott rá, vagy ha én ráfontam az ujjait, elengedte. Aztán feladtam, és már csak odatettem mellé, mert szájtörlésre is jól jött, és most hétvégén vettem észre, hogy félálomban mindig szorongatja, az ágyvándorlásban magával hurcolja, és ha a túlálmosságtól nyugtalan, a szemére pakolva elcsendesedik tőle.

De nem csak az ilyen jelentős változások miatt jó vele. Ő már egész picike kora óta elmondhatlanul partner volt mindenben, az orrszívástól a mindenféle alternatív etetőeszközök kipróbálásáig, és mostanság ezek a közös programok még érdekesebbek, mert már nem ilyen válogatott kínzásokban kell együttműködni, hanem mindkét fél számára élvezetes kis és nagy dolgokban. Szeret például résztvenni a soppingolásban, nyugisan üldögélni a hordozójában, és szemlélődni, miközben körbetologatjuk a bevásárolókocsival, de legalább ugyanennyire szeret egyszerűen szembeállni az ölünkben, és tanulmányozni a fejünk tartozékait, az arckifejezéseinket, jókat nevetni, ha hangos berregést nyomunk a nyaka tövébe, vagy ha magunk fölé emeljük egy menet repülésre és nyálcsorgatásra. Gyönyörű egyenes háttal ülne már amúgy, ha hagynánk neki (nem fogjuk, amíg saját maga nem képes felülni is), és ha egyensúlyérzéke ugyanolyan jó lenne, mint az erőnléte, akkor álldogálni is simán tudna már; az előbbire már nagyon készülődik, megállás nélkül húzódzkodik és edzegeti a hasizmait, ha egy icipicit fennebb kerül a teljesen vízszintesnél, máris elkezd erőlködni, az utóbbit egyelőre esélytelennek látom, mert a kis talpai gyakorlatilag ovális alakúak a hájtól, nem tudom, mikor és hogyan lehet majd azokra felcsimpaszkodni. Jah és mindene olyan tökéletesen és ennivalóan kerek, pedig nem egy kifejezetten kövér baba… de a combjaitól a kobakjáig csupa gömb az egész, lyukad a könyöke és az összes kis hajlat a kezein és ujjain, akkorákat lehet cuppantani bármelyik testrészén, hogy csak úgy visszhangzik.
Jajjj… nem fogom tovább sorolni, hogy mekkora, és milyen, és miket csinál már, mert regény lenne belőle, úgyis minden posztban le szoktam jegyezni a fontos dolgokat, most nem összesítek. Nagy-nagy kisfiú, és egyik percben bánom, hogy már ilyen nagy, a másikban meg várom, hogy mi lesz ennek a nagyságnak a következő érdekes következménye. Szerintem napok kérdése, és vagy a kúszás vagy a mászás beindul, mert göröngyös terepen, ahol nem csúszik el és ki tud támasztani (pl. vetetlen ágy), már  egészen szépen halad, és lelkiismeretesen küzd a további fejlődésért. Tegnap megvettem a dugaszokat a konnektorokba, és a biztonsági zárakat a hűtőszekrényre, és sarokvédőket ragasztgattam az élesebb bútorainkra… nagy-nagy kisfiunk…

Ma rossz napja volt, azok a fránya felső fogak szemét módon ellustálkodják az áttörést, pedig négyet is fel vélek fedezni, de kettő egész biztosan ott fehérlik. Éjszaka közepén felébredt, és nem tudott visszaaludni, folyton felriasztotta a fájdalom, úgyhogy odavettük magunkhoz, és ölelős kupacban virradt ránk. Gyanítom, hogy ma sem lesz másként, mert egész nap sírókás volt és bújós, le sem tudtam tenni szinte egyáltalán, csak ha odafeküdtem melléje mesélni, játszani, énekelgetni - nincs az a szenvedés, amit egy kiadós dumaparti, egy hosszas kukucsolás, vagy egy ad hoc butanóta el ne felejtetne vele. Egyik pillanatban még ott hízik a könny a szeme sarkában (Ez is milyen elviselhetetlen már: könnyekkel sír!), a másikban már irányt is vált a legörbült szája, és előbb csak mosolyog a két fogával, aztán már nevet is a kis rekedtes hangján… nem is próbálom megfogalmazni, hogy ez milyen, ennél szebben úgysem tudnám...
Fél évvel ezelőtt elkezdődött az első éjszakánk együtt. Ilyenkor már túl voltunk azon, hogy kitoltam fürdetésre, majd eltotyogtam érte, és a zörgő-döcögő fémkosárban visszavittem a meleg szobánkba. Nehezen, lassan elhelyezkedtem az ágyamon, majd óvatosan kivettem a helyéről, a mellemre fektettem, és a félhomályban is tisztán láttam, ahogy hosszan, erősen fürkészett a mindentudó sötét szemeivel, amíg le nem győzte az álom. Megsuttogtam neki, hogy aludjon csak nyugodtan, én majd itt leszek és vigyázok rá jól - és tényleg ébren voltam órákon át, nem tudtam betelni vele. Na ez kivételesen olyan valami, ami nem változott az utóbbi hat hónapban: még mindig nem tudok.

Apa nap

Azzal kezdem, hogy boldog apák napját, kicsi Apucim! Köszönlek mindennek, amitől kaphattalak, és remélem, hogy itt leszel majd dédtatának is… :)

Aztán: mielőtt M. belépett volna az életembe, soha nem jutott eszembe, hogy bárkivel is gyereket szeretnék vállalni. Eleve magam is túl fiatal voltam még ahhoz (oké, húszas éveim közepén túl, de én ilyen későn érő fajta vagyok), hogy ilyesmiken gondolkozzak, és hát a felhozatal sem volt valami ígéretes egy potenciális utód szempontjából - bárkivel bármennyire szerelembe estem, azzal mindig is tisztában voltam, hogy ha én szívesen is élnék együtt az illetővel (akkoriban abszolút dráma-függő mazochista voltam), a gyerekemmel sosem csesznék ki annyira, hogy egy zagyva anyát meg egy beteg lelkű apát, és ezáltal konfliktusokkal és bizonytalanságokkal teletűzdelt mindennapokat adjak csak neki. Ha valamikor lehorgonyzok, amit nagyon sokáig elképzelni sem tudtam, én olyan férjet/apát szerettem volna, mint az enyém, aki imádja a családját, nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog életre vágyik, továbbá imád a gyerekével lenni és mindenféléket csinálni együtt.

Az előzményeink, fura önmagunkhoz híven, elég zűrzavarosak.
M. már első közös napunkon átküldte egy elbeszélő költeményét Dr. Bogárról, a rét orvosáról - olvastam, mosolyogtam, és azt éreztem, hogy na ennek a fiúnak szülnék; valamikor az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőben, de megtenném, mert aki így mesél, abból csak jó apa lehet. Említettem már, hogy szintén az első randik valamelyikén azt is megbeszéltük, hogy hogyan fogják hívni a közös fiunkat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy komolyan gondoltuk; illetve de, csak valamikor az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőbe képzeltük az egészet, úgyhogy sokkal inkább túlfűtött romantikus fantáziálásnak nevezhető a dolog, mint tervnek.
Tulajdonképpen több év telt el úgy, hogy tökéletesen kerek volt a világunk a két macskával, és a gyerek-téma szóba sem került közöttünk, mert egyikünket sem érdekelt különösebben. Engem kezdett el először foglalkoztatni, nem olyan szinten, hogy jajszeretnékmáris, hanem inkább enyhén aggódósan, hogy legalább elméleti síkon foglalkozni kellene a kérdéssel, mert ha netalántán egyszer csak eljöttnek látom majd azt az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőt, simán benne van a pakliban, hogy a mindenféle hormonügyemet és rendszertelen menzeszemet figyelembe véve, nem fog ám az olyan egyszerűen menni.
Volt 2008-ban néhány szakítós, csakszeretőkvagyunkos hónapunk, amikor mindketten kerestük önmagunkat, próbáltuk kitalálni, hogy pontosan mire vágyunk, és hogy vajon tudnánk-e egyáltalán működni együtt úgy, hogy nem csak a pillanatnyi elégedettség a fontos, hanem a holnap is. M.-ben még mindig élénken élt az exe által következetesen gyakorolt érzelmi zsarolás (ami többek között a családalapítás sürgetésére ment ki), félt beleélni magát a jövőépítésbe, tartott mindentől, ami hosszú távú kötöttség - én meg semennyire sem vagyok az a manipulálós-rábeszélős-magamhozkötözős típus, képtelen voltam ígérgetni neki bármit is, csak azért, hogy ösztönözzem a közös életre, főleg úgy, hogy én sem vágytam kifejezetten a kőbevésésre (teljesen abszurdnak tűnt például a házasság ötlete). Egy dologban viszont egészen biztos voltam: hogy én valamikor majd igenis szeretnék gyereket; és mivel neki voltak kételyei ezügyben (hiszen egy gyerek ugye nem más, mint az ultimate commitment), szétköltöztünk átgondolni a hogyantovábbot.
Végül együtt lett a tovább is. Kiderült, hogy tulajdonképpen ugyanazokra a dolgokra vágyunk, amikor elképzeljük, hogy mi lesz az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőben: szeretnénk házat nagy kerttel, mindenféle állatkákkal, és as it turns out, gyerekekkel is. Hogy konkrétan lépünk is ezügyben, azt csak 2011-ben döntöttük el (mondhatni elég lassúkák vagyunk), úgy, hogy egy délután megbeszéltük, hogy mi lenne ha, és este már tettünk is az ügy érdekében. És hát nem egyenes és sima úton ugyan, de az lett a vége, ami.

M. olyan apa, amilyent remélni sem mertem volna a gyerekeimnek; az univerzum legjobb apája - és ezt úgy merem kimondani, hogy azért Apu sem egy kispályás. Nem tudom, hogy ő imádja-e jobban Kissmajmot, vagy Kissmajom van jobban oda érte, de amikor együtt vannak, egy nagy örömbuborék az egész világ, sugárzik a boldog szőke fejük, és ragyognak a nevető kék szemeik. Nem gondoltam volna, hogy egy párhónaposnál egyértelműen meg lehet különböztetni, hogy mikor mosolyog szeretetből, és mikor azért, mert valaki bohóckodik neki; de meg lehet, és az apjára olyan szeretettel mosolyog, amit néha egy kicsit még én is irigyelni szoktam*.
Hatalmasakat játszanak együtt. A kedvenc up-we-go, amikor Kissmajom a vigyorgó rakéta, M. meg a vigyorgó kilövő állomás, csak egyik a sokfajta, mindkét felet alaposan lefárasztó mókájuk közül; például minden reggel azzal indul, hogy Kissmajom egy kis talptámasz segítségével combtól nyakig felkúszik a hanyatt fekvő M. testén, és napi többször előadják a nagy klasszikusukat is, amikor Kissmajom különböző módokon fekszik, majd különböző módokon lecsúszkál a pihenő M.-ről, mígnem végül ott piheg az apja valamelyik végtagján lógva, mint egy lazító lajhárkölyök. És akkor még nem említettem a mindenféle buta szövegű nótát és mondókát, amiket ugyanolyan szívesen költöget a fiának és fiáról, mint én magam.
Agyonpuszilja és -öleli és -gyűri és -csócsálja; sosem gondoltam volna, hogy egy fizikai megnyilvánulások tekintetében szegényesen kommunikáló ember képes lesz ennyiszer és ennyi módon kimutatni az érzéseit, de Kissmajommal legalább olyan gyakran és intenzíven megteszi mint én, akinek kifejezetten ez a szeretetnyelvem.
Sokkal több türelme van, mint nekem, soha nem zökken ki a nyugalmából, soha nem haragszik, amiért munka közben fel kell pattannia a babához, mert én épp nem érek rá vagy nyűny vagyok. Miközben én mérgeskedve hőbörgök Kissmajomra, hogy mért nem fogadja el végre az ételt, mikor tudom, hogy éhes, vagy mért nem hajlandó végre lehunyni a szemét, hiszen egyértelmű, hogy álmos, M. huszadszorra is ugyanolyan higgadtan dugja a kis szájába a cumit, és tizedszerre is ugyanolyan fáradhatatlanul kezdi újra az altatást. Egy pillanatnyi hezitálás nélkül merem vele hagyni a babát gyakorlatilag első perctől fogva - körülbelül akkor érezném csak nagyobb biztonságban, ha egy kiváló pedagógiai érzékkel megáldott diplomás neonatológus bébiszittelné. És akárhányszor el akarok menni valahova, akár heti többször több órára is, ő mindig szívesen babázik úgy, hogy miközben én napi maximum egy-két órát dolgozom, az utóbbi hónapokban neki rengeteg munkája volt, nem kevés benti túlórával és otthoni ráhúzással. Mindezt nem alkalmanként, hanem rendszeresen, és úgy, hogy sosem kell azt éreznem, hogy ő most szívességet tesz, és nagylelkűen segít abban, ami tulajdonképpen az én feladatom lenne.
Nem volt mindig pontosan így, ő is bevallja hogy első napokban-hetekben teljesen másképp érzett Kissmajom iránt - természetesen akkor is szerette úgy, ahogy csak egy belőle született, mindenben rá utalt védtelen pici lényt lehet, de amióta reakció jön a tetteire, amióta visszajelzéseket kap és kommunikálnak és egyre inkább megismerik és -értik egymást, azóta elképzelhetetlen dimenzókban szárnyal ez a rajongás. És bizony az sem ritka, hogy könnybe lábad a szeme (és vele együtt rögtön az enyém is), amikor esténként felidézi, hogy mennyire elképesztően aranyos volt a fia, amikor egy rikkantás és egy hörögcsélés között teleszájjal rámosolygott.

"Ha van valaki, akit annyira szeretek, mint őt, akkor az még nem született meg." - ezt mondta minap, miközben elérzékenyülten bámulta Kissmajmot. Hát boldog első apák napját, Mák! És minden vágyam, hogy szülessen, mert pazarlás lenne, ha csak egy gyerek lehetne a világ legszerencsésebbje…


* Jó, nem igazi irigység ez, inkább csak olyan elkámpicsorodás, hogy basszus a két macska után immár a harmadik neveltünk is egyértelműen apás lett. M.Anyuka sokszor mondogatja, hogy bizony, ismerős dolog ez, és egyáltalán nem fair, de el kell fogadni, hogy ha van alternatíva, akkor hiába gürcöl az ember naphosszat a kiszolgálásáért, a gyerek nem az unalomig megszokott szülőt részesíti előnyben, ha valakinek lelkesen a nyakába kell csimpaszkodni. És most magam is láthatom, főleg olyan napokon, amikor M. nem otthonról dolgozik: majdnem teljes szinkronban a macskával, aki egyszercsak feláll és a bejárati ajtó elé telepszik, Kissmajom már a kulcs fordulására felkapja a fejét, átszellemülten követi a szemével, majd olyan szívből-lélekből jövő boldog mosollyal köszönti, amivel engem ritkán ajándékoz meg.

37.

Idén azért is, mert ahányszor a kisfiunkra néz, megjelenik a lelke a szemeiben, és pont annyira ragyog, amennyire kékek.

Hát, mi tagadás, eléggé szeretünk… :)