Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

Let's talk numbers

A legutóbbi beszámoló óta már egész sok mindent történt tesó-projekt ügyében; egyelőre semmi konkrétum (értsd: valaki a hasamban), de azért továbbra is optimista vagyok. Baby steps…
Először is elkészült M. spermaeredménye, ami picit romlott a legutóbbi vizsgálat óta, de még mindig bőven normál tartományban van, szóval azt kihúztuk a listáról. Aztán zártam egy 36 napos ciklust, amivel szintén elégedett vagyok (nekem ennyire "rövidek" szinte csak stimulált hónapokban voltak), azt leszámítva, hogy sajnos ezúttal nem éreztem ovulációs fájdalmat, így nem tudtam, mikor kellene progeszteront nézetni. Amúgy sejtettem, hogy körülbelül mikor lehet a tüszőrepedés, de gyerekcsinálós szex szempontjából ez mindegy volt, mert M. négy napra síelni ment, és a gyanús periódus épp akkorra esett (ez a szokásos 14-15 napos luteális szakaszommal számolva utólag be is igazolódott). Megcsináltattam a mindenféle kötelező szűréseket (chlamydia, gonorrhea, rák), és szerencsére egyikem sincs; apropó, végül a János Kórház nőgyógyászatára mentem, és simán levették a kenetet (csak hatezer forintot kellett fizetnem), úgyhogy a nagy hova-kérdés is megoldódott. Voltam mammográfián és mell-ultrahangon is, ott is minden rendben volt hál'Istennek. Szintén meglettek a női hormonjaim, a BMC febvruár eleji papírka másolatát elfelejtettem elkérni, de nézettem egyet most március közepén magánban is, és majdnem minden szépséges:
FSH: 7,2 IU/l (3,5-12,5)
LH: 7,8 IU/l (2,4-12,6)
Ösztrogén: 104,8 pmol/l (46,0-607)
Prolaktin: 469,4 mIU/l (102-496)
AMH: 8,8 ng/ml (0,2-14,6)
Az utóbbi nyilván a ciszták miatt van, ennyire nem tinédzserek a petefészkeim azért, de az FSH értékkel, és az FSH-LH aránnyal nagyon elégedett vagyok, még a legvadabb reményeim is távol voltak ezektől a számoktól.

A fekete… na jó, csak szürke leves akkor következett, amikor bementem a vérvételek eredményéért a János Kórházba, kiderült ugyanis, hogy a pajzsmirigyem elromlott. Nem borzalmasannagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy alkalmatlan legyen teherbeesésre; ideális babavárós zónában nekem életem során elég ritkán volt, de most még az amúgy is túl tág referenciatartományból is kilóg:
TSH: 5,12 / 5,16 mIU/l (0,27-4,20)
FT3: 3,98 / 4 pmol/l (3,1-6,8)
FT4: 14,51 / 15,35 pmol/l (12-22)
Azért van két eredmény mindenhol, mert egy hónapnyi szelén szedés után megismételtettem a vérvételt, abban bízva, hogy valamilyen véletlen félrecsúszás lehetett; de amint látszik, sajnos nem az volt. Miután a lányok megszakértették nekem a számokat, egyrészt szomorú lettem, mert ez azt jelenti, hogy csúszik a projekt addig, amíg meg nem sikerül javítani, másrészt éreztem a némileg beteges, perverz örömet, hogy na elcsíptük a kis kurva grabancát, és most már jól meggyógyítjuk, és jön a baba, yay! Meg remélhetőeg le fogok tudni fogyni végre, mert szerencsére ez az alulműködés arra is magyarázat és megoldás, hogy mi a francért híztam az utóbbi évben akkorára, mint egy disznyó, és miért nem indult be szokásos jó ütemben a fogyás a szénhidrát-csökkentett diéta és a metformin ellenére.
A lényeg: ez utóbbin kívül Szűcs is mindennel elégedett volt, és meglepetésemre nem kért új konzultációt, hanem azt mondta, hogy amint az endokrinológus beállította és leokézta a pajzsmirigy hormonjaimat, akkor a következő ciklus elején már mehetek is kezdeni. Két inszemet javasol, és ha esetlen szükség lesz további lépésre, akkor utána már lombikokat. Addig is a Kútvölgyibe kérnek nekem időpontot - még nem tudom, mikorra, de nagyon közeli dátumra nem számítok, úgyhogy szerintem leghamarabb nyár elején lesz ebből kezdés.

És a dilemma: én valahogy nem vagyok védett rubeola ellen, ez már az első terhességem előtt kiderült. (Gyerekkori orvosi kartonom nincs, és sajnos Anyu sem, aki emlékezne, de nyilván anno se oltást nem kaptam, se betegséget.) Akkor az OGyEI védőnője említette, hogy jó lenne beadatni az oltást, de úgy éreztem, hogy nem bírok három hónapot kihagyni, miután már annyi ideje küzdöttünk babáért; és ez az érzés azóta sem változott. És most már verem a fejemet a falba, amiért nem szúrattam meg magamat tavaly augusztusban, amikor vége lett a szoptatásnak, és sejteni lehetett, hogy pár hónapig nem fog megjönni, tehát esélytelen lesz a teherbeesés… na mindegy, késő bánat. Aztán meg voltam győződve, hogy Szűcs most úgysem enged továbblépni enélkül, mert állítólag ez az új szabály a BMC-ben, de nem szólt semmit. Vagyis ha önszorgalomból nem lépek, akkor megúsztam tudatosan választom azt, hogy felelőtlen vagyok; merthogy továbbra is elképzelhetetlennek tűnik, hogy most három hónapot engedjünk tétlenül eltelni (a betegtájékoztató szerint csak egy is elég, de ha már beélővírusoztatnám magamat, akkor nem mernék nem hármat várni).
Szóval előre aggódom. Kissmajomnak így tizenöt hónaposan épp aktuális az MMR oltás (csak halasztanunk kell egy kicsit, mert épp családilag náthásak vagyunk), vagyis ha mostanság teherbe esek, amiben a szokásos felhőkön járó hozzállásomnak köszönhetően természetesen erősen hiszek, akkor simán lehet, hogy elkapom tőle, mikor kijönnek rajta a mellékhatás pöttyei. Persze nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, lehet hogy ökörség, és ennyitől ő nem tud fertőzni, de akkor is ott van kilenc hónap, amit végig fogok parázni, hiszen hordozni fogom közösségbe, és a sok oltásellenes ezo-némber miatt, aki mindeféle úton-módon kibújik a szabályok alól, bizony veszélyben lesz a magzatunk, hiába beszélünk egy elméletileg nálunkfelé ma már nem létező betegségről.
Kompromisszumos megoldásként azt találtam ki, hogy ebben a hónapban még megpróbálunk egy spontán tesógyártást, mert ez egy jó hónap, két évvel ezelőtt pontosan ezidőtájt fogant meg Kissmajom - és jó volna még idén szülni, épp a születésnapja környékén. Ha most nem történik meg a csoda, és az endokrinológus is csak mondjuk két (vagy több) hónap múlva tud fogadni, ami sajnos nagyon valószínű, akkor hajlok arra, hogy beadatom az oltást. De nem ígérek semmit, egyszerűen annyira zsigerileg bennem van, hogy babát szeretnék, hogy a hideg ráz még a védekezés gondolatától is.
Azt hiszem, talán elég egyértelmű, hogy nem bánnék egy deus ex machina fordulatot, különösképpen akkor, ha két szép, erős, rózsaszínű csíkot tartalmazna...

Kissé megkésett tervek az új évre

Nah megjártam a babagyárat.
Mikor tavaly időpontot kértem, mondta a telefonos nőci, hogy tizenegy után menjek csak, és komolyan, nem értem, miért nem mentem mindig akkor, mert konkrétan egy darab  ember volt a váróban rajtam kívül, alig akasztottam fel a kabátomat, már hívtak is be. Szűcs doki semmit sem változott, és esküszöm, hogy ugyanabban a pozícióban ült az asztalánál, ahogy anno otthagytam; forgatta a dossziémat, és mondta, hogy miket tud (Kissmalacz elvesztését és Kissmajom fogantatását), majd kérdezte, hogy mit kellene még. Elmeséltem nagyon röviden, hogy mik történtek a szülés óta, és hogy állok jelenleg a ciklussal, és persze azt, hogy kérünk szépen egy kistestvért.
Aztán bólogatott, hogy igen, itt elég lenne továbbra is az inszem, majd még egyszer megkérdezte, hogy teljesen-teljesen spontán estem-e teherbe (mármint stimuláció, cikluskövetés és tüszőrepesztés nélkül), és mikor igennel válaszoltam, le akart beszélni bármilyen beavatkozásról egyelőre: szerinte talán legalább fél évet várni kellene. Hát, mondom, ha rendesen működnék, én benne is lennék a sima próbálkozásban, de a szoptatás abbamaradása után már el is telt egy fél év gyakorlatilag, és nekem egyelőre egy darab túlhosszú ciklusom volt azóta, az is ki tudja, milyen peteminőséggel. És még ha vissza is állok a meddőségi kezelések előtti állapotra, nekem a maratonjaim miatt nem évi tizenkét teherbeesési lehetőségem lenne, mint minden normális nőnek, hanem maximum hét… az is ki tudja, milyen peteminőséggel. Meg az az igazság, doktor úr, hogy vén vagyok én már a naiv reménykedéshez - ezen vigyorgott egyet, majd megint lapozgatott a cuccaim között, maga elé mormolta, hogy 39 vagyok (szerencsére decemberben születtem, szóval becsapós volt az évszámom, mert már kezdtem nagyon aggódni, hogy hazaküld), majd rábólintott, hogy rendben, ha akarom, akkor csináljuk. Yay!

Kaptam beutalót ciklus eleji vérvételre, hormonokra meg sima rutinra is, M.-nek is adott küldőt vérvételre meg spermatogramra (nem említette, hogy ebből kettő kellene, szerintem mivel a múltkor rendben volt, ha most is az lesz, akkor megelégszenek eggyel), és egy papírkát, amin felsorolja, hogy miket kell megoldanom még: saját nőgyógyásznál rák- meg mindenféle más szűrések (érdekes, ezeket anno nekem megcsinálták helyben), illetve mammográfia. Mikor ezek az eredmények meglesznek, akkor összeülünk még egy megbeszélésre, hogy kitalálja, mi legyen, mert mivel Kissmajom spontánbaba, nem feltétlenül akar átjárhatóságit, elég lenne csak bekukkantani a méhembe, hogy megnézze, hogy néz ki a császárhegem.
Tiszta izgalmas, várakozós-reménykedős évnek ígérkezik ez (is). Nem tudom, milyen hosszú a várólista az inszemeknél manapság (állítólag idéntől a BMC bevezetett valamiféle korlátot az egy orvos által egy napon elvégezhető beavatkozásszám kapcsán), de kiszámolgattam, hogy ha nagyon-nagyon nagy szerencsénk lesz, talán még tavasszal sorra kerülünk, és ha még nagyon-nagyon nagyobb, akkor lehetne még egy téli babánk. Ahhoz nem tudom mennyire nagyon-nagyon legeslegnagyobb kellene, hogy akár két évvel ezelőtt, megint odatelefonálhassak majd lemondani a már megbeszélt időpontot, mert újra beütött a csoda - de titokban hiszek a csodákban, mert történt már velünk egy-kettő…

Siker titkás meg egyebes összefoglaló

Gondoltam, leírom részletesen a tényszerű adatokat erről a first ever eredményes ciklusomról, hátha valakinek, aki inszemre készül, támpontot adhat abban, hogy hol rejtőzhet a pozitív teszt...

Több mint két éve nem védekezünk, de mérni csak pont egy évvel ezelőtt kezdtem el, és az elmúlt tizenkét hónapnyi célzott/hőgörbés próbálkozás alatt volt összesen tíz ciklusom (alaphelyzetben mindig negyven nap fölöttiek, azért fért csak ennyi), amiből négy spontán, és hat stimulált, beleértve a mostanit.
A stimuláltak közül az elsőben csak Clostilbegyt tablettát kaptam, amire nem reagáltam valami jól (valószínűleg az inzulin rezisztencia miatt), és ugyan jó minőségű lett végül a pete (ezt a 7DPO progeszteronszintből tudom), de a tüsző nagyon lassan fejlődött megfelelő méretűvé; tüszőrepesztés nem volt, hőmérséklet alapján viszont jó helyre időzítettük az együttléteket.
A másodiktól kezdve dokiváltás következett, folyamatosn ultrahang-követéssel, és a Clostilbegyt mellé Merional szurik jöttek kétnaponta, CD8-12 közötti kezdéssel - változó volt az is, hogy hányra lett szükség végül, néha négy ampulla kellett, néha kettő is elég volt; ekkor már volt tüszőrepesztés is, és természetesen időzített együttlétek. Itt még fontos, hogy egy alkalommal utólag a görbémből kiderült, hogy túl hamar abbahagytuk a kétnaponta együttlétet, és a tüszőrepesztő szuri ellenére pont olyankor (a tippeltnél később) ovuláltam, hogy két nap szexmentesség volt előtte; magyarán el lett cseszve.
Amit most másképp csináltunk: csak Merionallal stimuláltunk CD3 kezdéssel, napi egy ampullával, ultrahang alapján hét darabnál álltunk meg (amit a doki előre saccolt meg, mert a hosszú hétvége miatt nem lehetett megfelelő ideig követni), és ezúttal dupla adag tüszőrepesztőt kaptam. Plusz nagyjából egy hónappal ezelőttől (bár ennek szerintem még nem érezhető a hatása), napi 1000 helyett 1500mg a Meforal adagom.

Szerintem az inszem időzítése is tökéletesre sikeredett - mondom ezt úgy, hogy ugye majdnem el sem mentem, mert túl későinek gondoltam. Ebben az esetben is igaznak bizonyult az, amire mindenhol figyelmeztetnek, hogy az átlag görbékből és tankönyvi működésekből nem szabad általánosítani, csakis a sajátok a relevánsak, minél több van belőlük, annál biztosabban. Nekem már többször feltűnt, hogy a hőmérsékletek alakulása és a luteálisaim hossza alapján valószínűleg rám nem igaz, hogy a tüszőrepesztő szuri után 36 órával repedek, inkább 60-72 lesz az; eleve mindig szakaszosan emelkedett a hőm, nem egyből ugrott fel, és persze fájdalom híján száz százalékra nem mondhatom, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a félig-emelkedett szakasz volt az, ahol végül megrepedtem.
Most a pozitív ciklusban az ajánlott 36 óra volt a szuri és az inszem között (illetve egész pontosan 40, mert a beavatkozás napján csak dél körül került rám sor), de ezt dupla adag tüszőrepesztővel érte el a doki - aznap reggelre már megemelkedett a hő, ráadásul egy számomra hatalmasnak számító négy és fél tizeddel, igaz a következő két napra egyet visszaesett, ami miatt méltatlankodtam is megfelelően (plusz biztonsági szex is volt), és csak utána állt be a jófajta magasságba.

Amivel még biztosabbra lehetett volna menni:
- a ciklus eleji ellenőrzés után az ünnep miatt csak egy darab további kontroll ultrahang volt (CD8) megnézni, hogy mit produkáltam, és eldönteni, hogy majd látatlanban mikor tüszőrepesszünk (ellentétben a saját dokimmal, aki minden egyes alkalommal kétnaponta megnézett, beleértve a repesztő szuri beadásánal napját);
- csak egy alkalommal volt inszem, pedig külföldön legtöbb helyen, és itthon is néhol (pl. a Szegedi Női Klinikán, de lehet vannak még ilyenek, főleg magánban) kétszer lőnek fel spermát, általában 12 illetve 36 órával a tüszőrepesztő beadása után (ami nagyot sokat számíthat azoknak, akik repedékenyebbek, és az enyémhez hasonló 40 órás időpont már nagyon késő lenne nekik);
- közvetlenül inszem előtt nem volt ultrahang, pedig külföldön legtöbb helyen (itthon nem tudom, de gondolom szintén főleg magánban) ezt is csinálnak, és ha még nem repedt meg a tüsző, vagy nincs jele a hamarosan várható repedésnek, akkor halasztanak néhány órát, hogy ideális legyen az időpont;
- több tüsző, főleg ha nagyjából azonos méretűek, értelemszerűen többszörözi az esélyeket (ez sajnos nem feltétlenül befolyásolható, mert lehet intenzívebben stimulálni, de legalábbis külföldön a túl soknál is leállítják a ciklust, a többes terhesség lehetősége miatt).

Végül mondom a koraterhességi jeleimet is - engem régebben megőrjített a neten való felkutatásuk, meg az önmagam figyelése jegyzeteléssel egybekötve, és ugyan ebben a ciklusban tudatosan próbáltam magam visszafogni, nyilván nem sikerült teljes mértékben, és végül csak bebökögettem a görbés programok listáit. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek tünetek, némelyik talán nem is az volt, de azért felsorolom őket. Abból látszik leginkább a kishitűségem és gyávanyúlságom, hogy igazából szinte mindegyik számomra elég idegen dolog volt, mégsem engedtem az agyamnak összekapcsolni őket, pedig így visszatekintve elég sok mindennek tűnik, ahhoz képest hogy az őszinte meggyőződésem az volt, hogy semmi különös nem történik velem.
- Hasam: Először is nekem sosem fájt a tüszőrepedés, soha életemben nem éreztem középidős semmit se, görbekészítés előtti időkben néhány pattanás előbukkanása (ez most is volt, tüszőrepedés előtti meg alatti napokon) meg a tojásfehérjés nyák (ez meg előtt, alatt és után is) volt az egyetlen támpontom, hogy mikor is lehet nagyjából az ovuláció. Ezért mikor ebben a ciklusban mintha-mintha észleltem volna valami szokatlant, csak tippelgettem, hogy egyrészt valóban ott van a petefészkem, ahol a fájdalomnak semmiképpen sem nevezhető minimális szurkálás meg-megjelent, másrészt hogy az valóban tüszőrepedés, hiszen előbb a jobb oldalon éreztem, ahol elvileg nem is volt tüsző (összesen egy darab volt utrahang alapján csak, az is a bal oldalon - ami az inszem reggelén és délelőttjén minimálszurkált, míg a jobb előző este).
- Derekam: Jelentkezett egy fájásféleség 12DPO és a rákövetkező napon, és azoknál erősebben ma, amúgy soha életemben nem volt, némely CD1 kivételével - nem hatalmas szenvedést kell elképzelni, inkább derékfáradtságot és néha icipici belenyilallást.
- Belsőségeim: Amúgy ez rám nem jellemző, csak ha olyasmit eszem, de közvetlenül az inszemet követő négy napban kifejezetten pukálós voltam (talán mert megpiszkáltak odabent), és szégyenszemre ma is az vagyok. Másik állítólag tipikus terhességi tünetről, ami a székrekedés, nem tudok beszámolni, mert én ilyen téren mindig is kihívásokkal küszködtem.
- Szédülés: Mióta normálisan napi többször étkezem (körülbelül idén január, az inzulin rezisztencia diagnosztizálása óta), ilyenem sem volt, de 16DPO teszt előtti délben egy felállásnál nagyon durván megfordult velem a világ.
- Émelygés: Ezt sem szoktam, de 6DPO és a következő nap megjelent, valószínűleg a progeszteronpótlás miatt, majd tegnap visszajött nagyon durván, és ma is érzem, bár fele annyira sem.
Mellérzékenység: Most látom, hogy enyhe megjelöléssel már 14DPO bejegyzéseinél ott van, este jelentkezett mintha-talán, de annyira semmiség volt, hogy wishful thinking felkiáltással be sem akartam írni - emlékszem, hogy csak másnap tettem meg utólag, mikor megint éreztem zuhanyzáskor, szintén csak alighogy. Aztán következő nap már napközben is érezgettem picit, és azért is teszteltem, mert kapaszkodtam ebbe, mint valamibe, ami szintén kivételes; a legerősebb, ilyen égetős-fajta érzés tegnap délután és este volt, ma már ez is jobb (mondjuk végig melltartóban voltam, mert úgy most kényelmesebb, pedig amúgy utálom).
- Étvágy: Elmúlt két hétben normál, utóbbi napokban növekedés semmiképpen, inkább csökkenés, nem is feltétlenül a hányinger miatt (sőt, annak jót tesz a rágcsálás), hanem mert egyszerűen annyira nem kívánom és nem vagyok éhes, hogy elfelejtem; on second thought ez mondjuk elég extra, tudniillik imádok enni.
- Pisilés: Ez egyáltalán nem változott, illetve igen, de csak azért, mert rákényszerítettem magam az ivásra, és a szervezetemnek igencsak sokkoló lehet, hogy inszem óta megvan a napi két liter vagy több, míg előtte jó, ha egy volt; inni u-tá-lok.
- Bónuszok: A beágyazódás környékén éreztem a tüszőrepedésnek (lásd: fennebb, a hasas résznél) tippelttel teljesen megegyező kis fájdalmakat, de mivel ilyesmit egyik görbevezetős helyemen sem soroltak fel, nem is tudom pontosan, hogy mikor - 9DPO bejegyzésemben említettem, hogy aznap igen, meg előtte való napokban is. Továbbá a tesztelés előtti napon (15DPO) mintha nagyon "nehéz" lett volna az alhasam felkeléskor, de mivel ugyanez másnap reggel is jelentkezett, a délelőtt folyamán tipikus menzeszes görcsökkel megspékelve, meg voltam győződve, hogy meg fog jönni, és nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Még továbbá az elmúlt két hétben volt olyan többször is lefekvés után, hogy görcsöltek a lábujjaim - biztos nagy örökség, hogy ezt ide leírom, de ez is olyasmi, amit sosem tapasztaltam még, legalábbis nem ilyen ismétlődősen.

The rest is history.

To test or not to test...?

Szinte percre pontosan két hete volt az inszem.
Nem tudom, mit érzek. Fizikailag leginkább semmit... az elmúlt napokban néha szurkált baloldalt az alhasi rész, tegnap és -előtt fájdogált kicsit a derekam, te tényleg egészen minimálisan, ha nem rezegné az utolsó sejtecském is azt, hogy mennyire terhes akarok lenni, fel sem tűntek volna; a mellem se nem érzékeny, se nem nagyobb, se nem sötétebb bimbóilag. Tudom, hogy a nagyon korai tünetek amúgy is az emelkedett progeszterontól lennének (amit nálam ugye mesterségesen pótolunk, tehát a szervezetem jellegzetessége lehet, hogy nem nagyon vannak nekem), mert a HCG szint csak később nő annyira, hogy pl. hányingert okozzon, de akkor is elég kiábrándítóan nyilvánvaló... És akkor azt még nem is említettem, hogy hőmérseékletileg is megindult a lejtmenet, lassan (ami a kúp miatt logikus), de biztosan.

Régebben egyáltalán nem értettem meg azt, aki nem tesztel azonnal, amint esély van kideríteni az eredményt. Nem bírtam felfogni, hogy mi a jó francért halogatni, hiszen ha örömhír a hír, akkor milyen jó is minél előbb örömködni - ha meg rossz, akkor legalább nem reménykedünk tovább. Azóta, tucatnyi negatív teszten túl, kiderült hogy nem úgy van az... örömködni biztos jó ugyan, de ha nincs min, az semmit sem változtat a várakozó állásponton, az ember a harmadik tamponcserénél is simán képes elmerengeni a mi-va-ha-mégisen.
Mostanáig ebben a ciklusban is viszonylag problémamentesen tartottam magam, hajnalonként az első vécézés úgyis elég kómás állapotban esik meg, utána meg már lebeszélem magam, mert tudom, hogy a délutáni negatív úgysem győzne meg teljesen. Ezen túlmenően meg hát szedem a hormont, mindent megteszek hogy segítséget kapjon, ha mégis van bent valaki... mi változna egy teszttől...?
Jó, mit vitatkozok itt...?! Áltatom magam, plain and simple... igen, én is épp olyan vagyok, mint az anno gyengének tartott nők, bármilyen áron vásárolni akarok magamnak még egy napnyi illúziót, néhány boldog álomképet, azt utálom, ha más bíztat, mert semmi alapja rá, de magamnak hadd engedhessek meg egy kis adag ok nélküli optimizmust, úgysem felhőtlen az, olyan kegyetlenül erős bizonytalanság szövi tele, ami nem is csak erre a konkrét helyzetre vonatkozik, hanem minden elkövetkező hónap minden próbálkozására. Félreértés ne essék, utálom ám ezt a gyengeségemet! És amit máson számonkérek, hogy ne nyugtatgasson a háthákkal az egyértelmű jelek ellenére, azt magamon ezerszeresen. Egész bipoláris váltásokkal küldöm el magamat keményen a fenébe, és nevetem ki hisztérikusan, hogy te hülye picsa, ugyan mi értelme van homokba dugni az idióta fejedet, pisilj már arra a kurva pálcikára and let's get it over with, mert csak még magasabbról zuhansz majd egyenesen a pofádra.
Tegnap még nagyon határozottan kijelentettem, hogy én ugyan nem tesztelek, nem akarok több árva csíkot látni, és újfent a fény felé tartva meg forgatva meg hunyorogva kémlelni azt, amiről úgyis előre tudtam, hogy nem lesz ott, és nem is lett. Úgyis épp elég szar amikor megjön, minek kétszer csalódni...? De most annyira nyugodt vagyok, és annyira nem érzek semmit, hogy félek, a látszólagos érdektelenségem egy tonna sziklaként fog rámzúdulni a bizonyosság pillanatában, és azt jó volna elkerülni.

És a legborzalmasabb...? M. viselkedése. Ugyanolyan édes legjobb barát ebben is, mint mindenben, érdeklődik, ha kell, és békén hagy, ha nem, mint egy stabil alap, ami nem látszik ugyan, de annyira ott van valahol a mélyben, hogy égig érő bármit lehetne építeni rá. És bár nem kértem tőle ilyent, de tudom, hogy próbálja visszafogni magát, nem faggatni, nem figyelni, nehogy azt higgyem, hogy (el)vár bármit is. De mikor a barátja kisbabájáról mesél, mikor meglátunk egy gyereket az utcán, amikor Benedekről van szó, vagy amikor arról, hogy egyszer mi is szülők leszünk, akkor tudtán kívül egyszerűen olyan hihetetlen fény tölti meg a szemét, hogy szétszakad tőle a lelkem, hogy bármit teszek, nem rajtam múlik, hogy ezt a boldogságot megadjam neki... és legszívesebben milliószor bocsánatot kérnék tőle ezért, ha nem tudnám, hogy úgysem fogja érteni miről beszélek, hisz szerinte mi egy csapat vagyunk, nem egy meddő nő és egy termékeny férfi.
Nah, megyek bőgök egyet ebédszünet gyanánt; ha jutok valamire teszt-ügyben, szólok.

2WW: BBT + EWCM = WTF

Gondoltam lejegyzem, ki tudja mire lesz még jó...

Szóval úgy indítottunk ugye, hogy már az inszem reggelén felment a hőm (36,8), vagyis elvileg valamikor előző nap (vagy remélhetőleg éjjel) megrepedt a tüszőm, az az egy darab, amire eredetileg számítottunk. Aztán következő napon egy tizedet leesett (36,7), ami az én ugrálásos és viszonylag magas alaphőmmel simán megfelel akár ovuláció előtti értéknek is, viszont teljesen kiszáradtam, úgyhogy elkönyveltem a szokásos luteális eleji visszaesésnek, és tényként kezeltem, hogy túl vagyunk mindenen, jöhet a progeszteronpótlás. Erre tegnap reggel nem csak hogy semerre sem mozdult a buta görbe (36,7), de még a tojásfehérje is egyértelműen visszatért - hát ki érti ezt...?
Én úgy értelmeztem, és a lányok megerősítettek, hogy a stimuláció akár belobbanthatott további tüsző(ke)t is, és a CD8 simán lehetett túl hamar ahhoz, hogy látszódjanak, főleg úgy, hogy régebben is többször megesett, hogy bújkáltak a tüszőim (ráadásul az egész nagyok is), aztán egyszercsak mégis újra megtalálta őket az UH. Amúgy sem volt még soha életemben ennyire korai tüszőrepedésem, mint ez a CD13 (actually not even close), szóval a legnagyobb és a stimulációra legreagálósabb után még elképzelhető, hogy igyekezett egy vagy akár több kicsi. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy ma reggelre egy kicsit megmelegedtem (36,9), és megint száraz vagyok, úgyhogy szerintem most már tényleg ennyi volt, és elkezdődhet a várakozás.

A látszat ellenére nem ezeket a dolgokat vizslatom folyamatosan, sőt, mondhatni ennyire nyugodt nagyon rég voltam az utóbbi egy év alatt. Valahogy úgy érzem, hogy mi ezúttal tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, minden segítséget igénybe vettünk, amit nem (nem tudom nem azt mondani, hogy egy ellenőrző UH elég hasznos lenne a fellövés előtt), az nem rajtunk múlt. Minden vágyam, hogy sikerüljön, de ha nem fog, akkor sem fogom megbánni, hogy végül elmentem a hőemelkedés ellenére, mert minden jelet összevetve még mindig úgy gondolom, hogy a legjobb döntés volt. A többit meglátjuk.

Alea iacta est.

Hát megvolt; csak eldönteni volt nehéz, hogy menjek-e vagy sem, mikor már ott ültem, egyre határozottabban éreztem, hogy jól van ez így. Mi több, egy kicsit örültem is, hogy nem hátráltam meg, mert a bal oldalamon magamhoz képest egészen érezhetően el kezdett szurkálni az alhasam, és ugyan nekem fogalmam sincs, hogy pontosan hol is van a petefészkem (megint az a fránya anatómia, pedig képen meg bábun láttam már), de önmegnyugtatásul úgy képzeltem, hogy hurrá, itt reped a kis nagy dagadt tüsző, mért is paráztam vajon, hiszen nem is időzíthettünk volna jobban.
Őrült tömeg volt bent amúgy, dugig tele a várók; amint kiderült, akit csak lehetett, úgy kalibráltak, hogy hosszú hétvég utáni reggelre legyen esedékes a beavatkozása. Mondjuk nem értettem, miért szúrtak ki magukkal ennyire, mert az embriótranszferek miatt az ünnep alatt amúgy is mindenképp dolgoztak, simán beoszthatták volna lazább ritmusra, de különösebben nem zavart, volt időm. Ücsörögtem, bámészkodtam, Eminem üvöltött a fülembe, tisztára olyan hangulatom volt, mintha boxmeccsre készülnék, szétverni a meddőség seggét, hell yeah.

Pár perccel tíz előtt értem oda, szóltam a recepción, elküldtek a nővérszobához bejelentkezni, majd elolvastatták velem is a papírt, amit M. már reggel aláírt, hogy miket csinálnak velem, és mik lehetnek a következmények; az udvariasság kedvéért átfutottam, de M. tanácsára (aki rutinos műtött, és már a nyári laparkor megmondta, hogy ne tanulmányozzam tüzeteseben amit adnak, csak írjak és kész) nem nagyon mélyültem bele a csúnyaságokba. Aztán leültem a váróban, ahol is elkaptam fél füllel egy olyan hírt, hogy minden kórterem tele van, nincs üres ágy, azért várunk. Dél körül kezdtek a fekvős részről kiszállingózni a reggeli turnusban elintézett nők, és volt egy olyan kis intermezzo, hogy valaki a körülöttem ülők közül bement a nővérekhez körülnézni, majd jött ki a párjához, hogy soron kívül kapott ágyat. Úgyhogy én is gyorsan berohantam, és amint kiderült, jó ötlet volt, ki tudja meddig várakozhattam volna még, amíg szólítanak - úgyhogy to whom it may concern: érdemes élelmesnek lenni, és érdeklődni akkor is, ha látszólag nem történik semmi, mert íme. Bevittek egy négyágyas felújított kórterembe, ahol egyik nőcinek épp infúzió csöpögött befele, két másik meg szintén akció előtt állt, mint én; egyik az anyukájával volt, másik kettő a párjával (Ennek majd szándékozok a napokban egy külön posztot szentelni.), volt egy kis fürdőszoba, ahol átöltözhettem - aztán felkupurodtam az ágyra, folytatva az sms-párbeszédet a mai vizsgájára tanuló M., valamint immáron Elvis társaságában.
További fél óra múlva bejött egy csinos csaj műtős ruhában, és mondta, hogy az egyik szobatárs meg én mehetünk vele. A folyosón már jött is szembe a doki, be egy ajtón, egy kis előtérben levettették a pizsinadrágot és a papucsot, majd szobatársat jobbra, engem meg balra beküldtek egy-egy műtőbe. Vele kezdtek, amit én oldalnézetből végig tudtam követni, miközben engem meg felfektettek az asztalra, elég kényelmetlenül hátrahúzott és felemelt lábakkal. Olyan öt percet vártam, amíg a másik oldalon végeztek, aztán átjött a doki, felkapcsolta a reflektort, beült elém, mondta hogy sóhajtsak, és eközben felhelyezett egy tölcsért katétert, amin beöntötte az elit alakulatot. Egy kicsit feszítő érzés volt, de nem fájt, különösebben kellemetlen sem volt, és konkrétan hosszabb ideig tart most leírni, mint megcsinálni. Akkor jött egy kedves bácsika, és asztalostul megdöntött hátrafelé, úgy feküdtem további öt percet, aztán jött a csinos műtős csaj, mondta, hogy sóhajtsak újra, mert kiszedi az eszközt, és hogy ha majd bármilyen folyást észlelek, ne ijedjek meg, a fiúk már irányba álltak és úton vannak, nem esnek ki. Ezzel visszamentem a szobába, olyan húsz percig feküdtem az ágyon, majd felöltöztem és felmásztam a rendelő elé a zárójelentésemért.
További fél óra várakozás után bementem, ideadta a doksit, és mondta, hogy este még legyen egy biztonsági együttlét, aztán másnaptól kezdjem el a napi három Utrogestan hüvelykapszulát, és várjunk. November 10-én kell tesztelnem, ha addig nem jön meg, és ha pozitív, akkor vár - ha megjön, és ha negatív (vagyis ha megjön, akkor is teszteljek a progeszteronpótlás abbahagyása előtt), akkor további teendő nincs, egy ciklus maradjon ki, és a következőnek a harmadik napján menjek újra. (Nem mintha időzíteni lehetne bármit is ennek tudatában, de fontos infó: téli ünnepek között és alatt zárva lesz a BMC.) Nagyon örültem amúgy, hogy nem rendelt be csak azért, hogy ott várjak megint egy csomót, majd ugyanazt elmondja, amit már addigra otthoni pisiből tudni fogok, ha úgy alakul - de nem tudom min múlik, hogy kinek kell nála jelentkezni (talán a lombikosoknak), mert előttem bement egy pár, körülbelül két percet töltöttek az irodában, és a nő sírva jött ki... nem tudom miért kell ezt csinálni, ha rossz a hír, akkor azt szívesebben bőgi ki az ember a saját budijában...

Megkérdeztem ám így utólag, hogy elképzelhető-e, hogy már előző nap megrepedt a tüszőm, és hogy akkor mi van - azt mondta, hogy lehetséges, de semmi gond, a petesejt 24 órán keresztül életképes... remélem a stimuláció miatt ez valóban egy kivételesen fitt darab volt, és tényleg hosszú életű. Otthon meg annak is utánanéztem, hogy miért is kell ezt az esti ráhúzás - azért, mert szükség van az utánpótlásra egy késői ovuláció esetére: valóban kevesebbet él a tisztított sperma, annyira, hogy néhol 6-12 órát említenek, ami meglehetősen kiábrándító, ezért aztán inkább azt hiszem el, amit leggyakrabban állítanak, hogy 12-24, mert különben olyan kicsi a lehetőség-ablak, hogy nem is létezhetnének sikeres inszemek.
A művelet után még pár órán keresztül éreztem a bal oldali minimál-szurkaféleséget, amit később estig tartó minimál-görcsféleség váltott fel, immár egész alhasi részen, olyasmi mint ami menzeszkor van, vagy ami méhtükrözés után, de sokkal-sokkal enyhébb (és ma már annyira semmi bajom, mintha mi sem történt volna). Volt egy kis folyás is, de tényleg nagyon picike, ilyen rózsaszínes-drappos színű lötty, amire simán elég volt a tisztasági betét - és ami érdekes, hogy estefelé megint megjelent a tojásfehérjeszerű nyák; gyorsan rákerestem, és állítólag teljesen normális dolog, a hüvely és méh megpiszkálása okozza ezt a válaszreakciót.
Röviden ennyi. Ma reggel 36,7-re visszaesett a hőm, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, luteális elején mindig is nagyon labilis volt, arra meg esküdni mernék, hogy az ovuláció megvolt már. Mától meg a progeszteronpótlás miatt nem lesz valami releváns a görbém, de azért úgy döntöttem, hogy mérek, pont azért, mert érdekel, hogy ezzel a rásegítéssel hogy viselkedik a szervezetem. És várok, remélek... talán hiszek is egy kicsit, amennyire a merszemből futja...

Lánybogarak, nagyon köszönök mindent... a támogatást, a drukkot, a szurkot, a rámgondolást, az energiaküldést... Én nem nagyon hiszek az ilyen elvont dolgokban, de komolyan mondom, hogy fura élmény volt... volt olyan pillanat, amikor minden porcikámban éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mintha egy egész hadsereg állt volna a hátam mögött. Jó harcosok vagytok, köszönlek! <3

Ááááá!!!

De most komolyan! De mér, mééér nem lehetek egyetlen egyszer az életben egyszerű és komplikációmentes, mint a szög?! :/

Természetesen ma reggelre felugrott a hőm olyan két tizeddel: 36,8 - és a tojásfehérjét felváltotta a vizes, és tele lettem pattanással, ami a görbéimet visszanézve igencsak ovulációt jelent nálam; jah meg tegnap este teljesen negatív volt az LH tesztem, szinte alig látszott a második csík... Nekem ugye a tüszőrepedés fájdalommal sosem járt, úgyhogy az nem ad támpontot, főleg úgy nem, hogy tegnap este mintha-mintha éreztem volna valami minimálszúrást a jobb oldalomon, ma hajnalban meg mintha-mintha a bal oldalamon... ami természetesen lehetetlen, hiszen csak egy tüszőm volt összesen, úgyhogy betudom az élénk fantáziámnak.
De mekkora szívás már ez! Mindig, MINDIG későn repedtem, stimulált ciklusokban is szuri után vagy stagnált vagy araszolt a hőm, és a luteális alapján is beadás után inkább 72 órával vagy még többel történt bármi is, erre tessék. Gondolhattam volna, mert most a peteérlelőkre is jobban, gyorsabban reagáltam, mint máskor, tüszőrepesztőből is duplát kaptam... gondoltam is, de nyugtatgattam magam, hogy túlaggódom. Hát nem, bassza meg, nem.

Csomót gondolkoztam, hogy mi legyen, telefonáljak-e oda, hogy mégsem tudok bemenni, hiszen ökörség lenne elvesztegetni egy lehetőséget akkor, ha teljesen esélytelen. Nézegettem a fórumokon, világszerte az a protokoll, hogy a tüszőrepesztő után 36 órával van az inszem, de hivatalosan sehol sincs szó hőmérsékletről, és ahol filozofálnak róla, ott mi tagadás több helyen beszélik le egymást a nők az ilyen késő akcióról, mint nem - de találtam azért néhány sikersztorit is, amikor ilyen esetben igenis összejött a baba. Akkor most mi van...?
Most lenne jó jeleskedni biológiából, vagy anatómiából, vagy mi a fene ez. Hogy ugye a hőemelkedést a progeszteron okozza - de pontosan mikor is? Már abban a pillanatban, amikor a tüsző megrepedt, és a pete kiszabadult? Mert onnantól kezdve sejt még 12-24 órán át életképes, és meg tud termékenyülni, tehát abból kiindulva akár még működhet is a dolog annak ellenére, hogy magasabb a hő. Elvileg időzített együttlétet azért javasolnak még a tüszőrepedés előttre, mert a spermáknak idő kell feljutni, és jobb ha ott várakoznak a bevetésre; na de ebben az esetben egyrészt már eleve a cél kapujába juttatják őket, tehát nincs utazási idő, másrészt valamilyen módon tisztítják-kezelik a cuccot, és amiatt állítólag rövidebb az élettartama, vagyis minél közelebbi a beavatkozás elvégzése a pete kiszabadulásához, annál jobb. Tehát elméletileg akár az is lehet, hogy ez a legideálisabb időpont, csak mivel rizikós, nem alkalmazzák gyakran, pedig bizony ezzel aztán minden inszemes nő azonnal teherbe esne... pretty far fetched elmélet, belátom, but a girl an hope...
Persze az is lehet, hogy a hőemelkedés már azt jelenti, hogy egy csomó sárgatest jól leért a méhig, és befészkelődött ott (vagy mit csinál ilyenkor), és akkor kezdett csak progeszteront termelni, tehát az élő pete már rég sehol sincs, és lószart sem ér az egész cécó.

Az a szomorú, hogy ezekből kiindulva bármennyire is esélyesre csak akkor lehet menni, ha két darab inszem van, egyik mondjuk 12 órával a tüszőrepesztő után, a másik meg 36 órával, de tudtommal ilyent nálunkfelé csak magánkórházakban csinálnak. Vagy ha az ember lánya folyamatosan UH készülékre van kötve, és napokig készenlétben áll a lábai között egy teljes orvosi csapat, hogy még nem, még nem, még neeem, namost!
Most tehát az van, hogy M. elindult a spermamintával (vagy ez már nem is minta, ez maga A sperma), én meg megyek három óra múlvára, és megpróbálom valami recepcióstól megkérdezni, hogy tudok-e pár szóra beszélni a dokival. Amitől tartok, mert tényleg nem szeretném, ha elkönyvelne belepofázósnak, és bízok benne, és nem kérdőjelezem meg a szakértelmét, de az igazság az, hogy futószalagon megy az egész, csinálják a jól bevált rutin szerint, ami lehet hogy tízből kilenc nőnél működik, de ha én vagyok az egy kivétel, akkor engem az nem vigasztal. A legnagyobb problémám, hogy R. szerint akció előtt nem ultrahangoznak meg, pedig az mindent megoldana... lehet hogy akkor kellene szólnom, és hátha, bár gondolom olyanor már csak azért is megcsinálják, ha már olyan szépen összegyűltünk a műtőben, nem fognak visszalépni egy parás okostojás miatt, még ha igaza is lehet.
Jaj de utálom, jaj de jó lenne tudatlannak és tájékozatlannak lenni, és vidám bizakodással megjelenni, mit sem sejtve... Crap. :(

Sorstársaság

Meséltem nemrég, hogy milyen magyar blogok kerültek elő kutakodásaim során; nagyrészt egészen kiábrándítóak voltak az örökös pesszimizmusukkal, úgyhogy egy darab sorstárson kívül a többinek nem lettem rendszeres látogatója. Aztán pár napja tiszta véletlenül kincsesbányára bukkantam: már nem tudom, melyik napló indította be a láncreakciót, de találtam egy csajt, aki belinkelt pár másikat, akik szintén belinkeltek többeket - és hát úgy tűnik, hogy a jófej sorstársak, akikkel nagyjából egy nyelvet beszélünk, egy csomóban gyülekeznek... és most megvan a búvóhelyük.
Nem akarok bunkó módon belerondítani a köreikbe, úgyhogy egyelőre nem linkelem be őket, épp elég, hogy gátlástalan kukkolóként egy szusszra végigolvasgattam a teljes történetüket. De ígérem, hogy körbejárkálok, és engedélyt kérek, és aki beleegyezik, azt kirakom egy gyűjtőbe jobb oldalra, mert érdemes megnézni őket.

Én most várakozó állásponton. Két napig nem mértem, mert a hosszú hétvég közepette elég rendszertelenül aludtunk, de ma reggel már igen, mert kíváncsi voltam, hogy állunk: jól, még nem volt tüszőrepedés. A hét ampulla Merional tegnap este lejárt, ma meg mindjárt beadunk egy dupla adag újdonságot, gyerekcsináló karrierem harmadik fajta tüszőrepesztőjét, ami a Pregnyl. (M. már tiszta profi, konkrétan nem érzem, amikor belémszúrja a tűt.) Aztán holnap kivételesen semmit sem kell belémjuttatni, holnapután meg inszem... ezt is megértük, izgi.

Turbópete

Hát ezt is megértem: my petelányz ain't bamba no more. :)

Ma reggel volt a stimuláció első UH követése; CD8, szóval kötelező körként elmentem engedelmesen, de nem sokra számítottam. Gondoltam meglátja, hogy sehol semmi, jó esetben esetleg talál egy miniatűr tüszőkezdeményt, aztán vagy gyorsítani akar, és felemeli a Merional adagot (eddig ugye napi egyet szúrtunk, és négy adag ment be összesen), vagy szép komótosan beadogatjuk a kiírt tízet, és valamikor mához egy hét után tüszőrepesztünk, és a következő hétfőn vagy még később, sor kerül az inszemre.
Ehhez képest, kérem alássan, bal oldalon ott virított egy méretes tüsző: 15 mm, vagyis az én mércémmel egy valóságos csoda. A méhnyálkaháryta szintén szépen vastagodott, már 6,5 mm, úgyhogy most az lesz, hogy beadunk még három Merional adagot, aztán hétfőn este beadunk két ampulla Pregnyl szurit, és szerda reggel bevonulunk a spermaterméssel, és szépen meg leszek inszeminálva - yay!

Szóval most lesz egy jó kis hosszú hétvége, amiben azon kívül, hogy M. szegény tanul napi pár órát, semmi értelmeset nem szándékozunk csinálni. Holnap bulizunk egyet M. szüleinéli kezdéssel, az ottani maradékokból pár napig finomakat eszünk, elmegyünk minimum egy moziba, továbbá szexelünk sokat, és nézünk sok filmeket. És mindeközben óvatosan reménykedek, meg próbálom M. lelkesedését egy kicsit mérsékelni, hogy ne legyen majd túl csalódott és szomorú, ha nem történik meg már első alkalommal a csoda (elég ha én az leszek).
És persze (hol valljam be, ha nem itt?), aggódok. Például azon, hogy mi lesz, ha nem nő megfelelő ritmusban az az egy szem tüszőm, meg ugyanakkor természetesen azon is, hogy mi van, ha túl gyors tempóban nő, és idő előtt megreped. Az utóbbira azt találtam ki, hogy biztonsági megoldásként beiktatunk egy természetes gyerekcsinálós beavatkozást is a tüszőrepesztő napján, és ígérem, hogy ennél tovább nem fogok agyalni a dolgon.
Nah jó, azért az biztos eszembe fog jutni néhányszor, hogy édes-drága pici nyári baba lenne...

We are a go!

Nah megvolt ma a cikluseleji kontroll, CD4 van és 3 mm a méhnyálkahátyám, petefészkek szépek (hivatalos szóval élve normálok, de én szépnek képzelem őket). Szerencsére semmi undormányos nem volt a dologban, sőt már tegnap sem igazán lett volna - érdekes, eléggé megváltoztak a Meforal óta a ciklusaim, sosem tart sokat a piros, már harmadik nap is szinte alig van valami. Másik szerencse, hogy ugyanahhoz a dokihoz kerültem, mint múltkor, a recepción jelentkeztem, kérdezte a nőci, hogy hozzá, mondtam hogy igen, és már mehettem is; ráadásul fél óránál nem volt több a várakozás sem, tízre simán beértem dolgozni. Harmadik szerencse (helyes, helyes, járjanak is csoportosan), hogy gondoltam, mi veszítenivalóm van, megkérdezem a dokitól, hogy a különleges helyzetünkre való tekintettel, nem lehetne-e esetleg otthonról vinni majd a spermát inszemkor is, és tök jó fej volt, azonnal mondta, hogy persze, megoldható, majd szóljak a következő kontrollon, és megbeszéljük a részleteket; M. a hetedik mennyországban volt a hírtől, és mi tagadás, én is.

Kaptam receptet Merional szurira, mondtam, hogy ilyent már adtam magamnak, úgyhogy vissza sem kellett mennem megmutatásra, mondta a doki hogy akkor rajta, ma este kezdjem el a napi egyet, és pénteken menjek vissza, UH és megbeszélés. Szimpatikus nekem ez a doki, továbbra sem egy szószátyár, de ezúttal nem zavar különösebben, így, hogy nyoma sincs nála a "tévésztár" arroganciájának; és hát végülis most már tudom miket kell kérdezni, arra meg válaszol, szóval örülök, hogy hozzá kerültem. Addig muszáj lesz elmenni a házidokihoz az elmaradt beutalóért és Meforal receptért, és közjegyzőhöz megíratni a nyilatkozatot.
Más most nem jut eszembe... (Jaj, dejóvolna M. névnapjára egy kétcsíkos teszt...)

Kis szomor és aggód

Nem vagyok valami fényes hangulatban, bár a fórumos lányok* feldobtak egy kicsit - tegnap este sokkal rosszabb volt, egy adott pillanatban bemenekültem a hálószobába pakolászni, nem akartam elpityeredni M. előtt, mert meg sem tudtam volna magyarázni, mi bajom. Túl ingergazdag a környezetem gyerekügyileg manapság, volt a hétvégi buli ugye, meg M. barátjának és a véletlenülterhes csajának megszületett a kislánya, meg egy lány, akinek évek óta olvasom a blogját, pár hónapja kitalálta, hogy kéne gyerek, és már ott is van, és úton-útfélen nagyhasú nők tárgyalják meg, hogy ki mikorra várja a szülést... Legtöbbször konkrétan történéskor simán átlendülök a dolgokon, nem foglalkoztatnak különösebben, aztán megpillantom a gyógyszereimet a laptop-asztalon, vagy a lázmérőmet az éjjeliszekrényen, vagy Apu pici kezét, vagy M. csibész-mosolyát, és úgy belémnyilall a fájdalom, hogy lélegezni is alig tudok. Vergődök aközött, hogy mértéktelenül imádni fogom, hihetetlenül boldoggá teszem, tehát megérdemlem és megkapom, csak türelem - és aközött, hogy mekkora buta liba vagyok, kitől várok én csodát, senki nincs, aki majd jól meghallgatja a kérésemet, csak a nagy büdös tény, hogy a testem képtelen életet alkotni. Olyankor csak az enyhít (minimálisnál is minimálisabban), hogy vannak sorstársaim, ismerem a küzdelmüket, és nekik/velük talán egy kicsit elhiszem, hogy mint annyi minden másban, ebben sincs egyenlőség - nem én vagyok a hibás, nem én rontottam el valamit, nem én vagyok az univerzum legnagyobb vesztese, amiért a világ legtermészetesebb dolgában megbuktam, csak... ezt dobta a gép (hú, de utálom azt a kifejezést!). Elfogadni sosem fogom és belenyugodni sem, ahhoz túlságosan feldühít, akárcsak a világ összes igazságtalanága; és bevallom, egyre nehezebb a kezdeti lelkesedéssel nekiindulni az új ciklusnak, még így is, hogy most a következő azért egy újfajta lehetőséget rejteget.

Nah, befejezem a rinyálást, jöjjön egy kis logisztika, apropó új ciklus: a hőm lent, a megszokottól eltérően már második napja, miközben a pirosat (már ha az szabálykövető lesz) leghamarabb holnapra várom. Ezzel szerencsére megoldódott az a dilemmám, hogy hányadik napon is menjek a nőgyógyhoz, mert elméletileg hétfő (esetleg kedd) pont CD3 lesz. Nagyon-nagyon remélem legalábbis, hogy nem tréfál meg a szervezetem, és nem nyújtja túl a luteálist, mert természetesen megint hozom a formámat, és aggódhatok egy sort: következő hetekben gyors egymásutánban lesz két hosszú hétvége, amikor is inszem-fronton zárva tart a BMC - és azért a négynapos szünetekkel meg az én-féle bamba petelányokkal számolva elég nehéz lesz úgy sakkozni, hogy pont munkanapra essen a kontroll-UH is meg az azt követő beavatkozás is, főleg úgy, hogy a tüszőrepedésem ugye szuri ellenére is meglehetősen kiszámíthatatlan. Fingers crossed tehát, hogy most már minél előbb piruljak.


* Kellene már ehelyett valami normális megnevezés, mert tök pontatlan ez a gyűjtőnév, igazából a fórumon már nagyon régen nem vagyok aktív, csak zugolvasok, és nem is kizárólag onnan szerződött az a kis társaság, aki bab-szempontból tartja bennem a lelket, és hasonló cipőben botladozik, és segít, és válaszol, és csak úgy egyáltalán van, mint egyelőre egyetlen pozitív eredménye ennek a mizériának. Ilyenekben gondolkodom, hogy petekommandó meg wannabemomz, de egyelőre nincs meg az igazi, úgyhogy minden ötletre nyitott vagyok.

Nahkéremszépen...

Hát történnek a dolgok... :) 
Voltam ma ugye a BMC nőgyógyászati rendelésén... egészen elégedett vagyok alapvetően, de azért elmesélem a negatív oldalát is, hogy teljes legyen a kép. Végülis még negatívnak sem nevezhetem őszintén szólva, csak hát nem volt azért olyan csúcsszuper mint a saját dokimnál. Először is, mert nagyjából másfél órát kellett várni egy negyedórás bentlétért, amihez nem vagyok szokva, de állami kórházakban szerintem ez normális. Nem tudom, hogy múltkor szerencsések voltunk-e a szinte azonnal bemenéssel, és most voltak különösen sokan, vagy ezután mindig ilyen lesz, de igazából ha számít rá az ember (én az eddigiek alapján nem tettem), akkor nem vészes.
Aztán meg, mert hiányzott az én dokim imádnivalósága... tudom, hogy buta naivitás bárkitől azt várni, hogy olyan legyen mint ő, mert annyira udvarias orvos nagyjából csak ő van az országban, de nekem hál'Istennek mással nem is volt dolgom eddigi életemben (na jó, házidokim, aki szintén egy tündér), úgyhogy jó magasan van a lécem. Ez egy nagyjából velem egyidős, magas pasi volt, aki természetesen nem mutatkozott be, úgyhogy nem is tudom kicsoda, továbbá nem tudom az eredményeinket sem, mert nem osztotta meg őket, és a kartonunkat sem adta ki a kezéből - csak annyit mondott, hogy a hormoneredményeim jók, a spermakép kiváló. Igen, amit olvastam, az igaz, elég rutinszerűen megy az egész, minden strictly on a need-to-know basis, nekem például már mindenemet áttanulmányozta előre, tudott a műtétről is, és semmit sem részletezett, csak annyit kérdezett, hogy hány stimulált ciklusom volt, és hány éves is vagyok; aztán azt mondta, hogy mindenem rendben, három inszeminációt javasol kezdetnek, és ha esetleg eredménytelenek lesznek, akkor utána majd leülünk megbeszélni, hogy legyenek továbbiak vagy inkább lombik. És volt hasnyomkorászás, chlamydia szűrés meg UH is, átkiabált az asszisztensnőjének valami negyven körüli számokat, gondolom a petefészkeim méretei lehettek, aztán meg, hogy a méhnyálkahártya 6 mm, és egyik oldalom egy 7 mm, másikon egy 8 mm tüsző van (hogy melyik hol, azt elfelejtettem) - nekem nem mutogatta meg őket a monitoron (bár úgy volt fordítva, hogy látni láttam), és nem is tapsikolt örömében, mint a saját dokim, de I can live with that. A legközelebbi teendő, hogy elmenjek 7DPO vérvételre, majd a következő ciklus harmadik napján vissza vizsgálatra, ahol is elkezdenek szúrni az inszemet előkészítendő... ezzel a szokásosan komótos növekedési ritmussal elég messze van még, de húde izgi.

Elég vigyorgósan jöttem ki ezek után - mennyire relatív minden... Előttem bement két nő, és mivel hármasával lehetett haladni, nekem az öltözőben kellett várni, amíg ők végeznek, és a vékony ajtón keresztül mindent hallottam. Az első csak eredményeket megbeszélni jött vissza, mondta neki a doki, hogy megpróbálhatnak kiműteni spermákat a férje mellékheréjéből, hogy hátha van életképes közöttük, de azért lassan majd azon is el kell gondolkodniuk, hogy donorsperma* is lehet a vége. A másodiknak, aki kezdő páciens volt mint én, egy sövénnyel osztott méhe derült most ki, mint egyik fórumos kedvencemnek, amit nyilván műthető, de attól még elég rossz érzés lehetett szembesülni az információval, hiszen mindig úgy jelenik meg az ember ilyen helyeken, hogy na majd adnak valami gyógyszert, és minden rendbe jön. Ettől kezdve elég áldottnak éreztem a mi állapotunkat, még akkor is, ha úgy tűnik nem az a típus vagyok, aki teherbe tud esni csak attól, hogy  a pasim rámnéz. Minden gyenge pontunk kiderült és javítható, minden esélyünk megvan, nőnek a bamba petelányaim, jöhet a következő ciklus, és legkésőbb Malacz-névnapra jöhet a pozitív teszt; de jó lenne, de jó!


* A fiúba ma is elég alaposan beleszerettem amúgy, miközben vergődtünk át az esős budai forgalmon. Elmeséltem neki a bent hallottakat, és mondtam, hogy ha nekünk miatta nem lehetne gyerekünk, akkor én inkább nem is szeretnék sajátot, mert milyen szar lehet már az, hogy miközben mi együtt vagyunk boldogok, én valami más pasitól vagyok terhes, és ahhoz fog hasonlítani a Kissmalacz, akkor sokkal inkább az örökbefogadás. Imádom, amiért ehhez a témához is olyan lelkesen áll, azonnal elkezdte mesélni, hogy egy kollegájának az ismerőse nagyon szerencsés volt, és egész hamar kapott nagyon pici kisbabát; persze ezt mi már rég tisztáztuk, hogy szívesen fogadnánk örökbe, akár saját gyerek mellé is, de tudom, hogy ez a legtöbb férfinak annyira tabu téma, hogy nem hogy tárgyalni, de még hallani sem akarnak róla, akár a spermavizsgálatról... Hát nekem ilyen jutott; lucky girl.