Megint több, mint egy évet kihagytam, és érdekes visszanézni, hogy mennyi minden változik ilyen viszonylag rövid idő alatt is, gyökeres, mindent borító változások, amiknek egy adott pillanatban nyoma sincs, aztán hirtelen jönnek, és sodornak.
Ott tartottunk ugye, hogy volt egy suliváltásunk jó szar helyről, ami után az első év (negyedik osztály) nagyon jó volt, a második év (ötödik osztály) meg felénél elkezdett romlani. A csodatanárnője csak matek meg angol órákra maradt meg, az osztályfőnökséget átvette tőle egy tapasztalatlan és igazi töketlen fiatal pasi, akinek elég gyorsan kicsúszott a kezéből a sok fiúból álló társaság irányítása, és megint utolért minket a bullying. A forgatókönyv a szokásos volt: két önjelölt vezéregyéniség küzdött a "katonákért", legtöbb gyerek főhajtva beállt alájuk, Kissmajom továbbra is túl gerinces és önérzetes volt ahhoz, hogy behódoljon, így lassanként itt is elkezdték piszkálni, provokálni, kiközösíteni. Ezúttal sem csak őt, persze, de ilyenkor az van, hogy az áldozatok előbb-utóbb valamilyen módon védekeznek, általában vagy beolvadással vagy félrevonulással, ő meg túl látható marad és ez irritálja a wannabe vezetőket.
Azért elég nagy változás minden eddigi hasonló szituációhoz képest, hogy ekkor már megvolt neki A., a sülve-főve tűzön-vizen legjobb barátja, aki sulin kívüli kapcsolat és igazi szereteten és lojalitáson alapul, így se önbizalmilag se érzelmileg nem igazán viselte meg, hogy kilóg egy olyan társaságból, amit viszont csak a szél fújt- és a kényszer tartott össze. De nyilván senki sem ilyen közösségi élményre vágyik, mert ezek a fel-fellobbanó ellenségeskedések bele tudnak rondítani a mindennapokba, főleg úgy, hogy egy nagy adag irigység is volt bennük - tehát amikor Kissmajom egy-egy kiemelkedő sikerélményt zsebelt be épp, mert agyondicsérte az igazgatónő egy zongorafellépésért, vagy égig magasztalta a science tanár egy projektért, nem tudta azt igazán kiélvezni, mert logikusan akkor lángolt a legmagasabbra az őt nem kedvelő pár fiú dühe. Az osztályfőnök teljesen inkompetens ezügyben, több szülő is ismételten felhívta a figyelmét a folyamatos problémákra, ahol a bántalmazók mindig ugyanazok voltak, csak az áldozatok cserélődtek időnként, de legtöbbször semmit nem tett, csak ilyen általános népnevelő közhelyeket csattogtatott, hogy kb. "legyetek kedvesek egymással", és ChatGPT által megírt levelekkel nyugtatta a kedélyeket.
A tavalyi nyári szünet nagyon jó volt, A.-val rengeteg minőségi időt töltöttek együtt, családilag is sokat utazgattunk, a hatodik osztályt optimistán kezdtük, hogy a vakáció alatt csak fejlődtek valamit a szemétkedő gyerekek is, de nyilván nem: év elején épp valaki másba kötögettek bele, de az őszi szünetben más mesélte Kissmajom, hogy megint kóstolgatják, és az osztályfőnök megint balfaszkodik ahelyett, hogy határozottan közbelépne. Ekkor született meg a gondolat, hogy mi lenne, ha a hatosztályos gimibe készülős írásbeli felvételit egy kicsit komolyan vennénk. Ugye ő már a nyolcosztályost is megírta negyedikben, de akkor tényleg csak kíváncsiságból, a vizsgarutin megszerzése miatt - és akkor is messze az országos átlagon felüli 74 pontot szerzett nulla gyakorlással, szóval tudtuk, hogy nem kell majd tönkretennie magát egy kiemelkedő eredményért. Az őszi szünet után egyik suli szervezett egy bárkinek nyitott próbafelvételit, pontosan ugyanolyan körülményekkel és javítással, mint az igazi, és hát ott nem remekelt, 70 körülit írt, olyan 10 ponttal kevesebbet, mint az itthoni próbálkozások legjobb eredményei... nem túl ígéretes.
Úgyhogy decembertől elkezdtük komolyan venni a dolgot, és a neten megtalálható feladatsorokból (fent van az utóbbi húsz év össze magyar és matek alap és pótfelvételi anyaga) nagyjából heti kétszer öt darabot kivégzett: minden hétvégi napon, plusz hétközben azokon, amikor se edzése se zongoraórája nem volt. Mivel ezek nem annyira a tananyagot követik, inkább egy általános tudásszintet mérni igyekvő eléggé típusfeladatok, és sokat számít a rutin, januárra felfejlődött oda, hogy már nagyjából belefért a 45 percbe, és szinte mindig sikerült 40 pont fölöttit írnia mindkét tárgyból. Ebben a felállásban szokás szerint én voltam a bad cop, aki szabad délutánjain kegyetlenül ráparancsolt, hogy most már üljön le gyakorolni kicsit, és M. volt a good tanítóbácsi, aki vele együtt kijavítgatta a feladatlapokat, és átvette vele azokat a hiányos részeket, amiket a suliban basztak tanítani nekik.
A felvételi közeledtével már nagyon úgy álltunk, hogy marha jó lenne valami jó eredményt elérni, mert a suli minősége nosedive-ba kapcsolt, egyre inkább maradtak le az anyaggal, csomó lyukas óra vagy tengős-lengős úgynevezett projekthét, órán telefonozó tanárok és a sulis gépeken game-elő diákok, az órazavarásból sportot űző egyre kontrollálhatatlanabbul agresszív gyerekek... Korrektül bementünk az igazgatónőhöz egy beszélgetésre, érdeklődni hogy mégis mi a tervük a jövőre, mert nem ez volt a megegyezés, amikor szerződéskötéskor súlyos milliókat fogadtunk el tandíjként, de határozottan azt éreztük, hogy csak a sablon marketingszöveget nyomja, semmi konkrétumot nem akar/mer megígérni, még a szar magyartanárnő és a béna osztályfőnök cseréjét sem, pedig ezeket akkorra már szinte a teljes szülői közösség követelte.
A felvételi napján már eléggé izgultunk, de ugyanakkor bennünk volt a fuck-it is, mert egyrészt már eldöntöttük, hogy ősztől innen is mindenképpen elmegyünk a picsába, de másrészt azt is megbeszéltük, hogy a legrosszabb, ami történhet az az, hogy elvisszük két évre egy átlagos állami iskolába*, és majd a nyolcadikos felvételire felkészül úgy igazán, hosszasan, ahogy egyébként szokás.
Na most zongorakoncertekről már évek óta tudtuk, hogy ez a gyerek leginkább soha semmin nem stresszel, de ha egy versenyhelyzetet stressznek lehet nevezni, akkor ő abszolút az a ritka típus, aki olyan körülmények között teljesít a legjobban amikor ezren figyelik árgus szemmel, és amikor komoly tét van. De ami végül történt, arra azért a legrózsaszínűbb forgatókönyveink szerint sem számítottunk. Bement, megírta a kétszer negyvenöt perces feladatsort, kifele jövet jelesre vizsgázott empátiából, amikor egyik (egyébként igazi kis gerinctelen köcsög bully) osztálytársa előtt a kérdésemre szerényen azt válaszolta, hogy hát so-so sikerült a dolog, majd hazaúton az autóban határozottan kijelentette, hogy kezdjük el nézegetni az ország legjobb iskoláit, mert ez bizony meglesz.
Azon a hétvégén heves nyomozásba kezdtem, és hiperoptimistán feltérképeztem a top 50 hatosztályos budapesti és környékünkbeli gimit, hogy hol hány suliévekből hozott plusz központin elért ponttal lehet bejutni szóbelire, és egyáltalán mi ez az egész, amire az átlagos tanuló minimum fél évig készül sulin kívül csoportos felkészítőkön és magántanáros órákon. Eleinte kicsit szkeptikusan, majd egyre lelkesebben gyűjtögettem ki a legelitebb gimik követelményeit, és végül sok izguló szülővel egyetemben ott találtuk magunkat a betekintésre váró sorban.
Amikor kézhez kaptuk, első ránézésre fel sem fogtam amit művelt, annyit láttam csak, hogy mindkettő 40 fölött van, tehát valid elképzelés volt 85 ponttal számolni sulikereséskor. Amikor kimondtam hogy nahát, M. vigyorogva nézett rám, hogy halló, ez nem annyi ám, hanem körülbelül tízzel több, bőven 90 fölött van... (És most nem fogom megmondani, hogy pontosan mennyi, mert a több mint tízezer hazai felvételiző közül kevesebb mint ötven gyerek írt annyit, mint Kissmajom, tehát potenciálisan beazonosíthatóvá tenné a számszerű eredmény.)
Lényeg az, hogy valóban a top10 magyarországi gimnáziumok közül válogathatott kedvére, ráadásul úgy, hogy kettő kivételével (ahol kivétel nélkül mindenkit megszóbeliztetnek) mindenhol máshol szóbeli mentességet garantált a pontszáma, és rögtön megajánlották neki a helyeket. Végül négy helyet (nagyon durva, mert közöttük volt a Radnóti) kizártunk a nem ideális közlekedés miatt, újabb három helyet (még durvább, mert közöttük volt a Fazekas) kizártuk a nyílt napon illetve szóbelin szerzett benyomások alapján, és maradt még néhány, amiből végül ismerkedős körök után lett egy befutó, ami neki is és nekünk is legjobban tetszett. Ott kezd tehát ősszel, teljesen ingyen, és végre valahára a helyén - olyan képességű gyerekek mellett, mint ő maga, akik között nem ciki tanulni szeretni és okosnak lenni, és olyan tanárok alatt, akiknek tényleg fontos az, hogy ne telefonnyomkodó suttyók jöjjenek ki a kezük közül, hanem a holnap értelmisége.
És még a kurva Fidesz is ment a kukába végre. Hát eddig elég verhetetlen ez a 2026...
*Azért mennyire elbaszott dolog ez, hogy az ember egy méregdrága magánsuliból oda jut, hogy az szétkúrt állami oktatásba kell kimenekítenie a gyerekét, mert sok évnyi magánintézmény után arra jut, hogy ebben az országban még ezt is meg lehetett tenni: sorra alapítani a magániskolákat, annyi pénzért, amennyiről egy átlagember csak álmodni mer, és tudni, hogy bármilyen szar szolgáltatást nyújtasz, úgyis meg tudsz élni, mert mindig lesz elég ktéségbeesett szülő, aki nem teheti meg, hogy nem fizet. Hogy miért? Ezt így egy lelkileg teljesen kiegyensúlyozott 12,5 évessel már könnyen söpörjük le, de ugye sok oka lehet - van, aki azért, mert vagy felfele vagy lefele kilóg a gyereke intellektuálisan, és tudja, hogy államiban halálra unja magát vagy nem hozzák ki belőle a maximumot vagy nem tudja tartani az iramot, vagy eleve fel sem veszik vagy szétszekálják, mert mondjuk BTM/SNI. nem tudom, írtam-e már, de igazából minden eddigi magánintézménynek ahova jártunk, mára az lett a sorsa, hogy már csak a nagyon gyenge képességű"vagy "papíros" gyerekek maradtak ott, akik tényleg esélytelenek mindenhol máshol. Legszívesebben would shout it from rooftops, hogy basszameg, nehogy rosszul érezze magát az, akinek nincs pénze magánra, mert nekünk elhiheti, hogy egy rakás fos az összes. (Olyan érzés, mintha ezt már leírtam volna itt is, annyiszor elmondtam ezer helyen. Ha így van, akkor ez van, ismétlek, mert a dolog még mindig áll.)
