Busy thirteen

Besűrűsödtek a dolgok… addig tököltem az egy éves beszámolóval, hogy a most már lassan tizenhárom hónapos gyerek kézen-közön megtanult járni. Amúgy is több hónap késésben voltam összefoglalóilag, szóval most már csak megpróbálom egy kicsit rendszerezve leírni, ami beugrik, hogy valahol legyen meg, ha később kíváncsi lennék. Így, off the top of my head, teljességre már rég nem törekszem, értelmetlen lenne miután újabban napi tíz új dologgal is simán előáll Kissmajom. Néha mérgeskedek, hogy jó lett volna legalább egy papíralapú naplóba, párszavas bejegyzésekben leírni, hogy mikor mit csinált először, de lusta, slendrián anya vagyok, örülök, ha így utólag pótolok bármit is… Here we go.

Méretek, külalak:
- egy éves státuszvizsgálaton 10,3 kiló volt és 81 centi magas (ami a vele egykorú kisfiúk 98%-ánál magasabbat jelent);
- alkatilag tisztára az apja: nagyon széles vállak, keskeny csípő, hosszú combok, ha-tal-mas tenyerek (van olyan ruhája, ami két évesekre való, és a negyvenöt centi körfogatú labdát simán felemeli egy kézzel);
- a szemei sötétebb árnyalatú kékek, mint az apjáé, a haja ugyanolyan sötétszőke, a szempillái meg majdnem feketék, és nevetségesen sűrűek meg hosszúak (mű változatnál már túlzásnak számítanának, mert felérnek a szemöldökéig);
- a szája pontos mása az enyémnek (talán egy fokkal még húsosabb ajkakkal), a szemformája és szemöldök-íve az apjáénak, és szintén tőle örökölte a minden-arcizma-nevet jellegű, mindent beragyogó mosolyát.

Alvás, étkezés:
- Féligmeddig áttértünk a napi egy alvásra, ami azért problémás, mert Kissmajom az esetek nagyrészében továbbra is ragaszkodik a fél órás pihenőhöz, újabban már sokszor akkor is, ha végig mellette fekszem és ölelem (értsd: igazi mártírként vele együtt alszom). Délután hat után van a fürdés, utána evés, mese, és legkésőbb fél nyolckor (körülbelül tíz perc altatás után) alvás; éjfél és kettő között ébred enni, aztán öt és hét között megint, utána meg már közöttünk alszik valamivel nyolc utánig. Tíz körülig játék, akkor eszik, egy körülig megint játék, utána megint kaja, majd alvás - régen ez keserves tiltakozással járt, de most már ez az altatás az estinél is rövidebb, szó szerint leteszem, hozzábújok, és már hunyja is le a szemét. Ha csak fél órás lesz ez a menet, akkor késő délután rendszerint úgy időzítünk egy elmenést, hogy az autóban még összejöjjön egy fél, mert már hullafáradt (nagyon édes, mert ilyenkor sem hisztizik, csak minimálisan nyűgös, és le van lassulva, mint egy kis zombi); ha egy óránál hosszabbra sikerül, akkor viszont simán kibírja vele estig.
- A evés-program nem nagyon változott, vacsorára 340 milli tápot kér, majd éjjel és hajnalban 180 millit, tízóraira (nálunk ez a főétkezés) főzeléket kap fehérjével (hús, tojás, túró vagy sajt), ebédkor zabpelyhes vagy gabonapépes joghurtot (natúr vagy gyümölccsel keverve), uzsonnára gyümölcsöt vagy ritkán tejpépet. A puhább gyümölcsöket kivéve a kaják nagyrésze még mindig pépes állagú, de már nem teljesen simára turmixolt, hanem kisebb darabosra összetört; mivel még mindig csak az első nyolc foga van meg, keményebb falatokkal nem nagyon tud mit kezdeni, csak forgatja őket a szájában, párszor rájuk harap, és megpróbálja szétnyomkorászni őket, de öklendezik, amikor nyelné, így nem erőltetem, majd csak megtanulja valamikor. Válogatás nélkül abszolút mindent megeszik, én meg alapvetően igyekszem "tiszta" kajákat adni, bio összetevőkből készített főzelékeket, termelői fehérjéket, de már nem kizárólag ezek mennek, a gyümölcsöket normál boltokban veszem, és csomó mindent M.Apuka főztjéből kap, amit mi is eszünk. A mennyiségeket továbbra sem mérem, 150 és 350 gramm között minden van egy étkezésre, változó, mert ő dönti el, hogy mikor elég. Tartósítószeres, színezékes, anyámkínjás dolgokat egyelőre nem kapott, és feldolgozott cukrot sem kóstolt soha; a szülinapi tortájának a mázában volt egy kis xilit, hogy igazi csokiíze legyen - megevett egy darabot, de különösebben nem volt oda érte, szóval hál'Istennek egyértelműen nem az én édesszájúságomat örökölte.

Értelem, érzelem:
- Számtalan tárgyat meg állatot felismer már, de produkció szempontjából nagyon visszafogott, csakis akkor nevez meg bármit, ha egész biztos benne, hogy pontosan mondja; állatok közül például egyelőre csak a cicát (nyá), a tehenet (bú), az oroszlánt (hrá) meg a baglyot (úúú) nevezi meg, mást megpróbálni sem hajlandó, a már használtakra sem tudtuk rávenni bármennyi ismétléssel, mindegyiket csak akkor kísérelte meg, mikor ő tökéletesnek érezte. A fentieken kívül van egy olyan két hete kimondott első szava is, ami nem hangutánzó: ha fotón vagy élőben labdát lát, vagy egyszerűen labdázni szeretne, akkor többször elismétli, hogy "Gugú!", azaz nicsak-gurulós-izé/gurítsuk-az-izét; és az utóbbi pár napban elkezdett villámsebességgel utánunkmondós új szavakat bevezetni, például az "á" (áll) vagy "ke" (kesztyű vagy kettő).
- Napi szinten használ saját szavakat, amik nyilvánvalóan jelentenek valamit, esetleg több mindent is az ő szótárában, ilyen például a "tedegümm", a "kakkó" vagy a "jajjajj" (olaszos gli kiejtéssel), amit rengetegszer mond önálló játszadozás közben, illetve akkor is lelkesen ismételgeti, ha mi mondjuk neki. Az az ember érzése, hogy egy kis értelmes felnőtt, akivel csak azért nem lehet szóban kommunikálni, mert más nyelvet beszél.
- Megmutatja, hogy hol van a füle és a szája, a hasa és a lába (ha hirtelen kérdezünk rájuk, az egymáshoz közelieket néha igyekezetében összekeveri), és kérésre már hetek óta csücsörítve pusziszájat mutat.
- Mutogató gesztusok nélkül is megért kéréseket és utasításokat (gyere, add ide), és szívesen teljesíti őket: még akkor odaodajön, és átadja az épp rágott papírfecnit, ha tudja, hogy az lesz a vége, hogy elvesszük tőle a csócsálmányt.
- Van humorérzéke: tudja, hogy nem szabad harapni, de azért nyitott szájjal, akcióra előkészített fogakkal közelít hozzánk, majd az utolsó centiméteren megáll, oldalra fordított simlifejjel ellenőrzi a reakciónkat, és kacag - ezt mindaddig ismétli, amíg fel nem kapjuk agyonpuszilásra.
- Egyelőre nem szeparációs szorong, játék közben akár tíz percig is simán elvan úgy, hogy nem egy légtérben vagyunk és nem lát, magyarázgatva végzi a dolgát, és ha egyszerre csend lesz (nem beszélünk hozzá odaátról vagy abbamaradnak a tevékenykedésünk zajai), akkor jön ellenőrizni. Mással még nem hagytuk sehol, csak Apuval, de vele akár egy egész délutánt is szívesen eltölt, és simán elalszik este, mosolyogva integet, amikor elmegyünk, és boldogan rohan elénk, amikor visszaérkezünk.
- Nagy örömömre meglehetősen bújós baba, gyakran kéredzkedik fel ölbe, felénk nyújtva a kis karjait, nem csak szereti, ha megöleljük, hanem ő maga is kezdeményez és ad ölelést (olyan igazi jófajta, erőteljes, orral-a-másik-nyakában fajtát), majdnem teljesen kinőtte a harapós fázisát, és helyette nyálas, nyitottszájas puszikat ad, és imád úgy aludni, hogy mellette fekve magamhoz szorítom, ő meg az arcomba fúrja a sajátját.

Okosságok, ügyességek:
- Csomó mindent utánoz: ó-ó-zik, hümmög, csámcsog, hörög, berreg, nyelvet nyújt, fejet ráz, ujjaival ajkat pengetve brummog, csukott szájjal nínózva előadja a mentőautót, különböző hangsúlyokkal utánozza a halandzsánkat, ha "veszekszünk" vele, ő is hangosan szól vissza. Ha valamiben ellentmondunk neki (például nem csócsálhatja meg M. ceruzáit), akkor szembefordul velünk, és nagy komolyan lecsesz, egy nyomatékos szótag erejéig - elég nehéz megállni vihogás nélkül.
- Ha mi is tapsolunk, utánoz, ha meglepetészene szólal meg, szintén, ha valami nehezet sikerül megoldania, ünnepélyesen megtapsolja magát, és büszkén mosolyogva ránk néz, hogy biztos láttuk-e. Kérésre nem, de búcsuzós szituációkban (sziás elköszönéskor) magától pápát int, nem csuklóból mozgatva a kezét, hanem nagyon édesen, a kis ujjait görbítgetve. A kukucsot már nem csak úgy játsza, ha mi bújunk el előle, hanem ő is aktív benne: behajol tárgyak mögé, leveszi a fejéről a takarást és kikandikál mögüle, majd visszarakja, vagy megpróbálja a mi fejükre pakolni.
- Most már hasizomból is felül, és ezen a fronton mindent bepótolt: nagyjából ugyanannyit ücsörög normál L alakban (szép derékszögben, nyújtott lábakkal, egyenes háttal), mint M-ben (seggel hátra a két térde közé), meg Z-ben (egyik lába kinyújtva, a másik mellette hátrafelé begörbítve).
- Egyre magasabbra sikerül felmásznia (a rekord M. szüleinél a derékmagasságánál is nagyobb fotel), és nagyon ügyesen tolat le, akár mellmagasságból is (lóg a levegőben, és kapaszkodik a kezeivel, majd ellöki magát, és leugrik).
- Hihetetlenül jó az egyensúlyérzéke, elképesztő mozdulatsorokkal kerül újra egyenesbe, ha véletlenül kibillen, másodpercek alatt átjut bármilyen méretű és formájú akadályon, tucatnyi különböző módon tud áthelyezkedni állásból ülésbe, térdről guggolásba, fekvésből négykézlábba. Ennek ellenére továbbra is biztonsági játékos, nagyon sokáig meg sem próbált a támaszokat elengedve még állni sem, nem hogy egyedül lépkedni - sőt, ha vezetni próbáltuk, rögtön letérdelt, és mászni kezdett.
- Az utóbbi egy hétben hirtelen tíz másodpercekre ácsorogni kezdett fogódzkodás nélkül, vagy ha csak egy rövidke távolság volt valahonnan a karjainkig, akkor egyet-kettőt lépve ránkvetette magát, de mivel nagyon élvezte ezt a zuhanás-elkapás mókát, nem nagyon tudtuk meggyőzni, hogy több önálló lépést is megpróbáljon. Csütörtökön volt az első nap, amikor valahogy betakkant neki, hogy kapaszkodva nem csak oldal irányba lehet menni (illetve oldalra már konkrétan rohanni is tud), hanem előre is, attól kezdve boldog vigyorral a képén kitartóan gyakorolt, ritkán a tologatós járássegítőjével, és sokat a kezemet fogva; az utóbbi teljesen instabilnak tűnt (értsd: ha elengedtem, legtöbbször seggrehuppant vagy orrabukott), mert nem tartotta egyenesben magát, és képtelen volt normális tempóban haladni, mindig nagyon sietős dolga volt. Tegnap M. szüleinél voltunk, ahol sokkal nagyobb a hely és sokkal kevesebb a földre szétszórt játék, így csomót mászkáltunk együtt, hangos kacajok közepette, annyira élvezte - nem váll fölött, hanem a melle előtt fogtam a kezét (illetve ő kapaszkodott az ujjamba), és próbáltam visszatartani egy kicsit, hogy ne dőljön túlságosan előre. És valahogy annyira ráérzett a technikára, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy tök sokáig áll, majd széles mosollyal megindul M.Anyuka felé, és négy-öt lépést is megtesz, mielőtt letérdelne. Whaaa…?

Finommozgás, játékok:
- Nagyon sokáig rendíthetetlenül a destruktív fázisát élte, mindent eldobott, felborított, levert, kibontott, szétszórt, összegyűrt, eltépett, megrágcsált. Ha van az autizmusnak ellentéte, akkor ő a másik szemébe merülésen kívül ebből a szempontból is abban "szenvedett": nagyon nehezen viselte el, ha valami rendezett volt, ha sorba vagy egymásra volt rakosgatva, ha ilyent látott, bárhonnan odasietett, és casual kézmozdulattal visszaállította a jótékony káoszt. Ez is hirtelen változott meg, úgy karácsony körül, most már csak akkor csinálja, ha megunja az ismétlődős játékokat, vagy megelégeli, hogy valami sorozatosan nem sikerül úgy, ahogy elképzelte.
- Napról napra egyre inkább hajlandó megpróbálni a montessori torony felépítését (but he's my boy after all, úgy a harmadik kísérlet után vágja is a földhöz a darabjait, hogy csak úgy pattannak), sajnos egyelőre kevés sikerrel, mert ilyen nagyobb babáknak való fából készült változatunk van, amin nagyon passzentosak a karikák, és egészen pici lyukakat kell eltalálni. De nagyjából a helyére teszi az elemeket, csak egy picit kell segíteni a finomhangolásnál, és azt is tudja, hogy amikor ez megtörtént, neki kell ráütnie a karikára, hogy lecsússzon a rúdon - vagyis egyértelműen utánozni akar, amikor megmutatom neki, hogy mi lenne a cél, nem az van mint eddig, hogy lelkesen odacsörtetett, majd fejjel lefelé fordítva az építményt, szétgurította, amit mutatóba rásorakoztattam.
- Felfedezte a formabedobót is, főleg mióta két különböző szettel operálunk, és egy nagyobb lyukakkal ellátott dobozt használunk, egy kisebb dobozhoz tartozó formákkal; az eredetivel itt is az a gond, hogy pici lyukakba kell beleszuszakolni a megfelelően elforgatott formákat, és ehhez ő még azért fiatalka. Azért miután utóbbi naponkban intenszifikálódott ez a hobbi, az eredeti formabedobigálással is egyre kitartóbb és sikeresebb, plusz még mellette mindent belepróbál illeszteni mindenbe, mindenféle apróságot kiszedeget majd visszarakosgat egymás után a dobozaiba vagy a kisvödrébe - persze mire meglepődnénk, hogy nicsak, rendszerető, borogatja is ki újra, szóval egyelőre csak felvillantgatja a lehetőségeket.
- A labdák már lassan fél éve magasan a legkedvencebb tárgyai, ami nagyjából gömb alakú, az minden mennyiségben, bármilyen méretben és alapanyagból jöhet. A korához képest megdöbbentően ügyes velük, maga előtt gurítva egyszerre kettőt is eljuttat bárhova, akár fordulatból a háta mögé dobva is tök pontosan céloz velük, sőt most hogy lépked, már rúgva vezetni is próbálja őket.
- Szintén egyértelmű a kedvenc játéka: az üldözős, amit M. talált ki. "Kissmajom! Elkaplak…", szólal meg, mire a babácska összerezzenve abbahagy bármilyen tevékenységet, térden vagy állva felegyenesedik, és vigyorogni kezd, aztán gyorsan körbenéz és látszik, ahogy jár a kis agya, amint menekülési útvonalat választ. Ha van támasza, akkor oldalazva valósággal szalad, de az alap a mászás azért: mire M. négykézlábra ereszkedik, Kissmajom őrült sebességgel elindul, csak úgy csattognak a tenyerei, és ring a kis segge jobbra-balra, ahogy teszegeti a lábait. Ha M. csak lassan követi, akkor méterenként hátrafordul hangosan kacagni, ha M. meg is áll, akkor ő utánozza, hogy bevárja - és ha M. nem indul el újra, akkor megteszi ő, egyenesen feléje, cseng a lakás a nevetésétől.
- Könyvekkel egész hosszú ideig le lehet kötni, de egyelőre nem a rajzolt történeteseket kedveli, inkább az olyanokat, ahol oldalanként egy darab látnivaló van, és lehetőleg nem stilizáltan, hanem élethű fotó formájában. Sokáig türelmesen lapozgatja őket, különösen ha állatkák vannak bennük, minden újabb képnél megáll, kommentárt vár, hogy az micsoda meg hogy csinál, és legtöbbször komoly fejjel néz, de ha nagy kedvenc következik (például a malac, a majom vagy a szamár) nevet a produkción.
- Örököltünk és vettünk egy csomó kézbábot, M. különböző szinkronhangokon előadásokat tart velük - na azokat imádja, akár negyed órára is elszórakoztatható ezzel, pipiskedve kukucskál, ha "ruhacsere" miatt elrejtőznek, tátott szájjal bámulja azt, amelyik épp beszél, és ha a plüssök hozzábújnak, akkor ő is odatolja a fejét, és mosolyogva ölelgeti őket magához, ami valószínűleg a világ legaranyosabb dolga.
- Szintén nagyon sikeresek M. improvizált esti meséi, amik egy Kissmajom nevű kisfiú kalandjairól szólnak, aki egy erdőszéli farmon él a családjával és a mindenféle állatkáikkal… csüng az apján mozdulatlanul, úgy hallgatja őket, csak néha szól közbe, de akkor nagyon határozottan és hosszasan kifejti a véleményét az eseményekről.
- Rajong a zenéért, elég neki két ütem bármiből, és már vigyorog és riszálja a csípőjét, nagyon ügyesen hangsúlyozva "mondókázik", dallamot hallva és egyedül is gyakran kornyikál, és ha épp nincs alapból valamilyen zene beállítva (karácsony miatt például az elmúlt hetekben folyamatosan mentek a kedvenc nyálas dalaink), akkor nagyjából egész nap nyomkorássza a különböző éneklő játékait... sokszor hármat is egyszerre, szóval az ízlésén még kell dolgozni.

Meglepetések:
- Apu tanította repülőzni, mutatta neki, hogyan száll a levegőben és milyen hangja van - azóta mindennel bemutatja ezt, ami formailag hasonlít a repülőhöz (pl. bálna, mert farka van, és uszonyok az oldalán).
- Kapott szülinapjára egy olyan farmos kütyüt, ami első gombnyomásra állathangokat ad ki, másodikra meg zenél - körülbelül három perc alatt megértette a működési mechanizmust, és azóta szinte meg sem várja, hogy felcsendüljön a bégetés vagy kukorékolás, már kattint is újra, hogy induljon inkább a zene.
- M. szüleinél van egy olyan játékvonat, aminek minden gombja mást csinál (állathangokat ad, villog és sípol, zakatolva elindul, illetve zenél), azon is már első használatkor rájött, hogy melyik a zenélőke, és kizárólag azt nyomkorássza.
- Azt talán már írtam, hogy szó szerint segít öltözéskor, beledugja a kezét a felsők ujjába, nyújtja a lábát, hogy feladjuk a harisnyát és nadrágot, befeszíti a lábfejét, hogy rácsússzon a cipő, de az utóbbi időben lesokkolt azzal, hogy minden alkalommal teljesen nyugodtan végigülte a körömvágást (csak a kezén, a talpa nagyon csikis, úgyhogy a lábát vacsoraszlopákolás közben kell lezavarni úgy, hogy M. szórakoztatja közben).
- Az itatópoharát már elég régen előveszi, ha szomjas, de a héten felmászott a székére, amiről eléri az íróasztalt, amin csomó olyan kincs volt épp elérhető közelségben, amire általában erősen pályázik (egér, tűzőgép, mappa, tollak, stb.); ezúttal viszont egyiket sem kérte, hanem a kupac közepéből kipiszkált egy mandarint, és odahozta nekem, átnyújtotta, látványosan örült, amikor pucolni kezdtem, majd megette.
- Szívesen beveszi a borzalmas ízű esti vitaminkombóját, bármilyen éhes (ami onnan derül ki, hogy panaszosan lamentál, ha meghallja, hogy épp keverem be a tápszerét), készségesen tátja a kis száját, amikor közelítek a kanállal. Szintén nyitott szájjal, előretolt fejjel segédkezik, amikor M. a fogát mossa.
- A bárányhimlőt csodával határos módon nem kapta el végül.

Ez csak pár hirtelenjében előbányászott példa az utóbbi néhány hétből, de tényleg napi szinten előrukkol valamivel - most már nem azon csodálkozunk, hogy jé, ezt is tudja meg azt is, hanem hogy milyen gyorsan tanul, és mikre képes meg hajlandó.
Nincs szó rá, hogy mennyire szeretjük… csodáljuk, imádjuk, rajongunk érte. Napi többször lábad könnybe a szemünk attól az ezer dolgától, amiket itt fel sem soroltam, mert megfoghatatlanok, körülírhatatlanok, és nagyon aprók - de ő általuk lesz Kissmajom. A mi végtelenül kiegyensúlyozott, érdeklődő, okos, vicces, nyugodt, kedves, nyitott, figyelmes, vidám, kíváncsi, türelmes, nevetős, orr-ráncolós… egyszerűen jófej csodakisfiunk.
Nincs kétség, ő az Élet, és továbbra is mi vagyunk az univerzum legszerencsésebb szülői.

Hospital food

Ez volt egy évvel ezelőtt az ünnepi ebédem: húsleves sok répával, és édesítőszerrel készített rizsfelfújt almakompóttal. Nem volt rossz, az az igazság.

Tapasztalatom szerint kórházban érdemes azt mondani, hogy az ember csökkentett szénhidráttartalmú menüt kér; én legalábbis mindig jól jártam a diétámmal,nem csak egészségesebb, de finomabb is volt, mint a sima kaja - például gyanús összetételű fasírtok helyett nekem mindig grillezett sovány húst adtak, desszertnek nápolyi vagy keksz helyett gyümölcsöt, és reggelire meg vacsorára teljes kiörlésű zsömlét. Nem mondom, hogy szigorúan betartották a 150 g CH előírásomat, néha még így is igencsak megugrott volna a cukrom, ha mondjuk a teljes adagot egyszerre megeszem, de különösebb panaszom sosem volt, és díjaztam az igyekezetet.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan főznek ennyire normálisan abból a semmi pénzből, amit az állam nem stadionépít el erre szán… (Igen, születésnapomon politizálok a gyerekes blogomon.)

Kinézetre is rendben van

Bénaszülők: Waterboarding

Ma arról akartam mesélni, hogy voltunk wellnessni, de közben got sidetracked egy kis reggeli incidens miatt, úgyhogy későbbre halasztom az utazósos beszámolót, és bénaszülős sorozatot nyitok. Szerencsére a lányoknak cseten már elbüszkélkedtem a produkciót, így nagyjából csak bemásolom ide, és megpróbálom nem nagyon beleélni magam, mert azon túl, hogy szégyenletesen ciki, borzasztóan sajnálom szegény Kissmajmot, hogy ilyen idióták voltunk vele.

Hajnali etetéskor, olyan fél üvegnyi táp után, Kissmajom egyszer csak egy nagyot nyelt, és köhögni kezdett; azt hittük cigányút, történt már ilyen, mikor nagyon mohón falt, úgyhogy felvettük, megütögettük a hátát, hogy köhögje ki, tartottunk egy kis pihenőt, és újra kínáltuk. Lelkesen bekapta a szájába a cumit, majd egy korty után kiköpte. Pihenő, újrapróba - ugyanaz a reakció. Ilyenkor hűtőből elővett kaja esetén arra gyanakodnék, hogy a melegítés nem volt megfelelő (van amiből kizárólag a szobahőmérsékletűt szereti), de most erről nincs szó, ez táp, akkor kevertem be neki, ráadásul már jó sokat benyomott belőle, szóval más baj lesz ez. Azt is tudjuk, hogy nem fogzásos fájás, mert épp előző este nézegettem meg, hogy szépen kint van az első nyolc (négy alul, négy felül), és a múltkor gyulladt-félének kinéző szemfogak helye most szép sima és rózsaszínű.
Megint várunk egy kicsit, megint megkínáljuk, megint kiköpi - de közben már nagyon türelmetlen, álmos is, és éjfél óta nem evett, ami neki soknak számít, törik el a mécses. Felveszem, megdédelgetem, mosolyog rám, galagyol kettőt, leteszem, nem kéri a kaját, görbül lefele a szája; M. is felveszi, megdédelgeti, mosolyog rá is, stb. Ekkor már sírni kezd, ölelgetjük nyugtatásul, játszunk vele egy kicsit figyelemelterelésül, de mikor éhes, lehetetlen megvigasztalni bármivel evésen kívül. És most éhes, enni viszont nem akar. Öt perc múlva már egyre keservesebben üvölt, mi meg egyre tanácstalanabbul kínáljuk újra és újra, nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a visszautasítást, hiszen egyértelmű, hogy az éhség miatt ordít.
Több mint másfél órán keresztül ment ez a műsor on and off, miközben M. bohóckodott vele, megnyugodott, de amelyik pillanatban szünetelt a szórakoztatás, eszébe jutott a nyomorúsága, és sírni kezdtett. Vagy ha esetleg nem azonnal tette, akkor is elég volt, ha meglátta, hogy az üveggel szándékozunk közelíteni felé, és máris hangosan sikítozott. Már tiszta idegek voltunk, hogy mi baja, biztos fáj valamije, de nem fáj, mert ha épp foglalkoztatjuk, akkor vigyorog, beszélget, mászik, jó de akkor mi van. Megbolondult a gyerekünk, vetette fel M., teljesen jól van, csak szivat, vádaskodtam én, tök mérgesek voltunk és fáradtak, már az is megfordult a fejemben, hogy mindjárt bevágom a kiságyba, aztán bőgjön napestig, de közben sajnáltuk nagyon, mert hát legörbült a kis szája, és folytak a nagy könnycseppek lefelé a maszatos arcán. Szörnyű volt na, picibaba korában voltunk utoljára ennyire frusztráltak és fogalmatlanok, vagy talán még akkor sem, mert ott volt egy biztos-hogy-hasfájós joker magyarázat.
Aztán egyszercsak meglett a megoldás: M. véletlenül lefele fordította az üveget úgy, hogy se a gyerek szája, se a kupak nem volt rajta - és hatalmas kortyokban ömlött belőle a táp. Kilyukadt (illetve két gyári lyuk között kirepedt) a cumi, vagyis már-már erőszakos határozottsággal fuldokoltattuk szegény Kissmajmot…

Én nem tudom, mikor tanuljuk meg végre, hogy ez a gyerek egyszerűen nem sír ok nélkül. A legmegfoghatatlanabb nyűgje az, hogy frontérzékeny, vagy hogy néha kiszámíthatatlanul fáradt, mert épp fejlődési ugrás van, és gyakrabban pihenne, de olyankor inkább csak nyíg és nyafog, vagy bújós és bágyadt, és nem találja a helyét. Egyébként mindig ennél egyértelműbb dolog bántja, és amikor tényleg sír, komolyan, hangosan zokogva, akkor kivétel nélkül mindig valami konkrétum van.
Szóval ez itt egy nyilvános bocsánatkérés, kisfiam; a látszat ellenére a hülye szüleid mindennél jobban szeretnek.

Hozzátáplálás - The sequel

Olyan három hónapja megy a hozzátáplálás, és szinte kerek két hónappal ezelőtt írtam utoljára róla, szóval ez a mai nem lesz sem komplett sem valami összeszedett bejegyzés, de azért jegyzetelek, hogy legalább az megmaradjon, amire még emlékszem. Visszalapoztam amúgy, és magam is elolvastam a múltkori összefoglaló posztot, hogy lássam, honnan is kell folytatni…
Ezek voltak abban, mint kezdő ételek: cékla, sütőtök, édesburgonya, körte, krumpli, avokádó, alma, gesztenye, szilva, sárgabarack, őszibarack, meggy, zabpehely, répa. Ezek közül egyedül az édesburgonyát nem szerette, azt nem kapott azóta sem; szintén nem kapott almát, mert szorulása volt tőle, illetve krumplit meg rizset, mert az is székrekeszt, plusz gyakorlatilag üres kalória, neki meg pont megfelelő a súlya, úgyhogy nem látom értelmét hízlalni vele, főleg hogy ízben sem egy élmény egyik se.

És akkor most megpróbálom visszaidézni, hogy mi mindent kóstolt még meg Kissmajom. Először is a nem-szereti lista két összetevősre duzzadt, felkerült rá a spenót is, igaz csak akkor, ha egyedül belőle készül a főzelék, mert ha más zöldséggel és/vagy fehérjével keverem, akkor szívesen megeszi. Amúgy továbbra is úgy csinálom, hogy bármilyen bevezetett dologból rögtön teljes adagot kap, nem kétkanalazgatok és várom a hatást (ez alól eddig csak a tejtermékek és a tojássárga volt kivétel).
A zöldségekből bevezettük még a zöldbabot, kukoricát, borsót, brokkolit, cukkinit, paradicsomlevet, illetve vettem vegyes leveszöldséget, amiben volt egy ízelítőnyi kaliforniai paprika, fehérrépa, póréhagyma, krumpli, karalábé és karfiol is. Ezekből szinte mindegyikből a bio mirelit változatot vásároltam, mert egyrészt így tartósítani eleve csak a tökéletes darabokat szokták, másrészt állítólag sokkal jobban megőrzi az értékes tápanyagokat a frissből gyorsfagyasztott cucc, mintha megvenném (előtte ki tudja mennyit várt az árusnál/boltban) és hűtőben tárolnám (ahol szintén áll még akár pár napot is); mindent azonnal kiengedés után megfőzök, turmixolok, majd (héjjal együtt, vagyis passzírozatlanul) megy a fagyasztóba maximum két napra elegendő mennyiségben. Amúgy elég ritkán kapott egyösszetevős főzeléket, mert az új zöldségeket mindig valami ismerős ízzel kevertem elővigyázatosságból, hogy biztosan elfogadja, de most, hogy ilyen sok mindent szeret már, el fogom kezdeni a csak egy fajtából készült ételeket is.
Gyümölcsből nem sok mindent próbáltunk ki az első menethez képest, most hirtelen nem is jut eszembe csak a szőlő és banán, és azt így utólag egy kicsit sajnálom is, hogy dinnyéket például nem, de olyan nehéz igazán finomat venni, hogy inkább nem szoktunk kísérletezni vele. A banán az nagy jóság, mert ha olyan helyre megyünk, hogy nem lehet különféle dolgokat szállítani és tárolni és mixelni, akkor egyszerűen visszük, és Kissmajom teljesen önállóan, mindennemű segítség nélkül betermel akár egy egészet is (leharapdálja a falatokat, szépen szétnyammogja, majd lenyeli őket); egyetlen hátránya, hogy az is székrekesztős, úgyhogy ezt a mutatványt csak kivételes alkalmakkor adjuk elő, alapjáraton összetöröm neki, és natúr joghurtba keverve fogyasztja. A gyümölcsöket vagy bolti bio pépből kapja, vagy én vásárolom a nyersanyagot és állítom elő; az utóbbinál belátom, hogy elkurvultam, és akár hipermarketekre is ráfanyalodom, de azt mindig megnézem, hogy ha nem helyi a portéka, akkor olyan országból származzon, ahol jó eséllyel szemmel tartják a vegyszerezést. Extraként kapott még kompótokat is, Apu tesz el minden évben piaci cseresznyét, meggyet, szilvát (csak tiszta vízben, mindenféle cukor és tartósítószer nélkül), amit én imádok, és ahányszor kibontok egy üveggel, Kissmajom mindig jön kunyerálni (mutatja a nyitogatott-csukogatott kezével, hogy kér, és tátog hozzá - elég zabálnivaló), úgyhogy megosztjuk. Illetve kapott székletlazítós célzattal szilvaízt (ebben sincs semmi más, csak a gyümölcs), natúr joghurtba keverve - na abból szerintem egy kilót is simán benyomott volna.
Tejtermék fronton kecsketúróval kezdtünk, ráadásul medvehagymással, amit eredetileg magamnak vettem, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy kicsit raktam a spenótfőzelékébe, és annyira odavolt érte, hogy az étkezés végén néhány falattal üresen is megkínáltam, hatalmas sikerrel. Ebből is és fetából meg krémsajtból is mindig csak keveseket kap, ízesítőként főzelékbe, mert valamennyire sózottak, és ahhoz nem akarom szoktatni. A következő lépés a natúr joghurt volt, ami szintén egyik kedvence, mostanra már egy húsz dekás dobozzal együltében megeszik - néha üresen kapja, néha gyümölcsöt keverek hozzá (ugyanez igaz a tehéntúróra is). Tejtermékekből a Cserpes márkát veszem, csomó mindenük van, és a natúrokban semmilyen adalékanyag nincs; a gyümölcsjoghurtjukban teljesen érthetetlenül cukorral készült lekvár van, de olyant úgysem veszek, inkább magam gyártom.
A húsért rajong, egyelőre csirkét kap (és egyszer sovány disznóhúst), első alkalommal bőr nélkül, de azóta mindig azt csinálom, hogy tanyasi csirkecombot veszek, és bőrrel együtt turmixolom le, mert nem akarom, hogy később válogatós legyen, és csak színhúst fogadjon el - jégkockatartóban tárolom, egy-egy darabot (olyan 30 gramm körül van) teszek a főzelékébe majdnem minden nap. Amikor nem hússal kapja, akkor egy vagy két tojássárgáját keverek bele, hogy a napi fehérje mindig meglegyen.
A full szénhidrátokat nem erőltetem, ha nem muszáj, mert általában értelmetlen kalóriák, szóval úgy vagyok vele, hogy inkább vitamindús cuccokat egyen, mint kiflicsücsköt vagy kekszet. Ha süríteni akarom egy-egy ételét, akkor azért persze kap, zöldségekhez durumtésztát, gyümölcsökhöz teljes kiőrlésű zabpelyhet használok, mert ezek felszívódás és emésztés szempontjából is sokkal egészégesebbek.
Nasiként a Hipp puffasztott rizskorongjait adom (semmi mesterséges nincs bennük, és bio almalével vannak édesítve), de egy félnél többet sosem kér, ami elég nevetséges mennyiség, olyan kétszer egy centis darabka. Az elején volt olyan problémája, hogy mivel tele van első fogakkal (félig kint van a hetedik, és most jön a nyolcadik), túl nagy darabokat harapott le, aztán nem tudott mit kezdeni velük, így mindig bányászni kellett a szájából, hogy meg ne fulladjon - most már inkább sok pici falatkát harapdál le, és addig forgatja őket a szájában, amíg lenyelhetővé nem áznak. A védőnő tanácsára vettem próbából tejpépet is, de szerencsére (egy cukros fos az egész) nem bolondul érte, maximum felét hajlandó megenni annak, amit a dobozon egy adagnak hívnak, és azt is inkább csak akkor, ha friss gyümölcsöt keverek hozzá. A következő, amit meg fogok próbálni finomságként, az a bio kölesgolyó, illetve a szárított natúr almaszirom.

Ami az étkezés kiváltást illeti, jelenleg úgy állunk, hogy két átaludt éjszaka után megint visszatért arra, hogy éjjel egy körül enni kér, aminek én örülök, mert így reggelre meg is van a napi fél liternyi tápmennyiség (lefekvéskor 250, éjfél után 180, reggel hat körül 140 milli), és napközben végig szilárd kajákat kaphat; mikor véletlenül másképp alakul, és az éjszaka folyamán kevesebb csúszik le, mint az ajánlott, akkor napközben egy étkezésre tápszert kap (ez rendszerint az ebéd, mert olyankor sokszor vagyunk úton, így az a legegyszerűbb).
Nálunk a főzelékes étkezés szokott tízórai idejére esni, mert az a legkomplikáltabb és legszállíthatatlanabb fogás: általában két fajta zöldségből keverem össze, plusz hús vagy tojássárgája, plusz egy pici natúr krémsajt (összesen 160-180 gramm), és a közeljövőben szándékozok még hozzááadni egy pici olívaolajat is. A következő étkezés kettő körülre esik, és legtöbbször gyümölcs zabpehellyel vagy tehéntúróval (összesen 200-250 gramm). Ha az ebéd délutáni alvás vagy egyszerűen későbbi megéhezés miatt csúszik, az uzsonna néha kimarad, és legközelebb már csak lefekvés előtti tápit kér; de azért nem ez a jellemző, hanem öt óra tájékán vagy valamilyen gyümölcs, vagy natúr joghurt, vagy a kettő együtt (180-200 gramm).
Igazi kaját (értsd: amit mi eszünk) még csak egy fajtát kapott Kissmajom, mert én nem vagyok egy konyhatündér típus (ez nagyon enyhe megfogalmazás), vagyis ritka kivételekkel magunknak készített főtt étel csak akkor van, ha rendelünk (neki nem adnám, mert nem tudom, hogy pontosan mi van benne) vagy M.Apuka főz. Az utóbbinál egy pici babához képest egy kicsit túl ízesek a dolgok (zöldfűszerek, bors, esetleg erőspaprika), de a húsleveséből turmixolva hallatlan mennyiségeket benyom az unokája, úgyhogy azt mindig készít neki. A mai vasárnapi ebéd, M. nagy örömére, töltött káposzta volt, hoztunk is haza belőle, és erősen gondolkozom rajta, hogy kapjon belőle a babácska is.

Rövid híreink:
- Darabos kaját a puffasztott rizsen kívül még nem kapott, mert valahogy nem érzem, hogy készen állna rá. Az ételeit már első hetek óta úgy adtam, hogy nem pépesítettem teljesen, hanem ami puhább volt, azt darabosabbra törtem, és azt vegyítettem a turmixolttal, de ennek ellenére, ha nagyobb falattal találkozik, a mai napig meglepett pofit vág, és néha öklendezik is egyet, szóval nem akarom siettetni. A puffasztott rizs gond nélküli elmajszolásából egyébként az derül ki, hogy ha teljesen rá van bízva a dolog, akkor valahogy csak megoldja végül, de egy szendvicsféle katonáit azért mégsem lehet könnyedén szétnyálazgatni, főleg úgy, hogy ő nem is szereti a nagyon száraz cuccokat, a borsófőzeléket például mindig hígítanom kell, mert különben tikkadozik tőle, és nyelés helyett csak forgatja a szájában, amíg vizet nem kap a leöblítéshez. Egyébként meg a vajon, sajton, és saját készítésű körözöttön vagy májkrémen kívül nem is sok ötletem van, hogy mit lehetne neki majd adni kenyéren, mert bolti felvágottakat nyilván nem fogok - ki kell majd kupálódnom mártogatós-receptekből, a guacamole például jól hangzik, mert az avokádó egyik kedvence.
- Kissmajom már a kórházban szobahőmérsékleten kapta a tápot, aminek az lett a következménye, hogy  sosem fogadta el másképp, ha akár egy kicsit is megmelegítettem a vizet mielőtt bekevertem volna, nem volt hajlandó megenni, inkább ordított az éhségtől. Ez kényelmi szempontból tökéletes volt, nem kellett az éjszaka közepén termoszozni vagy gőzölni, viszont egy kicsit aggasztott, hogy mi történik a komplexebb kajákkal, mert egy brokkolis csirkét csak nem adhatok neki kvázi hidegen. Ezért a hozzátáplálás indítása óta szinte észrevétlenül apró lépésekben kezdtem neki langyosítgatni a dolgokat, és mára már szerencsére eljutottunk oda, hogy a szilárd táplálékot emberi hőmérsékleten eszi.
- Hál'Istennek nálunk igaz lett az, hogy a hozzátáplálás beindítása megoldja a széklet-gondokat (gondolom azért fontos lépés volt az is, hogy eleve csak akkor kezdtem hozzátáplálni, mikor már tápszerrel is beállt napi egy kakira), és azóta csak javult a helyzet. Általában napi egyszer vagy kétszer van output (de olykor három is előfordul), ha az előbbi, akkor szinte kivétel nélkül délelőtt és egy kicsit keményebb, ha az utóbbi, akkor egy kemény reggel (ritkán, de néha bogyós nyusziszar is előfordul), és egy tökéletes, puha, de nem folyós állagú koradélután. Igazi felnőtt-kakák kinézetre is, és borzasztó büdösek, ha nem vennénk észre magát az akciót (szinte lehetetlen, mert állva szokott termelni, és nagyon aranyos hangokat ad ki közben), akkor a szag pilanatokon belül fújja a tisztábatevős riadót.*
- Apropó output, amióta hozzátáplálunk, a bukások gyakorlatilag teljesen megszűntek, soha semmi nem jön vissza se büfiztetéskor, de még alapos gyerekgyűrés közepette sem, pedig M. igencsak kegyetlenül műveli ezt. Viszont volt két alkalom (egyik olyan egy hónapja, egyik pár nappal ezelőtt), amikor sugárban hányt ki egy-egy teljes kajálásnyi mennyiséget. Hasonlóságot nem véltem felfedezni az ismétlődéskor, először egy uzsonnás natúr joghurt jött vissza, és akkor arra tippeltem, hogy talán túl hideg volt, de másodszor meg egy teljesen szokványos vacsorai táp, szóval valószínűleg mégsem az volt a baj. Ijesztő volt különben, mint egy gejzír, természetesen jól be is pánikoltam, mert mindenhol agyi meg idegrendszeri betegségek kapcsán említik ezt a jelenséget, de persze, ha valami baj lenne, akkor gyakrabban esne meg ilyesmi, meg más tünetek is jelentkeznének, úgyhogy próbálok nem aggódni...
- Ötletem sincs, hogy hogyan lépjünk szintet itatópohárilag. Már nagyon régen van neki ilyen elsőkörös szoktatáshoz való szilikoncsőrös, igazából annak köszönhető, hogy egyáltalán elkezdett inni, mert sima cumiból sosem fogadta el a vizet (gyümölcsleveket meg még hígítva sem akartam adni neki, mert nem szeretném, ha a szomjoltást az édes ízzel asszociálná); de ezt nagyon egyszerű használni, még szívni sem kell, elég ha a fogával összeharapja a kiálló pöcök alját, és máris dől belőle a cucc. Ez az egyik ok, amiért váltani kellene, mert nyáron rendben volt, ha actual ivás után fizikuskodott is, és addig ismételgette a hogyan-folyik-ha-kézzel-szorongatom kísérletet, amíg el nem fogyott a muníció, de hűvösebb időben nem valami okos dolog, ha csuromvizes pólóval flangál (jah, természetesen célzottan magára öntözgeti az egészet, még véletlenül sem csak úgy bele a vakvilágba). A másik ok, hogy mire ülni fog (már tud, de nem szeret, szóval továbbra sem csinálja, csak mikor belefeledkezik valamibe), lassan el akarom kezdeni a sima pohárhoz szoktatást is, és ahhoz valahogy rá kellene jönnie, hogy nem csak puha tárgyakból tud folyni valami. Vagyis vettem egy ilyen nyolc hónapos kor utánra ajánlott szerkezetet, aminek hasonló formájú csőre van, mint az előzőnek, de kemény műanyagból, és két fázisos a működése: amíg tanulja, addig belülre tenni kell egy szilikon szelepet, ami csak akkor engedi át a folyadékot, ha a baba szívja - később ezt ki lehet venni, és akkor már lefelé fordítva magától ömlik korlátlanul. Mi ugye még csak a csöpögésgátlós változatnál tartunk, illetve toporgunk, mert Kissmajom előszeretettel harapdálja a csücsköt, de eszébe sem jut, hogy egy ilyen kemény vackot szívni kellene, vagyis per pillanat rágóka funkciót tölt be az itató. Már gondolkoztam rajta, hogy átugorjuk az oktatós szakaszt, és kiszerelem belőle az elzárómicsodát, de nem akarom, hogy elvegye a kedvét, ha gyanútlanul befalja, és elárasztja a víz. Úgyhogy egyelőre kissé irigykedve nézem Ré fotóját, és remélem, hogy ha nálunk is elkezdődik az üldögélés, akkor az ő fürdés-közben-a-kádban módszerével hatékonyabb lesz a képzés.


* Nahbasszus ez is bekövetkezett! Ha a FaceBook posztjaimban is kezd megjelenni a fekália-beszámoló motívum, feel free to shoot me...

Vaníliás Kifli

Ez is megkésett státusz, de már közelebb toltam a valódi hónapfordulóhoz, még a végén egyszer utolérem magam… Kissmajom tehát nyolc és fél hónapos; számadataim nincsenek, mert gyerekorvoshoz állítólag csak egy évesen kell menni legközelebb - azért lehet, hogy jövő hónap közepe felé még beiktatunk egy köztes látogatást, mert kíváncsi vagyok, hogy mennyit hízik, és itthon már nincs babamérleg.

A legnagyobb változások nagymozgás terén álltak be, és állnak továbbra is, napról napra.
Hason végül nem is igazán közlekedett, csak maximum egy méternyit tolta magát (többnyire hátrafelé) illetve forgolódott, de mindezt nyújtott karokkal, nem könyökkel, úgyhogy a klasszikus kúszás kimaradt. Aztán egyszer csak elkezdett mászni: a süppedős-göröngyös ágyon kívül sokáig nem sikerült neki, mert itthon a parkettán és a habtapin is kicsúsztak a térdei, hiába húztam rájuk levágott végű csúszásgátlós zoknit - de két és fél héttel ezelőtt elmentünk kirándulni, és ott füves talajon egyetlen délután alatt úgy elsajátította a helyes technikát, hogy hazaérkezésünk után már nyoma sem volt a kezdeti nehézségeknek. Ma már szédületesen gyorsan tud mászni, ráadásul úgy, hogy (akár az oldalra fordulás esetében) első látásra lehetetlennek tűnő akadályokon is simán átküzdi magát.
Aztán múlt hét elején elkezdett feltérdelni úgy, hogy megfogódzkodott valamilyen előtte levő stabil tárgyba, és rátámaszkodva kiegyenesítette a hátát, majd egyik kezével elengedte a támaszt, és úgy szerelt, nyúlkált, játszott. Olyan két nap gyakorlás után meg pont videóztam, hogy mennyire ügyesen rugózgat már ebben a kapaszkodós pozícióban is, mikor a térdeit kiegyenesítve elkezdte feltolni magát, és egyszer csak lábujjhegyre állva közelebb lépkedett az ágyhoz, és "élő adásban" felállt. Imádja csinálni azóta is, napi ezerszer feláll és tök sokáig úgy marad, szoktam is aggódni, hogy gerincferdülést kap csodálkozni, hogy nem fárad el.
Hétvégén még nem volt teljesen végleges a mutatvány, mert egyrészt tökéletes en pointe-ban nyomatta a felállás fázist, és minden alkalommal annyira belelkesült a sikertől, hogy néha csak egyik oldalon tette le a talpát, a másik lábát úgy felejtette, mint egy kis balerina; másrészt még nem volt ereje a teljes kiegyenesedéshez, a térdeit is rogyasztotta egy kicsit, és derékból is előre dőlt valamennyire, hogy tartani-segíteni tudja magát egyik kezével, amíg a másikkal tevékenykedett; harmadrészt nem volt terve a folytatásra, és egyelőre az egyensúlyérzéke is csapnivaló volt, így szinte minden akciója úgy ért véget, hogy vagy időben elkaptam, vagy zsákként felborult valamilyen irányba. Ennek örömére a nappalit majdnem teljes terjedelmében lefedtem vastag habtapi szőnyeggel, hogy ne kelljen mindig utána kullognom, de természetesen nagyon leleményesen kiválasztotta azt a pici részt, ahol nem volt védelem, és ott koppant a feje. Az elmúlt pár nap alatt aztán rengeteget javult minden téren, ha kibillen, egyre többször nyeri vissza magától az egyensúlyát, és már próbál leguggolni is, ha valami a földről felkelti az érdeklődését, de a térdre való visszaereszkedés még mindig nem opció (tízből egy alkalommal próbálja csak meg), annál azért sokkal izgalmasabb az új kunszt, így még mindig elég komolyakat esik. Ilyenkor mindig frászt kapok, de már tanulom, hogy ne sikoltsak fel, és ne rohanjak rögtön oda, mert a fájdalomtól még sosem sírt fel, az ijedtségtől is csak nagyon ritkán, és semmiképpen sem akarom hogy az én szörnyülködésem miatt alakuljon ki hamis félelemérzete. Érdekes amúgy, a fájdalomküszöbe valami elképesztő: azt már meséltem, hogy a legutóbbi oltást egy nyikkanás nélkül tűrte, hát tegnap este meg a gitárhúr végével szúrta meg a tenyerét, amit M. csak azért vett észre, mert egyszer csak csupa vér volt a gyerek feje, és lázasan kutatott a forrás után. Apropó sírás, a dühtől viszont szokott keservesen nyöszörögni és mérgesen rikoltozni is néha, amikor már nagyon régen álldogál, és elfárad, de megpihenni nem szeretne, vagy amikor épp ácsorog, és a játékhoz kiszemelt tárgyat nem tudja onnan elérni - ilyenkor időnként sikerül tennie egy-két lépést is, nagyon lassan, nagyon támaszkodva, és a lábait nagyon csoszogósan a földön húzva.
Az ülés egyelőre semennyire sem foglalkoztatja, ami elég furcsa azok után, hogy hónapokig kitartóan hasizmozott, és alig bírtuk visszatuszkolni, amint vízszintesből egy kicsit fennebb került a feje. Kizárólag akkor marad meg ülve, ha az ölünkben tartjuk és valamivel épp nagyon elfoglalja magát, de ezt általában meg szoktuk akadályozni, mert nem szeretnénk ha olyasmit erőltetne, amire még nincs felkészülve a kis teste. Néha besikerül neki egy lábról seggre tottyanás, néha térdről seggel be hátrafelé a két combja közé, de kivétel nélkül mindig azonnal ugrik is fel, és mászik tovább, nincs idő lazításra - pedig igazán szépen-egészségesen néz ki a póz, tök egyenes háttal csinálja.

A finommozgás is sokat fejlődött mióta a mobilitásból adódóan több mindent alkalma van megtapogatni. A régi tárgyak üdvözlése és az újakkal való ismerkedés továbbra is kaparászással valósul meg, ami úgy néz ki, hogy a tenyerét ráhelyezi mindenre nyújtott ujjakkal, majd elkezdi őket ritmikusan összezárni - közvetlenül ezután, ha csak lehet magasra emeli a tárgyat, oldalt eltartva magától szemrevételezi, végül bekapja. Egész pici dolgokat is felcsippent már a hüvelyk- és mutatóujja közé, és amiből sok van (homok, apró kavics, lenyírt fű, stb.), azt előszeretettel emeli magasra és szórja szét; valamint, ha elég érdekfeszítő a feladat (ilyen az Xbox kezelése, mert világít és csipog is bekapcsoláskor), akkor könnyedén benyom gombokat mutatóujjal. És borzalmasan aranyos, amikor a kezébe adott ragacsos dolgot eszik (például puffasztott rizs), mert olyankor kinyitja a tenyerét, hosszasan bámulja a beletapadt darabkát, lefele fordítja, hogy essen le, majd ha ez nem jön össze, rázni kezdi, hogy megszabaduljon tőle. Szintén újdonság: eddig, ha mindkét kezébe tárgy került, akkor egyenként megvizsgálta őket, majd választott, és egyiket elengedte, mostanság előbb alaposan összeütögeti őket, esetleg egyikkel megnyomkorássza a másik különböző részeit. És már nem csak elenged vagy letesz dolgokat, hanem szándékosan ledobja őket; ésés most már nem csak a szájában szállít dolgokat, hanem úgy is tud mászni, hogy az egyik kezében magával viszi őket.
Na meg van ugye az egyik kézből a másikba áttevés - ezt már tök régen tudja, de az utóbbi időben szintet lépett benne. Ez nem is igazán a mozgáshoz tartozik, hanem a szellemi fejlődéshez, de számomra mindenképpen a döbbenetes kategória, nem gondoltam volna, hogy egy ekkora baba ilyent tud. A fürdetés mindig azzal ér véget, hogy M. megmossa Kissmajom fogát, majd a odaadja neki a fogkefét rágicsálásra - egyszer valamiért még ellenőrizni akarta a kezeit, ezért amint az egyikkel elkezdte, mondta neki (csak úgy megszokásból, mert mindig mindent mondunk-mondunk), hogy most tegye át a fogkefét a másikba. Én meg voltam győződve, hogy még arról sincs fogalma, hogy egyáltalán vannak kezei, és azokat úgy hívják, hogy kezek, abban meg egészen biztos vagyok, hogy a "másik" fogalmára csak sokkal később éreznek rá, de ennek ellenére működik a dolog. Azóta nagyon sokszor újrapróbáltuk, és most már öltöztetéskor is alkalmazom a módszert, mert általában valamit mindig a kezébe kell nyomni, hogy figyelemeltereléssel elviselje a ruhacserét; ilyenkor, amikor az egyik kezét be akarom bújtatni a pólóba, csak szólnom kell, hogy fogja át a csócsálnivalót a túloldalra, és amint közelítek hozzá, hogy segítsek, már meg is teszi egyedül… hihetetlen, de igaz.

Akkor folytassuk a szellemi fejlődéssel: csomó mindent ért már, napi szinten meg kell lepődnünk rajta, hogy ezt is meg azt is. Ha hívjuk, jön tudja, hogy jönnie kellene, de mivel egyre gyakrabban akad fontosabb dolga, egyre ritkábban teszi meg; mikor igen, akkor majdnem sírva fakadunk... villámgyorsan mászik, a kis tappancsait még mindig egy kicsit túl magasra emelve, közben kurjongat, és fülig érő szájjal vigyorog… bele kell halni!
Nagyon érdeklik az emberek, és egyre bátrabb meg barátságosabb. Mikor sétálunk, mindenkit követ a szemével, ha rámosolyognak, szinte kivétel nélkül mindig viszonozza (néha ilyen szégyenlős féloldalas tekintettel - rettenetes), sőt ha valaki megbámulja, ő maga kezdeményezi a közös mosolyt. Érdekes viszont, hogy ha valaki behatol a privát szférájába, közelebb lép, odahajol, vagy szól hozzá, akkor egyből gyanakvóbb lesz, és főleg férfiakra nem feltétlenül mosolyog vissza reflexből; nem is elutasító, de óvatosan, komoly fejjel végigméri az illetőt, és csak utána dönti el, hogy hogyan viszonyuljon. Az alap, hogy a szűk családnak (mi ketten, nagyszülők, cica) nagyon örül mindig, de egyértelműen felismeri a takarítónőnket is (aki csak heti egyszer jön, és akkor sem mindig találkozunk vele, mert rendszerint el szoktunk menni otthonról, hogy ne legyünk útba), és emlékszik rá, hogy vele jóban van, mert amint nyitja az ajtót és köszön, rögtön jár neki a mosoly.
Meg tudja mutatni, hogy hol van Anya orra, meg a számat is, arra viszont nem sikerült még rájönni, hogy az Apa vagy a Tata orra más fején keresendő, ha kérdezzük, azonnal az én arcomhoz fordul. Tudja, hogy micsoda a tapsolás, de a saját kezű végrehajtáshoz még csak annyiban hajlandó segédkezni, hogy ha én mozgatom a csuklóit, kinyújtja az ujjait, és várja a következményt; amúgy ha mondom neki, hogy tapsi-tapsi, akkor az az első reakciója, hogy ráfog az én kézfejeimre és irányítja őket - gondolom sokkal érdekesebb így, hiszen így hangos csattanások következnek.
Ugyan még nem köti távozáshoz a végrehajtást, de ha mondjuk, hogy pá-pá, akkor két napja már azt is tudja, hogy hogyan kell integetni; nem csinálja következetesen, minden alkalommal, de ha a saját kezünkkel megmutatjuk neki, akkor legtöbbször hajlandó utánozni. Nagyon aranyos volt, amikor rájött, hogy az ő keze is pont ugyanolyan szétnyit-összecsuk mozdulatokat végez, mint az enyém, sokáig nézte, aztán átnézett rám, összehasonlította, széles vigyorral nyugtázta a felismerést, és folytatta a mozgatást.
Ha zene szól, ringatja magát, ha énekelgetünk, ő is kornyikál. Szereti a zenét, ha felcsendül, akármilyen tevékenységében megtorpan, rögtön figyel és keresi, ha öltöztetéskor az általunk költött kis nótákat adjuk neki elő, általában megnyugszik és abbahagyja a nyüzsgést, és pár napja végignézett az ölemből egy fél Halász Judit koncertet (igaz, hogy már fáradt volt, de végig csendben koncentrált a monitorra, nem lett nyűgös-hisztis az álmosságtól). A tévé itthon sosem megy előtte, de M. szüleinél ha be van kapcsolva, teljesen elvarázsolódva rábambul bármeddig, rossz nézni.
Ha valami újat felfedez, vagy valami sikerélmény éri (például rájön, hogy egy játék melyik gombbal szólaltatható meg), hátrafordul, és ellenőrzi, hogy láttuk-e a produkciót, aztán simlis somolygással vissza-, és megmutatja megint.
Rengeteget beszél, magában is és hozzánk is, gyakorlatilag nincs olyan hang, amit ne tudna kiejteni - variál is mindenféle halandzsaszöveggel, de persze vannak kedvenc szavai is. Ma a bababa és bebebe volt a sláger, de nem csak ilyen ismétlőseket szokott, hanem néha valódi szavakhoz hasonló dolgokat is - Apu elfogult nagyszülőhöz méltóan meg is van győződve róla, hogy egy zsenivel van dolgunk, és például az aggyigye (add ide, obviously) teljesen tudatos.
Érti azt, hogy ne és nem; mikor mondjuk faágat akar kóstolni, és figyelmeztetjük, hogy csak megnézzük, de nem esszük meg, mert nem ennivaló, tényleg csak forgatja a kezében, aztán ledobja - persze amint egy pillanatra nem figyelünk oda, ugyanezt a műveletet szájbatömködéssel finalizálja, és ha nem szólunk (ha nagy darabról van szó, és nem törékeny meg nem válik le a kérge, engedni szoktuk, hogy magától is rájöjjön: nem finom), kíváncsian ránknézve csekkolja, hogy biztos mehet-e a dolog.
Puszit is ad már egy ideje, tágra nyitott nyálas szájjal fordul bele az arcunkba bármikor ölbe vesszük, vagy összebújunk nappali alváshoz. Nagyon vicces, mert mióta fogzik (jön a következő négy alsó: kettő már majdnem kint van, kettőnek már duzzadt a helye) sajnos harapni is szeret, egy-egy óvatlan pillanatban elkapja valamelyik testrészünket, és felgyűrt orrocskával (akár a lihegés, ez is az izgalom jele nála) közeledik - ha ilyenkor időben észbekapunk és nemet mondunk, akkor ártatlankodó fejjel néz a szemünkbe, és puszira váltja a támadást, nagyon vicces.
Újabban nagyon szeret velem lenni, és nagyon bújós, amit imádok! Ha a lakásban jövök-megyek, nem követ mindenhova, és egyelőre nem is keseredik el, ha épp eltűnök szem elől, de ha a nappaliban vagyok vele, akkor minimum ötpercenként odajön, hogy együtt játsszunk (ez manapság annyit jelent, hogy én ülök a kanapén, ő feláll mellettem, a térdemnek támaszkodik, és helyben lépegetni próbál, miközben erősen szuszog és magyaráz). De olyan is van, hogy a legintenzívebb önálló játék közben random otthagy csapot-papot, mászik hozzám, és kapaszkodik a lábamba - amikor felveszem, szintén ad puszikat és dugja az arcát, hogy ő is kapjon, illetve nagyon sokáig ottmarad és az ölemben szöszmötöl azzal, amit onnan elér, néha szorosan hozzámbújva és a fejét a vállamra hajtva… ilyenkor egyszer csak fel fog robbanni a szívem a szeretettől...

A napi program két napja óriásit változott a múltkorihoz képest, és sokkal stabilabb lett, reméljük így is marad:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (250 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (250 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- kilencig együtt alvás, utána egy kis közös bandázás a nagy ágyban, és egy kis egyedül-játék a kiságyában (amíg tízórait készítek);
- tíz körül tízórai (150-180 gramm szilárd étel);
- egyig játék, majd egy-másfél óra alvás (még mindig összebújva, mert különben fele ennyi sikerül csak);
- kettő körül ebéd (250-280 gramm szilárd étel)
- utána délutáni program (ha rossz idő van, otthoni játszás, ha jó idő van, akkor babakocsis séta és környékbeli játszótér vagy autós kiruccanás és valami szép park);
- öt körül uzsonna (100-120 gramm szilárd étel);
- utána fél óra alvás, majd játék vagy séta fürdésig.
Úgy tűnik tehát, hogy kis késéssel ugyan, de nálunk is bekövetkezett az éjszaka átalvása, ezzel egyidőben meg jelentősen megnőtt a vacsorára és reggelire megevett táp mennyisége, aminek örülünk, mert így megvan végre a fél liter, és máskor mindig mehet a szilárd kaja (erről írok majd egy külön hozzátáplálós posztot).

Most ezek ugrottak be; megyek dolgozni egy kicsit, mert manapság napközben esélytelen elővenni a laptopot: azonnal ott terem, és ütögeti a billentyűket rendületlenül.
Jah a cím… Vaníliás Kifli az egyik új neve, amit akkor alkalmazunk, amikor már hálózsákba van bugyolálva esténként. Mert olyankor egy ennivaló kis kompakt hosszúkás csomag, szőke, és ellenállhatatlan illata van, és a legfinomabb a világon.

Újabb megkésett státusz

Szóval számok híján a pontosan héthónapos beszámoló is elmaradt, mert ezúttal is csúsztatva kellett a doktornőhöz mennünk, mivel hét és fél hónaposan volt aktuális a meningococcus elleni oltás emlékeztetője. Apropó oltás, Kissmajom eddig is csak épp felkiáltott, amikor szúrták, de ezúttal még azt sem tette; előtte részletesen elmondtam neki, hogy mi fog történni, és meg is mutattam (megcsíptem a kis combját, hogy így fog fájni), bent is átöleltem, és a fertőtlenítős fröcskölésnél figyelmeztettem, hogy na most jön a bökés. Drága bátor kiskatonám csak nagyon a szemembe nézett, és megfeszítette a kis lábait, és hiába mondtam neki, hogy nyugodtan sírjon, nem szégyen az, meg sem nyikkant, csak a szája széle görbült le csendben, egyetlen másodpercre - csodájára járt mindenki a rendelőben és a váróteremben. Meg is méregették, 8700 gramm és 74 centi, vagyis a kilói a korához képest átlagosnál kicsit kevesebbek, a magassága viszont a 96 percentile-ba teszi, tehát szinte biztos, hogy nem Aput, a hobbit-tatáját örökli ebben, hanem inkább M.Apukát, az óriás-papát.

Nagyon sok és látványos változás történt az utóbbi olyan két hétben, felét biztos már el is felejtettem, ilyenkor mindig megbánom, hogy nem jegyzetelek folyamatosan… Az egyik nagy történés az, hogy harmadik napja egyáltalán nincs már szoptatás, egyre kevesebb lett a tej, aztán már csak komfort-cicizésre elegendő kortyok maradtak, most meg már az sem nagyon van, így nem is nagyon teszem mellre, csak ha égetően fontos, hogy azonnal megnyugodjon, mert a kincsem olyan lelkesen fogadja el, hogy borzalmas látni, hogy erőlködik, de semmi eredménye. Hét hónapig sikerült kihúzni végül, sosem kizárólagosan anyatejjel, de még a legvégén is olyan mennyiséggel, hogy legalább éjszakára elég volt - nyilván szomorú vagyok, de már nem teljes kudarcként élem meg az egészet, örülök, hogy a legkiritkusabb időszakban működött a dolog, és a következő alkalomkor majd megpróbálok ügyesebb lenni.
Valószínűleg a szoptatás nélküliség hozadéka az, hogy sokkal kiszámíthatóbb lett Kissmajom étkezése (hiszen most már mindig konstans mennyiségeket tud kapni), és ezáltal a napirendje is még fixebben beállt:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (180-250 milli táp - attól függően, hogy hánykor és mit evett utoljára);
- éjfél és egy között álomevés* (180 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (130 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- fél kilencig együtt alvás, fél tízig együtt bandázás, utána egyedül játszás a kiságyban (addig én megágyazok, felmosok, előszedem a játékait, és előkészítem a reggelit);
- tíz és fél tizenegy között szilárd ételes tízórai (100-150 gramm), utána fél órás rezegtetés a pihenőszékben (ennek eredményeként kakilás), majd játék;
- délben egy-másfél óra alvás: ez most már szinte mindig úgy működik, hogy végig mellette fekszem és ölelem, ő meg belém fúrja a fejét, mivel enélkül pontosan fél óra elteltével felébred - viszont mióta áttért a csak kétszeri nappali alvásra, legalább egyiknek minden áron muszáj ennél hosszabbnak lennie, mert különben estére már nagyon nyűgi lesz, úgyhogy hősiesen feláldozom magam :) és én is sziesztázok;
- kettő körül ebéd (180 milli táp - ha hosszabb távon is megmaradnak a mostani esti és éjszakai mennyiségek, tehát már azokból összeáll az egy éves korig naponta szükséges fél liternyi tápszer, akkor hamarosan ezt is kiváltom szilárd étellel);
- délután, ha nagyon meleg van otthoni, ha nem, akkor piknikelős játszás, illetve babakocsis séta - itt is változás, hogy ha autózás is van a programban, akkor már csak úgy alszik, ha amúgy is alvásidő lenne, egyébként bámészkodik az autósüléséből, játszik, szerel, beszélget;
- fél öt körül újabb alvás (ez szigorúan fél óra, nem is akarnánk többet, hogy ne zavarjon bele az esti rutinba);
- ötkor uzsonna (ha otthon vagyunk, olyan 100 gramm gyümölcs, ha épp úton, és nem megoldható, akkor 130 milli táp);
- fürdésig játék vagy séta.

A stabilizálódott napi programon kívül is csinál egy csomó új dolgot a legutóbbi összefoglaló óta, a teljesség igénye nélkül, csak így off the top of my head ilyenek jutnak eszembe, hogy:
- rázza a fejét és szélesen vigyorog hozzá: fekve és négykézláb is szokta, ilyen Stevie Wonder stílusban, az elején aggódtam is, hogy ez valami egészségtelen önstimuláció, de aztán utánaolvastam, és szinte napra pontosan hét hónapos korban egy csomó baba elkezdi ezt, egyrészt, mert kísérleteznek az újszerű látás-élménnyel, másrészt, mert egy picit elszédülnek tőle, ami szintén izgalmas dolog;
- tárgyakat hordoz a szájában (és ezt néha fejrázással kombinálja): ez meg puppy-style, egy helyben tartózkodva, kúszva és mászva is műveli, van amikor tényleg odébb akar vinni valamit, máskor csak a rágcsálást nem szeretné abbahagyni ácsorgás vagy közlekedés közben sem;
- igen, közlekedik: a klasszikus kúszás (alkaron támaszkodva, térddel tolva magát) kimaradt, helyette a nyújtott karjával tolta magát körbe-körbe illetve hátrafelé, a következő lépés az volt, hogy négykézláb rugózott, majd előrehasalt (ezt okosan abbahagyta, amikor egyszer a parkettán próbálkozott, és orron landolt**), és pár napja már szabályosan mászik*** is (nagyon aranyos, mert néha az épp soron következő kezét túl magasra emeli, elveszíti az egyensúlyát, és felborul);
- énekelget: ez az egy ideje már felfedezett beszélgetés dallamosítása, egyedül, játék közben elmélázva, pihenés közben belefeledkezve megy a kornyikáló ná-ná-ná és további zabálnivaló hangismétlések;
- utánoz: cuppogást, csettintegést, nemnemnemezést - és büszkén göcög utána;
- minden érdekli: míg régebben többnyire a feltűnő (színes, hangos, világító, mozgó) dolgokkal akart közelebbi ismeretségbe kerülni, mostanra szinte nincs olyasmi a világon, amiről ne kérne további információt - mindenféle hang forrását kitartóan keresi (a legédesebb, amikor a nem látható repülő után kutat az égen), percekig moccanás nélkül tanulmányoz állatokat és embereket (a madarak és gyerekek a kedvencek), minden egyes tárgy felé kinyújtja a kis karjait hogy mutimeg (ha le van téve, máris indul feléjük), alaposan megfigyel, tenyérrel megtapogat, körömmel megkapirgál, majd megízlel mindent, amihez odavisszük vagy amit el tud érni;
- felismeri, ha szólítjuk: mintegy válaszul a recent aggódásomra, hála Apunak, aki megállás nélkül beszél hozzá, mikor együtt vannak, egyik napról a másikra megtanulta az igazi nevét;
- megért szavakat: az első, amire rájött, az már elég régi, a "figyelj" (ha ezt hallja, akkor várakozóan néz, mert tudja, hogy valami érdekes akció következik), a második a "cica" (ha mondjuk neki, akkor már forgolódik is hogy hol van, továbbá lelkesen üldözi is, de a legutóbbi orrcsavargatás óta már hiába, Kissca szigorúan csak alvásidőben merészkedik a közelébe), a harmadik az "autó" (azt is keresi, ha említjük), a negyedik az "Apa" épp kialakulóban van, többet egyelőre nem vettem észre;
- figyel az énekre és mesére: az továbbra is első számú jellemzője, hogy ha hanyatt fektetjük, akkor rögtön rugdosni kezd, plusz ha van mire, azonnal felpakolja a lábait a magasba (és ott rugdos), de még ezt a tevékenységet is készségesen abbahagyja (ahogy az elalvás előtti szokásos nyöszörgést is), ha az ember énekel (én) vagy mesét mond (M.) neki - ilyenkor feszülten koncentrál, és időnként hatalmasakat mosolyog (amitől mi menten elolvadunk);
- követi az iránymutatást: ha mondjuk, hogy nézd, és nyújtott karral jelzünk valamit neki, akkor arra fordítja a fejét és a tekintetét, és többnyire kiválasztja azt, amire gondoltunk, ha rábökünk egy játékán egy gombra, ami valamit csinál, rögtön rájön, hogy mit tanítunk, és utánoz (ha nem sikerül működésbe hozni, mert mondjuk túl erőtlenül nyomogatja, akkor csodálkozó szemekkel számonkér, hogy mostmivan);
- reagál és válaszol: azonnal felkiált, ha látóterébe kerül a cica, türelmetlenül ránkszól, ha szeretné, hogy századik alkalommal is megszólaltassuk a játszószőnyegén a zenét (nem olyan, mint a többi játéka, amit ő is tud kezelni, mert egyértelmű gombnyomással működtethető, hanem az anyagba van rejtve a kapcsolója, és viszonylag erősen rá kell tenyerelni, hogy beinduljon), és amikor kedve van hozzá, akkor bármeddig lehet vele játszani kérdezz-feleleket (mondunk valamit, ő meg a saját nyelvén elismétli);
- huncutkodik: ha olyasmit csinál, amit "nem szabad"**** (például kibontott kakis pelenkával a segge alatt vadul tekereg, hogy hasra forduljon), és rászólunk, hogy maradjon nyugton egy pillanatig, akkor benyom egy ilyen saját fejlesztésű féloldalas mosolyt, amiért Bruce Willis is megirigyelné;
- elképesztő a finommozgása: egész pici és vékony dolgokat megfog az ujjaival - persze ezt egyelőre csak konstatáltuk, nem tesztelgetjük és fejlesztgetjük tovább, mert mindent bekap, amit meg tud kaparintani, és ez jelenleg nem túl biztonságos (ezidáig füvet, papírfecnit és gombot kellett kihalásznom a szájából).
Ami még történt nagymozgás fronton az az, hogy ha van mibe kapaszkodni/mire támaszkodni, akkor feltérdel, így tegnap kénytelenek voltunk letenni a kiságy alját az alsó szintre, mert félő volt, hogy kibukik belőle. Szintén az utóbbi pár nap újítása, hogy éjszaka oldalra fordul, és úgy alszik tovább - itt mi is belebotlottunk Audrey problémájába, amire hirtelen azt a megoldást találtam, hogy úszópelust húzok a sima pelenkájára, így nem lesz nedves a ruhája és az ágyneműje; de igazából abban reménykedem*****, hogy ez csak egy ideiglenes hóbort, és ahogy jött, úgy megy majd. Jah és egy ideje már bal oldalon át is simán hasrafordul, így gyógytornászhoz egyelőre mégsem megyünk.

Ami változatlan, illetve tulajdonképpen tovább "durvult":
- ha velünk van, semmitől se fél: erős hangoktól (vonatduda, fúró, bőgetett motor, látótéren kívül leeső tárgy csattanása, stb.) megijed, és Moro reflexhez hasonlóan széttárva a kis karjait összerezzen, leejtés imitálásától vagy hirtelen nagyon magasba emeléstől vagy dobálástól megdermed, de ezeket mi nyilván kerüljük, ha rajtunk múlik - ezen kívül ha a közelünkben/ölünkben van, mindent élvez (berregés, fütyülés, zuhanás, reptetés, zuhanyrózsával való arclemosás, óriáskutyákkal való ismerkedés, you name it);
- ha velünk van, egész nap dumál és mosolyog: idegenekkel főleg új helyen nagyon óvatos, néha hosszú percekig komoly arccal szkenneli őket, amíg végül a szimpatikusabbak mosolyát viszonozza, ismerősökre is csak akkor mosolyog vissza kapásból, ha megszokott közegben látja őket vagy ha az ölünkben van, különben egy kicsit kivár és kémlel, biztos, ami biztos - aztán, ha mindent rendbennek ítél, a mosolygással egyidőben általában a nyelve is megered; ha minket (ez jelenleg M. és én kivételével Aput jelenti) megpillant, egyből a füléig szalad a szája, és kezdetben kurjongat örömében, aztán már "csak" mosolyog egész álló nap, és megállás nélkül mond-mond-magyaráz.
Ha velünk van, mindig jókedvű, vidám, boldog - és ezt nem titkolja, a legőszintébb ragyogással-rajongással adja tudtunkra napi ezerszer; és mi napi ezeregyszer mondjuk el egymásnak, hogy MOST kellene meghalni, mert ennél már sosem lesz jobb az élet. Aztán a következő napot valahogy mégis sikerül még szebbé tennie… nem tudjuk hova, meddig fokozható ez még, így is az elviselhetetenség határát súrolja. Ez a kisfiú a Minden.


* Néha pár napra váratlanul elromlik az alvás, valószínűleg a frontok miatt, mert általában időjárás változáskor történik meg, de nem vészes ilyenkor sem: van olyan típusú romlás, hogy lefekvés és éjféli álomevés között egy-kétszer megébred (ilyenkor legtöbbször elég bemenni hozzá, és simogatni, vagy néha ki kell venni, de akkor is pár percnyi összebújás után visszaalszik), van olyan, hogy az éjféli álomevés helyett félig megébred (ilyenkor többször hasrafordulgat, emiatt nyögdécsel meg szomorkodik, és a megoldás az, hogy teljesen fel kell ébreszteni, és úgy visszatenni, mert akkor eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen álmos, és egy ásítós mosoly után otthagyható, elalszik magától), és van olyan, hogy a hajnali ébredés után nincs kedve visszafeküdni (ilyenkor mászkál, kurjongat és galagyol, megszereli a kiságy rácsait - ez a legrosszabb, mert ezzel borul az egész reggeli program, és mikor épp a tízórai lenne aktuális, akkorra már hullafáradt).
** Eddig két közlekedési balesete volt, a vetődéses orrbeütés, és egy olyan, hogy a puha plüss játszószőnyegről megszokásból legurult (a hátra fordulás még nem valami jól kontrollált mozdulat, továbbra is inkább a feje súlyára és a gravitációra hagyatkozik), és a parkettán koppant egy kicsit a tarkója - mindkétszer ijedtség okán és nem fájdalomból sírt, és ölbekapáskor szinte azonnal abba is hagyta, de olyan keservesen és hangosan zendített rá, hogy a szívem rögvest apró darabokra szakadt.
*** Sajnos ez egyelőre csak az ágyon megy neki, mert ha legalább kicsit nem göröngyös a terep (vagyis szőnyeg, habtapi,  pléd és/vagy parketta van alatta), akkor kicsúszik a lába, és csak helyben lépeget vagy visszafele csúszik szegényem - erre egyelőre nem tudok mit kitalálni, próbáltam már meztelen térddel, harisnyával és kisnadrággal, csupasz talppal és tapadós zoknival is, de egyik sem segített, gondolom egyszerűen meg kell várni, hogy megerősödjön a combizma, és bírjon ellentartani.
**** Egyelőre próbálunk csak a legminimálisabb mértékben megtiltani dolgokat, mert nem szeretnénk a nemszabadnemszabad szajkózásával folyamatosan korlátozni, amíg esély sincs rá, hogy megértse az ok-okozati összefüggéseket - mi vagyunk a felnőttek, úgy gondoljuk, hogy a mi feladatunk olyan környezetet biztosítani neki, amiben lehetősége van veszélyektől védve felfedezni.
***** Főleg mert olyan borzasztóan nagyfiús abban a pozícióban, hogy majdnem sírva fakadok, ahányszor meglátom.

Napi program félévesen

Ez az egyszerű kis cím bizony szenzációs sikert takar, mert sosem gondoltam, hogy nekünk ilyenünk is lesz a belátható jövőben. Mondjuk nem is igyekeztem semennyire sem, egyedül az esti/éjszakai rutinhoz ragaszkodtam, a többit hagytam alakulni és alakítani Kissmajom által - úgy tűnik, hat hónap kellett neki ahhoz, hogy kitalálja, mi legyen, és nagyjából fixen tartsa is magát hozzá. Oké, legtöbb ismerős baba már fele ennyi idősen jól kiszámítható órarend szerint élt, de ahhoz képest, hogy tényleg semmit sem erőltettem, én több mint elégedett vagyok ezzel az eredménnyel.
A harmadéves állásról itt írtam, ahhoz képest igazából nem sok változott, de ami igen, az igencsak számottevő: nappal is lettek étkezési időpontjaink. Továbbra is igény szerint eszik, de mostanra kialakult egy pattern, és majdnem minden nap ugyanakkor éhezik meg; nem katonás ám a rend, csak viszonylagos pontosságról beszélek, a fél- vagy akár egy órás csúszás simán benne van a pakliban, de legalább van valami, amihez lehet tartani magunkat.

Szóval így néz ki egy Kissmajom-nap mostanság:
- este hat és hét között fürdés (fokozatosan előbbre hoztuk, mert ennél később már nagyon fáradt), majd 120-200 milli táp (attól függően, hogy legutóbb mennyit kért);
- éjjel egy és hajnali öt körül álomevés (vagy inkább komfortszopizás, elég hamar belealszik ugyanis), az utóbbi után tisztába teszem, és átköltöztetem magunk közé;
- hét körül felébred, szopizik (mennyiséget nem tudok, de a régebbi mérésekből kiindulva max 50 millire tippelnék), és nagyjából fél kilencig visszaalszunk együtt;
- utána olyan fél órát családilag játszunk az ágyban, majd ő visszamegy a kiságyába, és egyedül játszik, amíg ágyat vetek, előkészítem a nappalit (gyors takarítás, habtapi és babaszőnyeg lerakása, bedobozolt játékok elővevése, stb.), és elkészül a kajája;
- fél tíz és fél tizenegy között szilárd ételes tízórai a pihenőszékben (150-200 gramm, ha kevesebb, akkor egy kis táppal kiegészítve);
- utána körülbelül fél órás ejtőzés rezegtetett üzemmódban (ami rendszerint kakit eredményez), majd játék;
- tizenegy és tizenkettő között valamikor elálmosodik, és fél-másfél óra közötti periódusra alszik el (általában előbbi, de ha van időm végig mellette feküdni és szorosan összebújni, akkor egyre többször borítékolható a hosszabb változat);
- ébredés után folytatódik a játék, majd egy és két óra között valamikor ebéd (180-200 milli táp);
- a délutáni órákban játszunk és elmászkálunk itthonról, az autózós programpontot többnyire átalussza, bármikorra esik, ha ilyen nincs, akkor legkésőbb háromkor altatni kell (ez szigorúan csak fél óra);
- bárhova megyünk, a hazaindulást öt körülre szoktuk szervezni, és ekkor kapja az uzsonnát is (180-200 milli táp, de lassan itt is bevezetem a szilárdot);
- autóban hazaúton mindig kidől, de egyébként csak akkor ragaszkodom még egy menetnyi alváshoz, ha látom hogy nagyon fáradt és nyűgös, mert van hogy simán kibírja ébren a lefekvésig fennmaradó időt.

A megéhezést mindig is félreérthetetlenül jelezte, olyankor szinte egyik pillanatról a másikra kezd el nyűgösen kiabálgatni - itt annyi fejlődés van, hogy most már nem teljesen meglepetésszerű a hangulatváltozás, hanem maximum három perc még rendelkezésre áll a kaja előkészítéséhez, mielőtt tényleg keservesen sírni kezdene. Ha valami miatt kicsit tolni akarom az étkezés időpontját (mondjuk már majdnem délután hat óra van, és azt szeretném, hogy inkább közvetlenül lefekvés előtt lakjon jól), akkor olyan 80 milli az, amivel halogatásként már megelégszik, annál kevesebbet becsapásként értékel, és tiltakozik.
Az álmosságot csak az utóbbi időben kezdte el teljesen egyértelműen jelezni, de most már kivétel nélkül mindig együtt mutatkozik mindhárom azonosítója: ásítás, szemdörzsölés, fülhuzigálás - sőt a gyengébbek kedvéért ki szoktak egészülni félig lehúnyt szemmel előadott fejdobálással is (régebben ez nem volt, csak az egyre hosszabb elbambulásokból lehetett következtetni). A konkrét elalvás ellen továbbra is hősiesen küzd, még olyan helyzetben is, amikor tényleg kivétel nélkül mindig beadja a derekát előbb-utóbb (például ha épp aktuális a pihenőidő plusz közben épp autózunk), utolsó erejével többször is felpattintja a szemét és még párszor félájultan körülnéz.
Az unatkozást és a játék közbeni fizikai fáradtságot panaszos nyöszörgéssel-nyafogással jelzi, ilyenkor a leggyorsabb orvoslási mód természetesen az ölbevétel - ettől aztán kivétel nélkül mindig aktivizálódik (igen, fizikai fáradtság esetén is), alaposan megtapogatja/gyűrögeti/karmolássza/csipkedi az áldozat fejének minden négyzetcentiméterét, majd lelkesen álldogál, rugózik, ugrándozik, rúgkapál, lépked (persze mindeközben a hóna alatt tartani szoktuk), végül feltérképezi a közvetlen környezetet, és ellentmondást nem tűrően nyúlkálni kezd a legérdekesebbnek tűnő szerelnivaló felé. Néha, mikor azért szomorkodik, mert már nincs ereje támaszkodni (akár hason, akár négykézláb), lekenyerezhető hanyattfordítással, és villámgyorsan a kezébe nyomott ismeretlen tárgyakkal is.
Egy féléves majmocska vicces kis jószág indeed… :)

Hozzátáplálás - First round over

Nagyjából egy hónapja hozzátáplálunk, így ideje megírni valamiféle összefoglalót. Igen, valóban majdnem kivártam a hathónaposságot, mert valahogy didn't feel right, hogy egy kezdetleges emésztőrendszerű babába felnőtt-kaját adagoljak, még akkor sem, ha sosem volt kizárólag anyatejes, és sajnos egyre kevésbé az (már csak éjszaka és reggelire van cicizés, a tejmennyiséget nem tudom, de nagyjából tíz óráig nem kér mást, úgyhogy vélhetőleg nem csak pár kortyról beszélünk). Olvastam persze mindenfélét, olyan anyukák beszámolóit is, akiknek a gyerekorvos és védőnő már két (kettő!) hónaposan gyümölcspépeket ajánlott, de a tudomány mai álláspontja alapján legtöbb országban az öt, sőt inkább a hat hónapos kor betöltésének megvárását javasolják, hogy se azonnal se később ne legyenek gondok. Mikor már negyedik nyelven kezdtem információkat gyűjteni, hogy melyik világrészen mit, mikor, mivel és hogyan szabad/szokás/érdemes, érezni kezdtem, hogy épp eléggé begolyóztam, és sürgősen bele kellene vágni, még mielőtt elhatározom, hogy kivárom a gyerek ovis korát a próbálkozással.
A döntés meghozatala utáni következő problémám az volt, hogy mit kapjon Kissmajom. Sokáig küszködtünk ugye a székrekedéssel, amit végül a laktózmentes Milumil Pepti megoldott, de akkoriban még csak nagyon friss (olyan másfél hetes) élmény volt a jó állagú széklet, úgyhogy semmiképpen sem akartam kockáztatni - márpedig a klasszikus kezdő ételek (alma, krumpli, répa) mind szorulást okozhatnak. Itt már írtam részletesen az első három választottamról: céklalé (szerette, de a cékla maga azóta is elmaradt, csak tervezem kipróbára), sütőtök (bolti pép, imádta) és édesburgonya (én pépesítettem, nem volt egy sikersztori). Kizárólag ezek voltak amúgy, amiket valóban fokozatosan adtam, előbb kisebb, aztán egyre nagyobb adagokban (akkoriban ez maximum fél-étkezést jelentett, a többi táp volt), minden következőt úgy kapta, hogy evett, amennyit kért, és ha még éhes maradt, megkínáltam táppal - nem láttam értelmét az óvatoskodásnak, mert úgy okoskodtam, hogy ha valamire allergiás, akkor néhány kanálnyitól is kiderül, ha nem nem, akkor minek korlátozzam, mikor annyira boldogan eszik. Mert boldogan eszik, az nem kérdés, eddig még nem tudtam olyasmit adni neki, amit ne lapátolt volna be lelkesen, ha rajta múlna, szerintem már minimum két étkezést teljesen kiváltottunk volna szilárd élelemmel…

Na de visszatérve: a következő bevezetett végül a körte lett, szintén bolti pép formájában, mert épp M. szüleinél laktunk, és ott nem akartam én kotyvasztgatni. Azt is nagyon szerette, azóta már többször is kapott, amikor bármi egy kicsit keményebb kakit eredményez, akkor egy-két nap erejéig mindig bevetem.
Utána jött a sütőtök+krumpli, ez is bolti pép, de valahogy szárazabb volt, mint az addigiak (nem is volt oda érte annyira, az ízével nem volt baja, de láthatóan nehezebb volt nyelni), úgyhogy második napon higítottam egy kis céklalével; végül a két nap után szorulása lett, úgyhogy tovább nem is kísérleteztem, krumpli egyelőre kilőve.
Az avokádó volt a soros, ami érdekesnek bizonyult, mert önmagában szerintem tök ízetlen valami, de ő rajongott érte - sajnos felbátorodtam, és a harmadik napon már bolti almapéppel kombinálva adtam oda neki, és megint szorulás lett a vége, illetve búcsú az almától is.
Gesztenye következett, céklalével higítva, ami kaki-szempontból sajna szintén nem volt nyerő, de mivel nem vagyok biztos benne, hogy nem az alma utóhatása, ezzel még teszek majd egy próbát. Kissmajomnak nagyon tetszett, még úgy is, hogy ez volt az első, amit nem pépesítettem, csak ilyen gyümölcshöz való mozsártörővel zúztam apróra.
A szilva+körte bolti pép jött, meg is oldotta a szorulást, ahogy vártam, és a körte+sárgabarack szintén rendben volt; ezeket semlegeseknek nyilvánítom íz szempontjából, mert tesztalanyunk szokásos örömmel ette őket ugyan, de én is kóstoltam, és különösebben nem volt nagy élmény egyik sem (ellentétben például a gesztenyével, ami finom különleges fogás még számomra is). Amúgy mindkét kombót a nyaralásunk alatt sütöttem el, és azért esett rájuk a választás, mert biztosra akartam menni, hogy semmilyen pocak-ügy nem kavar be idegenben. Egy premiert így is bevállaltunk, mert egyszer kifogytunk a tuti-meghajtós üvegesekből, így bementünk vásárolni a legközelebbi városba, ahol volt DM; és mivel ezt a kis kiruccanást délután ejtettük meg, tízóraira tápot kapott Kissmajom, és ezúttal az uzsonnát váltottuk ki szilárddal - szerencsére nem lett belőle probléma, nem fájt a hasa úgy sem.
Következő napon még merészebben jártunk el: megette a maradék körte+sárgabarack pépet tízóraira, táppal kiegészítve, majd uzsonnára, nem tervezetten, csak épp kéznél volt, és nagyon nézte, ahogy mi esszük, kapott egy őszibarackot (kettőt is benyomott volna, ha tovább adogatom). Egy teljes egészet, kisebbet és nagyon puhát-leveset, meghámozva - még csak össze sem törtem, a kezemmel tépkedtem le neki a szájméretéhez illő pici falatkákat. (Közvetlenül utána pedig teljesen depressziós lettem, hogy lezárult egy korszak, nagy-naaagy fiam van már…)
Aztán kipróbáltam a meggyet is, ugyanilyen tépkedős módszerrel, előbb pár szemet üresen, a következő napon meg egy teljes étkezésnyi adagot, azt már zabbal, mert nekem a nem kifejezetten édes gyümölcsöktől mindig ég a gyomrom, és nem akartam, hogy esetleg neki is. Két nagy kanál teljes kiörlésű zabpelyhet főztem pár percig egy kis vízben, majd mikor jól megdagadt, hozzáadtam az összetört meggyet - így egyszerre pipáltuk ki a glutént, és a savanyú ízt, az előbbitől nem lett baja, az utóbbit egy kis ismerkedős grimaszolás után nagyon ette.
Tegnapelőtt és tegnap eljött a répa ideje is, de azt is kihúztam a listánkról egy időre: az első adag után még jó volt a kaki, de ma már nagyon szenvedős-erőlködős lett, pedig M.Apuka vasárnapi húsleveséből származott az anyag, úgyhogy nyomokban még akár zsírt is tartalmazhatott.
A mai tízórai őszibarack volt, megint zabpehellyel, holnapra ugyanezt tervezem, csak pár szem meggyet is adok hozzá.
Utána visszatérünk a nagy kedvenc avokádóhoz, majd a következő új jelöltjeim a spenót és zöldbab, és ha valamelyik hétvégén csirkehúsból készül leves M. szüleinél, akkor az is lehet, hogy azt is megkóstoltatom Kissmajommal - csak az a gondom, hogy így, hogy a krumpli és a répa is tiltólistás, nem tudom, mivel keverjem neki, a tojásmentes durumtészta jó lenne talán, de még körülnézek. (Olyasmit nem vagyok hajlandó adni, amit magam sem ennék meg, vagyis az őszibarackos vagy körtés hús ki van zárva.)

Hát röviden ennyi. Többnyire háromnaponta jöttek az új ízek, kihagyott nap úgy emlékszem talán egy volt, a nyaralás alatt, akkor csak tápot kapott. Összességében nem volt olyan nagy cirkusz ez az egész, amennyire tartottam tőle, most már alig várom a tízóraikat minden nap, mert élvezet nézni, hogy mennyire várja, kéri, jóízűen nyeldekli. Nem tudom, mikor kezdem el az uzsonnát is kiváltogatni, a délelőtt zöldség, délután gyümölcs rutin nekünk egyelőre nem valami egyszerű, mert répa- és krumplihiányból, valamint anyai fantáziátlanságból kifolyólag így első körben eléggé korlátozottak vagyunk főzelékileg; borsóban gondolkozom még, de passzírozni utálok, és lassú meg béna is vagyok hozzá, így eddig halogattam.
Pár napon belül öt teljes foga lesz… ha épp nem szomorkodom az idő szemtelenül gyors múlásán, izgatottan nézek a jövő elébe, amikor szendvics-katonákat nyammog majd. Nagy-nagy-nagy fiacskám!

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (4.)

Hát úgy tűnik, el kell kezdenünk a hozzátáplálást. Négy és fél hónapos Kissmajom, és igazából én hat hónapos korára terveztem csak, úgyhogy egy kicsit bánt a dolog, de ez van. Logikus magyarázatom nincs arra, hogy miért ragaszkodtam, hogy fél éves legyen előbb, mert annak leginkább akkor van jelentősége, ha kizárólag anyatejes egy baba - így, hogy kétharmadban tápszeres, talán még jobb is, ha igazi kajákat is kap néha a por helyett… legalábbis ezt mondogatom magamnak nyugtatásul.

Az van, hogy Kissmajom szorulásos - de erősen. Eléggé kétségbe vagyok esve, és más megoldás sajnos nem jut eszembe.
Első hetekben tankönyvileg produkálta a napi több adag kakit, gyönyörű aranysárga színben, épp megfelelő puhaságban, aztán áttértünk a napi egyre, majd volt olyan, hogy két-háromnaponta egy. De akkoriban ugye szinte teljes egészében anyatejet kapott, arra meg azt mondják, hogy olyan jól feldolgozódik, hogy még a heti egy output sem nevezhető kórosnak; egyetlen egyszer elő is fordult, hogy egy hétig nem produkált semmit, akkor végül megszélcsöveztük, mert már aggódtunk, de annak hatására is ugyanaz a szép tipikus anyatejes jellegű végtermék távozott belőle, szóval valószínűleg csak várni kellett volna még, és tényleg magától rendben lett volna.
Olyan három hete viszont drasztikusan romlani kezdett a helyzet. Érdekes egybeesés, hogy pont az intenzív fogzás beindulásakor (azóta egy fogacska ki is bújt, kettő meg már jól látható az íny alatt), amiről ugye mindenhol azt írják, hogy az a legtöbb babánál hasmenéssel jár. Olyant is olvastam, hogy van akinél szorulással, mert a sok nyáladzás elveszi a vizet a szervezetből, de más fogzó gyerekekhez képest Kissmajom kifejezetten kevés nyállal oldja meg ezt a periódust, úgyhogy ezt az elméletet ejteném. Szóval elkezdett csak négy-ötnaponta kakilni, egyedül ugyan, de egyre nehezebben kinyomható, egyre sötétebb és pasztásabb trutyikat - aztán olyan két hete már csak szélcső hatására mennek ez a ritka alkalmak is.
Reggelente, amikor általában kakilni szokott, most is mindig megpróbál nyomni, de csak pukák jönnek, és legtöbbször azok sem olyan igazi büdösek, amik a kaki hírnökei. De pár nap után már tök kemény a hasa, és látszik, hogy kényelmetlen, talán kicsit fájdalmas is neki, úgyhogy nem hagyjuk tovább erőlködni, mindig segítünk rajta. Ami először kijön, az elég ronda: bogyós még nem volt, de az első darab így is tök kemény, és ami követi, az is egy sötétzöld kígyó-massza, nem csoda, hogy magától képtelen megszabadulni tőle. Addig szoktunk várni, amíg ki nem jön az utolsó(?), már sárga, lágy adag is, hogy hátha másnapra újra beáll a rend, de eddig még sajnos nem így történt.
A gyerekorvos szerint adjak neki cukros teát, amire nem vagyok hajlandó, egyrészt nem szeretném cukorral itatni a gyereket, másrészt csomó helyen azt írják, hogy a cukor hasfogó hatású. Olyan tanácsokat kaptam még, hogy itassam sokat, teával vagy vízzel, de ez nálunk nem ennyire egyszerű, Kissmajom még a kaját sem fogadja el, mikor nem éhes, nem hogy más folyadékot - mikor már régen evett, mindig megkísérlem, de csak egy-két korty erejéig tudom becsapni, az meg semmit nem segít. Próbáltam olyant is, hogy a tápszerét a javasoltnál kicsit több vízben oldom fel, de eddig ez sem hozott eredményt, ahogy a tápszerváltás sem. Mozogtatjuk is egy csomót, biciklizünk a lábaival, masszírozzuk a kis hasát óramutató irányában, hogy beinduljon a bélmozgás, de semmi. Állítólag kaphatók hashajtó szirupok már ilyen pici babáknak is, de azokat amíg lehet, kihagynám, így is eleget aggódok azon, hogy hozzászokik a szélcsőhöz (írnak róla ezt is, azt is, természetesen homlokegyenest ellentétesen).

A hozzátáplálásról viszonylag keveset dokumentálódtam, mert ugye későbbre terveztem volna, és csak annyit döntöttem el előre, hogy én nem gyömölcsökkel kezdenék, hogy ne az édes ízzel találkozzon először (mondjuk ez így egész vicces, mert az anyatej is meg a tápszer is cukros). Az elsőnek adható zöldségek és gyümölcsök közül viszont szinte minden hasfogó hatású (krumpli, répa, alma biztos, a céklát nem tudom), kivétel a sütőtök és az őszibarack - azok viszont nem egészen tavaszi idénycuccok. Én meg legalább a legelején szerettem volna olyasmit adni neki, ami friss, és lehetőleg bio, vagy legalább termelői. Nem egyszerű nah…
Elmondom, mire jutottam: angol forrásokból az derül ki, hogy igazából ez a mitadjunkelőször hercehurca igencsak földrajzi és kulturális meghatározottságú vita, nálunk ez a divat, két országgal odébb meg teljesen más. Úgyhogy az ajánlások szerint azt akarom csak figyelembe venni, hogy tényleg ne valami köztudottan allergizáló dologgal tömjem így az elején, de azon kívül nem ragaszkodom sok mindenhez. Nyilván nem pörköltet akarok ebédeltetni vele, azt betartom, hogy egyszerre egy dolog, minimum egy hétig, aztán egy másik, stb., és csak olyan egy hónap múlva kettő keveréke. Bioboltban vettem egy üvegcse sütőtököt és egy körtét, mindkettőn azt írja, hogy négy hónapos kortól adható, nincs is benne semmi, csak maga a zöldség/gyümölcs és víz.
És vettem egy üveg szilvalekvárt, amiben szintén nincs semmi, cukor és édesítőszer se, csak a szilva, amit addig főztek, amíg sűrű krém nem lett belőle - arra gondoltam, hogy holnap egy icipici anyatejjel elkeverek egy mokkáskanálnyit, és megpróbálom megkínálni vele. Tudom, hogy a szilva nincs az elsőző listán (legalábbis nálunkfelé), de kezdéshez képest harmadik hónap körül már adható, és nem mellékesen akár egy felnőttet is képes meghajtani.

Légyszi, mondjatok okosakat megint!
Szerintetek baj, ha szilvával kezdek, és ilyen lekvárból származtatott formában? Én úgy gondolnám, hogy nem, hiszen bármit adnék, úgysem lenne nyers - annyi a különbség, hogy ez nem párolva van, hanem krémmé főzve.
Honnan tudnék a továbbiakban megbízható bio hozzávalókat szerezni, amiből magam is készíthetek neki ételeket? Tud valaki valahol tényleg-bio boltot, piacot, esetleg nénit-bácsit, ahol vehetnék friss alapanyagokat?
És van-e bárkinek bármilyen épkézláb ötlete a szorulás megoldására ezen kívül, illetve ha esetleg ez nem működik?
Előre is millió köszönet!

Harmadév

Nem visz rá a lélek, hogy a negyedik hónap betöltését az előző negatív bejegyzéssel ünnepeljem, egyrészt, mert az éjszaka folyamán megvilágosodam*, és megoldódott a helyzet, másrészt mert az igazság az, hogy a legobjektívabban nézve is mi vagyunk a világ legszerencsésebb szülői. Nem a mi érdemünk, Kissmajom sajátkezűleg intézi az egészet, de attól még igaz, hogy nekünk ezzel a gyerekkel egész egyszerűen baromi könnyű - bocsánatot kérünk, de tényleg az!
A klasszikus kezdeti nyavalyák mind elkerültek. Hasfájós össz-vissz három hétig volt, akkor sem hosszú órákon keresztül sírt, és soha sem éjjel (hanem nagyjából este 8-10 óra között), vagyis az epizód valójában nem is nevezhető szokványos hasfájósságnak, fogalmunk sincs, milyen lehet például Audrey helyében lenni, az övénél durvább esetekről ne is beszéljünk. Igen, volt a legeslegelején pár olyan hét, amikor maratonban szoptattam éjjel-nappal (ráadásul mondhatni eredménytelenül), sebesek voltak a melleim, és másfél óránként jutott másfél óra magamra, amit szinte kizárólag alvással töltöttem, a kajálás is úgy zajlott, hogy M. beadta a szendvicseimet a hálószobába, én meg habzsoltam, fél kézzel tartva a tálcát a gyerek feje fölött, a mellem a szájában, mint egy hamisítatlan white trash némber (néha leettem egy kis tejföllel - folyton a tejfölös kenyeret kívántam).
De ezzel körülbelül ki is merült minden nehézségünk, lehet utálni, gyereklottón mienk a legjobbfejebb főnyeremény. Vannak persze pillanatnyi mélypontok, de igazából csak saját magunkhoz viszonyítva azok, legtöbb négyhónapos anyukája tapsikolna örömében, ha a gyereke csak átlag heti egyszer ordítana úgy, hogy látszólag semmi oka nincs. Mi el vagyunk kényezteve, Kissmajom születése óta nagyon keveset sír, és általában a kiadott hangjaival annyira jól kommunikál, hogy azokból és a helyzetből kiindulva tényleg minimális következtető tehetség kell, és máris kiderül, hogy mi a baja - ezt szoktuk meg, így én már akkor is hajlamos vagyok kétségbeesni és mérgelődni, ha hébe-hóba egy teljes órán át bőg indokolatlanul (legalábbis az én szememmel nézve). De ezek az alkalmak so few and far between, hogy nincs is időm igazán frusztrálódni, amint végetérnek, már el is felejtem őket.

Kissmajom ma négy hónapos. Ezúttal nem fogom külön felsorolni, hogy mennyit és hogyan fejlődött szellemileg és fizikailag, csak néhány példát mesélek, ahhoz kapcsolódva, hogy milyen vele az életünk.
Két héttel ezelőtt először merészkedtünk vele nagyobb társaságba, sógoromék kerti bulijára, ahol rajtunk kívül hat felnőtt és hat gyerek nyüzsgött hatalmas hangzavarban, plusz három kutya, akik gyorsan össze is puszilgatták mindenét (meg még két macska, de azok itthon is vannak, és két degu, de azokkal nem érintkezett). Úgy viselkedett mint mindig, ha idegenk közé kerül: feküdt rajtam szinte mozdulatlanul, és egy kis Buddha bölcs nyugalmával szemlélte a környezetét, amíg el nem bóbiskolt. A mosolyosztogatással igen megfontoltan bánt, de ha valaki hajlandó volt bohócot csinálni magából és körülröfögni meg -cuppogni, akkor azt azért kegyesen megajándékozta egy zabálnivaló ínyvillantással.

Utána való héten beugrottam vele a munkahelyemre, mert már mindenki nagyon kíváncsi volt arra, hogy ki jött ki a hasamból. Tizenöt csivitelő nő állta körül, amint beléptünk, figyelmesen végigpásztázta mindet, aztán kiszúrt egyet (jó érzékkel a kedvenc beosztottamat), és megajándékozta egy diszkrét mosollyal. Még kint is hagytam a kolleganőkkel a tárgyalóban, mikor bementem a főnökömmel az irodánkba megbeszélni a legutóbbi fejleményeket - kicsit se bánta, a hurkás ujjacskái köré csavart mindenkit mire végeztem.

Aztán múlt hétvégén órákon keresztül hurcoltuk magunkkal a város különböző csücskeibe - egy panaszszava nem volt, végig vidáman ücsörgött az autósülésében, a műanyag csirkéjét csócsálva, célállomásokhoz érkezve pár percre kivettük játszani, akkor rötyörészett egy sort velünk, aztán mehettünk tovább. Ha elálmosodott, türelmetlenül lamentálni kezdett amikor lassítottunk vagy megálltunk egy-egy piros lámpánál, aztán mire a következőhöz értünk volna, már el is aludt.

Ezen a héten oldalra fordult: előbb balra, a lábait felhúzva és billenve, aztán pár nap múlva más technikával jobbra is, az egyik lábával kitámasztva és tolva magát, hihetetlen, hogy fél nap gyakorlás után már mennyire magabiztosan ismételte a mozdulatsort; egyébként egyértelmű, hogy igazából hason szeretne kikötni, mert amikor rájön hogy ebben komoly akadály a beszorult keze, akkor minden kitartása elillan, és mérgesen visítani kezd. Ujjmozgatás (nevezetesen opposable thumbs) terén még kihívásokkal küzd, de kinyitott tenyerét ökölbe szorítva már bármilyen méretesebb tárgyat meg tud fogni, feltéve hogy felkelti az érdeklődését, mert ha mi nyújtjuk neki oda, akkor nem feltétlenül igyekszik; és akár egyszerre két játékot is megpróbál jobbrúl-balrúl a szája körül található nyáltengerbe fojtani. Határozottan kameraérzékeny, még akkor is pontosan a megfelelő helyre néz, ha telefonnal veszük fel, amin semmilyen színes fény nem jelzi, hogy történés van; és hát sajnos kicsit sem szereti produkálni magát, így csomó lépése nem is lett megörökítve az első fázisban. Imádja, ha énekelünk neki vagy beszélünk hozzá, annál jobban semmit sem szeret, olyankor hagy csapot-papot, és mosolygó-érdeklődő szemekkel néz a miénkbe bármeddig, reagál és válaszol, boldogan rikkantgat, lelkesen magyaráz, és hangosan nevet. 

Napi programunk úgy néz ki, hogy:
- este fél hét és fél nyolc között fürdés, majd kaja és lefekvés (éjjel egy és hajnali öt körül álomevéssel, attól függően, hogy mennyit nyomott be előzőleg);
- hat körül ébredés, amikoris átteszem magunk mellé a franciaágyba, és nagyjából nyolcig (néha kicsit hamarabbig, néha kicsit tovább) együtt alszunk, közben komfortszopizik;
- fél tizenegyig játszunk, aztán fél óra alvás;
- egy körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- három körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- öt körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- aztán fürdésig megint játszunk.
Az étkezések tök rendszertelenek, elfogyasztott mennyiségtől függően néha három óra telik el közöttük, néha négy, vagy akár több. De mindig ellentmondást nem tűrően szól, ha igényli, és mivel napközben mindig vagy cicit vagy lefejt anyatejet adok, nem is ragaszkodom hozzá, hogy pontos időben kapja (tudtommal csak a tápszernél gond emésztés szempontjából a túl gyakori ismétlés).
A nappali fél órás alvásához órát lehetne igazítani - ha babakocsiban teszem le a teraszon, akkor az azutáni félig éber állapotból néha vissza lehet ringatni még, akár két órára is, de ezt csak a nyűgös napjain szoktam bevetni, vagyis elég ritkán. Amúgy mostanság kiderült, hogy a négyszer fél órával nem fáradt, és most már az elalvás ellen sem tiltakozik túlpörgésig (az a nehezebb fázis is csak nagyjából másfél hétig tartott), úgyhogy nem erőltetem a hosszabb periódusokat, annál több időnk marad bandázni.
A fürdést imádja, félelemérzete nulla, azt se bánja, ha az arcába ömlenek a hullámok, csapkod, rugdalózik, lendületes mozdulatokkal pancsolja ki a vizet, alig bírjuk tartani a tarkóját, hogy el ne merüljön.
Az esti elalvás előtt az utóbbi két hétben beiktatott egy-egy fél óra sírdogálást, de annak az volt az oka, hogy nem akart enni (előbb eleget, eztán egyáltalán - lásd a lábjegyzetet), ez ma az alapprobléma kiiktatásával már sokat javult, és jó eséllyel napokon belül meg is fog szűnni.
Egy kis szenvedésünk van még, mégpedig a széklettel: csak az első két hétben volt minden nap (vagy egy nap akár több is), utána stabilan beállt három-négynapontára, de a színe és állaga mindig szép volt, és szélcsövezni is csak egyszer kellett, akkor sem a szorulás volt az ok, hanem a mi aggodalmunk az egy hét kakaszünet miatt. Az utóbbi két alkalommal viszont megint be kellett vetni a segítséget, és csúnya zöld, kemény produktum volt az eredmény, amivel egyedül valószínűleg nem is boldogult volna. Tápszer vegyítést tervezünk próbából.
Nappal a négy fő tartózkodási helye, a mi ölünkön kívül, a kanapé (körberakva játékokkal), a pihenőszék, a játszószőnyeg, és a kiságya, ebben a sorrendben; a kanapén már nem nagyon merem egyedül hagyni, ha kimegyek a nappaliból, mert ki tudja mire képes. Egyre önálóbb, van hogy fél óráig is elszórakoztatja magát, minap betettem az ágyába amíg rendet raktam, aztán olyan jól érezte magát (püfölte a lógó plüssöket, dumálgatott velük, kacarászott), hogy nem vettem ki amikor végeztem, és egyszer csak a nagy csendre figyeltem fel: magától elaludt.

Hát ilyen kismajom a mi Kissmajmunk. Sokszor jut eszünkbe, hogy mi őt és az általa elhozott mennyországot azért kaptuk, mert a testvérével már keresztül-kasul bejártuk a poklot. Meg az is, hogy a következő gyerekünk tutibiztos egy sátánkölke lesz, az nem lehet, hogy ez maradjon az egyetlen babázós élményünk, mert ennyi szerencse a világon nincs.
Nagyon szeretjük, el sem tudtuk volna képzelni ezt a szeretetáradatot mielőtt megismertük volna, szó szerint napról napra nagyobbra dagad, egyszer csak elpukkanunk majd tőle. Ma bevásárolni voltam olyan három órára, és M. küldött egy videót, amin beszélgetnek, és Kissmajom huncutul kuncog neki - annyira elkezdett hiányozni, hogy legszívesebben azon nyomban hazaindultam volna összepuszilgatni. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz itt még… :)

* A bajos etetés dolog gyakorlatilag a második valódi probléma, ami felmerült a születése óta, és sajnos be kell látni, hogy akár anno az alvászavar-ügyet, ezt is mi rontottuk el: azt még kibírta szegényem szó nélkül, amikor pár hete annyira ragaszkodtunk az anyatejhez, hogy minden szar alternatívát kipróbálgattunk rajta, de azt már nem, hogy igazi idiótákként nem büfiztettük elég alaposan. A bennmaradt levegőtől csikart a pocakja, és ezt a negatív élményt mostanra sikerült összekötnie az etetéssel - azért evett egyre kevesebbet, és végül egyáltalán nem akarta elfogadni a cumit, mert emlékezett, hogy utána rossz lesz neki (a ciciből nem jön nagy erővel a tej, így azzal sokkal kevesebb levegőt nyelt, és nem okozott gondot).  Érdekes, úgy tűnik az egész világon csak mi vagyunk ennyire hülyék, mert sehol senki nem javasolta ezt a megoldást, csak abból jöttem rá, hogy egyáltalán nem akart enni, akkor se, mikor már üvöltött az éhségtől, így sejtettem, hogy nem fejlődési ugrás miatt érdektelen, hanem fájdalom lehet a háttérben (a fogat ezúttal kizártam, mert a múltkor teljesen másképp viselkedett, és a refluxos babákból indultam ki, állítólag ők reagálnak hasonlóan, mivel szintén rosszul vannak etetések után).

Cicizavar

Létezik ilyen vajon, vagy a mi fiunk alkotta meg…? A fiú, aki cumisztrájkba fogott. Elkezdtem utánaolvasni angol nyelvű fórumokon, de mikor eljutottam a feeding tube javaslathoz, mint végső megoldás, gyorsan abba is hagytam, nem akarok tudni róla, épp eléggé idegbajos vagyok anélkül is. Szóval nem tudom, hogy ez hivatalosan is létező dolog vagy sem, de Kissmajomnak ez van bizony. Egyelőre csak pár napja csapott át ebbe a fogzásos fájáskor (vagy már előtte, amikor nem akart elfogadni fecskendőt és pipettát se) kialakult keveset evés, és reméljük, hogy nagyon gyorsan túllendülünk rajta, mert így etetésnek nem is nevezhető műveletekkel kínlódunk.
Nagyon röviden: kizárólag álmában hajlandó normálisan enni üvegből - nappali próbálkozásnál tízből kilencszer vagy elfordítja a fejét, vagy kilökdösi a nyelvével a cumit, vagy elfogadja az első kortyot, és 1. széles mosoly kíséretében hagyja kifolyni a szája szélén, 2. gargarizál vele egy sort, aztán röhögve kiberregi, 3. nemes egyszerűséggel szembeköp vele. A maradék tíz százalékban elkezdi szívni, és általában az első pihenésig mindent le is nyel - ez rendszerint csak 20 milli, mert pár korty után észbekap, hogy hoppá, engem itten táplálnak, és megáll, de volt már 80 milli is, amikor addig szivolázta, amíg ki nem fáradt, és ott határozottan pontot tett az akció végére. For additional excitement: képtelenség megtippelni, hogy mikor várható az egyik, és mikor a másik alkalom, óránként átlagban tízszer kínáljuk fel neki a cumit, néha egymás után háromszor is összejön egy-egy kis adag, néha fél ébrenléti ideje is eltelik, és semmi. Ez egyaránt igaz lefejt anyatejre és tápra, kisebb és nagyobb lyukú cumira, hanyattfekvős és ölben kitámasztott pózra, virágos jókedvre és nyűgis hangulatra, you name it. És közben persze legtöbbször éhes, cuppog, szopja az ujját-kezét, és ha már nagyon sok ideje nem sikerült semmit belejuttatni, sírdogál is.

Ugyanakkor… figyelem, nem csalás, nem ámítás: amióta ezt a butaságot kitalálta magának, a cicit szinte minden alkalommal gondolkodás nélkül elfogadja! Ami csak látszólag jó hír, mert persze továbbra is csak addig eszik belőle, amíg jó erős sugárban folyik a cucc, utána elkezdi minden korty után elengedni, újra nekiveselkedik, újra elengedi, stb., és közben ellenállhatatlanul csibészesen vigyorog, hogy navajon ki unja meg hamarabb, ő vagy én. Mivel újból csak akkor tehetem mellre, ha már elég gyűlt ahhoz, hogy dőljön, és az az én feltöltődési sebességemmel pár órát jelent, mindenképpen oda lyukadunk ki, hogy változatlanul fejnem kell utána, ha nem akarom, hogy lassanként elapadgasson a tejem - a kínkeservvel kiküzdött eredményt aztán meg nem akarja megenni cumiból... Namost bárcsak az lenne a fő problémám, mint a fórumokon tanácsokat osztogató amerikai anyukáknak, hogy van tej bőven, de azért erőltetik a cumit, mert el akarják választani a babát; de erről szó sincs, két mellből továbbra sem tudok 160 millinél többet kihozni (ezt csak 5-6 órás szünet utáni állapottal, és negyven perc mellhúzgálással érem el), és ez a mennyiség azonnal látványosan csökken, ha egy nap nem fejek legalább háromszor vagy nem iszom eleget, szóval igencsak labilis.
Mindennek tetejében pár héttel ezelőtt a bal mellemben észrevettem egy csomót, amiről a szonográfus nem tudta megmondani, hogy gyulladás vagy fibroadenóma (az ultrahang képen ezek egyformán néznek ki), de a laktáció miatt az előbbit valószínűsítette, úgyhogy a lelkemre kötötte, hogy csak nagyon finoman nyomkodjam, mert jó eséllyel megtörtem egy tejcsatornát, és fejcsóvált, hogy miért is nyüstöltem olyan erősen. Azértbaszdmeg, mert a kórházban mindkét kirendelt szoptatási tanácsadó egymástól teljesen függetlenül azt válaszolta ezirányú kérdésemre, hogy bármilyen erőteljesen fejek, amíg megfelelő mozdulatokat alkalmazok, addig nem tudok kárt tenni a mirigyeimben - hát ennyit a profizmusról, ilyenek miatt nem voltam többet hajlandó a segítségüket kérni az egész szoptatós mizéria során. Egy hónap múlva visszamegyek kontrollra, ha csökken a kétcentis átmérő, akkor valóban gyulladás volt, ha nem, akkor valószínűleg jóindulatú daganat, amivel a családi anamnézis miatt el fogok menni biopsziára, és bármit is mutat, kiszedetem.

Visszatérve Kissmajomra, nagyon-nagyon remélem, hogy nem csesztünk el semmit a túlzott igyekezetünkkel és a mindenféle alternatív etetőeszközös kísérletezgetéssel, és főleg azt, hogy négyhónaposan még nem tud evészavar kialakulni egy kisbabánál. Egyelőre nagy gáz nincs, mert szépen hízogatott az elmúlt hónapban is, de persze ez a probléma még újkeletű ahhoz, hogy befolyásolni tudja a megint felszedett több mint fél kilót. Kajamennyiségben természetesen még mindig sokkal kevesebb jön össze, mint ami hivatalosan a szükséglete a mérete alapján (a negatív rekord fél liter körül volt, huszonnégy óra alatt - ez a javasolt mennyiségnek alig a fele), de ez legutóbb is így volt, a gyarapodás mégis több mint megfelelőre sikeredett a gyerekorvos szerint; jövő héten majd megyünk hozzá is a szokásos havi karbantartásra, ha még fennáll a probléma, majd megemlítem neki, hátha tud okosat mondani.
És valószínű, hogy ezek után kicsit előrehozom a hozzátáplálás öt hónap környékére tervezett időpontját - de erre hamarosan visszatérek egy segítségkérős posztban. Addig is, ha valaki hallott már ilyenről, vagy van ötlete, hogy mit tehetnénk, ne fogja vissza magát!