Csak hogy legyen update...

Megkérjük M. barátját, hogy a szombat délutáni közös programjukat tegyék át délelőttre: nekünk jobb lenne, mert nálunk lesz Apu gyerekezni, és múlt héten elmaradt a date-day, és most már nagyon örülnénk neki...
E.: Utána beülünk valahova, ha akarod, jöhetsz velünk... nem szexelni szoktunk ilyenkor publikus helyen, csak felnőtt módra beszélgetünk...
B.: Hát abban nincs semmi izgi!
E.: De nem szól közbe egyetlen gyerek se - az mennyire sokkal jobb, mint az izgi!
M.: Life after 40...

:D

"...the faint fusion of two bodies breaking into light."

Tavaly kihagytuk a Perszeidáinkat, mert még kicsi volt Kissmajom gyáva kezdő szülők voltunk, és nem mertük beválllni, hogy kihurcibáljuk magunkkal egy rétre éjnek idején. Idén már szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a világ legjobbfejebb babájával van dolgunk, úgyhogy pár napig tanakodtunk, hogy menni kéne, de valahogy nem volt kerek az egész, én ugyanis ahhoz túl paraanya vagyok, hogy egy éjszakára nélkülünk hagyjam; igaz, hogy Apu többször altatta már el, és volt vele kicsivel éjfél utánig, de azon aggódom, hogy ha az éjszaka közepén esetleg valami miatt felsírna (ez teljesen hülyeség, mert ilyen több hónapja volt utoljára), akkor nem tudná megnyugtatni. Meg meleg is van nagyon, ami Kissmajmot ugyan nem hatja meg, de mindekt nagyon zavar, nem is tudom, mikor bírtuk utoljára ilyen rosszul, én még terhesen sem szenvedtem ennyit.
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.

Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.

Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...

"S az ég a tengert tükrözi, a tenger az eget."

Hétvégén hazajöttünk messzi földről - még akklimatizálódom. Elképzelhetetlenül, elmondhatatlanul csodálatos volt ez az egy hét, felülmúlta minden álmunkat és reményünket. Napirendjében és hangulatában pontosan olyan volt, mint az eddigi legsikeresebb nyaralásunk ever, csak... sokkal de sokkal jobb: sok laza döglés a napsütötte parton és lebegés a türkízkék vízben, esténként meg felfedező lötyögések a mesés középkori városka romantikus sikátorai között, és csupa-csupa zamatos halból, polipból, rákból álló fenséges vacsorák - és mindezt a szokásosnál is több jókedvvel és nevetéssel aranyozta be Kissmajom jelenléte.
Közhelyek közhelye, de tényleg hihetetlen, hogy egy gyerek mennyire megváltoztat mindent. Elsősorban azért volt fantasztikus ez az utazás, mert mi amióta M. meg én együtt vagyunk gyakorlatilag minden évben voltunk valamilyen tengerparton, és kivétel nélkül mindig nagyon jól telt, most mégis olyan volt minden, mintha először éltük volna át. Más szemmel, egy végtelenül kíváncsi és figyelmes és nyitott, mindent szívesen kipróbáló és mindent szivacsként beszívó újonc szemével éltük újra az összes számunkra már megszokott élményt... olyan volt, mintha egy kicsit visszakirándulhattunk volna a saját gyerekkorunkba, ahol lépésről lépésre varázslatok sorába ütközik az ember, és a legközönségesebb eseményt is egy emlékezetes kalanddá teszi a várakozás és lelkesedés. Már tavaly ilyenkor is volt újszerű a nyaralásban attól, hogy velünk volt az akkor féléves Kissmajom, de a két szituáció összehasonlíthatatlan igazából, úgyhogy mostantól végképp izgatottan fogunk várni minden egyes kirccanást, mert úgy tűnik, minél idősebb, annál többet tud hozzátenni az amúgy is érdekes élethelyzetekhez.

Hogy neki hogy telt…? Hát szerintem szintén nagyon jól; amúgy sem egy nyűgös valaki, de konkrétan egyetlen egyszer sem sírta el magát a nyolc nap alatt, csak hazaúton úgy a Velencei tó környékén, mert már éhes volt, és csak pár szem keksszel kínáltam meg, hogy kibírja az itthoni ebédig.
Az öt órás autóút amúgy mindkét irányban zökkenőmentes volt, nagyjából középre esett a másfél órás alvásidő, a maradékban meg alagutakra vártunk, kamionokat számolgattunk, megelőzött autók színeit sorolgattuk, beszélgettünk és énekelgettünk.
Odaérve mégegyszer kiderült, hogy ha velünk van, semmi másra nincs szüksége a biztonságérzethez. Mivel nem rég volt a nagy költözés ugye, számítottunk rá, hogy össze fog zavarodni az újabb új környezettől, de semmi gond nem volt, már első este is olyan nyugodtan aludt el, hogy a babamonitorral simán le tudtunk menni vacsorázni a földszinti étterembe.
A szálláshely üzemeltetőitől kezdve a fellow nyaralókig mindenkit eléggé a dundus ujjai köré csavart, reggelente fél óráig tartott az út (egy emeletnyi lépcső, plusz körülbelül húsz méter séta) a tengerpartra, mert a széles mosolya és be nem álló galagyolója ellenállhatatlannak bizonyult, hároméves horvát kisfiútól kezdve (akivel egyébként méretben azonos volt), középkorú svájci házaspáron át, tetovált osztrák nagymamáig mindenki a kegyeit kereste. A báros öreg minden nap meglepte valami finomsággal (csokival indított, de a végére megértette, hogy a málnának sokkal jobban örülünk), és utolsó előtti délutánon egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szakács néni kijön a konyhából, egy profi késsel lédús falatokat szeletel egy hatalmas őszibarackból, és hangosan röhögcsél azon, hogy Kissmajom erőlködő pofákat vágva nyomja be őket.
A hasonló aranyos idegenek miatt felfüggesztettük egy ici-picit a szigorú étkezési szabályainkat, mert egyrészt a nyelvi korlátok miatt nem tudtuk mindenkivel megértetni, hogy Kissmajom nem eszik édességeket, és azt bunkóságnak tartottam volna, hogy magyarázat nélkül kikapom a kezéből azt, amit adtak neki, másrészt mégiscsak vakációról van szó, mikor próbálná ki a cukrot, ha nem most…? Ehetett tehát pár kockát az említett csokiból, amit egyértelműen szeretett, de annyira nem, hogy ne adja M.-nek a nagy részét; aztán egy szépséges pincérlány adott neki egy nyalókát, amit olyan grimaszolva kóstolgatott, mintha kininnel lett volna bekenegetve (végül ezt is konyhamalacunk, M. fogyasztotta el); aztán megkínáltuk a fagyinkból, amin szintén fintorgott, és pár kanálkánál többet nem is fogadott el belőle - cserében zabálta a helyi enyhén sós görögjoghurtot és a kecsketejet, és miután második este megnyalinthatott egy kis habot, konkrétan követelte az apja sörét minden alkalommal…
A fürdőzéssel való viszonya az elején ingatag volt, szerencsére vittünk neki kismedencét, és abban pancsolhatott, mert a tengerbe nem volt hajlandó bejönni csak térdig. Inkább csak ült a napernyő árnyékában a matracon, lábait a vízbe lógatva, a vödreibe pakolgatta a kavicsokat meg a hullámokba dobálta őket, kagyló- és csigaházakra vadászott a kövek alatti homokban, néha felfedező körútra indult a környéken, és tüzetesen megvizsgálta az apja által kihalászott remeterákokat (félelemérzet nélkül ösztönözte őket a tenyerén való mászkálásra, borzalmas!). Aztán harmadik napon kiemelkedően meleg volt a tenger (vagy az ő szavaival élve "nagyvísz"), belépegetett velünk, és onnantól kezdve nem volt megállás. Három kedvenc játéka volt: az egyik, amikor feldobáltuk magasra, és a vízben landolt, ahol szabályos úszóritmusban rugdalt egy ideig, a másik, amikor a számára mellig-nyakig érő vízben sétálhatott másfél métert M. és közöttem (néha kibillent és fejjel lemerült a víz alá, de meglepetésünkre jót nevetett, amikor felsegítettük), a harmadik, amikor az "apahajó" néven futó M. hátúszásba helyezkedett, Kissmajom meg a hasán lovagló ülésben trónolva irányította, hogy merre ("Odabe!") szállítsa azonnal - az utóbbi mutatvánnyal kisebb bámészkodó csoportokat is oda tudott vonzani olvadozni, mikor folyamatos "Ajajajjj-ójajajjj!" kiáltásokkal reagált a kimelegedett pocakjára fröccsenő vízcseppekre. A csobbanós programokon kívül nem sok más volt, mert csak egy olyan napunk volt, az utolsó, amikor a nagy szél miatt nagyon hullámzó és lehűlt tengerben nem lehetett fürdeni; ekkor egy szépséges parkba mentünk ki, ahol kedvére rohangálhatott, gyűjtöttünk tobozokat és mindenféle bogyókákat, bújócskáztunk a fák között, tök jól telt az is.
Egy dolog nem alakult az eredeti elgondolás szerint: késő délután ugye lezuhanyoztunk, és elautóztunk a közeli városba, élvezni a kikötői hangulatot és enni, és mivel ekkor már jócskán esteledett (általában jóval kilenc óra után végeztünk) a terv olyasmi volt, hogy magunkkal visszük a babakocsit, és Kissmajom majd elalhat benne. What were we thinking…?! Őt ismerve igazán sejthettük volna, hogy ez teljesen esélytelen: bármennyire hullafáradt volt (ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy aranyosan a combunkba bújt, vagy le-le tette a fejét az ölünkbe, nyígás-nyikorgást soha sem adott elő), jött-ment-szaladgált, pihegő kóborcicákat kutatott fel, sétáló kutyákat cirógatott meg, őszinte érdeklődéssel állt szembe minden helyivel és turistával, kissé szégyenlősen válaszolt mosolyra és kedves szóra, és hódított meg simogató ("Himi-himi!") kezecskéivel és széles vigyorával állatot és embert egyaránt. Imádott a szűk sétálóutcákon szaladgálni, élvezte, hogy nem kell a kezünket fognia, és autós forgalom híján oda caplathat, ahova épp akar, és ha valaki magához hívta (valahogy kiemelkedően gyerekbarát volt mindenki arrafelé), előbb megtorpant és hosszasan szemrevételezte, aztán nagyot bólintva ránk mutatott, hogy nincs ám egyedül, íme "Apa/Aja!", végül ha olyan kedvében volt, akár kezet is fogott - többet között egy hatvanas kurva nénivel, aminek köszönhetően derűs ciao-val üdvözölt minket minden este a helyi éjszakai pillangó alakulat, élén egy pazar női testtel és jóképű borostás arccal rendelkező transzvesztitával.

Még egy érdekesség: életében először találkoztunk vele azonos nevű személlyel. Tök vicces volt, egyik este egy téren ültünk egy vendéglő teraszán, és miközben a kajánkra vártunk, Kissmajom a környéken sétálgatott. Egyszer csak beszaladt egy olyan tizenpár fős csoportba, és mikor hangosan szólongatni kezdtem, az egész baráti társaság tanácstalanul forgolódni és sugdolózni kezdett; amint kiderült, egyik kamasz fiút ugyanúgy hívták, és nem értették, hogy ugyan mit akar tőle ez az idegen asszonyság. Egyébként németek voltak, és ezek szerint náluk is ritkának számít a név, mert boldog álmélkodással nyugtázták, hogy nahát, még egy van belőle.
Hát így voltunk. Hármunk közül Kissmajom jött haza a leggyönyörűbb egyenletes-aranybarnán, és a legutóbbi rácsodálkozás óta megint nagyon durván megugrott a beszédfejlődése - de erről majd egy külön posztot tervezek.

Apahajó

To boldly go...

Vacsoraostromlás babamanccsal

"Apa vissza!", hangzott el az utasítás , ahányszor M. kiúszott az öbölbe...

Notes to self:
- Így, hogy végig kánikula volt, simán elég lett volna harmadannyi ruha, amennyit bepakoltam, egy váltónál több egy napra nyáron valószínűleg akkor is fölösleges, ha nem egésznapos a fürdőzés.
- Kár volt elvinni az utazóágyat, Kissmajom csak az első estét töltötte benne, amúgy mindig közöttünk aludt; következőkor érdemes majd előre megtudakolni a franciaágy méretét, és ha king-size és fal mellé tolható, akkor nem tud róla legurulni egyedül hagyva sem, bármennyit mocorog.
- Érdemes úgy pakolni az autóba, hogy a gyerekülés melletti hely szabadon maradjon, és hátra lehessen költözni mellé, ha szórakoztatást igényel.
- Számolni kell vele, hogy sajnos az itthoni reggeli ébredés időpontja nem változik akkor sem, ha rendkívüli a lefekvés, este tíz órás elalvással simán felkelt reggel nyolckor, és máris kijelentette, hogy "Le! Megyünk!"

Unfuckingbelievable

Múlt héten megint keresett a BabaLabor, hogy lenne egy új kutatás, amiben szívesen látnák Kissmajmot. Pont a hónapfordulón hívtak, úgyhogy egy kicsit habozott is a nő, hogy mikor menjünk be, mert ez a kísérlet 14-16. hónaposokat tesztelget, és mi épp hogy elértük az alsó korhatárt, jobb lett volna várni még néhány hetet, de végül úgy döntöttünk, hogy végülis intervallumon belül van, úgyhogy menjünk be most pénteken.
Kissmajom megint elvarázsolta az irodista hölgyeket, nagyon kedvesen, de megfelelően visszafogottan barátkozott, mint egy igazi dörzsölt csábító. Gyorsan rámutogatott minden fellelhető gömb alakú tárgyra (és büszkén megnevezte őket, miszerint "Babba!"), beletérve a hatalmas ülőlabdát, egy születésnapi lufit, és a felrázott babzsákfotelt, sikeresen kipróbálta a helyi formabedobót, a papucshalomból választott egy szép citromsárgát M.-nek. Aztán ide-oda totyogva kivárta, amíg röviden összefoglalták nekünk a napi teendők részleteit, miközben huncut mosollyal zsebelgette befelé a mindenhonnan röpködő bókokat.

Az első kísérlet egy már élő kutatás része volt, vagyis a feladat már pontosan ki volt találva, sok nagyobb babát megfigyeltek már benne, és igazából a lényeg annyi volt, hogy most ezen az eggyel fiatalabb korcsoporton is megnézzék, hogy tudják-e már teljesíteni. Akár a múltkor, most is be kellett menni egy lesötétített terembe, egy képernyő elé, és az én teendőm is ugyanaz volt, reakciómentesen ülni Kissmajom alatt, ezúttal egy átlátszótlan szemüveggel a fejemen, hogy még véletlenül se lássak semmit, amivel befolyásolni tudnám - ez utóbbi amúgy paradox módon pont hogy megváltoztatta a gyerek viselkedését, mert hátrafordulgatott, hogy mégis mi az a szar rajtam; szerencsére, amint elindult a műsor, a tévéhez továbbra sem szokott Kissmajmot annyira lekötötte a látvány, hogy már nem érdekelték a körülmények.
Az egész olyan öt percig tartott csupán: két absztrakt figura mozgolódott a képen, leginkább kézzel és lábbal ellátott kis háromszögekhez hasonlítottak, egyik sarokban egy zöld, másikban egy kék. A zöldnek volt néhány almája, amiből mindig fogott egyet, és odavitte a kéknek, miközben egy kéz a zöldre mutatva ezt mondta, hogy "Nézd, baba, ez egy göbec." (Nem emlékszem a pontos névre, de a lényeg az, hogy egy nemlétező szó volt.) Úgy emlékszem, olyan háromszor mutatták ezt meg, miközben az almák gazdát cseréltek, majd megkérdezték, hogy melyik a göbec, és közvetlenül azután azt, hogy melyik a rutyó. (Szintén egy nem létező szó volt, ráadásul olyan, amely addig a filmben sem hangzott még el.) Egész akció alatt egy speciális kamera volt Kissmajomra irányítva, amely pontosan bemérte a szemmozgását, így később nekünk is meg tudták mutatni, hogy mikor mire figyelt a monitoron.
És akkor következett a sokk, amitől később egész nap kóvályogtam. Nagyon vicces volt látni, ahogy a kis csodamajmunk végig pont azt követte, amit kellett logikus volt, sőt előre megtippelte a következő lépést: a kis szeme együtt haladt a zöld figurával, amíg az átadta az almát, majd rögtön ugrott vissza a maradék almákra, számítva rá, hogy egy újabb menetben még egy eltűnik majd. Az is kiderült, hogy ennyi idő alatt már meg is jegyezte, amire tanították, mert a "Melyik a göbec?" kérdés elhangzásakor a megfelelő figurára nézett, de ez annyira nem volt furcsa, mert tudom, hogy milyen gyorsan megtanul egy-egy újabb állatot vagy tárgyat, amikor könyveket nézegetünk. Ami engem megdöbbentett, az volt, hogy a "Melyik a rutyó?" meglepetés-kérdésre is tökéletesen válaszoltak azok a tökéletes kék szemek - vagyis ez a pici drága baba annyira komplex konklúziót tudott levonni, megadott információkból kikövetkeztetve a hiányzót, amilyent én igazából még sokkal nagyobb gyerekekből sem néztem volna ki. Azóta is folyamatosan ezen gondolkozom, hogy basszus, hogy tudtam ennyire alulbecsülni csak azért, mert nem beszél, hogy tudtam ennyire nem érezni, hogy mikre képes, és főleg mi a francért mondom el neki napi hatvaszor, hogy igenéletemazegyautó, ha rámutat, mikor a mellékelt példa alapján simán lehet, hogy őt már a robbanómotorok működési mechanizmusa érdekelné, csak ezt nem tudja megértetni a hülye anyjával…

A második kísérlet még... kísérleti stádiumban van, Kissmajom volt a harmadik baba, akivel elvégezték, és egyelőre csak arra próbálnak rájönni a visszajelzésekből, hogy mit kellene módosítani a látványon és körülményeken ahhoz, hogy majd rendesen kiértékelhető és releváns eredményhez jussanak. A kísérlet témája a másság felismerése és elfogadása, az alapszituáció változatlan: baba a lehunyt szemű anyán ül, egy fekete szobában elhelyezett képernyő előtt. A képernyőn megjelenik egy nő, aki elővesz egy lámpát, és elmondja magyarul, hogy az micsoda, majd megmutatja, hogy hogyan működik, azaz lehajolva, a homlokát hozzáérintve felkapcsolja; majd megjelenik egy másik, aki ugyanazt teszi, csak kínaiul magyaráz, és a könyökével kapcsolja fel; aztán egy harmadik megint magyarul beszél, de a lámpát a homlokához emelve kapcsolja fel. Végül mindhárom nő egy asztalnál ül, az első előtt egy tál szőlő - a másik kettő odanyúl, hogy vegyenek belőle, az meg ellöki annak a kezét, aki idegen nyelven beszélt és könyökkel kapcsolgatott (egy másik babacsoportnál meg pont azt jutalmazza). Abból, hogy mennyi ideig nézik a babák az adott cselekvést (amin csodálkoznak, azt tovább szokták bámulni), ki akarják deríteni, hogy mennyire értelmezhető ilyen pici korban a másság, és mennyire tartják logikusnak a kicsik, hogy a mással másképpen kell viselkedni (jelentsen ez akár kedvesebbet, akár elutasítót).
(Szerintem két hiba is volt már az alaphelyzetben. Először is, hogy a nyelven kívül egy 14-16 hónaposnak szerintem egyértelműbb másságra utaló jelzésre is szüksége van, használhattak volna eltérő színű ruhát vagy ilyesmit, mert így mikor már nem beszéltek, még én sem tudtam biztosan beazonosítani, hogy a három nő közül melyik mandulaszemű. Másodszor, hogy fölösleges komplikálás volt mindhárom nővel másképpen felkapcsoltatni a lámpát, hiszen elég összetett dolog kilogikázni, hogy aki homlokkal kapcsol, az egy csoportba tartozik, akkor is, ha nem pontosan azonos módon teszi.)
Az értékelést ezúttal nem tudtuk meg, mert nem ugyanazzal a szemkövetős géppel dolgoztak, mint előzőleg, így majd lassítani meg kockázgatni kell a felvételt, hogy lemérjék a bámulási időket. Viszont volt egy második felvonás is egy kis szünet után, vissza kellett mennünk a szobába, ahol Kissmajom elé letettek egy ugyanolyan lámpát, amilyent a videóban használtak, aminek a célja az lenne, hogy kiderítsék, vajon a babák melyik nőnek a technikáját utánozzák majd, azét, aki az anyanyelvükön szól és hasonló, vagy azét, aki idegenül és különböző. Én meg voltam győződve, hogy Kissmajom nem fogja ezeket a kunsztokat másolni, de arról is, hogy mivel a kapcsolgatást imádja, a lámpát ki fogja próbálgatni - ehhez képest legalább egy percig hozzá sem nyúlt, ficergett az ölemben, hátrafordulgatott hozzám, megint várt egy kicsit, majd megpróbálta kinyitni a szememet, és nem értette, hogy miért ücsörgök ott passzívan, mikor mi meg szoktuk dumálni ezeket a dolgokat… végül egy kicsit tologatta a lámpát, lassan felemelte és körbeforgatta, majd felkapcsolás nélkül letette. Kérdezte is a kísérlet vezetője, hogy mindig ilyen kis visszafogott-e, és szerintem érdemes-e valamit másképp csinálni a következő babákkal, hogy aktívabbak legyenek; mondtam neki, hogy szerintem ilyen piciknél nagyon befolyásolja a magatartást, ha az anya ilyen furcsán viszonyul hozzájuk, és hirtelen nem reagál úgy, ahogy egyébként normál interakcióik közben szokott, úgyhogy a minimum az, hogy ülhessen nyitott szemmel, de akár biztathatná is a babát, hogy nyugodtan játsszon a lámpával (hiszen a lényeg úgysem az, hogy játszik-e, hanem hogy hogyan).

A fenti lámpás incidens kapcsán majd még mindenképpen meg akarok fogalmazni pár gondolatot, úgyhogy leírom ide emlékeztetőül, de addig is röviden ennyi volt a mostani BabaLaborozás, és nagyjából két hónap múlva a következő korcsoporttal majd megint megyünk. Amúgy mindenkinek nagyon tudom ajánlani, nem csak vicces, de hasznos program is, például ilyen érdekes és hihetetlen dolgok derülnek ki belőle az ember gyerekéről.

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (5.)

A segítségkérős rész az utolsó bekezdésben lesz majd csak, akinek nincs kedve a körítéshez, és csak a fő témához mondana okosakat, azt is megköszönöm szépen, ugorjon a végére.

Én örök életemben egy meglehetősen mizantróp alkat voltam, és őszintén megmondom, az egész szülőséggel kapcsolatosan az volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy én mostantól mindenféle random népekkel leszek kénytelen interakcionálni, akikkel az égvilágon semmi közös nevezőm nincs, azon kívül, hogy ők is meg mi is szaporodtunk. Eddig ennek két állomását különösebb problémák nélkül letudtam: a szülészeten ugyan szívesen adtam volna egy maflást a szobatársnak, aki képes volt a korababája életét veszélyeztetni, csak azért, hogy természetes úton szülhessen (szerencsére az ügyeletes orvos megfelelően határozott volt), de túlságosan szerelmes voltam a kisfiamba, így nem volt nehéz visszafogni magam, és inkább rá koncentrálni - a másik danger zone a gyerekorvosi rendelő, de azt eddig mindig sikerült úgy kisakkozni, hogy sosem voltak sokan a váróban, és aki igen, az mind kedves, de hál'Istennek távolságtartó volt. A harmadik hely ugye a játszótér, amit eddig többnyire el tudtam kerülni, mert egyrészt Kissmajom még kicsi volt hozzá, másrészt a közös sétáik alatt Apu mindig el szokta vinni, így én megmaradhattam annál, hogy simán csak a parkba járok vele piknikezni, olyan anyukákkal, akik nekem szimpatikusak. Aztán jött a tegnapi nap...
A tegnapelőtti all-time negatív rekordja után (reggel nyolctól este hétig csak fél órát nappali-aludt), Kissmajom tegnap sem remekelt pihenés terén: első fél óra után felébredt, és további fél órás ordítás-nyöszörgés-sírás háromszög után, nagy nehezen és nagyon éberen aludt még vagy húsz keserves percet. Elég szomorú voltam, mert manapság nappal gyakorlatilag csak összebújással altatható (amióta újfajta nagyfiús autósülése van, amiből kilát a forgalomba, az a last resort is elúszott, hogy keringünk mint a bolondok a városban, ő meg szundikál egy kicsit), az meg nem volt kivitelezhető, mert kora délután jött a takarítónő, és útban lettünk volna; úgyhogy kábán és nyűgösen elmentünk a boltba, majd kivittem a közeli játszótérre. Eleinte még senki sem volt ott rajtunk kívül, Kissmajom ugyan kicsit nyúzottan és kókadtan a fáradtságtól (és amint később kiderült, valószínűleg a lappangó láztól), de szakfejjel letesztelt minden szórakoztatóeszközt, az anyja habogott egy sort, hogy temagasságoség-mekkoraezakölök, aztán lassan szállingózni kezdtek a gyerekek.
Az első barátkozni akaró csapat háromnegyede nagyon aranyos volt: egy fiatalos nagymama, aki saját bevallása szerint épp konditeremből érkezett az unokával focizni, egy négyéves nagylegény, aki büszkén mutogatta meg a vadiúj bringáját, és egy elképesztő hathónapos kislány, aki nagymozgásban nem sokkal tartott Kissmajom mögött (elég groteszk látvány volt igazából, öklömnyi gyerek, tipikus csecsemőfejjel, és nem csak mászott, hanem négykézlábas pozícióban már kinyújtogatta a lábait, hogy felálljon). És egy anya, aki végig csak kommandírozott, hogy Jocóka biciklizni jöttél, mért labdázol, ne menj bele a homokozóba, megtelik a cipőd, igyál egy kis vizet, de ne gyorsan, mert hideg, vedd le a bukósisakot, beleizzadsz, mért vetted le a bukósisakot, betörik a fejed; esetleg hőbörgött, hogy jaj, mami, ne fogócskázz már Jocóval, mert ha elmész, engem fog nyúzni, hogy fussak utána, meg jaj, Icuska, hát nem megint lemásztál a pokrócról a porba. Én udvariasan váltottam pár mondatot a felnőttekkel, Kissmajom a maga szokásos alaposságával hosszasan szemrevételezte őket, bezsebelte a bókokat, édesen mosolygott, aztán a szájába vette a gumi aliendinókrokodilját, és elhúzott megszerelni a libikókát a játszótér másik sarkába, ahova örömmel követtem.
Ekkor megérkezett egy háromtagú család: apuka két méteres és nagyjából százharminc kilós, az a fajta, aki kigyúrtnak hiszi magát, de igazából egy idomtalan hegy, anyuka alacsony és nagyon vékony, csinos a ruhája és mindene ápolt, csak az arca nagyon elgyötört, és kétéves körüli kisfiú, aki üvöltve ront be a nyíló kapun, semerre se nézve iramodik az előző társaság táborhelye felé, a lihegő anyja épp elkapja, mielőtt kitépné a picilány kezéből a csörgőt, szegény nem győz bocsánatot kérni (az apja telefonál, ahogy ottlétük alatt szinte végig). Egy ideig még ott ácsorogtak, a kétgyerekes anya babakocsija mindenféle cuccal tele volt aggatva, a kisfiú azokat próbálta ellentmondást nem türő határozottsággal lecibálni - anya1 igyekezett jó pofát vágni a dologhoz, van amit odaadott, van amire azt mondta, hogy nem lehet leszedni, mert el van romolva, anya2 fizikailag küzdött visszatartani a gyerekét, és automatikusan ismételgette neki, hogy nem szabad, ezek más dolgai, illedelmesen kell viselkedni, de látszott rajta, hogy ő maga sem gondolja komolyan, hogy a szavainak bármilyen hatása lenne.

Mi eközben biztonságos távolságra voltunk mindezektől, Kissmajom eléggé belassulva épp egy mászófalból kiálló fogantyúkat nyalogatta, egyik kezében az aliendinókrokodil, mellette a földön a kis labdája. Egyszer csak gyors lábcsattogásra lettem figyelmes, és a következő pillanatban már ott is termett mellettünk a kis erőszakos fiúcska, ordítva vetődött a ladba után, az anyukája meg sikoltva utána; rutinosan rántotta vissza az utolsó centiméteren, szó szerint lefogta, és megint előadta neki a litániát, miszerint nyugalom, nem vesszük el másét, szépen közeledünk a gyerekekhez, stb. Mondtam nekik, hogy nyugodtan játszhatnak a labdával, mi most úgysem használjuk, a fiúcska le is hajolt érte, majd azzal a lendülettel Kissmajom fejéhez vágta, még mielőtt a kapucnijától fogva terelgető anyja meg tudta volna akadályozni. Kissmajom, aki az érkezéskor bemutatott rikoltozástól még csak meglepődött, nagyon megijedt ettől a hirtelen bántalmazástól, görbült is azonnal lefele a szája, nagyjából mint a macskás incidensnél, úgyhogy gyorsan felkaptam és összepusziltam, majd mondtam a nőnek, hogy semmi baj, nem fájt neki (tényleg nem amúgy, csak épp lepattant a kobakjáról, alig érintve azt), csak bágyadt már, azért ilyen érzékeny, ő meg hálásan elfogadta az átlátszó magyarázatomat.
Szóval hazudtam; én, az igazságérzet büszke bajnoka, a konfliktuskerülés bősz ellenzője, minden támadott lény ádáz oltalmazója, ráadásul a saját kisfiam hátrányára, egy sokkal nagyobb és agresszív idegen gyerekkel szemben. Nevezzük empátiának, de sajnos inkább szánalom volt, pedig azt utálom: azért tettem, mert a fiúcska beteg volt, az arcán egyértelműen látszottak valamilyen genetikai rendellenesség (ránézésre talán Noonan vagy Williams szindróma) jelei. Ez nem lett konkrétan kimondva, de ahogy beszélgetni kezdtünk, hogy ki mennyi idős (ő húsz hónapos) és hány kiló (ő is tíz) és mi a legnagyobb gondunk (náluk az evés, nálunk az alvás), egyre inkább megbizonyosodtam, hogy nem tévedtem: laktózérzékenységtől refluxig mindenféle anyagcsere- és emésztőrendszeri betegsége van, nagyon későn és sok fejlesztés hatására kezdett csak el mozgásfejlődni, nehézkesen kommunikál, és borzasztó durva, de annyira, hogy semmilyen közösségbe nem merik vinni, mert üt-csíp-harap, ovis fiúkat teper le és karmol véresre, és iskolás lányok tincseiből tépi ki a csatokat hajastul. Szegény nő úgy örült, hogy valaki érdeklődik, hogy csak úgy dőlt a panasz belőle, én pedig nagyon öleltem a nyakamba bújó és onnan fürkésző Kissmajmot, és megkíséreltem nem leereszkedően bólogatós lenni, csak értően figyelni, ahogy mesél. Két hangos telefonozás között egyszer odajött a pasi is, hallgatózott, miközben a csúszdára pakolgatta a gyereket (aki tök magasan minden félelemérzet nélkül lökte el magát tiszta erőből), és diadalmasan oktatta ki a nőt, hogy nalátod, másé sem szent, amikor megemlítettem, hogy igen, néha Kissmajom is tesztelgeti a tűrőképességünket, és belénk nyomja a fogacskáit, hogy vajon mit szólunk hozzá. Érdekes volt és ijesztő, még az is eszembe jutott, hogy basszus, ezek azt hiszik, hogy az a gyerek csupán eleven, vajon lehetséges, hogy nem tudják, egyetlen orvos sem küldte el őket soha kromoszómavizsgálatra, vagy tényleg létezik ilyen mértékű denial…?
Nagyon rossz érzés volt látni ezt a egészet, azonnal eszembe jutott egy tavaly megélt hasonló történet, M. is valósággal beleborzongott, amikor elmeséltem neki. Az igazság az, hogy egy kicsit tartok tőle, hogy a következő játszóterezéskor megint ott lesznek, és szégyenlem magam érte, mert nem méltó hozzám ez a reakció, hiszen pont én szoktam lelkesen prédikálni a diszkrimináció ellen. És esküszöm, hiszem is, amit mondok, ugyanakkor a toleranciám pont addig tart, ameddig a bizonyosság, hogy a szeretteim biztonságban vannak. Együttérzek, mert nehéz lehet nekik, elfogadom, hogy vannak atipikus gyerekek, és az övéké olyan, de nem rajongok az ötletért, hogy a sebezhető Kissmajmot kitegyem egy szükségtelen kockázatnak, csak azért, hogy én legyek a jófej, aki nem közösít ki egy közveszélyes balszerencsés fiúcskát. Nyilván sokkal jobban érezném magam, ha a fiúcska nem beteg lenne, csak simán gonosz, mert akkor nem sérülne az énképem: egy csupán rosszindulatból kegyetlen kölköt ugyanis bármikor lelkiismeretfurdalás nélükül seggberúgnék, ha ártatlanokat bánt… mondom most. És ezzel, a kicsit hosszúra sikeredett bevezető után, el is érkeztünk a kérdéseimhez...

Ti hogyan kezelitek/kezeltétek/kezelnétek a gyerekek közötti konfliktusokat? Mikor avatkoztok be, és mennyire, és hogyan? Tudom, hogy ezer anyukás fórumon milliószor kibeszélték már a témát, és átharapták egymás torkát miatta, ezért is nem vagyok hajlandó neten kutakodni a játszótéri etikett ügyében. Remélem, lesz aki itt megosztja a tapasztalatait… vagy csak elméleteit, azoknak is örülök.
Elsősorban a kezdő szint érdekel (de nem csak!), mert nagyobb korban már gondolom, meg lehet beszélni a gyerekkel, hogy mi a kívánatos magatartási forma, és körülbelül hogyan járjon el, ha valaki ettől eltérően viszonyul hozzá (értsd: megtépi). De ilyen miniatűr első bálozókkal nagyon nehéz menedzselni ezeket a szituációkat, és nekem különösen az lesz, mert az én pattogós temperamentumommal ellentétben Kissmajom nagyon higgadt teremtmény, egyértelműen inkább megfigyelő típus, mint tettrekész, és sejtésem szerint egy ideig még egész biztosan nem lesz képes megvédeni a saját érdekeit.
Hiába gyűlölöm én például azt, amikor felnőttek játékcserére kényszerítik a kicsiket, as in"Jaj, ne légy rossz fiú, add már oda neki, nézd itt van egy másik cserébe!", Kissmajom egyelőre sosem tiltakozik vad hisztivel, ha elveszünk tőle valamit. Igaz, nagyon ritkán tesszük meg (amit nem szeretnénk ha használna, azt inkább elpakoljuk, nem szivatjuk elölhagyással, mert nem várható el egy tízhónapostól, hogy önuralma legyen), de mittudomén, mikor elkérjük a fürdés közben csócsált fogkeféjét, akkor tudomásul veszi, szó nélkül odaadja, és elfogadja helyette az átnyújtott rágókát, doboztetőt, hajkefét. Ilyen mellow attitűddel majd bármit megkaparinthatnak tőle, és ezt szeretném kerülni, mert az, hogy nem cirkuszol magából kikelve, még nem jelenti, hogy nem ragaszkodik a kedvenc tárgyaihoz.
Vagy más helyzet: Popiék Gerije még nála is lazább cukiság, amikor először találkoztak a fiúk, látványosan Kissmajom volt a brutálka, kíváncsian rohanta meg, és érdeklődését úgy akarta kifejezni, hogy ha nem csípem nyakon, azon nyomban megcsavarta volna az orrát. Persze semmilyen álnok szándék nem volt emögött, ő jelenleg ennyit tud az ismerkedés szabályaiból, hogy az alapos tapogatás az király dolog. De mi van, ha egy kisklambó Kissmajomhoz közelít így, és a felvigyázó személyzet nem elég szemfüles, vagy egyszerűen azt vallja, hogy jobb, ha az ilyesmit egymás között intézik el a gyerekek - van olyan katonás anyuka, aki szerint fight your own battles, kiddo…? És ha igen, milyen kortól? És aki ráhagyós, az ellátja-e a csemetét bármilyen utasítással, hogy mégis mi és mennyi megengedhető, és mikor kérjen segítséget (neadjisten üssön vissza)?
Hát ilyen és ezekhez hasonló kérdéseim támadtak… Meséljetek!

Őszöléses

Idén nem sokat utazgattunk. Illetve de, sokat, de amíg Kissmajom féléves nem lett, többnyire csak reggel elmenős, estére hazajövős kirándulásokat vállaltunk be, autóval maximum egy óra alatt megközelíthető helyekre. Aztán június végén elmerészkedtünk egy hét Szilvásváradozásra, ami nagyon jól sült el, úgyhogy gondolkoztunk egy szezonvégi tengerezésen - de végül nem lett belőle semmi: ahova eddig jártunk, az mind köves-sziklás vízpart, és oda egyelőre nem akartuk kivinni a babát, mert a jelenlegi nagyon menniakarós, de igencsak botladozós állapotában nem lett volna biztonságos. Elmentünk helyette Gemenc környékére, augusztus közepén, négyesben Apuval, ami sajnos nem sült el valami jól, mert a szálláshelyünk ugyan gyönyörű helyen volt, de foglaláskor hiába említettük, hogy kisbabával mennénk, arról mélyen hallgattak, hogy hétvégén hatalmas lagzit rendeznek az étteremben, és hát a zajszint az nem lesz feltétlenül gyerekbarát. Így a tervezettnél hamarabb hazajöttünk, de két okból kifolyólag is jó ötletnek bizonyult a kiruccanás: Kissmajom az ottni réten tanult meg igazán mászni, és kiderült, hogy továbbra is megbízhatóan könnyű eset házon kívül, szokásos időben letehető, és reggelig becsülettel alszik.
És akkor az őszölés… Már egy éve kallódott itthon egy a Bánki-tó partján található négycsillagos wellnesshotelbe szóló ajándékutalvány, amit most már muszáj volt felhasználni, mert október végén lejárt volna. Két felnőttre szólt, és egy ideig az volt a szándékunk, hogy átrakatjuk kétszobás családi lakosztályra, és megint magunkkal visszük Aput. De aztán elvetettük az ötletet, mert egyrészt nem akartuk, hogy úgy érezze, őt bébiszitterkedni visszük, és az ő feladata gyerekezni, amíg mi pihenünk (nem mintha ezzel lenne bármi baja, imád Kissmajommal lenni bármilyen körülmények között), másrészt épp ideje volt tesztelni az elméletünket, miszerint ezzel az áldott jó kölökkel simán tudunk úgy relaxálni, mint a régi kettesben-életünkben. Hál'Istennek igazunk lett.

Az eddigi szépséges indiánnyár legcsúnyább időjárásos hetén mentünk el, és bár teljesen nem jött be a prognózis, és alig esett, de végig borús volt és szürke (a kertet például nem lehetett alaposan bejárni, mert nedves volt a föld és a fű, csak a kövezett részen ment a felfedezgetés); viszont ez nekünk nem volt fontos, mert a nyugizás és lubickolás volt a cél. A szálloda felszereltségileg moderáltan gyerekbarát (kiságy és etetőszék rendelkezésre áll, és van egy kis játszószoba meg egy pancsoló a wellness-részlegen), de ennél sokkal fontosabb, hogy a személyzet ritka aranyos és segítőkész, Kissmajomra mindenki fülig érő szájjal vigyorgott már megérkezésünk pillanatától, amit ő persze hasonló kedvességgel viszonzott.
Hétvégére nem maradtunk, direkt azért, hogy kevés legyen a vendég a tartózkodásunk alatt, így szoba szempontból free upgrade volt a nagyon is kellemes meglepetésünk, hogy tágasabb helyünk legyen. Berendezésileg nem kértünk semmi extrát, saját utazóágyat és hozzá ágyneműt vittünk, ami kényelmesen el is fért, plusz jókora terület maradt Kissmajomnak mászkálásra. A konnektorvédőket természetesen itthon felejtettem, úgyhogy egy kicsit át kellett variálni a rendelkezésre álló ülőalkalmatosságokat, hogy minden potenciálisan veszélyes pont elé kerüljön valami akadály, de végül megoldottuk. A fürdőszoba zuhanyzós volt, így a gemenci szálláshelyen már begyakorolt módon tisztálkodtunk (oda mondjuk vittünk ilyen ráülős kiemelőt, de végül nem használtuk): előbb lezuhanyoztam én, aztán ölbe vettem a levetkőztetett Kissmajmot, és vele is beálltam a víz alá, fél lábammal felléptem a zuhanytálca szélére, a térdemre raktam lovaglóülésben, így egyik kezem szabad maradt szappanozásra.
Éttermi kajálásnál életében először etetőszékbe ültettük az úrfit, amit teljes természetességgel fogadott el, valószínűleg azért, mert nem volt ideje csodálkozni, épp rengeteg érdekes dolog történt a környéken, úgy mint konyha lengőajtaja, svédasztalról válogató népek, stb. - mondjuk ennek köszönhetően eléggé nagy kihívás volt az etetés, mert izgő-mozgó célponttá vált a feje. Itthonról vittem neki bolti főzeléket, amit előzékenyen meg is melegítettek nekünk, majd a büféreggeli kínálatából hozzáadtam dolgokat (tojássárgáját, sajtot, halat), és desszertnek friss gyümölcsöt kapott. Napközben szintén üvegesből kapott különböző gyümölcspüréket vagy natúr joghurtot, este-éjjel-hajnalban meg szokás szerint tápszert.
A wellnesshez vinni kellett neki fürdőköpenyt, mert gyerekméret ilyen helyeken nincs, és persze úszópelusban nyomult őbabasága, amire igazi nagyfiús bermudát is kapott, egy ellenállhatatlanul zabálnivaló összképhez. A pancsolóba egyáltalán nem tettem bele, mert kedvem sem volt egy másfél négyzetméteres lavórban ücsörögni mellette, és nem is nagyon tartom higiénikusnak az ilyesmit. Helyette magunkkal vittük az élménymedencékbe (32-33 fokos volt a víz), ahol egyébként néha babaúszást is tartanak külsősöknek, úgyhogy senki sem lepődött meg. Egészen magától értetődőként kezelte a helyzetet, lazán ölelte a nyakunkat, és a szeme se rebbent, amikor belekortyolt a vízbe, mert M. véletlenül túl mélyre merítette, sőt még akkor sem ijedt meg, amikor én igen, mert hirtelen beindultak a mindenféle csobogó, masszírozó, buborékfúvó szerkenytűk mellettünk. Teljesen elengedte magát, miközben hason és háton is mindenfelé úsztattuk, lelkesen nyújtózkodott a medence széle felé, hogy a korlátokat és a feszített víztükröt biztosító lefolyórácsokat megszerelhesse, és ha egy kis ideje volt, rögtön vadul csapkodni és rugdalózni kezdett, ahogy itthon a kádban. Mindeközben ha a közelünkben megjelent valaki, szakértő fejjel követni kezdte a tekintetével, de annyira koncentrálva, hogy volt olyan csajszi, aki egy perc után zavarba jött, és konkrétan elmenekült.

A napirendet úgy alakítottuk, hogy a reggelihez amennyire csak lehetett későn vonultunk le, utána hagytuk császkálni és játszani a nagy teraszon, majd déli alvás következett, utána elbarangoltunk a környékre, megint fél óra alvás, és később délután (amikor már túl volt a napi kakimennyiségén) lementünk fürdeni. Hat körülre már annyira lefáradt, hogy mire befejeztük az esti előkészületeket, már alig élt. Miután evett, M. megbüfiztette, és levonult az étterembe a vacsora előtti Campari adagjához, én meg összeraktam a terepet, beállítottam a bébimonitort meg az otthoni éjszakai fényt, és elaltattam a babácskát… jó, ez eléggé túlzó megfogalmazás, mert körülbelül annyiból állt az egész, hogy lefeküdtem mellé az ágyunkra, átöleltem, és tudomásul vettem, hogy jó mélyeket szuszog, úgyhogy betettem a saját helyére és betakartam. Ekkor írtam üzenetet M.-nek, hogy indulok, ő meg figyelte a magával vitt vevőegységen, hogy van-e mozgolódás miután becsukom magam után az ajtót (én addig a folyosón várakoztam, arra az esetre, ha vissza kellene menni), és mivel sosem volt, csatlakoztam hozzá - ezek után vígan ettünk és ittunk* éjfélig. Az étterem két emelettel volt lennebb, szinte közvetlenül a szobánk alatt, ha felnéztünk, az ablakából láttuk a miénket; a kijárathoz legközelebbi asztalhoz ültünk, hogy ha kell, rohanni tudjunk, de egyetlenegyszer fordul elő minimális nyöszörféle, az is abbamaradt, mire M. lifttel felért leellenőrizni. Mikor végeztünk az esti programunkkal, csendben beosontunk lefeküdni (ebben már van gyakorlatunk, mert otthon is egy hálóban alszunk), és onnantól a szokásos éjszakai rutin lépett életbe: egy körül etetés, öt után ébredés, tisztába tevés, megint etetés, közénk költöztetés, kilencig együtt alvás.

Egyszóval jó volt nagyon, nem gondoltuk volna, hogy egy kilenchónapossal ugyanúgy ki tudunk kapcsolódni, mint ahogy anno kettesben tettük. Reméljük Kissmajom megtartja a mostani jó szokásait, mert ilyen formában, Apuval kiegészített felállásban, még talán egy síelést is be merünk majd iktatni a telünkbe. We are such lucky fuckers - a következő gyerekünk nyilván maga lesz a Sátán...

Apa-fia szieszta

* Készült rólam egy isteni kép, amin ülök a gyertyafényes félhomályban M. túlméretezett Batman-pólójában**, a háttérben bárzongora, előttem egy óriási koktél, az asztal szélén meg a diszkréten meghúzódó bébimonitor - még egy cigi hiányzik a szám sarkából, lerágott körmökön kopott vörös lakk, esetleg mindenórás terhes has, és én lehetnék az ultimate white trash mom.
** Jah, nem csak a konnektordugókat felejtettem el bepakolni, hanem a saját ruháim egy részét is, így a búcsúestén már csak kölcsönfelsőre futotta.

Lil' monkey for science

Még mindig nem a wellness-őszölésünkről fogok beszámolni, mert már megint közbejött valami - hál'Istennek ezúttal nem Kissmajom kárára, ő nagyonis jól szórakozott.

Valamikor nyár elején megkeresett minket a CEU Kognitív Fejlődéstani Kutatóközpont BabaLabor, hogy tudják, hogy kisbabánk született (gondolom a kórháztól vagy önkormányzattól kapják meg az adatokat), és ha van kedvünk, örömmel vennék jelentkezésünket a vizsgálataikra. Mi családilag ilyen tudományszerető népek vagyunk, és Kissmajmon is már akkor látszott, hogy nagyon kíváncsi kis lény, és mindenféle újdonságra kapható, biztosak voltunk benne, hogy mindannyian élveznénk egy ilyen programot, úgyhogy visszajeleztem. Mondták, hogy ilyen picikékkel (akkor hat hónapos volt Kissmajom) épp nem folyik semmiféle kutatás, de amint beleillünk majd valamelyik begyűjtendő korcsoportba, egyeztetünk - egy hete fel is hívtak, és ma délutánra beszéltünk meg egy időpontot.
Egy kis trükközéssel és egy nagy adag szerencsével pontosan terveim szerint alakult a délutáni altatás, összejött azon rendkívül ritka alkalmak egyike, amikor Kissmajom hajlandó két kerek órát pihenni; persze ehhez az kellett, hogy én is vele aludjak, hogy végig bele tudja fúrni az orrát az arcomba, de ennyi "áldozatot" igazán szívesen meghozok a tudomány oltárán. Sikerült tehát nagyon pihenten és jóllakottan megérkezni a helyszínre, ami egy igazi bababarát környezet, csomó színes dekorációval, rengeteg vicces játékkal, és végtelenül kedves személyzettel. Mint mindig, Kissmajmot a különböző vonzó tárgyaknál sokkal jobban foglalkoztatták az emberek, szokása szerint alaposan végigszkennelt mindenkit, majd aranyosan körbemosolygott, végül bátran odamászkált, és fürkészően szemrevételezte az arcokat, és megtapogatta a felajánlott kezeket. Ezzel aztán el is érte, hogy perceken belül a lábánál hevert több irodányi csinos hölgy, dicsérték, hogy milyen gyönyörű a szeme (M. meg rendesen pirult a közvetett bókon, amikor kérdezgették, hogy "Kitől örökölted?"), csodálkoztak, hogy milyen barátságos, és lelkendeztek, hogy biztos könnyű lesz a kollegáknak vele - az is lett, de arra senki sem számított, hogy mennyire.

Az első kísérletben arra próbáltak választ kapni a kutatók, hogy egy kilenc hónapos gyerek különbséget tud-e tenni a neki megmutatott tárgyak számát illetően. Először is egy üres, lesötétített szobában, egy nagy képernyő elé kellett leülnöm, Kissmajommal az ölemben; az én feladatom ebben ki is merült, konkrétan azt az utasítást kaptam, hogy kizárólag "kényelmes karosszék" legyek, ne beszéljek hozzá, ne simogassam-puszilgassam, és egy adott pillanatban, ahogy a kiírás kéri majd, hunyjam be a szememet is, hogy ne lássam magát az éles tesztet (erre azért van szükség, mert én ugye tudom a választ, és akaratlanul is metakommunikálhatok a babával, az meg befolyásolná a végkifejletet). Olyan öt percig egy olyan kisfilmet mutattak neki, többször egymás után, amiben egy paraván mögé egy kéz előbb egyik oldalon egy, aztán másikon egy másik tárgyat tesz be, de amikor a paraván felemelkedik, néha csak egyik betett tárgy van mögötte, máskor mindkettő. A feltételezés az, hogy amennyiben egy baba már felfogja, hogy az egy darab más mint a kettő, akkor a becsapós (szeme előtt bepakolt tárgyat eltüntető) mutatványnál hosszabb ideig fogja vizslatni a hiányos oldalt, mert rájön a csalásra, és keresi a tárgyat.
Kissmajom konkrétan mozdulatlanul ülte végig a produkciót, és mikor később nekünk is megmutatták a felvételt, láttuk, hogy feszülten követte az eseményeket, ide-oda járt a szeme - mondta is a kutatást végző nő, hogy legtöbb babánál csak akkor derül ki a valódi reakció, amikor később másodpercek töredékére kikockázzák a videót, hogy lemérjék, melyik lépésnél időzött többet a babák szeme, de Kissmajomnál már így real-time is egyértelműen beigazolódott az elmélet. Engem amúgy igencsak meglepett az eredmény, ha nem látom saját szememmel, sosem hiszem el, hogy egy ekkora gyerek ilyesmiket felfog már, pedig néhányszor kiderültek már megdöbbentő dolgok otthon is. Továbbá azt már tudtuk Kissmajomról, hogy az ismeretlen és szokatlan körülmények nem rémisztik meg, de az érdekes volt, hogy mennyire meg sem kottyant neki ez az egyébként fárasztónak mondott gyakorlat, végig erősen fókuszált, és miután befejeződött, tudákos fejjel nézte végig velünk együtt a visszajátszást is.

Pedig a nagy türelempróba még csak ezután következett: egy EEG alatt végzett körülbelül húsz perces kísérlet, ami azt vizsgálja, hogy kilenc hónaposan mennyire vannak tisztában a gyerekek a tárgyak és fogalmak közötti kapcsolattal. Ehhez egy speciális mérőeszközt tettek Kissmajom fejére, amiről meg voltam győződve, hogy két percnél tovább nem fogja elviselni, mert ő még a sima sapkákat is szívből gyűlöli, hát még egy nedves tappancsokkal ellátott, mélyen a homlokába lógó, szűk hálót; de a viszgálatot végző pasi nagyon profi volt, felhelyezéskor elszórakoztatta*, utána meg már annyira lenyűgöző volt maga a látvány, hogy szerintem az idő nagyrészében meg is feledkezett róla. Az én teendőm továbbra is az ülőalkalmatosságnak levés volt, illetve az, hogy megakadályozzam, ha Kissmajom esetleg kárt akarna tenni a méregdrága berendezésben, de nézelődnöm most is csak utólag szabadott, videón. Az akció egy fekete falakkal ellátott bábszínházban zajlott, ahol immár egy hús-vér emberi kéz rakosgatott a színpadra különböző egyszerű tárgyakat, amiket egy kisbaba is biztos ismer (alma, maci, kanál, cipő, kacsa, stb.), és a trükk az volt, hogy néha a helyes nevüket mondta, néha meg tévesen nevezte meg őket. Az idegjestek kommunikációját azért regisztrálják, mert állítólag felnőtteknél a hasonló félrevezetés egy jellegzetes hullámot rajzol, ami jelzi, hogy az agy ezért felelős része felismerte az ellentmondást.
Kissmajom nagyjából az előadás háromnegyedét bírta teljesen nyugodtan végignézni, utána elkezdett egy kicsit ficeregni, lógázta a lábait, körülnézett a teremben, hátrabújt hozzám, de mikor szóltak hozzá (kizökkenés esetén mindig volt egy "Figyelj, baba!" vagy "Baba, nézd!" szöveg a szokásos szavak között), újra és újra odakoncentrált. Egy idő után megpróbált a fejéhez nyúlkálni, de gondoltam, hogy amíg nem kell lefognom, hanem egy kis hátsimivel vagy kézfogással el tudom terelni, nem kérem a leállítást, mert ha a csapat nem szól, akkor ennyi fészkelődés még biztos nem zavaró. Aztán egyszer csak üdvrivalgás tört ki a rekorder tiszteletére, aki tuti nem lesz figyelemzavaros gyerek, ritka az ennyire kiegyensúlyozott baba, jöjjünk még - amint kiderült, az eddig behozott közel hetven babából egyikkel sem lehetett végigvinni a tesztet, mert amit én már mocorgásnak minősítettem, az másnál alapviselkedés volt, és mostanáig mindenki egyértelműen kikövetelte az idő előtti befejezést, többnyire sírással vagy kontrollálhatatlan mozgolódással. Elmagyarázták a módszert is, miközben visszajátszották a felvételünket, és hát tényleg nem lehet valami egyszerű ideális kísérleti alanyokat szerezni… a gondokodásos agyi aktivitás által gerjesztett elektromos jelek ugyanis annyira gyengék, hogy hozzájuk képest már egy pislogás is hatalmas kiugrást eredményez, vagyis a tárgy-szó kombinációkra adott rengeteg reakcióból valójában csak az értékelhető, ami úgy következett be, hogy az adott baba épp rezzenéstelenül összpontosított. Mi tagadás, nagyon büszke voltam Kissmajomra, mert én őszintén szólva meg voltam győződve, hogy az első teszt alatt csak azért volt olyan példásan fegyelmezett, mert otthon soha nem tévézünk előtte (csak akkor lát tévét működés közben, ha M. szüleinél vagyunk, és néha úgy felejtik), és lekötötte az újdonság, de itt nyilvánvalóvá vált, hogy nem erről van szó, egyszerűen érdekli minden, ami körülveszi, és ha valami tanulható jelentkezik, rögtön képes szivacs-állapotra kapcsolni.

Hát ilyen izgalmas dolgok történnek Kissmajommal, mikor épp nem Apuval lóg a játszótéren, vagy velünk a parkban. Majdnemtíz hónaposnak lenni egy véget nem érő kaland, kéremszépen.


*Note to self: Sürgősen beszerezni egy szappanbuborék-fúvót!

Rosetti Kapitány* első utazása

Kéremszépen tesztnyaraltunk. Már egy ideje nagyon vágytunk elmenni valahova, mert legutóbb tavaly nyáron voltunk hosszú hétvégéken, és ez ránk nagyon nem jellemző, évi többször szoktunk párnaposakat kiruccanni belföldön, télen legalább egyszer egy hetet síelni az osztrákoknál, plusz nyaranta egy hetet tengerpartra vagy városnézni megyünk valahova határokon túlra. De a terhesség második fele alatt valahogy nem is kívánkoztunk annyira elfele, épp elég izgalom volt az, hogy aggódni készülni kellett a baba érkezése kapcsán, az utóbbi fél évben meg nem nagyon akartunk, mert fontosabb volt a távolabbi jövőt megalapozni azzal, hogy Kissmajomnak megpróbálunk kialakítani egy sziklaszilárd esti programot. Miután a lakásunkban folyó munkálatok alatt M. szüleinél laktunk, és láttuk, hogy nem bomlott a rend a környezet változtatásától, felbátorodtunk egy újabb kis lépésre, még mielőtt bevállalnánk szállodai tartózkodást, ahol zavarhatunk másokat, vagy határon túli utat, ami hosszas autózást jelent.
Egy hétre elmentünk a világ végére, olyan helyre, ahol még közvilágítás és telefon-jel sem volt, nem hogy internetkapcsolat (jó, kábeltévé igen, mert teljesen nem bolodultunk meg: focivébé van). Pici házikó hatalmas kert, és azon kívül erdős liget közepén, a szomszédságban csupa üres nyaraló, embert csak akkor láttunk, amikor napi egyszer bementünk a közeli falvakba étterembe, boltba vagy kirándulni. Hegyek és vizek, dús zöld növényzet, friss hűvös levegő, madárcsicsergés, bogárzümmögés. De jó is volt! Nem gondoltuk volna, hogy velünk, a nyüzsgő nagyvárosok, de minimum az agglomerációban található települések szerelmeseivel valaha megesik, de tisztára rosszul voltunk, amikor szerdán délután visszaérkeztünk a budapesti dugóba, és itt tötymörgött meg fékezgetett agyatlanul a sok béna sofőr, és minden túl nagy volt és túl zajos… (Hú, nagyon ideje lenne már felépíteni a házikónkat a kis fák alatti telkünkre, nincs valakinek olyan harminc millája elfekvőben…?)

Jelentem, ezzel a mi gyerekünkkel továbbra is minden way too easy. Tiszta ciki, komolyan, szerintem ha más mesélné, én nem hinném el, hogy egy hathónapos kölök bármilyen fajta új körülményekhez perceken belül alkalmazkodni tud és akar, de konkrétan olyan volt, mintha egy különösen jólnevelt hatévessel indultunk volna útnak. Már akkor sejtettük, hogy nem lesz gáz, amikor a három órás odautat a szokásos ritmusában nyomatta: ha aktuális volt aludt egy-egy felet, amikor megéhezett, evett egy jókora adag tápit, egész sokáig eljátszott egyedül a kis holmijaival, hosszasan magyarázott nekik, alaposan megrágcsálta őket, a maradék időben meg aranyoskodott velem (mellette ültem, hátul), kukucsoltunk, beszélgettünk, rötyörésztünk, és mikor egy kicsit elege lett és unatkozni kezdett, az első nyöször hallattán rázendítettünk valami saját költésű bugyuta dalra, és azonnal megvigasztalódott.
Az épp kialakulóban levő napi program** ott is működött, sőt mondhatni megszilárdult, az esti rutin meg szintén majdnem zökkenőmentes volt: fél hét körül megfürdettük (ráadásul újítással, életében először nagy kádban, mindenféle szűkítő és támasztó segédeszköz nélkül), aztán jó nagy mennyiségeket evett, nagyjából negyed óra gagyarászás után elaludt, letettem, és kész. Annyi módosítást iktattunk be, hogy az éjfél utáni ébredéskor nem szokásos módon cicizett, hanem máris átraktam közénk a nagy ágyba, ami egyrészt azért kellett, mert a hálószoba olyan pici és az utazóágya annyira mély volt, hogy képtelen voltam bepakolni anélkül, hogy megébredne, másrészt nekem is kényelmesebb volt az éjszaka további részében és reggel felkelés nélkül szoptatni, harmadrészt, mert aaaaannyira jó volt egy nagy ölelkezős kupaccá gömbölyödni körülötte… Kicsit tartottunk tőle egyébként, hogy itthon meglesz ennek a lazításnak a böjtje, és nem lesz könnyű rávenni, hogy újra külön töltsük az éjszakát, de igazából csak minket viselt meg az elválás, ő gond nélkül visszatért a korábbi kerékvágásba.
Kissmajom mindenhol példásan viselkedett, mindenkit levett a lábáról a simlis mosolyával, és minden programot nagyon, néha meglepően*** nagyon élvezett; bármikor, bárhova hurcibáltuk, szívesen jött, bámészkodott, reagált, részt vett. Piknikeztünk patak- és tóparton, voltunk vele éttermekben és kisvasutazni, sőt életében először plázában is (át kellett szerveznem az eredetileg megtervezett kajálását****, és csak ott volt DM); sütögettünk pattogó tábortűznél, ringatóztunk kerti hintán, heverésztünk árnyékos pléden, Kissmajom fürdött (és olvasott*****) a minimedencéjében, találkoztunk kutyákkal, cicákkal, lovakkal, tehenekkel, mókusokkal, kacsákkal, harkályokkal, gólyákkal és rengeteg további madárfajtával. Mindezt úgy, hogy fent négy foga jön egyszerre: félig kint van a bal középső, negyedig az annak bal oldalán levő, és ottlétünk alatt épp áttört a még eggyel balrább lakó, tegnap itthon meg a jobb középső - hál'Istennek nem szenved különösebben, egyszer sem kellett semmilyen fájdalomcsillapítás, csak a rengeteg nyál árulkodik a történésekről, meg az, hogy kevés olyan tárgy van, ami elérhető számára, és nem kerül megcsócsálásra. (Baromi erősen harap amúgy, már nem tudom odaadni neki az ujjaimat rágókának, mert nagyon fáj amit művel velük, remélem azért a saját bekapott kezével sokkal kíméletesebb…)

Ahogy a csillagocskákkal jeleztem is, tervezek még posztokat becenevekről, babaórarendről, fejlődésről és hozzátáplálásról - a sorrendet még meglátom, de valószínűleg a mit-tud-a-majmocska témakörrel indítok, mert szó szerint napról napra akkorákat változik, hogy ami a nyaraláson történt az már most sem aktuális, nem hogy pár nap múlva, mikor megírom végre.
És a konklúzió, megint, ezredszerre is: ez a gyerek maga a boldogság. Az apjával minden nap számtalanszor összenézünk, és nem értjük, hogy hogy létezhet ezen a világon ekkora csoda, és hogy lehetünk annyira szerencsések, hogy pont a miénk…


* Ez Kissmajom millió neveinek egyike - lesz majd erről egy részletezős poszt nemsokára.
** Erről is.
*** És erről is.
**** Ééés erről is.
***** Tamko után szabadon:

Idegen pályás siker

Az utóbbi pár napban M.Anyukájéknál vendégeskedtünk, mert nálunk könnyebben és alaposabban tisztítható laminált padlóra cseréltettük a klasszikus fa parkettát, felkészülendő Kissmajom kúszós-mászós periódusára. Nem mondom, hogy nem izgultunk, hogy vajon milyen lesz idegenben - eddig összesen egy alkalommal éjszakáztunk (ha jól emlékszem, kettőt) nem-otthon a gyerekkel, ugyancsak M. szüleinél, de akkor nagyon picike volt, rajtam aludt még; mondjuk ahhoz képest, hogy anno épp a hasfájós időszak kellős közepére esett a kiruccanás, akkor is meglepően jól viselte a változást. Hónap végén egy hétig nyaralunk majd, és ez pont jó alkalomnak ígérkezett arra, hogy leteszteljük, vajon milyen problémákra számíthatunk házon kívül. Jelentem: úgy tűnik, a világon semmilyenekre.
Kezdetnek csütörtökön Apu átjött hozzánk egész napos babázásra, hogy amíg mi pakolászunk, addig Kissmajom le legyen foglalva. Ez úgy nézett ki, hogy délelőtt tizenegy körül elvitte, és délután hat után hozta haza. Közben sétáltak és piknikeztek, beszélgettek és énekeltek, madarakat és autókat figyelgettek, a baba egy percet sem sírt, annyit evett, amennyit mi hónapok óta nem bírunk beleszuszakolni, és annyit aludt, amennyit velünk legbravúrosabb altatós napjainkon sem. Mondjuk az tény, hogy Apu tényleg csak és kizárólag vele foglalkozott végig, minden másodpercben, teljes beleéléssel, szerintem minimum tíz kilométeren át tologatta hegyen fel és le (hetven évesen jobb kondiban van, mint legtöbb harmincas, akit ismerek), folyamatosan szórakoztatta, dúdolt és mesélt neki, gyakran kivette a babakocsiból, és ölben vitte, hogy még többet lásson… royal treatment, nem kevesebb. Mikor visszatértek, úgy néztek ki, mint két csintalan jóbarát, akik hatalamas kalandok emlékén vigyorognak fáradtan - addigra meg mi készen áltunk a vendégségbe menős csomagunkkal.

Első este easy-peasy volt, pedig aggódtunk, hogy nem lesz egyszerű, a nagyon élménydús nap miatt, és mivel több mint egy órával csúszott a szokásos lefekvési rituálé. Kissmajom érkezéskor még aludt az autósülésben, aztán meglepődve ébredt, fürdetéskor nagyon érdeklődve szkennelte a környezetét (nehezített felállás volt, mert az ismeretlen hely mellett még a látványosságra odagyűlt nagymamája is új elem volt), majd öltöztetés alatt komolyan szemlélődve átgondolta, hogy vajon érdemes-e szomorkodnia, és úgy döntött, hogy nem fog, sőt. Míg otthon az utóbbi időben van némi elalvás körüli harcolászás (ő inkább játszana, így panaszkodik az ágyba-zártságra, a sötétítésre, az ingerszegény csendre, a reakcióink hiányára), itt vacsora után letette a fejét, és mondhatni reggelig úgy aludt, mint akit agyonvertek. Inkább megszokásból, mint éhségérzettől, a két étkezős időpontjában (éjfél és hajnali négy körül) mocorgott egy-egy kicsit, mire kivettem, de szoptatni nem tudtam, mert olyan mélyen aludt, hogy ki sem nyitotta a száját; reggel hétkor félálomban tettem tisztába, mert tovább nem akartam vele várni, és utána még másfél órára visszaszundikált.
Na, gondoltuk, mostantól viszont kipihent, lesz itt nemulass. A nappalokat gond nélkül vette, pedig volt ott minden, durva fogzástól (áttörni készül a bal felső), rikácsoló unokatesós körülugráláson át, tipikus olasz-családos szülinapozásig. Ő mindeközben intézte a saját kis dolgait, úgy mint: mindenféle dolgok alapos összenyálazása és megrágcsálása, hétszázhuszonkettedszerre is hasra való fordulás és onnan támaszkodva hosszas körülnézés, apja ölében előadott laza lajhárkodás vagy hiperaktív mocorgolódás, bohóckodókra való csodálkozó bámulás vagy kegyes mosolygás (kinek mi jutott), általános ellenállhatatlannak levés, ilyesmik. A lefekvéstől tartottunk leginkább, hiszen gyanítottuk, hogy előző este annyira ki volt ütve, hogy észre sem vette, hova tesszük le - és bizony, egy nagyon mély, puha aljú, rácsok helyett hálós, saját kis belógó plüss-barátait nélkülöző utazóágyba, felkészítésképpen, mert a nyaraláson majd valószínűleg nem a mi giga-franciaágyunk méretű fekvőfelület lesz, és szűkebb helyen nem merjük magunk között altatni, nehogy M. ráforgolódjon. Ez sem érdekelte, ahogy az sem, hogy amikor altattam, a sötétítő függöny résein át még vígan besütött a nap (otthon mindig lehúzzuk a redőnyt, és majdnem teljesen sötét van); azért a közelbe raktam a kis zöld éjjeli fényét, hogy a szín ismerős legyen, de semmi szükség nem volt rá, végig hallgattuk a babaőrrel miközben mi lent a nappaliban focit néztünk, még annyit sem nyüzsgött, hogy egyáltalán bekapcsoljon a készülék. Mikor ébredt, úgy tette, mint otthon, nyugodt forgolódással, szuszmákolással, és a cicizésbe szintén akárcsak otthon, mindig beleszenderedett végül. Enni evett, tápban többet mint otthon, hozzátáplálósban jóízűen (végül első gyümölcsként üveges körtét, mert nem akartam ott főzicskézni neki - szerette nagyon), egyedül a nappali alvások voltak az otthoniakhoz hasonlóan nyögvenyelősek: ölben nyüsszögött, babakocsiban kimerülésig magyarázott, míg végül rövid nyafogásba fúlás után hagyta magát elringatni benne, a mindenkori szűk fél órácskájára.

Hogy keretbe foglaljuk a hétvégét, ma megint tatás napot rendeztek Apuval, az előzőhöz hasonló paraméterekkel, hogy mi mindent helyre tudjunk pakolni (hét darab egyenként hat emeletes könyvespolc, négy darab filmes és zenealbumos torony, és társai), mielőtt holnap jönne a takarítónő a szokásos heti rendrakásra.
Szóval zsúfolt öt nap áll mögöttünk, és még egyszer, ki tudja hányadszor már, bebizonyosodott, hogy egyértelműen a miénk a világ legeslegjobbfejebb gyereke. M.Apuka nem győzött csodálkozni, hogy hogy létezik ilyen, hiszen még egy felnőttet is összezavar egy kicsit, ha kiszakítják a közegéből. Nekünk meg mindig eszünkbe jutott, hogy hát valószínűleg annak is nagy köze van hozzá, hogy nem hallgattunk rá (sem), ahányszor az elmúlt hónapokban fejcsóválva ellenezte, hogy minden kis nyekkenésre felkapkodjuk a babát, és sosem hagyjuk sírni, hogy megtudja: nem körülötte forog a világ. Biztos vagyok benne, hogy ez alaptermészet kérdése is, nem csak nevelésé - egyszerűen szerencsések vagyunk, hogy nem egy kis kényes, túlérzékeny nyafigépet kaptunk, hanem ilyen zen-bébit. De az is tény, hogy tettünk, és mindig is tenni fogunk érte, hogy ez a nyugalma és kiegyensúlyozottsága érintetlen maradjon, és minden változással vagy akadállyal való szembesüléskor tudja-érezze, hogy bízhat bennünk, sosem hagyjuk magára, és amíg mi ott vagyunk neki, addig bárhol lenne és bármi történik éppen, it's business as usual, semmi baj nem történhet.
Jaj, nagyon várjuk már az első közös kis nyári utazásunkat, minden nap többször kiszámoljuk, hogy még hányat kell aludni addig (ma épp tizenegyet). Remélem lesz ideje megérkezni az egyenesen Amerikából megrendelt szuper új babakocsinak addig, mert jó volna nem azt a mostanit cipelni, mert hiába terepre való és kényelmes, sajnos baromi nehéz is; a válogatásról majd írok valamikor, mert elég zűrzavaros menet volt, nem szeretném elfelejteni.