Tegnap voltam terhesgondozáson, vizelet tiszta, vérnyomás alacsony, méhszáj zárt, Kissmajom szíve szépen ver és fejátmérője 71 mm, vagyis korának pontosan megfelelő. Igen, végre mért is, de csak ezt az egy dolgot, és adott egy beutalót a Hepinet rendelőjébe; ezt eddig is megtette, de én még sosem mentem, mert gondoltam, hogy ha már fizetős helyre megyek, akkor a legjobbat választom, ami elérhető - ehhez képest most kiderült, hogy ez ingyenes, vagyis elszalasztottam néhány jó kis bekukkantós potya-alkalmat. Úgyhogy jövő héten pótolok: szerdán elmegyek ide egyedül, és mivel a csütörtöki babamozis időpontot már csak olyan későre lehetett volna áttenni, amikor már nem lenne értelme (ha túl nagy a gyerek, nincs megfelelő hely ahhoz, hogy jól látszódjon a pofikája), másnap megnézzük úgy, hogy velem jön M. is.
Aztán legközelebb megint duplázás, mert jövő hónap 21-én megyek a következő havi nőgyógyászáshoz, három nap múlva meg a Magzati Diagnosztikai Központba a kötelező ultrahangra. Egy kicsit hülyén jött ki ez, hogy heti kettő, aztán hetekig semmi, de mivel a babamozi is meg a harmadik trimeszter eleji szűrés is eléggé pontos időszakhoz kötött, és mindenhol hetekkel előre lehet csak időpontot kapni, most ez van. Igazából nem is annyira bánom, mert jó az, ha gyakrabban ránéznek a benti helyzetekre, főleg mert IR és csökkent glükóztolerancia és fenyegető terhességi diabétesz esetén fontos, hogy a magzat ne nőjön nagyobbra a koránál, és a méhlepény is maradjon jó sokáig üde és friss.
Ma 26w4d vagyok egyébként, bármilyen felfoghatatlan, még pár nap és belépek a harmadik trimeszterbe. Ennek örömére már harmadik napja, hogy szinte folyamatosan be van dugulva a fél fülem, már kezdek beletörődni, hogy ez szülésig nem is fog javulni, és erősen reménykedek, hogy nem terjed át a túloldalra is. És már második éjszaka ébredtem iszonyatos lábgörcsökre, percekig olyan volt, mintha konkrétan kést forgatnának a vádlimban, növelni fogom a magnézium adagomat. De azon túl nem érdekel az egész, olyan lazán megúsztam ezt az egész terhesség dolgot, hogy ennyi kellemetlenség bőven belefér.
A hasam nagyon viccesen viselkedve önálló életet él, elképzelni sem tudom, mi lenne, ha hátul tapadna a méhlepényem, és nem lenne útban, talán ki is kandikálna egy kis térd a köldökömön. Néha erős egyenkénti ütésekkel random kidobol a gyerek, máskor teljesen eltorzítja a kerekségemet azzal, hogy lassú mozdulatokkal kinyomul egyik oldalon - olyankor mindig azt képzelem, hogy biztos álmában forgolódik, és meg akarom zabálni az édes fejét. A kis programján kívül teljesen kiszámíthatatlan a csibész, tegnap Apuval töltöttem az egész délutánt, és meg sem moccant, hogy megmutathassam, és szinte mindig így van, hogy amikor várom és figyelem, fegyelmezetten ücsörög csak. Ma délelőtt is tök lusta volt a szokásoshoz képest (aggódtam is persze), most kezd csak beindulni... de már mindegy, jegyzetelem ám az ilyen alkalmakat, amikor hibázik, és amint kijön, mindegyikért kap egy bemutatót a véget nem érő baba-bántó arzenálomból: hosszasan szimatolom a tarkóját, megrágicsálom a talpát, és beleberregek a meztelen pocakjába - már olyan négyéves koráig betöltött minden napot büntetéssel, és szava sem lehet, no sir.
Előreszámla
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: második trimeszter. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: második trimeszter. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. szeptember 26., csütörtök
2013. szeptember 24., kedd
Nesting
Tegnap lomtalanítás volt nálunk, megszabadultunk egy csomó kacattól, amit a tárolóban és a teraszon halmozgattunk már egy ideje, olyan jó tágas helyünk maradt. Az elmúlt egy hétben átszerveztem az ágyneműtartókban (hatalmas franciaágyunk van, úgyhogy négy darab van belőlük alatta, plusz két hatalmas doboz) a ruhákat, csomó régebbi farmert és pulóvert kiraktam a hajléktalanoknak, és helyükre betettem a síelős cuccainkat - évi kétszer simán elő lehet túrni akár onnan is, és mivel ilyen pufik, sok hely felszabadult utánuk. Az előszobai gardróbokban a saját ruháimat már elintéztem, elpakoltam a nyáriakat, elővettem a vastagabbakat, még M. pólói között kell rendet rakni, de azt halogatom egy kicsit, mert ő csak nagyon hidegben hajlandó hosszú ujjúakat hordani. Hétvégén a háló maradék része kerül sorra, szelektálok a komód fiókjaiban, és legalább egy nagyot és egy kicsit közülük kiürítek, hogy legyen helye a már kimosott babaholmiknak. Zacsikban akarom majd berakni őket egyelőre, azt később is ráér kiválogatni, hogy mi az, ami mondjuk az első pár hónapban lesz szükséges, és mi az, amit muszáj volt megvennem, mert cuki volt, de tulajdonképpen nagyjából egyéves gyerekre való.
Jut eszembe a ruhákról: tapasztalt szülők mindig azt mondják, hogy az elsőnél még minden rugdalózó sterilre főzve és élre vasalva várja haza a csemetét, a másodiknál már egy kilencven fokos mosás megteszi, aztán kész. Mosóport meg öblítőt természetesen direkt piciknek valót használok ezekre a holmikra, de egy lépést átugrok, mert vasalni utálok és nem is tudok, nem is látom értelmét a ropogós ruháknak (egyrészt nem hinném, hogy egy újszülött baba bőrének az annyira kényelmes lenne, hiszen mindenhol kiemelik, hogy sokkal jobb a használt, mint a vadiúj, másrészt úgyis bukik, nem sokáig tartana), és amúgy sem akarom a gyereket érintetlen búra alatt nevelgetni, mert látok a környezetemben elég sok kellemetlen következményt, ami ilyen jellegű túlféltésből adódik.
Fárasztó binnisz ez a fészekrakás amúgy, pedig még nem is olyan nagy a hasam; de azért két órás hajlongás és emelgetés (nem tízkilókra kell gondolni) után már megérzem a derekamat, kizárt dolog, hogy egy egész napot ilyesmivel töltsek, még ha lenne is időm rá - pedig igazából még élvezem is, annak ellenére, hogy nem vagyok egy tipikus házitündér. Azt hiszem, az lehet az oka, hogy azáltal, hogy M. testvérétől gyakorlatilag mindent megkaptunk, eddig egy kicsit kimaradtam az egész kismamai készülődési lázból, nem kellett apránként bevásárolgatni mindent, két kezemet meg tudom számolni, hogy hány darab dolgot kell saját magunknak beszerezni. Egyik ilyen (és egyetlen jelentős) a kiságy, amit tegnap sikeresen le is vadásztam egy használt bútoros aukción, ugyanis a hálógarnitúránk gyártását már beszüntették, így újonnan nem kapható; M. már el is hozta este, csak össze kell szerelni, és be kell rendezni a babasarokba. Amint ebből kiderül, Kissmajom az elején velünk egy szobában fog lakni, tőlem karnyújtásnyira lesz a fekhelye, sőt, ha majd ügyesen tudok szoptatni, akkor az is lehet, hogy az első pár hónapban leszereljük az oldalrácsot és éjszakára összetoljuk az ágyainkat, hogy csak át kelljen fordulnom hozzá; teljes együttalvást nem szeretnénk, mert jó lenne nem rászokni és rászoktatni, na meg attól tartok, hogy amilyen mélyen alszik és lendületesen forgolódik át a szomszéd térfélre, M. ki is lapítaná azonmód.
Ami nagyobb dolgokat még mindenképp vennünk kell, az két falra szerelhető polc a hálószobába a kéznél tartandó kellékeknek, és egy a mostaninál sokkal kényelmesebb nyitható kanapé a nappaliba, hogy ha éjjel nagyon nagy lesz a gyerek szomorúsága, akkor ki tudjak menekülni vele, és legalább az apja alhasson nyugodtan munkába indulás előtt. Ezen kívül gyakorlatilag néhány cumit, a téli body-készletet (lassan szezon van, úgyhogy meg is ejtem, nyáron nem nagyon lehetett kapni), és persze a sok ápolószert meg a pelenkákat leszámítva we're all set; legalábbis azt hiszem.
Amit utolsó percre (december elejét neveztem ki annak, amikor majd a munkát is abba szándékozom hagyni) akarok halasztani, az egy hatalmas nagytakarítás a lakás minden zugában. Ezt persze nem én akarom megoldani ide-oda gurulva, hanem az a terv, hogy a takarítónőnk, aki amúgy heti egyszer szokott jönni pár órára, átjárna annyi teljes napig, ahány kell ahhoz, hogy minden csillogjon-villogjon, szekrények tetejétől ablakokon át szőnyeg alattig, hogy nekem szülés előtt már csak annyi dolgom legyen, hogy mindenhol alaposan áttörölgetek, mert nálunk a profi nyílászárók ellenére nagyon durván porosodik minden.
Még azt akartam elmesélni, hogy így a második trimeszter végére és a peer pressure hatására, tegnap végre vettem egy direkt terheshas kenegetésére való olajat, amitől tényleg nagyon kellemes puha lett a bőröm, teljesen más mint akár a legzsírosabb testápolótól. Nem hiszem, hogy repedni fogok amúgy, mert ennél voltam már húsz kilóval is nehezebb életemben, és akkor szerintem épp eléggé kinyúlt a bőröm ahhoz, hogy szokva legyen az extrém ingadozáshoz (a csípőmön és a belső combomon vannak is striák sajnos)... de legalább most igényes modern nőnek nevezhetem magam.
Továbbá van egy baromi idegesítő tünetem, ami néha percekre eddig is jelentkezett, de tegnap egész nap kínzott, és ma is örvendeztet: be van dugulva a jobb fülem. Megnéztem, és orrdugulással egyetemben állítólag előfordul terhességben, továbbá magas vérnyomást is jelezhet, ami ugye nekem egész biztosan nincs, sőt. Amikor épp eszek valamit, akkor egy kicsit alábbhagy, gondolom a szájtátogatástól kiegyenlítődik a nyomáskülönbség a fejemben vagymi, de aztán visszaáll bármit is csinálok, orrbefogás és hasonlók sem segítenek. Szerdán esedékes a havi nőgyógyászozás, akkor majd megemlítem neki, hátha mond okosat.
A jó hír viszont az, hogy a cukrom egész ügyesen alakul, a múltkori ijedelem utáni egy hétben csak egyszer ment a megengedett fölé (7,4 a reggeli utáni), tudom is, hogy mi okozta, kerülöm is azóta, és működik is. Hétfőn a diabetológussal azért egyeztetek, hogy ennyi kiugrás milyen gyakran fér bele - olvastam egy csomó fórumot és orvosválaszolós oldalt ezügyben, és egyértelműen az derült ki, hogy bizony ekkora (meg még nagyobb) ingadozások inzulinhasználat esetén is vannak, pont ugyanígy nem lehet kiszámítani a szervezet reakcióját, még egyes előzőleg bevált kajákra se. Sőt ott ugye fennáll a hipoglikémia kialakulásának a veszélye is, ha valami nem az elvártak szerint sül el, és az viszont sokkal közvetlenebb veszélyt jelent a magzatra, szóval ha mindenképpen kísérletezgetésről van szó valamilyen szinten, akkor szívesebben csinálnám ezen a módon, amíg csak lehet. Egyébként nagyon érdekes, hogy ahány kórház, annyi különböző hozzáállás van ehhez a cukor dologhoz: sok kismama írja, hogy az ő értékei akár kétnaponta egyszer is tíz körülre ugranak, mégis csak diétáznia kell, és nem is olyan szigorúan, mint nekem, aztán olyan hely is van, ahol csak elmondják a szénhidrát-számolgatás alapjait, és attól kezdve semmilyen önszurkodós ellenőrzés nincs, csak heti egyszeri kötelező vérvétel, máshol evés után másfél vagy két órával kell mérni, sőt őszinte meglepetésemre olyan diabetológia is létezik, ahol harmadik trimeszterhez közeledő terheseknek metformint írnak fel inzulin helyett úgy, hogy annak eleve van ugye egy fokozatos adagnövelési periódusa, ha valaki sosem szedte előtte. A Meforalt amúgy egy csomóan szedik hivatalosan, úgy látszik, csak én fogtam ki ilyen törvénytisztelő ellenőröket, és állítólag 34. hét körül el kell kezdeni leépíteni, egyrészt mert akkor már a hormonok hatására általában javul az inzulinérzékenység, másrészt, hogy ne kavarjon bele a szülésbe.
Hát így állunk jelenleg.
Jut eszembe a ruhákról: tapasztalt szülők mindig azt mondják, hogy az elsőnél még minden rugdalózó sterilre főzve és élre vasalva várja haza a csemetét, a másodiknál már egy kilencven fokos mosás megteszi, aztán kész. Mosóport meg öblítőt természetesen direkt piciknek valót használok ezekre a holmikra, de egy lépést átugrok, mert vasalni utálok és nem is tudok, nem is látom értelmét a ropogós ruháknak (egyrészt nem hinném, hogy egy újszülött baba bőrének az annyira kényelmes lenne, hiszen mindenhol kiemelik, hogy sokkal jobb a használt, mint a vadiúj, másrészt úgyis bukik, nem sokáig tartana), és amúgy sem akarom a gyereket érintetlen búra alatt nevelgetni, mert látok a környezetemben elég sok kellemetlen következményt, ami ilyen jellegű túlféltésből adódik.
Fárasztó binnisz ez a fészekrakás amúgy, pedig még nem is olyan nagy a hasam; de azért két órás hajlongás és emelgetés (nem tízkilókra kell gondolni) után már megérzem a derekamat, kizárt dolog, hogy egy egész napot ilyesmivel töltsek, még ha lenne is időm rá - pedig igazából még élvezem is, annak ellenére, hogy nem vagyok egy tipikus házitündér. Azt hiszem, az lehet az oka, hogy azáltal, hogy M. testvérétől gyakorlatilag mindent megkaptunk, eddig egy kicsit kimaradtam az egész kismamai készülődési lázból, nem kellett apránként bevásárolgatni mindent, két kezemet meg tudom számolni, hogy hány darab dolgot kell saját magunknak beszerezni. Egyik ilyen (és egyetlen jelentős) a kiságy, amit tegnap sikeresen le is vadásztam egy használt bútoros aukción, ugyanis a hálógarnitúránk gyártását már beszüntették, így újonnan nem kapható; M. már el is hozta este, csak össze kell szerelni, és be kell rendezni a babasarokba. Amint ebből kiderül, Kissmajom az elején velünk egy szobában fog lakni, tőlem karnyújtásnyira lesz a fekhelye, sőt, ha majd ügyesen tudok szoptatni, akkor az is lehet, hogy az első pár hónapban leszereljük az oldalrácsot és éjszakára összetoljuk az ágyainkat, hogy csak át kelljen fordulnom hozzá; teljes együttalvást nem szeretnénk, mert jó lenne nem rászokni és rászoktatni, na meg attól tartok, hogy amilyen mélyen alszik és lendületesen forgolódik át a szomszéd térfélre, M. ki is lapítaná azonmód.
Ami nagyobb dolgokat még mindenképp vennünk kell, az két falra szerelhető polc a hálószobába a kéznél tartandó kellékeknek, és egy a mostaninál sokkal kényelmesebb nyitható kanapé a nappaliba, hogy ha éjjel nagyon nagy lesz a gyerek szomorúsága, akkor ki tudjak menekülni vele, és legalább az apja alhasson nyugodtan munkába indulás előtt. Ezen kívül gyakorlatilag néhány cumit, a téli body-készletet (lassan szezon van, úgyhogy meg is ejtem, nyáron nem nagyon lehetett kapni), és persze a sok ápolószert meg a pelenkákat leszámítva we're all set; legalábbis azt hiszem.
Amit utolsó percre (december elejét neveztem ki annak, amikor majd a munkát is abba szándékozom hagyni) akarok halasztani, az egy hatalmas nagytakarítás a lakás minden zugában. Ezt persze nem én akarom megoldani ide-oda gurulva, hanem az a terv, hogy a takarítónőnk, aki amúgy heti egyszer szokott jönni pár órára, átjárna annyi teljes napig, ahány kell ahhoz, hogy minden csillogjon-villogjon, szekrények tetejétől ablakokon át szőnyeg alattig, hogy nekem szülés előtt már csak annyi dolgom legyen, hogy mindenhol alaposan áttörölgetek, mert nálunk a profi nyílászárók ellenére nagyon durván porosodik minden.
Még azt akartam elmesélni, hogy így a második trimeszter végére és a peer pressure hatására, tegnap végre vettem egy direkt terheshas kenegetésére való olajat, amitől tényleg nagyon kellemes puha lett a bőröm, teljesen más mint akár a legzsírosabb testápolótól. Nem hiszem, hogy repedni fogok amúgy, mert ennél voltam már húsz kilóval is nehezebb életemben, és akkor szerintem épp eléggé kinyúlt a bőröm ahhoz, hogy szokva legyen az extrém ingadozáshoz (a csípőmön és a belső combomon vannak is striák sajnos)... de legalább most igényes modern nőnek nevezhetem magam.
Továbbá van egy baromi idegesítő tünetem, ami néha percekre eddig is jelentkezett, de tegnap egész nap kínzott, és ma is örvendeztet: be van dugulva a jobb fülem. Megnéztem, és orrdugulással egyetemben állítólag előfordul terhességben, továbbá magas vérnyomást is jelezhet, ami ugye nekem egész biztosan nincs, sőt. Amikor épp eszek valamit, akkor egy kicsit alábbhagy, gondolom a szájtátogatástól kiegyenlítődik a nyomáskülönbség a fejemben vagymi, de aztán visszaáll bármit is csinálok, orrbefogás és hasonlók sem segítenek. Szerdán esedékes a havi nőgyógyászozás, akkor majd megemlítem neki, hátha mond okosat.
A jó hír viszont az, hogy a cukrom egész ügyesen alakul, a múltkori ijedelem utáni egy hétben csak egyszer ment a megengedett fölé (7,4 a reggeli utáni), tudom is, hogy mi okozta, kerülöm is azóta, és működik is. Hétfőn a diabetológussal azért egyeztetek, hogy ennyi kiugrás milyen gyakran fér bele - olvastam egy csomó fórumot és orvosválaszolós oldalt ezügyben, és egyértelműen az derült ki, hogy bizony ekkora (meg még nagyobb) ingadozások inzulinhasználat esetén is vannak, pont ugyanígy nem lehet kiszámítani a szervezet reakcióját, még egyes előzőleg bevált kajákra se. Sőt ott ugye fennáll a hipoglikémia kialakulásának a veszélye is, ha valami nem az elvártak szerint sül el, és az viszont sokkal közvetlenebb veszélyt jelent a magzatra, szóval ha mindenképpen kísérletezgetésről van szó valamilyen szinten, akkor szívesebben csinálnám ezen a módon, amíg csak lehet. Egyébként nagyon érdekes, hogy ahány kórház, annyi különböző hozzáállás van ehhez a cukor dologhoz: sok kismama írja, hogy az ő értékei akár kétnaponta egyszer is tíz körülre ugranak, mégis csak diétáznia kell, és nem is olyan szigorúan, mint nekem, aztán olyan hely is van, ahol csak elmondják a szénhidrát-számolgatás alapjait, és attól kezdve semmilyen önszurkodós ellenőrzés nincs, csak heti egyszeri kötelező vérvétel, máshol evés után másfél vagy két órával kell mérni, sőt őszinte meglepetésemre olyan diabetológia is létezik, ahol harmadik trimeszterhez közeledő terheseknek metformint írnak fel inzulin helyett úgy, hogy annak eleve van ugye egy fokozatos adagnövelési periódusa, ha valaki sosem szedte előtte. A Meforalt amúgy egy csomóan szedik hivatalosan, úgy látszik, csak én fogtam ki ilyen törvénytisztelő ellenőröket, és állítólag 34. hét körül el kell kezdeni leépíteni, egyrészt mert akkor már a hormonok hatására általában javul az inzulinérzékenység, másrészt, hogy ne kavarjon bele a szülésbe.
Hát így állunk jelenleg.
2013. szeptember 21., szombat
Only 99 days to go!
Ezt mondja a kis visszaszámlálós device ma, mikoris 25w6d vagyok - vagyis beléptünk a várakozás kétszámjegyes szakaszába, hurrá!
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...
On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).
Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...
Megint menni kell, megint evésidő...
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...
On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).
Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...
Megint menni kell, megint evésidő...
2013. szeptember 16., hétfő
Cukorfelmenős - Updated
Hosszú leszek, mert mérges vagyok; most hogy "megnyugodtam", sokkal mérgesebb, mint a reggeli események hevében, úgyhogy még jó, hogy van további két órám valóban ellazulni, mert különben még csúnyán csinálnék...
Ugye ma kellett jelentkeznem a diabetológián azzal, hogy akkor másfél hétig írkáltam az étrendemet és a cukrom alakulását, most átbeszéljük az eredményeket, és meglátjuk, hogy milyen további intézkedéseket igényel a dolog, ha egyáltalán. Az értékeim egyébként végig példásak voltak, volt olyan nap, hogy többször is mértem (többnyire ha épp nem éreztem megfelelően szigorúnak magamat: a Balatonon rétes volt a desszertem a kovászos uborkás sült kolbász után, vagy minap babarugdalás-előidézési szándékkal tejcsokit uzsonnáztam), volt olyan, hogy egyszer, és volt olyan, hogy egyszer sem, mert eleve alul-ettem vagy hánytam, amitől viszont túl alacsony nem lett, mert azt érzékelni szoktam. A rekord 6,9 volt, egyik szállodai reggeli után (egyébként is reggel ugrik meg legjobban mindig, akkor meg ráadásul ettem egy szelet kalácsot és pár szem kompót meggyet a tojások, sajtok és felvágottak sora után), de amúgy 5 körül mozogtam mindig, éhgyomorra vagy evés előtt rendszerint alatta, egy órával evés után meg kicsit fölötte.
Most részletesen írok a napi rutinomról, csak hogy később emlékezzek rá - akit nem érdekel, ugorhat egy nagy bekezdést, és utána majd folytatom a mai eseményekkel.
Az már kiderült az elmúlt hétben, hogy a korai reggelire valóban szükségem van: én, aki fél életemben délután öt körül ettem napi először (amint látjuk, jól el is csesztem vele az anyagcserémet), nyolckor óramű pontossággal érzem az éhség tipikus gyengítő-szédelgető hatását, és ugyan a torkomon nem egykönnyen megy le a falat (ezért nem is tudnám közvetlenül ébredés utánra, hét órára áttenni, hiába lenne az a tankönyvi), evés után egyértelműen kiderül, hogy igenis kellett, mert azonnal jobban leszek.
A tízórai munkanapokon rendben van, nem kívánom különösebben, de mivel ilyenkor mehet bármilyen gyümölcs, rendszerint jól esik végül. Hétvégén neccesebb a helyzet, mert éjjel későn fekszem, amitől legalább egy órát csúszik a nyolc órás kezdő étkezés, utána még heverészek egy kicsit, úgyhogy délre sehogy sem éhezem meg, és néha muszáj kihagynom, mert különben nem lesz jó vége (tegnap például konkrétan kihánytam egyik legkedvencebb kajámat, a padlizsánkrémet).
Ebédkor szinte kivétel nélkül minden nap sikeresen beviszem a szükséges mennyiséget kalóriailag és szénhidrátilag is, csak az a baj, hogy ez viszonylag ritkán jön össze az ajánlott főtt fogások formájában: főzni nem szeretek, hétközben az esti szabadidőt sajnálom is rá, és nem is tudok annyira, hogy a korlátozott számú engedélyezett alapanyagból kreatívan tudjak változatos dolgokat varázsolni. Általában vagy valamilyen párolt zöldség és sült sovány hús kombinációval próbálkozom sok-sok savanyúsággal, vagy maradok a jóleső szendvicseknél: csökkentett szénhidrát tartalmú magvas kenyereken valamilyen felvágottféle vagy kenegetős (körözött, tojás- vagy májkrém, majonézes karfiol vagy -padlizsán, stb.), szintén sok-sok savanyúsággal.
Az uzsonna az munkanapokon mindig megvan, amikor hazaérek benyomok egy gyümölcsöt, vagy ha a tízórai már az volt, akkor két-három darab lassan felszívódó kekszet vagy egy kis müzliszeletet; bevallom, hétvégén legtöbbször a már említett csúszás miatt elcsalom a dolgot, és kihagyom.
A vacsora talán a legküzdősebb, és az egyetlen, ami viszont hétvégén becsületesebb, mint máskor, mert ha az ötből egy étkezés kimarad, akkor az utolsó az a szokásosnál korábban lesz esedékes, amikor még jól is esik. Hétköznapokon, amikor minden időpontot betartok, az esti kajálást nyolckor kell megejteni, és én már olyankor annyira de annyira nem vágyok rá, hogy néha szó szerint le kell erőszakolnom a falatokat. Ilyenkor van az, hogy ha mindenképpen össze akarom hozni a diabetológus által szigorúan előírt minimum 150 gramm szénhidrátot (nem is beszélve az 1500 kalóriáról, ami muszáj ahhoz, hogy ne fogyjak), ami állítólag kötelező a baba normális növekedése érdekében, bevetek egy negyed táblányit a 90% kakaótartalmú csokiból.
Vagyis összességében nem okoz gondot a diéta betartása - azaz igen, de inkább az átlaghoz képest ellenkező módon: nem hogy túllépném, hanem elég nehezen jön össze a kért szénhidrát mennyiség is.
Reggel tehát bevonultam a diabetológiára evés után egy órával; ez azt jelenti, hogy mivel nyolcra kellett mennem, a szokásosnál pont egy órával korábban reggeliztem, vagyis az éhgyomri cukor is jobb lett, mint máskor: 4,8 (ez normális, állítólag minél később reggelizik az ember, annál jobban elszabadulnak a helyzetet rontó hormonok). Mivel nem azonnal kerültem sorra, a váróban mértem egy evés utáni egy órás szintet, és majdnem leájultam a székről: 8,3 (amennyit eddig még soha nem láttam, és amennyi terhességben bizony már veszélyes). További egy óra múlva jutottam be végre, a múltkori nametag-gel nem rendelkező nővér/asszisztens/whatever fogadott, aki azonnal elszörnyülködött a számon, és kijelentette, hogy hát akkor ez bizony inzulin. Szerencsére nem tudtam meg, hogy most ennyi bizonyíték alapján képes lenne-e vajon azonnal feliratni és be is adatni velem, mert mondtam neki, hogy múltkor nem egészen erről volt szó, hanem arról, hogy én egy orvossal* átbeszélem az eddigieket és azok alapján a teendőket. Nem nagyon van mit átbeszélni szerinte, hiszen ez egy rossz érték - igen, ezt én is látom, mondom, csakhogy az utóbbi másfél hétben ugyanilyen étkezéssel egyszer sem közelítettem meg, és nem lehet-e esetleg, hogy előbb utána kellene nézni az okoknak, mert én tényleg szart eszek ezért a gyerekért ha az kell, hogy egészséges legyen, de potyára nem szúrkodnám magam inzulinnal, mert azzal esetleg többet ártok, mint használok. Erre átdörmögött a szomszédos irodába, magukra csukta az ajtót, majd pár perc múlva szólt, hogy menjek.
A doktornő egyedül ült bent, és adminisztrált, miheztartás végett bejelentette, hogy fél lábbal már szabadságon van, de azért hallgat; röviden előadtam neki is, hogy nem jó a cukor, de csak a mai ilyen kiugró, és van is ötletem, hogy miért: máskor nyolckor reggelizek, közvetlenül utána beveszem a Meforalt, utána egy órával mérek, de ma hétkor ettem, így csak a nyolcas mérés után vettem be a gyógyszert. Na ekkor már érdeklődve felkapta a fejét, hogy miféle Meforal, hát én terhes vagyok - mondom igen, és legutóbb említettem is, hogy ennek ellenére nem hagytam abba, és ő miket válaszolt arra... de hogy ő arra nem célzott, hogy szedjem tovább, és akkor itt és most ezt rögzítsük, és írjam alá, hogy saját felelősségre döntöttem így. Nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pontosan értettem, amit mondott, tisztában vagyok vele, hogy ő nem javasolt semmi nem hivatalosat, és nem is állítottam ilyent, de a tények akkor is ezek, és nem lehetséges-e, hogy összefüggésbe hozhatók a metformin adagommal. Elgondolkozott, méretett egy új cukrot, ami 4,8 lett, de mivel több mint két órával kajálás után voltam már, a biztonság kedvéért azt kérte, hogy menjek vissza egy órával a mai ebédem után, és akkor minden kiderül - ő ugyan már nem lesz ott, és a következő három hétben sem, de mondott egy nevet, akinek majd megemlít ő is, és akinél jelentkeznem kell.
Most tehát az van, hogy mindjárt eszek, és indulok vissza. Jót tett az írás, mert mostanra már nem vagyok dühös, de őszintén szólva ez életemben azon kevés alkalmak egyike, amikor negatívnak kell értékelnem egy orvosos élményemet. Persze tudom, ennyi bajom legyen, másoknak ennyiért eszükbe sem jutna panaszkodni, de én nem ehhez vagyok szokva, egy kezemen megszámolható kivétellel nekem minden egészségügyes tapasztalatom kiemelkedően jó volt, a megismert dokik többsége nagyon profi és egészen kedves volt, áldom is a szerencsémet. Ez meg ráadásul egy a területén jól ismert doktornő, a páciensek is imádják, mert állítólag jófej (sógornőm is hozzá járt anno)... én tényleg nem azt várom el, hogy egyetlen felületes találkozás után emlékezzen rám, de abba mégis csak rossz belegondolni, hogy mi lett volna vajon, ha nem inszisztálok (értsd: okoskodok), hogy itt valami furcsaság van... mert miért kell nekem egyáltalán tudni, hogy van, én csak egy egyszerű beteg vagyok...
(Délután jövök hírekkel és kiegészítem a posztot.)
Later edit: Cliffhanger beszüntetve, jöttem a fejleményekkel és sok lábjegyzettel.
Tehát a megbeszélt időpontra mentem, a reggeli nő soron kívül behívott, ideadta a másfél héttel ezelőtt általa levett vér eredményét (gyönyörű 4,6, csak sajnos nem emlékszem, hogy aznap ettem-e előtte - de mivel tíz óra utáni értékről beszélünk, mindenképp jó, akkor is ha éhgyomri, akkor is, ha nem), és két külön gépen is néztünk egy-egy cukrot: az övén 5,1 volt, az enyémen 5,8; megdicsérte M.Apuka kütyüjét, hogy ez egy kiváló minőségű darab, és azt mondta, ha normál tartományban van mindkét érték, akkor ennyi eltérés még belefér, mert a tesztcsíkok érzékenysége egy picit változó lehet, akár azonos dobozon belül is.
Aztán odamehettem az orvoshoz, aki egy nyugis negyvenes pasi, megmutattam neki az összes papírt, amire a doktornő se múltkor se ma reggel nem vetett egy pillantást sem, nézegette az eddigi számokat, majd a mait, hogy hát ez bizony erősen romlott. Első látásra még ő is rávágta, hogy 7 fölött már inzulint szokás adni, de aztán tisztáztuk, hogy nekem ez az egyetlen értékem, ami ennyire felkúszott, és ezt meg úgy produkáltam, hogy nem vettem be előtte a Meforalt. Közben én elmondtam a full történetet, hogy mikor diagnosztizáltak inzulin rezisztenciával, miként diétáztam, és mennyi metformint kaptam rá, és hogy hol mit mondtak eddig a terhesség alatti szedésre. Biztosítottam róla őt is, hogy saját felelősségre döntöttem így, tudok a hazai protokollról, sőt arról is, hogy mondjuk az FDA állásfoglalása** micsoda, és nem egy renitens problémázó vagyok, aki majd ő sokkal jobban tudja, mint az, aki ezt tanulta az egyetemen és a szakmai karrierje során, hanem tényleg minden fellelhető érvet és ellenérvet rongyosra rágtam, mire azt választottam, amit. Értelmes, kommunikatív és végtelenül türelmes volt, figyelmesen végighallgatta a teljes sztorit, több mindenre rákérdezett, és közbeszólás nélkül várta meg az én kérdéseimet, még azt is, ami spontán ott született, tehát valószínűleg nem a legfrappánsabban fogalmaztam meg. Egyszer sem oktatott ki, gondolkodni tudó felnőttként, sőt partnerként kezelt, értékelte, hogy alaposan tájékozódtam és utánaolvastam mindennek, és érthetően, de kicsit sem leereszkedően magyarázta el mindazt, ami érdekelt. (Biztos, hogy mindenki másnak egyértelmű ez, de én, mint egy igazi bugyuta, most jöttem rá például arra, ami teljesen logikus, hogy a metformin tulajdonképpen nem csak a vércukorszintet csökkenti, hanem a sejtek inzulinérzékenységét is növeli.) Megkérdeztem tőle azt is, hogy azon túl, hogy a metformin, mint hatóanyag ártalmatlansága a magzatra nincs alátámasztva megfelelő mennyiségű kutatással, van-e más oka is annak, hogy itthon az inzulint használják helyette - nem, nincs, a terhességi cukorbetegségben a magas vércukorszint bántja a babát, az, hogy azt mivel nyomja be az ember a megfelelő korlátok közé, inzulininjekcióval, tablettákkal vagy szentelt vízzel, teljesen irreleváns.
Tőle is elhangzott a már hallott szöveg: ő is tudja, hogy külföldön ez másképp történik, és az is tény, hogy vannak dolgok, amik nálunk később kerülnek csak bevezetésre, tehát több mint valószínű, hogy előbb-utóbb a kinti gyakorlatot követve itt is át fog menni a standard eljárások közé a metforminos cukorszabályozás terheseknél, mivel 2-es típusú cukorbetegségben kiválóan alkalmazható. De jelenleg ez van, neki ehhez kell alkalmazkodnia, ő például nem is írná nekem fel a gyógyszert, hiába kérném, sőt ha komplikáció esetén perelnék, valószínűleg a házidokim esetében sem mutatna jól, hogy megtette***. Amúgy meg nézzem, mennyire elképesztően működik a Meforal, egyetlen egyszer nem vettem be, és máris mekkorát robbant a cukrom - ebben egyetértettünk, valóban eléggé mind-blowing****.
Röviden: faith in doctors restored. Úgy látszik megint bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, hogy nem az életkor, a híres név és/vagy a hangzatos rang számít abban, hogy mennyire hozzáértő szakember***** valaki… vagy csak egyszerűen a pasikkal jobban összecseng a kémiám. Mindenesetre remélem, hogy a doktornő nem vesz vissza tőle a szabadsága után, mert ugyan a koradélutáni rendelési ideje mindig egy fél nap szabimba kerülne, de őszintén szólva sokkal szívesebben járnék hozzá, hiába nem kifejezetten terhesekkel foglalkozik.
Azt hiszem ennyit akartam... örülök neki, hogy túl vagyok ezen a napon, és remélem két hét múlva az újabb kontrollra már kifogástalan cukorértékek tökéletes sorozatával jelenek meg.
Meg még azt, hogy tudom, hogy valamikor azt mondtam, hogy a blogon említett orvosok kilétét mindig fel fogom fedni, mert különben mi értelme akár a dicséretnek, akár a kritikának, senkinek sem segít - most mégis kivételt teszek, mert úgy tűnik ez egy olyan kényes téma, amiből baja származhat annak, aki nem ragaszkodik a jól bejáratott regulákhoz; ez esetben tehát nevek a szerkesztőségben, ha valakit esetleg érint/érdekel.
Meg még azt is, hogy ebben a témában is elfogadom, ha valaki másképp érvel és cselekszik, mint én, felfogom, hogy én most a gyerekem nevében egy bizonyos értelemben kockázatot vállalok, és remélem senkinek sem jut eszébe, hogy a szúrásokat akarom megúszni ezzel (mondom ezt épp szitává lőtt mutatóujjal). Igen, életképes alternatíva lenne az inzulin (és nyilván, ha valóban romlanak a dolgok, lesz is), ha előre tudtam volna, hogy ez vár, és ha eleve az lenne az egységes álláspont metformin tekintetében, hogy teherbeeséskor szigorúan stop, akkor nem lett volna kérdés. De nem így volt, a nemzetközi praktikáktól is eltekintve, magyar orvosok, és ismerősök orvosai, akiknek a szakértelmében feltétel nélkül bízok, és akik segítettek a meddőségünk gyógyításában/felfüggesztésében, elejtettek egy-egy megjegyzést amiből az derült ki, hogy a helyzet nem annyira fekete-fehér, hogy az annyi küzdelemmel elért cél akár ezen is múlhat; akkor úgy tűnt jónak, ha legalább a legelső időszakban folytatom a sikeres terápiát. És ha abban a kritikus fejlődési periódusban nem okozott semmilyen szörnyűséget a gyógyszer, akkor úgy ítélem meg, hogy most a végén már nem is volna mit, úgyhogy mivel cukor-ügyben nálam nem derült égből kialakult, hanem mindig is létező, és metformin segítségével ügyesen kordában tartott állapotról van szó, most nem tűnik érdemesnek és értelmesnek a bevált módszer lecserélése. Mi meghánytuk-vetettük, és úgy érezzük, hogy ez egy a rendelkezésre álló adatok alapján legjobb tudásunk szerint meghozott informed decision - ez minden.
* Az már a múltkor is feltűnt, hogy a hármasával behívott terhesek közül maga a diabetológus csak azokkal foglalkozott tüzetesen, akik már inzulinszúrosok voltak, és annak ellenére is ingadozott a cukruk, a többiek pár mondat után mind ezzel a másik nővel ültünk le adatokat felvetetni és részleteket egyeztetni; de első találkozáskor ez nem is zavart, hiszen a diétát nekem nem kellett túlságosan magyarázgatni, másról meg akkor még nem volt mit tárgyalni.
** Amikor egy az anya által bevett gyógyszernek egy kis része átmegy a méhlepényen, és így eljut a magzathoz is, csak hosszú évtizedek hosszú kísérletei után merik kijelenteni, hogy az alkalmazása kismamák esetében is teljesen veszélytelen; a metformin kapcsán ez még nem történt meg, sőt a hatóanyag használata egyelőre még inzulin rezisztencia és policisztás petefészkek esetén is off-label, hiába működik eredményesen számtalan betegnél - amit, lévén hogy egyikük vagyok, én magam részére elfogadok döntő érvként. Tény, hogy az emberi tesztelések száma egyelőre korlátozott, és többnyire kisebb számú mintákon került elvégzésre, és hogy jelenleg azt, hogy tutibiztos nincs káros hatás, kizárólag állatkísérletek alapján hangoztatják, nyilván mert ott tudtak a folyamatot felgyorsítandó akár sokszoros túladagolással is próbálkozni, és ha még úgy sincs gond, akkor feltételezhetően alap helyzetben sem lehet. Ugyanakkor külföldön erre alapozva évek óta kurrens módon alkalmazzák a metformint terheseknél is, anélkül hogy bármiről beszámolnának a nyilvánvalón kívül: hogy az anyai vércukorszintet sikeresen szabályozza, és ezáltal megakadályozza a cukortöbblet által okozott magzati szövődményeket.
*** Ezt amúgy nem egészen értem, mert konkrétan ismerek több olyan kismamát, akinek a nőgyógyásza írja fel - ami ezek szerint szintén illegális, még akkor is, ha csak az első trimeszteri vetélést elkerülendő teszi, hiszen Magyarországon jelenleg azonnal be kell szüntetni a gyógyszert pozitív teszt esetén.
**** Újra beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha valóban abbahagyom a Meforalt a 12. héten, vagy bármikor is a köztes időben... Mennyit ártottam volna a Kissmajomnak azzal, ha úgy múlik az idő, hogy ez a probléma kezeletlen? Egyáltalán mi van azokkal, akiknél tényleg kialakul a terhességi cukorbetegség, és mondjuk csak a 28. héten mennek el terhelésre, ami szintén szabályos - ők hetekig élnek vígan akkora cukorral, amire ma nekem azonnal inzulint javasoltak?!
***** Félreértés ne essék, nem attól vagyok oda, hogy kvázi megerősítette azt, amit én magamtól elhatároztam, hanem attól, hogy egyáltalán végighallgatta a mondanivalómat mielőtt hazazavart volna a saját igazával.
Ugye ma kellett jelentkeznem a diabetológián azzal, hogy akkor másfél hétig írkáltam az étrendemet és a cukrom alakulását, most átbeszéljük az eredményeket, és meglátjuk, hogy milyen további intézkedéseket igényel a dolog, ha egyáltalán. Az értékeim egyébként végig példásak voltak, volt olyan nap, hogy többször is mértem (többnyire ha épp nem éreztem megfelelően szigorúnak magamat: a Balatonon rétes volt a desszertem a kovászos uborkás sült kolbász után, vagy minap babarugdalás-előidézési szándékkal tejcsokit uzsonnáztam), volt olyan, hogy egyszer, és volt olyan, hogy egyszer sem, mert eleve alul-ettem vagy hánytam, amitől viszont túl alacsony nem lett, mert azt érzékelni szoktam. A rekord 6,9 volt, egyik szállodai reggeli után (egyébként is reggel ugrik meg legjobban mindig, akkor meg ráadásul ettem egy szelet kalácsot és pár szem kompót meggyet a tojások, sajtok és felvágottak sora után), de amúgy 5 körül mozogtam mindig, éhgyomorra vagy evés előtt rendszerint alatta, egy órával evés után meg kicsit fölötte.
Most részletesen írok a napi rutinomról, csak hogy később emlékezzek rá - akit nem érdekel, ugorhat egy nagy bekezdést, és utána majd folytatom a mai eseményekkel.
Az már kiderült az elmúlt hétben, hogy a korai reggelire valóban szükségem van: én, aki fél életemben délután öt körül ettem napi először (amint látjuk, jól el is csesztem vele az anyagcserémet), nyolckor óramű pontossággal érzem az éhség tipikus gyengítő-szédelgető hatását, és ugyan a torkomon nem egykönnyen megy le a falat (ezért nem is tudnám közvetlenül ébredés utánra, hét órára áttenni, hiába lenne az a tankönyvi), evés után egyértelműen kiderül, hogy igenis kellett, mert azonnal jobban leszek.
A tízórai munkanapokon rendben van, nem kívánom különösebben, de mivel ilyenkor mehet bármilyen gyümölcs, rendszerint jól esik végül. Hétvégén neccesebb a helyzet, mert éjjel későn fekszem, amitől legalább egy órát csúszik a nyolc órás kezdő étkezés, utána még heverészek egy kicsit, úgyhogy délre sehogy sem éhezem meg, és néha muszáj kihagynom, mert különben nem lesz jó vége (tegnap például konkrétan kihánytam egyik legkedvencebb kajámat, a padlizsánkrémet).
Ebédkor szinte kivétel nélkül minden nap sikeresen beviszem a szükséges mennyiséget kalóriailag és szénhidrátilag is, csak az a baj, hogy ez viszonylag ritkán jön össze az ajánlott főtt fogások formájában: főzni nem szeretek, hétközben az esti szabadidőt sajnálom is rá, és nem is tudok annyira, hogy a korlátozott számú engedélyezett alapanyagból kreatívan tudjak változatos dolgokat varázsolni. Általában vagy valamilyen párolt zöldség és sült sovány hús kombinációval próbálkozom sok-sok savanyúsággal, vagy maradok a jóleső szendvicseknél: csökkentett szénhidrát tartalmú magvas kenyereken valamilyen felvágottféle vagy kenegetős (körözött, tojás- vagy májkrém, majonézes karfiol vagy -padlizsán, stb.), szintén sok-sok savanyúsággal.
Az uzsonna az munkanapokon mindig megvan, amikor hazaérek benyomok egy gyümölcsöt, vagy ha a tízórai már az volt, akkor két-három darab lassan felszívódó kekszet vagy egy kis müzliszeletet; bevallom, hétvégén legtöbbször a már említett csúszás miatt elcsalom a dolgot, és kihagyom.
A vacsora talán a legküzdősebb, és az egyetlen, ami viszont hétvégén becsületesebb, mint máskor, mert ha az ötből egy étkezés kimarad, akkor az utolsó az a szokásosnál korábban lesz esedékes, amikor még jól is esik. Hétköznapokon, amikor minden időpontot betartok, az esti kajálást nyolckor kell megejteni, és én már olyankor annyira de annyira nem vágyok rá, hogy néha szó szerint le kell erőszakolnom a falatokat. Ilyenkor van az, hogy ha mindenképpen össze akarom hozni a diabetológus által szigorúan előírt minimum 150 gramm szénhidrátot (nem is beszélve az 1500 kalóriáról, ami muszáj ahhoz, hogy ne fogyjak), ami állítólag kötelező a baba normális növekedése érdekében, bevetek egy negyed táblányit a 90% kakaótartalmú csokiból.
Vagyis összességében nem okoz gondot a diéta betartása - azaz igen, de inkább az átlaghoz képest ellenkező módon: nem hogy túllépném, hanem elég nehezen jön össze a kért szénhidrát mennyiség is.
Reggel tehát bevonultam a diabetológiára evés után egy órával; ez azt jelenti, hogy mivel nyolcra kellett mennem, a szokásosnál pont egy órával korábban reggeliztem, vagyis az éhgyomri cukor is jobb lett, mint máskor: 4,8 (ez normális, állítólag minél később reggelizik az ember, annál jobban elszabadulnak a helyzetet rontó hormonok). Mivel nem azonnal kerültem sorra, a váróban mértem egy evés utáni egy órás szintet, és majdnem leájultam a székről: 8,3 (amennyit eddig még soha nem láttam, és amennyi terhességben bizony már veszélyes). További egy óra múlva jutottam be végre, a múltkori nametag-gel nem rendelkező nővér/asszisztens/whatever fogadott, aki azonnal elszörnyülködött a számon, és kijelentette, hogy hát akkor ez bizony inzulin. Szerencsére nem tudtam meg, hogy most ennyi bizonyíték alapján képes lenne-e vajon azonnal feliratni és be is adatni velem, mert mondtam neki, hogy múltkor nem egészen erről volt szó, hanem arról, hogy én egy orvossal* átbeszélem az eddigieket és azok alapján a teendőket. Nem nagyon van mit átbeszélni szerinte, hiszen ez egy rossz érték - igen, ezt én is látom, mondom, csakhogy az utóbbi másfél hétben ugyanilyen étkezéssel egyszer sem közelítettem meg, és nem lehet-e esetleg, hogy előbb utána kellene nézni az okoknak, mert én tényleg szart eszek ezért a gyerekért ha az kell, hogy egészséges legyen, de potyára nem szúrkodnám magam inzulinnal, mert azzal esetleg többet ártok, mint használok. Erre átdörmögött a szomszédos irodába, magukra csukta az ajtót, majd pár perc múlva szólt, hogy menjek.
A doktornő egyedül ült bent, és adminisztrált, miheztartás végett bejelentette, hogy fél lábbal már szabadságon van, de azért hallgat; röviden előadtam neki is, hogy nem jó a cukor, de csak a mai ilyen kiugró, és van is ötletem, hogy miért: máskor nyolckor reggelizek, közvetlenül utána beveszem a Meforalt, utána egy órával mérek, de ma hétkor ettem, így csak a nyolcas mérés után vettem be a gyógyszert. Na ekkor már érdeklődve felkapta a fejét, hogy miféle Meforal, hát én terhes vagyok - mondom igen, és legutóbb említettem is, hogy ennek ellenére nem hagytam abba, és ő miket válaszolt arra... de hogy ő arra nem célzott, hogy szedjem tovább, és akkor itt és most ezt rögzítsük, és írjam alá, hogy saját felelősségre döntöttem így. Nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pontosan értettem, amit mondott, tisztában vagyok vele, hogy ő nem javasolt semmi nem hivatalosat, és nem is állítottam ilyent, de a tények akkor is ezek, és nem lehetséges-e, hogy összefüggésbe hozhatók a metformin adagommal. Elgondolkozott, méretett egy új cukrot, ami 4,8 lett, de mivel több mint két órával kajálás után voltam már, a biztonság kedvéért azt kérte, hogy menjek vissza egy órával a mai ebédem után, és akkor minden kiderül - ő ugyan már nem lesz ott, és a következő három hétben sem, de mondott egy nevet, akinek majd megemlít ő is, és akinél jelentkeznem kell.
Most tehát az van, hogy mindjárt eszek, és indulok vissza. Jót tett az írás, mert mostanra már nem vagyok dühös, de őszintén szólva ez életemben azon kevés alkalmak egyike, amikor negatívnak kell értékelnem egy orvosos élményemet. Persze tudom, ennyi bajom legyen, másoknak ennyiért eszükbe sem jutna panaszkodni, de én nem ehhez vagyok szokva, egy kezemen megszámolható kivétellel nekem minden egészségügyes tapasztalatom kiemelkedően jó volt, a megismert dokik többsége nagyon profi és egészen kedves volt, áldom is a szerencsémet. Ez meg ráadásul egy a területén jól ismert doktornő, a páciensek is imádják, mert állítólag jófej (sógornőm is hozzá járt anno)... én tényleg nem azt várom el, hogy egyetlen felületes találkozás után emlékezzen rám, de abba mégis csak rossz belegondolni, hogy mi lett volna vajon, ha nem inszisztálok (értsd: okoskodok), hogy itt valami furcsaság van... mert miért kell nekem egyáltalán tudni, hogy van, én csak egy egyszerű beteg vagyok...
(Délután jövök hírekkel és kiegészítem a posztot.)
Later edit: Cliffhanger beszüntetve, jöttem a fejleményekkel és sok lábjegyzettel.
Tehát a megbeszélt időpontra mentem, a reggeli nő soron kívül behívott, ideadta a másfél héttel ezelőtt általa levett vér eredményét (gyönyörű 4,6, csak sajnos nem emlékszem, hogy aznap ettem-e előtte - de mivel tíz óra utáni értékről beszélünk, mindenképp jó, akkor is ha éhgyomri, akkor is, ha nem), és két külön gépen is néztünk egy-egy cukrot: az övén 5,1 volt, az enyémen 5,8; megdicsérte M.Apuka kütyüjét, hogy ez egy kiváló minőségű darab, és azt mondta, ha normál tartományban van mindkét érték, akkor ennyi eltérés még belefér, mert a tesztcsíkok érzékenysége egy picit változó lehet, akár azonos dobozon belül is.
Aztán odamehettem az orvoshoz, aki egy nyugis negyvenes pasi, megmutattam neki az összes papírt, amire a doktornő se múltkor se ma reggel nem vetett egy pillantást sem, nézegette az eddigi számokat, majd a mait, hogy hát ez bizony erősen romlott. Első látásra még ő is rávágta, hogy 7 fölött már inzulint szokás adni, de aztán tisztáztuk, hogy nekem ez az egyetlen értékem, ami ennyire felkúszott, és ezt meg úgy produkáltam, hogy nem vettem be előtte a Meforalt. Közben én elmondtam a full történetet, hogy mikor diagnosztizáltak inzulin rezisztenciával, miként diétáztam, és mennyi metformint kaptam rá, és hogy hol mit mondtak eddig a terhesség alatti szedésre. Biztosítottam róla őt is, hogy saját felelősségre döntöttem így, tudok a hazai protokollról, sőt arról is, hogy mondjuk az FDA állásfoglalása** micsoda, és nem egy renitens problémázó vagyok, aki majd ő sokkal jobban tudja, mint az, aki ezt tanulta az egyetemen és a szakmai karrierje során, hanem tényleg minden fellelhető érvet és ellenérvet rongyosra rágtam, mire azt választottam, amit. Értelmes, kommunikatív és végtelenül türelmes volt, figyelmesen végighallgatta a teljes sztorit, több mindenre rákérdezett, és közbeszólás nélkül várta meg az én kérdéseimet, még azt is, ami spontán ott született, tehát valószínűleg nem a legfrappánsabban fogalmaztam meg. Egyszer sem oktatott ki, gondolkodni tudó felnőttként, sőt partnerként kezelt, értékelte, hogy alaposan tájékozódtam és utánaolvastam mindennek, és érthetően, de kicsit sem leereszkedően magyarázta el mindazt, ami érdekelt. (Biztos, hogy mindenki másnak egyértelmű ez, de én, mint egy igazi bugyuta, most jöttem rá például arra, ami teljesen logikus, hogy a metformin tulajdonképpen nem csak a vércukorszintet csökkenti, hanem a sejtek inzulinérzékenységét is növeli.) Megkérdeztem tőle azt is, hogy azon túl, hogy a metformin, mint hatóanyag ártalmatlansága a magzatra nincs alátámasztva megfelelő mennyiségű kutatással, van-e más oka is annak, hogy itthon az inzulint használják helyette - nem, nincs, a terhességi cukorbetegségben a magas vércukorszint bántja a babát, az, hogy azt mivel nyomja be az ember a megfelelő korlátok közé, inzulininjekcióval, tablettákkal vagy szentelt vízzel, teljesen irreleváns.
Tőle is elhangzott a már hallott szöveg: ő is tudja, hogy külföldön ez másképp történik, és az is tény, hogy vannak dolgok, amik nálunk később kerülnek csak bevezetésre, tehát több mint valószínű, hogy előbb-utóbb a kinti gyakorlatot követve itt is át fog menni a standard eljárások közé a metforminos cukorszabályozás terheseknél, mivel 2-es típusú cukorbetegségben kiválóan alkalmazható. De jelenleg ez van, neki ehhez kell alkalmazkodnia, ő például nem is írná nekem fel a gyógyszert, hiába kérném, sőt ha komplikáció esetén perelnék, valószínűleg a házidokim esetében sem mutatna jól, hogy megtette***. Amúgy meg nézzem, mennyire elképesztően működik a Meforal, egyetlen egyszer nem vettem be, és máris mekkorát robbant a cukrom - ebben egyetértettünk, valóban eléggé mind-blowing****.
Röviden: faith in doctors restored. Úgy látszik megint bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, hogy nem az életkor, a híres név és/vagy a hangzatos rang számít abban, hogy mennyire hozzáértő szakember***** valaki… vagy csak egyszerűen a pasikkal jobban összecseng a kémiám. Mindenesetre remélem, hogy a doktornő nem vesz vissza tőle a szabadsága után, mert ugyan a koradélutáni rendelési ideje mindig egy fél nap szabimba kerülne, de őszintén szólva sokkal szívesebben járnék hozzá, hiába nem kifejezetten terhesekkel foglalkozik.
Azt hiszem ennyit akartam... örülök neki, hogy túl vagyok ezen a napon, és remélem két hét múlva az újabb kontrollra már kifogástalan cukorértékek tökéletes sorozatával jelenek meg.
Meg még azt, hogy tudom, hogy valamikor azt mondtam, hogy a blogon említett orvosok kilétét mindig fel fogom fedni, mert különben mi értelme akár a dicséretnek, akár a kritikának, senkinek sem segít - most mégis kivételt teszek, mert úgy tűnik ez egy olyan kényes téma, amiből baja származhat annak, aki nem ragaszkodik a jól bejáratott regulákhoz; ez esetben tehát nevek a szerkesztőségben, ha valakit esetleg érint/érdekel.
Meg még azt is, hogy ebben a témában is elfogadom, ha valaki másképp érvel és cselekszik, mint én, felfogom, hogy én most a gyerekem nevében egy bizonyos értelemben kockázatot vállalok, és remélem senkinek sem jut eszébe, hogy a szúrásokat akarom megúszni ezzel (mondom ezt épp szitává lőtt mutatóujjal). Igen, életképes alternatíva lenne az inzulin (és nyilván, ha valóban romlanak a dolgok, lesz is), ha előre tudtam volna, hogy ez vár, és ha eleve az lenne az egységes álláspont metformin tekintetében, hogy teherbeeséskor szigorúan stop, akkor nem lett volna kérdés. De nem így volt, a nemzetközi praktikáktól is eltekintve, magyar orvosok, és ismerősök orvosai, akiknek a szakértelmében feltétel nélkül bízok, és akik segítettek a meddőségünk gyógyításában/felfüggesztésében, elejtettek egy-egy megjegyzést amiből az derült ki, hogy a helyzet nem annyira fekete-fehér, hogy az annyi küzdelemmel elért cél akár ezen is múlhat; akkor úgy tűnt jónak, ha legalább a legelső időszakban folytatom a sikeres terápiát. És ha abban a kritikus fejlődési periódusban nem okozott semmilyen szörnyűséget a gyógyszer, akkor úgy ítélem meg, hogy most a végén már nem is volna mit, úgyhogy mivel cukor-ügyben nálam nem derült égből kialakult, hanem mindig is létező, és metformin segítségével ügyesen kordában tartott állapotról van szó, most nem tűnik érdemesnek és értelmesnek a bevált módszer lecserélése. Mi meghánytuk-vetettük, és úgy érezzük, hogy ez egy a rendelkezésre álló adatok alapján legjobb tudásunk szerint meghozott informed decision - ez minden.
* Az már a múltkor is feltűnt, hogy a hármasával behívott terhesek közül maga a diabetológus csak azokkal foglalkozott tüzetesen, akik már inzulinszúrosok voltak, és annak ellenére is ingadozott a cukruk, a többiek pár mondat után mind ezzel a másik nővel ültünk le adatokat felvetetni és részleteket egyeztetni; de első találkozáskor ez nem is zavart, hiszen a diétát nekem nem kellett túlságosan magyarázgatni, másról meg akkor még nem volt mit tárgyalni.
** Amikor egy az anya által bevett gyógyszernek egy kis része átmegy a méhlepényen, és így eljut a magzathoz is, csak hosszú évtizedek hosszú kísérletei után merik kijelenteni, hogy az alkalmazása kismamák esetében is teljesen veszélytelen; a metformin kapcsán ez még nem történt meg, sőt a hatóanyag használata egyelőre még inzulin rezisztencia és policisztás petefészkek esetén is off-label, hiába működik eredményesen számtalan betegnél - amit, lévén hogy egyikük vagyok, én magam részére elfogadok döntő érvként. Tény, hogy az emberi tesztelések száma egyelőre korlátozott, és többnyire kisebb számú mintákon került elvégzésre, és hogy jelenleg azt, hogy tutibiztos nincs káros hatás, kizárólag állatkísérletek alapján hangoztatják, nyilván mert ott tudtak a folyamatot felgyorsítandó akár sokszoros túladagolással is próbálkozni, és ha még úgy sincs gond, akkor feltételezhetően alap helyzetben sem lehet. Ugyanakkor külföldön erre alapozva évek óta kurrens módon alkalmazzák a metformint terheseknél is, anélkül hogy bármiről beszámolnának a nyilvánvalón kívül: hogy az anyai vércukorszintet sikeresen szabályozza, és ezáltal megakadályozza a cukortöbblet által okozott magzati szövődményeket.
*** Ezt amúgy nem egészen értem, mert konkrétan ismerek több olyan kismamát, akinek a nőgyógyásza írja fel - ami ezek szerint szintén illegális, még akkor is, ha csak az első trimeszteri vetélést elkerülendő teszi, hiszen Magyarországon jelenleg azonnal be kell szüntetni a gyógyszert pozitív teszt esetén.
**** Újra beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha valóban abbahagyom a Meforalt a 12. héten, vagy bármikor is a köztes időben... Mennyit ártottam volna a Kissmajomnak azzal, ha úgy múlik az idő, hogy ez a probléma kezeletlen? Egyáltalán mi van azokkal, akiknél tényleg kialakul a terhességi cukorbetegség, és mondjuk csak a 28. héten mennek el terhelésre, ami szintén szabályos - ők hetekig élnek vígan akkora cukorral, amire ma nekem azonnal inzulint javasoltak?!
***** Félreértés ne essék, nem attól vagyok oda, hogy kvázi megerősítette azt, amit én magamtól elhatároztam, hanem attól, hogy egyáltalán végighallgatta a mondanivalómat mielőtt hazazavart volna a saját igazával.
2013. szeptember 15., vasárnap
Frász
Tegnap volt egy szolid kis pánikrohamom, hogy nem érzem a Kissmajmot. Délelőtt még rugdalt, de nem túl intenzíven, aztán késő délután beugrott, hogy órák óta semmi sem volt; és nem nemvettem észre, mert egy ideje már mindig meg szoktam érezni, még járás közben is, ráadásul szinte egész nap játszottunk, vagyis egy kis főzöcskézésen kívül csak ültem a gép előtt, nem sok minden tudta elvonni a figyelmemet. Kétségbeesetten járt az agyam, mindent kipróbáltam a mozdulatlan bal oldalamra fekvéstől az ugrálásig és kegyetlen hasrázogatásig, pedig az utóbbit eddig azt hittem, hogy sosem fogom bevetni, mert bunkó dolognak tartom. Szegény M. sehogy sem tudott megvigasztalni, ugyan ő annyira nem parázott, mint a család bolondja, de javasolta, hogy menjünk moziba mert az ottani hang mindig beindítja a gyereket, és végül már azt is felvetette, hogy üljünk be az autóba, és állítsunk be az ügyeletre, valaki csak megultrahangoz. Aztán egyszer csak feldühödtem, és eldöntöttem, hogy hagyjuk az egészet a francba - eszembe jutott a Kissmalacz, hogy mennyire semmi de semmi befolyásunk nem volt, és nincs is az egészre, hiába készítem ki magam, attól se jobb se rosszabb nem lesz, hiszen pontosan az van, ami van; visszaültünk a kis detektívsztorinkhoz, nagyjából egy óra múlva jelentkezett is pár kósza bökés, és este lefekvéskor akkora ramazurit csapott a kis büdös, mint talán még soha... hiába, éjjel éledő, gamer's son...
Nyilván, mint tudjuk, nem egészen ilyen egyszerű ez a megnyugvás dolog, mert igenis van olyan, hogy van értelme idegeskedni: ha M. barátjáék ráhagyták volna a természetre a dolgokat, valószínűleg ma nem élne a korababájuk - aki egyébként hál'Istennek már egész jól van, kikerült az intenzívről, és ügyesen gyarapszik. Őt például egy egész napig nem érezte az anyukája, másnap mentek be a kórházba, és életveszély miatt órákon belül meg is császározták. Szóval nem minden helyzetben butaság a túlzottnak tűnő aggódás, és mivel nehéz eldönteni, hogy hol a határ, a továbbiakban nem ígérem meg azért, hogy laza leszek és gondtalan, még ha ez esetben elhessegetéssel is oldottam meg a problémát. Persze mantrázgatom kitartóan, hogy ez egy minden eddigi bizonyíték szerint makkegészséges baba, túl vagyunk már a magzati lét legsérülékenyebb időszakán, amikor tényleg bármi bekövetkezhet, most már a fejlődésnek csak az utolsó száz métere van hátra, és onnantól gyakorlatilag csak híznia kell - miért történne baj...? De a terhes elme beszámíthatatlan, úgyhogy én is elmondom mindenkinek, aki utánam következik, azt, amire az én figyelmemet is felhívták az előttem járók: it never ends. Valóban egy fokkal jobb, amikor már nap mint nap tapintható jele van annak, hogy odabent rendben van a lakó, de az idill továbra is csak pillanatnyi, a legkisebb eltérés is elég ahhoz, hogy a rémképek újra előbújjanak. Simán frászt lehet kapni attól, ha egy nap lustább a tevékenység, mert mi van ha betegség miatt fárad a pici, és természetesen az ellenkezőjétől is, ha nagy az aktivitás, mert minden bizonnyal keservesen vergődik. És nincsenek illúzióim, ahogy olvasom többeknél, szülést követően csak tovább romlik az állapot... stay tuned!
Nyilván, mint tudjuk, nem egészen ilyen egyszerű ez a megnyugvás dolog, mert igenis van olyan, hogy van értelme idegeskedni: ha M. barátjáék ráhagyták volna a természetre a dolgokat, valószínűleg ma nem élne a korababájuk - aki egyébként hál'Istennek már egész jól van, kikerült az intenzívről, és ügyesen gyarapszik. Őt például egy egész napig nem érezte az anyukája, másnap mentek be a kórházba, és életveszély miatt órákon belül meg is császározták. Szóval nem minden helyzetben butaság a túlzottnak tűnő aggódás, és mivel nehéz eldönteni, hogy hol a határ, a továbbiakban nem ígérem meg azért, hogy laza leszek és gondtalan, még ha ez esetben elhessegetéssel is oldottam meg a problémát. Persze mantrázgatom kitartóan, hogy ez egy minden eddigi bizonyíték szerint makkegészséges baba, túl vagyunk már a magzati lét legsérülékenyebb időszakán, amikor tényleg bármi bekövetkezhet, most már a fejlődésnek csak az utolsó száz métere van hátra, és onnantól gyakorlatilag csak híznia kell - miért történne baj...? De a terhes elme beszámíthatatlan, úgyhogy én is elmondom mindenkinek, aki utánam következik, azt, amire az én figyelmemet is felhívták az előttem járók: it never ends. Valóban egy fokkal jobb, amikor már nap mint nap tapintható jele van annak, hogy odabent rendben van a lakó, de az idill továbra is csak pillanatnyi, a legkisebb eltérés is elég ahhoz, hogy a rémképek újra előbújjanak. Simán frászt lehet kapni attól, ha egy nap lustább a tevékenység, mert mi van ha betegség miatt fárad a pici, és természetesen az ellenkezőjétől is, ha nagy az aktivitás, mert minden bizonnyal keservesen vergődik. És nincsenek illúzióim, ahogy olvasom többeknél, szülést követően csak tovább romlik az állapot... stay tuned!
2013. szeptember 12., csütörtök
Mocorka
Hiába na, megmondtam: megszokhatatlan. Reggel alig várom, hogy felkeljen, napközben fülig ér a szám, amint beindul (vagyis jó gyakran), este alig várom, hogy lefeküdjek, és a hasamra tegyem a kezemet, és nem, továbbra sem bírok elaludni, amíg lelkesen rúgkapál odabent, don't want to miss a thing. Ma vagyok 24w4d, és a táblázataim szerint maximum két héten belül eléri az egy kilót és a harminc centit... elképesztő! Egyébként a mozgolódásból is egyértelműen érzem, hogy nődögél, mert eddig leginkább puha, tompa lökéseket produkált, gondolom csak a nagyobb testrészeivel (a fejével vagy a seggével) volt ereje érezhetően megnyomkodni, de néhány napja új kunsztot fejlesztett ki, ilyen apró, éles kis böködések formájában, gyakran többször egymás után ugyanazon a helyen - valószínűleg ezt már a kis végtagjaival intézi, és hát hogy lehet megállni mosolygás nélkül, amikor elképzeli az ember, hogy a miniatűr lábacskáival toporog épp...?!
Tegnap voltam védőnőnél, bírom ezt a csajt, nem pörgi túl a dolgokat, legközelebb október 30-án kell csak visszamennem. Említettem neki a cukor-ügyet, mondta, hogy ne aggódjak, ha esetleg fogynék a szigorított diéta miatt, sokaknál megtörténik, de Kissmajom úgyis megoldja a saját szükségleteit, nem fog nélkülözni, legfeljebb én leszek egy kicsit lelakottabb.
Megkérdeztem, hogy milyen gyakran kell mozgást éreznem, mert persze simán képes vagyok aggódni, ha pár óra teljes nyugi van, hiába tudom, hogy a baba ilyen korban 12-16 órát alszik, és hiába ébredtem már éjjel hatalmas bulikra, ami ugye azt jelenti, hogy az akcióinak minimum feléről eleve lemaradok. Azt mondta, ha minden nap érzem valamennyire, akkor már bőven jók vagyunk, sőt akkor se pánikoljak, ha esetleg egy nap kimarad, mert bármi lehet (például fronthatás miatt álmosabb), de a két nap csend már jelenthet rosszat, úgyhogy ha előfordulna, menjek el a nőgyógyászhoz, vagy akár hozzá is, szívhang ellenőrzésre.
Más újdonság most nincs velünk, jövő hétfőn diabetológia kontroll, két hét múlva havi terhesgondozás, utána október 3-ára már bejelentkeztem babamozira, és három hétre rá akarok majd a Magzati Diagnosztikai Központ ultrahangjára. És egyre nehezebben állok ellen a fészekrakási ösztönömnek, ami szerint teljesen át kellene szervezni az otthoni pakolmányokat (gardróbszekrények és ágyneműtartók tartalma) ahhoz, hogy helyet csináljak a sok babacuccnak, amit M. tesójától fogunk áthozni. Csak munka mellett egyelőre nincs se kedvem se energiám hozzáfogni, és az igazság az, hogy amíg nem sikerül beszerezni a kiszemelt éjjeliszekrényt (már nem gyártják, úgyhogy használtra vadászunk), és nem vesszük meg a babaágyat (egyetlen dolog, amit nem öröklünk), addig nincs is értelme rendezkedni.
Nah, rákezdett - megyek vigyorogni... :)
Tegnap voltam védőnőnél, bírom ezt a csajt, nem pörgi túl a dolgokat, legközelebb október 30-án kell csak visszamennem. Említettem neki a cukor-ügyet, mondta, hogy ne aggódjak, ha esetleg fogynék a szigorított diéta miatt, sokaknál megtörténik, de Kissmajom úgyis megoldja a saját szükségleteit, nem fog nélkülözni, legfeljebb én leszek egy kicsit lelakottabb.
Megkérdeztem, hogy milyen gyakran kell mozgást éreznem, mert persze simán képes vagyok aggódni, ha pár óra teljes nyugi van, hiába tudom, hogy a baba ilyen korban 12-16 órát alszik, és hiába ébredtem már éjjel hatalmas bulikra, ami ugye azt jelenti, hogy az akcióinak minimum feléről eleve lemaradok. Azt mondta, ha minden nap érzem valamennyire, akkor már bőven jók vagyunk, sőt akkor se pánikoljak, ha esetleg egy nap kimarad, mert bármi lehet (például fronthatás miatt álmosabb), de a két nap csend már jelenthet rosszat, úgyhogy ha előfordulna, menjek el a nőgyógyászhoz, vagy akár hozzá is, szívhang ellenőrzésre.
Más újdonság most nincs velünk, jövő hétfőn diabetológia kontroll, két hét múlva havi terhesgondozás, utána október 3-ára már bejelentkeztem babamozira, és három hétre rá akarok majd a Magzati Diagnosztikai Központ ultrahangjára. És egyre nehezebben állok ellen a fészekrakási ösztönömnek, ami szerint teljesen át kellene szervezni az otthoni pakolmányokat (gardróbszekrények és ágyneműtartók tartalma) ahhoz, hogy helyet csináljak a sok babacuccnak, amit M. tesójától fogunk áthozni. Csak munka mellett egyelőre nincs se kedvem se energiám hozzáfogni, és az igazság az, hogy amíg nem sikerül beszerezni a kiszemelt éjjeliszekrényt (már nem gyártják, úgyhogy használtra vadászunk), és nem vesszük meg a babaágyat (egyetlen dolog, amit nem öröklünk), addig nincs is értelme rendezkedni.
Nah, rákezdett - megyek vigyorogni... :)
2013. szeptember 5., csütörtök
Kesernyés utóíz
Natessék, tulajdonképpen ez a kétszázadik posztom (a múltkor a piszkozatokat is beleszámolta, úgy jött ki neki), és úgy tűnik, a kerek számok nem a barátaim, mert ez sem felhőtlen. Tegnap délután hívott a nőgyógyászom, hogy rossz lett a terheléses eredményem - nem nagyon, de a terhesség közbeni normál felső határérték feletti: 8,7* mmol/l. Nyilván nem repesek az örömtől, de kétségbe sem estem, számítottam rá, az inzulin rezisztens nők nagyon nagy arányban lesznek terhességi diabéteszesek, szóval mondhatni eddig még könnyen megúsztam, ez egyelőre csak csökkent glükóztolerancia, lehetett volna azonnal full-blown cukorbetegség.
Először akkor néztem utána ennek, amikor három és fél évvel ezelőtt a sógornőm** terhes lett a második gyerekével, és egész korán kiújult nála az elsőnél már jelentkezett diabétesz. Én akkor még nem tudtam a saját szénhidrát-anyagcserezavaromról, tehát meglehetősen képzetlen voltam ezügyben, de még laikus fejjel is teljesen agyatlannak tűnt az a mód, ahogy ő hozzáállt a dologhoz: simán belapátolt egy méretes tálnyi somlóit desszertként, aztán a cukrát szabályozandó, egyszerűen csak a szokásosnál nagyobb adag inzulint lőtt be. Mivel M.-et meg engem is aggasztott a dolog, olvasni kezdtem a témáról, és hát jogos volt a félelem - ilyenkor nem csak saját maga ellen orosz rulettezik az ember, hanem a magzata egészségével, sőt életével is játszik.
Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is működik ez az egész. Magába a már kialakult terhességi diabéteszbe nem nagyon megyek bele, arról rengeteg anyag van mindenhol, inkább ezt a köztes állapotot elemezném (amikor a cukor már túl magas ahhoz hogy változatlanul étkezzünk, de még nem eléggé ahhoz, hogy inzulint kelljen használni a szabályozásához), meg azt, hogy a babára milyen hatással van a jelenség. Kezdem azzal, hogy a "csak" inzulin rezisztens kismamának nem kell pánikolnia amíg annyi az eltérés csupán, hogy túl sok inzulint produkál, mert inzulinon nincs közösködés, a baba hasnyálmirigye teljesen függetlenül intézi a saját kis termelését (Hát milyen aranyos már!), és pont annyit gyárt, amennyi az ő tökéletes működéséhez szükséges. A probléma akkor kezdődik, ha az anya bármennyi inzulinja már nem tudja kordában tartani a cukrát, mert a cukor viszont átmegy a méhlepényen, és keveredik a magzatéval... aki ügyes, mert rögtön elkezd több inzulint termelni, és sokáig képes is lépést tartani a túlkínálattal, DE! Ha az anya szervezetében túl sok a cukor, méreganyagok képződnek, amik sejtelhalást okoznak, károsodik a méhlepény, így fokozatosan csökken a baba tápanyag- és oxigénellátása; ezzel párhuzamosan a túl sok cukor (energia) miatt a baba folyamatosan hízik, a felhalmozódó zsírszövet és víz miatt egyre több oxigénre lenne szüksége, ami viszont ilyen körülmények között a terhesség előrehaladtával pont hogy egyre inkább hiánycikk. Ezek után csak egy borzalom a sok közül az, ami már evidens, hogy születéskor a kiegyenlítés hiánya miatt a baba akár hipoglikémiás sokkot is kaphat, és kómába eshet (a hasnyálmirigye ugyanis még mindig az anya cukrához szokottan termel sok-sok semlegesítő inzulint, miközben a kötelék megszűnésekor már elég lenne annyi, amennyi a saját cukrát rendezi), hiszen a baj legtöbbször már méhen belül megtörténik: oxigénhiány miatt agykárosodás lép fel, vagy akár a halál is beállhat.
Ma tehát bevonultam a kórházba, és kaptam beutalót a diabetológiára, hogy kiderüljön a hogyan tovább. Sejtettem, hogy a szakdoki előírása a napi 150 gramm szénhidrátos diéta lesz, persze kicsit szigorúbban, mint ahogy én azt az akár legkomolyabb időszakomban (pl. tavaly ilyenkor) műveltem. Én ugyanis a percre pontos étkezési időpontokat sosem voltam képes betartani, úgyhogy ragaszkodtam ugyan a napi több étkezéshez, de az öt ritkán jött össze, mert este már egyszerűen képtelen voltam enni. Szintén nem mindig tartottam be a lassú-gyors felszívódású szénhidrát megfelelő váltakoztatását, mert rendszerint úgyis az ajánlott mennyiségnél kevesebbet vittem be, és úgy gondoltam, ha már csak az előírtnak fele a gramm, belefér néha egy annyi csalás, hogy mondjuk pár kocka fekete csoki. Ennél részletesebb nem is lett végül az oktatás, a doki elég gyorsan rájött, hogy nem idegen nekem a szénhidrát számolgatás, úgyhogy nem ragozta túl a dolgot: tartsam a diétát, írjam egy füzetkébe, hogy minden étkezéskor miket eszek, és szeptember 16-án menjek vissza vérvételre és egyeztetésre.
Otthoni vércukor méregetésre nem lenne szükség, de M.Apukától kölcsön kaptam a kis műszerét, és ezt megemlítettem, úgyhogy azt mondta, örül neki, ha minden nap mérek egyet, mindig más-más napszakbeli kajálás után egy órával, hogy lássuk, mi hogyan és mennyire befolyásol. Mondtam a Meforalt is, hogy azzal most mi legyen - ugyanazt válaszolta, amit anno a BMC-ben: mivel a hazai protokoll az azonnali abbahagyás terhesség esetén, csak saját elhatározásból szedhetem, őt jogilag eltiltják bármilyen más javaslattól, hogy a kórházat ne terhelje semmilyen felelősség, ha esetleg ártana a babának. Ami amúgy szerinte lehetetlen, de nyilván problémás esetekben mindig arra fogják a bajt, amire épp lehet; szintén magánemberként jegyezte meg, hogy így a 24. héten már nem valószínű az sem, hogy a gyógyszer abbahagyásától történne bármi szörnyűség. Úgyhogy én most már szedni fogom végig, úgy döntöttem, ki tudja mennyire lett volna rossz az eredményem, ha már hetek óta abbahagytam volna. Örülök amúgy nagyon, hogy ilyen korai időpontban ellenőriztünk (a terhelést 24-28. hét között szokás elvégeztetni, ha nincs olyan előzmény, ami komoly aggodalmat indokolna), ilyenkor szokott állítólag kezdődni az inzulinelégtelenség is, tehát sikeresen megelőztünk minden potenciális rosszat.
A többi laboradat nem változott a legutóbbi alkalom óta, a vörösvérsejt, hemoglobin és hematokrit kicsit kevesebb, mint az alsó határ, de ez nem meglepetés, örök életemben vérszegény voltam, nem pont akkor fogok megjavulni, amikor általában minden nőnek romlanak az értékei. És megint jó hír a végére: a toxoplazma még mindig negatív - ez volt az egyetlen, ami miatt igazán paráztam, a többi nem gond, megoldom. Úgyhogy a kissé hatásvadász cím ellenére a végkövetkeztetés továbbra is az, hogy szeretjük mi egymást ezzel a terhességgel, csak így tovább még minimum három és fél hónapig!
* Terhesség során a szervezet hormonok által valamennyire blokkolja az inzulin hatását, állítólag azért hogy a megnövekedett cukor-/energiamennyiség által a babát jobban tudjuk táplálni, ezért ilyenkor a referenciatartomány nem a szokásos, hanem kibővül 7,8 mmol/l-ig; utána egy kis sávban jön a csökkent glükóztolerancia, és 11,1 mmol/l fölött már cukorbetegségről beszélünk.
** Egyszer majd mesélek róla is részletesen, megpróbálok minél előbb, mert meg akarom előzni, hogy olyankor tegyem, amikor igazán kiakaszt valamivel. Alapvetően végtelenül jóindulatú, egyszerű lélek, de főleg anyaság-ügyben, vagy a gyerekekhez való viszonyulásunk ügyében, vagy hogy mondjam, nem hinném, hogy valaha is lett volna bármi közös bennünk.
Először akkor néztem utána ennek, amikor három és fél évvel ezelőtt a sógornőm** terhes lett a második gyerekével, és egész korán kiújult nála az elsőnél már jelentkezett diabétesz. Én akkor még nem tudtam a saját szénhidrát-anyagcserezavaromról, tehát meglehetősen képzetlen voltam ezügyben, de még laikus fejjel is teljesen agyatlannak tűnt az a mód, ahogy ő hozzáállt a dologhoz: simán belapátolt egy méretes tálnyi somlóit desszertként, aztán a cukrát szabályozandó, egyszerűen csak a szokásosnál nagyobb adag inzulint lőtt be. Mivel M.-et meg engem is aggasztott a dolog, olvasni kezdtem a témáról, és hát jogos volt a félelem - ilyenkor nem csak saját maga ellen orosz rulettezik az ember, hanem a magzata egészségével, sőt életével is játszik.
Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy hogyan is működik ez az egész. Magába a már kialakult terhességi diabéteszbe nem nagyon megyek bele, arról rengeteg anyag van mindenhol, inkább ezt a köztes állapotot elemezném (amikor a cukor már túl magas ahhoz hogy változatlanul étkezzünk, de még nem eléggé ahhoz, hogy inzulint kelljen használni a szabályozásához), meg azt, hogy a babára milyen hatással van a jelenség. Kezdem azzal, hogy a "csak" inzulin rezisztens kismamának nem kell pánikolnia amíg annyi az eltérés csupán, hogy túl sok inzulint produkál, mert inzulinon nincs közösködés, a baba hasnyálmirigye teljesen függetlenül intézi a saját kis termelését (Hát milyen aranyos már!), és pont annyit gyárt, amennyi az ő tökéletes működéséhez szükséges. A probléma akkor kezdődik, ha az anya bármennyi inzulinja már nem tudja kordában tartani a cukrát, mert a cukor viszont átmegy a méhlepényen, és keveredik a magzatéval... aki ügyes, mert rögtön elkezd több inzulint termelni, és sokáig képes is lépést tartani a túlkínálattal, DE! Ha az anya szervezetében túl sok a cukor, méreganyagok képződnek, amik sejtelhalást okoznak, károsodik a méhlepény, így fokozatosan csökken a baba tápanyag- és oxigénellátása; ezzel párhuzamosan a túl sok cukor (energia) miatt a baba folyamatosan hízik, a felhalmozódó zsírszövet és víz miatt egyre több oxigénre lenne szüksége, ami viszont ilyen körülmények között a terhesség előrehaladtával pont hogy egyre inkább hiánycikk. Ezek után csak egy borzalom a sok közül az, ami már evidens, hogy születéskor a kiegyenlítés hiánya miatt a baba akár hipoglikémiás sokkot is kaphat, és kómába eshet (a hasnyálmirigye ugyanis még mindig az anya cukrához szokottan termel sok-sok semlegesítő inzulint, miközben a kötelék megszűnésekor már elég lenne annyi, amennyi a saját cukrát rendezi), hiszen a baj legtöbbször már méhen belül megtörténik: oxigénhiány miatt agykárosodás lép fel, vagy akár a halál is beállhat.
Ma tehát bevonultam a kórházba, és kaptam beutalót a diabetológiára, hogy kiderüljön a hogyan tovább. Sejtettem, hogy a szakdoki előírása a napi 150 gramm szénhidrátos diéta lesz, persze kicsit szigorúbban, mint ahogy én azt az akár legkomolyabb időszakomban (pl. tavaly ilyenkor) műveltem. Én ugyanis a percre pontos étkezési időpontokat sosem voltam képes betartani, úgyhogy ragaszkodtam ugyan a napi több étkezéshez, de az öt ritkán jött össze, mert este már egyszerűen képtelen voltam enni. Szintén nem mindig tartottam be a lassú-gyors felszívódású szénhidrát megfelelő váltakoztatását, mert rendszerint úgyis az ajánlott mennyiségnél kevesebbet vittem be, és úgy gondoltam, ha már csak az előírtnak fele a gramm, belefér néha egy annyi csalás, hogy mondjuk pár kocka fekete csoki. Ennél részletesebb nem is lett végül az oktatás, a doki elég gyorsan rájött, hogy nem idegen nekem a szénhidrát számolgatás, úgyhogy nem ragozta túl a dolgot: tartsam a diétát, írjam egy füzetkébe, hogy minden étkezéskor miket eszek, és szeptember 16-án menjek vissza vérvételre és egyeztetésre.
Otthoni vércukor méregetésre nem lenne szükség, de M.Apukától kölcsön kaptam a kis műszerét, és ezt megemlítettem, úgyhogy azt mondta, örül neki, ha minden nap mérek egyet, mindig más-más napszakbeli kajálás után egy órával, hogy lássuk, mi hogyan és mennyire befolyásol. Mondtam a Meforalt is, hogy azzal most mi legyen - ugyanazt válaszolta, amit anno a BMC-ben: mivel a hazai protokoll az azonnali abbahagyás terhesség esetén, csak saját elhatározásból szedhetem, őt jogilag eltiltják bármilyen más javaslattól, hogy a kórházat ne terhelje semmilyen felelősség, ha esetleg ártana a babának. Ami amúgy szerinte lehetetlen, de nyilván problémás esetekben mindig arra fogják a bajt, amire épp lehet; szintén magánemberként jegyezte meg, hogy így a 24. héten már nem valószínű az sem, hogy a gyógyszer abbahagyásától történne bármi szörnyűség. Úgyhogy én most már szedni fogom végig, úgy döntöttem, ki tudja mennyire lett volna rossz az eredményem, ha már hetek óta abbahagytam volna. Örülök amúgy nagyon, hogy ilyen korai időpontban ellenőriztünk (a terhelést 24-28. hét között szokás elvégeztetni, ha nincs olyan előzmény, ami komoly aggodalmat indokolna), ilyenkor szokott állítólag kezdődni az inzulinelégtelenség is, tehát sikeresen megelőztünk minden potenciális rosszat.
A többi laboradat nem változott a legutóbbi alkalom óta, a vörösvérsejt, hemoglobin és hematokrit kicsit kevesebb, mint az alsó határ, de ez nem meglepetés, örök életemben vérszegény voltam, nem pont akkor fogok megjavulni, amikor általában minden nőnek romlanak az értékei. És megint jó hír a végére: a toxoplazma még mindig negatív - ez volt az egyetlen, ami miatt igazán paráztam, a többi nem gond, megoldom. Úgyhogy a kissé hatásvadász cím ellenére a végkövetkeztetés továbbra is az, hogy szeretjük mi egymást ezzel a terhességgel, csak így tovább még minimum három és fél hónapig!
* Terhesség során a szervezet hormonok által valamennyire blokkolja az inzulin hatását, állítólag azért hogy a megnövekedett cukor-/energiamennyiség által a babát jobban tudjuk táplálni, ezért ilyenkor a referenciatartomány nem a szokásos, hanem kibővül 7,8 mmol/l-ig; utána egy kis sávban jön a csökkent glükóztolerancia, és 11,1 mmol/l fölött már cukorbetegségről beszélünk.
** Egyszer majd mesélek róla is részletesen, megpróbálok minél előbb, mert meg akarom előzni, hogy olyankor tegyem, amikor igazán kiakaszt valamivel. Alapvetően végtelenül jóindulatú, egyszerű lélek, de főleg anyaság-ügyben, vagy a gyerekekhez való viszonyulásunk ügyében, vagy hogy mondjam, nem hinném, hogy valaha is lett volna bármi közös bennünk.
2013. szeptember 2., hétfő
Édes dolgok
Azzal kezdem, hogy ugyan nem lenne muszáj, de becsületesen bevallom, hogy első trimeszterben nem értettem, hogy az emberek vajon miért fizetnek be úgynevezett "babamozi" 4D ultrahangra. Ennek ugye diagnosztikai értéke csekély, nem is célja a tüzetesebb vizsgálódás, tényleg csak gyönyörködés az egész, és akkoriban még azt gondoltam, hogy nem érdekel, hogy néz ki a gyerek, ha egészséges, akkor további kérdésem nincs is, hát most komolyan nem lehet kivárni, hogy megszülessen...?! De csak most látom, hogy az elején könnyű dolgom volt ám, mert négyhetente a saját nőgyógyászom is alaposan megnézte, megméricskélte, addig meg élvezkedhettem a képernyő előtt, most meg olyan mostoha a sorsom, hogy gyakorlatilag anno cikluskövetéskor a tüszőimet gyakrabban láttam, mint most a babát. Jelentem, továbbra sem érdekel, hogy hogy néz ki, hogy kerek az arca vagy ovális, hogy kicsi az orra vagy nagy, hogy van-e már haja vagy nincs - de látni akarom! Ha majd kijön, én leszek a creepy anya, aki az ágya fölé hajlong és a pofijába bámul órákon át, esetleg időközönként a nyakába bújik és megszaglássza, miközben alszik... az utóbbit az apjával is szoktam néha, de vele ellentétben Kissmajom védtelen lesz és tiltakozásra képtelen... jaj, szegény kisfiam mi vár rád...
Na szóval, hogy az elveimet mégse tiporjam teljesen sárba, meg ahhoz is tartva magunkat, hogy ez egy olcsó "mezítlábas" self-made gyerek, aki egy inszemeshez vagy lombikoshoz képest ingyér jött, kompromisszumos megoldásként tegnap vásároltunk egy kupont, és hónap végén fél áron mégis csak bekukkantunk hozzá. Ma vagyok 23w1d, a 27. héten megejtjük ezt, utána meg 30. héten elmegyünk a kötelező harmadik trimeszteri vizsgálatra - ódejó kis őszünk lesz, let the creeping begin.
Más: holnap megyek cukorterhelésre. Volt egy kis dilemmám, hogy vajon hogy is intézzem, de a lányok segítettek dönteni (Itt is köszönöm!), úgyhogy megoldódott közben. Az van ugyanis, hogy én nem építettem le a Meforalt, ahogy elvileg kellett volna... A metformin hatóanyagú gyógyszereket hazai belgyógyászati protokoll szerint terhesség alatt egyáltalán nem szabad szedni, ezt a kis útmutatóban is írja, meg az orvosok is el szokták mondani - amikor tavaly megfogant a Kissmalacz, a BMC-ben rákérdeztem, hogy most ezzel mi legyen, és a doki azt mondta, hogy itthon valóban ez az álláspont, de külföldön már minimum az első trimeszter befejezéséig (vetélést megelőzendő), de gyakran a terhesség végéig (cukorbetegséget megelőzendő) szedetni szokták, cselekedjek belátásom szerint. A saját nőgyógyászommal nem tudtam ezügyben konzultálni, mert ő eleve nem hisz az inzulinrezisztenciában (nem beszélt le a gyógyszerről sosem, de szerinte teljesen fölösleges, a meddőséghez meg végképp nincs köze az egésznek), de a háziorvosom, aki belgyógyász is, támogatta az ötletet, mert ő tanúja volt annak, hogy velem mekkora csodát (mínusz húsz kilót) tett a kezelés. Belátásom tehát Kissmajommal is az volt, hogy szedem, ráadásul minimum 17. hétig, mert időközben utánaolvastam, és beszéltem több hasonló cipőben járó kismamával is, és sok esetben ezt javasolták az orvosok; aztán ahogy haladtunk, egyre több helyen megnéztem, és egyre több már-anyukával egyeztettem, és egyre többször találkoztam azzal, hogy butaság pont a vége felé abbahagyni, amikor a legnagyobb gyakorisággal alakul ki a terhességi diabétesz. Úgyhogy a háziorvossal kiírattam a következő adagot is, és most az a terv, hogy végig szedni fogom majd.
De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nekem most meg kell innom hetvenöt gramm glükózt, és mi legyen akkor a gyógyszeremmel...? Két gondom volt alapvetően ezzel, azon kívül, hogy sugar-high lesz a vége, és egész nap hiperaktívan fogok rohangálni. Az egyik, hogy ha normál napnak megfelelően beveszem a gyógyszer adagomat, akkor nem rejtem-e el a problémát olyan módon, hogy a hatásától látszólag ugyan jó lesz az eredmény, de valójában baj van a cukrommal, és szükség lenne az inzulinos kezelésre? A másik, hogy ha megiszom azt a tömény löttyöt, amihez hasonlóval a szervezetem nemigen találkozott manapság, nem lesz-e az a vége, hogy a sokktól az egekbe ugrik a cukrom, és a mérés alapján elkezdenek inzulinnal szúratni, miközben valójában a szokásos diétámmal jól kordában vagyok tartva? Tudom, hogy a két aggodalom homlokegyenest ellentmond egymásnak, de itt rólam van szó, nem kell benne(m) logikát keresni. A lényeg az, hogy a lányok megerősítettek abban, amihez amúgy is közel álltam: holnap nem zsömle és tej reggelit iktatok be végül, hanem klasszikus módon terhelek, utána meg beveszem a Meforalomat a szokásos napi három részre osztva.
Az étkezésemmel amúgy az van, hogy a szabályokat nem tartom be olyan szigorúan, mint tavaly ilyenkor, a napi 150 gramm szénhidrát helyett olyan 200-230 gramm van inkább, mert annyira nincs étvágyam, hogy képtelen vagyok megfelelő mennyiségű kalóriát bevinni még így is - múlt héten a mérlegre álltam és amikor megláttam a 64 kilót, eléggé megrémültem, hogy éheztetem a Kissmajmot. Szóval megnöveltem a gyümölcs adagjaimat, mert azokat legalább kívánom, de sajnos főleg a szőlőt meg a dinnyét, ami ugye nem kifejezetten diétabarát. Ugyanakkor ez alapján merem remélni, hogy a hajnali glükózbomba sem lesz vészes, mert ugye abban hetvenöt gramm szénhidrát van, és annyit szerintem néha simán beviszek, amikor este észbe kapok, hogy egész nap alig ettem, és benyomok egy fél kiló szőlőt.
És akkor most save the best for last alapon: köszönjük szépen a drukkokat, a korababa jól van. Hétvégén volt egy kis félés légmell miatt, de mára már elmúlt, és lélegzik meg eszik ügyesen, és nagyon sokat mocorog, ami állítólag azt jelenti, hogy ha volt is oxigénhiány, akkor az okozott kár minimális. Hát mekkora egy drága csodakislány ez, most mondjátok meg!
Na szóval, hogy az elveimet mégse tiporjam teljesen sárba, meg ahhoz is tartva magunkat, hogy ez egy olcsó "mezítlábas" self-made gyerek, aki egy inszemeshez vagy lombikoshoz képest ingyér jött, kompromisszumos megoldásként tegnap vásároltunk egy kupont, és hónap végén fél áron mégis csak bekukkantunk hozzá. Ma vagyok 23w1d, a 27. héten megejtjük ezt, utána meg 30. héten elmegyünk a kötelező harmadik trimeszteri vizsgálatra - ódejó kis őszünk lesz, let the creeping begin.
Más: holnap megyek cukorterhelésre. Volt egy kis dilemmám, hogy vajon hogy is intézzem, de a lányok segítettek dönteni (Itt is köszönöm!), úgyhogy megoldódott közben. Az van ugyanis, hogy én nem építettem le a Meforalt, ahogy elvileg kellett volna... A metformin hatóanyagú gyógyszereket hazai belgyógyászati protokoll szerint terhesség alatt egyáltalán nem szabad szedni, ezt a kis útmutatóban is írja, meg az orvosok is el szokták mondani - amikor tavaly megfogant a Kissmalacz, a BMC-ben rákérdeztem, hogy most ezzel mi legyen, és a doki azt mondta, hogy itthon valóban ez az álláspont, de külföldön már minimum az első trimeszter befejezéséig (vetélést megelőzendő), de gyakran a terhesség végéig (cukorbetegséget megelőzendő) szedetni szokták, cselekedjek belátásom szerint. A saját nőgyógyászommal nem tudtam ezügyben konzultálni, mert ő eleve nem hisz az inzulinrezisztenciában (nem beszélt le a gyógyszerről sosem, de szerinte teljesen fölösleges, a meddőséghez meg végképp nincs köze az egésznek), de a háziorvosom, aki belgyógyász is, támogatta az ötletet, mert ő tanúja volt annak, hogy velem mekkora csodát (mínusz húsz kilót) tett a kezelés. Belátásom tehát Kissmajommal is az volt, hogy szedem, ráadásul minimum 17. hétig, mert időközben utánaolvastam, és beszéltem több hasonló cipőben járó kismamával is, és sok esetben ezt javasolták az orvosok; aztán ahogy haladtunk, egyre több helyen megnéztem, és egyre több már-anyukával egyeztettem, és egyre többször találkoztam azzal, hogy butaság pont a vége felé abbahagyni, amikor a legnagyobb gyakorisággal alakul ki a terhességi diabétesz. Úgyhogy a háziorvossal kiírattam a következő adagot is, és most az a terv, hogy végig szedni fogom majd.
De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nekem most meg kell innom hetvenöt gramm glükózt, és mi legyen akkor a gyógyszeremmel...? Két gondom volt alapvetően ezzel, azon kívül, hogy sugar-high lesz a vége, és egész nap hiperaktívan fogok rohangálni. Az egyik, hogy ha normál napnak megfelelően beveszem a gyógyszer adagomat, akkor nem rejtem-e el a problémát olyan módon, hogy a hatásától látszólag ugyan jó lesz az eredmény, de valójában baj van a cukrommal, és szükség lenne az inzulinos kezelésre? A másik, hogy ha megiszom azt a tömény löttyöt, amihez hasonlóval a szervezetem nemigen találkozott manapság, nem lesz-e az a vége, hogy a sokktól az egekbe ugrik a cukrom, és a mérés alapján elkezdenek inzulinnal szúratni, miközben valójában a szokásos diétámmal jól kordában vagyok tartva? Tudom, hogy a két aggodalom homlokegyenest ellentmond egymásnak, de itt rólam van szó, nem kell benne(m) logikát keresni. A lényeg az, hogy a lányok megerősítettek abban, amihez amúgy is közel álltam: holnap nem zsömle és tej reggelit iktatok be végül, hanem klasszikus módon terhelek, utána meg beveszem a Meforalomat a szokásos napi három részre osztva.
Az étkezésemmel amúgy az van, hogy a szabályokat nem tartom be olyan szigorúan, mint tavaly ilyenkor, a napi 150 gramm szénhidrát helyett olyan 200-230 gramm van inkább, mert annyira nincs étvágyam, hogy képtelen vagyok megfelelő mennyiségű kalóriát bevinni még így is - múlt héten a mérlegre álltam és amikor megláttam a 64 kilót, eléggé megrémültem, hogy éheztetem a Kissmajmot. Szóval megnöveltem a gyümölcs adagjaimat, mert azokat legalább kívánom, de sajnos főleg a szőlőt meg a dinnyét, ami ugye nem kifejezetten diétabarát. Ugyanakkor ez alapján merem remélni, hogy a hajnali glükózbomba sem lesz vészes, mert ugye abban hetvenöt gramm szénhidrát van, és annyit szerintem néha simán beviszek, amikor este észbe kapok, hogy egész nap alig ettem, és benyomok egy fél kiló szőlőt.
És akkor most save the best for last alapon: köszönjük szépen a drukkokat, a korababa jól van. Hétvégén volt egy kis félés légmell miatt, de mára már elmúlt, és lélegzik meg eszik ügyesen, és nagyon sokat mocorog, ami állítólag azt jelenti, hogy ha volt is oxigénhiány, akkor az okozott kár minimális. Hát mekkora egy drága csodakislány ez, most mondjátok meg!
2013. augusztus 29., csütörtök
Almost perfect
Ma egy olyan jó nap van! Jó, csak most kezdődött, de érzem, hogy az lesz és kész. Pedig öt óra alvás után kellett kelni (valamiért nem volt kedvem még lefeküdni a szokásos éjfélkor), és álmosféle vagyok, de közben meg kiléptem a lakásból és igazi esőillatú őszi reggel volt, ragyogó napsütéssel, szinte üres utcákkal, és a Taylor Swift énekelt velem vidám dalokat jó hangosan. És mikor beléptem a dolgozóban az épületbe, a nagy össznépi köszöngetés közepette az egyetlen nem közvetlen munkatárs, aki tud a terhességről (egy aranyos huszonéves fiú, aki teljesen magától jött rá, hogy szokatlanul hízok, mert nekem olyankor is inkább lapos hasam és növekvő seggem szokott lenni... gihi), mosolyogva (nem sejtelmesen, hanem kedvesen - big difference!) odasúgta, hogy "Sziasztok!" - amit először nem értettem, mert egyedül voltam, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és elöntött egy hatalmas szeretethullám, és felgurított egészen az ötödik emeletig. Ahol most ülök a finom citromos teámmal, és belülről erősen rugdalja a hasamat egy drága kincs...
Tegnap voltam a havi terhesgondozáson, méhszájam zárt, Kissmajom szívműködése rendben, vérnyomásom változatlanul alacsony, meg lett dicsérve a hasam nagysága; gyerekméricskélés megint nem volt, csak egy pár másodpercre láttam az édes nagy fejét odabent, de most annyira nem zavart, mert tegnap egész nap nagyon mocorgós tücsök volt, úgyhogy remélem jól van. Megkaptam az AFP eredményt is, aminek ugyan jelentősége kevesebb, mint nulla, de azért leírom, hogy meglegyen itt is, hogy egy tökéletesnek mondott 1,55 MoM. Jövő kedden meg mennem kell általános laborra, aminek keretén belül meglesz a cukorterhelés is, kicsit furán, mert éhgyomri értéket most nem néznek, otthon be kell nyomnom a glükózt, és két óra múlva kell jelentkeznem vérvételre.
Akartam még jelenteni, hogy felvettem életem első terhesnadrágját. Eddig a minimum tíz kilóval súlyosabb korszakomból származó nyári vászongatyóimat hordtam, de lassan már csak kettő maradt, amelyik hasnál akkor is kényelmes, ha ülök benne, a többit ki kell gombolnom; ráadásul tegnap hűvösebb is volt, úgyhogy előszedtem a sógornőmtől örökölt ruhatárat, kiválasztottam a legkisebb méretű farmert, és lelkesen beöltöztem. Hát elég nevetségesen festettem, be kell látni. Az egy dolog, hogy csípőben túl bő rám, és ettől aztán pár lépés után máris lennebb csúszik, és trottyosra ereszkedik a seggemen, de felül a rugalmas anyagból készült hasi része is pár centire eláll a testemtől... amolyan kengurumamás mutatvány, de a ráhúzott póló úgyis eltakarja a hiányt, úgyhogy azért ma is abban vagyok. Egy kicsit olyan, mint amikor ötévesen illegettem magam Anyu elegáns piros ruhájában, ami felül lógott rajtam, alul bokáig ért, de én attól még a legszépségesebb királykisasszonynak láttam magam benne.
Van nemolyanjó dolog is, ami hátha jó lesz végül, nagyon-nagyon drukkolunk. M. barátjának a három poszttal ezelőtt említett kislányáról van szó - a másodikról, aki akkor még pocakban volt. Feltűnt ugye ultrahangon a gyanús folyadék a fejében, sikerült is bekéredzkedniük az Istenhegyire egy plusz vizsgálatra, ahol megnyugtatták őket, hogy nincs semmi baj a gyerekkel, biztos valamilyen árnyékot láthattak a kollegák, mert odabent minden tökéletes, következett egy hétvégnyi nagy nyugalom, ami után hétfőn az anyuka érezte, hogy valahogy nem annyira aktív a baba, amennyire szokott. Bementek a kórházba, megnézték a szívműködését meg a méhlepény állapotát, egy kicsit még vártak, hogy javul-e bármi is, aztán életveszélyes állapotban kikapták császárral; november elejére volt kiírva a szülés, úgyhogy maximum két hete léphettek a harmadik trimeszterbe, a baba egy kiló húsz deka. Túl sok információjuk továbbra sincs (nem tudom, hogy lehet ilyenkor nem követelni, mondjanak el mindent részletesen), de elvileg stabil, egyedül lélegzik, tegnap már kis kaját is kapott, és most már csak várni lehet, hogy erősödjön, és kiderüljön, hogy milyen károsodást okozhatott az oxigénhiány - mert állítólag a köldökzsinórral volt valami baj (nem, itt sem tudni, hogy pontosan mi), ami miatt már nem tudta megfelelően táplálni őt.
És annyira ijesztő, hogy pár nappal azelőtt egy vérprofinak mondott csapat ellenőrizte (tehát nem csak rápillantott, hanem eleve bajt keresett), és semmit sem észlelt... akkor is nagyon aggasztó, ha ők nem vettek észre valamit, és akkor is, ha nem is lehetett volna észrevenni. Mert akkor nincs ám hiába a sok aggódás, a görcsös hasonlítgatás, hogy eleget mozog-e egy adott napon vagy sem, a kételkedő számolás, hogy vajon mennyi az elég - egyszerűen van olyan, hogy valóban azon múlik minden, hogy figyelünk-e eléggé, ha fél nappal később jelentkeznek az ügyeleten, lehet, hogy már menthetetlen lett volna a baba.
Ha lesz valami új hír, mindenképpen beszámolok, addig gondoljatok ti is egy percre erre a harcos pici kislányra... olyan szép ez a nyárvég, jövő ilyenkor feltétlenül ki kell próbálnia.
Tegnap voltam a havi terhesgondozáson, méhszájam zárt, Kissmajom szívműködése rendben, vérnyomásom változatlanul alacsony, meg lett dicsérve a hasam nagysága; gyerekméricskélés megint nem volt, csak egy pár másodpercre láttam az édes nagy fejét odabent, de most annyira nem zavart, mert tegnap egész nap nagyon mocorgós tücsök volt, úgyhogy remélem jól van. Megkaptam az AFP eredményt is, aminek ugyan jelentősége kevesebb, mint nulla, de azért leírom, hogy meglegyen itt is, hogy egy tökéletesnek mondott 1,55 MoM. Jövő kedden meg mennem kell általános laborra, aminek keretén belül meglesz a cukorterhelés is, kicsit furán, mert éhgyomri értéket most nem néznek, otthon be kell nyomnom a glükózt, és két óra múlva kell jelentkeznem vérvételre.
Akartam még jelenteni, hogy felvettem életem első terhesnadrágját. Eddig a minimum tíz kilóval súlyosabb korszakomból származó nyári vászongatyóimat hordtam, de lassan már csak kettő maradt, amelyik hasnál akkor is kényelmes, ha ülök benne, a többit ki kell gombolnom; ráadásul tegnap hűvösebb is volt, úgyhogy előszedtem a sógornőmtől örökölt ruhatárat, kiválasztottam a legkisebb méretű farmert, és lelkesen beöltöztem. Hát elég nevetségesen festettem, be kell látni. Az egy dolog, hogy csípőben túl bő rám, és ettől aztán pár lépés után máris lennebb csúszik, és trottyosra ereszkedik a seggemen, de felül a rugalmas anyagból készült hasi része is pár centire eláll a testemtől... amolyan kengurumamás mutatvány, de a ráhúzott póló úgyis eltakarja a hiányt, úgyhogy azért ma is abban vagyok. Egy kicsit olyan, mint amikor ötévesen illegettem magam Anyu elegáns piros ruhájában, ami felül lógott rajtam, alul bokáig ért, de én attól még a legszépségesebb királykisasszonynak láttam magam benne.
Van nemolyanjó dolog is, ami hátha jó lesz végül, nagyon-nagyon drukkolunk. M. barátjának a három poszttal ezelőtt említett kislányáról van szó - a másodikról, aki akkor még pocakban volt. Feltűnt ugye ultrahangon a gyanús folyadék a fejében, sikerült is bekéredzkedniük az Istenhegyire egy plusz vizsgálatra, ahol megnyugtatták őket, hogy nincs semmi baj a gyerekkel, biztos valamilyen árnyékot láthattak a kollegák, mert odabent minden tökéletes, következett egy hétvégnyi nagy nyugalom, ami után hétfőn az anyuka érezte, hogy valahogy nem annyira aktív a baba, amennyire szokott. Bementek a kórházba, megnézték a szívműködését meg a méhlepény állapotát, egy kicsit még vártak, hogy javul-e bármi is, aztán életveszélyes állapotban kikapták császárral; november elejére volt kiírva a szülés, úgyhogy maximum két hete léphettek a harmadik trimeszterbe, a baba egy kiló húsz deka. Túl sok információjuk továbbra sincs (nem tudom, hogy lehet ilyenkor nem követelni, mondjanak el mindent részletesen), de elvileg stabil, egyedül lélegzik, tegnap már kis kaját is kapott, és most már csak várni lehet, hogy erősödjön, és kiderüljön, hogy milyen károsodást okozhatott az oxigénhiány - mert állítólag a köldökzsinórral volt valami baj (nem, itt sem tudni, hogy pontosan mi), ami miatt már nem tudta megfelelően táplálni őt.
És annyira ijesztő, hogy pár nappal azelőtt egy vérprofinak mondott csapat ellenőrizte (tehát nem csak rápillantott, hanem eleve bajt keresett), és semmit sem észlelt... akkor is nagyon aggasztó, ha ők nem vettek észre valamit, és akkor is, ha nem is lehetett volna észrevenni. Mert akkor nincs ám hiába a sok aggódás, a görcsös hasonlítgatás, hogy eleget mozog-e egy adott napon vagy sem, a kételkedő számolás, hogy vajon mennyi az elég - egyszerűen van olyan, hogy valóban azon múlik minden, hogy figyelünk-e eléggé, ha fél nappal később jelentkeznek az ügyeleten, lehet, hogy már menthetetlen lett volna a baba.
Ha lesz valami új hír, mindenképpen beszámolok, addig gondoljatok ti is egy percre erre a harcos pici kislányra... olyan szép ez a nyárvég, jövő ilyenkor feltétlenül ki kell próbálnia.
2013. augusztus 25., vasárnap
Evil plan
Audrey blogján kommentelve született a gonosz ötlet, mert az a helyzet, hogy ezen a hányan-tudják agybajon (is) osztozom vele. Oké, így a hatodik hónap közelében már annyira nem óvatoskodom túl a dolgot, tudja már az egész család, a kiterjedtebb baráti kör, a közeli irodaszobákban dolgozó beosztottjaim. De például a minden ismerősöm által elérhető FaceBook falamon sosem jelenteném be, és akivel csak telefonon vagy levelezéssel tartom a kapcsolatot, azoknak sem szoktam elújságolni, ha csak szóba nem kerül a téma, vagy direkt módon rá nem kérdeznek.
Valamiért egyszerűen zavar, hogy olyan emberek is csámcsognak rajta, akiknek semmi közük hozzá - és tényleg szeretném, de nem tudom megindokolni, hogy miért. Egészen biztos, hogy nem babona, azon már túl vagyok: Kissmalaczról a sorstársakon kívül összesen kevesebb mint tíz ember (a közvetlen család és három jó barát) tudott csak végig, CVS eredmény utánra halasztottam a védőnőt, semmit sem vásároltam neki, és hát nem sok szerencsét hozott a titkolózás; most mindez nem érdekelt, csak a híreszteléssel fogtuk vissza magunkat, de kiskönyvet normál időben csináltattam, és nem vadásztam ugyan, de ha véletlenül megláttam valamilyen aranyos babacuccot egy boltban, bizony azt sem hagytam ott sosem. Valami ösztönös bolondanyai védelem lehet ez, hogy legalább addig legyen nyugta a kíváncsiskodó tömegektől, amíg bennem van, elrejtve előlük... vagy nem tudom nah... agybaj, kééész.
Viszont ugye már tagadhatatlanul kezd látszani a változás a testemen, a kényelmes bő nyári ruháim lassan nem időszerűek, és őszintén szólva elegem van a mindenfelé lógó nagy zsákpólókból: igenis tetszem magamnak, amikor szűk felsőben egyértelműen kidomborodik a hasam, és kismamának nézek ki, nem dagadtnak. (Jah, mert hogy tovább komplikáljuk: idegenek tekintete egyáltalán nem idegesít, sőt, büszkén hordok testhezálló blúzokat, ahányszor elmászkálunk valahova szórakozni.)
A munkahelyem az igazi probléma tulajdonképpen, mert ott futótűzként terjed minden újdonság, és csak idő kérdése, hogy kiszivárog a dolog a saját csapatomon túlra is, onnan meg megállíthatatlanul kürtölik széjjel. És egyfelől ilyenkor mindenki besértődik, hogy jaj neki mért nem mondtam, másfelől meg ugye most volt az esküvő (amiről amúgy szintén nem szóltam, nem láttam értelmét, legtöbbjükkel olyan a kapcsolat, hogy azt sem tudták szingli vagyok-e vagy mióta van pasim - most is a gyűrűmet vette észre valaki, és akkor indult a lavina), és a kettő közötti okosan kikövetkeztetett kapcsolattól, miszerint nyilván felcsináltak és kénytelen-kelletlen elvettek, aztán a teljes besértődött társaság nagyon bennfentesnek fogja érezni magát, és mindenféle szellemesnek gondolt vicceket fog csattogtatni.
Na most én szívből-lélekből gyűlölöm a pletykát. Örök életemben küzdenem kellett vele, huszonéveim elejére voltam csak képes megérteni, hogy egyszerűen le kell szarni az irigy és/vagy rosszindulatú emberek véleményét, és élni kell tovább, pont úgy, ahogy nekem a legjobb. És ugyan most már ezek a kibeszélős dolgok egyáltalán semmiféle hatással nincsenek rám lelkileg, de attól függetlenül változatlanul mérges vagyok tőlük, mert emlékezni jól emlékszem, hogy milyen volt szenvedni miattuk. Meg óhatatlanul eszembe jut, hogy a világon mindig lesz egy félénk gyerek- vagy frusztrált tiniváltozata az egykori énemnek, sőt valószínűleg olyan is, akinek felnőtt korra sem sikerül kellő magabiztosságot szereznie, és akkor nekem igenis feladatom értük és helyettük is küzdeni a hírszomjas hordák ellen.
Úgyhogy az eredeti visszavágós tervem az volt, hogy amint lelepleződöm, és valaki nem civilizált emberként érdeklődik (úgy, hogy tényleg odajön, és megmondja, hogy hallott a babáról, és igaz-e), hanem sejtelmes vigyorral a pocakomra sandítva rámszól, hogy naszóvalterhesvagy, én majd csak lesütött szemmel pislogok szégyenlősen, hogy: "Ki mondta? Nem, dehogy vagyok! Jaj, tényleg ennyire meghíztam?!"; esetleg annak a típusnak, aki ettől a reakciótól nem érezné kínosan magát, agresszív kismalac módjára beszólok jól, hogy: "Én nem. És te? Rád is felment ám pár kiló..."
Ezzel sikeresen visszavágnék minden nőismerősöm leforrázásáért, akit valaha leterheseztek csak azért, mert nem volt manöken-homorú a hasa - és az örökké bennem élő testképzavaros csaj hálás mosollyal jutalmazna érte. De persze ugyanakkor furdalna a lelkiismeret, hogy ezek közül egyesek esetleg itt őszintén örülnek nekem, és meg minek vagyok ilyen bunkó liba - és az örökké bennem élő meddő nő meg emiatt adna igazat. Ohwell; first world problems...
Valamiért egyszerűen zavar, hogy olyan emberek is csámcsognak rajta, akiknek semmi közük hozzá - és tényleg szeretném, de nem tudom megindokolni, hogy miért. Egészen biztos, hogy nem babona, azon már túl vagyok: Kissmalaczról a sorstársakon kívül összesen kevesebb mint tíz ember (a közvetlen család és három jó barát) tudott csak végig, CVS eredmény utánra halasztottam a védőnőt, semmit sem vásároltam neki, és hát nem sok szerencsét hozott a titkolózás; most mindez nem érdekelt, csak a híreszteléssel fogtuk vissza magunkat, de kiskönyvet normál időben csináltattam, és nem vadásztam ugyan, de ha véletlenül megláttam valamilyen aranyos babacuccot egy boltban, bizony azt sem hagytam ott sosem. Valami ösztönös bolondanyai védelem lehet ez, hogy legalább addig legyen nyugta a kíváncsiskodó tömegektől, amíg bennem van, elrejtve előlük... vagy nem tudom nah... agybaj, kééész.
Viszont ugye már tagadhatatlanul kezd látszani a változás a testemen, a kényelmes bő nyári ruháim lassan nem időszerűek, és őszintén szólva elegem van a mindenfelé lógó nagy zsákpólókból: igenis tetszem magamnak, amikor szűk felsőben egyértelműen kidomborodik a hasam, és kismamának nézek ki, nem dagadtnak. (Jah, mert hogy tovább komplikáljuk: idegenek tekintete egyáltalán nem idegesít, sőt, büszkén hordok testhezálló blúzokat, ahányszor elmászkálunk valahova szórakozni.)
A munkahelyem az igazi probléma tulajdonképpen, mert ott futótűzként terjed minden újdonság, és csak idő kérdése, hogy kiszivárog a dolog a saját csapatomon túlra is, onnan meg megállíthatatlanul kürtölik széjjel. És egyfelől ilyenkor mindenki besértődik, hogy jaj neki mért nem mondtam, másfelől meg ugye most volt az esküvő (amiről amúgy szintén nem szóltam, nem láttam értelmét, legtöbbjükkel olyan a kapcsolat, hogy azt sem tudták szingli vagyok-e vagy mióta van pasim - most is a gyűrűmet vette észre valaki, és akkor indult a lavina), és a kettő közötti okosan kikövetkeztetett kapcsolattól, miszerint nyilván felcsináltak és kénytelen-kelletlen elvettek, aztán a teljes besértődött társaság nagyon bennfentesnek fogja érezni magát, és mindenféle szellemesnek gondolt vicceket fog csattogtatni.
Na most én szívből-lélekből gyűlölöm a pletykát. Örök életemben küzdenem kellett vele, huszonéveim elejére voltam csak képes megérteni, hogy egyszerűen le kell szarni az irigy és/vagy rosszindulatú emberek véleményét, és élni kell tovább, pont úgy, ahogy nekem a legjobb. És ugyan most már ezek a kibeszélős dolgok egyáltalán semmiféle hatással nincsenek rám lelkileg, de attól függetlenül változatlanul mérges vagyok tőlük, mert emlékezni jól emlékszem, hogy milyen volt szenvedni miattuk. Meg óhatatlanul eszembe jut, hogy a világon mindig lesz egy félénk gyerek- vagy frusztrált tiniváltozata az egykori énemnek, sőt valószínűleg olyan is, akinek felnőtt korra sem sikerül kellő magabiztosságot szereznie, és akkor nekem igenis feladatom értük és helyettük is küzdeni a hírszomjas hordák ellen.
Úgyhogy az eredeti visszavágós tervem az volt, hogy amint lelepleződöm, és valaki nem civilizált emberként érdeklődik (úgy, hogy tényleg odajön, és megmondja, hogy hallott a babáról, és igaz-e), hanem sejtelmes vigyorral a pocakomra sandítva rámszól, hogy naszóvalterhesvagy, én majd csak lesütött szemmel pislogok szégyenlősen, hogy: "Ki mondta? Nem, dehogy vagyok! Jaj, tényleg ennyire meghíztam?!"; esetleg annak a típusnak, aki ettől a reakciótól nem érezné kínosan magát, agresszív kismalac módjára beszólok jól, hogy: "Én nem. És te? Rád is felment ám pár kiló..."
Ezzel sikeresen visszavágnék minden nőismerősöm leforrázásáért, akit valaha leterheseztek csak azért, mert nem volt manöken-homorú a hasa - és az örökké bennem élő testképzavaros csaj hálás mosollyal jutalmazna érte. De persze ugyanakkor furdalna a lelkiismeret, hogy ezek közül egyesek esetleg itt őszintén örülnek nekem, és meg minek vagyok ilyen bunkó liba - és az örökké bennem élő meddő nő meg emiatt adna igazat. Ohwell; first world problems...
2013. augusztus 22., csütörtök
"Aki ölni tud és temetni..."
Kétszázadik posztom állítólag, és attól félek úgy alakult, hogy nem lesz túl ünnepélyes vagy mosolygós; valószínűleg tl;dr lesz és egészen biztosan megosztó kérdésektől hemzsegő, de ígérem, hogy majd a következő kerek számnál üde leszek és könnyed.
Nem is tudom, hol kezdjem... ott nem fogom, hogy manapság rengeteget gondolok a Kissmalaczra, mert ez annyira egyértelmű bármikorra, hogy kimondani sem érdemes. Hiányzik nagyon, ez adott, az viszont érdekes, hogy egyre inkább nem úgy, mint egy elveszített lehetőség, hanem mint egy létező személy: nem az ugrik be a Kissmajom mozgolódásáról, hogy vele ilyenünk már nem volt, vagy hogy ez ő is lehetett volna, inkább az, hogy most itt kényeztethetnénk és ölelgethetnénk agyon, miközben együtt várnánk a kistestvért.
Három élmény is ért az utóbbi időben, ami miatt az elmúlt napokban nem csak az egyre végtelenülő szeretet dominálta ezeket a gondolatokat, hanem a velőig hatoló elemzés is...
Említettem már több mint egy éve egy irigykedős posztban M. egyik barátját, ahol csak úgy becsúszott egy "baleset" egy nem éppen ideális helyzetbe; láttuk is azóta a kislányt, születéstől kezdve egy igazi zen-baba, nyugodt kis hájpacni, mindig is átaludta az éjszakát, bármeddig elbámészkodik és -szöszmötöl egymagában ott, ahova leteszik, és szinte soha nem sír. A kapcsolat tehát különösebb megpróbáltatások nélkül túlélte az összeköltözést és gyarapodást, és részben az eredeti kényelemmegoldás miatt, részben azért, mert a kicsit mindketten imádják, azóta is együtt van a pár - idénre meg, szintén véletlenül, besikerült egy második terhesség. Ahogy nagyon sokan, ők is teljesen informálatlanul estek bele az egészbe, gondolom logikus is, hogy akinek csak úgy összejön a dolog, és nem tölt el éveket a tervezgetéssel és várakozással, az minden további lépést lazán kezel, természetesnek veszi, hogy a klasszikus műsorrend szerint a felvonás vége az lesz, hogy kilenc hónap múlva világra jön egy egészséges újszülött. És nyilván az embernek bármennyi keserű tapasztalata van bármiben, nem szeret belerondítani mások habos álmaiba, így miután kiderült, hogy úton van a Kissmajom, M. szó nélkül és türelmesen végighallgatta az apuka oktató óráját (aki semmit sem tud a Kissmalaczos előzményről), hogy nekünk most miféle vizsgálatokat kell elvégeztetni, hogy kiderüljön minden rendben van-e, és ahogy sejthető volt, a kombinált tesztet ajánlotta, mint bombabiztos garanciát. Ők ezt csináltatták a másodikkal is, akit októberre várnak, minden eredményük tökéletes lett; minap, a harmadik trimeszteri kötelező ultrahangon kiderült, hogy a baba koponyájában folyadék van, azonnal tovább küldték őket genetikai konzultációra, és most arra várnak tűkön ülve, hogy eljöjjön az időpontjuk egy alaposabb vizsgálatra. Nem tudunk semmi további fejleményt egyelőre, valószínűleg ők nem is kérdeztek rá ennél pontosabban, pedig nyilván nem mindegy, hogy cisztáról van szó (ami sok magzatnál megjelenik, és gyakran már méhen belül, de legkésőbb a születés utáni hetekben magától fel is szívódik) vagy esetleg hidrokefáliáról (ami maradandó agykárosodást is okozhat). A lényeg a csalódottság, a hamis biztonságérzet miatti pofáraesés, és (nagyon remélem-kívánom nekik a legjobbakat, de hát magunknak is azt reméltem-kívántam) ha tényleg baj van, akkor a megváltoztathatatlanba való belekényszerülés: most már nincs választási lehetőség, ha ez a gyerek élni tud, akkor muszáj lesz élnie, addig és olyan körülmények között, ameddig bír és amilyenek jutnak neki. És ez annyira nem tisztességes!
Tudom, tudom, nem kell újra elprédikálni a szokásos litániát: az életben bármikor jöhet egy szörnyűség, bárki tankönyvileg fejlődő magzata születhet oxigénhiányosan, bárki tökéletes kisbabája lehet autista, bárki makkegészséges gyerekét támadhatja meg a rák, bárki kicsattanó kamaszát teheti tönkre egy autós baleset, és bárki felnőtt lányát verheti nyomorékra egy agresszív vadállat; semmire sincs ígéret. Kiszámíthatatlan borzalmak igenis vannak, de attól még azt akkor sem tudom megérteni, hogy valaki tudatosan miért választana szenvedést annak, akit a világon a legjobban szeret... vagy jó, nem túlzok, fogalmazzunk úgy, hogy miért ne kerülné el azt, ha van rá elérhető lehetőség...
Múlt héten egy szusszra végigolvastam két szívszaggató blogot, amiket amerikai édesanyák írtak kisfiaik első és egyben utolsó éveiről; bár az alaphelyzet nagyjából azonos, mindkettő más-más miatt volt durva... persze ugyanaz miatt is, de megpróbálom elmagyarázni mindjárt... Az első Ty története, akinél három évesen fedezték fel az agydaganatot, és két évet élt még borzasztó kínok közepette (huszonsok műtét, számtalan sorozat kemoterápia és sugárkezelés), amiből összesen négy hónap volt kívánatosnak nevezhető élet (minimális fájdalmai voltak, tolószékben és ölben tudott közlekedni, volt ereje és kedve játszani), a többi olyan tortúra, amit a világ leggonoszabb emberének se osztana ki senki: nagyon erős gyógyszerezéssel is épp csak elviselhető szinten tartható fájdalmak, nyaktól lefelé teljes mozgásképtelenség (miközben érezni ott is mindent késvagdosásként érzett, tehát pokol volt neki még egy egyszerű összebújás is), a kommunikációs képességek fokozatos elvesztése... feküdt szótlanul, mint egy nyílt seb, tucatnyi kórház tucatnyi ágyán, és várta a megváltó enyhülést. A második Ronan meséje, akinek szintén abban a korban állapították meg a betegségét, de ő csak nyolc hónapig bírta a harcot a mindenfelé terjedő neuroblasztóma ellen; a rövidebb ideig tartó agónián kívül ő más szempontból is "jobban járt", mint a kis társa: nem kellett ismételten össze-vissza vagdosni, viszonylag hosszú ideig jól csillapítható fájdalmai voltak, végig tudott beszélni, és bár a végén már csak nehézkesen, de járni is.
Mindkét esetben brutális kegyetlenséggel ellopott gyerekkorról, ártatlanok értelmetlen szenvedéséről, igazságtalanul korai halálról volt szó; értelemszerűen mindkét család együtt kínlódott a gyerekével, egyformán holtvágányra helyezte az egész életét azért, hogy minél több időt szenteljen a gyógyításnak és az együttlétnek, egyformán sírt és rettegett, egyformán remélt és küzdött a végsőkig, és mindkét édesanya úgy írta le az egész hullámvasutat, hogy így utólag, tudva a végeredményt, az olvasó lelkének tőrdöfés minden egyes szava. A nagy különbség a két sztoriban mégis a szülők hozzáállása volt - egyik esetben emberfeletti erőfeszítéssel megértették, hogy mikor kell önzetlennek lenni. Annak ellenére, hogy a kisfiuk egyszer már csodával határos módon az orvosokat is meglepő részleges gyógyulást produkált, Ty szülei egy adott pillanatban elfogadták az elkerülhetetlent, és belátták, hogy az élet és az életminőség nem szinonimák: elutasították a felajánlott élethosszabbító műtétet, egy hospice szolgálattól palliatív ellátást kértek, a beteg kívánságának eleget téve hazavitték őt a megszokott környezetébe, és napokig kényeztetve búcsúztak tőle. Ezzel szemben Ronan szülei képtelenek voltak feladni a próbálkozásokat, minden áron, minden józan észnek és szakmai javaslatnak ellentmondva akarták menteni őt, még utolsó napjaiban is több városon át hurcolták az egyértelműen haldokló gyereket, rendelőről rendelőre, doktortól doktorig, kísérleti kezelésről kísérleti kezelésre, amíg egyszer csak el nem múlt szegény úgy, hogy szinte nem is volt idő és alkalom elköszönni tőle.
Félreértés ne essék, nem elítélem* az utóbbiakat, sajnos szívem mélyén én is pontosan ez a fajtatagadás nagymestere extrém módon ragaszkodó ember vagyok; ha engedélyezem magamnak a zsigeri cselekvést, én is képes vagyok a lehetetlenbe vágtatni azokért, akiket szeretek, képes vagyok a legabszurdabb határokon túl is kapaszkodni a vak hitbe, képes vagyok nem tudomásul venni a vitathatatlant, az ésszerűt, a valóságot. De ugyanakkor, ha felismerem (vagy valaki jól megráz és felismerteti velem), hogy túlságosan az ösztöneimre hagyatkoztam, direkt kényszeríteni szoktam magam a racionális tettekre, és olyankor többnyire sikerül túllépni a közvetlen érzelemáradaton, és helyesen dönteni. Mert ha másról van szó, kell egy mesterséges fék, egy pont, ahol az ember visszafogja magát, és megálljt parancsol akkor is, ha minden porcikája ellenkezik ezzel - ha saját maga kapcsán kell ilyen vagy olyan irányba elköteleződni, akkor szabad az út, mert magunkat pontosan addig van felhatalmazásunk sanyargatni, ameddig épp akarjuk, de semmilyen mértékű szeretet nem lehet magyarázat egy másik lény önkényes magunkhoz láncolásához, különösen, de nem kizárólag akkor, ha az a személy törvényileg, érzelmileg, anyagilag, stb. (esetleg minden szinten) valóban ki van szolgáltatva nekünk. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy gyerek, attól hogy mi találtuk ki és csináltuk meg őt és nem ő minket, még nem a tulajdonunk, attól hogy önrendelkezési joga még nincs, a fair-play szabályainak még vonatkozniuk kell rá.
És akkor az ideológián kívül hogyan kapcsolódik ez hozzám...? A múlt heti zselici kaland után leugrottunk a Balatonhoz, egy bóbiskolásra meg egy lábmártózásra kedvenc szemesi strandunkon, és néhány mennyei házifagyi gombócra a szokásos helyi teraszunkon. Délelőtti édességezés volt, madárcsicsergős vidéki hétköznap, még kellemesen meleg levegő, a partmenti utcákon mindenhol gumimatracokkal caplató emberek... rendeltünk és leültünk élvezni a finomságot, és akaratlanul is mosolyogva figyelni azt a három kedves, udvarias, aranyos kisfiút, akik egy hatalmas kutya társaságában a szomszédos asztalhoz telepedtek útban a strand felé. Egyszer csak a bejárat közelében leparkolt egy autó, ajtó csapódott, nagyon fura torokhangon, hangos artikulálatlannak tűnő beszéd hallatszott be a kerítésen túlról, majd miközben valaki épp rászólt, hogy várjon, berohant az udvarra egy fürdőruhás tinilány. Én nem vagyok egy szemtelenül bámulós fajta, de a kép annyira groteszk volt, hogy önkéntelenül is hosszú másodpercekig rajta ragadt a szemem: nagyon magas, arányosan vékony lány volt, mondhatni modell-alkat, vállig érő dús hullámos sötétszőke hajjal, makulátlan fényes bőrrel, egyenletesen szép aranybarnára sülve - az arca viszont furcsa volt, akkor hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi miatt, de tipikusan olyan vonások, amikről az embernek valamiért** a szellemi fogyatékosok jutnak eszébe. Nagyjából egy csintalan hároméves szintjén lehetett, az anyja és a nővére egyre szajkózott fegyelmezési kísérletei ellenére trappolva odaugrált a pulthoz, kiabálva rácsodálkozott, hogy milyen színes fagyikínálat és milyen sokféle ostya sorakozik, majd elszökellt egy asztalhoz, kirángatta a széket majdnem felborítva a virágdíszítést, és letelepedés után hiába fenyegetőztek és könyörögtek neki felváltva, hogy ne egyen bele mindenki poharába, csak feleselgetett a maga számomra nehezen érthető nyelvén, és zavartalanul hadonászott a kanalával mindenfelé. A boltos egyébként ismerte őket, pár szót váltott is a nővel, amíg a lány közbe nem vágott elsorolni, hogy ő miket kérne; a kisfiúk megszeppenten maguk elé bámultak, és diszkréten igyekeztek visszafogni a szokatlan hangerőre erősen koncentráló kutyát; mi próbáltunk folytatni a beszélgetésünket, de a hangzavar miatt nehéz volt, feltűnően csendben lenni nem akartunk, úgyhogy gyorsan elfogyasztattuk a maradékjainkat, és elindultunk. Nem beszéltük meg a dolgot utána sem, mert nem akartunk nyomasztó hangulatot, csak annyit mondtunk ki, hogy milyen szomorú volt ez az egész helyzet, a látvány, a kontrasztok, az ezernyi láthatatlan kis részlet ami egy ilyen élet mögött van, minden érintett tekintetében.
Nekem viszont később több dolog is eszembe jutott... Valaki egy kommentben megkérdezte egyszer, hogy ha a kislányunk Down-szindrómás lett volna, akkor is így döntünk-e, hiszen ott az élve születések száma például nagyon magas - habozás nélkül válaszoltam igent, és ez a mostani eset ha lehet, csak jobban meggyőzött. Hasonló vitákban az első érvem mindig az, hogy bármennyire poster-child lett ebben a témában hazai netes körökben, ez a kór nagyon nem egyenlő ám Szirkával, aki kivételesen egy átlagos fizikai állapotnak örvendő, egyelőre egy vele egykorú neurotipikus gyerektől értelmi szintben nem sokban elmaradott érintett (mondjuk az sem mellékes, hogy ez utóbbiban az anyukájának, aki pszichológus, több éves kemény fejlesztő munkája van benne), és még így is örök életében mások (szerecsés esetben csak a család) jóindulatára lesz utalva; sok DS ehhez képest szívrendelenességek kapcsán operációk sorozatával kezdi az életét, hipotónia miatt évekig gyógytornára jár és azzal együtt is csökevényes marad a mobilitása, iskolaérettség címen esetleg hibátlanul megtanul beszélni és sikeresen szobatiszta lesz, és ezek csak a nagyobb dolgok... és persze van a világon egy maroknyi csoda, aki használható szakmát tanul, biztos munkahelyet talál, és viszonylag önálló felnőttkora van... Egy lottónyereményével felérő valószínűség, ami az esélyt illeti, és persze ugyanakkora szerencse is, ha véletlenül bejön.
Be szabad-e vállalni ezt a kockázatot más helyett? Régebben úgy gondoltam, hogy be, csak én vagyok gyenge hozzá, de minden tiszteletem azoké, akik megteszik; ma, túl azon, amin át kellett mennünk, úgy gondolom, hogy önzés. Nyilván eszem ágában sincs azt állítani, hogy könnyebb felnevelni egy beteg gyereket, mint elengedni őt és együttélni ezzel a lemondással, és igen, amit mi választottunk, abban is van egy jó adag önzés: nem mertünk szenvedni attól, hogy a gyerekünk szenvedni fog. De emlékszem, hogy Kissmalacz kapcsán a legnagyobb fájdalmam és ugyanakkor megerősítésem, hogy jól cselekszünk, a kórházi személyzet hozzámállása volt... Ahányszor a kórlapomból valaki megtudta, hogy miért nem tartom meg a babát, rögtön kiült az arcára egy semmihez sem hasonlítható és semmivel sem összetéveszthető együttérző-bíztató meleg mosolytöredék, amiért rendkívül hálás voltam, aztán a következő találkozásunkkor rendszerint ugyanazok az orvosok szánakozva és lesütött szemmel informálták a kollegáikat, hogy "Ő a Turneres...", amiért szívemből meggyűlöltem őket - és az a vegyes érzés mindig el fog kísérni, nem tudom lerázni és lezárni sem, pedig az eszemmel felfogom, hogy bennem is nagyon vékony az elválasztó vonal az empátia és a sajnálat között. Üvölteni akartam, mintha egy forró vasat forgatnának bennem, hogy nem, itt senki sem "A Turneres", ez a mi vágyott és imádott kislányunk, nem egy tünetegyüttes, és nem egy diagnózis... aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy bármennyire is elviselhetetlen és megbocsáthatatlan számomra ez a leminősítő elnevezés, alapvetően támadhatatlan, hiszen nekünk hiába az életünk legnagyobb ajándéka ő, a kíméletlenül objektív tudomány szemében nem más, mint biológiai selejt. Csak egy neszomorkodjjobbígy részvétnyilvánítás lesz, ha a méhemben meghal, csak egy fejcsóválós-vállveregetős kitartásra bíztatás, ha súlyos állapotban megszületik, csak egy minden emberi méltóságától megfosztott társadalom-hátán-púp, ha esetleg ő az az egy a több tízezerhez, aki kizárólag a szindróma "enyhébb" átkait hordozza. És ezt éreztetni fogják vele a legnemesebb szándékú emberek is, hiszen ugyebár minden nyitottságom és elfogadásom és ilyen irányú érzékenységem ellenére bizony én is megbabonázva szemrevételeztem a balatoni lányt.
Bármennyire is úgy tűnt, hogy halad valamerre ez a túl hosszú eszmefuttatás, nincs konklúzióm. Minden látszat ellenére se az, hogy minden terhes végeztessen génvizsgálatot, és vetesse el a rendellenes magzatát, se az, hogy a rokonság minden végzetes betegséget zárjon rövidre euthanáziával, se az, hogy a biztos halált választani más helyett korrektebb megoldás, mint egy gyötrelmes és/vagy megalázó életet. Csak történtek a dolgok körülöttem, és felkavarták a nyugodt vizeim alján az iszapot, és muszáj volt kiírnom magamból. Ha valakinek volt türelme végigülni, annak köszönöm, hogy meghallgatott.
És olvassatok Nadányit, gyönyörű!
* Illetve őszintén szólva talán mégis... nem akartam ebbe belemenni, mert első ránézésre nem szorosan tartozik ide, de végülis arra jutottam, hogy pár sor erejéig felvázolom. Gondolom lélektanilag van jól körülírható oka annak, hogy miért támogatja egy szülő többet és jobban az elesettebb gyerekét; ez tesz emberekké, ebben különbözünk az állatoktól, akik elhagyják a gyengébb vagy sérült utódokat, hogy több táplálék jusson az esélyesebbeknek. És nem tudom, ne is tudjam meg soha, hogy milyen egy rákos kisgyerek anyjának lenni, de nekem nagyon visszataszító, ahogy ez a nő a kisebbik fiához fűző kötelékéről ír, főleg annak fényében hogy sztárbloggerként számíthat rá, hogy a másik két fia is olvasni fogja valamikor a gondolatait. Mert az egy dolog, hogy egy gyereket nem lehet pótolni hat másikkal se, és az is elfogadható, hogy ilyenkor megáll a világ, és amíg a csata tart, addig minden(ki) mást hanyagolni kell, és az a legfontosabb, aki szenved - de a visszafordíthatatlan bekövetkezte után évekkel is folyamatosan azt hangoztatni, hogy ő volt a kezdet és a vég, szemrebbenés nélkül kijelenteni, hogy őt szerette a legjobban, és ez örökre így is marad... nekem ezegy kicsit nagyon ízléstelen.
** Utána sokat gondolkoztam ezen, mert hiába akartam elhessegetni a képet, nagyon felkavaró volt, és folyton visszaköszönt - és egyszer csak beugrott, hogy akkor láttam ilyesmit, amikor anno a Turner-szindróma kapcsán kutakodtam, és különböző genetikai betegségek fizikai jellemzőibe botlottam a keresgélés során. Ezek nem olyan egyértelmű jelek, mint a joviális kerek pofi, pici orr és mandulavágású szemek a Down esetében, de szintén szokatlan arcberendezés, csak nehéz meghatározni az apróságokat: szögletes vonalak, túl lent vagy túl elöl elhelyezkedő, kagylóhéj helyett csigaház alakú fülek (kicsi, de kiálló és nagyon gömbre kunkorodó), lefele ívelt szemek és lefittyedő ajkak.
Nem is tudom, hol kezdjem... ott nem fogom, hogy manapság rengeteget gondolok a Kissmalaczra, mert ez annyira egyértelmű bármikorra, hogy kimondani sem érdemes. Hiányzik nagyon, ez adott, az viszont érdekes, hogy egyre inkább nem úgy, mint egy elveszített lehetőség, hanem mint egy létező személy: nem az ugrik be a Kissmajom mozgolódásáról, hogy vele ilyenünk már nem volt, vagy hogy ez ő is lehetett volna, inkább az, hogy most itt kényeztethetnénk és ölelgethetnénk agyon, miközben együtt várnánk a kistestvért.
Három élmény is ért az utóbbi időben, ami miatt az elmúlt napokban nem csak az egyre végtelenülő szeretet dominálta ezeket a gondolatokat, hanem a velőig hatoló elemzés is...
Említettem már több mint egy éve egy irigykedős posztban M. egyik barátját, ahol csak úgy becsúszott egy "baleset" egy nem éppen ideális helyzetbe; láttuk is azóta a kislányt, születéstől kezdve egy igazi zen-baba, nyugodt kis hájpacni, mindig is átaludta az éjszakát, bármeddig elbámészkodik és -szöszmötöl egymagában ott, ahova leteszik, és szinte soha nem sír. A kapcsolat tehát különösebb megpróbáltatások nélkül túlélte az összeköltözést és gyarapodást, és részben az eredeti kényelemmegoldás miatt, részben azért, mert a kicsit mindketten imádják, azóta is együtt van a pár - idénre meg, szintén véletlenül, besikerült egy második terhesség. Ahogy nagyon sokan, ők is teljesen informálatlanul estek bele az egészbe, gondolom logikus is, hogy akinek csak úgy összejön a dolog, és nem tölt el éveket a tervezgetéssel és várakozással, az minden további lépést lazán kezel, természetesnek veszi, hogy a klasszikus műsorrend szerint a felvonás vége az lesz, hogy kilenc hónap múlva világra jön egy egészséges újszülött. És nyilván az embernek bármennyi keserű tapasztalata van bármiben, nem szeret belerondítani mások habos álmaiba, így miután kiderült, hogy úton van a Kissmajom, M. szó nélkül és türelmesen végighallgatta az apuka oktató óráját (aki semmit sem tud a Kissmalaczos előzményről), hogy nekünk most miféle vizsgálatokat kell elvégeztetni, hogy kiderüljön minden rendben van-e, és ahogy sejthető volt, a kombinált tesztet ajánlotta, mint bombabiztos garanciát. Ők ezt csináltatták a másodikkal is, akit októberre várnak, minden eredményük tökéletes lett; minap, a harmadik trimeszteri kötelező ultrahangon kiderült, hogy a baba koponyájában folyadék van, azonnal tovább küldték őket genetikai konzultációra, és most arra várnak tűkön ülve, hogy eljöjjön az időpontjuk egy alaposabb vizsgálatra. Nem tudunk semmi további fejleményt egyelőre, valószínűleg ők nem is kérdeztek rá ennél pontosabban, pedig nyilván nem mindegy, hogy cisztáról van szó (ami sok magzatnál megjelenik, és gyakran már méhen belül, de legkésőbb a születés utáni hetekben magától fel is szívódik) vagy esetleg hidrokefáliáról (ami maradandó agykárosodást is okozhat). A lényeg a csalódottság, a hamis biztonságérzet miatti pofáraesés, és (nagyon remélem-kívánom nekik a legjobbakat, de hát magunknak is azt reméltem-kívántam) ha tényleg baj van, akkor a megváltoztathatatlanba való belekényszerülés: most már nincs választási lehetőség, ha ez a gyerek élni tud, akkor muszáj lesz élnie, addig és olyan körülmények között, ameddig bír és amilyenek jutnak neki. És ez annyira nem tisztességes!
Tudom, tudom, nem kell újra elprédikálni a szokásos litániát: az életben bármikor jöhet egy szörnyűség, bárki tankönyvileg fejlődő magzata születhet oxigénhiányosan, bárki tökéletes kisbabája lehet autista, bárki makkegészséges gyerekét támadhatja meg a rák, bárki kicsattanó kamaszát teheti tönkre egy autós baleset, és bárki felnőtt lányát verheti nyomorékra egy agresszív vadállat; semmire sincs ígéret. Kiszámíthatatlan borzalmak igenis vannak, de attól még azt akkor sem tudom megérteni, hogy valaki tudatosan miért választana szenvedést annak, akit a világon a legjobban szeret... vagy jó, nem túlzok, fogalmazzunk úgy, hogy miért ne kerülné el azt, ha van rá elérhető lehetőség...
Múlt héten egy szusszra végigolvastam két szívszaggató blogot, amiket amerikai édesanyák írtak kisfiaik első és egyben utolsó éveiről; bár az alaphelyzet nagyjából azonos, mindkettő más-más miatt volt durva... persze ugyanaz miatt is, de megpróbálom elmagyarázni mindjárt... Az első Ty története, akinél három évesen fedezték fel az agydaganatot, és két évet élt még borzasztó kínok közepette (huszonsok műtét, számtalan sorozat kemoterápia és sugárkezelés), amiből összesen négy hónap volt kívánatosnak nevezhető élet (minimális fájdalmai voltak, tolószékben és ölben tudott közlekedni, volt ereje és kedve játszani), a többi olyan tortúra, amit a világ leggonoszabb emberének se osztana ki senki: nagyon erős gyógyszerezéssel is épp csak elviselhető szinten tartható fájdalmak, nyaktól lefelé teljes mozgásképtelenség (miközben érezni ott is mindent késvagdosásként érzett, tehát pokol volt neki még egy egyszerű összebújás is), a kommunikációs képességek fokozatos elvesztése... feküdt szótlanul, mint egy nyílt seb, tucatnyi kórház tucatnyi ágyán, és várta a megváltó enyhülést. A második Ronan meséje, akinek szintén abban a korban állapították meg a betegségét, de ő csak nyolc hónapig bírta a harcot a mindenfelé terjedő neuroblasztóma ellen; a rövidebb ideig tartó agónián kívül ő más szempontból is "jobban járt", mint a kis társa: nem kellett ismételten össze-vissza vagdosni, viszonylag hosszú ideig jól csillapítható fájdalmai voltak, végig tudott beszélni, és bár a végén már csak nehézkesen, de járni is.
Mindkét esetben brutális kegyetlenséggel ellopott gyerekkorról, ártatlanok értelmetlen szenvedéséről, igazságtalanul korai halálról volt szó; értelemszerűen mindkét család együtt kínlódott a gyerekével, egyformán holtvágányra helyezte az egész életét azért, hogy minél több időt szenteljen a gyógyításnak és az együttlétnek, egyformán sírt és rettegett, egyformán remélt és küzdött a végsőkig, és mindkét édesanya úgy írta le az egész hullámvasutat, hogy így utólag, tudva a végeredményt, az olvasó lelkének tőrdöfés minden egyes szava. A nagy különbség a két sztoriban mégis a szülők hozzáállása volt - egyik esetben emberfeletti erőfeszítéssel megértették, hogy mikor kell önzetlennek lenni. Annak ellenére, hogy a kisfiuk egyszer már csodával határos módon az orvosokat is meglepő részleges gyógyulást produkált, Ty szülei egy adott pillanatban elfogadták az elkerülhetetlent, és belátták, hogy az élet és az életminőség nem szinonimák: elutasították a felajánlott élethosszabbító műtétet, egy hospice szolgálattól palliatív ellátást kértek, a beteg kívánságának eleget téve hazavitték őt a megszokott környezetébe, és napokig kényeztetve búcsúztak tőle. Ezzel szemben Ronan szülei képtelenek voltak feladni a próbálkozásokat, minden áron, minden józan észnek és szakmai javaslatnak ellentmondva akarták menteni őt, még utolsó napjaiban is több városon át hurcolták az egyértelműen haldokló gyereket, rendelőről rendelőre, doktortól doktorig, kísérleti kezelésről kísérleti kezelésre, amíg egyszer csak el nem múlt szegény úgy, hogy szinte nem is volt idő és alkalom elköszönni tőle.
Félreértés ne essék, nem elítélem* az utóbbiakat, sajnos szívem mélyén én is pontosan ez a fajta
És akkor az ideológián kívül hogyan kapcsolódik ez hozzám...? A múlt heti zselici kaland után leugrottunk a Balatonhoz, egy bóbiskolásra meg egy lábmártózásra kedvenc szemesi strandunkon, és néhány mennyei házifagyi gombócra a szokásos helyi teraszunkon. Délelőtti édességezés volt, madárcsicsergős vidéki hétköznap, még kellemesen meleg levegő, a partmenti utcákon mindenhol gumimatracokkal caplató emberek... rendeltünk és leültünk élvezni a finomságot, és akaratlanul is mosolyogva figyelni azt a három kedves, udvarias, aranyos kisfiút, akik egy hatalmas kutya társaságában a szomszédos asztalhoz telepedtek útban a strand felé. Egyszer csak a bejárat közelében leparkolt egy autó, ajtó csapódott, nagyon fura torokhangon, hangos artikulálatlannak tűnő beszéd hallatszott be a kerítésen túlról, majd miközben valaki épp rászólt, hogy várjon, berohant az udvarra egy fürdőruhás tinilány. Én nem vagyok egy szemtelenül bámulós fajta, de a kép annyira groteszk volt, hogy önkéntelenül is hosszú másodpercekig rajta ragadt a szemem: nagyon magas, arányosan vékony lány volt, mondhatni modell-alkat, vállig érő dús hullámos sötétszőke hajjal, makulátlan fényes bőrrel, egyenletesen szép aranybarnára sülve - az arca viszont furcsa volt, akkor hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi miatt, de tipikusan olyan vonások, amikről az embernek valamiért** a szellemi fogyatékosok jutnak eszébe. Nagyjából egy csintalan hároméves szintjén lehetett, az anyja és a nővére egyre szajkózott fegyelmezési kísérletei ellenére trappolva odaugrált a pulthoz, kiabálva rácsodálkozott, hogy milyen színes fagyikínálat és milyen sokféle ostya sorakozik, majd elszökellt egy asztalhoz, kirángatta a széket majdnem felborítva a virágdíszítést, és letelepedés után hiába fenyegetőztek és könyörögtek neki felváltva, hogy ne egyen bele mindenki poharába, csak feleselgetett a maga számomra nehezen érthető nyelvén, és zavartalanul hadonászott a kanalával mindenfelé. A boltos egyébként ismerte őket, pár szót váltott is a nővel, amíg a lány közbe nem vágott elsorolni, hogy ő miket kérne; a kisfiúk megszeppenten maguk elé bámultak, és diszkréten igyekeztek visszafogni a szokatlan hangerőre erősen koncentráló kutyát; mi próbáltunk folytatni a beszélgetésünket, de a hangzavar miatt nehéz volt, feltűnően csendben lenni nem akartunk, úgyhogy gyorsan elfogyasztattuk a maradékjainkat, és elindultunk. Nem beszéltük meg a dolgot utána sem, mert nem akartunk nyomasztó hangulatot, csak annyit mondtunk ki, hogy milyen szomorú volt ez az egész helyzet, a látvány, a kontrasztok, az ezernyi láthatatlan kis részlet ami egy ilyen élet mögött van, minden érintett tekintetében.
Nekem viszont később több dolog is eszembe jutott... Valaki egy kommentben megkérdezte egyszer, hogy ha a kislányunk Down-szindrómás lett volna, akkor is így döntünk-e, hiszen ott az élve születések száma például nagyon magas - habozás nélkül válaszoltam igent, és ez a mostani eset ha lehet, csak jobban meggyőzött. Hasonló vitákban az első érvem mindig az, hogy bármennyire poster-child lett ebben a témában hazai netes körökben, ez a kór nagyon nem egyenlő ám Szirkával, aki kivételesen egy átlagos fizikai állapotnak örvendő, egyelőre egy vele egykorú neurotipikus gyerektől értelmi szintben nem sokban elmaradott érintett (mondjuk az sem mellékes, hogy ez utóbbiban az anyukájának, aki pszichológus, több éves kemény fejlesztő munkája van benne), és még így is örök életében mások (szerecsés esetben csak a család) jóindulatára lesz utalva; sok DS ehhez képest szívrendelenességek kapcsán operációk sorozatával kezdi az életét, hipotónia miatt évekig gyógytornára jár és azzal együtt is csökevényes marad a mobilitása, iskolaérettség címen esetleg hibátlanul megtanul beszélni és sikeresen szobatiszta lesz, és ezek csak a nagyobb dolgok... és persze van a világon egy maroknyi csoda, aki használható szakmát tanul, biztos munkahelyet talál, és viszonylag önálló felnőttkora van... Egy lottónyereményével felérő valószínűség, ami az esélyt illeti, és persze ugyanakkora szerencse is, ha véletlenül bejön.
Be szabad-e vállalni ezt a kockázatot más helyett? Régebben úgy gondoltam, hogy be, csak én vagyok gyenge hozzá, de minden tiszteletem azoké, akik megteszik; ma, túl azon, amin át kellett mennünk, úgy gondolom, hogy önzés. Nyilván eszem ágában sincs azt állítani, hogy könnyebb felnevelni egy beteg gyereket, mint elengedni őt és együttélni ezzel a lemondással, és igen, amit mi választottunk, abban is van egy jó adag önzés: nem mertünk szenvedni attól, hogy a gyerekünk szenvedni fog. De emlékszem, hogy Kissmalacz kapcsán a legnagyobb fájdalmam és ugyanakkor megerősítésem, hogy jól cselekszünk, a kórházi személyzet hozzámállása volt... Ahányszor a kórlapomból valaki megtudta, hogy miért nem tartom meg a babát, rögtön kiült az arcára egy semmihez sem hasonlítható és semmivel sem összetéveszthető együttérző-bíztató meleg mosolytöredék, amiért rendkívül hálás voltam, aztán a következő találkozásunkkor rendszerint ugyanazok az orvosok szánakozva és lesütött szemmel informálták a kollegáikat, hogy "Ő a Turneres...", amiért szívemből meggyűlöltem őket - és az a vegyes érzés mindig el fog kísérni, nem tudom lerázni és lezárni sem, pedig az eszemmel felfogom, hogy bennem is nagyon vékony az elválasztó vonal az empátia és a sajnálat között. Üvölteni akartam, mintha egy forró vasat forgatnának bennem, hogy nem, itt senki sem "A Turneres", ez a mi vágyott és imádott kislányunk, nem egy tünetegyüttes, és nem egy diagnózis... aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy bármennyire is elviselhetetlen és megbocsáthatatlan számomra ez a leminősítő elnevezés, alapvetően támadhatatlan, hiszen nekünk hiába az életünk legnagyobb ajándéka ő, a kíméletlenül objektív tudomány szemében nem más, mint biológiai selejt. Csak egy neszomorkodjjobbígy részvétnyilvánítás lesz, ha a méhemben meghal, csak egy fejcsóválós-vállveregetős kitartásra bíztatás, ha súlyos állapotban megszületik, csak egy minden emberi méltóságától megfosztott társadalom-hátán-púp, ha esetleg ő az az egy a több tízezerhez, aki kizárólag a szindróma "enyhébb" átkait hordozza. És ezt éreztetni fogják vele a legnemesebb szándékú emberek is, hiszen ugyebár minden nyitottságom és elfogadásom és ilyen irányú érzékenységem ellenére bizony én is megbabonázva szemrevételeztem a balatoni lányt.
Bármennyire is úgy tűnt, hogy halad valamerre ez a túl hosszú eszmefuttatás, nincs konklúzióm. Minden látszat ellenére se az, hogy minden terhes végeztessen génvizsgálatot, és vetesse el a rendellenes magzatát, se az, hogy a rokonság minden végzetes betegséget zárjon rövidre euthanáziával, se az, hogy a biztos halált választani más helyett korrektebb megoldás, mint egy gyötrelmes és/vagy megalázó életet. Csak történtek a dolgok körülöttem, és felkavarták a nyugodt vizeim alján az iszapot, és muszáj volt kiírnom magamból. Ha valakinek volt türelme végigülni, annak köszönöm, hogy meghallgatott.
És olvassatok Nadányit, gyönyörű!
* Illetve őszintén szólva talán mégis... nem akartam ebbe belemenni, mert első ránézésre nem szorosan tartozik ide, de végülis arra jutottam, hogy pár sor erejéig felvázolom. Gondolom lélektanilag van jól körülírható oka annak, hogy miért támogatja egy szülő többet és jobban az elesettebb gyerekét; ez tesz emberekké, ebben különbözünk az állatoktól, akik elhagyják a gyengébb vagy sérült utódokat, hogy több táplálék jusson az esélyesebbeknek. És nem tudom, ne is tudjam meg soha, hogy milyen egy rákos kisgyerek anyjának lenni, de nekem nagyon visszataszító, ahogy ez a nő a kisebbik fiához fűző kötelékéről ír, főleg annak fényében hogy sztárbloggerként számíthat rá, hogy a másik két fia is olvasni fogja valamikor a gondolatait. Mert az egy dolog, hogy egy gyereket nem lehet pótolni hat másikkal se, és az is elfogadható, hogy ilyenkor megáll a világ, és amíg a csata tart, addig minden(ki) mást hanyagolni kell, és az a legfontosabb, aki szenved - de a visszafordíthatatlan bekövetkezte után évekkel is folyamatosan azt hangoztatni, hogy ő volt a kezdet és a vég, szemrebbenés nélkül kijelenteni, hogy őt szerette a legjobban, és ez örökre így is marad... nekem ez
** Utána sokat gondolkoztam ezen, mert hiába akartam elhessegetni a képet, nagyon felkavaró volt, és folyton visszaköszönt - és egyszer csak beugrott, hogy akkor láttam ilyesmit, amikor anno a Turner-szindróma kapcsán kutakodtam, és különböző genetikai betegségek fizikai jellemzőibe botlottam a keresgélés során. Ezek nem olyan egyértelmű jelek, mint a joviális kerek pofi, pici orr és mandulavágású szemek a Down esetében, de szintén szokatlan arcberendezés, csak nehéz meghatározni az apróságokat: szögletes vonalak, túl lent vagy túl elöl elhelyezkedő, kagylóhéj helyett csigaház alakú fülek (kicsi, de kiálló és nagyon gömbre kunkorodó), lefele ívelt szemek és lefittyedő ajkak.
2013. augusztus 20., kedd
Rugócsillag-várás
Kissmajom egy igazi mocorka. Mindig mondogattam, hogy milyen kis nyugis mikor benézünk hozzá - hát ezt kéremszépen azóta kinőtte, és úgy tűnik nyüzsögésileg az apjára fog hasonlítani... visszatérő vendégek leszünk az ügyeleten pár év múlva, akárki meglássa. Nem mondom, hogy egész nap mozgolódik, de néhány napja gyakorlatilag folyamatosan érzem, mikor igen; így aztán megállapíthatjuk, hogy ezt a mérföldkövet a türelmetlenségem előtt fejet hajtva hamarabb abszolválta, mint szokás, mert a könyvek csak pár hét múlvára ígérték az állandósulást.
Illetve túlzás ez az "egész nap", mert a gyereknek saját külön kis programja van kéremszépen. Éjjel nem tudom mit csinál, mert én nagyon mélyen szoktam aludni, se hanggal, se fénnyel, se bökdöséssel nem vagyok könnyen ébreszthető (reméljük ezt tőlem örökli), úgyhogy ha álmomban bulizgat, akkor arról nem tudok. Reggel olyan kilenc-tíz körül ébred, és akkor lenyom egy fél órácskás frissítő tornát, aztán kora délután olyan kettőtől megint van egy élénk periódus, estefelé hat után még egy, és éjfél körül egy búcsúmenet, ami természetesen szintén annyira aranyos, hogy képtelenség belealudnom, ha akkoriban még épp fent vagyok; és a köztes időszakokban is van néha egy-egy nagyobb rúgás, gondolom nyújtózkodik vagy álmában átforgolódik, és olyankor.
Ami engem illet, számomra a mocorgás továbbra is megszokhatatlan, mindig széles vigyor ül ki a képemre, ha rákezd, és miközben csinálja, szinte mindig lefekszem vagy minimum hátradőlök, és a hasamra tapasztom a tenyeremet, mert egy pillanatát sem akarom elvesztegetni (ez jelentősen csökkenti a munkahelyi produktivitásomat, de a bamba vigyoromon mindenki más vigyorog, úgyhogy we're good). Már nagyon nagy ereje van egyébként (ma vagyok 21w2d, és ő elvileg ilyenkor lassan fél kiló felé araszol), szinte minden nagyobb mozgást érzek a kezemmel is, nem csak belülről. És kétszer már M.-nek is sikerült levadásznia a pillanatot - ez azért nem olyan egyszerű ám, mert ha nem számít rá az ember, akkor szívesen kapálózik fél percig egyhuzamban, hogy csak úgy reng a hasam, ha meg direkt figyeljük, akkor simán tart két perces pihenőket is, nehogy már idő előtt ellaposodjon a kapcsolat. M. szerint olyan ez, mint a hullócsillag-várás volt múlt héten, ott is teljesen random összeállításban kényeztetett egy-egy konkrét nagy meteor shower, és váltotta fel egy tíz perces szünet.
Most csak ennyit akartam, félig piszkozatban félig fejben van még egy nagyon hosszú és nem feltétlenül vidám bejegyzésem (Nem rólunk, hál'Istennek!), de most nincs kedvem foglalkozni vele: hétvég van, bugyikában flangálás, és sorozat előtt döglés... megyek is, le ne maradjak valamiről...
Illetve túlzás ez az "egész nap", mert a gyereknek saját külön kis programja van kéremszépen. Éjjel nem tudom mit csinál, mert én nagyon mélyen szoktam aludni, se hanggal, se fénnyel, se bökdöséssel nem vagyok könnyen ébreszthető (reméljük ezt tőlem örökli), úgyhogy ha álmomban bulizgat, akkor arról nem tudok. Reggel olyan kilenc-tíz körül ébred, és akkor lenyom egy fél órácskás frissítő tornát, aztán kora délután olyan kettőtől megint van egy élénk periódus, estefelé hat után még egy, és éjfél körül egy búcsúmenet, ami természetesen szintén annyira aranyos, hogy képtelenség belealudnom, ha akkoriban még épp fent vagyok; és a köztes időszakokban is van néha egy-egy nagyobb rúgás, gondolom nyújtózkodik vagy álmában átforgolódik, és olyankor.
Ami engem illet, számomra a mocorgás továbbra is megszokhatatlan, mindig széles vigyor ül ki a képemre, ha rákezd, és miközben csinálja, szinte mindig lefekszem vagy minimum hátradőlök, és a hasamra tapasztom a tenyeremet, mert egy pillanatát sem akarom elvesztegetni (ez jelentősen csökkenti a munkahelyi produktivitásomat, de a bamba vigyoromon mindenki más vigyorog, úgyhogy we're good). Már nagyon nagy ereje van egyébként (ma vagyok 21w2d, és ő elvileg ilyenkor lassan fél kiló felé araszol), szinte minden nagyobb mozgást érzek a kezemmel is, nem csak belülről. És kétszer már M.-nek is sikerült levadásznia a pillanatot - ez azért nem olyan egyszerű ám, mert ha nem számít rá az ember, akkor szívesen kapálózik fél percig egyhuzamban, hogy csak úgy reng a hasam, ha meg direkt figyeljük, akkor simán tart két perces pihenőket is, nehogy már idő előtt ellaposodjon a kapcsolat. M. szerint olyan ez, mint a hullócsillag-várás volt múlt héten, ott is teljesen random összeállításban kényeztetett egy-egy konkrét nagy meteor shower, és váltotta fel egy tíz perces szünet.
Most csak ennyit akartam, félig piszkozatban félig fejben van még egy nagyon hosszú és nem feltétlenül vidám bejegyzésem (Nem rólunk, hál'Istennek!), de most nincs kedvem foglalkozni vele: hétvég van, bugyikában flangálás, és sorozat előtt döglés... megyek is, le ne maradjak valamiről...
2013. augusztus 14., szerda
City folk - Amazing adventures
Tavaly nagyjából ilyenkor M. egy nap kijelentette, hogy van egy meglepetése számomra: öltözzek melegebben, mint augusztus indokolná, készítsem a lelkem arra, hogy másnap reggel nem lesz könnyű felkelni, és este indulunk. Fogalmam sem volt, mit ötölt ki, párat próbáltam találgatni, de annyira triviális tippek jutottak csak eszembe, hogy elég hamar elszégyelltem magam - elvégre a világ legötletesebb ajándékozójáról beszélünk... Annyit megtettem az ügy érdekében, hogy útközben próbáltam nem nézni a városneves táblákat, mert akkor már fontosabb volt a meglepetés izgalma, mint a végcél kiderítése. De amint egy két és fél órás autóút után kiderült, esélyem sem lett volna kiokoskodni semmit, a Kaposvár feliratot vettem észre ugyanis egyszer csak, ott meg nem hogy nem jártam, de szégyenszemre hirtelen azt sem tudtam, melyik országrészben van. A Zselici Nemzetközi Csillagoségbolt-park volt a meglepetésem, a Perszeidák éves felbukkanásának egyik éjszakáján - és idén ismételtünk.
Most már tudtam, mire készülünk, és M. is jobban dokumentálódott, úgyhogy nem csak kiültünk egy random rétre két órácskára, hanem ott is aludtunk; sikerült sokkal jobb helyet is találni, mint tavaly, még annyi fényszennyeződés sem volt, mint ami akkor jöhetett a dombok mögötti pár házból. A nap már lement, de még nem volt teljesen sötét, mikor megérkeztünk, és rögtön két gyönyörű szarvassal álltunk szemben, akik olyan száz méterre legelésztek nyugodtan. Ha semmilyen furcsa jelenség nem történt volna az elkövetkező órákban, amit tapasztaltunk, már akkor is leírhatatlan lenne. Már tavaly is teljesen lenyűgözött minket az égbolt látványa, egyszerűen hihetetlen, hogy ha az ember Budapesten felnéz, ugyanaz van fölötte, hiszen normál esetben a "Hű, milyen csillagos az ég!" felkiáltás alig jelent egy kicsit többet, mint a Sarkcsillag meg a Nagy Göncöl - ott meg szabad szemmel látszik a Tejút! Egyszerűen ott van a fejed fölött egy tisztán kivehető vastag sáv, ami pilláncsolva ragyog, és aminek ködfelhő-szerű mélysége van, és ami egyértelműen elkülönül az ég többi részétől, ahol egyébként szintén elmondhatatlan mennyiségű csillag ragyog. Percekig hevertünk szótlanul, aztán elmakogtunk minden létező klisét, attól kezdve, hogy milyen-milyen pici dolgok is vagyunk mi az univerzumban, azon át, hogy milyen lehetett a sok ezer évvel ezelőtt élő embernek felnézni erre a megmagyarázhatatlan csodára, addig, hogy ki tudja hány van a fénypontok között, ami már felfoghatatlan idők óta kihunyt, és ma mégis elérnek hozzánk.
És akkor szinte varázsütésre elkezdődött a show. Nem túlzás, amit olvastunk, hogy szó szerint percenként akár több tucatnyi látványosság is van ilyenkor; tavaly is sok hulló csillagot láttunk, de az a mostaninak csak töredéke volt. Leggyakoribbak persze a klasszikus apró csillámok voltak, amik egy másodperc alatt lezuhantak, és mire észbe kaptunk volna egy-egy kívánsággal, el is tűntek. De ezeken kívül ezer fajta volt. Volt olyan, ami az ég egy távoli pontjáról elindult, nagyon-nagyon lassan, és percekig vándorolt, amíg teljesen ki nem halt az ereje. (Nem, nem repülő volt, azt is láttunk rengeteget, pilláncsolva vonultak folyamatosan minden irányból.) Volt olyan, ami egyszer csak kigyulladt, de olyan intenzív fénnyel, mintha egy villanykörtét kapcsoltak volna fel az égbolt sarkán, és közepes sebességgel elhaladt felettünk, bele a semmibe. És volt több méretű és nagyon sok színű konkrét fénygömb, ami szinte robbanásszerűen bukkant fel, és hosszú ideig látható, vastag lángcsóvát hagyott maga után - a nagyobbak egyenesen ijesztőek voltak, eddig csak filmekben láttunk ilyen üstökös-szerű valamiket, és szinte vártuk, hogy dübörgő-sistergő hang fogja kísérni őket, és esetleg be is csapódnak a közeli erdőbe.
Ha ott laknék, szerintem minden este kifeküdnék pár órát csodáskodni, simán jobb, mint bármelyik közepes mozifilm... de a meséléssel nem erőlködök tovább, az élmény úgyis visszaadhatatlan. Csak tényleg semmiképpen ne hagyjátok ki az ott töltött néhány óra lehetőségét, ha véletlenül valamikor abban a térségben jártok - persze augusztus közepe az ideális, de egy közönséges felhőtlen éjszaka is megteszi, mert még úgy is olyant fogtok látni, amit elképzelni sem tudtok.
Most meg mutatok egy képet a hasamról, amit ott lőttünk a mezőn tegnap kora reggel; ma vagyok 20w3d. (A gyerekről is lesz, ahogy ígértem, csak a kinyomtatottak nem valami jók, úgyhogy a filmből kell majd screen-cap, ha végre lesz időnk rá.)
Most már tudtam, mire készülünk, és M. is jobban dokumentálódott, úgyhogy nem csak kiültünk egy random rétre két órácskára, hanem ott is aludtunk; sikerült sokkal jobb helyet is találni, mint tavaly, még annyi fényszennyeződés sem volt, mint ami akkor jöhetett a dombok mögötti pár házból. A nap már lement, de még nem volt teljesen sötét, mikor megérkeztünk, és rögtön két gyönyörű szarvassal álltunk szemben, akik olyan száz méterre legelésztek nyugodtan. Ha semmilyen furcsa jelenség nem történt volna az elkövetkező órákban, amit tapasztaltunk, már akkor is leírhatatlan lenne. Már tavaly is teljesen lenyűgözött minket az égbolt látványa, egyszerűen hihetetlen, hogy ha az ember Budapesten felnéz, ugyanaz van fölötte, hiszen normál esetben a "Hű, milyen csillagos az ég!" felkiáltás alig jelent egy kicsit többet, mint a Sarkcsillag meg a Nagy Göncöl - ott meg szabad szemmel látszik a Tejút! Egyszerűen ott van a fejed fölött egy tisztán kivehető vastag sáv, ami pilláncsolva ragyog, és aminek ködfelhő-szerű mélysége van, és ami egyértelműen elkülönül az ég többi részétől, ahol egyébként szintén elmondhatatlan mennyiségű csillag ragyog. Percekig hevertünk szótlanul, aztán elmakogtunk minden létező klisét, attól kezdve, hogy milyen-milyen pici dolgok is vagyunk mi az univerzumban, azon át, hogy milyen lehetett a sok ezer évvel ezelőtt élő embernek felnézni erre a megmagyarázhatatlan csodára, addig, hogy ki tudja hány van a fénypontok között, ami már felfoghatatlan idők óta kihunyt, és ma mégis elérnek hozzánk.
És akkor szinte varázsütésre elkezdődött a show. Nem túlzás, amit olvastunk, hogy szó szerint percenként akár több tucatnyi látványosság is van ilyenkor; tavaly is sok hulló csillagot láttunk, de az a mostaninak csak töredéke volt. Leggyakoribbak persze a klasszikus apró csillámok voltak, amik egy másodperc alatt lezuhantak, és mire észbe kaptunk volna egy-egy kívánsággal, el is tűntek. De ezeken kívül ezer fajta volt. Volt olyan, ami az ég egy távoli pontjáról elindult, nagyon-nagyon lassan, és percekig vándorolt, amíg teljesen ki nem halt az ereje. (Nem, nem repülő volt, azt is láttunk rengeteget, pilláncsolva vonultak folyamatosan minden irányból.) Volt olyan, ami egyszer csak kigyulladt, de olyan intenzív fénnyel, mintha egy villanykörtét kapcsoltak volna fel az égbolt sarkán, és közepes sebességgel elhaladt felettünk, bele a semmibe. És volt több méretű és nagyon sok színű konkrét fénygömb, ami szinte robbanásszerűen bukkant fel, és hosszú ideig látható, vastag lángcsóvát hagyott maga után - a nagyobbak egyenesen ijesztőek voltak, eddig csak filmekben láttunk ilyen üstökös-szerű valamiket, és szinte vártuk, hogy dübörgő-sistergő hang fogja kísérni őket, és esetleg be is csapódnak a közeli erdőbe.
Ha ott laknék, szerintem minden este kifeküdnék pár órát csodáskodni, simán jobb, mint bármelyik közepes mozifilm... de a meséléssel nem erőlködök tovább, az élmény úgyis visszaadhatatlan. Csak tényleg semmiképpen ne hagyjátok ki az ott töltött néhány óra lehetőségét, ha véletlenül valamikor abban a térségben jártok - persze augusztus közepe az ideális, de egy közönséges felhőtlen éjszaka is megteszi, mert még úgy is olyant fogtok látni, amit elképzelni sem tudtok.
Most meg mutatok egy képet a hasamról, amit ott lőttünk a mezőn tegnap kora reggel; ma vagyok 20w3d. (A gyerekről is lesz, ahogy ígértem, csak a kinyomtatottak nem valami jók, úgyhogy a filmből kell majd screen-cap, ha végre lesz időnk rá.)
2013. augusztus 9., péntek
Az aggódás foka
Felbátorodtam, mert látom, hogy nem én vagyok az egyetlen bolond (Kösz, lányok!), aki képes random idegelni bármely teljesen hétköznapi időpontban, úgyhogy gondoltam gyorsan-röviden elmondom, hogy ez hogy működik nálam.
Az alap aggódási szint az körülbelül hetesen állt eddig (úgy a 14. hétig), most, hogy többé-kevésbé érzem a Kismajmot mozogni, lecsökkent egy erős ötre; persze simán felugrik bármeddig, hogy ha egy napig kimaradósnak érzem a mocorgást, sőt akkor is, ha csak belegondolok, hogy viszonylag nyugiska ez a baba, és vajon miért nem nyüzsögősebb - de mondhatjuk azt, hogy az alap az most öt. Van havonta egy-egy fél perc, amikor lemegy egyre: az ultrahang idejére, miközben én is látom a monitort, és épp benéz hozzá egy szakorvos, és mondja is, hogy minden tökéletesen rendben van; közvetlenül az ultrahangot követően (a rendelő elhagyása után még egy-két óráig) kettő körül mozog, aztán alattomosan visszakúszik mindig az alapra; ultrahang előtt a rendelőben... hohóóó... olyan majdnem-kilenc, igen, még akkor is ha csak egy sima terhesgondozásos bekukk. A CVS eredmény előtti napokban konstans módon tíz volt - na az borzalmas, senkinek sem kívánom, remélem sosem lesz többet annyi (jó, ne áltassuk magunkat: legalább a következő gyerekig).
Most például épp rúg a Kissmajom, és egészen erőteljesen teszi, határozottan érzem, még így is, hogy íróasztalnál ülök, és nem különösebben figyelek magamra; tegnap is aktívkodott többször is, moziban újfent kiemelten, úgyhogy most már tudjuk, hogy nem csak a zombi-kedvelő gént, hanem apja képregény mániáját is örökölte (vagy egyszerűen csak apjához hasonlóan ő is gyengének ítélte az új Wolverine sztorit, és tiltakozását fejezte ki). Na ilyenkor egyébként olyan hármaskán állunk - a három nagyon jó, azt M. már bravúros győzelemnek könyveli el.
Szegény gyerek, meg van áldva velem...
Az alap aggódási szint az körülbelül hetesen állt eddig (úgy a 14. hétig), most, hogy többé-kevésbé érzem a Kismajmot mozogni, lecsökkent egy erős ötre; persze simán felugrik bármeddig, hogy ha egy napig kimaradósnak érzem a mocorgást, sőt akkor is, ha csak belegondolok, hogy viszonylag nyugiska ez a baba, és vajon miért nem nyüzsögősebb - de mondhatjuk azt, hogy az alap az most öt. Van havonta egy-egy fél perc, amikor lemegy egyre: az ultrahang idejére, miközben én is látom a monitort, és épp benéz hozzá egy szakorvos, és mondja is, hogy minden tökéletesen rendben van; közvetlenül az ultrahangot követően (a rendelő elhagyása után még egy-két óráig) kettő körül mozog, aztán alattomosan visszakúszik mindig az alapra; ultrahang előtt a rendelőben... hohóóó... olyan majdnem-kilenc, igen, még akkor is ha csak egy sima terhesgondozásos bekukk. A CVS eredmény előtti napokban konstans módon tíz volt - na az borzalmas, senkinek sem kívánom, remélem sosem lesz többet annyi (jó, ne áltassuk magunkat: legalább a következő gyerekig).
Most például épp rúg a Kissmajom, és egészen erőteljesen teszi, határozottan érzem, még így is, hogy íróasztalnál ülök, és nem különösebben figyelek magamra; tegnap is aktívkodott többször is, moziban újfent kiemelten, úgyhogy most már tudjuk, hogy nem csak a zombi-kedvelő gént, hanem apja képregény mániáját is örökölte (vagy egyszerűen csak apjához hasonlóan ő is gyengének ítélte az új Wolverine sztorit, és tiltakozását fejezte ki). Na ilyenkor egyébként olyan hármaskán állunk - a három nagyon jó, azt M. már bravúros győzelemnek könyveli el.
Szegény gyerek, meg van áldva velem...
2013. augusztus 7., szerda
Halfway there...
Ma 19w3d... huszadik hét, basszus! Még egy ugyanennyit kell kivárni, és végre össze tudom szorongatni ezt a büdös nyuszibékát, aki tegnapelőtt a frászt hozta a bolond aggódós anyjára. Másfél napig egyáltalán nem jelentkezett - és azon túl, hogy én egyszerűen imádom érezni, és legszívesebben egész álló nap rugdostatnám magam vele, természetesen folyamatosan idegeskedtem, hogy egy ilyen baba ebben a periódusban olyan heti tíz dekát nő, és ha egy hete már simán éreztem, amikor még sokkal picibb volt, akkor most vajon mért nem, hát egész biztosan valami szörnyűnagy baj van. Csak az tartotta bennem a lelket valamennyire, hogy tegnap ötre időpontunk volt bekukkantóra, de persze attól még elég kétségbeesett voltam, hiszen az majd biztos csak megerősíti a sötét félelmeimet... Szóval ebédszünetben ideggombócként lefeküdtem a kanapéra, és mire kimondtam volna, hogy naidefigyelj-teutolsószarházimajmocska, olyan percekig tartó megabulit rendezett odabent, hogy munkaidő végéig kénytelen voltam bamba vigyorral a képemen közlekedni, most már biztos, hogy az irodában mindenki meg van győződve, hogy bediliztem.
Apropó mozgolódás, én komolyan nem értem, hogy a terhes nők, hogy tudják annyira matter-of-factly kezelni, hogy van bennük egy lény, és az ott kényére-kedvére ficánkol; olvasom a nálam előrehaladottabb csajokat, és annyira ritkán emlegetik ezt, meg eleve alig hozták szóba a legelején is, amikor elkezdődött... és nézek egy-egy nagyhasú nőt az utcán, akiben jó eséllyel megy a rugdalás, és nem értem, hogy hogy nem sikongat fel nevetgélve. Én ezt soha de soha nem fogom megszokni! Még ez a mostani kispályás menet is teljesen alien-feeling, de az milyen már, amikor egy kétkilós műveli...?! A legviccesebb az, hogy ugye teljesen váratlan időpontokban csinálja - még az is fura az embernek, ha a mellette ülő valaki hirtelen az oldalába könyököl, pedig egy másodpercre van ideje megpillantani a mozdulatot, és felfogni, hogy mi fog történni... most meg ugyanez megy, csak a semmiből, úgy, hogy közben fogalmam sincs hogy mikor és hogyan és pontosan hol fogok megbökődni. Azért az erőteljesebb és hosszadalmasabb produkciókra még egy kicsit várnom kell sajnos, mert amint tegnap is megállapítást nyert, valóban elöl tapad a méhlepényem, vagyis útban van a külvilág előtt, és ilyenkor nem olyan egyszerű a dolog, mintha csak egy kis bőr meg hájréteg akadályozná a gyereket a kinyúlkálásban.
És akkor a tegnapi nap fénypontja, a genetikai ultrahang... Hát aki csak teheti, az menjen a Magzati Géndiagnosztikai Központba, én azt mondom. Kissmalaczot tizenkettedik héten ugye egy hiperprofi géppel nézegették meg, amitől már akkor el voltam ájulva, hogy mintha teljesen másfajta készülék lenne, mint az általam látott összes eddigi ultrahang - na ez a tegnapi állítólag jelenleg az ország legjobb gépe: csekély harminc millióba került, úgy néz ki, mint egy űrhajó irányítóközpontja, és olyan képet mutat, amin laikusként is simán be tudtuk azonosítani a Kissmajom minden testrészét és szervét. A doki, akit azért választottam, mert az ott dolgozók közül a legtöbb fajta nemzetközi és magyar minősítése van a magzati ultrahangos diagnosztikában, meglepetésemre nem egy idős úriember, hanem egy körülbelül velünk egyidős motoros pasi, aki tök kedves volt és közvetlen, és nagyon megdicsérte a kisfiunkat, különös tekintettel a heréire és a fütyijére. A vizsgálat dupla volt, mert miután mindent alaposan végignézett és megméricskélt, kiderült, hogy a gépben levő cédé, amire rávette az egészet, az valamelyik kollegáé, és nem adhatja nekünk - úgyhogy még olyan tíz plusz percre visszafektetett csak a sima élvezet kedvéért, és moziztunk tovább.
Kissmajom gyönyörűséges! Megint nagyon nyugis volt, ami most különösen jól jött; egy kis kezdeti rúgkapálás után csak ilyen minimál-mozdulatokat végzett, bokszolóhoz is méltó védekező állásba helyezte a kezecskéit, hogy jól látszódjanak az ujjai, illetve aranyosan tátogott, majd amikor elege lett belőlünk, simán hátat fordított. A magzatmáz ellenére (amiről nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen korán egészen vastag réteg, azt hittem olyasmi csak, mint a születés utáni babákon) egész jól láttuk a fejét, a tökéletes kis fülét, a szép száját, a pisze orrát, a már most kerekedő hörcsög-arcocskáját; nekünk a legszebb dolog az mégis a gyöngysorhoz hasonló gerincoszlopa volt és a drága percenként 151-szer dobbanó szíve... elképesztő csoda egy teremtmények vagyunk, ilyenkor egyszerűen képtelen vagyok hinni az evolúcióban...
Persze szakszemmel is alaposan végig lett ellenőrizve minden porcikája, rendben van az egész gyerek, úgy ahogy van, és napra pontosan annyi idős, amennyinek tippeltük. A fejátmérője 46 mm, fejkörfogata 167 mm, has körfogata 138 mm, combcsont hossza 30 mm - ez alapján a becsült súlya 287 gramm, vagyis a korának megfelelő sáv közepén helyezkedik el.
Egyelőre ennyi...dehogy ennyi, de inkább nem ömlengek tovább, mert menne ám, napokig egyfolytában...
Például azt sem mondtam még el, hogy miután M. már hetek óta vihog ahányszor megpillant profilból, én csak tegnap döbbentem rá, hogy ha-tal-mas a hasam. Eddig mindig mindenhol párnával feküdtem, jó naggyal ráadásul, mert nekem úgy kényelmes, és úgy a mellem alatti felsőbb rész is kiáll egy kicsit (jóllakottan jobban), mivel nem vagyok sovány - erre tegnap felfeküdtem a vizsgáló ágyra, ami teljesen vízszintes, én meg teljesen lapos lettem rajta, és basszus a köldököm alatti rész, mint egy dagadt dinnye, meredezett az égnek... hát mit mondjak, én is vihogtam magamon...
És talán azt sem említettem még, hogy mennyire de mennyire végtelenül szeretem ezt a harmincdekás semmiséget... jah, de azt mégis... jó, megyek már. Majd hozok fotót.
Apropó mozgolódás, én komolyan nem értem, hogy a terhes nők, hogy tudják annyira matter-of-factly kezelni, hogy van bennük egy lény, és az ott kényére-kedvére ficánkol; olvasom a nálam előrehaladottabb csajokat, és annyira ritkán emlegetik ezt, meg eleve alig hozták szóba a legelején is, amikor elkezdődött... és nézek egy-egy nagyhasú nőt az utcán, akiben jó eséllyel megy a rugdalás, és nem értem, hogy hogy nem sikongat fel nevetgélve. Én ezt soha de soha nem fogom megszokni! Még ez a mostani kispályás menet is teljesen alien-feeling, de az milyen már, amikor egy kétkilós műveli...?! A legviccesebb az, hogy ugye teljesen váratlan időpontokban csinálja - még az is fura az embernek, ha a mellette ülő valaki hirtelen az oldalába könyököl, pedig egy másodpercre van ideje megpillantani a mozdulatot, és felfogni, hogy mi fog történni... most meg ugyanez megy, csak a semmiből, úgy, hogy közben fogalmam sincs hogy mikor és hogyan és pontosan hol fogok megbökődni. Azért az erőteljesebb és hosszadalmasabb produkciókra még egy kicsit várnom kell sajnos, mert amint tegnap is megállapítást nyert, valóban elöl tapad a méhlepényem, vagyis útban van a külvilág előtt, és ilyenkor nem olyan egyszerű a dolog, mintha csak egy kis bőr meg hájréteg akadályozná a gyereket a kinyúlkálásban.
És akkor a tegnapi nap fénypontja, a genetikai ultrahang... Hát aki csak teheti, az menjen a Magzati Géndiagnosztikai Központba, én azt mondom. Kissmalaczot tizenkettedik héten ugye egy hiperprofi géppel nézegették meg, amitől már akkor el voltam ájulva, hogy mintha teljesen másfajta készülék lenne, mint az általam látott összes eddigi ultrahang - na ez a tegnapi állítólag jelenleg az ország legjobb gépe: csekély harminc millióba került, úgy néz ki, mint egy űrhajó irányítóközpontja, és olyan képet mutat, amin laikusként is simán be tudtuk azonosítani a Kissmajom minden testrészét és szervét. A doki, akit azért választottam, mert az ott dolgozók közül a legtöbb fajta nemzetközi és magyar minősítése van a magzati ultrahangos diagnosztikában, meglepetésemre nem egy idős úriember, hanem egy körülbelül velünk egyidős motoros pasi, aki tök kedves volt és közvetlen, és nagyon megdicsérte a kisfiunkat, különös tekintettel a heréire és a fütyijére. A vizsgálat dupla volt, mert miután mindent alaposan végignézett és megméricskélt, kiderült, hogy a gépben levő cédé, amire rávette az egészet, az valamelyik kollegáé, és nem adhatja nekünk - úgyhogy még olyan tíz plusz percre visszafektetett csak a sima élvezet kedvéért, és moziztunk tovább.
Kissmajom gyönyörűséges! Megint nagyon nyugis volt, ami most különösen jól jött; egy kis kezdeti rúgkapálás után csak ilyen minimál-mozdulatokat végzett, bokszolóhoz is méltó védekező állásba helyezte a kezecskéit, hogy jól látszódjanak az ujjai, illetve aranyosan tátogott, majd amikor elege lett belőlünk, simán hátat fordított. A magzatmáz ellenére (amiről nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen korán egészen vastag réteg, azt hittem olyasmi csak, mint a születés utáni babákon) egész jól láttuk a fejét, a tökéletes kis fülét, a szép száját, a pisze orrát, a már most kerekedő hörcsög-arcocskáját; nekünk a legszebb dolog az mégis a gyöngysorhoz hasonló gerincoszlopa volt és a drága percenként 151-szer dobbanó szíve... elképesztő csoda egy teremtmények vagyunk, ilyenkor egyszerűen képtelen vagyok hinni az evolúcióban...
Persze szakszemmel is alaposan végig lett ellenőrizve minden porcikája, rendben van az egész gyerek, úgy ahogy van, és napra pontosan annyi idős, amennyinek tippeltük. A fejátmérője 46 mm, fejkörfogata 167 mm, has körfogata 138 mm, combcsont hossza 30 mm - ez alapján a becsült súlya 287 gramm, vagyis a korának megfelelő sáv közepén helyezkedik el.
Egyelőre ennyi...dehogy ennyi, de inkább nem ömlengek tovább, mert menne ám, napokig egyfolytában...
Például azt sem mondtam még el, hogy miután M. már hetek óta vihog ahányszor megpillant profilból, én csak tegnap döbbentem rá, hogy ha-tal-mas a hasam. Eddig mindig mindenhol párnával feküdtem, jó naggyal ráadásul, mert nekem úgy kényelmes, és úgy a mellem alatti felsőbb rész is kiáll egy kicsit (jóllakottan jobban), mivel nem vagyok sovány - erre tegnap felfeküdtem a vizsgáló ágyra, ami teljesen vízszintes, én meg teljesen lapos lettem rajta, és basszus a köldököm alatti rész, mint egy dagadt dinnye, meredezett az égnek... hát mit mondjak, én is vihogtam magamon...
És talán azt sem említettem még, hogy mennyire de mennyire végtelenül szeretem ezt a harmincdekás semmiséget... jah, de azt mégis... jó, megyek már. Majd hozok fotót.
2013. augusztus 1., csütörtök
Esetem a babbal (és további agymenések)
Van pár új fejlemény, és a második legszenzációsabb az, hogy basszus már 18w4d vagyok - olyan jó gyorsan telik az idő manapság, nagyon elégedett vagyok vele!
Az első számú szenzáció az sokkal nagyobb, de meglehetősen bizonytalan: azt hiszem, érzem a Kissmajmot mozogni... Múlt pénteken történt meg legelőször, és persze teljesen logikus időpontban: épp zombiapokalipszisos filmet néztünk a moziban, BradPitt menekítette a családot a katasztrófa elől, én vörösre szorongattam M. kezét, a gyerek meg úgy vesén rúgott, hogy csak nyekkentem... not. Ez, ha egyáltalán a baba csinálja, akkor nálam egy igen ritkán és akkor is csak alig-alig észrevehető valami, és nem buborékolás vagy pillangóröpködés, ahogy annyi helyen leírják, inkább olyasmi, mintha egy puha, selymes tárggyal végigsimítanák belülről a hasfalamat. (És itt van az, hogy amikor belegondolok, hogy az a puha, selymes tárgy az ő kis karja vagy lába vagy feje, akkor komoly erőfeszítésembe kerül, hogy azonnal sírva ne fakadjak a mindenemet hirtelen elöntő boldogságtól és hálától és szeretettől...)
Pár napig azért vontam kétségbe a dolgot, mert én valahogy úgy képzeltem, hogy ha egyszer megmoccan, akkor attól kezdve többé-kevésbé mindig érezni fogom - és mivel napi egy-két alkalomnál többször nem jelentkezett, a különböző lágy kaják számlájára írtam a dolgot, hogy biztos miattuk kotyorog a gyomrom. M. az ehhez hasonló ügyeimen hatalmasakat röhög egyébként, mert nekem határozottan az a benyomásom, hogy például evés után sokkal látványosabban nagy vagyok, mint mondjuk reggelente - ő meg napközben néha random rámpillant és vigyorogni kezd, hogy jé, milyen terhes vagyok, mire én leintve elmagyarázom, hogy jójó, de épp most ettem meg egy tányér babgulyást és két méretes barackot; úgyhogy újabban közvetlenül miután megmosolyogja a nagy hasamat, mindig elővigyázatosan hozzáteszi, hogy: "Biztos a babtól van!". Szóval megkérdeztem a nálam terhesebb lányokat, és megnyugtattak, hogy bizony a gyerek lesz ez, csak mivel még nagyon kicsi és erőtlen, ritkán ér úgy hozzám, hogy az észlelhető legyen, és csak úgy egy hónap vagy még több múlva számíthatok arra, hogy folyamatossá válik a mocorgás.
Most már naponta többször vélem érezni ugyanazt a típusú furaságot, de annyira hihetetlen, hogy ez ő lehet, mert képtelenség igazán megfigyelni: egyelőre még nagyon kiszámíthatatlan, és tényleg nem úgy működik, hogy ha egyszer mozdul, és utána percekig figyelek, akkor előbb-utóbb ismételni fog, hanem végzem a dolgomat, és egy váratlan pillanatban egyszer csak újra megsimogat. (Natessék, megint bőgök.)
Tegnap voltam védőnőnél is, kiderült, hogy mivel M. hivatalosan örök életében a kerületben lakott, nekem nem kell átjelentkeznem ahhoz, hogy oda tartozónak könyveljenek el mindannyiunkat, és elmondta, hogy nem gond, ha a dokim terhesgondozáskor nem mér, hiszen ha minden rendben, a három fő ultrahangon kívül nincs szükség többre (még bekukkantani sem, amit azért mi szoktunk), legtöbb nőgyógyász azért túlbuzgólkodik csak, hogy valamivel indokolja a magas havi díját - mondjuk én attól még örülnék, ha több ideig nézelődnénk, de nem picsogok, más orvosnál még ultrahang-készülék sincs. Egy kicsit amúgy megint elképedtem azon, hogy mennyire tájékozatlanka a csaj, az előttem levő anyukával egy óráig cseverészett a hozzátáplálásról amolyan szomszédasszony szinten (normál hangerővel kommunikálva minden kihallatszik a szobájából: azszuperhogynagyonszeretiabarackot-éshautáljaasárgadinnyét-akkorpróbáljabarackkalvegyíteni), de mikor szóba került, hogy a CMV értékeim láttán első körben kicsit megijedtem*, csak nézett bután. Úgyhogy inkább csak megmérte a vérnyomásomat (továbbra is alacsony), megnézte a vérképemet (ő is mondta, hogy kicsit vérszegény vagyok), és megdicsért, hogy semmit sem híztam, biztos ügyesen táplálkozom. Yeah, about that: hááát...
Így majdnem félidősen a súlyom stagnálása engem kicsit már kezd aggasztani, mert ugye a hasam és a benne levő mindenféle berendezések egyértelműen nagyobbodnak, ami változatlan kilóknál csak annyit jelenthet, hogy én magam lassan fogyogatok; ami nem csoda, mert az étvágyam soha nem látott módon viselkedik (értsd: nincs). És vajon ez nem káros-e a baba fejlődésére, tényleg megkap-e minden szükségeset a hájamból nyert energiával és a plusz vitaminbevitellel akkor is, ha esetleg a konkrét táplálékmennyiség nem túl sok?
Továbbá vajon jók-e ezek a bizonyos vitaminok, amiket szedek? Dokim javaslatára a Femibion csak minden második nap megy, közötte sima multivitamin (Béres Actival Max), amit ilyenkor kiegészítek Omega-3 kapszulával és folsavval. Plusz minden nap magnézium és vas - de ezekről is annyi mindent olvasni, hogy az előbbi esetében kizárólag a -citrát jó, hiába reklámozza magát a sok -laktát meg -dihidrát meg -karbonát meg -oxid, az utóbbi esetében sem mindegy, hogy milyen formában van a hatóanyag, mert bizonyos változatokból alig szívódik fel valami... én meg basszus csak egy szerencsétlen bölcsész vagyok, mit tudok én...?
Mégtovábbá: nem iszok eleget, és bárhogy erőszakolom magamat, a legnagyobb kánikulában is alig (néha keserves öklendezések közepette) csúszik le a napi másfél liter; ez mindig is gyenge pontom volt, úgyhogy nekem már ez a mennyiség is hatalmas fejlődés. Csak abban tudok reménykedni, hogy a pulzusom nem ettől magas, hanem tényleg attól, hogy egyszerre két emberbe pumpálok vért, és abban, hogy a baba majd jó önzőn elveszi, amire szüksége van, és ha valaki bármiben hiányt szenved, akkor az csakis én leszek.
Amúgy legközelebb szeptember 11-én kell csak visszamennem védve lenni, amikor már valószínűleg meglesz a terheléses cukor eredménye is - amin szintén agyalok, mert az éhgyomrim kicsit magas (mindig az szokott lenni, most épp 5,1 mmol/l), és így talán az lenne a legjobb, ha terhesség végéig tovább szedném a Meforalt (egyébként 17. hét körül abbahagyandó, csak én nem tettem, mert volt még egy dobozzal, gondoltam nem árthat, hiszen külföldön legtöbb helyen ez az alap-protokoll). De vajon az majd a terheléses vizsgálatot mennyire fogja befolyásolni, nehogy ne vegyenek észre valami komolyabbat azért, mert a gyógyszerrel elrejtem a tüneteket... jáj, mennyire nem egyszerű semmise!
Most "csak" ennyi agybajom van, köszönöm a figyelmet. Jövő kedden genetikai ultrahang - na, azt elmondhatatlanul várom. Már csak egy újabb negyven fokos hétvégi aszalódást kell kibírni addig... ó, tengerparton akarunk lenni a hasam meg a hasam koprodukálója** meg én!
* Az úgy volt, hogy nézegettem a laboros papírkámat, és egyszer csak észrevettem, hogy az egyik sorban a CMV mellett nagyon kiugró szám áll (214 AU/ml), amitől rögtön eszembe jutott minden szörnyűség, amit valaha olvastam erről a vírusról, és azonmód halálra rémültem. Aztán kis utánaolvasás következtében kiderült, hogy semmi okom rá, ugyanis az IgG az egy úgynevezett long-term response az immunrendszer részéről, és akkor magas, ha az ember már régen átesett egy fertőzésen (és most szerencsés esetben védett ellene, bár nem tudom, CMV esetén ez így van-e), és csak akkor kell aggódni, ha az IgM van referenciaérték fölött (nekem az alig volt nulla fölött), mert akkor épp lefolyóban van a friss betegség. Google, az ideggyenge anyák hű barátja.
** A "férjem" még mindig túl szürreális, de szokogatom.
Az első számú szenzáció az sokkal nagyobb, de meglehetősen bizonytalan: azt hiszem, érzem a Kissmajmot mozogni... Múlt pénteken történt meg legelőször, és persze teljesen logikus időpontban: épp zombiapokalipszisos filmet néztünk a moziban, BradPitt menekítette a családot a katasztrófa elől, én vörösre szorongattam M. kezét, a gyerek meg úgy vesén rúgott, hogy csak nyekkentem... not. Ez, ha egyáltalán a baba csinálja, akkor nálam egy igen ritkán és akkor is csak alig-alig észrevehető valami, és nem buborékolás vagy pillangóröpködés, ahogy annyi helyen leírják, inkább olyasmi, mintha egy puha, selymes tárggyal végigsimítanák belülről a hasfalamat. (És itt van az, hogy amikor belegondolok, hogy az a puha, selymes tárgy az ő kis karja vagy lába vagy feje, akkor komoly erőfeszítésembe kerül, hogy azonnal sírva ne fakadjak a mindenemet hirtelen elöntő boldogságtól és hálától és szeretettől...)
Pár napig azért vontam kétségbe a dolgot, mert én valahogy úgy képzeltem, hogy ha egyszer megmoccan, akkor attól kezdve többé-kevésbé mindig érezni fogom - és mivel napi egy-két alkalomnál többször nem jelentkezett, a különböző lágy kaják számlájára írtam a dolgot, hogy biztos miattuk kotyorog a gyomrom. M. az ehhez hasonló ügyeimen hatalmasakat röhög egyébként, mert nekem határozottan az a benyomásom, hogy például evés után sokkal látványosabban nagy vagyok, mint mondjuk reggelente - ő meg napközben néha random rámpillant és vigyorogni kezd, hogy jé, milyen terhes vagyok, mire én leintve elmagyarázom, hogy jójó, de épp most ettem meg egy tányér babgulyást és két méretes barackot; úgyhogy újabban közvetlenül miután megmosolyogja a nagy hasamat, mindig elővigyázatosan hozzáteszi, hogy: "Biztos a babtól van!". Szóval megkérdeztem a nálam terhesebb lányokat, és megnyugtattak, hogy bizony a gyerek lesz ez, csak mivel még nagyon kicsi és erőtlen, ritkán ér úgy hozzám, hogy az észlelhető legyen, és csak úgy egy hónap vagy még több múlva számíthatok arra, hogy folyamatossá válik a mocorgás.
Most már naponta többször vélem érezni ugyanazt a típusú furaságot, de annyira hihetetlen, hogy ez ő lehet, mert képtelenség igazán megfigyelni: egyelőre még nagyon kiszámíthatatlan, és tényleg nem úgy működik, hogy ha egyszer mozdul, és utána percekig figyelek, akkor előbb-utóbb ismételni fog, hanem végzem a dolgomat, és egy váratlan pillanatban egyszer csak újra megsimogat. (Natessék, megint bőgök.)
Tegnap voltam védőnőnél is, kiderült, hogy mivel M. hivatalosan örök életében a kerületben lakott, nekem nem kell átjelentkeznem ahhoz, hogy oda tartozónak könyveljenek el mindannyiunkat, és elmondta, hogy nem gond, ha a dokim terhesgondozáskor nem mér, hiszen ha minden rendben, a három fő ultrahangon kívül nincs szükség többre (még bekukkantani sem, amit azért mi szoktunk), legtöbb nőgyógyász azért túlbuzgólkodik csak, hogy valamivel indokolja a magas havi díját - mondjuk én attól még örülnék, ha több ideig nézelődnénk, de nem picsogok, más orvosnál még ultrahang-készülék sincs. Egy kicsit amúgy megint elképedtem azon, hogy mennyire tájékozatlanka a csaj, az előttem levő anyukával egy óráig cseverészett a hozzátáplálásról amolyan szomszédasszony szinten (normál hangerővel kommunikálva minden kihallatszik a szobájából: azszuperhogynagyonszeretiabarackot-éshautáljaasárgadinnyét-akkorpróbáljabarackkalvegyíteni), de mikor szóba került, hogy a CMV értékeim láttán első körben kicsit megijedtem*, csak nézett bután. Úgyhogy inkább csak megmérte a vérnyomásomat (továbbra is alacsony), megnézte a vérképemet (ő is mondta, hogy kicsit vérszegény vagyok), és megdicsért, hogy semmit sem híztam, biztos ügyesen táplálkozom. Yeah, about that: hááát...
Így majdnem félidősen a súlyom stagnálása engem kicsit már kezd aggasztani, mert ugye a hasam és a benne levő mindenféle berendezések egyértelműen nagyobbodnak, ami változatlan kilóknál csak annyit jelenthet, hogy én magam lassan fogyogatok; ami nem csoda, mert az étvágyam soha nem látott módon viselkedik (értsd: nincs). És vajon ez nem káros-e a baba fejlődésére, tényleg megkap-e minden szükségeset a hájamból nyert energiával és a plusz vitaminbevitellel akkor is, ha esetleg a konkrét táplálékmennyiség nem túl sok?
Továbbá vajon jók-e ezek a bizonyos vitaminok, amiket szedek? Dokim javaslatára a Femibion csak minden második nap megy, közötte sima multivitamin (Béres Actival Max), amit ilyenkor kiegészítek Omega-3 kapszulával és folsavval. Plusz minden nap magnézium és vas - de ezekről is annyi mindent olvasni, hogy az előbbi esetében kizárólag a -citrát jó, hiába reklámozza magát a sok -laktát meg -dihidrát meg -karbonát meg -oxid, az utóbbi esetében sem mindegy, hogy milyen formában van a hatóanyag, mert bizonyos változatokból alig szívódik fel valami... én meg basszus csak egy szerencsétlen bölcsész vagyok, mit tudok én...?
Mégtovábbá: nem iszok eleget, és bárhogy erőszakolom magamat, a legnagyobb kánikulában is alig (néha keserves öklendezések közepette) csúszik le a napi másfél liter; ez mindig is gyenge pontom volt, úgyhogy nekem már ez a mennyiség is hatalmas fejlődés. Csak abban tudok reménykedni, hogy a pulzusom nem ettől magas, hanem tényleg attól, hogy egyszerre két emberbe pumpálok vért, és abban, hogy a baba majd jó önzőn elveszi, amire szüksége van, és ha valaki bármiben hiányt szenved, akkor az csakis én leszek.
Amúgy legközelebb szeptember 11-én kell csak visszamennem védve lenni, amikor már valószínűleg meglesz a terheléses cukor eredménye is - amin szintén agyalok, mert az éhgyomrim kicsit magas (mindig az szokott lenni, most épp 5,1 mmol/l), és így talán az lenne a legjobb, ha terhesség végéig tovább szedném a Meforalt (egyébként 17. hét körül abbahagyandó, csak én nem tettem, mert volt még egy dobozzal, gondoltam nem árthat, hiszen külföldön legtöbb helyen ez az alap-protokoll). De vajon az majd a terheléses vizsgálatot mennyire fogja befolyásolni, nehogy ne vegyenek észre valami komolyabbat azért, mert a gyógyszerrel elrejtem a tüneteket... jáj, mennyire nem egyszerű semmise!
Most "csak" ennyi agybajom van, köszönöm a figyelmet. Jövő kedden genetikai ultrahang - na, azt elmondhatatlanul várom. Már csak egy újabb negyven fokos hétvégi aszalódást kell kibírni addig... ó, tengerparton akarunk lenni a hasam meg a hasam koprodukálója** meg én!
* Az úgy volt, hogy nézegettem a laboros papírkámat, és egyszer csak észrevettem, hogy az egyik sorban a CMV mellett nagyon kiugró szám áll (214 AU/ml), amitől rögtön eszembe jutott minden szörnyűség, amit valaha olvastam erről a vírusról, és azonmód halálra rémültem. Aztán kis utánaolvasás következtében kiderült, hogy semmi okom rá, ugyanis az IgG az egy úgynevezett long-term response az immunrendszer részéről, és akkor magas, ha az ember már régen átesett egy fertőzésen (és most szerencsés esetben védett ellene, bár nem tudom, CMV esetén ez így van-e), és csak akkor kell aggódni, ha az IgM van referenciaérték fölött (nekem az alig volt nulla fölött), mert akkor épp lefolyóban van a friss betegség. Google, az ideggyenge anyák hű barátja.
** A "férjem" még mindig túl szürreális, de szokogatom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)