Cukorfelmenős - Updated

Hosszú leszek, mert mérges vagyok; most hogy "megnyugodtam", sokkal mérgesebb, mint a reggeli események hevében, úgyhogy még jó, hogy van további két órám valóban ellazulni, mert különben még csúnyán csinálnék...
Ugye ma kellett jelentkeznem a diabetológián azzal, hogy akkor másfél hétig írkáltam az étrendemet és a cukrom alakulását, most átbeszéljük az eredményeket, és meglátjuk, hogy milyen további intézkedéseket igényel a dolog, ha egyáltalán. Az értékeim egyébként végig példásak voltak, volt olyan nap, hogy többször is mértem (többnyire ha épp nem éreztem megfelelően szigorúnak magamat: a Balatonon rétes volt a desszertem a kovászos uborkás sült kolbász után, vagy minap babarugdalás-előidézési szándékkal tejcsokit uzsonnáztam), volt olyan, hogy egyszer, és volt olyan, hogy egyszer sem, mert eleve alul-ettem vagy hánytam, amitől viszont túl alacsony nem lett, mert azt érzékelni szoktam. A rekord 6,9 volt, egyik szállodai reggeli után (egyébként is reggel ugrik meg legjobban mindig, akkor meg ráadásul ettem egy szelet kalácsot és pár szem kompót meggyet a tojások, sajtok és felvágottak sora után), de amúgy 5 körül mozogtam mindig, éhgyomorra vagy evés előtt rendszerint alatta, egy órával evés után meg kicsit fölötte.
Most részletesen írok a napi rutinomról, csak hogy később emlékezzek rá - akit nem érdekel, ugorhat egy nagy bekezdést, és utána majd folytatom a mai eseményekkel.

Az már kiderült az elmúlt hétben, hogy a korai reggelire valóban szükségem van: én, aki fél életemben délután öt körül ettem napi először (amint látjuk, jól el is csesztem vele az anyagcserémet), nyolckor óramű pontossággal érzem az éhség tipikus gyengítő-szédelgető hatását, és ugyan a torkomon nem egykönnyen megy le a falat (ezért nem is tudnám közvetlenül ébredés utánra, hét órára áttenni, hiába lenne az a tankönyvi), evés után egyértelműen kiderül, hogy igenis kellett, mert azonnal jobban leszek.
A tízórai munkanapokon rendben van, nem kívánom különösebben, de mivel ilyenkor mehet bármilyen gyümölcs, rendszerint jól esik végül. Hétvégén neccesebb a helyzet, mert éjjel későn fekszem, amitől legalább egy órát csúszik a nyolc órás kezdő étkezés, utána még heverészek egy kicsit, úgyhogy délre sehogy sem éhezem meg, és néha muszáj kihagynom, mert különben nem lesz jó vége (tegnap például konkrétan kihánytam egyik legkedvencebb kajámat, a padlizsánkrémet).
Ebédkor szinte kivétel nélkül minden nap sikeresen beviszem a szükséges mennyiséget kalóriailag és szénhidrátilag is, csak az a baj, hogy ez viszonylag ritkán jön össze az ajánlott főtt fogások formájában: főzni nem szeretek, hétközben az esti szabadidőt sajnálom is rá, és nem is tudok annyira, hogy a korlátozott számú engedélyezett alapanyagból kreatívan tudjak változatos dolgokat varázsolni. Általában vagy valamilyen párolt zöldség és sült sovány hús kombinációval próbálkozom sok-sok savanyúsággal, vagy maradok a jóleső szendvicseknél: csökkentett szénhidrát tartalmú magvas kenyereken valamilyen felvágottféle vagy kenegetős (körözött, tojás- vagy májkrém, majonézes karfiol vagy -padlizsán, stb.), szintén sok-sok savanyúsággal.
Az uzsonna az munkanapokon mindig megvan, amikor hazaérek benyomok egy gyümölcsöt, vagy ha a tízórai már az volt, akkor két-három darab lassan felszívódó kekszet vagy egy kis müzliszeletet; bevallom, hétvégén legtöbbször a már említett csúszás miatt elcsalom a dolgot, és kihagyom.
A vacsora talán a legküzdősebb, és az egyetlen, ami viszont hétvégén becsületesebb, mint máskor, mert ha az ötből egy étkezés kimarad, akkor az utolsó az a szokásosnál korábban lesz esedékes, amikor még jól is esik. Hétköznapokon, amikor minden időpontot betartok, az esti kajálást nyolckor kell megejteni, és én már olyankor annyira de annyira nem vágyok rá, hogy néha szó szerint le kell erőszakolnom a falatokat. Ilyenkor van az, hogy ha mindenképpen össze akarom hozni a diabetológus által szigorúan előírt minimum 150 gramm szénhidrátot (nem is beszélve az 1500 kalóriáról, ami muszáj ahhoz, hogy ne fogyjak), ami állítólag kötelező a baba normális növekedése érdekében, bevetek egy negyed táblányit a 90% kakaótartalmú csokiból.
Vagyis összességében nem okoz gondot a diéta betartása - azaz igen, de inkább az átlaghoz képest ellenkező módon: nem hogy túllépném, hanem elég nehezen jön össze a kért szénhidrát mennyiség is.

Reggel tehát bevonultam a diabetológiára evés után egy órával; ez azt jelenti, hogy mivel nyolcra kellett mennem, a szokásosnál pont egy órával korábban reggeliztem, vagyis az éhgyomri cukor is jobb lett, mint máskor: 4,8 (ez normális, állítólag minél később reggelizik az ember, annál jobban elszabadulnak a helyzetet rontó hormonok). Mivel nem azonnal kerültem sorra, a váróban mértem egy evés utáni egy órás szintet, és majdnem leájultam a székről: 8,3 (amennyit eddig még soha nem láttam, és amennyi terhességben bizony már veszélyes). További egy óra múlva jutottam be végre, a múltkori nametag-gel nem rendelkező nővér/asszisztens/whatever fogadott, aki azonnal elszörnyülködött a számon, és kijelentette, hogy hát akkor ez bizony inzulin. Szerencsére nem tudtam meg, hogy most ennyi bizonyíték alapján képes lenne-e vajon azonnal feliratni és be is adatni velem, mert mondtam neki, hogy múltkor nem egészen erről volt szó, hanem arról, hogy én egy orvossal* átbeszélem az eddigieket és azok alapján a teendőket. Nem nagyon van mit átbeszélni szerinte, hiszen ez egy rossz érték - igen, ezt én is látom, mondom, csakhogy az utóbbi másfél hétben ugyanilyen étkezéssel egyszer sem közelítettem meg, és nem lehet-e esetleg, hogy előbb utána kellene nézni az okoknak, mert én tényleg szart eszek ezért a gyerekért ha az kell, hogy egészséges legyen, de potyára nem szúrkodnám magam inzulinnal, mert azzal esetleg többet ártok, mint használok. Erre átdörmögött a szomszédos irodába, magukra csukta az ajtót, majd pár perc múlva szólt, hogy menjek.
A doktornő egyedül ült bent, és adminisztrált, miheztartás végett bejelentette, hogy fél lábbal már szabadságon van, de azért hallgat; röviden előadtam neki is, hogy nem jó a cukor, de csak a mai ilyen kiugró, és van is ötletem, hogy miért: máskor nyolckor reggelizek, közvetlenül utána beveszem a Meforalt, utána egy órával mérek, de ma hétkor ettem, így csak a nyolcas mérés után vettem be a gyógyszert. Na ekkor már érdeklődve felkapta a fejét, hogy miféle Meforal, hát én terhes vagyok - mondom igen, és legutóbb említettem is, hogy ennek ellenére nem hagytam abba, és ő miket válaszolt arra... de hogy ő arra nem célzott, hogy szedjem tovább, és akkor itt és most ezt rögzítsük, és írjam alá, hogy saját felelősségre döntöttem így. Nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pontosan értettem, amit mondott, tisztában vagyok vele, hogy ő nem javasolt semmi nem hivatalosat, és nem is állítottam ilyent, de a tények akkor is ezek, és nem lehetséges-e, hogy összefüggésbe hozhatók a metformin adagommal. Elgondolkozott, méretett egy új cukrot, ami 4,8 lett, de mivel több mint két órával kajálás után voltam már, a biztonság kedvéért azt kérte, hogy menjek vissza egy órával a mai ebédem után, és akkor minden kiderül - ő ugyan már nem lesz ott, és a következő három hétben sem, de mondott egy nevet, akinek majd megemlít ő is, és akinél jelentkeznem kell.
Most tehát az van, hogy mindjárt eszek, és indulok vissza. Jót tett az írás, mert mostanra már nem vagyok dühös, de őszintén szólva ez életemben azon kevés alkalmak egyike, amikor negatívnak kell értékelnem egy orvosos élményemet. Persze tudom, ennyi bajom legyen, másoknak ennyiért eszükbe sem jutna panaszkodni, de én nem ehhez vagyok szokva, egy kezemen megszámolható kivétellel nekem minden egészségügyes tapasztalatom kiemelkedően jó volt, a megismert dokik többsége nagyon profi és egészen kedves volt, áldom is a szerencsémet. Ez meg ráadásul egy a területén jól ismert doktornő, a páciensek is imádják, mert állítólag jófej (sógornőm is hozzá járt anno)... én tényleg nem azt várom el, hogy egyetlen felületes találkozás után emlékezzen rám, de abba mégis csak rossz belegondolni, hogy mi lett volna vajon, ha nem inszisztálok (értsd: okoskodok), hogy itt valami furcsaság van... mert miért kell nekem egyáltalán tudni, hogy van, én csak egy egyszerű beteg vagyok...
(Délután jövök hírekkel és kiegészítem a posztot.)

Later edit: Cliffhanger beszüntetve, jöttem a fejleményekkel és sok lábjegyzettel.
Tehát a megbeszélt időpontra mentem, a reggeli nő soron kívül behívott, ideadta a másfél héttel ezelőtt általa levett vér eredményét (gyönyörű 4,6, csak sajnos nem emlékszem, hogy aznap ettem-e előtte - de mivel tíz óra utáni értékről beszélünk, mindenképp jó, akkor is ha éhgyomri, akkor is, ha nem), és két külön gépen is néztünk egy-egy cukrot: az övén 5,1 volt, az enyémen 5,8; megdicsérte M.Apuka kütyüjét, hogy ez egy kiváló minőségű darab, és azt mondta, ha normál tartományban van mindkét érték, akkor ennyi eltérés még belefér, mert a tesztcsíkok érzékenysége egy picit változó lehet, akár azonos dobozon belül is.
Aztán odamehettem az orvoshoz, aki egy nyugis negyvenes pasi, megmutattam neki az összes papírt, amire a doktornő se múltkor se ma reggel nem vetett egy pillantást sem, nézegette az eddigi számokat, majd a mait, hogy hát ez bizony erősen romlott. Első látásra még ő is rávágta, hogy 7 fölött már inzulint szokás adni, de aztán tisztáztuk, hogy nekem ez az egyetlen értékem, ami ennyire felkúszott, és ezt meg úgy produkáltam, hogy nem vettem be előtte a Meforalt. Közben én elmondtam a full történetet, hogy mikor diagnosztizáltak inzulin rezisztenciával, miként diétáztam, és mennyi metformint kaptam rá, és hogy hol mit mondtak eddig a terhesség alatti szedésre. Biztosítottam róla őt is, hogy saját felelősségre döntöttem így, tudok a hazai protokollról, sőt arról is, hogy mondjuk az FDA állásfoglalása** micsoda, és nem egy renitens problémázó vagyok, aki majd ő sokkal jobban tudja, mint az, aki ezt tanulta az egyetemen és a szakmai karrierje során, hanem tényleg minden fellelhető érvet és ellenérvet rongyosra rágtam, mire azt választottam, amit. Értelmes, kommunikatív és végtelenül türelmes volt, figyelmesen végighallgatta a teljes sztorit, több mindenre rákérdezett, és közbeszólás nélkül várta meg az én kérdéseimet, még azt is, ami spontán ott született, tehát valószínűleg nem a legfrappánsabban fogalmaztam meg. Egyszer sem oktatott ki, gondolkodni tudó felnőttként, sőt partnerként kezelt, értékelte, hogy alaposan tájékozódtam és utánaolvastam mindennek, és érthetően, de kicsit sem leereszkedően magyarázta el mindazt, ami érdekelt. (Biztos, hogy mindenki másnak egyértelmű ez, de én, mint egy igazi bugyuta, most jöttem rá például arra, ami teljesen logikus, hogy a metformin tulajdonképpen nem csak a vércukorszintet csökkenti, hanem a sejtek inzulinérzékenységét is növeli.) Megkérdeztem tőle azt is, hogy azon túl, hogy a metformin, mint hatóanyag ártalmatlansága a magzatra nincs alátámasztva megfelelő mennyiségű kutatással, van-e más oka is annak, hogy itthon az inzulint használják helyette - nem, nincs, a terhességi cukorbetegségben a magas vércukorszint bántja a babát, az, hogy azt mivel nyomja be az ember a megfelelő korlátok közé, inzulininjekcióval, tablettákkal vagy szentelt vízzel, teljesen irreleváns.
Tőle is elhangzott a már hallott szöveg: ő is tudja, hogy külföldön ez másképp történik, és az is tény, hogy vannak dolgok, amik nálunk később kerülnek csak bevezetésre, tehát több mint valószínű, hogy előbb-utóbb a kinti gyakorlatot követve itt is át fog menni a standard eljárások közé a metforminos cukorszabályozás terheseknél, mivel 2-es típusú cukorbetegségben kiválóan alkalmazható. De jelenleg ez van, neki ehhez kell alkalmazkodnia, ő például nem is írná nekem fel a gyógyszert, hiába kérném, sőt ha komplikáció esetén perelnék, valószínűleg a házidokim esetében sem mutatna jól, hogy megtette***. Amúgy meg nézzem, mennyire elképesztően működik a Meforal, egyetlen egyszer nem vettem be, és máris mekkorát robbant a cukrom - ebben egyetértettünk, valóban eléggé mind-blowing****.
Röviden: faith in doctors restored. Úgy látszik megint bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, hogy nem az életkor, a híres név és/vagy a hangzatos rang számít abban, hogy mennyire hozzáértő szakember***** valaki… vagy csak egyszerűen a pasikkal jobban összecseng a kémiám. Mindenesetre remélem, hogy a doktornő nem vesz vissza tőle a szabadsága után, mert ugyan a koradélutáni rendelési ideje mindig egy fél nap szabimba kerülne, de őszintén szólva sokkal szívesebben járnék hozzá, hiába nem kifejezetten terhesekkel foglalkozik.

Azt hiszem ennyit akartam... örülök neki, hogy túl vagyok ezen a napon, és remélem két hét múlva az újabb kontrollra már kifogástalan cukorértékek tökéletes sorozatával jelenek meg.
Meg még azt, hogy tudom, hogy valamikor azt mondtam, hogy a blogon említett orvosok kilétét mindig fel fogom fedni, mert különben mi értelme akár a dicséretnek, akár a kritikának, senkinek sem segít - most mégis kivételt teszek, mert úgy tűnik ez egy olyan kényes téma, amiből baja származhat annak, aki nem ragaszkodik a jól bejáratott regulákhoz; ez esetben tehát nevek a szerkesztőségben, ha valakit esetleg érint/érdekel.
Meg még azt is, hogy ebben a témában is elfogadom, ha valaki másképp érvel és cselekszik, mint én, felfogom, hogy én most a gyerekem nevében egy bizonyos értelemben kockázatot vállalok, és remélem senkinek sem jut eszébe, hogy a szúrásokat akarom megúszni ezzel (mondom ezt épp szitává lőtt mutatóujjal). Igen, életképes alternatíva lenne az inzulin (és nyilván, ha valóban romlanak a dolgok, lesz is), ha előre tudtam volna, hogy ez vár, és ha eleve az lenne az egységes álláspont metformin tekintetében, hogy teherbeeséskor szigorúan stop, akkor nem lett volna kérdés. De nem így volt, a nemzetközi praktikáktól is eltekintve, magyar orvosok, és ismerősök orvosai, akiknek a szakértelmében feltétel nélkül bízok, és akik segítettek a meddőségünk gyógyításában/felfüggesztésében, elejtettek egy-egy megjegyzést amiből az derült ki, hogy a helyzet nem annyira fekete-fehér, hogy az annyi küzdelemmel elért cél akár ezen is múlhat; akkor úgy tűnt jónak, ha legalább a legelső időszakban folytatom a sikeres terápiát. És ha abban a kritikus fejlődési periódusban nem okozott semmilyen szörnyűséget a gyógyszer, akkor úgy ítélem meg, hogy most a végén már nem is volna mit, úgyhogy mivel cukor-ügyben nálam nem derült égből kialakult, hanem mindig is létező, és metformin segítségével ügyesen kordában tartott állapotról van szó, most nem tűnik érdemesnek és értelmesnek a bevált módszer lecserélése. Mi meghánytuk-vetettük, és úgy érezzük, hogy ez egy a rendelkezésre álló adatok alapján legjobb tudásunk szerint meghozott informed decision - ez minden.


* Az már a múltkor is feltűnt, hogy a hármasával behívott terhesek közül maga a diabetológus csak azokkal foglalkozott tüzetesen, akik már inzulinszúrosok voltak, és annak ellenére is ingadozott a cukruk, a többiek pár mondat után mind ezzel a másik nővel ültünk le adatokat felvetetni és részleteket egyeztetni; de első találkozáskor ez nem is zavart, hiszen a diétát nekem nem kellett túlságosan magyarázgatni, másról meg akkor még nem volt mit tárgyalni. 
** Amikor egy az anya által bevett gyógyszernek egy kis része átmegy a méhlepényen, és így eljut a magzathoz is, csak hosszú évtizedek hosszú kísérletei után merik kijelenteni, hogy az alkalmazása kismamák esetében is teljesen veszélytelen; a metformin kapcsán ez még nem történt meg, sőt a hatóanyag használata egyelőre még inzulin rezisztencia és policisztás petefészkek esetén is off-label, hiába működik eredményesen számtalan betegnél - amit, lévén hogy egyikük vagyok, én magam részére elfogadok döntő érvként. Tény, hogy az emberi tesztelések száma egyelőre korlátozott, és többnyire kisebb számú mintákon került elvégzésre, és hogy jelenleg azt, hogy tutibiztos nincs káros hatás, kizárólag állatkísérletek alapján hangoztatják, nyilván mert ott tudtak a folyamatot felgyorsítandó akár sokszoros túladagolással is próbálkozni, és ha még úgy sincs gond, akkor feltételezhetően alap helyzetben sem lehet. Ugyanakkor külföldön erre alapozva évek óta kurrens módon alkalmazzák a metformint terheseknél is, anélkül hogy bármiről beszámolnának a nyilvánvalón kívül: hogy az anyai vércukorszintet sikeresen szabályozza, és ezáltal megakadályozza a cukortöbblet által okozott magzati szövődményeket.
*** Ezt amúgy nem egészen értem, mert konkrétan ismerek több olyan kismamát, akinek a nőgyógyásza írja fel - ami ezek szerint szintén illegális, még akkor is, ha csak az első trimeszteri vetélést elkerülendő teszi, hiszen Magyarországon jelenleg azonnal be kell szüntetni a gyógyszert pozitív teszt esetén.
**** Újra beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha valóban abbahagyom a Meforalt a 12. héten, vagy bármikor is a köztes időben... Mennyit ártottam volna a Kissmajomnak azzal, ha úgy múlik az idő, hogy ez a probléma kezeletlen? Egyáltalán mi van azokkal, akiknél tényleg kialakul a terhességi cukorbetegség, és mondjuk csak a 28. héten mennek el terhelésre, ami szintén szabályos - ők hetekig élnek vígan akkora cukorral, amire ma nekem azonnal inzulint javasoltak?!
***** Félreértés ne essék, nem attól vagyok oda, hogy kvázi megerősítette azt, amit én magamtól elhatároztam, hanem attól,  hogy egyáltalán végighallgatta a mondanivalómat mielőtt hazazavart volna a saját igazával.