"It's the most wonderful time of the year…"

Halványan itt van velem az érzés hetek óta, de az utóbbi napokban egyre intenzívebb - ez a csodavárós hangulat, ami mindig elkap késő ősszel, és egyre erősödik ilyentájt, ahogy közeledünk az év vége felé.  Imádom az ajándékok után kajtató tömegeket, még a dugókat is kedvelem ilyenkor, és nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy legtöbben morgolódva vásárolnak, és legszívesebben elkerülnék a rég nem látott rokonokkal való találkozást… szeretem a díszekbe és csillogásba burkolt üzleteket, még olyanokba is szívesen besétálok egy körülnézésre, amikből egész biztosan nem vennék semmit sosem… orrvérzésig hallgatom a nyálas idény-dalokat, és azt hiszem nagyjából az egyetlen ember vagyok a világon, aki a felcsendülő "Last Christmas"-tól nem kap szemrángást, hanem lelkesen beszáll George Michael mellé dudorászni… nekem találtak ki minden feel-good romantikus komédiát, aminek a premierjét mindig a tél elejére időzítik a forgalmazók, hogy minél több hozzám hasonló álmodozót belecsaljanak az instant ragacsba. Egy klisé vagyok, maga a két lábon járó ciki, és még annyi sütnivalóm sincs, hogy jól letagadjam, inkább elviselem minden józan ismerős hitetlenkedő fejcsóválását.

Nekem december mindig is különleges volt, mert akkor születtem. Nem volt mindig vidám, önbizalomhiányos-testképzavaros-szenvelgős tinikoromban valósággal szomorú volt az érzés, hogy megint eltelt egy év, és megint nem talált rám semmi/senki egetrengetően gyönyörűséges. És volt egy kifejezetten szörnyű évvégém is, '95-ben, amikor a születésnapom és karácsony között félúton meghalt Anyu. De alapvetően jó dolgok szoktak történni velem ebben az utolsó hónapban, és a szép emlékek miatt talán azt mondhatom, hogy ez a kedvenc részem az évből.

Gyerekkoromból inkább csak pillanatképek maradtak meg szülinapom környékéről, amit a körülmények ellenére (Ceaușescu Romániája) varázslatként éltem meg - még arról is szívesen nosztalgiázom, hogy órákig álltunk a hidegben, az üzletek előtt kanyargó sorokban egy-egy kiló narancsért, és sokszor bizony elfogyott, mire a pult közelébe kerültünk volna. Minden évben volt úgynevezett Gyermekváros a várban, kartonból kivágott életnagyságú mesefigurákkal, korcsolyapályával, rajzfilmvetítéssel, körhintákkal, gesztenyével és forró teával - folyton jéghideg és vérvörös volt az orrom, és mikor a kesztyűm átázott a hóemberépítéstől, Apu a zsebében melengette az átfagyott ujjaimat. A gyárban, ahol Anyu dolgozott, minden évben volt Mikulásjárás, térdig érő szakállú télapóval, aki akkor is adott csomagot, ha az embergyerek túl szégyenlős volt a versmondáshoz - volt benne sok kis értéktelen kacat, és volt benne szaloncukor, de nem ám a közönséges boltban kapható változat, hanem csokival bevont igazi ínyencfalat.

Amíg nagyon kicsi voltam, szentestéken Apu elvitt csatangolni, amíg Anyu otthon titokban feldíszítette fogadta az Angyalt, és átvette tőle a fát és az ajándékokat - később, amikor már beavatott nagylány lettem, hármasban sétálgattunk, és versenyeztünk, hogy ki lát meg az ablakokban több színes fényt. Nem voltunk egy vallásos család, de az éjféli misére majdnem minden évben bementünk a központba, a katolikus templomba - jó háromnegyed órás séta volt az út, általában hatalmas pelyhekben hullt a hó, kétoldalról erősen kapaszkodtunk Apuba, és néha még úgy is esés lett a csúszkálás vége... még most is tisztán előttem van az előtérben felállított miniatűr betlehemi istálló, ici-pici Jézuska a jászolban, báránykák és bocik társaságában, ha behunyom a szemem, hallom az orgonaszót és érzem a sokszáz égő gyertya melegét meg a fenyőillatot.

A gondtalan gyerekkor után másodéves egyetemistaként jött vissza csak újra az, hogy felhőtlen volt ez az időszak, mert úgy éreztem, hogy tartalmas volt az előző év, és örömmel tekintek a következő elé. Emlékszem, szülinapomon a bentlakás folyosóján ücsörögtünk a barátaimmal, valószínűleg egy margarinos-mustáros kenyérből álló vacsora után (nem tudom már, hányadikán utalták az ösztöndíjat, ha hónap elején, akkor még az is lehet, hogy a luxusnak számító zacskós leves volt inkább), olcsó vörösbort ittunk (ami akkoriban fényűzésnek számított, mert az olcsó vodka volt az alappiánk), és kocsmázni készültünk, de csak később, amikor a törzshelyünkön vége lett a fizetős koncertnek, mert jegyre szinte soha nem futotta; és valahogy úgy éreztem magam, mint Jack Dawson a hajó orrában... hogy bármilyen fantasztikusság jöhet még, tényleg bármi, és annyira de annyira jó én lenni. Ekkortájt már nagyjából senki sem vette komolyan az előadásokra járást, éjszakánként buliztunk, délig aludtunk, nappal világmegváltó filozofálásokba bocsátkoztunk, és készültünk haza vakációra. 

Otthon Apu töltött káposztával és kedvenc bolti sütimmel várt a jó meleg konyhánkban, szinte cenzúrázatlanul mindent elmeséltem neki, ami Kolozsváron történt velem, és majdnem minden délután besétáltunk a lakótelepről szülővárosom főterére, ahol megvártuk, amíg ránkesteledik, megnéztük a fényekbe öltöztetett parkokat és épületeket, majd buszoztunk úgy, hogy a célállomásunkkal ellenkező irányba ültünk fel a járatokra, és hatalmas kört tettünk mindenfelé, mielőtt hazaértünk volna. Éjjel későig bőgetős téli filmeket néztem a tévében, és lefekvés előtt sokáig álltam az ablak előtt a sötét szobámban, bámultam a fehérlő erdőt a szemközti dombon, a rózsaszínes lámpafénnyel bevont havas utcát alattunk, a kántálásból hazatérő viháncoló csoportokat, a közeli blokkok ablakaiból kilátszó színes pilláncsolást, és arra vágytam, hogy egyszer majd megint legyen nálunk is fa, és egész reggelig égjen rajta a fényfüzér, mint régen.

Az Anyu halála előtti év volt az utolsó, amikor mi is igazán ünnepeltünk, talán azért van az, hogy nekem valahogy az igazi teljesség szinonimája a feldíszített fa. Kereken tíz év telt el enélkül, a hiányérzet miatt, vagy ki tudja miért sosem vettünk, amikor első közös karácsonyunkon M. meglepetés-fenyővel várt - olyan érzés volt, mintha egy hosszú-hosszú utazásról értem volna végre haza; és azóta itthon vagyok. 

Az utolsó két évzárónk felülmúlhatatlan volt. Tavaly előtt a hasamban volt az első kisbabánk, bizsergős izgalom és lázas tervezgetés töltött be minden szabad percet, azt hittük, hogy annál mámorosabb szentesténk már nem is lehet soha. Tavaly aztán lett, illetve mi lettünk a legeslegszerencsésebb emberek a földkerekségen. Idén… idén már tizenegy hónapja tökéletes az élet, úgyhogy nem tudom, mivel lehetne tetézni*.

Ez most egy újfajta december. A sosem-volt-fontos saját születésnapom most még kevésbé az, a hónap elejéről leginkább az jut eszembe, hogy hamarosan itt a közepe, amikor is egy éves lesz a kisfiunk, és a végére elő kell rukkolnunk egy olyan találmánnyal, ami minden ténykedése ellenére függőlegesen tartja majd a karácsonyfánkat. Boldog vagyok; egyszerűen boldog, és kész.

* Jó, de, tudom: egy pozitív terhességi teszttel - de ne legyünk telhetetlenek.

C̶h̶i̶c̶k̶e̶n̶s̶h̶i̶t̶ Pox! Chickenpox

Másfél héttel ezelőtt, pénteken, Apu nálunk volt a szokásos heti babázásán, és egy pontban erősödő derékfájásra panaszkodott. Mivel neki évtizedek óta komoly gerincproblémái vannak, arra gondolt, hogy biztos ez is reuma, fel is ragasztottuk neki a fájdalomcsillapító tapaszt; mikor cseréltük, észrevettem, hogy van alatta egy féltenyeremnyi kiütés, amire azt tippeltünk, hogy allergia féleség lehet. Mivel hétvégén romlott a helyzet (nem múlt a fájdalom, és egyre jobban viszketett a piros folt), hétfőn elment háziorvoshoz, aki kijelentette, hogy ez márpediv övsömör, amit ugye a világ egyik legagresszívabban terjedő vírusa okoz, és úgy egyébként a pöttyök megjelenésekor a legeslegfertőzőbb.
Természetesen Apu-Kissmajom viszonylatban a gazdát cserélő ölelés- és puszimennyiség valahol a megszámlálhatatlanság határán mozog, úgyhogy azóta bárányhimlő-lesen vagyunk. Apu depresszióba zuhant, hogy hetekig nem láthatja az unokáját, és főleg hogy miatta meg fog betegedni, alig bírtam vigasztalni, hogy ez egy éves kor körül már nem veszélyes, sőt, állítólag sokkal enyhébb lefolyású, mint később (több, de kevésbé viszketős pöttyel jár); szóval nem árultuk el, hogy amint lehet, oltást terveztünk, inkább azt füllentettük neki, hogy titokban egy kicsit még reménykedünk is, hogy elkapja. A bárányhimlő lappangási ideje akár huszonegy nap is lehet, aminek körülbelül fele telt el eddig, so we're not out of the woods just yet.

Mindezek után a múlt hét elején M. egyik nap hazajött egy kicsit taknyosan. Én nem tudom, hogy normális családok ilyenkor mit csinálnak, de mi is megvitattuk, hogy hogyan lehetne elkerülni, hogy Kissmajom is elkapja, csak éppen betarthatatlannak ítéltük, meg igazából értelmetlennek is. Mikor szülés után a kórházból hazahoztam a náthát, volt egy ilyen kísérletem, hogy maszkkal nyomultam Kissmajom közelében, mégsem úszta meg szegényke, pedig akkoriban még az anyatej is immunizálta. Mostanság meg… egyszerűen lehetetlen megállni, hogy az ember ne bújjon össze vele, mikor nyújtja a kis karjait, és tolja a pihés fejét… Biztos, hogy az lenne az okos és felelősségteljes dolog, de mi úgy döntöttünk, hogy amíg nem lehet neki megmagyarázni (úgy, hogy fel is fogja), hogy miért szükséges ez a fajta távolságtartás, addig egy mérsékelt baciadagnál kegyetlenebb dolog folyton eltaszítani, visszautasítani, elfordulni tőle, hiszen nem ehhez van szokva, nem értené, hogy mi történik, és miért. Egész sokáig úgy tűnt egyébként, hogy Kissmajom meg fogja úszni, hétvégén M. már kifele lábalt a betegségből, de aztán elkezdett kaparni az én torkom, és akkor már sejtettük, hogy csak idő kérdése, a két oldalról kapott támadást nem fogja tudni kivédeni.
A hétfőre virradó éjszakát végiglamentálta, nem találta a helyét, sem a kiságyában sem közöttünk nem bírt elaludni, csak mászkált, és esett-kelt, és elégedetlenkedve nyöszörgött; reggel mindketten szörtyögve ébredtünk. Elkezdtük neki adni a Calcimusc és C-vitamin kombót, délutáni alvás után már forrón ébredt, így egy adag Nurofen szörpöt is, és Sterimar vízzel porszívóztuk az orrát pár óránként. A dokinéni megnézegette a torkát (piros), meghallgatta a tüdejét (tiszta), megkérdezte, hogy milyen váladékot termel (átlátszót), majd mondta, hogy még két napig folytassuk, amit elkezdtünk, csak egészítsük ki Sinupret oldattal és Nasivin cseppel, aztán ha nem javul a helyzet, akkor váltsuk ki a biztonsági hálóként felírt antibiotikumot. Altatáskor elég kétségbeejtő volt a helyzet, 39 fölé szökött a hője, nem akarta elfogadni a tápot, és fürdés után, az ezer fokra felfűtött lakásban reszketett - én, ha lehet, még szarabbul voltam, csak az én hidegrázásomhoz társult egy erőteljes guilt-trip is, hogy ha fegyelmezett felnőttek módjára viselkedünk (lásd: maszk), akkor ez megelőzhető lett volna. Valamikor a szokásos éjfél utáni ébredésekor végül kért enni, és újabb lázcsillapításra nem volt szükség, aztán hajnalban megint benyomott egy adag kaját, és már annyira lelkesen gagyarászott meg tevékenykedett, hogy muszáj volt visszapakolnom a kiságyába, mert különben egyikünk sem tudott volna pihenni. Ezután tízkor kelt, vidáman és aktívan, ma már alig volt taknyos, könnyen tudott lélegezni az orrán, csak enyhe hőemelkedése volt és egy kis torokfájás (ezt onnan tudom, hogy, nem nagyon akart enni, és egy adag vissza is jött neki), de nyugtalan forgolódás nélkül délutáni aludt majdnem két órát... Szóval úgy tűnik, ennyi volt, túl vagyunk rajta… jöhet a bárányhimlő…

És így a végén egy konklúzió meg egy ódazengés.
Nincs borzalmasabb dolog annál, mikor az ember gyereke beteg - egyszerűen nincs; mondom ezt úgy, hogy a miénk gyakorlatilag pár óráig volt igazán rosszul. Ha valaki tegnap este felajánlja, hogy még egy nap ilyen szenvedés Kissmajomnak, vagy vonuljak be szépen egy hasi műtétre, gondolkodás nélkül az utóbbit választottam volna, és még én köszönöm meg a lehetőséget. Mert a császármetszésem szar-semmi-szar nem volt ahhoz képest, ahogy az a drága pici életbogár nézett ránk kétségbeesetten és segélykérőn, és nem értette, hogy miért nincs energiája felpattani, mint máskor, és miért nem teszünk valamit, hogy legyen.
És továbbra sincs a miénknél csodább majmacsek, bizony hogy nincs, az egész galaxisban, az Óperenciás féreglyukon is túl. Az orrszívást januárban, pár hetesen hősiesen tűrte, sosem sírt közben, csak figyelmesen nézgelődött, és néha el is bóbiskolt - de mostanában saját elképzelései vannak a világról, és benne jókora akarata, így félve vettük elő a porszívót, hogy hát akkor most itt lesz vége az egész eddigi közös életünkben építgetett bizalomnak, eljött az idő, amikor muszáj letepernünk, rátérdelnünk, lefognunk, beleerőszakolnunk, és hasonló szörnyűségek. Nem volt rá szükség. Nem mondom, hogy első alkalommal sem tiltakozott, egyrészt megijedt a hangos zajtól, hiába mutattuk be neki előtte, hogy mire számítson, másrészt nyilván nem értette, hogy miért próbálunk a képébe tuszkolni bármit is, de főként azt a zúgó szart… Szóval ellenkezett, persze, kapálózott, tekergett, dobálta magát, és amikor befújtuk a löttyöt és beledugtuk a szippanytút, ordítozott is egy keveset, de mikor végeztünk, és mondtuk neki, hogy na látod, mennyivel jobb lett, és érezte is, hogy mennyivel jobb lett, rögtön összekötötte, és ahogy abbahagytuk a műveletet, már mosolygott is azonnal, no hard feelings. És utána minden következő akció egyre könnyebb lett, annyira, hogy ma délután (ez a két nap alatt olyan tizenpáradik alkalom lehetett) már tiszta egyedül meg tudtam csinálni mindent. Egyértelmű, hogy tudta, hogy mi következik már amikor lefektettem az ágyra, mert komoly-szomorúan követett az okos tekintetével, ahogy előkészítettem a kínzóeszközöket, de fekve maradt, és szinte mozdulatlanul tartotta a feje mellett a kis karjait, ahogy az arcához közelítettem. Ráncolta a homlokát, és ösztönösen elfordította a fejét, de mikor a homlokára tettem a tenyeremet, és visszahúztam, nem védekezett, csak csendesen sírdogált, amíg be nem fejeztem - aztán nagy levegőt vett, gondolom tesztelte az eredményt, és úgy dönthetett, hogy érdemes volt kitartani, mert mire kikapcsoltam a gépet, már élménybeszámolt is a zabálnivaló rekedt hangjával és nyolcfogú vigyorával.
Nincs szó arra, hogy mennyire szeretjük.