"...the faint fusion of two bodies breaking into light."

Tavaly kihagytuk a Perszeidáinkat, mert még kicsi volt Kissmajom gyáva kezdő szülők voltunk, és nem mertük beválllni, hogy kihurcibáljuk magunkkal egy rétre éjnek idején. Idén már szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a világ legjobbfejebb babájával van dolgunk, úgyhogy pár napig tanakodtunk, hogy menni kéne, de valahogy nem volt kerek az egész, én ugyanis ahhoz túl paraanya vagyok, hogy egy éjszakára nélkülünk hagyjam; igaz, hogy Apu többször altatta már el, és volt vele kicsivel éjfél utánig, de azon aggódom, hogy ha az éjszaka közepén esetleg valami miatt felsírna (ez teljesen hülyeség, mert ilyen több hónapja volt utoljára), akkor nem tudná megnyugtatni. Meg meleg is van nagyon, ami Kissmajmot ugyan nem hatja meg, de mindekt nagyon zavar, nem is tudom, mikor bírtuk utoljára ilyen rosszul, én még terhesen sem szenvedtem ennyit.
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.

Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.

Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...

Anyázós Aparajongó aktuális alvásrendje

Kissmajom meganyásult. Egy csomó dolgot, amit eddig bárkivel szívesen csinált, pár napja többnyire csak velem hajlandó - további résztvevők nem zavarják, de én mindenképpen legyek jelen. Ki a kertbe, ezredszerre is ellenőrizni az ötöjőrendszert, fel a kanapéra, tonyot rakni kockákból: "Anya hegít, anya hegít!". A legfontosabb kivételek: a garázs- és kertkapuk távirányítós nyitogatása és csukogatása (Mama és Papa kiváltsága), a heti egyszeri Kopaszi-gátazós vagy Margit-szigetezős napok (ide Tatával jár, mindig aligvárósan), és az esti rituálé, amihez szigorúan M.-re van szükség, ha nagy ritkán valamiért nincs, inkább sokáig lehet fent, hogy agyonfárasszam, mert különben egy óráig fürdetem-altatom, "Hol van Apa?" (miközben délután öt perc alatt elalszik velem).

Most az utóbbiról akarok kicsit jegyzetelni, mert annyiszor nevettet meg minket Kissmajom ez alatt az esti fél óra alatt (is), hogy muszáj megemlékezni róla.

Először is, tök érdekes, de nem hogy tiltakozás nincs, hanem, ha épp lent vagyunk a nagy nappaliban, és szólunk neki, hogy akkor ideje lefeküdni, lelkes "Alunni, alunni!" jelszóval elkezd felvonulni az emeletre; sokszor mire nyomába indulunk, már túl van a második lépcsőfordulón is, és rendületlenül halad, hangosan számolva a fokokat. Beszalad a fenti saját nappalinkba, egy kicsit még leül a játékaihoz, aztán M. viszi fürdeni, miközben én előkészítem a hálószobát és bekeverem a tápikaja adagot. A fürdés első fele pancsolás, utána következik a lényeg, amit szükség esetén akár egyedül is meg tudna ejteni, mert kérésre gyakorlatilag végigmossa a testrészeit, és zárszóként zabálnivaló derékban előrehajolós pózt vesz fel, hogy M. kényelmesen elérje a pofiját fogmosáshoz. Utána én kihalászom, és átviszem a hálóba megszárogatni és felöltöztetni, miközben ő komoly fejjel tartja a cumisüveget, és szlopákolja be a 350 milli tápszerét, és bólogatva nyújtja az egyik, majd a másik dundus lábfejét, hogy a lábujjai közül kitörölgessem a nedvességet. M. eközben megeteti a macskát, és mire mi végzünk az előkészületekkel, érkezik is - ha esetleg nem, akkor határozott és kitartó "Apa jön, apa jön!" követelőzés indul.

Ekkor én kiosztogatom a búcsuzós talppuszikat (itt is előbb egyik, aztán a másik lábát tolja a képembe, majd mindkettőt, hogy egyszerre is, amitől minden alkalommal elolvadok), és villanyoltás van, ami úgy kezdődik, hogy Kissmajom elmenekül az ágy valamelyik sarkába, ott hasra veti magát, és néha csendben leskelődve, néha a keze mögé bújva "Hol a baba?" felkiáltással várja, hogy M. elkapja a lábait, visszahúzza maga mellé, és megrágcsálja a combját-talpát. Pár ilyen viháncolós mutatvány után M. végignyúlik az ágyunkon, Kissmajom lefekszik vele párhuzamosan, szorosan melléje, és a fejét bedugja az apja hóna alá, majd felszólítja, hogy: "Mesét!" (A pozitúra csak akkor tökéletes, ha M. a könyökét behajlítva Kissmajom hasán nyugtatja a karját; így kánikulában megpróbálta néhányszor elvenni, hogy mégse izzassza össze magukat, de Kissmajom mindig ellentmondást nem tűrően visszapakolta magára.) A mese saját szerzemény, és egy Cicavárosban lakó kiscicáról szól, aki félelmet nem ismerve vág át a szomszédos Kutyavároson, hogy meglátogassa egy beteg vidéki rokonát a tanyavilágban - ha napközben megkérdezzük, hogy ki az, akiről sokat szokott beszélgetni az apjával esténként, ragyogó arccal közli, hogy Edömééér, aki bááátooor… hát bele kell dögleni, na. 

Ugyanakkor tök vicces is, amikor nem azon vigyorgunk bárgyún, hogy milyen édes, akkor rajta-vele röhögünk. Mikor kijövök tőlük, álalában dolgozom egy kicsit, és közben bekapcsolom a babamonitort, hogy belehallgatózzak a bulijukba; minap teljesen elfelejtettem, és mikor olyan öt perces késéssel eszembe jutott, már síri csend volt. Nahát, gondoltam, ez még a szokásosnál is gyorsabban sikerült, és figyeltem, hogy mikor kászálódik ki M. az ágyból, amikor felcsendült a Kissmajom leginkább egy részeg matrózéhoz hasonlító hangja, miszerint "Móóókuskaaa! Móóókuskaaa!"

Körülbelül egy hónappal ezelőttig úgy működött az éjszakánk, hogy miután elaludt, betettük a lábunkhoz helyezett saját ágyába, majd mikor éjjeli egy körül bementünk mi is lefeküdni, általában felébredt félálmosra, és akkor átköltöztettük hozzánk, ha meg nem, akkor találkoztunk reggel. De aztán kezdett elmenni a dolog olyan irányba, hogy bármennyire nemtörődöm módon csörömpöltünk, sehogy sem sikerült felzavarni a bevonulásunkkal, és baromira hiányzott a kis puhameleg teste meg az egyenletes szuszmákolása, úgyhogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy inkább mindenfélével elbarikádoztuk a leesős oldalt, és ott hagytuk a franciaágyon, hogy várjon ránk.
Igen, együttalvás van, mert nekünk szükségünk van rá - neki nem igazán, durmol reggelig igazából bárhol... el van vesztegetve ránk egy független baba, és aki szívesen tenné külön, az meg szív egy ragaszkodóval, elnézést. Lényeg, hogy a kiságy már inkább csak dísz, illetve boldog dorombolással birtokba vette a Kissca; a nagy meg úgy néz ki, hogy én fekszem a bal oldalamon, teljesen a falra kenődve, M. fekszik a jobb oldalán egészen a matrac szélére szorulva, és közöttünk vándorolgat a gyerek, néha a lábunktól emeljük vissza, néha bekuckózik kiskiflibe egyikünk elé, néha valamelyik testrészünknek támasztja a buksiját vagy ránkpakolja a combjait, néha meg (Aren't we the ultimate cliché…?) tökéletesen keresztbe fekszik, és betölti a rendelkezésére álló összes helyet, mint valami gáz.
Ennyit az elveinkről. Ha jön a kistesó, majd rendelünk egy custom-made gigaágyat.

Gyanú - edited

Ezt azért írom, mert hátha idetéved olyan is, aki gyanakodott már hasonlóra saját gyereknél, és elmeséli, hogy mi lett a vége… Az van ugyanis, hogy elképzelhetőnek tartjuk, hogy Kissmajom színtévesztő - egész pontosan a pirosat és zöldet nemlátó fajta. Még messze nem megerősített dolog, nyilván húsz hónapos sincs a gyerek, most tanul beszélni, simán benne van, hogy jó a szeme meg az agya is jól dekódol, csak valahol az utóbbiban még megkeverednek a dolgok, de minden esetre érdekes a jelenség...
Tizenkét "alapszín" (és azok egyértelműen felismerhető árnyalatai) a tudásbázisunk, és általában ceruzákkal dolgozunk: fekete, feér, hürke, baana, kék, bojdó, lila, najancsszínű, háága, jójají, pios és löld. Az első tíznél jóval egy százalék alatt vannak a tévedős esetek, magabiztosan és gyorsan kiválasztja az emlegetett színt bármekkora halomból, határozottan rávágja a nevet, ha hirtelen felmutatjuk, gondolkodás nélkül odahozza bármelyiket, ha kérjük. A nagyon-nagyon ritka hibáknak nem is nevezhető mellényúlások abból szoktak származni, hogy épp nem figyel a feladatra, túl sietősen akar válaszolni, vagy például egyet emel fel, miközben egy másodperce még másikra nézett; de ha újra kérdezünk, persze semmi helytelenítő fejcsóválás, csak sima ismétlés, azonnal korrigál. Ez az arány az utóbbi két szín esetében eléggé felborul (mondjuk olyan tízből háromszor tökéletes csak), és többféleképpen is elromlik: van, hogy egymással keveri a kettőt (vagyis ha zödet mondunk, pirosra mutat, és fordítva), van, hogy felmutatjuk neki egyik színt a kettő közül, és nem mondja meg, hogy micsoda, csak hosszasan hallgat, és van, hogy hiába van a kupacban a kért szín, nem emeli ki, hiába utasítjuk rá. Őszintén szólva ez utóbbi azért gyanús, mert oké, a másikoknál gondoltunk már arra is, hogy a szavakat keveri, vagy esetleg nem jutnak épp eszébe, de ilyenkor látszik az okos fején, hogy pontosan tudja, mit szeretnénk, és nem érti miért inszisztálunk, hiszen az teljesíthetetlen.

Amint kiderült egyébként, a színtévesztés (a színvakság rossz kifejezés, mert az rendkívük ritka dolog, hogy valaki konkrétan nem lát színeket, csak a szürke különböző árnyalatait) elég gyakori, van olyan népcsoport, ahol 10% körüli, a mi vidékünkön inkább 2%-a a populációnak ilyen kis mutáns; és az esetek túlnyomó többségében genetikai eredetű malőr, ami főleg fiúkat érint, anyai ágon hordozódik, és az X kromoszóma pici furasága okozza. Tehát esetünkben nem M.Apuka problémája ugrott át egy generációt, hanem valahol az én családomban keresendő a ludas - de ez mindegy is. Aztán, ha van is baj Kissmajomnál, túl nagy nem lehet, mert péládul a lila-bordó-rózsaszín vonalat teljes biztonsággal különbözteti meg, sőt, ha valahol kettő között van az adott árnyalat (pl. mályva), akkor mélyen elgondolkodik, hogy vajon hova sorolja.
Namost, a színtévesztést diagnosztizálni ilyen korban körülbelül lehetetlen, gondolom ki is röhögnének, ha megjelennék a szemészeten egy ekkora babával: állítólag a gyerekek általában csak három éves korukra tudják pontosan beazonosítani plusz megnevezni is a színeket, és öt-hat éves kor után van az, hogy már sosem tévednek. De jó volna minél előbb tudni, ha gond van, mert nem szeretnénk, ha most még csak csodáskodó ismerősök, de később akár óvónénik esetleg azzal frusztrálnák, hogy jajnemár, hogyhogy ennyi színt ismer, és mégsem képes kiválasztani az egyik legfontosabbat, és a többitől legegyértelműbben elütőt.
Mindenesetre most épp olyan piros-zöld színtévesztős teszteket keresgélek a neten, amik számára is értelmezhetőek, remélem találok holnapra állatkásat, vagy olyant, amin általa már ismert betű van. Ezen felül nem aggódom vagy agyalok a dolgon, ha beigazolódik a gyanúnk, akkor ez van, lesz speciális szemüveg a gyönyörűséges kék szemén és kész, másnak rövidlátás miatt kell egész kiskorától; ez egy ugyanolyan állapot, mint a magasság, az, amit én betegségnek nevezek, marhára nem itt kezdődik. De a kíváncsiság hajt, szóval ha valakinek van valamilyen infója vagy ötlete, ne fogja vissza magát!

Later edit:
Hát, annyival okosabbak lettünk, hogy egészen egyértelműen látja a piros és zöld bizonyos árnyalatait, például ezeket meg ezeket - aztán ezeket viszont majdnem biztos, hogy nem. És van még ez, ami a mi normál szemünkkel talán a legelütőbb, na ez inconclusive, laptopon nem reagál rá, viszont iPad képernyőjén igen… vagy fordítva, igazából meguntuk a vegzálását, és inkább építőkockáztunk helyette.

Dumagép(ecske)

Közben voltak fordulók is, 17-én édes Kissmalacz két évese és a mi második boldogházasságink, és 18-án Kissmajomé… nagy cula nagyfiú, borzalmas, hogy beléptünk az utolsó pár hétbe, amikor még tizen-hónapos, hát hova rohan az idő?!

Kissmajom, kis túlzással, beszél. Eddig is megnevezett csomó dolgot, de most nagyon eldurvult a helyzet, olyasmiket is mond, amikről álmunkban nem gondolnánk, hogy tudja, micsoda, és fogalmunk sincs, hogy honnan, kitől tanulta. Csak egy példa: minap kint voltunk az épülő házunknál egyeztetni a kivitelezőnkkel, és a telek mellett megpillantotta a mobilbudit, rámutatott, és kijelentette, hogy az ott vécé. Na most legjobb tudomásunk szerint olyant ő még eddig soha nem láthatott (ha csak este az ő meg a mi lefekvéseink között nem lopja ki valaki fesztiválozgatni), illetve ha esetleg véletlenül Apu valahol mutatott neki, akkor sem nagyon volt alkalom ismételgetős rögzítésre, hiszen manapság heti egyszer van közös napjuk, és a nyaralás miatt egy hét ki is esett. Szintén meglepett azzal, hogy felismeri az általunk kevésbé járt hazautat is a leendő otthonunktól; ez úgy derült ki, hogy van ez az alternatív útvonal lehetőség, amin elég régen voltunk utoljára, de amit mostanság sávlezárások miatt érdemes használni, és ott örömlányok szoktak álldogálni. Mivel autózás közben mostanra már nagyon figyel kivétel nélkül minden látványosságra, gyakran narráljuk neki az épp elsuhanó érdekességeket, és egymás között anno vihogva említettük, hogy majd megtanulja a gyerek, hogy azok ott kurvanénik - ma több kilométerre voltunk még a helyszíntől, amikor rájött, hogy merre kanyarodtunk, és fel is kiáltott, hogy: "Kuja néni, kuja néni!"
Imádja amúgy az összetett szavakat, és hihetetlen, hogy mennyire érzi, hogy hol van a határ, ahol elválik a két szó, akkor is, ha csak egyik tagot ismeri, esetleg egyiket sem; ez onnan derül ki, hogy akkor is komoly szünetet tart közben, ha mi nem úgy mondjuk ki őket: kep kapu (kertkapu), pophi tölő (popsitörlő), dobosz tető (doboztető), fújó gép (fúrógép), hököcs kúcs (szökőkút), stb. Ugyanakkor vannak szókapcsolatok, amiket következetesen egybe mond, ilyen a nattyhajó (nagy hajó) vagy a natyvísz (nagy víz), annak ellenére, hogy a nagy (igen, ha külön van, helyesen ejti ki) szót gyakran használja egymagában is.
És a legújabb találmánya az, hogy mindent becéz. Ezt sem tudjuk, honnan szedte, mi nem vagyunk egy gügyögős társaság, nagyon kevés szót babásítunk, egy ideje mégis ilyenekkel kezdett előállni, hogy magocska, cicuska, krémecske, bogyóka, dinnyécske, nyuszika, lotkicska (zoknicska), pikakócska (pillangócska), lékkocka (légkondicska), stb., és napról napra egyre több szónál kísérletezget kicsinyítő képzők illesztgetésével. A három überhipergigaság, amit képtelenek vagyunk megszokni és vigyorgás nélkül megállni, a kövecskécske és a vizecskécske, illetve minden netovábbja, az Öbbecske! - azaz ölbe(cske) akar jönni.
Meglepően helyesen ejti ki a hangok nagyrészét egyébként, csak a fő nehézségekben kitartó: s helyett általában h, r és z helyett általában j, sz néha tökéletes, néha szünet van helyette, vagy néha ott is j… a j amúgy nagy jolly joker, jelenleg egyik kedvenc kissmajmizmusom a jójají (rózsaszín).

Apropó színek, egyre többet ismer és egyre magabiztosabban; érdekes, hogy ha egyedül játszik, és magával beszéli meg a dolgokat, akkor gyakorlatilag sosem téved, de ha mi kérdezünk, akkor nagy sietségében például a zöldet sokszor keveri, pedig tényleg nem szoktuk szerepeltetni. A mintákat nem csak beazonosítja, de jól értelmezi az összetartozást is azonos csoporton belül: ha én úgy rakom le a puzzle darabjait, hogy a kockás oldaluk látszik, akkor ő is következetesen úgy forgatja őket. A számolás is egyre magabiztosabb, már csak a négy meg a hét hiányzik a tízigből, és egyértelmű, hogy érti is a több fogalmát, mert csak akkor mond kettőt, ha valóban annyit lát. Pontosan felfogja a váltogatás lényegét is, csak egyszer magyaráztam el neki, hogy toronyépítésnél egy elemét én pakolok, egyet ő, azután mindig figyelmeztetett, hogy "Anya jön!", ha elbambultam. Aztán: én csak nagyon ritkán énekelgettem neki gyerekdalokat, mert ugyan mindig végighallgatta őket, de régebben úgy éreztem, nem feltétlenül értelmezi még a szövegüket - mostanság újrapróbálkoztam, és látszik, hogy követi a cselekményt, és várja az épp következő fordulatokat, mert előre mondja a közeledő sorok főbb szavait.
Elképesztő, hogy milyen memóriája van, egyetlen egyszer, kutyafuttában közölt részleteket is megjegyez, és visszamondja őket. Múltkor M.Apuka tesója jött látogatóba, akit még sosem látott; szokása szerint pár percig mögénk bújva gyanakodva szermevételezte, aztán közelebb ment, galagyolt neki is, és kiabálta, hogy "X bácsi, X bácsi!" Úgy mellékesen elmlítettem neki, hogy X bácsi a papa testvére, mire másnap egyszer csak úgy ízlelgetőleg ismételgetni kezdte az új szót, és ma már ha megkérdezzük, hogy kicsoda X bácsi, rávágja, hogy "X bácsi Papa testébe."
Több rövid mondattal próbálkozik már egyébként, az első talán az volt, hogy "Apa autója elment.", amikor egyszer M.Apuka kihajtott a garázsból M. autójával. Hétvégén, mikor hazafelé indultunk a Normafától a hegyen, teljesen spontánul kijelentette, hogy "Lemegyünk az autóval." - de ez inkább az okoska észrevétel miatt extra, mert a kétszavas mondatok ("Lapozok könyvet.", "Kutya ugat.", stb.) elég gyakoriak ma már. Az autók (a repülőkkel és motorokkal egyetemben) annyira nagy kedvencei, hogy basszus azt vettük észre, hogy konkrétan figyel a közlekedésre - sávváltásnál néha bólogatva kommentál, hogy "Oda bementünk, igem."
Ez a bólintás és helyeslés (jó vagy igem használatával) egyik legaranyosabb fejlesztése, néha játszás közben magában magyarázva is használja, bele kell pusztulni. Ahogy abba is, ahogy átvesz dolgokat tőlünk, és pontosan ugyanúgy hangsúlyozva visszaadja őket, M. tegnap majdnem lefordult a székéről, mikor Kissmajom hozzárohant, az ölébe hajtotta a fejét, és megszólalt: "Ija, kityim!" Ez azóta nagy sláger lett, mert látta, hogy odavagyunk érte, ahogy azért is, hogy "Ija-mija!" (szia-mia), amit mai napig sem tudjuk, hogy hol hallott.
Megköszönni még nem szokott semmit (de néha már utánunk mondja, amikor mi köszönünk meg neki valamit), viszont kérni igen, csakhogy úgy, hogy "Adom!" Ha valamit nem sikerül egyedül megoldania, elém áll, és határozottan utasít, miszerint: "Anya hegít!". A ragozás még esetleges, többnyire azoknál a szavaknál él vele, amelyeket tőlünk is gyakran és több formában hallot már, de ott helyesen használja. Őszintén szólva én egyelőre azt élvezem, amikor valamit nem tud pontosan kikövetkeztetni, de látszik, hogy agyal és küzd vele, mert ezekből születnek az elején aranyos, később meg zseniális gyerekszájak.

Jah, volt megint egy BabaLabor jelenésünk, két kísérletben vett részt Kissmajom. Teljesen másképp viselkedett mint eddig, első pillanattól kezdve bátran rohant körbe az új környezetben (időközben elköltöztek), és fedezte fel a rengeteg ismeretlen játéksarkot, és a feladatok is sokkal jobban érdekelték, mint eddig; illetve valószínűleg ugyanannyira, csak most, hogy hangot is tud adni az érdeklődésének, sokkal látványosabbak a reakciói. Mindkét esetben megjegyezte a kísérletvezető, hogy milyen üde színfolt volt a jelenlétünk, mert általában ennyi idős gyerekek még nem tudnak beszélni, Kissmajomnak meg be nem állt a szája, végig narrálta a feladatsor minden lépését, és hát igen szórakoztató volt.
A képernyős kutatásnál megint ott volt a szemmozgást mérő gép, mert azt figyelték, hogy egy 18-20 hónapos gyerek megérti-e azt, hogy egy tárgyat néha nem az elsődleges neve kísér vagy nem fő funkciója szerint használják, és ő miként azonosít be egy ilyen tárgyat: például ha valami pálcán egyensúlyozó kacsának tűnik, de igazából toll, vagy cica formájú, de igazából szivacs. És Kissmajomnál fölösleges volt a technika, mert amint a tesztalany (egy nő, aki kivonult a szobából, miközben a bennfentes Kissmajomnak a személyzet megmutatta a tárgy második szerepét is) megjelent a képernyőn, rögtön felderült a kis arca, és lelkesen árulta el a megoldást szavakkal is.
A második kísérlet még viccesebb volt, ott élő színházban voltunk nézők, ahol egyik szereplő egy plüsskutyát rejtett el három közül egy vödör alatt, majd rápakolt az adott vödörre egy kupakot; Kissmajomnak első körben párszor csak egyszerűen ki kellett választani a lelőhelyet, aztán variálták a dolgot, és a kupakot egy paraván mögött néha rossz helyre tették, hogy kiderüljön, rájött-e az összefüggésre, miszerint az egy jel, és ahhoz kell odamennie, mert alatta lesz a céltárgy, végül beszállt még egy szereplő, aki nem tudott róla, hogy a kutya helyét megcserélték, és azt nézték, hogy Kissmajom jó helyen keresi-e annak ellenére, hogy a rakosgató tévesen pakolja a kupakot. Fantasztikus volt látni, ahogy a szemünk előtt jött rá lépésről lépésre a megoldásra: a paravános szakaszban a jeltől függetlenül folyton azt a vödröt emelte fel, amelyik alatt a legutóbbi ellenőrzéskor volt a kutya, de a végére eljutott arra a szintre, hogy utolsó bravúros akcióként, mindenki nagy derültségére, flegmán odasétált, unottan felemelte az üres vödrön éktelenkedő jelet, és komoly fejjel rárakta a kutyásra, hogy there you go, buta felnőttek.

Nah, most ennyi ugrik be... majd visszatérek és belefűzök még dolgokat, ha eszembe jutnak, hogy megmaradjon legalább egy részük, mert napi száz meglepődéssel és ezer nevetéssel szolgál… Jaj, olyan csodálatosság, hogy van nekünk!

Fuckin' creepy, that's what it is!

Kissmajom ma reggel előadott egy klasszikus poltergeist jelenetet, miszerint: "Bácsi...", és a nyitott gardróbajtóra mutatott, ami mögött semmi sem volt, pár polcnyi ruhát és rengeteg játékot leszámítva. Kérdeztem, hogy hol a bácsi, kincsem, mire kitartóan nézett egy fix pontot, és nagyon határozottan azt mondta, hogy: "Ott a bácsi." Ezt még párszor eljátszottuk, mindig ugyanazt ismételte, és végül értetlenkedésemre ujjal is odabökött, hogy: "Ott!". (Duh!)
Némileg aggódva kérdeztem, hogy mit csinál a bácsi, de ehhez úgy tűnik kicsit szegényes lehet a szókincse, mert nem válaszolt, csak bámulta még egy darabig a vállfákat(?). Ami végülis jó hír, mert azzal még csak-csak megbékéltem volna, ha kijelenti, hogy ebédel vagy alszik vagy motorozik vagy bármilyen ártatlan tevékenység, amit jelenleg képes megnevezni, de ha mondjuk épp vérzett vagy lógott vagy mittudomén, akkor örülök, hogy nem derült ki.
Ne várjátok, hogy a gyerekeitek beszéljenek!