When God closes a door...

Van egy félkész posztom... ezt már többször mondtam, és tényleg van is, jó sok. De van egy, ami barátságokról szól, véletlenekről, számítóan összerakottakról, megbánás nélkül lezártakról - csak ezt is pihentettem, mert ahhoz, hogy érthető legyen, be kellene előbb fejezni egy másik félkész posztot. És a két félkész elkészülte után jutunk el végül az iskolaválasztóshoz, szóval jó nagy falat ez, így jár az ember, ha évekig lustálkodik, és muszáj pótolnia, mert különben annyira nem lenne kontinuitás, hogy maga sem értene semmit, ha pár év múlva visszaolvas, pedig ugye az lenne az egész blogolás dolog fő-fő feladata.

Na de visszaevickélve a lényeghez: az említett barátságok posztok romjain lépegettem épp ma este, amikor egyszer csak teljesen váratlanul bekopogott valaki a múltból. Abból a régi múltból, amit viszont sosem tudnék vagy akarnék lezárni, mert jelentett és mindig is jelenteni fog valamit... mert az életünknek a legnehezebb és leggyönyörűbb időszakai fonódtak össze benne, és ezek a lelkeinket is összefonták olyan emberek lelkeivel, akik ott voltak fogni a kezünket, minden közhelyes jóban és rosszban.

Welcome back home, Audrey! Hiányoztál. Jó, hogy (itt) vagy. ❤

Köszönöm, Coelho!

Lehet, hogy inkább hányásról kellene írnom, merthogy volt néhány ilyen epizódja a Kissmajomnak a héten, csütörtökön még orvoshoz is elmentünk vele ijedtünkben, de aztán kiderült, hogy semmi baj, nem vírus, csak a manapság gyakori rikoltozás következményeként összeszedett torokpirosság miatt jön vissza néha a kajája… szóval hál'Istennek ezügyben nincs szenzációs hírem mégsem. Van viszont egy komoly téma, ami az utóbbi időben újra és újra felkapódik körülöttem, úgyhogy gyorsan végigfutok rajta, és a végén ajánlok egy kis olvasnivalót.
Szóval örökbefogadás - már legalább két éve akarok írni róla, de Kissmajom fogantatása után egyre kevésbé volt aktuális, és egyre több dolog történt velünk, ami ennél fontosabb volt. Most valahogy megint időszerű lett, mert egyre többször kerül szóba a testvér dolog, és hát legyünk realisták, nem valószínű, hogy még egyszer ilyen csodával határos módon teherbe fogok esni, és ha sikerül is még egy babát összehozni (mert végülis maradtak még a tarsolyban inszemek és lombikok), még-még egyre mindenképpen csak jóval negyven fölött kerülne sor, ami elég kockázatos és kevés esélyes próbálkozás… márpedig amióta megszületett a kicsi fiunk, és fülig beleszerelmesedtünk, a háromgyerekes családság egyre jobban hangzik. M. és én már elég régen, és elég részletekbe menően tisztáztuk, hogy mit érzünk ezügyben, hogy akár vérszerinti helyett, akár mellé, szívesen fogadnánk örökbe egy-két gyereket. Tavaly év elején utána is néztem, hogy mit és hogyan kell ehhez lépni, és ha nem estem volna teherbe, el is kezdtük volna a procedúrát, de szülés után valahogy leült a lelkesedés, mert úgy gondoltam, hogy így már nem lenne pofám beállni a sorba, és olyanok elől elvenni babát, akiknek még egy sincs. Aztán végül mindig arra jutunk, hogy nekünk úgyis egy csomó szempontból megfelelne olyan gyerek is, aki általában senkinek sem kell (nagyobbacska, cigány, enyhén mozgáskorlátozott, stb.), szóval most megint ott tartunk, hogy csak el kellene indítani a folyamatot előbb-utóbb.

Én egész sokáig nem kerültem igazán testközelbe ezzel, nem ismertem se örökbefogadó családot, se örökbeadott gyereket. Az első élményem abszolút kellemes volt, tavaly ősszel már nagy hassal mentem Csibetalálkozóra, ahol ott volt Edina és a Tündér Lillája - az egy dolog, hogy szó szerint fizikailag hasonlítottak egymásra (állítólag az ilyesmire odafigyelnek az illetékesek az új családok kialakításánál), de annyira barátságos és kiegyensúlyozott volt az a kislány, és olyan harmónia lengte körül kettejüket, amit kevés sajátgyerekes felállásban láttam valaha is. Aztán szintén pozitív volt, hogy csomót beszéltünk erről Marcsyval, aki férjestül úgy gondolkozik erről a kérdésről, ahogy mi, és ezáltal eléggé megerősített abban, hogy nem vagyunk teljesen deviánsak; és minap Popival is megvitattuk a dolgot, és annak is örültem, hogy abból meg kiderült, hogy a kétségeim és bizonytalanságaim is teljesen szokványosak. Persze sajnos volt már részem másfajta rácsodálkozásokban is, tudok olyanról, aki tagadja a kapott gyerek nemzetiségét, olyant, aki csak a nagyon szűk környezete előtt vállalja fel, hogy a gyerek nem vérszerinti, és olyant is, aki azt tervezi, hogy a gyereknek egyáltalán nem fogja elárulni a származását. Természetesen bármi a hivatalos pszichológusi javaslat, attól kezdve, hogy megvan a határozat, magánügy minden ehhez hasonló választás, de azért bevallom, eszembe jutott ezekről a példákról, hogy basszus, jó sok helyen el lehet szúrni ám ezt a dolgot, még akkor is, ha az alapszituáció eléggé nothing-to-lose jellegű, hiszen egy gyereknek szinte mindenhogy és mindenhol jobb felnőni, mint intézetben (nyilván itt normális körülményekre gondolok, nem testileg vagy lelkileg bántamazó családra).
És akkor a lényeg: tegnap megint volt egy pont, amikor határozottan éreztem, hogy egyszerűen annyira a mi utunk is az örökbefogadás, hogy bármerre alakul majd a következő vérszerinti gyerek kérdés, nem szabad elhanyagolni ezt a vágyunkat sem, mert ha lehet csúcsdíszt helyezni a tökéletes boldogságra, akkor ez a fajta nagycsaládosodás olyasmi lenne.

Hogy hogy jön ide a cím…? Hát az úgy volt, hogy M. azt olvasta, hogy az öreg kiadott egy újabb semmitmondó idézetek kedvelőinek szánt, de ezúttal pornóelemekkel is megtűzdelt regényt, úgyhogy megvette nekem gyorsan, mert milyen nő az már, aki még soha életében nem volt hajlandó megismerkedni Palibá  közhelygyűjteményeivel műveivel. (Tudom, hogy ez nagyjából bordering on spousal abuse, de mindenki nyugodjon meg, még szeret, nem válunk, csak egy kicsit szokatlan a humorérzékünk.) Úgyhogy pár napja, miközben a gyerek nappali alszik, és nekem muszáj ott feküdnöm mellette, mert ha nem, harminc perc múlva óramű pontossággal ébred, ezen a fostengeren küszködöm át magam hősiesen. Tegnap, mikor már úgy éreztem, hogy még egy oldal, és feleződni fog az iq-m, kínomban előbányásztam a telefonomat, és blogról blogra böködtem, csak vissza ne kelljen térnem a könyvhöz. És egyszer csak ott termett ez a kincs, egy szuszra végigolvasós, könnyekkel mosolygós igaz-mese, négy gyönyörű emberről és egy kutyáról - fogjatok egy doboz papírzsebkendőt, és kattintsatok!

Close encounters

Megpróbálok mostantól gyakrabban írni rövidebbeket, mert a szokásos szorgalmammal az életben nem lesz dokumentálva semmi, ha majd valamikor vissza akarnám keresni... Ma a világgal való ismerkedésről lesz szó.

Megvolt az első play-date, korban Kissmajomhoz illő pajtással, aki történetesen Popi kisfia, vagyis semmilyen idegesítő anyát nem kellett elviselnem a gyerek szórakozása kedvéért, sőt még én is jól érezhettem magam - yay! Hát Geri már képek alapján is valami borzalmasan aranyos kiskrapek, de ez élőben nagyjából hatványozódik, úgyhogy kizárólag azért nem szorongattam össze, mert nem akartam creep-nek tűnni, hogy ott van a saját csemete, erre másét is gyűröm. A babák tök jól érezték magukat, oda-vissza csereberélték és alaposan megcsócsálták egymás játékait, meg a Popi által szolgáltatott saját termesztésű bio-almákat, illetve ezáltal tekintélyes mennyiségű fogzós nyálat is; de bejött a nagy mennyiségű kosszal beszerzett immunizáció, szerencsére Kissmajom nem kapta el szegény Geri szörcsögését.
Azon nem lepődtem meg, hogy Kissmajomnak nagyon bejött Popi, odamászott, megtapogatta, vigyorgott neki, de annak külön örültem, hogy annak ellenére, hogy állítólag némelyik idegentől fél, én is kaptam jó sok Geri-mosolyt. Egymással számomra meglepően viselkedtek, mintha tudták volna, hogy ez más darab, mint a felnőttek, előbb nem nagyon érdekelte őket, hogy jelen van a másik, aztán nevetve közelítettek, és végül... hát egy kicsit vissza kellett fognunk őket (főleg én a sajátot), mert olyan vehemens boldogsággal barátkoztak volna, hogy félő volt: egy-egy orr meg fül áldozatául esik a kezdetleges finommotorikának. Szóval definitely lesz még ilyen randevú, csak tartson velünk az őszi napsütés.

Harmadik típusú találkozás is volt a héten, jelesül tegnap. Ugye nekünk két macskánk van, a lehető legszögesebb ellentétben. Van a Kissca, akit mivel anno útszéli éhhalál küszöbéről hoztam haza, olyan félős, hogy gyakorlatilag csak vécézni jár ki, és ha látogató jön hozzánk, azt mélyen az ágy alá bújva vészeli át (úgyhogy van, aki nem is tud a létezéséről); ő a világ legjámborabb és leglojálisabb teremtménye, akkor is velünk alszik, ha M. az örökös forgolódásával éjszakánként hétszer lerugdossa az ágyról. És van Dápdáp, aki rajtunk kívül még minimum egy családnál lakik (szerencsétlen naivak miután "befogadták" és agyonkényeztették, sokáig nem is tudták, hogy tulajdonképpen gazdája van/vagyunk), és aki amúgy az uralma alatt tartja az egész lakóparkot, valóságos rajongótábora van a környéken, és mindenkitől szemérmetlenül zsebeli be a finomságokat. Kissca közepes méretű, lógó pocakú cirmos, nagyon kedves és bújós, Dápdáp óriási (értsd: tíz kiló környéke, közepes növésű beagle méret), gyönyörű orosz-kék utánzat, aki nagyon megneheztelt ránk, mikor kéthavonta beállítottunk egy-egy mentett kölyökcicával, úgyhogy nyáron csak enni jár haza, és akkor is nagyon csúnyán morog ránk közvetlenül miután betermelte a kajaadagját. Kissca végtelenül toleráns, ha épp nem rikoltoz örömében, akkor még Kissmajmot is a közelbe engedi, és hősiesen tűri a gyömöszölgetést mindaddig, amíg a testére korlátozódik - sajnos ez egyre ritkábban esik meg, nyilván leginkább az orrát kívánná megcsavargatni, vagy esetleg a farkát meghúzgálni (igen, ezt meg szoktuk akadályozni, meg legtöbbször magától is elmenekül). Dápdáp autista módon közlekedik, tudomást sem vesz a gyerekről, rá sem néz, csak biztonságos távolságban elsétál mellette, és megy dolgára - és valahogy Kissmajom is megérezhette a méla undorát, mert feléje sosem indul el simogatási szándékkal.
Namost gyerek szempontjából a terasz egyike a nagyon kevés off limits helyiségnek (a másik kettő a fürdők, a vécékefék miatt), mert ott van egy biztonsági macskaalom arra az esetre, ha Kissca nem merne kimenni, mert mondjuk a környéken valaki füvet nyír (földszint, de eljárkálás nincs az ablakaink alatt). Ilyen rácsos gyerekkapuval van elzárva, amit Kissmajom nagyon szeret, mert abba kiválóan bele lehet kapaszkodni, a diófán pihenő galambok vizsgálgatása közbeni ácsorgáshoz. Ezen a kapun a Kissca simán átugrik, de Dápdáp uraság ehhez túl lusta (Olyan hatvan centis magasságról beszélünk - és egy két lábra állva a derekamig érő macskáról!), ezért amikor haza méltóztatik jönni, leül eléje, és sürgető tekintettel várja, hogy beengedjük. Ma az történt, hogy Kissmajom épp felállni készülődött a kedvenc helyén, amikor a teraszra beugrott Dápdáp, és bebocsájtásra várva letelepedett vele szemben, a rács túloldalán. Kissmajom óvatosan megtorpant, és négykézlábas pozícióban, halált megvető bátorsággal farkasszemet nézett a fenyegető lénnyel* - aki a rá jellemző végtelen türelemmel körülbelül négy másodpercig habozott, hogy most akkor ez a kis szaros vajon kinyitja-e neki a kaput vagy sem, majd felborzolta a szőrét, és megvillantva a kisujjamnyi fogait, egy hatalmasat fújt. És a babácska egy pillanatra visszahőkölt, majd a világ legkétségbeesettebb hangján keservesen sírni kezdett, amitől Dápdáp megrémült, és sarkon fordult ideges lett, és mint egy igazi morgolódós vén fasz, vernyogva elbattyogott. De nem is ez a lényeg, hanem hogy basszus, honnan tudja egy kilenc hónapos emberkezdemény, akit eddigi életében még soha semmiféle agresszió nem ért, hogy hogyan néz ki egy támadó viselkedés, és hogy ebben a helyzetben ő igenis veszélyben** volt...? Okos kis Mauglink van, onnan, bizony.

A vörös fejecske hiányzik a képről, de a fognyomai ott vannak.

* A dolog külön pikantériája, hogy ugyan a személyiségi jogaik az inkognitó megőrzése kedvéért a macskák nevét megváltoztattam, de Dápdápnak kilenc évvel ezelőtt olyan nevet választottunk, ami később a kinézete és természete alapján nagyon is találónak bizonyult - maradjunk annyiban, hogy Mephisto szinonimája.
** Dápdáp ugrott már neki M. kétméteres, száztíz kilós bátyjának, csak azért, mert egy ártalmatlan kézmozdulattal odébb akarta terelni.

Gyerekek, anyák

Nem vagyok valami aktív blogger manapság, májusban eddig két poszt, az ember tényleg elhanyagolja a második gyerekét... not. Valójában igencsak intenzív lelki életet élek ám, és szinte minden gondolatom körülötte forog valamilyen formában: teljesen lehetetlen az érzelmi elhatárolódás, bármennyire is próbálok észnél lenni még pár hétig legalább... szeretem na. Szeretek arra gondolni, hogy épp a kis mijét növesztgeti odabent, és most már igenis merek arról álmodozni, hogy jövő ilyenkor már idekint dédelgethetem - a drága Kissmalacz tanított meg rá, hogy szabad, kell, mert sosem tudni mennyi időnk van együtt. Abban is biztos vagyok, hogy ők most még valamilyen módon tudnak kommunikálni egymással, úgyhogy sokszor beszélgetek kettejükkel, édes-drága picikéim... Második picike munkaneve amúgy Kissmajom, amilyen ügyesen kapaszkodott tiszta egyedül és önerőből, nem is nagyon lehetne más.
A tüneteim most már egész erősek, a mellérzékenység szinte napról napra nő, ahogy maga a mellem is, az a tippem, hogy tavaly azért kezdődhetett hamarabb, mert akkor teszteléskor már két hete szedtem a progeszteronpótlást, most meg egyszerűen csak úgy működök, mint egy normális terhes nő; émelyegni is szoktam, bár érdekes módon a múltkorral ellentétben most egész egyértelműen jóllakáskor, és nem akkor, amikor épp éhes vagyok. Egy kicsit nyilallik-fájdogál is néha az alhasam bal oldala, főleg ha tüsszentéskor, köhögéskor, nyújtózkodáskor elfelejtem bekeményíteni a hasizmomat, akkor érzem, hogy megrándul odabent - nem emlékszem, hogy ősszel lett volna ilyen, de megpróbálok nem aggódni. És borzalmasan fáradt vagyok, most már a hét óra alvás sem elég, reggel alig bírtam felkelni... alig várom a hosszú hétvégét, dögleni fogok három napig mozdulatlanul. Holnap megyek vérvételre, rutin labor, eredményt majd csak jövő héten látok, amikor meglesz a következő ultrahang... dejó is lenne egy gépezet otthonra!

És végül, de nem utolsó sorban: tegnap megvolt az első blogtalálkozó - nagyon jóra sikeredett, pedig a buta idő megpróbált szórakozni velünk (nem hagytuk). Olyan érdekes volt, mindenki pontosan olyan, ahogy az irományai és a FaceBook-os kommunikáció alapján elképzeltem, és mégsem... Rita sokkal törékenyebb és kislányosabb, Heni sokkal határozottabb és pragmatikusabb, Eszter sokkal barátságosabb és lágyabb, Audrey sokkal őszintébb és nyíltabb, Popi sokkal viccesebb és optimistább, Kretty sokkal kedvesebb és visszafogottabb (és gyönyörű szeme van). Mindenki minimum öt, de inkább tíz évet simán letagadhatna a korából, mindenki tök érdekeseket tudott mesélni magáról, még így is, hogy már eléggé ismertük egymás intim titkait, és mindenki tök egészségesen, önkritikusan, humorral látja és tudja elemezni saját ügyeit... egy élvezet volt hallgatni őket, simán ment volna még néhány órán át.
Mutattam a fotókat M.-nek utána, néztük, hogy szinte kivétel nélkül mindegyiken mindenki nevet... valahogy nem így képzelné el az ember azokat a nőket, akik minden nap keményen megküzdenek olyasmikért, ami másoknak a legegyszerűbb alap. De a személyes találkozás után valahogy teljesen logikus volt ez is: harcosok - ez az a szó, ami legjobban jellemzi őket; tudnak emberfeletti erővel küzdeni, tudnak emberfeletti türelemmel várni, és tudnak emberfeletti hittel bízni. És mindeközben van idejük élni is, jól élni, adni és elfogadni, nem kihagyni a mindennapok apró dolgainak élvezetét csak azért, mert egy nagyobb ajándékra számítva toporognak. Ha ezek a nők nem érdemlik meg a gyereket, akkor nem tudom ki az, aki igen - máris anyábbak, mint sokan, akik a szüléssel egyidőben ugyan megkapták a nevet, de képtelenek értékelni a kincset, ami minden erőfeszítés nélkül az ölükbe pottyant.
Ladies, it's been an honour...