Bevásároltam megint, most már tényleg majdnem minden megvan, ami kellhet - még egy utolsó utáni menet lesz, de azt már valószínűleg M. fogja megejteni, miközben mi kórházazunk: rendeltem egy pihenőszéket (raktáron nem volt), kiválasztottam egy hordozót (egyelőre csak bérlésre), és lehet hogy kérek majd egy szoptatós párnát is (de előbb megnézem, hogy szükséges-e egyáltalán, és ahhoz egyelőre hiányzik a főszereplő).
Ami hatalmas elmaradás, és fogalmam sincs, mi lesz vele, az az köldökzsinórvér-levételes dilemma... ezért a cím is, és a felkérés, hogy légyszi gyertek mesélni meg együtt gondolkodni megint. Mi egyelőre inkább az igen felé hajlunk, és persze a vágy felé, hogy ez legyen életünk legrosszabb befektetése, de nagyon ideje lenne ezen a ponton túllendülni, és dönteni, és intézni is végre. Olvastam én már mindent pro és kontra, tudom, hogy ez inkább egy ilyen kelet-közép-európai (vagy hogy írják ezt helyesen) divat, de azt is, hogy Nyugaton cserében vannak közösségi őssejtbankok, és egyáltalán másképp működik az egész donor dolog. És persze olvastam, hogy azon túl, hogy mire használható majd fel, és mennyi mindenre nem (ez utóbbi annyira nem befolyásol, hiszen történt már velünk ugye "többtízezerből egy" fajta véletlen), simán megeshet, hogy nem megfelelő a fagyasztás és/vagy tárolás, és hiábavaló pénzkidobás volt minden. De ez még bele is férne akár, ami igazán idegesít az viszont az, hogy a négy cégből, amelyik Magyarországon foglalkozik ezzel, csak egy van, ahol visszajár az előleg, ha esetleg sikertelen a mintavétel (kevés, szennyezett, stb.), tehát semmi garancia nincs arra, hogy ha leperkálok egy tetemes összeget, akkor legalább az egész komplikált folyamatnak az első lépése biztos. Na most ez az egy cég az szlovák, mi meg szívesebben választanánk helyette a biztosabb hátterűnek tűnő belgát, még ha drágább is, csak nyilván potyára nem szeretnénk fizetni. Szóval marad a kérdés, hogy mi legyen vajon? Ti mit csináltatok vagy csinálnátok - és hol? És miért? Help!
Kissmajom amúgy jól van, szerintem már nem olyan nagyon kényelmesen fér odabent, mert mostanság ébrenléti időszakokban inkább csak ilyen türelmetlen, gyors és éles minimálmozdulatokkal operál, amik néha eléggé fájdogálni tudnak, de ettől függetlenül alig várom őket. Beiktatott egy programváltozást is: este tíz után egészen lenyugszik, és ehelyett már reggel hétkor fent van órákon át ficeregni, ami nyilván kényelmes lenne nekünk majd születés után, de sokkal viccesebb, amikor igazi gamer's son módra éled, szóval nem bánom, ha nem lesz tartós az új szokás. A feje még mindig ugyanott van, egészen sokszor dugdossa egy simire a tenyerembe, amit imádok; természetesen aggódni is szoktam, mert néha, ha elfeledkezem magamról, és hirtelen előrehajolok (nem gyakran van ilyen, legtöbbször nagyon is tudatában vagyok a hasam által képzett akadálynak - annyira, hogy ma reggel például M. adta fel a cipőmet), akkor konkrétan érzem, ahogy hozzányomódik a bordámhoz... remélem ilyen módon nem lehet kárt tenni egy babában, annál csak okosabban van összerakva a női test...
Tegnap végre felhívtam a gyerekorvost, úgy érzem jó választás volt, már telefonon is tündéri egy néni, kedden megyek majd hozzá megismerkedni és recepteket kapni. Jövő héten egyébként szinte minden nap van valami dokis program, csütörtökön a védőnő is jön látogatni, úgyhogy most már tényleg-tényleg csak fél napokat fogok munkába járni (ezen a héten ez nem egészen jött össze, hiába terveztem), és pénteken, mivel szülinapom lesz, még felet sem. Az utána következő héten meg kiveszem a maradék szabadnapjaimat, és onnantól csak otthonról dolgozom már, azon a pár projekten, amiket majd szülés utánra is magamnál tartok.
Jah és hétfőtől már nincs semennyi Meforal sem, és teljesen ügyes a cukrom, úgy
látszik tényleg igaz ez, hogy nő az ember inzulinérzékenysége így a
végén. Ésésés híztam egy kilót, még talán többet is, 66,5 voltam tegnap egy kevéske reggeli után - azért remélem ebből legalább fele megint a Kissmajom, annyira örülnék, ha a jövő heti méretével megint meglepetést okozna.
Ennyi nagyjából. Ma 35w5d, és a hivatalos kütyü szerint pontosan harminc nap van még hátra a találkozásig; azért nagyon remélem, hogy majd a szerdai ultrahang után ki meri jelenteni a dokim, hogy itt semmilyen forgolódás nem lesz már, és mond egy konkrét dátumot a császárra. Én nem is értem, hogy aki természetesen szül, az hogy bírja a várakozást az utolsó hetekben-napokban, nekem már most tele van a testem-lelkem pillangókkal, pedig azért ez még messze nem a célegyenes. Tegnap este elképzeltük, hogy egy hónap múlva majd ugyanígy ülünk a jó meleg szobában, annyi különbséggel, hogy jó kis karácsonyi hangulat lesz, és valamelyikünk mellén mindig ott szuszmákol majd egy édes pici lény, akinek a nyakába lehet fúrni az orrunkat jól.
Előreszámla
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Meforal. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Meforal. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. november 29., péntek
2013. november 14., csütörtök
Életzajlás
Az elmúlt három napban nagyon el voltam kapatva, Kissmajom velem együtt ébredt reggel, és gyakorlatilag este elalvásig egyfolytában nyüzsgött, néha akkora mozdulatokkal, hogy azt hittem, kibújik az oldalamon; ma már valamivel csendesebb, de azért már bejelentkezett, drága anyanyugtató babám. Mikor ilyen hiperaktív, akkor amellett, hogy nagyon élvezem, mindig megígérem magamnak, hogy egy-egy bambócább napján majd emlékezni fogok erre: hogy vannak ilyen változások, hogy vannak lusta napjai, és simán lehet, hogy attól még a következő az folyamatos edzés lesz, szóval próbáljam visszafogni a parát. De hát logikát és belátást számon kérni egy terhes nőn... szegény M. tudna mesélni az ehhez kapcsolódó lehetőségekről és valószínűségről...
Amúgy ma vagyok 33w4d és szerintem még mindig nem fordult be, a szívem alatt ugyanis esténként rendszeresen kidug egy határozottan gömb alakú valamit, ami ugye csak a buksija vagy a kis segge lehet, de bármelyik is az, nincs kifejezetten születési irányban: vagy függőlegesen ül bennem, vagy teljesen keresztbe fordulva fekszik, kényelmesen felpolcolt alsótesttel - de inkább az előbbi, mert a durvább rúgásokat alhas tájékán kapom, köldök felett inkább csak kaparászás van és apró éles ütések.
Megint voltam diabetológia kontrollon, meg lettem dicsérve, hogy nagyon szépek az értékeim, december elején kell újra mennem csak, és az már valószínűleg az utolsó alkalom lesz. Egyébként ezen a héten és a következőn már csak napi fél (500 milligramm) Meforalt szedek, aztán vége annak is - egyelőre csak az ebédnél látok minimális nehézséget, tegnapelőtt 7,6 lett a cukrom a szokásos módon összerakott szendviccsel, tegnap a kenyérmennyiség kis csökkentésével már csak 7,2, ma tovább próbálom a finomhangolást, és remélhetőleg sikerül visszamászni a tökéletes tartományba. Mutattam a dokinak amúgy ilyen méréseket (az elmúlt hónapban olyan heti egy alkalommal másztam kicsit 7 fölé, mindig kísérletezős kajákkal persze), de azt mondta, hogy egyrészt azért ez nem nevezhető nagyon magasnak, és amíg nem tartós vagy legalábbis gyakoribb, addig csak így tovább.
Voltam továbbá kardiológián, ahol egy tündéri doktornő megnézte az EKG eredményt, és megcsinálta a szívultrahangot; házidokim megint kiválóan szerepelt, ugyanis ebben is igaza lett: mitralis prolapsus, vagyis egyik billentyűm valamivel lazább a kelleténél. Állítólag az emberek, és ezen belül főleg a nők nagyon nagy százalékánál ez így van, és soha senkinek nem tűnik fel, valóban semmi teendő nincs vele, csak annyi, hogy jövőbeni műtétek esetén antibiotikumot kell kapnom majd, mert hajlamosabb vagyok baktériummegtelepedésre. És a vérnyomásom nagyon ügyes, hogy ilyen alacsony, de azért igyak sokat, mert az segít a pulzus moderálásában is.
Aztán voltam fogászati ellenőrzésen, ahol kiderült, hogy a terhesség csinált nekem két lyukas fogat. Azt nem tudom, hogy hogy állapította meg, mert hozzám sem ért, csak egy perc alatt felületesen benézegetett, sérülés nem látszik, mert nekem is megmutatta a gyanús helyet, de észrevett egy kis elszíneződést, ami nekem sajnos a hátsó részen több helyen van... namindegy, nem volt szimpatikus ez az új ember, nem is megyek vissza hozzá, hanem majd M. orvosához akarok. De mivel semennyire sem fáj, és semmire sem érzékeny a megnevezett két fog, az a tippem, hogy nagyon újkeletű rosszalkodás lehet, és azon gondolkozom, hogy szülés utánra halasztom a dolgot, két hónap alatt csak nem lyukad be az agyamig. Tudom, hogy valószínűleg nagyon biztonságos, és nem én vagyok az első terhes, akit kezelnének, de ha lehet én most nem szeretnék semmiféle érzéstelenítést - azt meg mégsem akarom csinálni, hogy csak akkor maradok megcsináltatni, ha nem is lesz rá szükség, és ha úgy alakul és elővesznek egy injekciót, akkor kiugrok a székből és elrohanok.
Munkafronton is változások vannak, ugyanis egyszer csak feltűnt, hogy novemberből hátra van még tizenöt munkanap, nekem meg tizenkét szabadnapom maradt idénre... Azt nyilván nem tehettem, hogy akkor bejelentem, hogy a héten még vagyok, és viszlát, meg igazából nem is akarnám még befejezni.
Furcsa az emberek hozzáállása ehhez is mifelénk... már rengetegen kérdeztek rá például hónapokkal ezelőtt, hogy miért nem megyek el táppénzre, aztán most már hetek óta napi szinten érdeklődnek, hogy jéjzusmária miért dolgozok még, hát kezdjem végre el a szülési szabadságot; és valóban alig ismerek olyan terhest, aki legkésőbb félidősen ne lépett volna le a munkahelyéről, akár volt baja akár nem. Szerintem nagyon szomorú, hogy az emberek nagy része ennyire utálja a munkáját, és az még inkább, hogy még tőlem várnak mentegetőzést, amiért vagyok olyan szerencsés, hogy én imádom az enyémet. Mert értem én, hogy van olyan helyzet, amiből megváltás az otthonülés, akár azért mert fizikailag megerőltető, akár azért mert stresszes a környezet, akár azért, mert veszélyeztetett a kismama, vagy tényleg kín neki a terhesség (ötpercenként kirohan hányni, a megváltozott teste miatt fáj valamije, gyakran keményedik a méhe, stb.) - de könyörgöm, hogy a fenébe jutottunk oda, hogy ez az állapot egyenlő egy súlyos betegséggel?! Nekem most, a nyolcadik hónap közepe felé van olyan, hogy az íróasztalnál való üldögélés a munkanap végére már kényelmetlen, de fél műszakot simán lenyomok még mindig, és őszintén szólva bele is hülyülnék az unalomba, ha hónapokig kellene otthon lennem céltalanul, teljesen egészségesen és mindenféle kreatív/produktív feladat nélkül. Ésérdekes elkeserítő, de valamiért én meg a hozzám hasonlók vagyunk a gonosz fiúk: felelőtlen karrierista picsák, akik ennyit (értsd: fél éves indokolatlan punnyadást agyatlan internetezéssel és/vagy értelmetlen tévénézéssel körítve), nem képesek megtenni a születendő gyerekükért, versus hős anyák, akik azonnal kiíratják magukat, és hónapokig döglenek tétlenül, mert azzal mennyire példásan vigyáznak az utódra.
Nem szokott meghatni az ilyesmi amúgy, tipikus balkáni mentalitás, mint annyi minden itthon, szokjam meg vagy lépjek civilizáltabb vidékre, tudom; csak gondoltam érdekességként lejegyzem, ha már témánál vagyunk. A saját út, mert onnan lyukadtam ki ide, az lesz, hogy ettől a héttől elkezdtem csak négy órákat bent lenni (ha van valami sürgős-fontos megoldandó, akkor persze ráhúzok bármennyit, de a terv ez), mellette letudom az orvosokhoz járást, a halogatott baba-related bevásárlásokat és fészekrakós intézkedéseket, aztán majd meglátom, hogy jövő hónap elején mikor sűrűsödnek be annyira az utolsó száz méter körüli teendők, hogy a fennmaradó napokat már ki kell vennem teljes szabadságként. A főnököm azt szokta mondogatni, hogy ha így bírom, akkor majd az irodából fogok bemenni a szülőszobára, amit nem is bánna szegény, annyira kétségbe van esve, hogy mi lesz, ha eltűnök. (Otthonról is dolgozni fogok, az lesz - de ez egy másik jéjzusmária téma, amit nem most akarok kifejteni.)
És a végére a fohász és a jóság. Apu ma szívmegnézésen van, megint megfestik az ereit, és kitalálják, hogy elég-e újabb sztent a helyzet javítására, vagy valami drasztikusabb beavatkozásra lesz szükség; várom a hívását a beszámolóval, és legynejóllegyenjóllegyenjól! Közelednek az ünnepek, narancsillat terjeng és fények villognak mindenhol, és lassan elkezdik elárasztani a világot a gyagya karácsonyi nóták, amikért odavagyok; legyen gyönyörű telünk és jövő évünk!
Amúgy ma vagyok 33w4d és szerintem még mindig nem fordult be, a szívem alatt ugyanis esténként rendszeresen kidug egy határozottan gömb alakú valamit, ami ugye csak a buksija vagy a kis segge lehet, de bármelyik is az, nincs kifejezetten születési irányban: vagy függőlegesen ül bennem, vagy teljesen keresztbe fordulva fekszik, kényelmesen felpolcolt alsótesttel - de inkább az előbbi, mert a durvább rúgásokat alhas tájékán kapom, köldök felett inkább csak kaparászás van és apró éles ütések.
Megint voltam diabetológia kontrollon, meg lettem dicsérve, hogy nagyon szépek az értékeim, december elején kell újra mennem csak, és az már valószínűleg az utolsó alkalom lesz. Egyébként ezen a héten és a következőn már csak napi fél (500 milligramm) Meforalt szedek, aztán vége annak is - egyelőre csak az ebédnél látok minimális nehézséget, tegnapelőtt 7,6 lett a cukrom a szokásos módon összerakott szendviccsel, tegnap a kenyérmennyiség kis csökkentésével már csak 7,2, ma tovább próbálom a finomhangolást, és remélhetőleg sikerül visszamászni a tökéletes tartományba. Mutattam a dokinak amúgy ilyen méréseket (az elmúlt hónapban olyan heti egy alkalommal másztam kicsit 7 fölé, mindig kísérletezős kajákkal persze), de azt mondta, hogy egyrészt azért ez nem nevezhető nagyon magasnak, és amíg nem tartós vagy legalábbis gyakoribb, addig csak így tovább.
Voltam továbbá kardiológián, ahol egy tündéri doktornő megnézte az EKG eredményt, és megcsinálta a szívultrahangot; házidokim megint kiválóan szerepelt, ugyanis ebben is igaza lett: mitralis prolapsus, vagyis egyik billentyűm valamivel lazább a kelleténél. Állítólag az emberek, és ezen belül főleg a nők nagyon nagy százalékánál ez így van, és soha senkinek nem tűnik fel, valóban semmi teendő nincs vele, csak annyi, hogy jövőbeni műtétek esetén antibiotikumot kell kapnom majd, mert hajlamosabb vagyok baktériummegtelepedésre. És a vérnyomásom nagyon ügyes, hogy ilyen alacsony, de azért igyak sokat, mert az segít a pulzus moderálásában is.
Aztán voltam fogászati ellenőrzésen, ahol kiderült, hogy a terhesség csinált nekem két lyukas fogat. Azt nem tudom, hogy hogy állapította meg, mert hozzám sem ért, csak egy perc alatt felületesen benézegetett, sérülés nem látszik, mert nekem is megmutatta a gyanús helyet, de észrevett egy kis elszíneződést, ami nekem sajnos a hátsó részen több helyen van... namindegy, nem volt szimpatikus ez az új ember, nem is megyek vissza hozzá, hanem majd M. orvosához akarok. De mivel semennyire sem fáj, és semmire sem érzékeny a megnevezett két fog, az a tippem, hogy nagyon újkeletű rosszalkodás lehet, és azon gondolkozom, hogy szülés utánra halasztom a dolgot, két hónap alatt csak nem lyukad be az agyamig. Tudom, hogy valószínűleg nagyon biztonságos, és nem én vagyok az első terhes, akit kezelnének, de ha lehet én most nem szeretnék semmiféle érzéstelenítést - azt meg mégsem akarom csinálni, hogy csak akkor maradok megcsináltatni, ha nem is lesz rá szükség, és ha úgy alakul és elővesznek egy injekciót, akkor kiugrok a székből és elrohanok.
Munkafronton is változások vannak, ugyanis egyszer csak feltűnt, hogy novemberből hátra van még tizenöt munkanap, nekem meg tizenkét szabadnapom maradt idénre... Azt nyilván nem tehettem, hogy akkor bejelentem, hogy a héten még vagyok, és viszlát, meg igazából nem is akarnám még befejezni.
Furcsa az emberek hozzáállása ehhez is mifelénk... már rengetegen kérdeztek rá például hónapokkal ezelőtt, hogy miért nem megyek el táppénzre, aztán most már hetek óta napi szinten érdeklődnek, hogy jéjzusmária miért dolgozok még, hát kezdjem végre el a szülési szabadságot; és valóban alig ismerek olyan terhest, aki legkésőbb félidősen ne lépett volna le a munkahelyéről, akár volt baja akár nem. Szerintem nagyon szomorú, hogy az emberek nagy része ennyire utálja a munkáját, és az még inkább, hogy még tőlem várnak mentegetőzést, amiért vagyok olyan szerencsés, hogy én imádom az enyémet. Mert értem én, hogy van olyan helyzet, amiből megváltás az otthonülés, akár azért mert fizikailag megerőltető, akár azért mert stresszes a környezet, akár azért, mert veszélyeztetett a kismama, vagy tényleg kín neki a terhesség (ötpercenként kirohan hányni, a megváltozott teste miatt fáj valamije, gyakran keményedik a méhe, stb.) - de könyörgöm, hogy a fenébe jutottunk oda, hogy ez az állapot egyenlő egy súlyos betegséggel?! Nekem most, a nyolcadik hónap közepe felé van olyan, hogy az íróasztalnál való üldögélés a munkanap végére már kényelmetlen, de fél műszakot simán lenyomok még mindig, és őszintén szólva bele is hülyülnék az unalomba, ha hónapokig kellene otthon lennem céltalanul, teljesen egészségesen és mindenféle kreatív/produktív feladat nélkül. És
Nem szokott meghatni az ilyesmi amúgy, tipikus balkáni mentalitás, mint annyi minden itthon, szokjam meg vagy lépjek civilizáltabb vidékre, tudom; csak gondoltam érdekességként lejegyzem, ha már témánál vagyunk. A saját út, mert onnan lyukadtam ki ide, az lesz, hogy ettől a héttől elkezdtem csak négy órákat bent lenni (ha van valami sürgős-fontos megoldandó, akkor persze ráhúzok bármennyit, de a terv ez), mellette letudom az orvosokhoz járást, a halogatott baba-related bevásárlásokat és fészekrakós intézkedéseket, aztán majd meglátom, hogy jövő hónap elején mikor sűrűsödnek be annyira az utolsó száz méter körüli teendők, hogy a fennmaradó napokat már ki kell vennem teljes szabadságként. A főnököm azt szokta mondogatni, hogy ha így bírom, akkor majd az irodából fogok bemenni a szülőszobára, amit nem is bánna szegény, annyira kétségbe van esve, hogy mi lesz, ha eltűnök. (Otthonról is dolgozni fogok, az lesz - de ez egy másik jéjzusmária téma, amit nem most akarok kifejteni.)
És a végére a fohász és a jóság. Apu ma szívmegnézésen van, megint megfestik az ereit, és kitalálják, hogy elég-e újabb sztent a helyzet javítására, vagy valami drasztikusabb beavatkozásra lesz szükség; várom a hívását a beszámolóval, és legynejóllegyenjóllegyenjól! Közelednek az ünnepek, narancsillat terjeng és fények villognak mindenhol, és lassan elkezdik elárasztani a világot a gyagya karácsonyi nóták, amikért odavagyok; legyen gyönyörű telünk és jövő évünk!
2013. október 30., szerda
Egészségünkre!
Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.
A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!
Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.
2013. október 25., péntek
Lil' man
Gyors munkaidőbeni összefoglaló, mert mindjárt értem jön M. és lelépek jól, bele a szépséges meleg őszbe; nagyonjónekem!
Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.
Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.
Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.
Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.
Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.
Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.
2013. október 20., vasárnap
Kerekszámos - a jó fajtából...
Aszondja a ketyere, hogy "30 weeks and 0 days pregnant. Only 70 days to go!" Vagyis két hónap, basszus... két hónap, és meglátjuk és összeszeretgetjük a fiunkat...
Már ezerszer elképzeltük, ahogy hazahozzuk ide az imádott meleg nappalinkba, ahol majd a karácsonyfa fényei világítanak és finom narancsillat lesz, lepakoljuk a kanapéra a hordozójában, aztán körbeüljük, mi ketten meg a cicák, és csak nézünk nagyokat, hogy milyen csoda történt velünk.
Épp ma írta Audrey, hogy az ő gyerekük mintha felismerné az apját - szerintem nem butaság, komolyan Kissmajom is csinál ilyeneket, hogy nagyon csendben elvan egy rövid ideig, aztán mikor már hiányolom az aktivitást, csak szólok M.-nek, aki bebzzzget hozzá (ez úgy történik, hogy a hasamra rakja mindkét kezét, és áramütést imitálva "megráz" az ehhez illő hangeffekttel egyetemben), és a gyerek másodperceken belül beindul; és már most kirekesztős szövetséget gyanítok, mert ugyanezt nekem akkor sem adja elő, ha hosszasan ugrándozok és közben kedvesen szólongatom. Egyébként manapság nagyon elégedett vagyok vele, nincs alkalmam aggódni, mert szinte folyamatosan mocorog, amikor épp nem intenzív bulizás megy, akkor is helyezkedik, forgolódik, ki-kirúg... most úgy érzem, hogy már megfordult fejjel lefelébe, mert pár napja csak a hasam alsó részén vannak már azok az apró kis éles böködések, amiket tippem szerint a kezecskéivel produkál, és közvetlenül a köldököm fölötti bal oldalon és a mellem alatt a nagyobb dobbantások, amiket azt hiszem a lábaival. És van már olyan jellezetes durva hashullámzásom is, amin mások videóin annyiszor szörnyülködtem - saját bőrön leginkább nagyon vicces dolog, és teljesen mesmerizing, órákig el tudnám nézegetni, majd fel is veszem mutatóba, ha egyszer eszembe jut nem csak bámulni.
Holnap délre megyek diabetológiás ellenőrzésre, délután nőgyógyászhoz terhesgondozásra, este háziorvoshoz feliratni az utolsó adag Meforalt (ami már gyakorlatilag a leépítős fázisra kell majd), aztán csütörtökre a Magzati Diagnosztikai Központba van időpontunk az aktuális nagy UH-ra.
A cukrom jó, sőt mondhatni nevetségesen jó, hál'Istennek. Délután konkrétan még sosem tudtam olyasmit enni, ami 5,5 fölé vitte volna, pedig tényleg kísérletezek (jó, persze nem ész nélkül, de egy-egy kis méretű túrórudi, müzli- illetve fehérjeszelet, vagy egy cseppnyi karamellel összeragasztott csupa-magokból álló "keksz" volt már próbából a hús-zöldség kombó mellé), néha teljesen fölöslegesnek is érzem uzsonna vagy vacsora utánra időzíteni a napi szúrópróbámat. Az éhgyomri érték mindig ideális, a reggeli utáni szintén, mondjuk ott a jó eredmény érdekében ritkán érem el a 20 gramm szénhidrátot, és amit megeszek az is mind lassú felszívódású, a kenyeret például teljesen hanyagolom, még a diabetikusat is. A tízóraisat párszor sikerült 6,5 körülire ugratni, hiába eszek csak gyümölcsöt, úgyhogy ott figyelek nagyon, hogy ne gigakörtét válasszak és ne nagyon édes almát; ahol néha rezeg a léc az az ebéd, ott néha volt 6,9 is, amiből arra következtetek, hogy ha desszertet is szeretnék (vagyis valami gyors felszívódású finomságot a végére), akkor nekem összeségében sok az ott előírt 50 gramm szénhidrát - így nem is erőltetek ennyit, bátran zárok két kocka 80% kakaótartalmú csokival, viszont az előtte elfogyasztott dolgokkal sosem megyek 30 gramm fölé. Most épp azt remélem, hogy menni fog ez végig, és nem kell majd durvítani és inzulinra váltani, de nem akarom elszólni magam, mert gondolom majd még holnap is derülnek ki dolgok, amikor beviszem nekik a gyűjtött vizeletmintát.
Jah, és van valami teljesen freak dolog! Én mániákus szőrtelenítő voltam világ életemben, gyűlölöm mindenhol a fejem kivételével, és vad következetességgel és gyakorisággal irtom, mert a bőröm hófehér, a rondaság meg fekete és erős szálú, és a testképzavaromnak meghatározó része volt mindig is, hogy már akkor is jetinek éreztem magam, ha szabad szemmel láthatatlan (értsd: félmilliméteres) volt a kibújó termés. Ez azt jelenti, hogy konkrétan idegbajt kapok, ha heti egyszer nem epilálhatok mindenhol, még a karjaimon is egész fel (ahol M. szerint csak képzeletbeli szőrzettel rendelkezem); gondolkoztam már végleges lézeres megoldáson is, de senkit sem ismerek, akinél normálisan működött volna, az meg nekem nem segítség, ha csak kevesebb lesz, mert mindenképp bajlódni fogok vele akkor is. Réges-régen gyantáztam illetve -tattam, de amióta felfedeztem a számomra ideális géptípust, azóta egyszerűbben oldok meg mindent; ritkult is sokat és meg is szoktam, szóval mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt mindenféle fájdalomérzet mindenhol (beleértve a bikinivonalat és hónaljat is), csak az időt sajnálom rá néha, mert a beteges alaposságom miatt másfél óráig is eltart egy menet.
Mikor félidő körül elkezdett pihésedni a hasam, készültem arra, hogy gyakorítanom kell majd az akcióimat, mert különben bemajmulok, nagy meglepetésemre azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, újabban bőven elég háromhetente leszedni, és még akkor is alig van mit. Ilyen szép természetesen simának és makulátlannak utoljára kamaszkorom előtt érezhettem magamat - gondolom szülés után megszűnik a hatás és térhetek vissza a régiekhez, de kibírom ezután is, csak nagyon furcsa... mert most elméletileg több tesztoszteron kering bennem, és akkor hogy lehet ez vajon...?
Jut eszembe: most jön el lassan az, hogy borotválni viszont már csak vakon tudok, esetleg tükörrel, ami elég időigényesnek, szerencsétlenkedősnek, és őszintén szólva balesetveszélyesnek tűnik. Nem tudom, kismamáknak ér-e menni full intim-gyantára, vagy intézzük el családilag, és nem egészségügyis idegen inkább ne piszkáljon a bejárat közelében, ha nem muszáj... first world problems...
Már ezerszer elképzeltük, ahogy hazahozzuk ide az imádott meleg nappalinkba, ahol majd a karácsonyfa fényei világítanak és finom narancsillat lesz, lepakoljuk a kanapéra a hordozójában, aztán körbeüljük, mi ketten meg a cicák, és csak nézünk nagyokat, hogy milyen csoda történt velünk.
Épp ma írta Audrey, hogy az ő gyerekük mintha felismerné az apját - szerintem nem butaság, komolyan Kissmajom is csinál ilyeneket, hogy nagyon csendben elvan egy rövid ideig, aztán mikor már hiányolom az aktivitást, csak szólok M.-nek, aki bebzzzget hozzá (ez úgy történik, hogy a hasamra rakja mindkét kezét, és áramütést imitálva "megráz" az ehhez illő hangeffekttel egyetemben), és a gyerek másodperceken belül beindul; és már most kirekesztős szövetséget gyanítok, mert ugyanezt nekem akkor sem adja elő, ha hosszasan ugrándozok és közben kedvesen szólongatom. Egyébként manapság nagyon elégedett vagyok vele, nincs alkalmam aggódni, mert szinte folyamatosan mocorog, amikor épp nem intenzív bulizás megy, akkor is helyezkedik, forgolódik, ki-kirúg... most úgy érzem, hogy már megfordult fejjel lefelébe, mert pár napja csak a hasam alsó részén vannak már azok az apró kis éles böködések, amiket tippem szerint a kezecskéivel produkál, és közvetlenül a köldököm fölötti bal oldalon és a mellem alatt a nagyobb dobbantások, amiket azt hiszem a lábaival. És van már olyan jellezetes durva hashullámzásom is, amin mások videóin annyiszor szörnyülködtem - saját bőrön leginkább nagyon vicces dolog, és teljesen mesmerizing, órákig el tudnám nézegetni, majd fel is veszem mutatóba, ha egyszer eszembe jut nem csak bámulni.
Holnap délre megyek diabetológiás ellenőrzésre, délután nőgyógyászhoz terhesgondozásra, este háziorvoshoz feliratni az utolsó adag Meforalt (ami már gyakorlatilag a leépítős fázisra kell majd), aztán csütörtökre a Magzati Diagnosztikai Központba van időpontunk az aktuális nagy UH-ra.
A cukrom jó, sőt mondhatni nevetségesen jó, hál'Istennek. Délután konkrétan még sosem tudtam olyasmit enni, ami 5,5 fölé vitte volna, pedig tényleg kísérletezek (jó, persze nem ész nélkül, de egy-egy kis méretű túrórudi, müzli- illetve fehérjeszelet, vagy egy cseppnyi karamellel összeragasztott csupa-magokból álló "keksz" volt már próbából a hús-zöldség kombó mellé), néha teljesen fölöslegesnek is érzem uzsonna vagy vacsora utánra időzíteni a napi szúrópróbámat. Az éhgyomri érték mindig ideális, a reggeli utáni szintén, mondjuk ott a jó eredmény érdekében ritkán érem el a 20 gramm szénhidrátot, és amit megeszek az is mind lassú felszívódású, a kenyeret például teljesen hanyagolom, még a diabetikusat is. A tízóraisat párszor sikerült 6,5 körülire ugratni, hiába eszek csak gyümölcsöt, úgyhogy ott figyelek nagyon, hogy ne gigakörtét válasszak és ne nagyon édes almát; ahol néha rezeg a léc az az ebéd, ott néha volt 6,9 is, amiből arra következtetek, hogy ha desszertet is szeretnék (vagyis valami gyors felszívódású finomságot a végére), akkor nekem összeségében sok az ott előírt 50 gramm szénhidrát - így nem is erőltetek ennyit, bátran zárok két kocka 80% kakaótartalmú csokival, viszont az előtte elfogyasztott dolgokkal sosem megyek 30 gramm fölé. Most épp azt remélem, hogy menni fog ez végig, és nem kell majd durvítani és inzulinra váltani, de nem akarom elszólni magam, mert gondolom majd még holnap is derülnek ki dolgok, amikor beviszem nekik a gyűjtött vizeletmintát.
Jah, és van valami teljesen freak dolog! Én mániákus szőrtelenítő voltam világ életemben, gyűlölöm mindenhol a fejem kivételével, és vad következetességgel és gyakorisággal irtom, mert a bőröm hófehér, a rondaság meg fekete és erős szálú, és a testképzavaromnak meghatározó része volt mindig is, hogy már akkor is jetinek éreztem magam, ha szabad szemmel láthatatlan (értsd: félmilliméteres) volt a kibújó termés. Ez azt jelenti, hogy konkrétan idegbajt kapok, ha heti egyszer nem epilálhatok mindenhol, még a karjaimon is egész fel (ahol M. szerint csak képzeletbeli szőrzettel rendelkezem); gondolkoztam már végleges lézeres megoldáson is, de senkit sem ismerek, akinél normálisan működött volna, az meg nekem nem segítség, ha csak kevesebb lesz, mert mindenképp bajlódni fogok vele akkor is. Réges-régen gyantáztam illetve -tattam, de amióta felfedeztem a számomra ideális géptípust, azóta egyszerűbben oldok meg mindent; ritkult is sokat és meg is szoktam, szóval mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt mindenféle fájdalomérzet mindenhol (beleértve a bikinivonalat és hónaljat is), csak az időt sajnálom rá néha, mert a beteges alaposságom miatt másfél óráig is eltart egy menet.
Mikor félidő körül elkezdett pihésedni a hasam, készültem arra, hogy gyakorítanom kell majd az akcióimat, mert különben bemajmulok, nagy meglepetésemre azonban semmi ilyesmi nem történt, sőt, újabban bőven elég háromhetente leszedni, és még akkor is alig van mit. Ilyen szép természetesen simának és makulátlannak utoljára kamaszkorom előtt érezhettem magamat - gondolom szülés után megszűnik a hatás és térhetek vissza a régiekhez, de kibírom ezután is, csak nagyon furcsa... mert most elméletileg több tesztoszteron kering bennem, és akkor hogy lehet ez vajon...?
Jut eszembe: most jön el lassan az, hogy borotválni viszont már csak vakon tudok, esetleg tükörrel, ami elég időigényesnek, szerencsétlenkedősnek, és őszintén szólva balesetveszélyesnek tűnik. Nem tudom, kismamáknak ér-e menni full intim-gyantára, vagy intézzük el családilag, és nem egészségügyis idegen inkább ne piszkáljon a bejárat közelében, ha nem muszáj... first world problems...
2013. szeptember 24., kedd
Nesting
Tegnap lomtalanítás volt nálunk, megszabadultunk egy csomó kacattól, amit a tárolóban és a teraszon halmozgattunk már egy ideje, olyan jó tágas helyünk maradt. Az elmúlt egy hétben átszerveztem az ágyneműtartókban (hatalmas franciaágyunk van, úgyhogy négy darab van belőlük alatta, plusz két hatalmas doboz) a ruhákat, csomó régebbi farmert és pulóvert kiraktam a hajléktalanoknak, és helyükre betettem a síelős cuccainkat - évi kétszer simán elő lehet túrni akár onnan is, és mivel ilyen pufik, sok hely felszabadult utánuk. Az előszobai gardróbokban a saját ruháimat már elintéztem, elpakoltam a nyáriakat, elővettem a vastagabbakat, még M. pólói között kell rendet rakni, de azt halogatom egy kicsit, mert ő csak nagyon hidegben hajlandó hosszú ujjúakat hordani. Hétvégén a háló maradék része kerül sorra, szelektálok a komód fiókjaiban, és legalább egy nagyot és egy kicsit közülük kiürítek, hogy legyen helye a már kimosott babaholmiknak. Zacsikban akarom majd berakni őket egyelőre, azt később is ráér kiválogatni, hogy mi az, ami mondjuk az első pár hónapban lesz szükséges, és mi az, amit muszáj volt megvennem, mert cuki volt, de tulajdonképpen nagyjából egyéves gyerekre való.
Jut eszembe a ruhákról: tapasztalt szülők mindig azt mondják, hogy az elsőnél még minden rugdalózó sterilre főzve és élre vasalva várja haza a csemetét, a másodiknál már egy kilencven fokos mosás megteszi, aztán kész. Mosóport meg öblítőt természetesen direkt piciknek valót használok ezekre a holmikra, de egy lépést átugrok, mert vasalni utálok és nem is tudok, nem is látom értelmét a ropogós ruháknak (egyrészt nem hinném, hogy egy újszülött baba bőrének az annyira kényelmes lenne, hiszen mindenhol kiemelik, hogy sokkal jobb a használt, mint a vadiúj, másrészt úgyis bukik, nem sokáig tartana), és amúgy sem akarom a gyereket érintetlen búra alatt nevelgetni, mert látok a környezetemben elég sok kellemetlen következményt, ami ilyen jellegű túlféltésből adódik.
Fárasztó binnisz ez a fészekrakás amúgy, pedig még nem is olyan nagy a hasam; de azért két órás hajlongás és emelgetés (nem tízkilókra kell gondolni) után már megérzem a derekamat, kizárt dolog, hogy egy egész napot ilyesmivel töltsek, még ha lenne is időm rá - pedig igazából még élvezem is, annak ellenére, hogy nem vagyok egy tipikus házitündér. Azt hiszem, az lehet az oka, hogy azáltal, hogy M. testvérétől gyakorlatilag mindent megkaptunk, eddig egy kicsit kimaradtam az egész kismamai készülődési lázból, nem kellett apránként bevásárolgatni mindent, két kezemet meg tudom számolni, hogy hány darab dolgot kell saját magunknak beszerezni. Egyik ilyen (és egyetlen jelentős) a kiságy, amit tegnap sikeresen le is vadásztam egy használt bútoros aukción, ugyanis a hálógarnitúránk gyártását már beszüntették, így újonnan nem kapható; M. már el is hozta este, csak össze kell szerelni, és be kell rendezni a babasarokba. Amint ebből kiderül, Kissmajom az elején velünk egy szobában fog lakni, tőlem karnyújtásnyira lesz a fekhelye, sőt, ha majd ügyesen tudok szoptatni, akkor az is lehet, hogy az első pár hónapban leszereljük az oldalrácsot és éjszakára összetoljuk az ágyainkat, hogy csak át kelljen fordulnom hozzá; teljes együttalvást nem szeretnénk, mert jó lenne nem rászokni és rászoktatni, na meg attól tartok, hogy amilyen mélyen alszik és lendületesen forgolódik át a szomszéd térfélre, M. ki is lapítaná azonmód.
Ami nagyobb dolgokat még mindenképp vennünk kell, az két falra szerelhető polc a hálószobába a kéznél tartandó kellékeknek, és egy a mostaninál sokkal kényelmesebb nyitható kanapé a nappaliba, hogy ha éjjel nagyon nagy lesz a gyerek szomorúsága, akkor ki tudjak menekülni vele, és legalább az apja alhasson nyugodtan munkába indulás előtt. Ezen kívül gyakorlatilag néhány cumit, a téli body-készletet (lassan szezon van, úgyhogy meg is ejtem, nyáron nem nagyon lehetett kapni), és persze a sok ápolószert meg a pelenkákat leszámítva we're all set; legalábbis azt hiszem.
Amit utolsó percre (december elejét neveztem ki annak, amikor majd a munkát is abba szándékozom hagyni) akarok halasztani, az egy hatalmas nagytakarítás a lakás minden zugában. Ezt persze nem én akarom megoldani ide-oda gurulva, hanem az a terv, hogy a takarítónőnk, aki amúgy heti egyszer szokott jönni pár órára, átjárna annyi teljes napig, ahány kell ahhoz, hogy minden csillogjon-villogjon, szekrények tetejétől ablakokon át szőnyeg alattig, hogy nekem szülés előtt már csak annyi dolgom legyen, hogy mindenhol alaposan áttörölgetek, mert nálunk a profi nyílászárók ellenére nagyon durván porosodik minden.
Még azt akartam elmesélni, hogy így a második trimeszter végére és a peer pressure hatására, tegnap végre vettem egy direkt terheshas kenegetésére való olajat, amitől tényleg nagyon kellemes puha lett a bőröm, teljesen más mint akár a legzsírosabb testápolótól. Nem hiszem, hogy repedni fogok amúgy, mert ennél voltam már húsz kilóval is nehezebb életemben, és akkor szerintem épp eléggé kinyúlt a bőröm ahhoz, hogy szokva legyen az extrém ingadozáshoz (a csípőmön és a belső combomon vannak is striák sajnos)... de legalább most igényes modern nőnek nevezhetem magam.
Továbbá van egy baromi idegesítő tünetem, ami néha percekre eddig is jelentkezett, de tegnap egész nap kínzott, és ma is örvendeztet: be van dugulva a jobb fülem. Megnéztem, és orrdugulással egyetemben állítólag előfordul terhességben, továbbá magas vérnyomást is jelezhet, ami ugye nekem egész biztosan nincs, sőt. Amikor épp eszek valamit, akkor egy kicsit alábbhagy, gondolom a szájtátogatástól kiegyenlítődik a nyomáskülönbség a fejemben vagymi, de aztán visszaáll bármit is csinálok, orrbefogás és hasonlók sem segítenek. Szerdán esedékes a havi nőgyógyászozás, akkor majd megemlítem neki, hátha mond okosat.
A jó hír viszont az, hogy a cukrom egész ügyesen alakul, a múltkori ijedelem utáni egy hétben csak egyszer ment a megengedett fölé (7,4 a reggeli utáni), tudom is, hogy mi okozta, kerülöm is azóta, és működik is. Hétfőn a diabetológussal azért egyeztetek, hogy ennyi kiugrás milyen gyakran fér bele - olvastam egy csomó fórumot és orvosválaszolós oldalt ezügyben, és egyértelműen az derült ki, hogy bizony ekkora (meg még nagyobb) ingadozások inzulinhasználat esetén is vannak, pont ugyanígy nem lehet kiszámítani a szervezet reakcióját, még egyes előzőleg bevált kajákra se. Sőt ott ugye fennáll a hipoglikémia kialakulásának a veszélye is, ha valami nem az elvártak szerint sül el, és az viszont sokkal közvetlenebb veszélyt jelent a magzatra, szóval ha mindenképpen kísérletezgetésről van szó valamilyen szinten, akkor szívesebben csinálnám ezen a módon, amíg csak lehet. Egyébként nagyon érdekes, hogy ahány kórház, annyi különböző hozzáállás van ehhez a cukor dologhoz: sok kismama írja, hogy az ő értékei akár kétnaponta egyszer is tíz körülre ugranak, mégis csak diétáznia kell, és nem is olyan szigorúan, mint nekem, aztán olyan hely is van, ahol csak elmondják a szénhidrát-számolgatás alapjait, és attól kezdve semmilyen önszurkodós ellenőrzés nincs, csak heti egyszeri kötelező vérvétel, máshol evés után másfél vagy két órával kell mérni, sőt őszinte meglepetésemre olyan diabetológia is létezik, ahol harmadik trimeszterhez közeledő terheseknek metformint írnak fel inzulin helyett úgy, hogy annak eleve van ugye egy fokozatos adagnövelési periódusa, ha valaki sosem szedte előtte. A Meforalt amúgy egy csomóan szedik hivatalosan, úgy látszik, csak én fogtam ki ilyen törvénytisztelő ellenőröket, és állítólag 34. hét körül el kell kezdeni leépíteni, egyrészt mert akkor már a hormonok hatására általában javul az inzulinérzékenység, másrészt, hogy ne kavarjon bele a szülésbe.
Hát így állunk jelenleg.
Jut eszembe a ruhákról: tapasztalt szülők mindig azt mondják, hogy az elsőnél még minden rugdalózó sterilre főzve és élre vasalva várja haza a csemetét, a másodiknál már egy kilencven fokos mosás megteszi, aztán kész. Mosóport meg öblítőt természetesen direkt piciknek valót használok ezekre a holmikra, de egy lépést átugrok, mert vasalni utálok és nem is tudok, nem is látom értelmét a ropogós ruháknak (egyrészt nem hinném, hogy egy újszülött baba bőrének az annyira kényelmes lenne, hiszen mindenhol kiemelik, hogy sokkal jobb a használt, mint a vadiúj, másrészt úgyis bukik, nem sokáig tartana), és amúgy sem akarom a gyereket érintetlen búra alatt nevelgetni, mert látok a környezetemben elég sok kellemetlen következményt, ami ilyen jellegű túlféltésből adódik.
Fárasztó binnisz ez a fészekrakás amúgy, pedig még nem is olyan nagy a hasam; de azért két órás hajlongás és emelgetés (nem tízkilókra kell gondolni) után már megérzem a derekamat, kizárt dolog, hogy egy egész napot ilyesmivel töltsek, még ha lenne is időm rá - pedig igazából még élvezem is, annak ellenére, hogy nem vagyok egy tipikus házitündér. Azt hiszem, az lehet az oka, hogy azáltal, hogy M. testvérétől gyakorlatilag mindent megkaptunk, eddig egy kicsit kimaradtam az egész kismamai készülődési lázból, nem kellett apránként bevásárolgatni mindent, két kezemet meg tudom számolni, hogy hány darab dolgot kell saját magunknak beszerezni. Egyik ilyen (és egyetlen jelentős) a kiságy, amit tegnap sikeresen le is vadásztam egy használt bútoros aukción, ugyanis a hálógarnitúránk gyártását már beszüntették, így újonnan nem kapható; M. már el is hozta este, csak össze kell szerelni, és be kell rendezni a babasarokba. Amint ebből kiderül, Kissmajom az elején velünk egy szobában fog lakni, tőlem karnyújtásnyira lesz a fekhelye, sőt, ha majd ügyesen tudok szoptatni, akkor az is lehet, hogy az első pár hónapban leszereljük az oldalrácsot és éjszakára összetoljuk az ágyainkat, hogy csak át kelljen fordulnom hozzá; teljes együttalvást nem szeretnénk, mert jó lenne nem rászokni és rászoktatni, na meg attól tartok, hogy amilyen mélyen alszik és lendületesen forgolódik át a szomszéd térfélre, M. ki is lapítaná azonmód.
Ami nagyobb dolgokat még mindenképp vennünk kell, az két falra szerelhető polc a hálószobába a kéznél tartandó kellékeknek, és egy a mostaninál sokkal kényelmesebb nyitható kanapé a nappaliba, hogy ha éjjel nagyon nagy lesz a gyerek szomorúsága, akkor ki tudjak menekülni vele, és legalább az apja alhasson nyugodtan munkába indulás előtt. Ezen kívül gyakorlatilag néhány cumit, a téli body-készletet (lassan szezon van, úgyhogy meg is ejtem, nyáron nem nagyon lehetett kapni), és persze a sok ápolószert meg a pelenkákat leszámítva we're all set; legalábbis azt hiszem.
Amit utolsó percre (december elejét neveztem ki annak, amikor majd a munkát is abba szándékozom hagyni) akarok halasztani, az egy hatalmas nagytakarítás a lakás minden zugában. Ezt persze nem én akarom megoldani ide-oda gurulva, hanem az a terv, hogy a takarítónőnk, aki amúgy heti egyszer szokott jönni pár órára, átjárna annyi teljes napig, ahány kell ahhoz, hogy minden csillogjon-villogjon, szekrények tetejétől ablakokon át szőnyeg alattig, hogy nekem szülés előtt már csak annyi dolgom legyen, hogy mindenhol alaposan áttörölgetek, mert nálunk a profi nyílászárók ellenére nagyon durván porosodik minden.
Még azt akartam elmesélni, hogy így a második trimeszter végére és a peer pressure hatására, tegnap végre vettem egy direkt terheshas kenegetésére való olajat, amitől tényleg nagyon kellemes puha lett a bőröm, teljesen más mint akár a legzsírosabb testápolótól. Nem hiszem, hogy repedni fogok amúgy, mert ennél voltam már húsz kilóval is nehezebb életemben, és akkor szerintem épp eléggé kinyúlt a bőröm ahhoz, hogy szokva legyen az extrém ingadozáshoz (a csípőmön és a belső combomon vannak is striák sajnos)... de legalább most igényes modern nőnek nevezhetem magam.
Továbbá van egy baromi idegesítő tünetem, ami néha percekre eddig is jelentkezett, de tegnap egész nap kínzott, és ma is örvendeztet: be van dugulva a jobb fülem. Megnéztem, és orrdugulással egyetemben állítólag előfordul terhességben, továbbá magas vérnyomást is jelezhet, ami ugye nekem egész biztosan nincs, sőt. Amikor épp eszek valamit, akkor egy kicsit alábbhagy, gondolom a szájtátogatástól kiegyenlítődik a nyomáskülönbség a fejemben vagymi, de aztán visszaáll bármit is csinálok, orrbefogás és hasonlók sem segítenek. Szerdán esedékes a havi nőgyógyászozás, akkor majd megemlítem neki, hátha mond okosat.
A jó hír viszont az, hogy a cukrom egész ügyesen alakul, a múltkori ijedelem utáni egy hétben csak egyszer ment a megengedett fölé (7,4 a reggeli utáni), tudom is, hogy mi okozta, kerülöm is azóta, és működik is. Hétfőn a diabetológussal azért egyeztetek, hogy ennyi kiugrás milyen gyakran fér bele - olvastam egy csomó fórumot és orvosválaszolós oldalt ezügyben, és egyértelműen az derült ki, hogy bizony ekkora (meg még nagyobb) ingadozások inzulinhasználat esetén is vannak, pont ugyanígy nem lehet kiszámítani a szervezet reakcióját, még egyes előzőleg bevált kajákra se. Sőt ott ugye fennáll a hipoglikémia kialakulásának a veszélye is, ha valami nem az elvártak szerint sül el, és az viszont sokkal közvetlenebb veszélyt jelent a magzatra, szóval ha mindenképpen kísérletezgetésről van szó valamilyen szinten, akkor szívesebben csinálnám ezen a módon, amíg csak lehet. Egyébként nagyon érdekes, hogy ahány kórház, annyi különböző hozzáállás van ehhez a cukor dologhoz: sok kismama írja, hogy az ő értékei akár kétnaponta egyszer is tíz körülre ugranak, mégis csak diétáznia kell, és nem is olyan szigorúan, mint nekem, aztán olyan hely is van, ahol csak elmondják a szénhidrát-számolgatás alapjait, és attól kezdve semmilyen önszurkodós ellenőrzés nincs, csak heti egyszeri kötelező vérvétel, máshol evés után másfél vagy két órával kell mérni, sőt őszinte meglepetésemre olyan diabetológia is létezik, ahol harmadik trimeszterhez közeledő terheseknek metformint írnak fel inzulin helyett úgy, hogy annak eleve van ugye egy fokozatos adagnövelési periódusa, ha valaki sosem szedte előtte. A Meforalt amúgy egy csomóan szedik hivatalosan, úgy látszik, csak én fogtam ki ilyen törvénytisztelő ellenőröket, és állítólag 34. hét körül el kell kezdeni leépíteni, egyrészt mert akkor már a hormonok hatására általában javul az inzulinérzékenység, másrészt, hogy ne kavarjon bele a szülésbe.
Hát így állunk jelenleg.
2013. szeptember 21., szombat
Only 99 days to go!
Ezt mondja a kis visszaszámlálós device ma, mikoris 25w6d vagyok - vagyis beléptünk a várakozás kétszámjegyes szakaszába, hurrá!
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...
On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).
Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...
Megint menni kell, megint evésidő...
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...
On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).
Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...
Megint menni kell, megint evésidő...
2013. szeptember 16., hétfő
Cukorfelmenős - Updated
Hosszú leszek, mert mérges vagyok; most hogy "megnyugodtam", sokkal mérgesebb, mint a reggeli események hevében, úgyhogy még jó, hogy van további két órám valóban ellazulni, mert különben még csúnyán csinálnék...
Ugye ma kellett jelentkeznem a diabetológián azzal, hogy akkor másfél hétig írkáltam az étrendemet és a cukrom alakulását, most átbeszéljük az eredményeket, és meglátjuk, hogy milyen további intézkedéseket igényel a dolog, ha egyáltalán. Az értékeim egyébként végig példásak voltak, volt olyan nap, hogy többször is mértem (többnyire ha épp nem éreztem megfelelően szigorúnak magamat: a Balatonon rétes volt a desszertem a kovászos uborkás sült kolbász után, vagy minap babarugdalás-előidézési szándékkal tejcsokit uzsonnáztam), volt olyan, hogy egyszer, és volt olyan, hogy egyszer sem, mert eleve alul-ettem vagy hánytam, amitől viszont túl alacsony nem lett, mert azt érzékelni szoktam. A rekord 6,9 volt, egyik szállodai reggeli után (egyébként is reggel ugrik meg legjobban mindig, akkor meg ráadásul ettem egy szelet kalácsot és pár szem kompót meggyet a tojások, sajtok és felvágottak sora után), de amúgy 5 körül mozogtam mindig, éhgyomorra vagy evés előtt rendszerint alatta, egy órával evés után meg kicsit fölötte.
Most részletesen írok a napi rutinomról, csak hogy később emlékezzek rá - akit nem érdekel, ugorhat egy nagy bekezdést, és utána majd folytatom a mai eseményekkel.
Az már kiderült az elmúlt hétben, hogy a korai reggelire valóban szükségem van: én, aki fél életemben délután öt körül ettem napi először (amint látjuk, jól el is csesztem vele az anyagcserémet), nyolckor óramű pontossággal érzem az éhség tipikus gyengítő-szédelgető hatását, és ugyan a torkomon nem egykönnyen megy le a falat (ezért nem is tudnám közvetlenül ébredés utánra, hét órára áttenni, hiába lenne az a tankönyvi), evés után egyértelműen kiderül, hogy igenis kellett, mert azonnal jobban leszek.
A tízórai munkanapokon rendben van, nem kívánom különösebben, de mivel ilyenkor mehet bármilyen gyümölcs, rendszerint jól esik végül. Hétvégén neccesebb a helyzet, mert éjjel későn fekszem, amitől legalább egy órát csúszik a nyolc órás kezdő étkezés, utána még heverészek egy kicsit, úgyhogy délre sehogy sem éhezem meg, és néha muszáj kihagynom, mert különben nem lesz jó vége (tegnap például konkrétan kihánytam egyik legkedvencebb kajámat, a padlizsánkrémet).
Ebédkor szinte kivétel nélkül minden nap sikeresen beviszem a szükséges mennyiséget kalóriailag és szénhidrátilag is, csak az a baj, hogy ez viszonylag ritkán jön össze az ajánlott főtt fogások formájában: főzni nem szeretek, hétközben az esti szabadidőt sajnálom is rá, és nem is tudok annyira, hogy a korlátozott számú engedélyezett alapanyagból kreatívan tudjak változatos dolgokat varázsolni. Általában vagy valamilyen párolt zöldség és sült sovány hús kombinációval próbálkozom sok-sok savanyúsággal, vagy maradok a jóleső szendvicseknél: csökkentett szénhidrát tartalmú magvas kenyereken valamilyen felvágottféle vagy kenegetős (körözött, tojás- vagy májkrém, majonézes karfiol vagy -padlizsán, stb.), szintén sok-sok savanyúsággal.
Az uzsonna az munkanapokon mindig megvan, amikor hazaérek benyomok egy gyümölcsöt, vagy ha a tízórai már az volt, akkor két-három darab lassan felszívódó kekszet vagy egy kis müzliszeletet; bevallom, hétvégén legtöbbször a már említett csúszás miatt elcsalom a dolgot, és kihagyom.
A vacsora talán a legküzdősebb, és az egyetlen, ami viszont hétvégén becsületesebb, mint máskor, mert ha az ötből egy étkezés kimarad, akkor az utolsó az a szokásosnál korábban lesz esedékes, amikor még jól is esik. Hétköznapokon, amikor minden időpontot betartok, az esti kajálást nyolckor kell megejteni, és én már olyankor annyira de annyira nem vágyok rá, hogy néha szó szerint le kell erőszakolnom a falatokat. Ilyenkor van az, hogy ha mindenképpen össze akarom hozni a diabetológus által szigorúan előírt minimum 150 gramm szénhidrátot (nem is beszélve az 1500 kalóriáról, ami muszáj ahhoz, hogy ne fogyjak), ami állítólag kötelező a baba normális növekedése érdekében, bevetek egy negyed táblányit a 90% kakaótartalmú csokiból.
Vagyis összességében nem okoz gondot a diéta betartása - azaz igen, de inkább az átlaghoz képest ellenkező módon: nem hogy túllépném, hanem elég nehezen jön össze a kért szénhidrát mennyiség is.
Reggel tehát bevonultam a diabetológiára evés után egy órával; ez azt jelenti, hogy mivel nyolcra kellett mennem, a szokásosnál pont egy órával korábban reggeliztem, vagyis az éhgyomri cukor is jobb lett, mint máskor: 4,8 (ez normális, állítólag minél később reggelizik az ember, annál jobban elszabadulnak a helyzetet rontó hormonok). Mivel nem azonnal kerültem sorra, a váróban mértem egy evés utáni egy órás szintet, és majdnem leájultam a székről: 8,3 (amennyit eddig még soha nem láttam, és amennyi terhességben bizony már veszélyes). További egy óra múlva jutottam be végre, a múltkori nametag-gel nem rendelkező nővér/asszisztens/whatever fogadott, aki azonnal elszörnyülködött a számon, és kijelentette, hogy hát akkor ez bizony inzulin. Szerencsére nem tudtam meg, hogy most ennyi bizonyíték alapján képes lenne-e vajon azonnal feliratni és be is adatni velem, mert mondtam neki, hogy múltkor nem egészen erről volt szó, hanem arról, hogy én egy orvossal* átbeszélem az eddigieket és azok alapján a teendőket. Nem nagyon van mit átbeszélni szerinte, hiszen ez egy rossz érték - igen, ezt én is látom, mondom, csakhogy az utóbbi másfél hétben ugyanilyen étkezéssel egyszer sem közelítettem meg, és nem lehet-e esetleg, hogy előbb utána kellene nézni az okoknak, mert én tényleg szart eszek ezért a gyerekért ha az kell, hogy egészséges legyen, de potyára nem szúrkodnám magam inzulinnal, mert azzal esetleg többet ártok, mint használok. Erre átdörmögött a szomszédos irodába, magukra csukta az ajtót, majd pár perc múlva szólt, hogy menjek.
A doktornő egyedül ült bent, és adminisztrált, miheztartás végett bejelentette, hogy fél lábbal már szabadságon van, de azért hallgat; röviden előadtam neki is, hogy nem jó a cukor, de csak a mai ilyen kiugró, és van is ötletem, hogy miért: máskor nyolckor reggelizek, közvetlenül utána beveszem a Meforalt, utána egy órával mérek, de ma hétkor ettem, így csak a nyolcas mérés után vettem be a gyógyszert. Na ekkor már érdeklődve felkapta a fejét, hogy miféle Meforal, hát én terhes vagyok - mondom igen, és legutóbb említettem is, hogy ennek ellenére nem hagytam abba, és ő miket válaszolt arra... de hogy ő arra nem célzott, hogy szedjem tovább, és akkor itt és most ezt rögzítsük, és írjam alá, hogy saját felelősségre döntöttem így. Nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pontosan értettem, amit mondott, tisztában vagyok vele, hogy ő nem javasolt semmi nem hivatalosat, és nem is állítottam ilyent, de a tények akkor is ezek, és nem lehetséges-e, hogy összefüggésbe hozhatók a metformin adagommal. Elgondolkozott, méretett egy új cukrot, ami 4,8 lett, de mivel több mint két órával kajálás után voltam már, a biztonság kedvéért azt kérte, hogy menjek vissza egy órával a mai ebédem után, és akkor minden kiderül - ő ugyan már nem lesz ott, és a következő három hétben sem, de mondott egy nevet, akinek majd megemlít ő is, és akinél jelentkeznem kell.
Most tehát az van, hogy mindjárt eszek, és indulok vissza. Jót tett az írás, mert mostanra már nem vagyok dühös, de őszintén szólva ez életemben azon kevés alkalmak egyike, amikor negatívnak kell értékelnem egy orvosos élményemet. Persze tudom, ennyi bajom legyen, másoknak ennyiért eszükbe sem jutna panaszkodni, de én nem ehhez vagyok szokva, egy kezemen megszámolható kivétellel nekem minden egészségügyes tapasztalatom kiemelkedően jó volt, a megismert dokik többsége nagyon profi és egészen kedves volt, áldom is a szerencsémet. Ez meg ráadásul egy a területén jól ismert doktornő, a páciensek is imádják, mert állítólag jófej (sógornőm is hozzá járt anno)... én tényleg nem azt várom el, hogy egyetlen felületes találkozás után emlékezzen rám, de abba mégis csak rossz belegondolni, hogy mi lett volna vajon, ha nem inszisztálok (értsd: okoskodok), hogy itt valami furcsaság van... mert miért kell nekem egyáltalán tudni, hogy van, én csak egy egyszerű beteg vagyok...
(Délután jövök hírekkel és kiegészítem a posztot.)
Later edit: Cliffhanger beszüntetve, jöttem a fejleményekkel és sok lábjegyzettel.
Tehát a megbeszélt időpontra mentem, a reggeli nő soron kívül behívott, ideadta a másfél héttel ezelőtt általa levett vér eredményét (gyönyörű 4,6, csak sajnos nem emlékszem, hogy aznap ettem-e előtte - de mivel tíz óra utáni értékről beszélünk, mindenképp jó, akkor is ha éhgyomri, akkor is, ha nem), és két külön gépen is néztünk egy-egy cukrot: az övén 5,1 volt, az enyémen 5,8; megdicsérte M.Apuka kütyüjét, hogy ez egy kiváló minőségű darab, és azt mondta, ha normál tartományban van mindkét érték, akkor ennyi eltérés még belefér, mert a tesztcsíkok érzékenysége egy picit változó lehet, akár azonos dobozon belül is.
Aztán odamehettem az orvoshoz, aki egy nyugis negyvenes pasi, megmutattam neki az összes papírt, amire a doktornő se múltkor se ma reggel nem vetett egy pillantást sem, nézegette az eddigi számokat, majd a mait, hogy hát ez bizony erősen romlott. Első látásra még ő is rávágta, hogy 7 fölött már inzulint szokás adni, de aztán tisztáztuk, hogy nekem ez az egyetlen értékem, ami ennyire felkúszott, és ezt meg úgy produkáltam, hogy nem vettem be előtte a Meforalt. Közben én elmondtam a full történetet, hogy mikor diagnosztizáltak inzulin rezisztenciával, miként diétáztam, és mennyi metformint kaptam rá, és hogy hol mit mondtak eddig a terhesség alatti szedésre. Biztosítottam róla őt is, hogy saját felelősségre döntöttem így, tudok a hazai protokollról, sőt arról is, hogy mondjuk az FDA állásfoglalása** micsoda, és nem egy renitens problémázó vagyok, aki majd ő sokkal jobban tudja, mint az, aki ezt tanulta az egyetemen és a szakmai karrierje során, hanem tényleg minden fellelhető érvet és ellenérvet rongyosra rágtam, mire azt választottam, amit. Értelmes, kommunikatív és végtelenül türelmes volt, figyelmesen végighallgatta a teljes sztorit, több mindenre rákérdezett, és közbeszólás nélkül várta meg az én kérdéseimet, még azt is, ami spontán ott született, tehát valószínűleg nem a legfrappánsabban fogalmaztam meg. Egyszer sem oktatott ki, gondolkodni tudó felnőttként, sőt partnerként kezelt, értékelte, hogy alaposan tájékozódtam és utánaolvastam mindennek, és érthetően, de kicsit sem leereszkedően magyarázta el mindazt, ami érdekelt. (Biztos, hogy mindenki másnak egyértelmű ez, de én, mint egy igazi bugyuta, most jöttem rá például arra, ami teljesen logikus, hogy a metformin tulajdonképpen nem csak a vércukorszintet csökkenti, hanem a sejtek inzulinérzékenységét is növeli.) Megkérdeztem tőle azt is, hogy azon túl, hogy a metformin, mint hatóanyag ártalmatlansága a magzatra nincs alátámasztva megfelelő mennyiségű kutatással, van-e más oka is annak, hogy itthon az inzulint használják helyette - nem, nincs, a terhességi cukorbetegségben a magas vércukorszint bántja a babát, az, hogy azt mivel nyomja be az ember a megfelelő korlátok közé, inzulininjekcióval, tablettákkal vagy szentelt vízzel, teljesen irreleváns.
Tőle is elhangzott a már hallott szöveg: ő is tudja, hogy külföldön ez másképp történik, és az is tény, hogy vannak dolgok, amik nálunk később kerülnek csak bevezetésre, tehát több mint valószínű, hogy előbb-utóbb a kinti gyakorlatot követve itt is át fog menni a standard eljárások közé a metforminos cukorszabályozás terheseknél, mivel 2-es típusú cukorbetegségben kiválóan alkalmazható. De jelenleg ez van, neki ehhez kell alkalmazkodnia, ő például nem is írná nekem fel a gyógyszert, hiába kérném, sőt ha komplikáció esetén perelnék, valószínűleg a házidokim esetében sem mutatna jól, hogy megtette***. Amúgy meg nézzem, mennyire elképesztően működik a Meforal, egyetlen egyszer nem vettem be, és máris mekkorát robbant a cukrom - ebben egyetértettünk, valóban eléggé mind-blowing****.
Röviden: faith in doctors restored. Úgy látszik megint bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, hogy nem az életkor, a híres név és/vagy a hangzatos rang számít abban, hogy mennyire hozzáértő szakember***** valaki… vagy csak egyszerűen a pasikkal jobban összecseng a kémiám. Mindenesetre remélem, hogy a doktornő nem vesz vissza tőle a szabadsága után, mert ugyan a koradélutáni rendelési ideje mindig egy fél nap szabimba kerülne, de őszintén szólva sokkal szívesebben járnék hozzá, hiába nem kifejezetten terhesekkel foglalkozik.
Azt hiszem ennyit akartam... örülök neki, hogy túl vagyok ezen a napon, és remélem két hét múlva az újabb kontrollra már kifogástalan cukorértékek tökéletes sorozatával jelenek meg.
Meg még azt, hogy tudom, hogy valamikor azt mondtam, hogy a blogon említett orvosok kilétét mindig fel fogom fedni, mert különben mi értelme akár a dicséretnek, akár a kritikának, senkinek sem segít - most mégis kivételt teszek, mert úgy tűnik ez egy olyan kényes téma, amiből baja származhat annak, aki nem ragaszkodik a jól bejáratott regulákhoz; ez esetben tehát nevek a szerkesztőségben, ha valakit esetleg érint/érdekel.
Meg még azt is, hogy ebben a témában is elfogadom, ha valaki másképp érvel és cselekszik, mint én, felfogom, hogy én most a gyerekem nevében egy bizonyos értelemben kockázatot vállalok, és remélem senkinek sem jut eszébe, hogy a szúrásokat akarom megúszni ezzel (mondom ezt épp szitává lőtt mutatóujjal). Igen, életképes alternatíva lenne az inzulin (és nyilván, ha valóban romlanak a dolgok, lesz is), ha előre tudtam volna, hogy ez vár, és ha eleve az lenne az egységes álláspont metformin tekintetében, hogy teherbeeséskor szigorúan stop, akkor nem lett volna kérdés. De nem így volt, a nemzetközi praktikáktól is eltekintve, magyar orvosok, és ismerősök orvosai, akiknek a szakértelmében feltétel nélkül bízok, és akik segítettek a meddőségünk gyógyításában/felfüggesztésében, elejtettek egy-egy megjegyzést amiből az derült ki, hogy a helyzet nem annyira fekete-fehér, hogy az annyi küzdelemmel elért cél akár ezen is múlhat; akkor úgy tűnt jónak, ha legalább a legelső időszakban folytatom a sikeres terápiát. És ha abban a kritikus fejlődési periódusban nem okozott semmilyen szörnyűséget a gyógyszer, akkor úgy ítélem meg, hogy most a végén már nem is volna mit, úgyhogy mivel cukor-ügyben nálam nem derült égből kialakult, hanem mindig is létező, és metformin segítségével ügyesen kordában tartott állapotról van szó, most nem tűnik érdemesnek és értelmesnek a bevált módszer lecserélése. Mi meghánytuk-vetettük, és úgy érezzük, hogy ez egy a rendelkezésre álló adatok alapján legjobb tudásunk szerint meghozott informed decision - ez minden.
* Az már a múltkor is feltűnt, hogy a hármasával behívott terhesek közül maga a diabetológus csak azokkal foglalkozott tüzetesen, akik már inzulinszúrosok voltak, és annak ellenére is ingadozott a cukruk, a többiek pár mondat után mind ezzel a másik nővel ültünk le adatokat felvetetni és részleteket egyeztetni; de első találkozáskor ez nem is zavart, hiszen a diétát nekem nem kellett túlságosan magyarázgatni, másról meg akkor még nem volt mit tárgyalni.
** Amikor egy az anya által bevett gyógyszernek egy kis része átmegy a méhlepényen, és így eljut a magzathoz is, csak hosszú évtizedek hosszú kísérletei után merik kijelenteni, hogy az alkalmazása kismamák esetében is teljesen veszélytelen; a metformin kapcsán ez még nem történt meg, sőt a hatóanyag használata egyelőre még inzulin rezisztencia és policisztás petefészkek esetén is off-label, hiába működik eredményesen számtalan betegnél - amit, lévén hogy egyikük vagyok, én magam részére elfogadok döntő érvként. Tény, hogy az emberi tesztelések száma egyelőre korlátozott, és többnyire kisebb számú mintákon került elvégzésre, és hogy jelenleg azt, hogy tutibiztos nincs káros hatás, kizárólag állatkísérletek alapján hangoztatják, nyilván mert ott tudtak a folyamatot felgyorsítandó akár sokszoros túladagolással is próbálkozni, és ha még úgy sincs gond, akkor feltételezhetően alap helyzetben sem lehet. Ugyanakkor külföldön erre alapozva évek óta kurrens módon alkalmazzák a metformint terheseknél is, anélkül hogy bármiről beszámolnának a nyilvánvalón kívül: hogy az anyai vércukorszintet sikeresen szabályozza, és ezáltal megakadályozza a cukortöbblet által okozott magzati szövődményeket.
*** Ezt amúgy nem egészen értem, mert konkrétan ismerek több olyan kismamát, akinek a nőgyógyásza írja fel - ami ezek szerint szintén illegális, még akkor is, ha csak az első trimeszteri vetélést elkerülendő teszi, hiszen Magyarországon jelenleg azonnal be kell szüntetni a gyógyszert pozitív teszt esetén.
**** Újra beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha valóban abbahagyom a Meforalt a 12. héten, vagy bármikor is a köztes időben... Mennyit ártottam volna a Kissmajomnak azzal, ha úgy múlik az idő, hogy ez a probléma kezeletlen? Egyáltalán mi van azokkal, akiknél tényleg kialakul a terhességi cukorbetegség, és mondjuk csak a 28. héten mennek el terhelésre, ami szintén szabályos - ők hetekig élnek vígan akkora cukorral, amire ma nekem azonnal inzulint javasoltak?!
***** Félreértés ne essék, nem attól vagyok oda, hogy kvázi megerősítette azt, amit én magamtól elhatároztam, hanem attól, hogy egyáltalán végighallgatta a mondanivalómat mielőtt hazazavart volna a saját igazával.
Ugye ma kellett jelentkeznem a diabetológián azzal, hogy akkor másfél hétig írkáltam az étrendemet és a cukrom alakulását, most átbeszéljük az eredményeket, és meglátjuk, hogy milyen további intézkedéseket igényel a dolog, ha egyáltalán. Az értékeim egyébként végig példásak voltak, volt olyan nap, hogy többször is mértem (többnyire ha épp nem éreztem megfelelően szigorúnak magamat: a Balatonon rétes volt a desszertem a kovászos uborkás sült kolbász után, vagy minap babarugdalás-előidézési szándékkal tejcsokit uzsonnáztam), volt olyan, hogy egyszer, és volt olyan, hogy egyszer sem, mert eleve alul-ettem vagy hánytam, amitől viszont túl alacsony nem lett, mert azt érzékelni szoktam. A rekord 6,9 volt, egyik szállodai reggeli után (egyébként is reggel ugrik meg legjobban mindig, akkor meg ráadásul ettem egy szelet kalácsot és pár szem kompót meggyet a tojások, sajtok és felvágottak sora után), de amúgy 5 körül mozogtam mindig, éhgyomorra vagy evés előtt rendszerint alatta, egy órával evés után meg kicsit fölötte.
Most részletesen írok a napi rutinomról, csak hogy később emlékezzek rá - akit nem érdekel, ugorhat egy nagy bekezdést, és utána majd folytatom a mai eseményekkel.
Az már kiderült az elmúlt hétben, hogy a korai reggelire valóban szükségem van: én, aki fél életemben délután öt körül ettem napi először (amint látjuk, jól el is csesztem vele az anyagcserémet), nyolckor óramű pontossággal érzem az éhség tipikus gyengítő-szédelgető hatását, és ugyan a torkomon nem egykönnyen megy le a falat (ezért nem is tudnám közvetlenül ébredés utánra, hét órára áttenni, hiába lenne az a tankönyvi), evés után egyértelműen kiderül, hogy igenis kellett, mert azonnal jobban leszek.
A tízórai munkanapokon rendben van, nem kívánom különösebben, de mivel ilyenkor mehet bármilyen gyümölcs, rendszerint jól esik végül. Hétvégén neccesebb a helyzet, mert éjjel későn fekszem, amitől legalább egy órát csúszik a nyolc órás kezdő étkezés, utána még heverészek egy kicsit, úgyhogy délre sehogy sem éhezem meg, és néha muszáj kihagynom, mert különben nem lesz jó vége (tegnap például konkrétan kihánytam egyik legkedvencebb kajámat, a padlizsánkrémet).
Ebédkor szinte kivétel nélkül minden nap sikeresen beviszem a szükséges mennyiséget kalóriailag és szénhidrátilag is, csak az a baj, hogy ez viszonylag ritkán jön össze az ajánlott főtt fogások formájában: főzni nem szeretek, hétközben az esti szabadidőt sajnálom is rá, és nem is tudok annyira, hogy a korlátozott számú engedélyezett alapanyagból kreatívan tudjak változatos dolgokat varázsolni. Általában vagy valamilyen párolt zöldség és sült sovány hús kombinációval próbálkozom sok-sok savanyúsággal, vagy maradok a jóleső szendvicseknél: csökkentett szénhidrát tartalmú magvas kenyereken valamilyen felvágottféle vagy kenegetős (körözött, tojás- vagy májkrém, majonézes karfiol vagy -padlizsán, stb.), szintén sok-sok savanyúsággal.
Az uzsonna az munkanapokon mindig megvan, amikor hazaérek benyomok egy gyümölcsöt, vagy ha a tízórai már az volt, akkor két-három darab lassan felszívódó kekszet vagy egy kis müzliszeletet; bevallom, hétvégén legtöbbször a már említett csúszás miatt elcsalom a dolgot, és kihagyom.
A vacsora talán a legküzdősebb, és az egyetlen, ami viszont hétvégén becsületesebb, mint máskor, mert ha az ötből egy étkezés kimarad, akkor az utolsó az a szokásosnál korábban lesz esedékes, amikor még jól is esik. Hétköznapokon, amikor minden időpontot betartok, az esti kajálást nyolckor kell megejteni, és én már olyankor annyira de annyira nem vágyok rá, hogy néha szó szerint le kell erőszakolnom a falatokat. Ilyenkor van az, hogy ha mindenképpen össze akarom hozni a diabetológus által szigorúan előírt minimum 150 gramm szénhidrátot (nem is beszélve az 1500 kalóriáról, ami muszáj ahhoz, hogy ne fogyjak), ami állítólag kötelező a baba normális növekedése érdekében, bevetek egy negyed táblányit a 90% kakaótartalmú csokiból.
Vagyis összességében nem okoz gondot a diéta betartása - azaz igen, de inkább az átlaghoz képest ellenkező módon: nem hogy túllépném, hanem elég nehezen jön össze a kért szénhidrát mennyiség is.
Reggel tehát bevonultam a diabetológiára evés után egy órával; ez azt jelenti, hogy mivel nyolcra kellett mennem, a szokásosnál pont egy órával korábban reggeliztem, vagyis az éhgyomri cukor is jobb lett, mint máskor: 4,8 (ez normális, állítólag minél később reggelizik az ember, annál jobban elszabadulnak a helyzetet rontó hormonok). Mivel nem azonnal kerültem sorra, a váróban mértem egy evés utáni egy órás szintet, és majdnem leájultam a székről: 8,3 (amennyit eddig még soha nem láttam, és amennyi terhességben bizony már veszélyes). További egy óra múlva jutottam be végre, a múltkori nametag-gel nem rendelkező nővér/asszisztens/whatever fogadott, aki azonnal elszörnyülködött a számon, és kijelentette, hogy hát akkor ez bizony inzulin. Szerencsére nem tudtam meg, hogy most ennyi bizonyíték alapján képes lenne-e vajon azonnal feliratni és be is adatni velem, mert mondtam neki, hogy múltkor nem egészen erről volt szó, hanem arról, hogy én egy orvossal* átbeszélem az eddigieket és azok alapján a teendőket. Nem nagyon van mit átbeszélni szerinte, hiszen ez egy rossz érték - igen, ezt én is látom, mondom, csakhogy az utóbbi másfél hétben ugyanilyen étkezéssel egyszer sem közelítettem meg, és nem lehet-e esetleg, hogy előbb utána kellene nézni az okoknak, mert én tényleg szart eszek ezért a gyerekért ha az kell, hogy egészséges legyen, de potyára nem szúrkodnám magam inzulinnal, mert azzal esetleg többet ártok, mint használok. Erre átdörmögött a szomszédos irodába, magukra csukta az ajtót, majd pár perc múlva szólt, hogy menjek.
A doktornő egyedül ült bent, és adminisztrált, miheztartás végett bejelentette, hogy fél lábbal már szabadságon van, de azért hallgat; röviden előadtam neki is, hogy nem jó a cukor, de csak a mai ilyen kiugró, és van is ötletem, hogy miért: máskor nyolckor reggelizek, közvetlenül utána beveszem a Meforalt, utána egy órával mérek, de ma hétkor ettem, így csak a nyolcas mérés után vettem be a gyógyszert. Na ekkor már érdeklődve felkapta a fejét, hogy miféle Meforal, hát én terhes vagyok - mondom igen, és legutóbb említettem is, hogy ennek ellenére nem hagytam abba, és ő miket válaszolt arra... de hogy ő arra nem célzott, hogy szedjem tovább, és akkor itt és most ezt rögzítsük, és írjam alá, hogy saját felelősségre döntöttem így. Nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pontosan értettem, amit mondott, tisztában vagyok vele, hogy ő nem javasolt semmi nem hivatalosat, és nem is állítottam ilyent, de a tények akkor is ezek, és nem lehetséges-e, hogy összefüggésbe hozhatók a metformin adagommal. Elgondolkozott, méretett egy új cukrot, ami 4,8 lett, de mivel több mint két órával kajálás után voltam már, a biztonság kedvéért azt kérte, hogy menjek vissza egy órával a mai ebédem után, és akkor minden kiderül - ő ugyan már nem lesz ott, és a következő három hétben sem, de mondott egy nevet, akinek majd megemlít ő is, és akinél jelentkeznem kell.
Most tehát az van, hogy mindjárt eszek, és indulok vissza. Jót tett az írás, mert mostanra már nem vagyok dühös, de őszintén szólva ez életemben azon kevés alkalmak egyike, amikor negatívnak kell értékelnem egy orvosos élményemet. Persze tudom, ennyi bajom legyen, másoknak ennyiért eszükbe sem jutna panaszkodni, de én nem ehhez vagyok szokva, egy kezemen megszámolható kivétellel nekem minden egészségügyes tapasztalatom kiemelkedően jó volt, a megismert dokik többsége nagyon profi és egészen kedves volt, áldom is a szerencsémet. Ez meg ráadásul egy a területén jól ismert doktornő, a páciensek is imádják, mert állítólag jófej (sógornőm is hozzá járt anno)... én tényleg nem azt várom el, hogy egyetlen felületes találkozás után emlékezzen rám, de abba mégis csak rossz belegondolni, hogy mi lett volna vajon, ha nem inszisztálok (értsd: okoskodok), hogy itt valami furcsaság van... mert miért kell nekem egyáltalán tudni, hogy van, én csak egy egyszerű beteg vagyok...
(Délután jövök hírekkel és kiegészítem a posztot.)
Later edit: Cliffhanger beszüntetve, jöttem a fejleményekkel és sok lábjegyzettel.
Tehát a megbeszélt időpontra mentem, a reggeli nő soron kívül behívott, ideadta a másfél héttel ezelőtt általa levett vér eredményét (gyönyörű 4,6, csak sajnos nem emlékszem, hogy aznap ettem-e előtte - de mivel tíz óra utáni értékről beszélünk, mindenképp jó, akkor is ha éhgyomri, akkor is, ha nem), és két külön gépen is néztünk egy-egy cukrot: az övén 5,1 volt, az enyémen 5,8; megdicsérte M.Apuka kütyüjét, hogy ez egy kiváló minőségű darab, és azt mondta, ha normál tartományban van mindkét érték, akkor ennyi eltérés még belefér, mert a tesztcsíkok érzékenysége egy picit változó lehet, akár azonos dobozon belül is.
Aztán odamehettem az orvoshoz, aki egy nyugis negyvenes pasi, megmutattam neki az összes papírt, amire a doktornő se múltkor se ma reggel nem vetett egy pillantást sem, nézegette az eddigi számokat, majd a mait, hogy hát ez bizony erősen romlott. Első látásra még ő is rávágta, hogy 7 fölött már inzulint szokás adni, de aztán tisztáztuk, hogy nekem ez az egyetlen értékem, ami ennyire felkúszott, és ezt meg úgy produkáltam, hogy nem vettem be előtte a Meforalt. Közben én elmondtam a full történetet, hogy mikor diagnosztizáltak inzulin rezisztenciával, miként diétáztam, és mennyi metformint kaptam rá, és hogy hol mit mondtak eddig a terhesség alatti szedésre. Biztosítottam róla őt is, hogy saját felelősségre döntöttem így, tudok a hazai protokollról, sőt arról is, hogy mondjuk az FDA állásfoglalása** micsoda, és nem egy renitens problémázó vagyok, aki majd ő sokkal jobban tudja, mint az, aki ezt tanulta az egyetemen és a szakmai karrierje során, hanem tényleg minden fellelhető érvet és ellenérvet rongyosra rágtam, mire azt választottam, amit. Értelmes, kommunikatív és végtelenül türelmes volt, figyelmesen végighallgatta a teljes sztorit, több mindenre rákérdezett, és közbeszólás nélkül várta meg az én kérdéseimet, még azt is, ami spontán ott született, tehát valószínűleg nem a legfrappánsabban fogalmaztam meg. Egyszer sem oktatott ki, gondolkodni tudó felnőttként, sőt partnerként kezelt, értékelte, hogy alaposan tájékozódtam és utánaolvastam mindennek, és érthetően, de kicsit sem leereszkedően magyarázta el mindazt, ami érdekelt. (Biztos, hogy mindenki másnak egyértelmű ez, de én, mint egy igazi bugyuta, most jöttem rá például arra, ami teljesen logikus, hogy a metformin tulajdonképpen nem csak a vércukorszintet csökkenti, hanem a sejtek inzulinérzékenységét is növeli.) Megkérdeztem tőle azt is, hogy azon túl, hogy a metformin, mint hatóanyag ártalmatlansága a magzatra nincs alátámasztva megfelelő mennyiségű kutatással, van-e más oka is annak, hogy itthon az inzulint használják helyette - nem, nincs, a terhességi cukorbetegségben a magas vércukorszint bántja a babát, az, hogy azt mivel nyomja be az ember a megfelelő korlátok közé, inzulininjekcióval, tablettákkal vagy szentelt vízzel, teljesen irreleváns.
Tőle is elhangzott a már hallott szöveg: ő is tudja, hogy külföldön ez másképp történik, és az is tény, hogy vannak dolgok, amik nálunk később kerülnek csak bevezetésre, tehát több mint valószínű, hogy előbb-utóbb a kinti gyakorlatot követve itt is át fog menni a standard eljárások közé a metforminos cukorszabályozás terheseknél, mivel 2-es típusú cukorbetegségben kiválóan alkalmazható. De jelenleg ez van, neki ehhez kell alkalmazkodnia, ő például nem is írná nekem fel a gyógyszert, hiába kérném, sőt ha komplikáció esetén perelnék, valószínűleg a házidokim esetében sem mutatna jól, hogy megtette***. Amúgy meg nézzem, mennyire elképesztően működik a Meforal, egyetlen egyszer nem vettem be, és máris mekkorát robbant a cukrom - ebben egyetértettünk, valóban eléggé mind-blowing****.
Röviden: faith in doctors restored. Úgy látszik megint bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, hogy nem az életkor, a híres név és/vagy a hangzatos rang számít abban, hogy mennyire hozzáértő szakember***** valaki… vagy csak egyszerűen a pasikkal jobban összecseng a kémiám. Mindenesetre remélem, hogy a doktornő nem vesz vissza tőle a szabadsága után, mert ugyan a koradélutáni rendelési ideje mindig egy fél nap szabimba kerülne, de őszintén szólva sokkal szívesebben járnék hozzá, hiába nem kifejezetten terhesekkel foglalkozik.
Azt hiszem ennyit akartam... örülök neki, hogy túl vagyok ezen a napon, és remélem két hét múlva az újabb kontrollra már kifogástalan cukorértékek tökéletes sorozatával jelenek meg.
Meg még azt, hogy tudom, hogy valamikor azt mondtam, hogy a blogon említett orvosok kilétét mindig fel fogom fedni, mert különben mi értelme akár a dicséretnek, akár a kritikának, senkinek sem segít - most mégis kivételt teszek, mert úgy tűnik ez egy olyan kényes téma, amiből baja származhat annak, aki nem ragaszkodik a jól bejáratott regulákhoz; ez esetben tehát nevek a szerkesztőségben, ha valakit esetleg érint/érdekel.
Meg még azt is, hogy ebben a témában is elfogadom, ha valaki másképp érvel és cselekszik, mint én, felfogom, hogy én most a gyerekem nevében egy bizonyos értelemben kockázatot vállalok, és remélem senkinek sem jut eszébe, hogy a szúrásokat akarom megúszni ezzel (mondom ezt épp szitává lőtt mutatóujjal). Igen, életképes alternatíva lenne az inzulin (és nyilván, ha valóban romlanak a dolgok, lesz is), ha előre tudtam volna, hogy ez vár, és ha eleve az lenne az egységes álláspont metformin tekintetében, hogy teherbeeséskor szigorúan stop, akkor nem lett volna kérdés. De nem így volt, a nemzetközi praktikáktól is eltekintve, magyar orvosok, és ismerősök orvosai, akiknek a szakértelmében feltétel nélkül bízok, és akik segítettek a meddőségünk gyógyításában/felfüggesztésében, elejtettek egy-egy megjegyzést amiből az derült ki, hogy a helyzet nem annyira fekete-fehér, hogy az annyi küzdelemmel elért cél akár ezen is múlhat; akkor úgy tűnt jónak, ha legalább a legelső időszakban folytatom a sikeres terápiát. És ha abban a kritikus fejlődési periódusban nem okozott semmilyen szörnyűséget a gyógyszer, akkor úgy ítélem meg, hogy most a végén már nem is volna mit, úgyhogy mivel cukor-ügyben nálam nem derült égből kialakult, hanem mindig is létező, és metformin segítségével ügyesen kordában tartott állapotról van szó, most nem tűnik érdemesnek és értelmesnek a bevált módszer lecserélése. Mi meghánytuk-vetettük, és úgy érezzük, hogy ez egy a rendelkezésre álló adatok alapján legjobb tudásunk szerint meghozott informed decision - ez minden.
* Az már a múltkor is feltűnt, hogy a hármasával behívott terhesek közül maga a diabetológus csak azokkal foglalkozott tüzetesen, akik már inzulinszúrosok voltak, és annak ellenére is ingadozott a cukruk, a többiek pár mondat után mind ezzel a másik nővel ültünk le adatokat felvetetni és részleteket egyeztetni; de első találkozáskor ez nem is zavart, hiszen a diétát nekem nem kellett túlságosan magyarázgatni, másról meg akkor még nem volt mit tárgyalni.
** Amikor egy az anya által bevett gyógyszernek egy kis része átmegy a méhlepényen, és így eljut a magzathoz is, csak hosszú évtizedek hosszú kísérletei után merik kijelenteni, hogy az alkalmazása kismamák esetében is teljesen veszélytelen; a metformin kapcsán ez még nem történt meg, sőt a hatóanyag használata egyelőre még inzulin rezisztencia és policisztás petefészkek esetén is off-label, hiába működik eredményesen számtalan betegnél - amit, lévén hogy egyikük vagyok, én magam részére elfogadok döntő érvként. Tény, hogy az emberi tesztelések száma egyelőre korlátozott, és többnyire kisebb számú mintákon került elvégzésre, és hogy jelenleg azt, hogy tutibiztos nincs káros hatás, kizárólag állatkísérletek alapján hangoztatják, nyilván mert ott tudtak a folyamatot felgyorsítandó akár sokszoros túladagolással is próbálkozni, és ha még úgy sincs gond, akkor feltételezhetően alap helyzetben sem lehet. Ugyanakkor külföldön erre alapozva évek óta kurrens módon alkalmazzák a metformint terheseknél is, anélkül hogy bármiről beszámolnának a nyilvánvalón kívül: hogy az anyai vércukorszintet sikeresen szabályozza, és ezáltal megakadályozza a cukortöbblet által okozott magzati szövődményeket.
*** Ezt amúgy nem egészen értem, mert konkrétan ismerek több olyan kismamát, akinek a nőgyógyásza írja fel - ami ezek szerint szintén illegális, még akkor is, ha csak az első trimeszteri vetélést elkerülendő teszi, hiszen Magyarországon jelenleg azonnal be kell szüntetni a gyógyszert pozitív teszt esetén.
**** Újra beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha valóban abbahagyom a Meforalt a 12. héten, vagy bármikor is a köztes időben... Mennyit ártottam volna a Kissmajomnak azzal, ha úgy múlik az idő, hogy ez a probléma kezeletlen? Egyáltalán mi van azokkal, akiknél tényleg kialakul a terhességi cukorbetegség, és mondjuk csak a 28. héten mennek el terhelésre, ami szintén szabályos - ők hetekig élnek vígan akkora cukorral, amire ma nekem azonnal inzulint javasoltak?!
***** Félreértés ne essék, nem attól vagyok oda, hogy kvázi megerősítette azt, amit én magamtól elhatároztam, hanem attól, hogy egyáltalán végighallgatta a mondanivalómat mielőtt hazazavart volna a saját igazával.
2013. szeptember 2., hétfő
Édes dolgok
Azzal kezdem, hogy ugyan nem lenne muszáj, de becsületesen bevallom, hogy első trimeszterben nem értettem, hogy az emberek vajon miért fizetnek be úgynevezett "babamozi" 4D ultrahangra. Ennek ugye diagnosztikai értéke csekély, nem is célja a tüzetesebb vizsgálódás, tényleg csak gyönyörködés az egész, és akkoriban még azt gondoltam, hogy nem érdekel, hogy néz ki a gyerek, ha egészséges, akkor további kérdésem nincs is, hát most komolyan nem lehet kivárni, hogy megszülessen...?! De csak most látom, hogy az elején könnyű dolgom volt ám, mert négyhetente a saját nőgyógyászom is alaposan megnézte, megméricskélte, addig meg élvezkedhettem a képernyő előtt, most meg olyan mostoha a sorsom, hogy gyakorlatilag anno cikluskövetéskor a tüszőimet gyakrabban láttam, mint most a babát. Jelentem, továbbra sem érdekel, hogy hogy néz ki, hogy kerek az arca vagy ovális, hogy kicsi az orra vagy nagy, hogy van-e már haja vagy nincs - de látni akarom! Ha majd kijön, én leszek a creepy anya, aki az ágya fölé hajlong és a pofijába bámul órákon át, esetleg időközönként a nyakába bújik és megszaglássza, miközben alszik... az utóbbit az apjával is szoktam néha, de vele ellentétben Kissmajom védtelen lesz és tiltakozásra képtelen... jaj, szegény kisfiam mi vár rád...
Na szóval, hogy az elveimet mégse tiporjam teljesen sárba, meg ahhoz is tartva magunkat, hogy ez egy olcsó "mezítlábas" self-made gyerek, aki egy inszemeshez vagy lombikoshoz képest ingyér jött, kompromisszumos megoldásként tegnap vásároltunk egy kupont, és hónap végén fél áron mégis csak bekukkantunk hozzá. Ma vagyok 23w1d, a 27. héten megejtjük ezt, utána meg 30. héten elmegyünk a kötelező harmadik trimeszteri vizsgálatra - ódejó kis őszünk lesz, let the creeping begin.
Más: holnap megyek cukorterhelésre. Volt egy kis dilemmám, hogy vajon hogy is intézzem, de a lányok segítettek dönteni (Itt is köszönöm!), úgyhogy megoldódott közben. Az van ugyanis, hogy én nem építettem le a Meforalt, ahogy elvileg kellett volna... A metformin hatóanyagú gyógyszereket hazai belgyógyászati protokoll szerint terhesség alatt egyáltalán nem szabad szedni, ezt a kis útmutatóban is írja, meg az orvosok is el szokták mondani - amikor tavaly megfogant a Kissmalacz, a BMC-ben rákérdeztem, hogy most ezzel mi legyen, és a doki azt mondta, hogy itthon valóban ez az álláspont, de külföldön már minimum az első trimeszter befejezéséig (vetélést megelőzendő), de gyakran a terhesség végéig (cukorbetegséget megelőzendő) szedetni szokták, cselekedjek belátásom szerint. A saját nőgyógyászommal nem tudtam ezügyben konzultálni, mert ő eleve nem hisz az inzulinrezisztenciában (nem beszélt le a gyógyszerről sosem, de szerinte teljesen fölösleges, a meddőséghez meg végképp nincs köze az egésznek), de a háziorvosom, aki belgyógyász is, támogatta az ötletet, mert ő tanúja volt annak, hogy velem mekkora csodát (mínusz húsz kilót) tett a kezelés. Belátásom tehát Kissmajommal is az volt, hogy szedem, ráadásul minimum 17. hétig, mert időközben utánaolvastam, és beszéltem több hasonló cipőben járó kismamával is, és sok esetben ezt javasolták az orvosok; aztán ahogy haladtunk, egyre több helyen megnéztem, és egyre több már-anyukával egyeztettem, és egyre többször találkoztam azzal, hogy butaság pont a vége felé abbahagyni, amikor a legnagyobb gyakorisággal alakul ki a terhességi diabétesz. Úgyhogy a háziorvossal kiírattam a következő adagot is, és most az a terv, hogy végig szedni fogom majd.
De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nekem most meg kell innom hetvenöt gramm glükózt, és mi legyen akkor a gyógyszeremmel...? Két gondom volt alapvetően ezzel, azon kívül, hogy sugar-high lesz a vége, és egész nap hiperaktívan fogok rohangálni. Az egyik, hogy ha normál napnak megfelelően beveszem a gyógyszer adagomat, akkor nem rejtem-e el a problémát olyan módon, hogy a hatásától látszólag ugyan jó lesz az eredmény, de valójában baj van a cukrommal, és szükség lenne az inzulinos kezelésre? A másik, hogy ha megiszom azt a tömény löttyöt, amihez hasonlóval a szervezetem nemigen találkozott manapság, nem lesz-e az a vége, hogy a sokktól az egekbe ugrik a cukrom, és a mérés alapján elkezdenek inzulinnal szúratni, miközben valójában a szokásos diétámmal jól kordában vagyok tartva? Tudom, hogy a két aggodalom homlokegyenest ellentmond egymásnak, de itt rólam van szó, nem kell benne(m) logikát keresni. A lényeg az, hogy a lányok megerősítettek abban, amihez amúgy is közel álltam: holnap nem zsömle és tej reggelit iktatok be végül, hanem klasszikus módon terhelek, utána meg beveszem a Meforalomat a szokásos napi három részre osztva.
Az étkezésemmel amúgy az van, hogy a szabályokat nem tartom be olyan szigorúan, mint tavaly ilyenkor, a napi 150 gramm szénhidrát helyett olyan 200-230 gramm van inkább, mert annyira nincs étvágyam, hogy képtelen vagyok megfelelő mennyiségű kalóriát bevinni még így is - múlt héten a mérlegre álltam és amikor megláttam a 64 kilót, eléggé megrémültem, hogy éheztetem a Kissmajmot. Szóval megnöveltem a gyümölcs adagjaimat, mert azokat legalább kívánom, de sajnos főleg a szőlőt meg a dinnyét, ami ugye nem kifejezetten diétabarát. Ugyanakkor ez alapján merem remélni, hogy a hajnali glükózbomba sem lesz vészes, mert ugye abban hetvenöt gramm szénhidrát van, és annyit szerintem néha simán beviszek, amikor este észbe kapok, hogy egész nap alig ettem, és benyomok egy fél kiló szőlőt.
És akkor most save the best for last alapon: köszönjük szépen a drukkokat, a korababa jól van. Hétvégén volt egy kis félés légmell miatt, de mára már elmúlt, és lélegzik meg eszik ügyesen, és nagyon sokat mocorog, ami állítólag azt jelenti, hogy ha volt is oxigénhiány, akkor az okozott kár minimális. Hát mekkora egy drága csodakislány ez, most mondjátok meg!
Na szóval, hogy az elveimet mégse tiporjam teljesen sárba, meg ahhoz is tartva magunkat, hogy ez egy olcsó "mezítlábas" self-made gyerek, aki egy inszemeshez vagy lombikoshoz képest ingyér jött, kompromisszumos megoldásként tegnap vásároltunk egy kupont, és hónap végén fél áron mégis csak bekukkantunk hozzá. Ma vagyok 23w1d, a 27. héten megejtjük ezt, utána meg 30. héten elmegyünk a kötelező harmadik trimeszteri vizsgálatra - ódejó kis őszünk lesz, let the creeping begin.
Más: holnap megyek cukorterhelésre. Volt egy kis dilemmám, hogy vajon hogy is intézzem, de a lányok segítettek dönteni (Itt is köszönöm!), úgyhogy megoldódott közben. Az van ugyanis, hogy én nem építettem le a Meforalt, ahogy elvileg kellett volna... A metformin hatóanyagú gyógyszereket hazai belgyógyászati protokoll szerint terhesség alatt egyáltalán nem szabad szedni, ezt a kis útmutatóban is írja, meg az orvosok is el szokták mondani - amikor tavaly megfogant a Kissmalacz, a BMC-ben rákérdeztem, hogy most ezzel mi legyen, és a doki azt mondta, hogy itthon valóban ez az álláspont, de külföldön már minimum az első trimeszter befejezéséig (vetélést megelőzendő), de gyakran a terhesség végéig (cukorbetegséget megelőzendő) szedetni szokták, cselekedjek belátásom szerint. A saját nőgyógyászommal nem tudtam ezügyben konzultálni, mert ő eleve nem hisz az inzulinrezisztenciában (nem beszélt le a gyógyszerről sosem, de szerinte teljesen fölösleges, a meddőséghez meg végképp nincs köze az egésznek), de a háziorvosom, aki belgyógyász is, támogatta az ötletet, mert ő tanúja volt annak, hogy velem mekkora csodát (mínusz húsz kilót) tett a kezelés. Belátásom tehát Kissmajommal is az volt, hogy szedem, ráadásul minimum 17. hétig, mert időközben utánaolvastam, és beszéltem több hasonló cipőben járó kismamával is, és sok esetben ezt javasolták az orvosok; aztán ahogy haladtunk, egyre több helyen megnéztem, és egyre több már-anyukával egyeztettem, és egyre többször találkoztam azzal, hogy butaság pont a vége felé abbahagyni, amikor a legnagyobb gyakorisággal alakul ki a terhességi diabétesz. Úgyhogy a háziorvossal kiírattam a következő adagot is, és most az a terv, hogy végig szedni fogom majd.
De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nekem most meg kell innom hetvenöt gramm glükózt, és mi legyen akkor a gyógyszeremmel...? Két gondom volt alapvetően ezzel, azon kívül, hogy sugar-high lesz a vége, és egész nap hiperaktívan fogok rohangálni. Az egyik, hogy ha normál napnak megfelelően beveszem a gyógyszer adagomat, akkor nem rejtem-e el a problémát olyan módon, hogy a hatásától látszólag ugyan jó lesz az eredmény, de valójában baj van a cukrommal, és szükség lenne az inzulinos kezelésre? A másik, hogy ha megiszom azt a tömény löttyöt, amihez hasonlóval a szervezetem nemigen találkozott manapság, nem lesz-e az a vége, hogy a sokktól az egekbe ugrik a cukrom, és a mérés alapján elkezdenek inzulinnal szúratni, miközben valójában a szokásos diétámmal jól kordában vagyok tartva? Tudom, hogy a két aggodalom homlokegyenest ellentmond egymásnak, de itt rólam van szó, nem kell benne(m) logikát keresni. A lényeg az, hogy a lányok megerősítettek abban, amihez amúgy is közel álltam: holnap nem zsömle és tej reggelit iktatok be végül, hanem klasszikus módon terhelek, utána meg beveszem a Meforalomat a szokásos napi három részre osztva.
Az étkezésemmel amúgy az van, hogy a szabályokat nem tartom be olyan szigorúan, mint tavaly ilyenkor, a napi 150 gramm szénhidrát helyett olyan 200-230 gramm van inkább, mert annyira nincs étvágyam, hogy képtelen vagyok megfelelő mennyiségű kalóriát bevinni még így is - múlt héten a mérlegre álltam és amikor megláttam a 64 kilót, eléggé megrémültem, hogy éheztetem a Kissmajmot. Szóval megnöveltem a gyümölcs adagjaimat, mert azokat legalább kívánom, de sajnos főleg a szőlőt meg a dinnyét, ami ugye nem kifejezetten diétabarát. Ugyanakkor ez alapján merem remélni, hogy a hajnali glükózbomba sem lesz vészes, mert ugye abban hetvenöt gramm szénhidrát van, és annyit szerintem néha simán beviszek, amikor este észbe kapok, hogy egész nap alig ettem, és benyomok egy fél kiló szőlőt.
És akkor most save the best for last alapon: köszönjük szépen a drukkokat, a korababa jól van. Hétvégén volt egy kis félés légmell miatt, de mára már elmúlt, és lélegzik meg eszik ügyesen, és nagyon sokat mocorog, ami állítólag azt jelenti, hogy ha volt is oxigénhiány, akkor az okozott kár minimális. Hát mekkora egy drága csodakislány ez, most mondjátok meg!
2013. augusztus 1., csütörtök
Esetem a babbal (és további agymenések)
Van pár új fejlemény, és a második legszenzációsabb az, hogy basszus már 18w4d vagyok - olyan jó gyorsan telik az idő manapság, nagyon elégedett vagyok vele!
Az első számú szenzáció az sokkal nagyobb, de meglehetősen bizonytalan: azt hiszem, érzem a Kissmajmot mozogni... Múlt pénteken történt meg legelőször, és persze teljesen logikus időpontban: épp zombiapokalipszisos filmet néztünk a moziban, BradPitt menekítette a családot a katasztrófa elől, én vörösre szorongattam M. kezét, a gyerek meg úgy vesén rúgott, hogy csak nyekkentem... not. Ez, ha egyáltalán a baba csinálja, akkor nálam egy igen ritkán és akkor is csak alig-alig észrevehető valami, és nem buborékolás vagy pillangóröpködés, ahogy annyi helyen leírják, inkább olyasmi, mintha egy puha, selymes tárggyal végigsimítanák belülről a hasfalamat. (És itt van az, hogy amikor belegondolok, hogy az a puha, selymes tárgy az ő kis karja vagy lába vagy feje, akkor komoly erőfeszítésembe kerül, hogy azonnal sírva ne fakadjak a mindenemet hirtelen elöntő boldogságtól és hálától és szeretettől...)
Pár napig azért vontam kétségbe a dolgot, mert én valahogy úgy képzeltem, hogy ha egyszer megmoccan, akkor attól kezdve többé-kevésbé mindig érezni fogom - és mivel napi egy-két alkalomnál többször nem jelentkezett, a különböző lágy kaják számlájára írtam a dolgot, hogy biztos miattuk kotyorog a gyomrom. M. az ehhez hasonló ügyeimen hatalmasakat röhög egyébként, mert nekem határozottan az a benyomásom, hogy például evés után sokkal látványosabban nagy vagyok, mint mondjuk reggelente - ő meg napközben néha random rámpillant és vigyorogni kezd, hogy jé, milyen terhes vagyok, mire én leintve elmagyarázom, hogy jójó, de épp most ettem meg egy tányér babgulyást és két méretes barackot; úgyhogy újabban közvetlenül miután megmosolyogja a nagy hasamat, mindig elővigyázatosan hozzáteszi, hogy: "Biztos a babtól van!". Szóval megkérdeztem a nálam terhesebb lányokat, és megnyugtattak, hogy bizony a gyerek lesz ez, csak mivel még nagyon kicsi és erőtlen, ritkán ér úgy hozzám, hogy az észlelhető legyen, és csak úgy egy hónap vagy még több múlva számíthatok arra, hogy folyamatossá válik a mocorgás.
Most már naponta többször vélem érezni ugyanazt a típusú furaságot, de annyira hihetetlen, hogy ez ő lehet, mert képtelenség igazán megfigyelni: egyelőre még nagyon kiszámíthatatlan, és tényleg nem úgy működik, hogy ha egyszer mozdul, és utána percekig figyelek, akkor előbb-utóbb ismételni fog, hanem végzem a dolgomat, és egy váratlan pillanatban egyszer csak újra megsimogat. (Natessék, megint bőgök.)
Tegnap voltam védőnőnél is, kiderült, hogy mivel M. hivatalosan örök életében a kerületben lakott, nekem nem kell átjelentkeznem ahhoz, hogy oda tartozónak könyveljenek el mindannyiunkat, és elmondta, hogy nem gond, ha a dokim terhesgondozáskor nem mér, hiszen ha minden rendben, a három fő ultrahangon kívül nincs szükség többre (még bekukkantani sem, amit azért mi szoktunk), legtöbb nőgyógyász azért túlbuzgólkodik csak, hogy valamivel indokolja a magas havi díját - mondjuk én attól még örülnék, ha több ideig nézelődnénk, de nem picsogok, más orvosnál még ultrahang-készülék sincs. Egy kicsit amúgy megint elképedtem azon, hogy mennyire tájékozatlanka a csaj, az előttem levő anyukával egy óráig cseverészett a hozzátáplálásról amolyan szomszédasszony szinten (normál hangerővel kommunikálva minden kihallatszik a szobájából: azszuperhogynagyonszeretiabarackot-éshautáljaasárgadinnyét-akkorpróbáljabarackkalvegyíteni), de mikor szóba került, hogy a CMV értékeim láttán első körben kicsit megijedtem*, csak nézett bután. Úgyhogy inkább csak megmérte a vérnyomásomat (továbbra is alacsony), megnézte a vérképemet (ő is mondta, hogy kicsit vérszegény vagyok), és megdicsért, hogy semmit sem híztam, biztos ügyesen táplálkozom. Yeah, about that: hááát...
Így majdnem félidősen a súlyom stagnálása engem kicsit már kezd aggasztani, mert ugye a hasam és a benne levő mindenféle berendezések egyértelműen nagyobbodnak, ami változatlan kilóknál csak annyit jelenthet, hogy én magam lassan fogyogatok; ami nem csoda, mert az étvágyam soha nem látott módon viselkedik (értsd: nincs). És vajon ez nem káros-e a baba fejlődésére, tényleg megkap-e minden szükségeset a hájamból nyert energiával és a plusz vitaminbevitellel akkor is, ha esetleg a konkrét táplálékmennyiség nem túl sok?
Továbbá vajon jók-e ezek a bizonyos vitaminok, amiket szedek? Dokim javaslatára a Femibion csak minden második nap megy, közötte sima multivitamin (Béres Actival Max), amit ilyenkor kiegészítek Omega-3 kapszulával és folsavval. Plusz minden nap magnézium és vas - de ezekről is annyi mindent olvasni, hogy az előbbi esetében kizárólag a -citrát jó, hiába reklámozza magát a sok -laktát meg -dihidrát meg -karbonát meg -oxid, az utóbbi esetében sem mindegy, hogy milyen formában van a hatóanyag, mert bizonyos változatokból alig szívódik fel valami... én meg basszus csak egy szerencsétlen bölcsész vagyok, mit tudok én...?
Mégtovábbá: nem iszok eleget, és bárhogy erőszakolom magamat, a legnagyobb kánikulában is alig (néha keserves öklendezések közepette) csúszik le a napi másfél liter; ez mindig is gyenge pontom volt, úgyhogy nekem már ez a mennyiség is hatalmas fejlődés. Csak abban tudok reménykedni, hogy a pulzusom nem ettől magas, hanem tényleg attól, hogy egyszerre két emberbe pumpálok vért, és abban, hogy a baba majd jó önzőn elveszi, amire szüksége van, és ha valaki bármiben hiányt szenved, akkor az csakis én leszek.
Amúgy legközelebb szeptember 11-én kell csak visszamennem védve lenni, amikor már valószínűleg meglesz a terheléses cukor eredménye is - amin szintén agyalok, mert az éhgyomrim kicsit magas (mindig az szokott lenni, most épp 5,1 mmol/l), és így talán az lenne a legjobb, ha terhesség végéig tovább szedném a Meforalt (egyébként 17. hét körül abbahagyandó, csak én nem tettem, mert volt még egy dobozzal, gondoltam nem árthat, hiszen külföldön legtöbb helyen ez az alap-protokoll). De vajon az majd a terheléses vizsgálatot mennyire fogja befolyásolni, nehogy ne vegyenek észre valami komolyabbat azért, mert a gyógyszerrel elrejtem a tüneteket... jáj, mennyire nem egyszerű semmise!
Most "csak" ennyi agybajom van, köszönöm a figyelmet. Jövő kedden genetikai ultrahang - na, azt elmondhatatlanul várom. Már csak egy újabb negyven fokos hétvégi aszalódást kell kibírni addig... ó, tengerparton akarunk lenni a hasam meg a hasam koprodukálója** meg én!
* Az úgy volt, hogy nézegettem a laboros papírkámat, és egyszer csak észrevettem, hogy az egyik sorban a CMV mellett nagyon kiugró szám áll (214 AU/ml), amitől rögtön eszembe jutott minden szörnyűség, amit valaha olvastam erről a vírusról, és azonmód halálra rémültem. Aztán kis utánaolvasás következtében kiderült, hogy semmi okom rá, ugyanis az IgG az egy úgynevezett long-term response az immunrendszer részéről, és akkor magas, ha az ember már régen átesett egy fertőzésen (és most szerencsés esetben védett ellene, bár nem tudom, CMV esetén ez így van-e), és csak akkor kell aggódni, ha az IgM van referenciaérték fölött (nekem az alig volt nulla fölött), mert akkor épp lefolyóban van a friss betegség. Google, az ideggyenge anyák hű barátja.
** A "férjem" még mindig túl szürreális, de szokogatom.
Az első számú szenzáció az sokkal nagyobb, de meglehetősen bizonytalan: azt hiszem, érzem a Kissmajmot mozogni... Múlt pénteken történt meg legelőször, és persze teljesen logikus időpontban: épp zombiapokalipszisos filmet néztünk a moziban, BradPitt menekítette a családot a katasztrófa elől, én vörösre szorongattam M. kezét, a gyerek meg úgy vesén rúgott, hogy csak nyekkentem... not. Ez, ha egyáltalán a baba csinálja, akkor nálam egy igen ritkán és akkor is csak alig-alig észrevehető valami, és nem buborékolás vagy pillangóröpködés, ahogy annyi helyen leírják, inkább olyasmi, mintha egy puha, selymes tárggyal végigsimítanák belülről a hasfalamat. (És itt van az, hogy amikor belegondolok, hogy az a puha, selymes tárgy az ő kis karja vagy lába vagy feje, akkor komoly erőfeszítésembe kerül, hogy azonnal sírva ne fakadjak a mindenemet hirtelen elöntő boldogságtól és hálától és szeretettől...)
Pár napig azért vontam kétségbe a dolgot, mert én valahogy úgy képzeltem, hogy ha egyszer megmoccan, akkor attól kezdve többé-kevésbé mindig érezni fogom - és mivel napi egy-két alkalomnál többször nem jelentkezett, a különböző lágy kaják számlájára írtam a dolgot, hogy biztos miattuk kotyorog a gyomrom. M. az ehhez hasonló ügyeimen hatalmasakat röhög egyébként, mert nekem határozottan az a benyomásom, hogy például evés után sokkal látványosabban nagy vagyok, mint mondjuk reggelente - ő meg napközben néha random rámpillant és vigyorogni kezd, hogy jé, milyen terhes vagyok, mire én leintve elmagyarázom, hogy jójó, de épp most ettem meg egy tányér babgulyást és két méretes barackot; úgyhogy újabban közvetlenül miután megmosolyogja a nagy hasamat, mindig elővigyázatosan hozzáteszi, hogy: "Biztos a babtól van!". Szóval megkérdeztem a nálam terhesebb lányokat, és megnyugtattak, hogy bizony a gyerek lesz ez, csak mivel még nagyon kicsi és erőtlen, ritkán ér úgy hozzám, hogy az észlelhető legyen, és csak úgy egy hónap vagy még több múlva számíthatok arra, hogy folyamatossá válik a mocorgás.
Most már naponta többször vélem érezni ugyanazt a típusú furaságot, de annyira hihetetlen, hogy ez ő lehet, mert képtelenség igazán megfigyelni: egyelőre még nagyon kiszámíthatatlan, és tényleg nem úgy működik, hogy ha egyszer mozdul, és utána percekig figyelek, akkor előbb-utóbb ismételni fog, hanem végzem a dolgomat, és egy váratlan pillanatban egyszer csak újra megsimogat. (Natessék, megint bőgök.)
Tegnap voltam védőnőnél is, kiderült, hogy mivel M. hivatalosan örök életében a kerületben lakott, nekem nem kell átjelentkeznem ahhoz, hogy oda tartozónak könyveljenek el mindannyiunkat, és elmondta, hogy nem gond, ha a dokim terhesgondozáskor nem mér, hiszen ha minden rendben, a három fő ultrahangon kívül nincs szükség többre (még bekukkantani sem, amit azért mi szoktunk), legtöbb nőgyógyász azért túlbuzgólkodik csak, hogy valamivel indokolja a magas havi díját - mondjuk én attól még örülnék, ha több ideig nézelődnénk, de nem picsogok, más orvosnál még ultrahang-készülék sincs. Egy kicsit amúgy megint elképedtem azon, hogy mennyire tájékozatlanka a csaj, az előttem levő anyukával egy óráig cseverészett a hozzátáplálásról amolyan szomszédasszony szinten (normál hangerővel kommunikálva minden kihallatszik a szobájából: azszuperhogynagyonszeretiabarackot-éshautáljaasárgadinnyét-akkorpróbáljabarackkalvegyíteni), de mikor szóba került, hogy a CMV értékeim láttán első körben kicsit megijedtem*, csak nézett bután. Úgyhogy inkább csak megmérte a vérnyomásomat (továbbra is alacsony), megnézte a vérképemet (ő is mondta, hogy kicsit vérszegény vagyok), és megdicsért, hogy semmit sem híztam, biztos ügyesen táplálkozom. Yeah, about that: hááát...
Így majdnem félidősen a súlyom stagnálása engem kicsit már kezd aggasztani, mert ugye a hasam és a benne levő mindenféle berendezések egyértelműen nagyobbodnak, ami változatlan kilóknál csak annyit jelenthet, hogy én magam lassan fogyogatok; ami nem csoda, mert az étvágyam soha nem látott módon viselkedik (értsd: nincs). És vajon ez nem káros-e a baba fejlődésére, tényleg megkap-e minden szükségeset a hájamból nyert energiával és a plusz vitaminbevitellel akkor is, ha esetleg a konkrét táplálékmennyiség nem túl sok?
Továbbá vajon jók-e ezek a bizonyos vitaminok, amiket szedek? Dokim javaslatára a Femibion csak minden második nap megy, közötte sima multivitamin (Béres Actival Max), amit ilyenkor kiegészítek Omega-3 kapszulával és folsavval. Plusz minden nap magnézium és vas - de ezekről is annyi mindent olvasni, hogy az előbbi esetében kizárólag a -citrát jó, hiába reklámozza magát a sok -laktát meg -dihidrát meg -karbonát meg -oxid, az utóbbi esetében sem mindegy, hogy milyen formában van a hatóanyag, mert bizonyos változatokból alig szívódik fel valami... én meg basszus csak egy szerencsétlen bölcsész vagyok, mit tudok én...?
Mégtovábbá: nem iszok eleget, és bárhogy erőszakolom magamat, a legnagyobb kánikulában is alig (néha keserves öklendezések közepette) csúszik le a napi másfél liter; ez mindig is gyenge pontom volt, úgyhogy nekem már ez a mennyiség is hatalmas fejlődés. Csak abban tudok reménykedni, hogy a pulzusom nem ettől magas, hanem tényleg attól, hogy egyszerre két emberbe pumpálok vért, és abban, hogy a baba majd jó önzőn elveszi, amire szüksége van, és ha valaki bármiben hiányt szenved, akkor az csakis én leszek.
Amúgy legközelebb szeptember 11-én kell csak visszamennem védve lenni, amikor már valószínűleg meglesz a terheléses cukor eredménye is - amin szintén agyalok, mert az éhgyomrim kicsit magas (mindig az szokott lenni, most épp 5,1 mmol/l), és így talán az lenne a legjobb, ha terhesség végéig tovább szedném a Meforalt (egyébként 17. hét körül abbahagyandó, csak én nem tettem, mert volt még egy dobozzal, gondoltam nem árthat, hiszen külföldön legtöbb helyen ez az alap-protokoll). De vajon az majd a terheléses vizsgálatot mennyire fogja befolyásolni, nehogy ne vegyenek észre valami komolyabbat azért, mert a gyógyszerrel elrejtem a tüneteket... jáj, mennyire nem egyszerű semmise!
Most "csak" ennyi agybajom van, köszönöm a figyelmet. Jövő kedden genetikai ultrahang - na, azt elmondhatatlanul várom. Már csak egy újabb negyven fokos hétvégi aszalódást kell kibírni addig... ó, tengerparton akarunk lenni a hasam meg a hasam koprodukálója** meg én!
* Az úgy volt, hogy nézegettem a laboros papírkámat, és egyszer csak észrevettem, hogy az egyik sorban a CMV mellett nagyon kiugró szám áll (214 AU/ml), amitől rögtön eszembe jutott minden szörnyűség, amit valaha olvastam erről a vírusról, és azonmód halálra rémültem. Aztán kis utánaolvasás következtében kiderült, hogy semmi okom rá, ugyanis az IgG az egy úgynevezett long-term response az immunrendszer részéről, és akkor magas, ha az ember már régen átesett egy fertőzésen (és most szerencsés esetben védett ellene, bár nem tudom, CMV esetén ez így van-e), és csak akkor kell aggódni, ha az IgM van referenciaérték fölött (nekem az alig volt nulla fölött), mert akkor épp lefolyóban van a friss betegség. Google, az ideggyenge anyák hű barátja.
** A "férjem" még mindig túl szürreális, de szokogatom.
2012. november 25., vasárnap
The perks of being pregnant
Reggel megméretkeztem, 63,5 vagyok, vagyis lement egy kiló, kevesebb, mint két hét alatt. Normál esetben ujjonganék, mert a 168 centimhez még öt simán távozhatna, hogy tökéletesen érezzem magam, de most ez a vágy annyira távol áll tőlem, hogy helyette inkább reménykedek, hogy a Kissmalacz bőségesen jóllakik a még meglévő hájamból (és a beszedett vitaminokból), és ígérem, hogy továbbra is főként egészéges kajákat viszek be (legalábbis amikor nem füstölt kolbászt kívánok őrülten), és lenyomok legalább napi egy komolyabb étkezést, még akkor is, amikor egyáltalán nincs étvágyam.
Tudni kell, hogy a kajálással viág életemben hadilábon álltam, és nem egészen étvágytalanság ügyében. Kezdődött egy tinikori anorexiával (értsd: napi 200 kalória), csak akkoriban ugye nem volt net meg ezirányú tájékoztatás, azt sem tudtam, hogy így hívják, nyomattam kitartóan és büszkén vagy egy évig. Ez aztán teljesen szétcseszte az anyagcserémet, úgyhogy utána eltöltöttem úgy tizenöt évet különböző többé-kevésbé hatásos és inkább kevésbé egészséges diétával, és ingadoztam az 58 és 85 kiló között, akár egy éven belül kétszer is. Idén februárban még 78 voltam úgy, hogy akkor már hónapok óta napi 1200 kalórián éltem, és szinte semmi sem ment le - akkor jött az inzulin rezisztencia diagnózis, a szénhidrátra figyelés (kalóriabevitel maradt ugyanannyi) és a Meforal, és íme... ha valaki ezek után azt mondja, hogy divatbetegség, legszívesebben beverném a pofáját.
M.Apuka tegnap főzött nekem egy hatalmas fazék borscs levest, amiből azonnal be is nyomtam három nagy tányérral, a többit meg hazahoztuk; ma belaktam belőle, aztán a maradékot befőttesüvegekbe tettem jól, és remélem legalább szerdáig kitart munkahelyi ebédekre. Értelmesebben kellene táplálkozni, mert folyton lelkiismeretfurdalásom van, hogy most már nem csak én múlok rajta, és amikor végre éhes vagyok, akkor mért a francért választom a hülye bolti bolognai szószt üresen (mondjuk mentségemre legyen mondva, salátalevelekkel eszegettem). De nem akarok panaszkodni, állítólag később úgyis észrevétlenül kúsznak majd fel a kilók, úgyhogy egyelőre élvezem, hogy lógnak rajtam a nemrég még feszes ruhák.
Meg test-ügyben még annyit megjegyeznék, hogy soha életemben (beleértve hamvas szűzleány koromat) nem volt ilyen gyönyörű, nehéz, kerek, feszes, és nem mellékesen nagy mellem. Yeah baby!
Tudni kell, hogy a kajálással viág életemben hadilábon álltam, és nem egészen étvágytalanság ügyében. Kezdődött egy tinikori anorexiával (értsd: napi 200 kalória), csak akkoriban ugye nem volt net meg ezirányú tájékoztatás, azt sem tudtam, hogy így hívják, nyomattam kitartóan és büszkén vagy egy évig. Ez aztán teljesen szétcseszte az anyagcserémet, úgyhogy utána eltöltöttem úgy tizenöt évet különböző többé-kevésbé hatásos és inkább kevésbé egészséges diétával, és ingadoztam az 58 és 85 kiló között, akár egy éven belül kétszer is. Idén februárban még 78 voltam úgy, hogy akkor már hónapok óta napi 1200 kalórián éltem, és szinte semmi sem ment le - akkor jött az inzulin rezisztencia diagnózis, a szénhidrátra figyelés (kalóriabevitel maradt ugyanannyi) és a Meforal, és íme... ha valaki ezek után azt mondja, hogy divatbetegség, legszívesebben beverném a pofáját.
M.Apuka tegnap főzött nekem egy hatalmas fazék borscs levest, amiből azonnal be is nyomtam három nagy tányérral, a többit meg hazahoztuk; ma belaktam belőle, aztán a maradékot befőttesüvegekbe tettem jól, és remélem legalább szerdáig kitart munkahelyi ebédekre. Értelmesebben kellene táplálkozni, mert folyton lelkiismeretfurdalásom van, hogy most már nem csak én múlok rajta, és amikor végre éhes vagyok, akkor mért a francért választom a hülye bolti bolognai szószt üresen (mondjuk mentségemre legyen mondva, salátalevelekkel eszegettem). De nem akarok panaszkodni, állítólag később úgyis észrevétlenül kúsznak majd fel a kilók, úgyhogy egyelőre élvezem, hogy lógnak rajtam a nemrég még feszes ruhák.
Meg test-ügyben még annyit megjegyeznék, hogy soha életemben (beleértve hamvas szűzleány koromat) nem volt ilyen gyönyörű, nehéz, kerek, feszes, és nem mellékesen nagy mellem. Yeah baby!
2012. november 10., szombat
Be careful what you wish for...
Hát így teljesüljön minden kívánságom... :) Alig bírtam hazajönni a boltból, majdnem rosszul lettem vezetés közben - csak nem tudtam eldönteni, hogy vajon elájulni akarok, vagy hányni, úgyhogy inkább hazaaraszoltunk olyan tizenöttel, a Kia és én, most tejfölös kenyeret zabálok, elájulni már biztosan nem fogok, hányni meg talán nem.
Hát nem volt valami nagy fesztivál ez a siker utáni BMC megbeszélés, csak sokat kellett várni, mert elrohant a doki a rendelőből, amint odaértem; de nem bántam, az inszem óta tudom, hogy ilyenkor nem kávézgatni megy, hanem kisbabánakvalót pakolni anyukánakvalók hasába. Reggel felhívtam őket, hogy dolgoznak-e, mondta a telefonos néni, hogy igen, és mikor mondtam, hogy Szűcs dokihoz mennék és miért, mondta, hogy ma mindenképpen jó lenne, mert jövő héten nem dolgozik. Nagyon kevesen voltak, szóltam, hogy elhoztam a pozitív tesztet, a recepció feltelefonált, és a doki azt válaszolta, hogy akkor semmi tennivaló, vár; se ottani pisiteszt, se vérvétel, nem hisztizik ezek túl a kérdést, és ez miután átgondoltam, rögtön szimpatikus volt, mert végülis nem haldokló beteg vagyok, mi értelme lenne agyonaggódni, amikor per pillanat semmit sem lehet tenni, csak szedni az Utrogestant, hiszen akár nő a HCG, akár csökken, it's out of our hands.
Ennek megfelelően nem is mondott semmit, csak hogy mindent csináljak úgy, mint eddig, váltsam ki a következő adag kúpot, és menjek vissza 21-én, lesz egy UH. Említettem neki, hogy 1200 kalóriás és 150 gramm szénhidrátos diétát tartok, azt mondta fogyni azért nem kellene terhesen (Atyaég, ter-he-sen!!!), úgyhogy a kalória legyen inkább 1500 mostantól; meg még hogy szedek napi 1500 mg Meforalt, és azzal most mi legyen - azt válaszolta, hogy a magyar belgyógyászok protokollja szerint azonnal abba kellene hagyni, ezért mint magyar orvos, ő ezt tudja csak mondani, de a protokoll változóban van, és itthonon kívül az egész világon az az álláspont, hogy szedni kell, és szedetik is, szóval... egymásramosolyogtunk, és eljöttem. Jah még mondtam nekik, hogy köszönök szépen mindent, és tudják meg, hogy kemény erőfeszítésembe telik ám ez a finom úrihölgyként való viselkedés, mert legszívesebben összepuszilnám mindannyiukat, mire testületileg kiröhögtek.
Aztán elmentem a boltba jövő hétre kajákat venni, azonnal az autóban felejtettem a receptet, úgyhogy az egy másik alkalom lesz, és alig értem be, már éreztem, hogy haló, nem lesz ez így jó. Eléggé elgyengültem, ilyen szédelgős, remegős, sötétülavilágos, melegemvanos lettem, tisztára olyan, mint amikor nagyon leesik a vércukor, és valószínűleg az is történt, csak fura volt, mert nekem nem szokott ilyenem lenni csak egy reggeli kimaradása miatt... tiniként anorexiás voltam, aztán fél életemben délután ötkor ejtettem meg a nap első étkezését, bírom a strapát.
Kivánszorogtam, a levegőn egy kicsit jobban lettem, itthon a tejfölös kenyér megszüntette a fő problémát, és most marad a mellék-, jóllaktam, és továbbra is változatlanul émelygek, ami M. szerint milyen vicces már, mert ez mindig így van a filmekben is. Szerintem is az amúgy, kevés dolognak örültem ennél jobban életemben... :)
Hát nem volt valami nagy fesztivál ez a siker utáni BMC megbeszélés, csak sokat kellett várni, mert elrohant a doki a rendelőből, amint odaértem; de nem bántam, az inszem óta tudom, hogy ilyenkor nem kávézgatni megy, hanem kisbabánakvalót pakolni anyukánakvalók hasába. Reggel felhívtam őket, hogy dolgoznak-e, mondta a telefonos néni, hogy igen, és mikor mondtam, hogy Szűcs dokihoz mennék és miért, mondta, hogy ma mindenképpen jó lenne, mert jövő héten nem dolgozik. Nagyon kevesen voltak, szóltam, hogy elhoztam a pozitív tesztet, a recepció feltelefonált, és a doki azt válaszolta, hogy akkor semmi tennivaló, vár; se ottani pisiteszt, se vérvétel, nem hisztizik ezek túl a kérdést, és ez miután átgondoltam, rögtön szimpatikus volt, mert végülis nem haldokló beteg vagyok, mi értelme lenne agyonaggódni, amikor per pillanat semmit sem lehet tenni, csak szedni az Utrogestant, hiszen akár nő a HCG, akár csökken, it's out of our hands.
Ennek megfelelően nem is mondott semmit, csak hogy mindent csináljak úgy, mint eddig, váltsam ki a következő adag kúpot, és menjek vissza 21-én, lesz egy UH. Említettem neki, hogy 1200 kalóriás és 150 gramm szénhidrátos diétát tartok, azt mondta fogyni azért nem kellene terhesen (Atyaég, ter-he-sen!!!), úgyhogy a kalória legyen inkább 1500 mostantól; meg még hogy szedek napi 1500 mg Meforalt, és azzal most mi legyen - azt válaszolta, hogy a magyar belgyógyászok protokollja szerint azonnal abba kellene hagyni, ezért mint magyar orvos, ő ezt tudja csak mondani, de a protokoll változóban van, és itthonon kívül az egész világon az az álláspont, hogy szedni kell, és szedetik is, szóval... egymásramosolyogtunk, és eljöttem. Jah még mondtam nekik, hogy köszönök szépen mindent, és tudják meg, hogy kemény erőfeszítésembe telik ám ez a finom úrihölgyként való viselkedés, mert legszívesebben összepuszilnám mindannyiukat, mire testületileg kiröhögtek.
Aztán elmentem a boltba jövő hétre kajákat venni, azonnal az autóban felejtettem a receptet, úgyhogy az egy másik alkalom lesz, és alig értem be, már éreztem, hogy haló, nem lesz ez így jó. Eléggé elgyengültem, ilyen szédelgős, remegős, sötétülavilágos, melegemvanos lettem, tisztára olyan, mint amikor nagyon leesik a vércukor, és valószínűleg az is történt, csak fura volt, mert nekem nem szokott ilyenem lenni csak egy reggeli kimaradása miatt... tiniként anorexiás voltam, aztán fél életemben délután ötkor ejtettem meg a nap első étkezését, bírom a strapát.
Kivánszorogtam, a levegőn egy kicsit jobban lettem, itthon a tejfölös kenyér megszüntette a fő problémát, és most marad a mellék-, jóllaktam, és továbbra is változatlanul émelygek, ami M. szerint milyen vicces már, mert ez mindig így van a filmekben is. Szerintem is az amúgy, kevés dolognak örültem ennél jobban életemben... :)
2012. október 15., hétfő
We are a go!
Nah megvolt ma a cikluseleji kontroll, CD4 van és 3 mm a méhnyálkahátyám, petefészkek szépek (hivatalos szóval élve normálok, de én szépnek képzelem őket). Szerencsére semmi undormányos nem volt a dologban, sőt már tegnap sem igazán lett volna - érdekes, eléggé megváltoztak a Meforal óta a ciklusaim, sosem tart sokat a piros, már harmadik nap is szinte alig van valami. Másik szerencse, hogy ugyanahhoz a dokihoz kerültem, mint múltkor, a recepción jelentkeztem, kérdezte a nőci, hogy hozzá, mondtam hogy igen, és már mehettem is; ráadásul fél óránál nem volt több a várakozás sem, tízre simán beértem dolgozni. Harmadik szerencse (helyes, helyes, járjanak is csoportosan), hogy gondoltam, mi veszítenivalóm van, megkérdezem a dokitól, hogy a különleges helyzetünkre való tekintettel, nem lehetne-e esetleg otthonról vinni majd a spermát inszemkor is, és tök jó fej volt, azonnal mondta, hogy persze, megoldható, majd szóljak a következő kontrollon, és megbeszéljük a részleteket; M. a hetedik mennyországban volt a hírtől, és mi tagadás, én is.
Kaptam receptet Merional szurira, mondtam, hogy ilyent már adtam magamnak, úgyhogy vissza sem kellett mennem megmutatásra, mondta a doki hogy akkor rajta, ma este kezdjem el a napi egyet, és pénteken menjek vissza, UH és megbeszélés. Szimpatikus nekem ez a doki, továbbra sem egy szószátyár, de ezúttal nem zavar különösebben, így, hogy nyoma sincs nála a "tévésztár" arroganciájának; és hát végülis most már tudom miket kell kérdezni, arra meg válaszol, szóval örülök, hogy hozzá kerültem. Addig muszáj lesz elmenni a házidokihoz az elmaradt beutalóért és Meforal receptért, és közjegyzőhöz megíratni a nyilatkozatot.
Más most nem jut eszembe... (Jaj, dejóvolna M. névnapjára egy kétcsíkos teszt...)
Kaptam receptet Merional szurira, mondtam, hogy ilyent már adtam magamnak, úgyhogy vissza sem kellett mennem megmutatásra, mondta a doki hogy akkor rajta, ma este kezdjem el a napi egyet, és pénteken menjek vissza, UH és megbeszélés. Szimpatikus nekem ez a doki, továbbra sem egy szószátyár, de ezúttal nem zavar különösebben, így, hogy nyoma sincs nála a "tévésztár" arroganciájának; és hát végülis most már tudom miket kell kérdezni, arra meg válaszol, szóval örülök, hogy hozzá kerültem. Addig muszáj lesz elmenni a házidokihoz az elmaradt beutalóért és Meforal receptért, és közjegyzőhöz megíratni a nyilatkozatot.
Más most nem jut eszembe... (Jaj, dejóvolna M. névnapjára egy kétcsíkos teszt...)
2012. október 5., péntek
Torta és labor
Isteni illat van a lakásban, a nagyon finom lisztmentes csokitortámat készítem épp a holnapi bográcsbanpörköltes kerti bulira (ahol alapvetően egy cukorbetegből és két inzulinrezisztensből álló hölgytársaság fogjuk elfogyasztani, remélhetőleg visszafogottan) - egy kicsit aggaszt, hogy már lassan kétszer annyi ideje sül, mint amennyit a receptben írtak, és még mindig enyhén remegős a közepe... mondjuk lehet, nem kellett volna az ajánlott méretű tortaformába dupla adag hozzávalót szuszakolni... háziasszonyok gyöngye, az vagyok.
Ma voltam 7DPO vérvételen, és sikeresen összezavartam a nővérkéket, akik háromszor visszakérdeztek és egy sort értetlenkedtek, amikor bediktáltam, hogy ez ugyanakkor CD35... nekem fura volt, hogy egy meddőségi központban dolgozó személyzet ennyire tájékozatlan ilyen alap dolgokban, de végülis valóban nem az ő dolguk ez, szúrni meg fájdalommentesen szúrtak. Aztán le kellett vinnem a vizeletmintát a központi laborba, ahol is megkérdeztem az adatfelvevő nénit, hogy az egy hónappal ezelőtti eredményeimet ki lehet-e még kérni, és ő olyan aranyos volt, hogy azonnal kinyomtatta nekem. A CD3 hormoneredmények nincsenek benne, csak a rutin viszgálatok, de az is valami; a többit majd legközelebb elkérem a BMC recepcióján, mert ma nem tudtam, elég sokan várakoztak, én meg siettem munkába.
Egy minimális gyulladásom lehetett valahol, mert a süllyedés picit kilóg a referenciatartományból, továbbá még mindig fennáll a szokásos enyhe vashiány, annak ellenére, hogy szedem ugye a terhesvitamint és mikor nem felejtem el, akkor plusz vasat is. Nincs egyik fajta hepatitiszem sem, és ami még érdekesebb, toxoplazmózisom sem, amit nem is értek hat év macskákkal együtt alvás után, és úgy, hogy amíg a belvárosban laktunk, napi szinten takarítottam az almukat is. Nincs továbbá ostoros egysejtűm (nem viccelek, ezt is keresték) és gombám sem, viszont ha jól néztem utána, akkor szintén nincs valamiféle kedves bacilusom sem, ami jó lenne ha volna, mert az védi a hüvelyt a gyulladások ellen; de a múltkor nem mondta a nőgyógy, hogy bármi gond lenne velem, úgyhogy ezt talán nem nagy baj.
Leadtam a januári mellultrahang eredményét is - most már csak három dolog hiányzik a dossziénkból. Az egyik a beutaló, amit remélhetőleg jövő héten beszerzek, mert úgyis menni kell a házidokihoz, fogyóban van a Meforal; a másik a közjegyzői nyilatkozat, amit legkésőbb jövő hét utáni héten muszáj lesz beszerezni, mert nem szeretném, ha azon múlna, hogy még nem kezdjük el a stimulációt. A harmadik az AMH vérvétel, aminek utánanéztem és hát egy elég ijesztő dolog, mert tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy mennyire van kimerülőben az ember petesejtállománya; az a baj, hogy ezt csak egy laborban csinálják a városban, és az olyan rossz nekem helyileg és időpontilag is, hogy lehet nem megyek el még, csak ha rámszólnak.
Van viszont egy aggodalmam is (már hogy ne lenne, rólam van szó...), mert a leletre írt küldő névről kiderült, hogy az, aki előző alkalommal vizsgált az tulajdonképpen csak valami helyettesítő féleség lehetett, és én máshoz fogok majd tartozni. És hát ugye én a saját tündérdokim után a fiatal pasi stílusától sem voltam elájulva, de ahhoz képest az actual jövendőbeli kezelőorvosom állítólag egy bunkó farok, gyakorlatilag szinte minden neten fellelhető beszámoló csak rosszat mond róla, hogy szakmailag lehet hogy képzett és tapasztalt, de arrogáns, pénzéhes és szűkszavú... nekem ezekről rögtön az OGyEI Családtervező Központos tévésztár* jutott eszembe, és hát róla nem sok jó emlékem van (konkrétan nulla). Na mindegy, egy esélyt azért kap, és következő alkalommal hajlandó vagyok kipróbálni, mert végülis House sem a finom modoráról volt híres mégis imádtam, de ha rossz érzésem lesz tőle, kérni fogom, hogy átadjanak a múltkorinak, mert az legalább nem volt paraszt, állítólag van lehetőség cserére.
Számolgattam még azt is, hogy mi lesz, ha az első inszem nem lesz sikeres, és úgy tűnik, akkor két ciklus fog kimaradni a következőig, mert nagyjából az év utolsó hetében jön majd a piros az első stimulációmentes ciklus végén, és akkor szerintem már mindenki szabadságon lesz jövőig. De ki tudja, a nyaraláskor is ilyesmire számítottam, és végül mégis jól sült el, hátha most is kihúzom januárig... ha már maratonian működöm, akkor legalább egyszer, mikor kivételesen szükségem van erre, valóban késsen alaposan.
Most meg megyek szépen tortát lesni, és nagyon remélem, hogy nem száradt ki...
* Ígérem, egyszer, mikor nagyon ráérek, írni fogok egy ki-kicsodás összefoglalót a dokikról, és mielőtt a könnyebb beazonosítás végett mindegyiknek adnék valami álnevet a jellemző tulajdonságaik alapján, megírom az igazi nevüket is, mert nekem is rengeteget segített, amikor informálódni próbáltam, és fórumokon vagy blogokon nem csak utalgattak az emberek arra, hogy ki milyen volt, hanem az is kiderült a történetekből, hogy pontosan kik a szereplők.
Ma voltam 7DPO vérvételen, és sikeresen összezavartam a nővérkéket, akik háromszor visszakérdeztek és egy sort értetlenkedtek, amikor bediktáltam, hogy ez ugyanakkor CD35... nekem fura volt, hogy egy meddőségi központban dolgozó személyzet ennyire tájékozatlan ilyen alap dolgokban, de végülis valóban nem az ő dolguk ez, szúrni meg fájdalommentesen szúrtak. Aztán le kellett vinnem a vizeletmintát a központi laborba, ahol is megkérdeztem az adatfelvevő nénit, hogy az egy hónappal ezelőtti eredményeimet ki lehet-e még kérni, és ő olyan aranyos volt, hogy azonnal kinyomtatta nekem. A CD3 hormoneredmények nincsenek benne, csak a rutin viszgálatok, de az is valami; a többit majd legközelebb elkérem a BMC recepcióján, mert ma nem tudtam, elég sokan várakoztak, én meg siettem munkába.
Egy minimális gyulladásom lehetett valahol, mert a süllyedés picit kilóg a referenciatartományból, továbbá még mindig fennáll a szokásos enyhe vashiány, annak ellenére, hogy szedem ugye a terhesvitamint és mikor nem felejtem el, akkor plusz vasat is. Nincs egyik fajta hepatitiszem sem, és ami még érdekesebb, toxoplazmózisom sem, amit nem is értek hat év macskákkal együtt alvás után, és úgy, hogy amíg a belvárosban laktunk, napi szinten takarítottam az almukat is. Nincs továbbá ostoros egysejtűm (nem viccelek, ezt is keresték) és gombám sem, viszont ha jól néztem utána, akkor szintén nincs valamiféle kedves bacilusom sem, ami jó lenne ha volna, mert az védi a hüvelyt a gyulladások ellen; de a múltkor nem mondta a nőgyógy, hogy bármi gond lenne velem, úgyhogy ezt talán nem nagy baj.
Leadtam a januári mellultrahang eredményét is - most már csak három dolog hiányzik a dossziénkból. Az egyik a beutaló, amit remélhetőleg jövő héten beszerzek, mert úgyis menni kell a házidokihoz, fogyóban van a Meforal; a másik a közjegyzői nyilatkozat, amit legkésőbb jövő hét utáni héten muszáj lesz beszerezni, mert nem szeretném, ha azon múlna, hogy még nem kezdjük el a stimulációt. A harmadik az AMH vérvétel, aminek utánanéztem és hát egy elég ijesztő dolog, mert tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy mennyire van kimerülőben az ember petesejtállománya; az a baj, hogy ezt csak egy laborban csinálják a városban, és az olyan rossz nekem helyileg és időpontilag is, hogy lehet nem megyek el még, csak ha rámszólnak.
Van viszont egy aggodalmam is (már hogy ne lenne, rólam van szó...), mert a leletre írt küldő névről kiderült, hogy az, aki előző alkalommal vizsgált az tulajdonképpen csak valami helyettesítő féleség lehetett, és én máshoz fogok majd tartozni. És hát ugye én a saját tündérdokim után a fiatal pasi stílusától sem voltam elájulva, de ahhoz képest az actual jövendőbeli kezelőorvosom állítólag egy bunkó farok, gyakorlatilag szinte minden neten fellelhető beszámoló csak rosszat mond róla, hogy szakmailag lehet hogy képzett és tapasztalt, de arrogáns, pénzéhes és szűkszavú... nekem ezekről rögtön az OGyEI Családtervező Központos tévésztár* jutott eszembe, és hát róla nem sok jó emlékem van (konkrétan nulla). Na mindegy, egy esélyt azért kap, és következő alkalommal hajlandó vagyok kipróbálni, mert végülis House sem a finom modoráról volt híres mégis imádtam, de ha rossz érzésem lesz tőle, kérni fogom, hogy átadjanak a múltkorinak, mert az legalább nem volt paraszt, állítólag van lehetőség cserére.
Számolgattam még azt is, hogy mi lesz, ha az első inszem nem lesz sikeres, és úgy tűnik, akkor két ciklus fog kimaradni a következőig, mert nagyjából az év utolsó hetében jön majd a piros az első stimulációmentes ciklus végén, és akkor szerintem már mindenki szabadságon lesz jövőig. De ki tudja, a nyaraláskor is ilyesmire számítottam, és végül mégis jól sült el, hátha most is kihúzom januárig... ha már maratonian működöm, akkor legalább egyszer, mikor kivételesen szükségem van erre, valóban késsen alaposan.
Most meg megyek szépen tortát lesni, és nagyon remélem, hogy nem száradt ki...
* Ígérem, egyszer, mikor nagyon ráérek, írni fogok egy ki-kicsodás összefoglalót a dokikról, és mielőtt a könnyebb beazonosítás végett mindegyiknek adnék valami álnevet a jellemző tulajdonságaik alapján, megírom az igazi nevüket is, mert nekem is rengeteget segített, amikor informálódni próbáltam, és fórumokon vagy blogokon nem csak utalgattak az emberek arra, hogy ki milyen volt, hanem az is kiderült a történetekből, hogy pontosan kik a szereplők.
2012. augusztus 2., csütörtök
Marching on
Nah, voltam tegnap a dokinál, kegyetlen ez a szabadságos féligrendelés, annyira tele volt a váró, hogy volt, akinek állni kellett. Igazából csak egy gyorsat egyeztetni mentem, meg gyógyszert* feliratni, úgyhogy velem jól járt mindenki; vagy hát mivel ebben a ciklusban csak szerdánként tud megnézni, nem vett el pénzt (bolond ez az ember), úgyhogy nem is tudom, ki járt jobban. A lényeg az, hogy szerinte emiatt ne hagyjunk ki egy hónapot, úgyis tudjuk már, hogy ez a gyógyszer adag engem nem stimulál túl, úgyhogy jövő héten lesz egy UH, aztán utána ha nem sikerül szereznie egy helyettesítőt, legfeljebb kitalálunk valami köztes megoldást.
Kérdeztem tőle a meddőségi központot is, azt mondta nyugodtan jelentkezzek be, úgyis későre adnak időpontot, és legfeljebb majd le kell mondani. Az ő javaslata a Budai Meddőségi Centrum vagy a Kaáli Intézet volt, és mondta, hogy majd említsem meg a nevét, ha jelentkezek; én az utóbbi mellett döntöttem. A Kaáliról nyilván tudom, hogy világhírű intézmény, ennek megfelelően rengeteg a külföldi páciens, sok a pénz, és nagyságrendekkel jobbak a körülmények, mint egy állami kórházban - ugyanakkor pont a népszerűség miatt állítólag nagyon hosszúak a várólisták. A BMC a János Kórház része, és ott nekünk mellékheregyulladásos menet kapcsán nagyon jó tapasztalatunk van az urológia ügyelettel, úgyhogy megelőlegezem a bizalmat a meddőségis részlegnek is; sok jót olvastam róla egyébként fórumokon is, állítólag szakmailag és emberileg is nagyon ügyesek. Tegnap este röviden leírtam nekik a történetünket a weboldalon talált e-mail címre, és ma reggel már várt is a válasz, hogy fel fognak hívni időpontegyeztetés miatt - hát, ha majd gyereket is ilyen reakcióidővel gyártanak nekünk, akkor igencsak elégedett leszek.
Így állunk most, ha telefonálnak, jövök és beszámolok.
* Ezzel kapcsolatosan van egy sztorim, amire még barátunk Gregory House is büszke lehetne, minden gyógyszerfüggő társával egyetemben. Hétfő délután ugye meglehetősen labilis idegállapotban elrobogtam a rendelőhöz, azt remélve, hogy mivel még két nap van augusztusig, ezen a héten szokásos munkarendben ott lesz a doki, és ad receptet - hát nem volt, cserében útközben piros lettem, tehát azonnal lehetett is aggódni, hogy akkor viszont két nap múlva már pont el kellene kezdeni a beszedegetést. Térdemig lógó orral bandukoltam a plázában épp, amikor eszembe jutott, hogy mi bajom lehet attól, ha bemegyek egy gyógyszertárba, előadom a szerencsétlenségemet, és várom, hogy hátha megsajnálnak. Úgyhogy felvettem a legjobb puppy-eyes arckifejezésemet (nem volt nehéz, mert nem voltam a legjobb kedvemben), és elindultam; meglepetésemre inkább csábos mosolyra volt szükség, mert férfiember szolgált ki, úgyhogy gyorsan váltottam is, és a kétségbeesés és flörtölés határán egyensúlyozva mondtam neki, hogy így jártam, kérek szépen gyógyszert. És a pofátlanságot tetőzendő akkor már nem csak Clostilbegytet, hanem Meforalt is kértem, így legalább nyaralás előtt nem kell házidokihoz rohannom; azóta már az előbbit a doki is felírta, úgyhogy most be vagyok biztosítva.
Szóval ennyire egyszerű ez; egy füzetbe ugyan be lettem írva, mert ha vinnék majd utólag receptet, akkor az ár egy része visszajárna (a támogatott gyógyszerek miatt), de az mindegy, ha majd valami drogos pillanatomban szükség lesz a bűnözői karrierem ilyenirányú folytatásához, van épp elég patika Budapesten.
Kérdeztem tőle a meddőségi központot is, azt mondta nyugodtan jelentkezzek be, úgyis későre adnak időpontot, és legfeljebb majd le kell mondani. Az ő javaslata a Budai Meddőségi Centrum vagy a Kaáli Intézet volt, és mondta, hogy majd említsem meg a nevét, ha jelentkezek; én az utóbbi mellett döntöttem. A Kaáliról nyilván tudom, hogy világhírű intézmény, ennek megfelelően rengeteg a külföldi páciens, sok a pénz, és nagyságrendekkel jobbak a körülmények, mint egy állami kórházban - ugyanakkor pont a népszerűség miatt állítólag nagyon hosszúak a várólisták. A BMC a János Kórház része, és ott nekünk mellékheregyulladásos menet kapcsán nagyon jó tapasztalatunk van az urológia ügyelettel, úgyhogy megelőlegezem a bizalmat a meddőségis részlegnek is; sok jót olvastam róla egyébként fórumokon is, állítólag szakmailag és emberileg is nagyon ügyesek. Tegnap este röviden leírtam nekik a történetünket a weboldalon talált e-mail címre, és ma reggel már várt is a válasz, hogy fel fognak hívni időpontegyeztetés miatt - hát, ha majd gyereket is ilyen reakcióidővel gyártanak nekünk, akkor igencsak elégedett leszek.
Így állunk most, ha telefonálnak, jövök és beszámolok.
* Ezzel kapcsolatosan van egy sztorim, amire még barátunk Gregory House is büszke lehetne, minden gyógyszerfüggő társával egyetemben. Hétfő délután ugye meglehetősen labilis idegállapotban elrobogtam a rendelőhöz, azt remélve, hogy mivel még két nap van augusztusig, ezen a héten szokásos munkarendben ott lesz a doki, és ad receptet - hát nem volt, cserében útközben piros lettem, tehát azonnal lehetett is aggódni, hogy akkor viszont két nap múlva már pont el kellene kezdeni a beszedegetést. Térdemig lógó orral bandukoltam a plázában épp, amikor eszembe jutott, hogy mi bajom lehet attól, ha bemegyek egy gyógyszertárba, előadom a szerencsétlenségemet, és várom, hogy hátha megsajnálnak. Úgyhogy felvettem a legjobb puppy-eyes arckifejezésemet (nem volt nehéz, mert nem voltam a legjobb kedvemben), és elindultam; meglepetésemre inkább csábos mosolyra volt szükség, mert férfiember szolgált ki, úgyhogy gyorsan váltottam is, és a kétségbeesés és flörtölés határán egyensúlyozva mondtam neki, hogy így jártam, kérek szépen gyógyszert. És a pofátlanságot tetőzendő akkor már nem csak Clostilbegytet, hanem Meforalt is kértem, így legalább nyaralás előtt nem kell házidokihoz rohannom; azóta már az előbbit a doki is felírta, úgyhogy most be vagyok biztosítva.
Szóval ennyire egyszerű ez; egy füzetbe ugyan be lettem írva, mert ha vinnék majd utólag receptet, akkor az ár egy része visszajárna (a támogatott gyógyszerek miatt), de az mindegy, ha majd valami drogos pillanatomban szükség lesz a bűnözői karrierem ilyenirányú folytatásához, van épp elég patika Budapesten.
2012. július 13., péntek
Ez egy gyönyörű nap!
Azt hiszem bátran állíthatjuk, hogy meglehetősen hullámzó a kedélyállapotom! :) Merthogy a címben nyoma sincs az iróniának... ez a tényleg az, minden péntekségével és tizenháromságával együtt.
Hú, meddig is menjek vissza a mesélésben...?
Lássuk csak, ott maradtunk el, hogy szomorú voltam és piros, ciklus kezdetén, és épp az aktuális Clostilbegyt adagot nyomattam lefelé. Az első UH e hét hétfőn volt, CD12, és a nyálkahártya szempontjából jóra sikeredett, tüsző szempontjából nem annyira: mindkettő 8 mm volt (és bal oldalinak tűnt a domináns). Kaptam Merional szurit, és szerdán mentem a következő kukkolásra, CD14 amikor is már a másik oldalon, a jobbon is felbukkant egy 13 mm-es tüsző, amit a doki ki si nevezett dominánsnak, és megtámogatta egy újabb Merional adaggal.
Imádom amúgy ezt az embert, ezt muszáj megint megjegyeznem, mert nem lehet elégszer ismételni - egyszerűen annyira kedves és figyelmes és udvarias, hogy az valami elképesztő, mintha nem is ugyanaz a faj lenne, mint az előző nőgyógyászom; olyanokat csinál, hogy elnézést kér, amiért mozgatnia kell az UH fejét bennem, mert nem azonnal találja meg, amit keres... és nyugtatóan megsimogatja az arcomat, ha aggódom... annyira hálás vagyok, hogy rátaláltam, hogy elmondani sem tudom.
Továbbá amit még szintén imádok az a lányok... Két dolog is történt ezen a fronton, először is egyik csajszi csinált egy titkos topikot, ahova átköltöztünk a sok ismeretlen beeső elől, és ott van mindenki a régiek közül, akik fél éve olyan aranyosan és segítőkészen befogadtak engem; megint nagyon pörgős a beszélgetés, jó oda járni, teljesen feltölt. Aztán a Szandrus (ő az, akinek én voltam a sajnos nem is annyira szerencsés szerencsehozója... és akit nagyon-nagyon megszerettem) bevezetett egy másik csoportba is, ahol szintén van néhány nagyon szimpatikus és értelmes ember - ők csetelnek is egymással, tegnapelőtt én is beszálltam, és annyira de annyira jó volt... édesek, viccesek, és teljesen megértenek, hiszen ugyanazon megyünk keresztül, ugyanarra vágyunk és gondolunk folyton; őket azért kedvelem, mert felfogásban sokkal közelebb állnak hozzám, kicsit kevesebb az ezotérikus magyarázat és értelmetlen bíztatgatás, és sokkal több a pragmatikus, realista, de ugyanakkor moderáltan igenis reménykedő hozzáállás. Mindkettő kell, mindkettő jót tesz, most valahogy különösen jót.
Nah visszatérek a lényegekre... Azt el is felejtettem mondani például, hogy M. megint volt egy spermateszten - ugyanott csinálták, ahol az előzőt, tehát alaktanilag még mindig nem elemezték ki a dolgokat, de ingyenes ismétlési lehetőség volt, úgyhogy megcsináltattuk, aztán pár hónap múlva lehet hogy megpróbálunk egyet máshol is, de leginkább nem lesz rá szükség... :) Az eredmények egyébként nagyjából megfelelnek a múltkorinak, a koncentráció kicsit rosszabb, de ekkora ingadozás simán belefér szerintem, főleg úgy, hogy még így is bőven határértékek fölött van; minden esetre el fog menni az andrológushoz is, a mellékheregyulladásai miatt úgyis érdemes lenne néhány kérdést feltenni neki is. Amúgy valószínűleg javulnak is majd a dolgok, mert olyan két héttel ezelőtt elhagyta a cigit... hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy húsz év után egyik napról a másikra képes volt megtenni, és mindig elképedek azon, hogy mennyire erős: teljesen hidegen hagyja mindenféle trigger, körülötte cigiző emberek, idegesítő szituációk... egyszerűen képes valahogy az úton maradni minden ellenére, és ennek annyira örülök, annyit aggódtam miatta mindig, és már nem kell.
És most tényleg vissza: ma reggel megint volt UH, CD16 és szép nyálkahártya meg egy rekorder 21 mm tüsző, úgyhogy kaptam repesztő szurit; mindkét oldalon talált amúgy tüszőt, és örömömben azt el is felejtettem tisztázni, hogy ez a domináns most akkor melyik is, de arra tippelek, hogy a jobb oldali nem lehet, mert másfél nap alatt azért ennyit nem tudhatott nőni. Ilyen hamar még sosem volt ovulációm szerintem, ami a doki szerint azt jelenti, hogy jól reagálok a kezelésre, és kezd helyreállni a hormonháztartásom; ő ugyan nem hisz abban, hogy nekem szükségem van a Meforal-kezelésre, de szerintem annak is lehet valamilyen hatása, mert ma reggel pl. 63,7 kilót mutatott a mérleg, tehát a súlyom is szép fokozatosan, de folyamatosan bandukol lefelé.
Dokinál nagyon hamar végeztem, úgyhogy útban a dolgozó felé elmentem az egyik kedvenc budapesti helyemre, ami a Rózsák terén levő katolikus templom kertje; ide jár Apu misékre, és néha mikor nála vagyok, estefelé sétálgatni is szoktunk arrafelé - nagyon szép, csendes, nyugis, zöld folt a rohanásban. Ücsörögtem egyet a padon, fújt a szél és kellemes hűvös volt, csomó madárka reggelizett a bokrokban, én meg beszélgettem kicsit az Istennel (aki amúgy szerintem itt kivételesen a jobb toronyban lakik). És miközben ugyanazokat kértem, amiket mindig is szoktam sorstól, univerzumtól, irányító erőtől, vagy bárki is az, akiben hiszek, valami nagy nyugalom és kellemes ellazulás szállt meg, és sírnom kellett, sőt még most is összeszorul a torkom, ha felidézem az érzést. Egyáltalán nem szomorú könnyek voltak, inkább valahogy meghatódottak, hogy milyen szép is ez a világ, és olyan jó benne lenni, és annyi csoda történt már velem az életben, természetes, hogy ez is rendben lesz, hiszen minden jel arra mutat. Hát így...
Hú, meddig is menjek vissza a mesélésben...?
Lássuk csak, ott maradtunk el, hogy szomorú voltam és piros, ciklus kezdetén, és épp az aktuális Clostilbegyt adagot nyomattam lefelé. Az első UH e hét hétfőn volt, CD12, és a nyálkahártya szempontjából jóra sikeredett, tüsző szempontjából nem annyira: mindkettő 8 mm volt (és bal oldalinak tűnt a domináns). Kaptam Merional szurit, és szerdán mentem a következő kukkolásra, CD14 amikor is már a másik oldalon, a jobbon is felbukkant egy 13 mm-es tüsző, amit a doki ki si nevezett dominánsnak, és megtámogatta egy újabb Merional adaggal.
Imádom amúgy ezt az embert, ezt muszáj megint megjegyeznem, mert nem lehet elégszer ismételni - egyszerűen annyira kedves és figyelmes és udvarias, hogy az valami elképesztő, mintha nem is ugyanaz a faj lenne, mint az előző nőgyógyászom; olyanokat csinál, hogy elnézést kér, amiért mozgatnia kell az UH fejét bennem, mert nem azonnal találja meg, amit keres... és nyugtatóan megsimogatja az arcomat, ha aggódom... annyira hálás vagyok, hogy rátaláltam, hogy elmondani sem tudom.
Továbbá amit még szintén imádok az a lányok... Két dolog is történt ezen a fronton, először is egyik csajszi csinált egy titkos topikot, ahova átköltöztünk a sok ismeretlen beeső elől, és ott van mindenki a régiek közül, akik fél éve olyan aranyosan és segítőkészen befogadtak engem; megint nagyon pörgős a beszélgetés, jó oda járni, teljesen feltölt. Aztán a Szandrus (ő az, akinek én voltam a sajnos nem is annyira szerencsés szerencsehozója... és akit nagyon-nagyon megszerettem) bevezetett egy másik csoportba is, ahol szintén van néhány nagyon szimpatikus és értelmes ember - ők csetelnek is egymással, tegnapelőtt én is beszálltam, és annyira de annyira jó volt... édesek, viccesek, és teljesen megértenek, hiszen ugyanazon megyünk keresztül, ugyanarra vágyunk és gondolunk folyton; őket azért kedvelem, mert felfogásban sokkal közelebb állnak hozzám, kicsit kevesebb az ezotérikus magyarázat és értelmetlen bíztatgatás, és sokkal több a pragmatikus, realista, de ugyanakkor moderáltan igenis reménykedő hozzáállás. Mindkettő kell, mindkettő jót tesz, most valahogy különösen jót.
Nah visszatérek a lényegekre... Azt el is felejtettem mondani például, hogy M. megint volt egy spermateszten - ugyanott csinálták, ahol az előzőt, tehát alaktanilag még mindig nem elemezték ki a dolgokat, de ingyenes ismétlési lehetőség volt, úgyhogy megcsináltattuk, aztán pár hónap múlva lehet hogy megpróbálunk egyet máshol is, de leginkább nem lesz rá szükség... :) Az eredmények egyébként nagyjából megfelelnek a múltkorinak, a koncentráció kicsit rosszabb, de ekkora ingadozás simán belefér szerintem, főleg úgy, hogy még így is bőven határértékek fölött van; minden esetre el fog menni az andrológushoz is, a mellékheregyulladásai miatt úgyis érdemes lenne néhány kérdést feltenni neki is. Amúgy valószínűleg javulnak is majd a dolgok, mert olyan két héttel ezelőtt elhagyta a cigit... hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy húsz év után egyik napról a másikra képes volt megtenni, és mindig elképedek azon, hogy mennyire erős: teljesen hidegen hagyja mindenféle trigger, körülötte cigiző emberek, idegesítő szituációk... egyszerűen képes valahogy az úton maradni minden ellenére, és ennek annyira örülök, annyit aggódtam miatta mindig, és már nem kell.
És most tényleg vissza: ma reggel megint volt UH, CD16 és szép nyálkahártya meg egy rekorder 21 mm tüsző, úgyhogy kaptam repesztő szurit; mindkét oldalon talált amúgy tüszőt, és örömömben azt el is felejtettem tisztázni, hogy ez a domináns most akkor melyik is, de arra tippelek, hogy a jobb oldali nem lehet, mert másfél nap alatt azért ennyit nem tudhatott nőni. Ilyen hamar még sosem volt ovulációm szerintem, ami a doki szerint azt jelenti, hogy jól reagálok a kezelésre, és kezd helyreállni a hormonháztartásom; ő ugyan nem hisz abban, hogy nekem szükségem van a Meforal-kezelésre, de szerintem annak is lehet valamilyen hatása, mert ma reggel pl. 63,7 kilót mutatott a mérleg, tehát a súlyom is szép fokozatosan, de folyamatosan bandukol lefelé.
Dokinál nagyon hamar végeztem, úgyhogy útban a dolgozó felé elmentem az egyik kedvenc budapesti helyemre, ami a Rózsák terén levő katolikus templom kertje; ide jár Apu misékre, és néha mikor nála vagyok, estefelé sétálgatni is szoktunk arrafelé - nagyon szép, csendes, nyugis, zöld folt a rohanásban. Ücsörögtem egyet a padon, fújt a szél és kellemes hűvös volt, csomó madárka reggelizett a bokrokban, én meg beszélgettem kicsit az Istennel (aki amúgy szerintem itt kivételesen a jobb toronyban lakik). És miközben ugyanazokat kértem, amiket mindig is szoktam sorstól, univerzumtól, irányító erőtől, vagy bárki is az, akiben hiszek, valami nagy nyugalom és kellemes ellazulás szállt meg, és sírnom kellett, sőt még most is összeszorul a torkom, ha felidézem az érzést. Egyáltalán nem szomorú könnyek voltak, inkább valahogy meghatódottak, hogy milyen szép is ez a világ, és olyan jó benne lenni, és annyi csoda történt már velem az életben, természetes, hogy ez is rendben lesz, hiszen minden jel arra mutat. Hát így...
Most úgy érzem, jönni fog az aktuálisan vágyott csoda is... valahogy merek hinni benne, de megmagyarázni nem tudnám, hogy miért. Talán mert annyi minden összejött, hogy ezek a mostani ideális körülmények kialakuljanak, hogy nem lehet véletlen - és nem lehet máképp. A virtuális környezetemben az utóbbi időben annyi mindenkiről derültek ki rossz dolgok... fizikai állapotok vagy betegségek, amik miatt nem lehet baba, vetélések; ilyenkor mindig elszégyellem magam, az utóbbinál az irigykedéseim miatt, amiket hiába próbálok, képtelen vagyok visszafogni, amikor valakinek sikerül az a pozitív teszt, ami nekem még sosem, az előbbieknél meg... Igazából bármennyire is elkeseredem, amikor spontán ciklusban rossz minőségű és stimuláltban lassan növekedő petét termel a testem, velünk semmi komoly baj nem történt - a koromon kívül semmi sem szól az ellen, hogy lehet még nekem akárhány gyerekem, csak türelemmel ki kell várni. M. minden betegeskedése ellenére, csodával határos módon makkegészséges, ami a termékenységét illeti; nekem mindkét petevezetékem átjárható, a méhem tökéletes, gyógyszeres rásegítéssel a hormonjaim és ezáltal a petéim is rendben vannak - ennél többet kívánni sem lehetne. Ennek kapcsán kívánok tehát: egy babát, áprilisra; mert ha most megfogan, akkor még arra is van esély, hogy Anyu szülinapján szülessen, ami mennyire szép lenne már...
Gyere-gyere kismalac, költözz a hasamba!
2012. május 24., csütörtök
Reményhal
Amit sosem gondoltam volna magamról: ez a babvágy kihozta belőlem a bugyuta libácskát, aki képes minden jel és valószínűség ellenére az utolsó utáni pillanatig is hinni, bízni, reménykedni - igazából elég szánalmas vagyok, ezt én is látom, mégis képtelen vagyok tenni ellene. Amit eddig sosem voltam képes megtenni, sőt kicsit felsőbbrendűen megmosolyogtam, hogy van aki hiú ábrándokat kerget, és nem adja fel akkor sem, mikor már mindenki más számára egyértelmű, hogy veszett a csata... na azt teszem most.
Ugye ez volt az a hónap, amikor úgy érzem, mi mindent megtettünk a teherbeesés érdekében: jól sikerült a stimuláció, a termése(m) szépen megmutatta magát, és egyértelmű volt, hogy azon nem múlik a siker, megvolt a tüszőrepesztés, és a jól időzített gyerekcsinálós szex is. A tüszőrepesztő hatása egy kicsit elbizonytalanított ugyan, mert az ovulációnak tűnő hőleesés és emelkedés után, a szuri utáni negyedik napon megint coverline alá esett a hőm, de utánaolvastam egy csomót, és mindenhol azt mondja, hogy 12-50 óra után minden esetben megvan a petekiszabadulás (inszeminációkat is direkt ez alapján időzítik), tehát semmiről nem késtünk el és semmit sem siettünk el - az csak egy sima második napi esés volt, nem egy késett pete jelzése.
Szóval rajtunk nem múlt, ahogy szerencsére a hormonszintemen sem: a 6DPO progeszteronom pont a felső értékhatáron volt: 64,9 nmol/l (20,40 ng/ml), ha két nap múlva megyek nézetni (mint előző két ciklusban) most is kiugrott volna a referenciatáblázatból.
Próbáltam nem agyalni a dolgon amúgy, és egyáltalán nem reménykedni, mert a pofáraesésnél nincs rosszabb továbbra sem, de úgy látszik a ciklus legvégén ez valami kontrollálhatatlan ösztön lehet vagy mi, mert nyilván képtelen vagyok elvonatkoztatni az ott bújkáló gondolattól, hogy mi van ha mégis, mért ne történhetne meg velem is a csoda, hátha-hátha, légyszi.
Hogy ez miért az idiotizmus netovábbja? Hát például mert ma 14DPO reggelén teszteltem egy negatívat, szóval valami biológiai furizmusnak kellene lennem ahhoz, hogy ezek után mégis lakjon bennem valaki. Mert tudva tudom, hogy a hőm gyakorlatilag mindig csak közvetlenül a piros előtt esik le, mégis képes vagyok örömmel nézegetni a görbén, hogy ma csak egy fél tized fokot csökkent, pedig a szokásosnál hamarabb mértem úgy, hogy még ki sem aludtam magam. És mert a világon semmilyen koraterhességi jelem nincs (a mellem még csak kicsit sem érzékeny például), és néha mintha már görcsölne is a hasam, és ezek után az utóbbiba képes vagyok belemagyarázni hogy de hát sok nőnél a menzesz tünetei pont hogy gyereket jeleznek. Mondom, szánalmas.
Ma minden esetre voltam a dokinál, vasárnap vár ügyeletben, és előjegyez műtétre - valamikor hónap végén el is végzi a méhtükrözést és a petevezeték átjárhatóságit is. Jaj de jó lenne, ha olyan eredményesen lennék túl rajta mint Apu, akit ma engedtek ki a kórházból: múlt héten kioperálták a begyulladt vakbelét; teljesen jól van hál'Istennek, máris alig vannak fájdalmai. Ja' és M. anyukája meg holnap fekszik be érszűkület miatt, valószínűleg ott is vágás lesz a vége... Én sem félek már, inkább örülök, hogy kiderül végre, aminek ki kell, és így vagy úgy, lehet tovább lépni a tények tudatában.
Tovább is van a rossz hírekből... mondjam még? Kedvenc fórumos ismerősöm pár hetesen elvesztette végül a babát (nem derült ki az ok persze), és két másik lánynak is megjött végül, napokkal a pozitív tesztjeik után. Lelkiismeretfurdalásom volt/van, hogy mennyit irigykedtem, és őszintén megpróbálok nem ezután, mert ez annyira szörnyű lehet, mikor várja az ember, megtörténik, boldog lehet, aztán mégse. Egyetlen jó oldala, hogy ott van a bizonyosság, hogy egyáltalán teherbe tud esni - ugyanakkor teljesen felborul a szervezet, hónapokig eltarthat a hormonháztartás helyreállása... és hát szörnyű lehet a veszteségérzet...
És végül a koronázás megint saját produkció... az ösztrogénemet is megnézettem, megint hatalmas, a múltkorinál is magasabb (miközben a progeszteron ugye itt még kisebb a hamarabb miatt): 1395 pmol/l (380,00 pg/ml); továbbá hiába a sikeres fogyás és a növelt Meforal adag, az éhgyomri inzulinszintem hatalmasatt romlott: 14,3 miU/L - ez nem is kell kommentálnom.
Nem egy jó hónap ez na.
Ugye ez volt az a hónap, amikor úgy érzem, mi mindent megtettünk a teherbeesés érdekében: jól sikerült a stimuláció, a termése(m) szépen megmutatta magát, és egyértelmű volt, hogy azon nem múlik a siker, megvolt a tüszőrepesztés, és a jól időzített gyerekcsinálós szex is. A tüszőrepesztő hatása egy kicsit elbizonytalanított ugyan, mert az ovulációnak tűnő hőleesés és emelkedés után, a szuri utáni negyedik napon megint coverline alá esett a hőm, de utánaolvastam egy csomót, és mindenhol azt mondja, hogy 12-50 óra után minden esetben megvan a petekiszabadulás (inszeminációkat is direkt ez alapján időzítik), tehát semmiről nem késtünk el és semmit sem siettünk el - az csak egy sima második napi esés volt, nem egy késett pete jelzése.
Szóval rajtunk nem múlt, ahogy szerencsére a hormonszintemen sem: a 6DPO progeszteronom pont a felső értékhatáron volt: 64,9 nmol/l (20,40 ng/ml), ha két nap múlva megyek nézetni (mint előző két ciklusban) most is kiugrott volna a referenciatáblázatból.
Próbáltam nem agyalni a dolgon amúgy, és egyáltalán nem reménykedni, mert a pofáraesésnél nincs rosszabb továbbra sem, de úgy látszik a ciklus legvégén ez valami kontrollálhatatlan ösztön lehet vagy mi, mert nyilván képtelen vagyok elvonatkoztatni az ott bújkáló gondolattól, hogy mi van ha mégis, mért ne történhetne meg velem is a csoda, hátha-hátha, légyszi.
Hogy ez miért az idiotizmus netovábbja? Hát például mert ma 14DPO reggelén teszteltem egy negatívat, szóval valami biológiai furizmusnak kellene lennem ahhoz, hogy ezek után mégis lakjon bennem valaki. Mert tudva tudom, hogy a hőm gyakorlatilag mindig csak közvetlenül a piros előtt esik le, mégis képes vagyok örömmel nézegetni a görbén, hogy ma csak egy fél tized fokot csökkent, pedig a szokásosnál hamarabb mértem úgy, hogy még ki sem aludtam magam. És mert a világon semmilyen koraterhességi jelem nincs (a mellem még csak kicsit sem érzékeny például), és néha mintha már görcsölne is a hasam, és ezek után az utóbbiba képes vagyok belemagyarázni hogy de hát sok nőnél a menzesz tünetei pont hogy gyereket jeleznek. Mondom, szánalmas.
Ma minden esetre voltam a dokinál, vasárnap vár ügyeletben, és előjegyez műtétre - valamikor hónap végén el is végzi a méhtükrözést és a petevezeték átjárhatóságit is. Jaj de jó lenne, ha olyan eredményesen lennék túl rajta mint Apu, akit ma engedtek ki a kórházból: múlt héten kioperálták a begyulladt vakbelét; teljesen jól van hál'Istennek, máris alig vannak fájdalmai. Ja' és M. anyukája meg holnap fekszik be érszűkület miatt, valószínűleg ott is vágás lesz a vége... Én sem félek már, inkább örülök, hogy kiderül végre, aminek ki kell, és így vagy úgy, lehet tovább lépni a tények tudatában.
Tovább is van a rossz hírekből... mondjam még? Kedvenc fórumos ismerősöm pár hetesen elvesztette végül a babát (nem derült ki az ok persze), és két másik lánynak is megjött végül, napokkal a pozitív tesztjeik után. Lelkiismeretfurdalásom volt/van, hogy mennyit irigykedtem, és őszintén megpróbálok nem ezután, mert ez annyira szörnyű lehet, mikor várja az ember, megtörténik, boldog lehet, aztán mégse. Egyetlen jó oldala, hogy ott van a bizonyosság, hogy egyáltalán teherbe tud esni - ugyanakkor teljesen felborul a szervezet, hónapokig eltarthat a hormonháztartás helyreállása... és hát szörnyű lehet a veszteségérzet...
És végül a koronázás megint saját produkció... az ösztrogénemet is megnézettem, megint hatalmas, a múltkorinál is magasabb (miközben a progeszteron ugye itt még kisebb a hamarabb miatt): 1395 pmol/l (380,00 pg/ml); továbbá hiába a sikeres fogyás és a növelt Meforal adag, az éhgyomri inzulinszintem hatalmasatt romlott: 14,3 miU/L - ez nem is kell kommentálnom.
Nem egy jó hónap ez na.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)