Szülősös

Na megpróbálom ezt is összefoglalni, mielőtt elfelejteném a részleteket... a szülés. Nagyon röviden: megúszós volt.
Hosszabban... Azt az okoskodást most is ökörségnek tartom, hogy aki császárral hozza világra a gyerekét, az nem kötődik annyira hozzá, és kevésbé jó anya, és hasonló bullshit, mert az már így csekély öt hét után is kristálytisztán kiderült számomra (pedig ugye ez még semmi ahhoz képest, ami az elkövetkező években-évtizedekben következik), hogy marhára nem arról szól az anyaság, hogy a nunimon nyomtam-e ki a gyereket vagy sem. De tény és való, hogy császárral szülni egy vicc volt, valószínűleg ezerszer könnyebb, mint hagyományosan, és őszintén szólva amit én produkáltam az tényleg nem nevezhető klasszikus szülésnek; volt egy hasi műtétem, bár állítólag egész komoly, de számomra nem különösebben kellemetlen, és a következményeképpen lett egy gyerekem, ennyi. Nem akarom bagatellizálni, biztos az én fájdalomküszöböm nagyon magas vagy a szerencsém nagyon nagy, és vannak olyan nők, akiket valóban erősen megvisel a dolog fizikai oldala, a szobatárnőm például olyan volt - és vele együtt egész sokan, beleértve a kórházi személyzetet, nagyon csodálkoztak, hogy én már pár óra után vígan felpattantam, folyamatosan elláttam a babát, és másnap konkrétan összevissza rohangáltam. Nem volt tiszteletreméltó bravúr, őszintén mondom, hogy szinte meg sem kottyant, egyszer sem vettem be a kiosztogatott fájdalomcsillapító gyógyszert, és az egyetlen dolog, amivel napokkal később is problémám volt, az a vízszintes helyzetből kapaszkodó nélküli felülés volt, főleg a mellemre fektetett Kissmajommal megnehezítve.
Nem ragaszkodtam foggal-körömmel a császárhoz, és nem is én "rendeltem" azt, de nem tagadom, hogy ahogy a kiírás időpontja közeledett, egyre jobban örültem neki, hogy az okos fiam nem fordult be, és ezáltal automatikusan eldőlt a sorsunk. Elsősorban amiatt, hogy számára így biztonságosabb és kevésbé megerőltető volt a születés, hiszen igazából ez volt az egyetlen szempont, ami fontos volt - ha az lett volna a legjobb neki, hogy a bal orrlyukamat tágítják tíz centisre, és ott húzkodják ki, akkor azt is szó nélkül eltűrtem volna. De bevallom, hogy ha ettől függetlenül is opció kérdése lett volna a császár, akkor is lett volna egy kényelmi ok, amiért talán kértem volna: amennyire control freak vagyok, nekem marhára nehezemre esett volna nem tudni, hogy mikor számíthatok a beindulásra, mi hogyan történik majd, és egyáltalán meddig kell várakozni, hogy végre célba érjünk. Bentlétem alatt az NST/CTG szobában csomó mindenórás és még több túlhordós kismamával beszélgettem, és minden elismerésem amiért annyira jól bírták a sok bizonytalanságot, hogy most akkor pontosan mit mutat a gép, és ahhoz képest valójában mennyire is fáj, és vajon mikor gyorsulnak be az események, és hogyan készüljenek mire; én a finisben még így is nagyon rosszul viseltem a várakozást, hogy jó előre pontosan meg volt tervezve a találkozás napja és órája.

És akkor a történések... December 18. volt ugye megbeszélve szül(et)ésnapnak, nem is volt más páciens beírva akkorra csak a hüvelyi szülésesek, úgyhogy már előző este kiderült, hogy velem kezdünk, ha semmi sürgősség nem jön közbe a műtőben. Hétkor kellett jelentkeznem a szülőszobán, előtte még volt egy gyors ellenőrző ultrahang, amin megkönnyebbülésemre kiderült, hogy Kissmajom még mindig farfekvéses, tehát we are a go. A szülőszoba vadiúj volt és nagyon puritán, nem tudom, hogy van-e otthonosabb alternatíva is valamelyik szomszéd helyiségben, de ez kifejezetten profi kórházias környezet volt, amit én egyébként kicsit sem bántam, és akkor sem bántam volna, ha vajúdni mentem volna be, nem vágatásra készülni. Mindenki végtelenül kedves volt, beleértve a középkorú szülésznőt, akihez random kerültem; mondta, hogy vetkőzzek le meztelenre, és feküdjek fel az ágyra, betakart, rárakott az NST/CTG gépre, bekötötte az infúziót, aztán kiment és hozta a folyosón várakozó apajelöltet, aki belépés után rémülten körülnézett, és hálát adott a sorsnak, hogy nem az ő vérnyomását mérik, mert arról azt tippelte, hogy jóval kétszáz fölött lenne (miközben enyém meg szokásához híven száz alatt volt ott is, úgyhogy belém is nyomtak gyorsan vagy három palack löttyöt... ami nem változtatott semmin). A várakozás alatt beköszönt a dokim, akivel gyorsan leegyeztettük, hogy milyen formában szeretnénk az őssejt-levételt, bejelentkezett az aneszteziológus, aki nem nagyon értette, hogy miért olyan kicsi a vérnyomásom, és többször bejöttek különböző nővérkék rápillantani a görbémre, amiből kiderült, hogy egész durva és gyakori méhösszehúzódásaim vannak, amikből én továbbra sem éreztem semmit egy minimális keményedésen kívül. (Mondta is a szülésznő, hogy biztos nagyon könnyen szülnék természetes úton is, mert a hozzám hasonló vékony nőknek ez gyorsan szokott menni, én meg nagyot vigyorogtam azon, hogy életemben kb. először kilenc hónapos terhesen lesoványoznak itten.) További várakozás következett, ami alatt a szomszéd szobából áthallatszott a nőgyógyászok beszélgetése, miszerint valakinél épp burkot repesztettek, és most üvölt - na ekkor néztem M.-re és böktem ki, hogy basszus semmi pénzért nem cserélnék az illetővel, mire gyorsan mondta hogy ő sem a párjával, és megegyeztünk, hogy minden hagyományos úton szülő nő és hagyományos szülésnél jelen levő nem-orvos férfi egy igazi hősök, és jajdejó, hogy nekünk nem kell azoknak lenni. Negyed kilenc körül szóltak M.-nek, hogy lassan öltözzön be az automatából vásárolt steril kék cuccba, mert indul a móka.
A szomszédos műtőbe egy bácsi vitt be gurulós ágyon, és ő pakolt át az asztalra is, pedig akkor még semmi bajom nem volt; egy csomóan vidáman sürgölődtek bent mindenfélével, ami tényleg nagyon megnyugtató, mint valami szorgos hangyák, akik gépiesen tudják és végzik a kis dolgukat. Megérkezett az aneszteziológus, megint csodálkozott egy sort a stabilan kilencven körüli vérnyomásomon, többször is rákérdezett, hogy mindig ilyen alacsony-e, aztán mikor a dokim is megnyugtatta, hogy egész terhesség alatt nem ment száz fölé, mondta, hogy üljek az asztal szélére görbített háttal, és megspinális-érzéstelenít. Egy kis miniszúrást érzékeltem csak, ami a tompító injekció volt, aztán le kellett feküdnöm, lekötöztetni és mondta, hogy most majd elkezdek zsibbadást és melegséget érezni, aztán megböködte az alsó részemet több helyen is, hogy szóljak, ha fáj; nem fájt, csak nyomást éreztem, közölte, hogy ilyesmit fogok majd végig, illetve egy kis rángatást, amikor bepakolják a méhemet a hasamba (M. itt eléggé elsápadt a szemszínéhez harmonikusan illő maszkja mögött).
Jött a dokim, ránkmosolygott a meleg barna szemével, és felépítette a szemem elé az akciót eltakaró "sátrat" (amit kicsit bántam, mert szívesen végigasszisztáltam volna a procedúrát), aztán csatlakoztak különböző emberek, akiknek csak a hangját hallottam, és annyira beindultak az események, hogy gondolkozni sem volt idő. Nagyon érdekes élmény volt amúgy, eleve maga az állapot, hogy pakolták ide-oda a lábaimat, én meg láttam, hogy velem történik, de semmit sem éreztem belőle, meg azok a kis cibálás-félék is, amiket műtét közben érzékeltem - azon kívül, hogy baromi hideg volt, egyetlen egyszer volt kellemetlen, a legvégén, a varrás előtti művelet, gondolom az lehetett a belső szerveim visszatuszkolása, de az sem fájdalom volt, inkább ilyen erőteljes húzás-rángatás. Az aneszteziológus továbbra is rágódott a vérnyomásomon, egyfolytában kérdezgette, hogy jól vagyok-e, nincs-e szédülés vagy hányinger, és M. feje is elég aggódós volt, de azért jól szórakoztunk, beszélgettünk és nevetgéltünk, meg is jegyezte a szülésznő, hogy ilyen mosolygós klientúra még sosem feküdt a műtőasztalon.
Az egész cécó olyan háromnegyed óráig tartott (úgy, hogy a végén varrást még komótosan tanítgatta is valakinek rajtam a dokim), de a nagy része körítés volt, a baba az első tíz percben már ki is került. Ami úgy volt, hogy a legelején volt egy kis csend, aztán a doki hangját hallottuk, hogy "Itt van az egyik... itt meg a másik..." (gondolom a pici lábakat vagy karokat szabadította ki épp), és egyszer csak, pontban 08:47-kor, felcsendült egy keservesen nyöszörgős, de erőteljes kiabálás. Na azt az érzést nem tudom leírni, ha úgy jellemzem, hogy megható, akkor az olyan, mintha az univerzumra azt mondanám, hogy nagyocska. Kontrollálhatatlanul kitört belőlem a sírás, M. szemébe néztem, könnyes volt az is... és akkor egy pillanat alatt szülők lettünk. A szülésznő a fejemhez lépett, és odadugott egy takaróba bugyolált rugkapáló-jajveszékelő kis valamit; olyan gyorsan történt, hogy az agyammal csak annyira emlékszem, hogy koszos volt és szürkés rózsaszín, és a szegény gyűrött jobb füle teljesen magára volt csukva - a lelkembe viszont örökre belevésődött az az érzés, amikor megpusziltam a kis fejét, ami nedves volt, és meleg, és olyan mennyei illata volt, amihez hasonlóval soha nem találkoztam, és gyanítom, hogy nem is fogok, pedig az sem semmi, amit azóta áraszt magából.
Attól kezdve ott feküdtem euforikus állapotban, bamba vigyorral a képemen, miközben a babával kivonultak a vizsgálóba, és M.-nek szóltak, hogy csatlakozzon. Amíg engem összeraktak, addig Kissmajmot kint letörölgették, megméregették, és az apukája meztelen mellkasára fektették, ahol azonnal megnyugodott (ami jó szokást a mai napig is megtartott). Mikor végeztek velem, visszatoltak a szülőszobára megfigyeltetni, kaptam oxitocint, és a méhösszehúzódás segítése végett súlyt pakoltak a hasamra. A szomszéd szobából áthallatszott egy apuka, aki a Happy birthday dallamát dúdolta az épp megszületett kislányának, nekünk meg egy kis várakozás után kihozták a világ legtökéletesebb kisfiúját.

Ahogy említettem, a posztoperatív időszak szemérmetlenül zökkenőmentes volt: konkrétan én segítgettem a  hüvelyi-szült ismerősöknek, mert gátmetszésekből kifolyólag elég nehézkesen jártak-keltek, és ülni nem nagyon tudtak csak félseggen. A műtét utáni hat órát alig bírtam kivárni (állítólag a fejfájás elkerülése végett volt rá szükség, de igazából én már előtte egy csomót forgolódtam és felülögettem, szóval most nem tudom, hogy urban legend vagy valóban fennáll a veszélye és én csak megúsztam), mert akkor jött be a nővérke felállítani, és csak utánára ígérték oda a babát ottmaradósra; le lettem mosva, segített felöltözni, aztán tennem kellett pár lépést, demonstrálni, hogy nem vagyok ájulós - mindez meglepően fájdalommentes volt. Másnap jöttek átkötözni, és ilyen vízhatlan cuccal ragasztották le a felszívódó varratokkal lezárt sebet, amire azt mondták, hogy ha nem ázik át (óvatos zuhanyzásokat kibír), akkor egy hétig legyen rajtam, utána meg vegyem le, és semmit sem kell a helyére tenni - én azért egy textilpelust tettem rá derékmelegítővel rögzítve, hogy mégse a ruhámhoz érjen az akkor már egész stabil és gyógyulósan viszkető heg.
Ami viszont tényleg fájt, az a hasam nyomkorászása volt, mert minden vizitkor, plusz a saját dokim napközben is párszor, így ellenőrizték, hogy megfelelően zsugorodik-e a méhem; de gondolom ez sima szülésnél nem ilyen rossz érzés, nekem csak azért fájt, mert ugye mindenemet kipakolták és vissza. Nagyon jó ötlet volt, amint kiderült, a saját fürdő; én eredetileg azért mentem alapítványi szobába, hogy friss sebbel ne kelljen a folyosó végi zuhanyzóba caplatnom, de végül az nem is lett volna probléma - ellenben a tiszta, rövid fertőtlenítős törlés után bátran ráülhetős vécé az áldott egy ajándék volt, mert nagyon nehezemre esett volna félig guggolós pózban intézni a dolgaimat (és a sok muszáj-ivás meg a mindenféle vérezgetés miatt egész gyakran voltak dolgaim). Szintén jól jöttek az egyszer használatos bugyik és a giga-betétek; utóbbiból nekem nem kellett tíznél több, mert harmadik naptól már jelentősen mérséklődött a vérzés, és egy közepes menstruációval ért fel körülbelül.

Hát nagyon nyersen és lényegretörően nagyjából ennyi, majd még kiegészítgetek, ha eszembe jut kimaradt rész.
Szülők vagyunk, öt hete és négy napja; a világ legeslegjobb dolga, sosem gondoltam/-tuk, hogy ennyire, ha tudtuk volna, szerintem már jóval hamarabb elkezdtünk volna próbálkozni... és persze az is igaz, hogy sokkal rosszabb lett volna a hosszas várakozás és a bizonytalanság hogy vajon sikerül-e valaha.
Aki még úton van, annak csak azt tudom mondani, hogy soha-soha ne adja fel, hogy valamilyen, bármilyen úton-módon gyereke legyen - és ezt én állítom, aki imádtam terhes lenni: a szülés semmi, egy jelentéktelen pillanat csupán a sok csodához képest, ami következik.

An unexpected turn of events

Tegnap délben rajtaütésszerűen hazaengedtek. A dokim megdicsérte a szép reaktív görbénket, majd megultrahangozott, és amellett, hogy a baba rendben volt és a flow szintén, úgy látta, hogy jobb a magzatvíz-arány mint volt, valószínűleg a sok pihenés hatására, úgyhogy hétfőig eltáv, azután meg már csak Kissmajommal együtt hazajövés, valószínűleg újabb hét múlva. Nagyon jól jött amúgy, mert az előző nap beköltözött új szobatárstól félig már elkaptam valami nyavalyát - naivan azt hittem, hogy csak azért köhög úgy, mint egy tüdőrákos, mert félóránként lejár cigizni (igen, ő is mindenórás terhes...), de ezek szerint takonykór is lehetett a dologban. Persze minden reggel hétkor jelenésem van az osztályon ellenőrzésre, de hát mi ez, ahhoz képest, hogy most itthon fekhetek a kedvenc nappalim kedvenc kanapéján, egy mellém gömbölyödött cicával és egy három méterre dolgozó pasival. Amúgy nem sok mindent szándékozok csinálni, mert egész kevés aktivitás már elegendő ahhoz, hogy nagyon elfáradjak, és elkezdjen keményedni a hasam (végül én is megtudtam, milyen az), és igazából a kiságy berendezésén kívül (matrachuzat felrakás, ágynemű bekészítés, rácsvédő felszerelés, játékok felaggatása, stb.) nincs is már nagyon teendő, a takarítónéni M. irányításával mindent szépen megoldott, ami még hátra volt.

Ígéretemhez híven készültem volna egy képsorozattal a kórházazásból, de a MacBook egy fos. Anno azért vettem, körülbelül másfélszer annyiért, mint bármelyik gép, ami a piacon elérhető volt (a többi, még drágább Apple terméket leszámítva), mert húdejó lesz nekem, majd gyönyörű fotómontázsokat fogok készíteni és minden kalandunkat megörökítő csodás videókat. Ehhez képest nem rakható rá egy kibaszott program, amivel a pofámat ki tudom satírozni egy fotóról, és még soha nem volt olyan, hogy a videószerkesztője az általam kívánt zeneszámot az általam kívánt módon képes legyen egy filmrészlet alá rakni. Mindezt úgy, hogy egy programozóval élek együtt, aki saját könyvelő-bérszámfejtő szisztémát építget, tehát látott már laptopot; és úgy, hogy az ezeréves munkahelyi Microsoft gépemmel egy netes keresés és egy letöltés még mindig elég volt ahhoz, hogy elérjek mindent amit akarok.
De nem baj, ez csak mellékszál, a lényeg az lett volna, hogy itthon vagyok, yay!

No news is good news

A dokim tulfelt, es en imadom ezert. Esett szo rola, hogy esetleg hazaenged, es akkor naponta be kell jarnom ultrahangra es NST/CTG-re, de vegul ma ugy dontott, hogy megse - ha nem banom, maradjak inkabb, o ugy nyugodtabb; es en nem banom. Utalom, amikor vizitkor, ha o epp nincs jelen, egyik okoska fiatal orvos mindig belepofazik, es fontoskodva elismetli a tutit a tapasztaltabb kollegak bologatasara varva: hogy igazabol nem erti a beutalasomat, mert nem korosan keves a magzatviz, csak az atlagosnal kevesebb. Olyankor legszivesebben a pofajaba orditanek, hogy te kis taknyos kocsog, ez az ember ott kisert a kezemet fogva, mikozben vegigkuzdottem egy evnyi sikertelen stimulalt cikluson, egy meddosegi kozponton, es egy muszaj-terhessegmegszakitason, ha nem baj, akkor talan inkabb ne tudd jobban mint o, hogy nekem mekkora a tet, es mennyire fontos, hogy egy rajtam mulo pillanatig se kockaztassam, hogy ez a gyerek egeszsegesen megszuletik. Mindenki mas tok aranyos egyebkent, imadom ezt az osztalyt, egyszeruen olyan a hangulat, amilyent csak filmeken lat az ember - mutogatni kellene oket, hogy igy is lehet, mert nyilvan ok sem keresnek tobbet, mint barki mas a szakmaban, szoval nem penz kerdese az egesz; then again nekem nagyjabol mindig mindenhol kellemes tapasztalataim voltak az egeszsegugyisekkel, szoval lehet, hogy csak az atlagember picsog indokolatlanul sokat en vagyok kivetelesen szerencses.

Ma vagyok amugy 37w1d, vagyis a koraszulottseg veszelye mogottunk van, barmi es barmikor tortenik. A magzatviz nem szaporodott meg, de nem is csokkent, szoval uszkalas es tudofejlodes fronton a helyzet egyelore valtozatlan - persze ez fokozatosan modosulni fog, ahogy Kissmajom tovabb no es meg jobban kitolti a helyet, illetve akar egyik naprol a masikra is le tud esni valahogy a szint, meg szivargas nelkul is (nem tudom, pontosan mi a titka, de volt ra pelda a kornyezetemben), szoval ezen a fronton csak ovatosan lelegzunk fel. Ezen kivul mindharom flow normal, a mehlepeny erettsegi foka egyes (vagyis vegre eljutott az en kis abnormalisan fitt tartozekom is oda, ahova mase mar a masodik trimeszter vege fele), es az NST/CTG szerint a mehem komolyan gondolja az osszehuzodgatos feladatat is - nem, tovabbra sem erzek meg csak kemenyedest sem, nem hogy fajast, csodalkoztak is a noverek, mert volt olyan, hogy 80%-ra felugrott a mutato. A gyerek meretei tokeletesek, fejatmeroje 92 mm, fejkorfogata 333 mm, haskorfogata 330 mm, combcsontja 72 mm, becsult sulya 3100 gramm, vagyis tartjuk a beirt jovo szerdai datumot.
Tovabbra sem rossz itt bent amugy, a szobatarsnom mar szombaton reggel atkoltozott a babajahoz a koraszulott osztalyra, szoval egyedul vagyok a ketagyasban; azt nem bannam, ha bepakolnanak ide egy frissen szultet, mert egyreszt elleshetnem tole a teendoket, masreszt kedvemre bamulhatnek vegre egy kisbekat (jelenleg a folyoson setaltatottak kozott szoktam kielni ezen a vagyamat, de ott megiscsak creepy lenne latvanyosan lecovekelni es percekig gyonyorkodni idegen emberek csemeteiben), de ugyanakkor az elozo csaj oruletbe kergetett a veget nem ero panaszkodasaival, szoval talan jobb igy. (Hasznos volt azert az az egy nap vele, mert megtudtam peldaul, hogy csaszar elott nincs beontes, utana csak hat orat kotelezo fejemelgetes nelkul fekudni, mar az orzoben ott lehet velunk a baba, es felszivodo varratokkal dolgoznak.) A mutet napjan majd at szeretnek koltozni egy alapitvanyi szobaba, ha lesz hely, mert ott van sajat furdo, es nem kell messzire elcaplatni egy pisilesert vagy zuhanyzasert, de addig teljesen jol elvagyok itt, a folyoso vegi kozos helyisegek sem zavarnak, mert tok tiszta es kulturalt mindegyik.

Tegnap egyebkent M. kilopott delutan, mert az egy oras es esti hetes vizit kozott csak elore megbeszelt vizsgalatok vannak, es hetvegen semmi, csak a vacsora, amit mindig itt hagynak, ha epp nem vagy jelen; ugyhogy a kis korhazi outfitemben tundokolve elvitt a szuleihez, ahol kaptam finom vasarnapi ebedet, amibol pukkadasig ettem... meg a vegen a korhazazas alatt fogok meghizni. (Jah azt akartam irni mar, hogy tok erdekes, hogy valoban mennyit javul az inzulinerzekenyseg igy a terhesseg vegere: felelotlenkedni termeszetesen igy sem szoktam, de peldaul az olyan mennyisegu es osszetetelu szendvicset, amit csak par hettel ezelott nem ehettem meg ebedre, mert megdobta a cukromat, most siman bereggelizem, raadasul kesleltetett idopontban, het helyett nyolckor, mert annal korabban vizsgalatok vannak meg, es meg minimalisan sem emelkedik meg tole.) Aztan autokaztunk egyet a gyonyoruen kivilagitott varosban, amihez jofajta unnepi dallamokat is hozott... imadom ezt a fiut!
Es utkozben, mikor a karacsonyi csodatortenetrol szolt az enek, nagyon sokszor eszembe jutott a Kissmalacz, es mint ettol mindig, csordultig feltoltodtem szeretettel es nyugalommal... Es csak azt akarom mondani mindenkinek, aki most friss vesztesegtol szenved, hogy ha belolem indulunk ki, akkor lesz majd ez sokkal jobb nekik is - olyan, amikor a fajdalom helyet teljesen atveszi a hala es az orom, hogy ok mindig ott lesznek nekunk, mintha letezne az egen egy-egy kizarolag nekunk teremtett csillag, amit senki mas nem lathat, de rank mindennel fenyesebben ragyog.

Kérem a következőt!

Valamikor megígértem, hogy írok egy posztot a nőgyógyászokról, akikkel az elmúlt egy évben szerencsém vagy szerencsétlenségem volt találkozni - here it goes; hosszú lesz.
Az általános gyakorlattal ellentétben nevekkel fogom, főként azért, mert nekem mindig hatalmas segítség volt blogokon és fórumokon kutakodni, és nagyon rossz tudott lenni az a változat is, amikor maximum kezdőbetűket írva minősítettek embereket, esélyt sem adva a további nyomozásra, és az is, amikor kiírták ugyan a doki nevét, de nyilvános véleményezés helyett csak annyit fűztek hozzá, hogy akit érdekelnek a részletek, az írjon privát üzenetet. És egyúttal egyik kedvenc blogomból kiindulva adok mindenkinek egy kódnevet, hogy ha később utalok valakire, ne kelljen minden alkalommal körülírkálni, hogy ki is ő.
Amúgy most csak a fontosabbakat fogom leírni, a többi mindig alkalomszerű volt, rákszűretni és fogamzásgátlót feliratni - és meghallgatni a nyugtató litániát, miszerint ne aggódjak, hogy rendszertelen a ciklusom és mindig is az volt, ezzel majd akkor kell csak foglalkozni, ha gyereket szeretnénk; mindezt úgy, hogy a rendszertelen nálam 35 és 85 nap között bármit jelenthetett, mellette meg konkrétan megkopaszodtam, annyira kihullt a hajam (ez utóbbival annyit kezdtek, hogy Diane35-öt írtak fel rá, és megnézték a tesztoszteron szintemet, ami még alacsony is volt, úgyhogy tanácstalanul vállat vontak). Az ilyenekről, egy kalap alá pakolva, csak annyit mondanék, hogy nagyon gyorsan érdemes elmenekülni tőlük, és valami normális hozzáállású kollegát keríteni.
Mondanom sem kell, hogy ezek mind szubjektív meglátások, bármilyen értelmes érvekkel szabad ám cáfolni őket.

Dr. Aszódi Ágnes - ő az első emlékezetesebb élményem, a Terézvárosi Egészségügyi  Szolgálat Csengeri utcai rendelőjében, mert akkoriban nem nagyon jöhetett szóba a magánrendelés (annyit kerestem, hogy a fizetésem nagyjából háromnegyede azonnal elment lakásra, rezsire és bérletre). Ahhoz képest, hogy nem került semmibe, egészen kedves volt, és ugyan a sietésbe a rákszűrésen túl nem sok beszélgetés fért bele, de mikor mondtam, hogy pár hónapja elhagytam a fogamzásgátlót, és menzesz azóta sehol, nézetett egy teljes vér- és hormonképet, visszamenéskor meg volt UH és Duphaston recept, hogy megjöjjön végre. Egyébként ezen kívül semmi rendelleneset nem talált, PCO ciszták hiányában kizárva, mindenféle értékek jók voltak, úgyhogy ugyanazt mondta, mint mindenki más: ha továbbra is rakoncátlankodik a ciklus, amikor babát akarok, utána kell nézni tüzetesebben, amúgy meg találkozzunk egy év múlva. Ez olyan nyolc évvel ezelőtt volt, közben más maradandó nőgyógyászos tapasztalatot nem szereztem, eljártam évi egyszer rákszűretni ugyanoda, ahhoz aki épp dolgozott aznap, bejött a képbe M., megint felírattam a fogamzásgátlót (minden további érdeklődés nélkül ugyanazt a brutált kaptam, mint előtte, pedig egyértelmű volt, hogy semmit sem segít pl. a hajhulláson, ami miatt eredetileg javasolták); 2007 őszén voltam utoljára Aszódinál egy pár hónapos gyógyszerszünetben, megint vérvétel, megint minden rendben találtatott, megint nem volt fontos, hogy két-háromhavonta volt menzeszem, megint kaptam progeszteront meghozásra. Nagyjából két év múlva teljesen leálltam a fogamzásgátlóval, átlagban évi hét ciklusom volt, többnyire olyan hosszúak, hogy (most már tudom) valószínűleg nem sokszor következett be peteérés; néha gumival, néha megszakítással védekeztünk, majd úgy 2010 vége óta sehogy, mivel akkor már sejtettük, hogy M. visszatérő mellékheregyulladásai és az én bénácska működésem mellett, úgysem valószínű a spontán teherbeesés, ha meg megtörténik, akkor jöjjön.
Aszódi doktornőhöz idén februárban kerültem vissza, elég kétségbeesetten (következő bekezdésben mesélem, hogy miért), mert ő volt az egyetlen nőgyógyász, akire úgy emlékeztem, hogy lelkiismeretes volt, hiszen kérés nélkül vérviszgálatra küldött, meg hát egy nővel talán mégis jobban megbeszéli az ember lánya a kétségeit. Természetesen ezúttal a magánrendelésére mentem, ahol előadtam the story so far, megnézte és újfent jónak találta az eredményeinket, viszont sok segítségemre nem volt: nem nagyon akart hozzászólni, hogy mik is a lehetőségek a frissen felfedezett inzulinrezisztenciával és mégis mennyire súlyos az enyém. Azt mondta, hogy szerinte még legalább fél évig próbálkozzunk segítség nélkül - mindezt, miután ugye előadtam mindent, az örök életemben összevissza ciklushossztól, a több mint egy éve védekezés nélküli szexen át, a nem túl bíztató életkoromig. A tizenöt perces móka mindennemű vizsgálat nélkül tizenöt ezerbe került (jó kis percdíj, természetesen számla nélkül), és búcsuzóul még hozzátette, hogy a leleteken található dicséretes számok ellenére, abban a konkrét (egyébként stimulált) ciklusban gyakorlatilag nulla az esélyem a teherbeesésre. Ekkor már annyira egyértelmű volt, hogy ugyan valóban kedves, de szakmailag elég kérdőjeles, hogy nem is értetlenkedtem tovább, hogy ha a Clostilbegyt most ennyire "hasznos" volt, akkor mégis miért képzeli, hogy nélküle kellene még hat hónapig türelmeskednünk...
A továbbiakban Dr. Not Much Use.

Dr. Gasztonyi Zoltán - ő egy adott volt (beékelődött a fenti két látogatás közé), ugyanis 2012 elején kezdő lépésként az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Családtervező Központjába jelentkeztünk, hogy lássuk, hogyan kellene tudatosan gyereket csinálni, ha már hűbele-módon nem jött össze. Ez egy átlagosan szaporodóképes pároknak létrehozott egész hasznos állami program, aminek keretén belül egyszeri húszezres tarifáért elvégeznek egy csomó mindent (spermateszt, andrológiai konzultáció, hormonkép, nőgyógyászati vizsgálat, immunitás különböző betegségekre, stb.), majd egy évig végigkövetik a gyerekgyártási procedúrát (ilyen extrákkal, hogy étkezési szakértő meg párterapeuta), ha összejön, akkor tizenkét hétig gondoz a védőnőjük (az árban van genetikai tanácsadás és mindenféle koraterhességi szűrés), ha nem, akkor továbbküldenek minden eredményeddel a meddőségi specialistákhoz; akkor optimistán még meg voltunk győződve, hogy nekünk ennyi segítség épp elég lesz. Az orvosuk nevére persze rákerestem, bár nem nagyon tüzetesen, mert ott úgysem válogathattam volna, ő volt az egyetlen nőgyógyász - negatív oldalon annyit láttam, hogy némileg arrogáns és pénzéhes, de ugyanakkor tévéműsorokban rendszeres meghívott, nyilatkozgat és tanácsokat osztogat, úgyhogy én inkább örültem, hogy ilyen elismert szakember kezei közé kerülök.
Első találkozáskor neki is elmondtam az egész életnyi előzményt, és mivel akkorra két és fél görbém is volt, láthatta, hogy már egy hónapon most is jóval túl vagyok ciklushosszilag; az UH szerint luteálisban voltam, volt némi sárgatest, úgyhogy mondta, hogy meg fog jönni hamarosan - és minden további nélkül írt egy Clostilbegyt receptet, hogy harmadik ciklusnaptól kezdjek majd el szedni napi két szemet, és harmadik és ötödik nap között jelenjek meg a laborban hormonokat nézetni. Not quite so impressed, de végülis elég szimpatikus is volt a fanyar humorával, és hát vakon bízó kezdő voltam, így természetesen azt tettem, amit kért - de mivel akkoriban még igencsak hiányosan informálódtam termékenységügyileg, bár voltak kétségeim, de azzal a jelszóval, hogy ha lenne jelentősége, biztos figyelmeztetett volna, harmadik napon elkezdtem a tablettát, és csak ötödiken mentem vérvételre; el lehet képzelni, hogy az FSH meg az LH szint mennyire volt releváns ezek után. Következő alkalomra már okosabban jelentem meg, rákérdeztem erre is, de csak legyintett hogy jól van az, ahogy a 2,35 TSH szintemre is tette, annak ellenére, hogy a csapból is az folyik, hogy inkább ennek a fele lenne jó; és, akár előzőleg a háziorvosom, ő is megemlítette az inzulinrezisztencia lehetőségét, és elküldött terheléses mérésre. Közben folyt a következő ciklus, a gyógyszer ellenére a tüszőm alig nőtt, magyarázatot és választ nem kaptam semmire, az UH meg úgy lett időzítve, hogy a magánrendelésre kelljen mennem az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba, ahol alkalmanként számlás nyolcezerért rendelkezésre állt (heti kétszer lehetett volna OGyEI, de természetesen se a közvetlenül előtte, se a közvetlen utána ciklusnap nem volt jó, csakis az az egy, amikor a saját klinikáján tartózkodott), igaz úgy, hogy a vizsgálatom közben végig bent volt két asszisztens(?) csaj, akikkel azt tárgyalta meg, hogy hogy kell csengőhangot beállítani az új telefonján. Végül azt a lassan növekedő tüszőt teljesen leírta (kommentár nélkül, csak úgy odavetve, hogy rossz), és a következő ciklusra felírta a Gonal-f injekciót - akkor kezdtem el rémülten más orvost keresni, amikor hazaérve utánaolvastam, hogy az pontosan mi is, mennyire durva (és esetemben átmenettelen), és általában mire használatos; soha többet nem mentem vissza hozzá.
A továbbiakban Dr. Couldn't Care Less.

Dr. Hajnáczky Károly... róla ódákat zengtem az elmúlt fél év csomó posztjában, ennél tovább nem is nagyon részletezném, mert így is elég meseszerűnek tűnhet. Szakmailag teljesen elégedett vagyok vele, alapos és odafigyelős, bármilyen érdeklődésemre mindig részletes magyárazattal reagál, és egyetlen kivétellel minden, amit mondott és tett, ezer helyen alátámaszást nyert, akárhányszor és akárhol olvastam vagy kérdeztem utána; egyetlen negatívumként talán azt tudnám megemlíteni, hogy az inzulinrezisztenciámat nem tartja komoly meddőséggel kapcsolatos problémának - ugyanakkor a kollegái diagnózisát és kezelését teljes mértékben elfogadta, és sosem próbált lebeszélni a gyógyszer szedéséről... good enough for me. Emberileg egy csoda, türelmes, kedves, udvarias, ha nem találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy filmeken kívül létezik ilyen tündéri orvos... heti kétszer magánrendel, de ahányszor szükség van rá esedékes UH miatt, mindig megoldja valahogy a dolgot - akár úgy is (talán említettem is már, mert ami konkrétan engem illet ez volt a döbbenet csúcsa), hogy egy ünnepi hosszú hétvég kellős közepén egy darab páciens miatt bejött a rendelőbe, hogy ne késsük le a tüszőrepesztő időzítését. Anyagilag is elég elképesztően intézi a dolgokat: tizenkétezer nála egy alkalom (amiről számlát is ad), de aki visszajárója, annak egy cikluskövetés kerül ennyibe, ami annyi jelent, hogy ha havonta nyolcszor kell ezért az árért megnéznie, akkor annyiszor teszi. Sajnos nagyon elfoglalt, a kórházban is sokat dolgozik és magánban is rengeteg betege van, így újakat nem nagyon fogad, és időpontot sem tud adni: oda kell menni a rendelőbe, és várni kell, amíg sorra nem kerülök - ez átlagban három-öt ember, vagyis legrosszabb esetben másfél óra várakozás, de inkább kevesebb, mert van aki csak receptért vagy rövid megbeszélésre ugrik be. 
Nyoma sincs benne a buta sértettségnek vagy rosszul értelmezett büszkeségnek: miután a hormonoktól kezdve az átjárhatóságig mindent ellenőrzött nálam, ő maga mondta, hogy pár hónap próbálkozás után érdemes meddőségi intézethez fordulni, mert ha minden lehetséges ok kezelve van, és mégsem jön a baba, akkor egy sima nőgyógyász annál többet nem tud tenni. Végtelenül hálás vagyok neki, és maximálisan megbízom benne, és amint teherbe esek, rohanok vissza hozzá, mert senki más kezébe nem szeretném adni a gyerekem életét.
A továbbiakban Dr. Best Ob/Gyn Alive. :)

Dr. Szűcs Zoltán - ő véletlen volt, amikor a Budai Meddőségi Központba érkeztem az első vizsgálatra, valamiért hozzá kerültem; akkor még nem is tudtam, hogy lehet orvost választani, és talán jobb is így, mert biztos megszenvedtem volna a döntéssel. Utólag néztem utána ugyanis a neveknek, és hát minden kollegája ismertebb, és a korukból kiindulva gondolom tapasztaltabb is, úgyhogy nem tudom kit kértem volna...de az is lehet hogy épp őt, végülis egyszer már rendesen befürödtem egy híres-neves gyógyásszal. A saját dokim után nyilván nehéz lenne hasraesnem tőle (vagy bárkitől for that matter), de alapvetően minden rendben van vele, nincs panaszom. Nem mondható túlzottan barátságosnak, és magától csak a szigorúan szükséges információkat osztja meg, de semmiképpen sem elutasító vagy bunkó, és eddig teljesen korrekt volt, minden kérdésemre érthető választ adott; első alkalmas orvosozóknak nem ajánlanám, de ha az ember nagyjából már képben van, és tudja, hogy miről kell érdeklődni, akkor teljesen megfelelő. Az az egy dolog nem tetszett, hogy közvetlenül inszem előtt nem volt UH, de az gondolom helyi protokoll, és nem csak ő csinálja így, hanem a többi ottani orvos is; nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon leterheltek és időhiányosak, és végülis ingyen szolgáltatják azt, amit más kórházak sok tíz- és százezerért.
A továbbiakban Dr. Baby Making Specialist.

Hát valahogy így.
Bár nagyon örülök minden olvasónak itt a blogon, nem szoktam erőltetni a kommunikációt, mert én sem szívesen járnék olyan helyre, ahol folyton kommenteket vadászó posztok születnek. De most kivételesen megkérnék mindenkit, aki erre jár (akár most, akár hónapok vagy évek múlva) és van kedve, hogy a saját történeteivel egészítse ki a listát. 
Leghasznosabb nyilván az lenne, ha teljes neveket emlegetnétek, de már a kórház plusz doki kezdőbetűi is nagy segítség lehet annak, aki konkrét embernek próbál utánanézni. Továbbá ha valaki már a saját blogján megírta a hasonló dolgait, hálás lennék egy linkért az adott bejegyzéshez, hogy kéznél legyen annak, aki erre téved - de ha nem akarjátok/meritek saját nick alatt, akkor persze nyugodtan jöhet a rövidített verzió (vagy nem csak) névtelen hozzászólásban is. Előre is köszönöm!

Alea iacta est.

Hát megvolt; csak eldönteni volt nehéz, hogy menjek-e vagy sem, mikor már ott ültem, egyre határozottabban éreztem, hogy jól van ez így. Mi több, egy kicsit örültem is, hogy nem hátráltam meg, mert a bal oldalamon magamhoz képest egészen érezhetően el kezdett szurkálni az alhasam, és ugyan nekem fogalmam sincs, hogy pontosan hol is van a petefészkem (megint az a fránya anatómia, pedig képen meg bábun láttam már), de önmegnyugtatásul úgy képzeltem, hogy hurrá, itt reped a kis nagy dagadt tüsző, mért is paráztam vajon, hiszen nem is időzíthettünk volna jobban.
Őrült tömeg volt bent amúgy, dugig tele a várók; amint kiderült, akit csak lehetett, úgy kalibráltak, hogy hosszú hétvég utáni reggelre legyen esedékes a beavatkozása. Mondjuk nem értettem, miért szúrtak ki magukkal ennyire, mert az embriótranszferek miatt az ünnep alatt amúgy is mindenképp dolgoztak, simán beoszthatták volna lazább ritmusra, de különösebben nem zavart, volt időm. Ücsörögtem, bámészkodtam, Eminem üvöltött a fülembe, tisztára olyan hangulatom volt, mintha boxmeccsre készülnék, szétverni a meddőség seggét, hell yeah.

Pár perccel tíz előtt értem oda, szóltam a recepción, elküldtek a nővérszobához bejelentkezni, majd elolvastatták velem is a papírt, amit M. már reggel aláírt, hogy miket csinálnak velem, és mik lehetnek a következmények; az udvariasság kedvéért átfutottam, de M. tanácsára (aki rutinos műtött, és már a nyári laparkor megmondta, hogy ne tanulmányozzam tüzeteseben amit adnak, csak írjak és kész) nem nagyon mélyültem bele a csúnyaságokba. Aztán leültem a váróban, ahol is elkaptam fél füllel egy olyan hírt, hogy minden kórterem tele van, nincs üres ágy, azért várunk. Dél körül kezdtek a fekvős részről kiszállingózni a reggeli turnusban elintézett nők, és volt egy olyan kis intermezzo, hogy valaki a körülöttem ülők közül bement a nővérekhez körülnézni, majd jött ki a párjához, hogy soron kívül kapott ágyat. Úgyhogy én is gyorsan berohantam, és amint kiderült, jó ötlet volt, ki tudja meddig várakozhattam volna még, amíg szólítanak - úgyhogy to whom it may concern: érdemes élelmesnek lenni, és érdeklődni akkor is, ha látszólag nem történik semmi, mert íme. Bevittek egy négyágyas felújított kórterembe, ahol egyik nőcinek épp infúzió csöpögött befele, két másik meg szintén akció előtt állt, mint én; egyik az anyukájával volt, másik kettő a párjával (Ennek majd szándékozok a napokban egy külön posztot szentelni.), volt egy kis fürdőszoba, ahol átöltözhettem - aztán felkupurodtam az ágyra, folytatva az sms-párbeszédet a mai vizsgájára tanuló M., valamint immáron Elvis társaságában.
További fél óra múlva bejött egy csinos csaj műtős ruhában, és mondta, hogy az egyik szobatárs meg én mehetünk vele. A folyosón már jött is szembe a doki, be egy ajtón, egy kis előtérben levettették a pizsinadrágot és a papucsot, majd szobatársat jobbra, engem meg balra beküldtek egy-egy műtőbe. Vele kezdtek, amit én oldalnézetből végig tudtam követni, miközben engem meg felfektettek az asztalra, elég kényelmetlenül hátrahúzott és felemelt lábakkal. Olyan öt percet vártam, amíg a másik oldalon végeztek, aztán átjött a doki, felkapcsolta a reflektort, beült elém, mondta hogy sóhajtsak, és eközben felhelyezett egy tölcsért katétert, amin beöntötte az elit alakulatot. Egy kicsit feszítő érzés volt, de nem fájt, különösebben kellemetlen sem volt, és konkrétan hosszabb ideig tart most leírni, mint megcsinálni. Akkor jött egy kedves bácsika, és asztalostul megdöntött hátrafelé, úgy feküdtem további öt percet, aztán jött a csinos műtős csaj, mondta, hogy sóhajtsak újra, mert kiszedi az eszközt, és hogy ha majd bármilyen folyást észlelek, ne ijedjek meg, a fiúk már irányba álltak és úton vannak, nem esnek ki. Ezzel visszamentem a szobába, olyan húsz percig feküdtem az ágyon, majd felöltöztem és felmásztam a rendelő elé a zárójelentésemért.
További fél óra várakozás után bementem, ideadta a doksit, és mondta, hogy este még legyen egy biztonsági együttlét, aztán másnaptól kezdjem el a napi három Utrogestan hüvelykapszulát, és várjunk. November 10-én kell tesztelnem, ha addig nem jön meg, és ha pozitív, akkor vár - ha megjön, és ha negatív (vagyis ha megjön, akkor is teszteljek a progeszteronpótlás abbahagyása előtt), akkor további teendő nincs, egy ciklus maradjon ki, és a következőnek a harmadik napján menjek újra. (Nem mintha időzíteni lehetne bármit is ennek tudatában, de fontos infó: téli ünnepek között és alatt zárva lesz a BMC.) Nagyon örültem amúgy, hogy nem rendelt be csak azért, hogy ott várjak megint egy csomót, majd ugyanazt elmondja, amit már addigra otthoni pisiből tudni fogok, ha úgy alakul - de nem tudom min múlik, hogy kinek kell nála jelentkezni (talán a lombikosoknak), mert előttem bement egy pár, körülbelül két percet töltöttek az irodában, és a nő sírva jött ki... nem tudom miért kell ezt csinálni, ha rossz a hír, akkor azt szívesebben bőgi ki az ember a saját budijában...

Megkérdeztem ám így utólag, hogy elképzelhető-e, hogy már előző nap megrepedt a tüszőm, és hogy akkor mi van - azt mondta, hogy lehetséges, de semmi gond, a petesejt 24 órán keresztül életképes... remélem a stimuláció miatt ez valóban egy kivételesen fitt darab volt, és tényleg hosszú életű. Otthon meg annak is utánanéztem, hogy miért is kell ezt az esti ráhúzás - azért, mert szükség van az utánpótlásra egy késői ovuláció esetére: valóban kevesebbet él a tisztított sperma, annyira, hogy néhol 6-12 órát említenek, ami meglehetősen kiábrándító, ezért aztán inkább azt hiszem el, amit leggyakrabban állítanak, hogy 12-24, mert különben olyan kicsi a lehetőség-ablak, hogy nem is létezhetnének sikeres inszemek.
A művelet után még pár órán keresztül éreztem a bal oldali minimál-szurkaféleséget, amit később estig tartó minimál-görcsféleség váltott fel, immár egész alhasi részen, olyasmi mint ami menzeszkor van, vagy ami méhtükrözés után, de sokkal-sokkal enyhébb (és ma már annyira semmi bajom, mintha mi sem történt volna). Volt egy kis folyás is, de tényleg nagyon picike, ilyen rózsaszínes-drappos színű lötty, amire simán elég volt a tisztasági betét - és ami érdekes, hogy estefelé megint megjelent a tojásfehérjeszerű nyák; gyorsan rákerestem, és állítólag teljesen normális dolog, a hüvely és méh megpiszkálása okozza ezt a válaszreakciót.
Röviden ennyi. Ma reggel 36,7-re visszaesett a hőm, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, luteális elején mindig is nagyon labilis volt, arra meg esküdni mernék, hogy az ovuláció megvolt már. Mától meg a progeszteronpótlás miatt nem lesz valami releváns a görbém, de azért úgy döntöttem, hogy mérek, pont azért, mert érdekel, hogy ezzel a rásegítéssel hogy viselkedik a szervezetem. És várok, remélek... talán hiszek is egy kicsit, amennyire a merszemből futja...

Lánybogarak, nagyon köszönök mindent... a támogatást, a drukkot, a szurkot, a rámgondolást, az energiaküldést... Én nem nagyon hiszek az ilyen elvont dolgokban, de komolyan mondom, hogy fura élmény volt... volt olyan pillanat, amikor minden porcikámban éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mintha egy egész hadsereg állt volna a hátam mögött. Jó harcosok vagytok, köszönlek! <3

Turbópete

Hát ezt is megértem: my petelányz ain't bamba no more. :)

Ma reggel volt a stimuláció első UH követése; CD8, szóval kötelező körként elmentem engedelmesen, de nem sokra számítottam. Gondoltam meglátja, hogy sehol semmi, jó esetben esetleg talál egy miniatűr tüszőkezdeményt, aztán vagy gyorsítani akar, és felemeli a Merional adagot (eddig ugye napi egyet szúrtunk, és négy adag ment be összesen), vagy szép komótosan beadogatjuk a kiírt tízet, és valamikor mához egy hét után tüszőrepesztünk, és a következő hétfőn vagy még később, sor kerül az inszemre.
Ehhez képest, kérem alássan, bal oldalon ott virított egy méretes tüsző: 15 mm, vagyis az én mércémmel egy valóságos csoda. A méhnyálkaháryta szintén szépen vastagodott, már 6,5 mm, úgyhogy most az lesz, hogy beadunk még három Merional adagot, aztán hétfőn este beadunk két ampulla Pregnyl szurit, és szerda reggel bevonulunk a spermaterméssel, és szépen meg leszek inszeminálva - yay!

Szóval most lesz egy jó kis hosszú hétvége, amiben azon kívül, hogy M. szegény tanul napi pár órát, semmi értelmeset nem szándékozunk csinálni. Holnap bulizunk egyet M. szüleinéli kezdéssel, az ottani maradékokból pár napig finomakat eszünk, elmegyünk minimum egy moziba, továbbá szexelünk sokat, és nézünk sok filmeket. És mindeközben óvatosan reménykedek, meg próbálom M. lelkesedését egy kicsit mérsékelni, hogy ne legyen majd túl csalódott és szomorú, ha nem történik meg már első alkalommal a csoda (elég ha én az leszek).
És persze (hol valljam be, ha nem itt?), aggódok. Például azon, hogy mi lesz, ha nem nő megfelelő ritmusban az az egy szem tüszőm, meg ugyanakkor természetesen azon is, hogy mi van, ha túl gyors tempóban nő, és idő előtt megreped. Az utóbbira azt találtam ki, hogy biztonsági megoldásként beiktatunk egy természetes gyerekcsinálós beavatkozást is a tüszőrepesztő napján, és ígérem, hogy ennél tovább nem fogok agyalni a dolgon.
Nah jó, azért az biztos eszembe fog jutni néhányszor, hogy édes-drága pici nyári baba lenne...

We are a go!

Nah megvolt ma a cikluseleji kontroll, CD4 van és 3 mm a méhnyálkahátyám, petefészkek szépek (hivatalos szóval élve normálok, de én szépnek képzelem őket). Szerencsére semmi undormányos nem volt a dologban, sőt már tegnap sem igazán lett volna - érdekes, eléggé megváltoztak a Meforal óta a ciklusaim, sosem tart sokat a piros, már harmadik nap is szinte alig van valami. Másik szerencse, hogy ugyanahhoz a dokihoz kerültem, mint múltkor, a recepción jelentkeztem, kérdezte a nőci, hogy hozzá, mondtam hogy igen, és már mehettem is; ráadásul fél óránál nem volt több a várakozás sem, tízre simán beértem dolgozni. Harmadik szerencse (helyes, helyes, járjanak is csoportosan), hogy gondoltam, mi veszítenivalóm van, megkérdezem a dokitól, hogy a különleges helyzetünkre való tekintettel, nem lehetne-e esetleg otthonról vinni majd a spermát inszemkor is, és tök jó fej volt, azonnal mondta, hogy persze, megoldható, majd szóljak a következő kontrollon, és megbeszéljük a részleteket; M. a hetedik mennyországban volt a hírtől, és mi tagadás, én is.

Kaptam receptet Merional szurira, mondtam, hogy ilyent már adtam magamnak, úgyhogy vissza sem kellett mennem megmutatásra, mondta a doki hogy akkor rajta, ma este kezdjem el a napi egyet, és pénteken menjek vissza, UH és megbeszélés. Szimpatikus nekem ez a doki, továbbra sem egy szószátyár, de ezúttal nem zavar különösebben, így, hogy nyoma sincs nála a "tévésztár" arroganciájának; és hát végülis most már tudom miket kell kérdezni, arra meg válaszol, szóval örülök, hogy hozzá kerültem. Addig muszáj lesz elmenni a házidokihoz az elmaradt beutalóért és Meforal receptért, és közjegyzőhöz megíratni a nyilatkozatot.
Más most nem jut eszembe... (Jaj, dejóvolna M. névnapjára egy kétcsíkos teszt...)

Torta és labor

Isteni illat van a lakásban, a nagyon finom lisztmentes csokitortámat készítem épp a holnapi bográcsbanpörköltes kerti bulira (ahol alapvetően egy cukorbetegből és két inzulinrezisztensből álló hölgytársaság fogjuk elfogyasztani, remélhetőleg visszafogottan)  - egy kicsit aggaszt, hogy már lassan kétszer annyi ideje sül, mint amennyit a receptben írtak, és még mindig enyhén remegős a közepe... mondjuk lehet, nem kellett volna az ajánlott méretű tortaformába dupla adag hozzávalót szuszakolni... háziasszonyok gyöngye, az vagyok.

Ma voltam 7DPO vérvételen, és sikeresen összezavartam a nővérkéket, akik háromszor visszakérdeztek és egy sort értetlenkedtek, amikor bediktáltam, hogy ez ugyanakkor CD35... nekem fura volt, hogy egy meddőségi központban dolgozó személyzet ennyire tájékozatlan ilyen alap dolgokban, de végülis valóban nem az ő dolguk ez, szúrni meg fájdalommentesen szúrtak. Aztán le kellett vinnem a vizeletmintát a központi laborba, ahol is megkérdeztem az adatfelvevő nénit, hogy az egy hónappal ezelőtti eredményeimet ki lehet-e még kérni, és ő olyan aranyos volt, hogy azonnal kinyomtatta nekem. A CD3 hormoneredmények nincsenek benne, csak a rutin viszgálatok, de az is valami; a többit majd legközelebb elkérem a BMC recepcióján, mert ma nem tudtam, elég sokan várakoztak, én meg siettem munkába.
Egy minimális gyulladásom lehetett valahol, mert a süllyedés picit kilóg a referenciatartományból, továbbá még mindig fennáll a szokásos enyhe vashiány, annak ellenére, hogy szedem ugye a terhesvitamint és mikor nem felejtem el, akkor plusz vasat is. Nincs egyik fajta hepatitiszem sem, és ami még érdekesebb, toxoplazmózisom sem, amit nem is értek hat év macskákkal együtt alvás után, és úgy, hogy amíg a belvárosban laktunk, napi szinten takarítottam az almukat is. Nincs továbbá ostoros egysejtűm (nem viccelek, ezt is keresték) és gombám sem, viszont ha jól néztem utána, akkor szintén nincs valamiféle kedves bacilusom sem, ami jó lenne ha volna, mert az védi a hüvelyt a gyulladások ellen; de a múltkor nem mondta a nőgyógy, hogy bármi gond lenne velem, úgyhogy ezt talán nem nagy baj.
Leadtam a januári mellultrahang eredményét is - most már csak három dolog hiányzik a dossziénkból. Az egyik a beutaló, amit remélhetőleg jövő héten beszerzek, mert úgyis menni kell a házidokihoz, fogyóban van a Meforal; a másik a közjegyzői nyilatkozat, amit legkésőbb jövő hét utáni héten muszáj lesz beszerezni, mert nem szeretném, ha azon múlna, hogy még nem kezdjük el a stimulációt. A harmadik az AMH vérvétel, aminek utánanéztem és hát egy elég ijesztő dolog, mert tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy mennyire van kimerülőben az ember petesejtállománya; az a baj, hogy ezt csak egy laborban csinálják a városban, és az olyan rossz nekem helyileg és időpontilag is, hogy lehet nem megyek el még, csak ha rámszólnak.

Van viszont egy aggodalmam is (már hogy ne lenne, rólam van szó...), mert a leletre írt küldő névről kiderült, hogy az, aki előző alkalommal vizsgált az tulajdonképpen csak valami helyettesítő féleség lehetett, és én máshoz fogok majd tartozni. És hát ugye én a saját tündérdokim után a fiatal pasi stílusától sem voltam elájulva, de ahhoz képest az actual jövendőbeli kezelőorvosom állítólag egy bunkó farok, gyakorlatilag szinte minden neten fellelhető beszámoló csak rosszat mond róla, hogy szakmailag lehet hogy képzett és tapasztalt, de arrogáns, pénzéhes és szűkszavú... nekem ezekről rögtön az OGyEI Családtervező Központos tévésztár* jutott eszembe, és hát róla nem sok jó emlékem van (konkrétan nulla). Na mindegy, egy esélyt azért kap, és következő alkalommal hajlandó vagyok kipróbálni, mert végülis House sem a finom modoráról volt híres mégis imádtam, de ha rossz érzésem lesz tőle, kérni fogom, hogy átadjanak a múltkorinak, mert az legalább nem volt paraszt, állítólag van lehetőség cserére.
Számolgattam még azt is, hogy mi lesz, ha az első inszem nem lesz sikeres, és úgy tűnik, akkor két ciklus fog kimaradni a következőig, mert nagyjából az év utolsó hetében jön majd a piros az első stimulációmentes ciklus végén, és akkor szerintem már mindenki szabadságon lesz jövőig. De ki tudja, a nyaraláskor is ilyesmire számítottam, és végül mégis jól sült el, hátha most is kihúzom januárig... ha már maratonian működöm, akkor legalább egyszer, mikor kivételesen szükségem van erre, valóban késsen alaposan.

Most meg megyek szépen tortát lesni, és nagyon remélem, hogy nem száradt ki...


* Ígérem, egyszer, mikor nagyon ráérek, írni fogok egy ki-kicsodás összefoglalót a dokikról, és mielőtt a könnyebb beazonosítás végett mindegyiknek adnék valami álnevet a jellemző tulajdonságaik alapján, megírom az igazi nevüket is, mert nekem is rengeteget segített, amikor informálódni próbáltam, és fórumokon vagy blogokon nem csak utalgattak az emberek arra, hogy ki milyen volt, hanem az is kiderült a történetekből, hogy pontosan kik a szereplők.

Flying blind...

Először is tartozom egy update féleséggel a meddőségi központ kapcsán: másnap felhívtak, és hatalmas meglepetésemre már erre a hónapra adtak is egy időpontot - augusztus 23-án várnak az összes cuccunkkal (teszteredmények, zárójelentések, stb.) egy első megbeszélésre, ahol majd eldől, mi legyen. Nagyon várom már, kíváncsi vagyok, hogy mennyire profik, mennyire felhasználóbarátok, és mennyire gyorsak; remélem nagyon.
Közben meg megy ez a felemás hónap, amit gyakorlatilag vakon fogunk lebonyolítani. Tegnapelőtt ugyanis voltam dokinál, és hiába az UH, semmi támpontunk nincs azon kívül, hogy a nyálkahártyám szerinte szépen vastagszik (méretet sajnos elfelejtett írni a kis követős papírkámra), ugyanis a tüsző(i)m újfent elbújtak valamerre. Nem aggódom különösebben, mert volt már olyan, hogy több alkalmas kukkoláskor sem sikerült elővarázsolni semmit, aztán egyszer csak mégis ott virítottak szép kövéren, de azért jó lett volna, ha legalább a kezdő lépést tudjuk dokumentálni, mert mostantól we're on our own: beadta a Merionalt, és a szabadság miatt további követés nem lesz. Azt mondta, hogy két nap múlva mehet még egy adag (azt M. ma beadja jól), aztán rá két napra a Choragon, és ezzel a tanáccsal utamra bocsátott, szabadkozva, hogy ő csak egy hét múlva dolgozik újra (persze nem akart pénzt elvenni, alig győztem meg, hogy de félig elvégezte a munkát, hadd fizessek én is legalább fél árat).

De természetesen nem ennyire egyszerű ez, hiszen rólam van szó. Visszanéztem ugyanis a görbéimet, és elbizonytalanodtam... vagy jobban mondva megbizonyosodtam, hogy egy kicsit alakítani kell az utasításakon. Ez ugyanis összeségében a negyedik olyan stimulált ciklusom, amikor gyógyszer plusz injekció kombinációval próbálkozunk: az első kettőben még négy-négy Merional kellett a tüszőéresztéshez (9., 11., 13., 14. illetve 10., 12., 14., 16. ciklusnapokon), 16. illetve 17. napi tüszőrepesztéssel, aztán volt a műtét, végül a múlt ciklusban már két Merional is elég volt, 12. és 14. ciklusnapokon, és a 16. napon már lehetett is repeszteni. Ez remélhetőleg azt jelenti, hogy nem csak alkalomszerűen, hanem hosszabb távon is hat rám a kezelés, hiszen gyorsabban nőnek a tüszők, és jó minőségűek is, hiszen a jó progeszteronszintem az adagcsökkentés ellenére is megmaradt.
Most meg a doki javaslata szerint 10. és 12. ciklusnapokon Merional, 14. ciklusnapon Choragon, ami szerintem túl hamar van - attól tartok, nehogy esetleg ezúttal lassabban növekedjen a rejtőzködő tüszőm, és ráerőszakoljuk a korai repedést, miközben még túl kicsi. Mert végülis eddig a stimuláció mennyiségétől függetlenül mindig a 16. ciklusnap volt a legelőrehozottabb alkalom, amikor már megfelelő volt a méret, és nem hinnám, hogy hirtelen megtáltosodtam volna... Igen, bízom a dokiban, de ő ennyire részletesen nem emlékszik az időpontjaimra, csak azt látta a lapomon, hogy legutóbb hány adag Merionalra volt szükségem. Szóval az én különbejáratú tervem az, hogy ma beadjuk a második szurit, vasárnap a harmadikat, és várunk keddig - ha reggel megugrik a hőmérsékletem, akkor azt jelenti, hogy magától kiszabadult a bamba petelányom, ha nem megy fel, akkor beadjuk a szurit és rásegítünk mesterségesen; az pontosan CD16 lesz, és ha addig nem történik semmi, akkor egy-két napon belül fog, ami még mindig párhuzamban lesz az eddigi stimulált ciklusaimmal, amikor is a CD18 volt a legkorábbi ovuláció ever.

Egyszerre hiszem és remélem, hogy semmit sem rontok el ezzel az öndiagnózissal, tényleg úgy érzem, hogy akármilyen jó szakember a dokim, a múltbeli adataimat mégiscsak én ismerem jobban, és ez alkalommal csak azokra lehet támaszkodni, mivel a testem ennél több információt nem árult el. És végülis, bár nyilván nem mondom, hogy az a megfelelő hozzáállás, egy csomó nőgyógyász van, aki tizedannyira sem körültekintő mint az enyém, és a pácienseik hírből sem ismerik az alapos UH-követést (csomó magyar fórumon, és szinte az összes angolon van erről szó), mégis kezelve vannak, többnyire ilyenfajta tapasztalatokra alapozott tippek alapján, amik gyakran be is jönnek.
A legrosszabb ami történhet, az, hogy ez is egy újabb sikertelen próbálkozás lesz, ami talán most zavar legkevésbé, mivel elérhető közelségben várnak ránk a BMC lehetőségei. Majd jövő héten elmesélem, hogy milyen formában valósul meg a terv.

Marching on

Nah, voltam tegnap a dokinál, kegyetlen ez a szabadságos féligrendelés, annyira tele volt a váró, hogy volt, akinek állni kellett. Igazából csak egy gyorsat egyeztetni mentem, meg gyógyszert* feliratni, úgyhogy velem jól járt mindenki; vagy hát mivel ebben a ciklusban csak szerdánként tud megnézni, nem vett el pénzt (bolond ez az ember), úgyhogy nem is tudom, ki járt jobban. A lényeg az, hogy szerinte emiatt ne hagyjunk ki egy hónapot, úgyis tudjuk már, hogy ez a gyógyszer adag engem nem stimulál túl, úgyhogy jövő héten lesz egy UH, aztán utána ha nem sikerül szereznie egy helyettesítőt, legfeljebb kitalálunk valami köztes megoldást.

Kérdeztem tőle a meddőségi központot is, azt mondta nyugodtan jelentkezzek be, úgyis későre adnak időpontot, és legfeljebb majd le kell mondani. Az ő javaslata a Budai Meddőségi Centrum vagy a Kaáli Intézet volt, és mondta, hogy majd említsem meg a nevét, ha jelentkezek; én az utóbbi mellett döntöttem. A Kaáliról nyilván tudom, hogy világhírű intézmény, ennek megfelelően rengeteg a külföldi páciens, sok a pénz, és nagyságrendekkel jobbak a körülmények, mint egy állami kórházban - ugyanakkor pont a népszerűség miatt állítólag nagyon hosszúak a várólisták. A BMC a János Kórház része, és ott nekünk mellékheregyulladásos menet kapcsán nagyon jó tapasztalatunk van az urológia ügyelettel, úgyhogy megelőlegezem a bizalmat a meddőségis részlegnek is; sok jót olvastam róla egyébként fórumokon is, állítólag szakmailag és emberileg is nagyon ügyesek. Tegnap este röviden leírtam nekik a történetünket a weboldalon talált e-mail címre, és ma reggel már várt is a válasz, hogy fel fognak hívni időpontegyeztetés miatt - hát, ha majd gyereket is ilyen reakcióidővel gyártanak nekünk, akkor igencsak elégedett leszek.
Így állunk most, ha telefonálnak, jövök és beszámolok.


* Ezzel kapcsolatosan van egy sztorim, amire még barátunk Gregory House is büszke lehetne, minden gyógyszerfüggő társával egyetemben. Hétfő délután ugye meglehetősen labilis idegállapotban elrobogtam a rendelőhöz, azt remélve, hogy mivel még két nap van augusztusig, ezen a héten szokásos munkarendben ott lesz a doki, és ad receptet - hát nem volt, cserében útközben piros lettem, tehát azonnal lehetett is aggódni, hogy akkor viszont két nap múlva már pont el kellene kezdeni a beszedegetést. Térdemig lógó orral bandukoltam a plázában épp, amikor eszembe jutott, hogy mi bajom lehet attól, ha bemegyek egy gyógyszertárba, előadom a szerencsétlenségemet, és várom, hogy hátha megsajnálnak. Úgyhogy felvettem a legjobb puppy-eyes arckifejezésemet (nem volt nehéz, mert nem voltam a legjobb kedvemben), és elindultam; meglepetésemre inkább csábos mosolyra volt szükség, mert férfiember szolgált ki, úgyhogy gyorsan váltottam is, és a kétségbeesés és flörtölés határán egyensúlyozva mondtam neki, hogy így jártam, kérek szépen gyógyszert. És a pofátlanságot tetőzendő akkor már nem csak Clostilbegytet, hanem Meforalt is kértem, így legalább nyaralás előtt nem kell házidokihoz rohannom; azóta már az előbbit a doki is felírta, úgyhogy most be vagyok biztosítva.
Szóval ennyire egyszerű ez; egy füzetbe ugyan be lettem írva, mert ha vinnék majd utólag receptet, akkor az ár egy része visszajárna (a támogatott gyógyszerek miatt), de az mindegy, ha majd valami drogos pillanatomban szükség lesz a bűnözői karrierem ilyenirányú folytatásához, van épp elég patika Budapesten.

Green light

Igen, nem is cifrázom, ennyi a lényeg: zöld útja van a babnak, át vagyok járható - yaaay! :)
Elég hosszú lesz ez a bejegyzés, mert minden részletet rögzíteni szeretnék, hadd olvassa majd a kölök, hogy milyen kalandos ösvényeken jutott el hozzánk...

Az úgy volt, hogy kedden reggel az előzőleg megbeszéltek szerint bementem a kórházba, dokim ahogy szokott, kijött értem, átadott egy felvevős nővérnek, az elkísérgetett mindenféle emberekhez, akik felvették az adataimat, és egy óra múlva már ültem is a kis kockás pizsimben az ágyon. A szoba nagyon klassz volt, Apu két héttel ezelőtti helyéhez képest egy valóságos luxushotel: frissen felújított, újonnan festett, csinosan berendezett, szép ágyneműs, kényelmes ágyas, négyfős kórterem, aminek a szomszéd szobával együtt volt külön saját fürdőszobája. És egyik legnagyobb szerencsémként nagyon jófej szobatársak jártak hozzá: egy kedves néni, akit ambulánsan műtöttek (ő aznap jött és ment is), egy nálam két évvel fiatalabb Nóri, akinek endometriózis miatt nem jöb a bab (neki nagyjából ugyanazt csinálták mint nekem, csak sokkal több javítanivaló dolguk volt odabent), és egy hatvanas fiatal hölgy, Margit, aki nagyjából olyan fajta ember, amilyen Anyu lenne mostanában, élettel teli, kedves, beszédes (neki nagyon megnyúlt méhszalag miatt kivettek és átrendeztek csomó mindent a hasában). Velük ezután is kapcsolatban maradok majd, nagyon lelkesítő jelenségek, főleg az utóbbi - aki saját bevallás szerint egy boszorkány, és aki mindig nagyon könnyen esett teherbe (öt gyerek lett az eredmény, ők most nagyjából velem egyidősek), úgyhogy azt mondta, nem lehet véletlen az, hogy neki most kivették a méhét, én meg egy termékeny méhre vártam/vágytam, vigyem hát az erejét, és akár szüljek évente egyet, ha azt szeretném... :)
Aznap nem sok minden történt már, vérnyomást mértek csak meg lázat, és bejött egy nővér részletesen elmondani, hogy pontosan mik fognak történni másnap; meg hozzám (megint kivételként - és ez végig így is maradt) bejött a dokim is, ő is végigvitt a tennivalókon, és mondta, hogy ha nem lesz sürgős császár vagy ilyesmi, akkor reggel megpróbál velem kezdeni. Én meglepően nyugodt voltam és jókedvű, ami nagyban köszönhető annak, hogy egyik aranyos fórumos lány, akivel pár hete történt ugyanez, nagyon részletesen szintén elmesélte, hogy mi hogyan volt, és mennyire fájt - meg persze a szobatársaknak, akikkel csomót beszélgettünk mindenféléről, így nagyon hamar telt az idő.

Számomra nagyon jóalvós éjszaka után hajnalban ébresztettek... megint vérnyomás- és lázmérés, kegyetlen, hogy az mindig öt óra körül intézik, hogy még az éjszakás műszak letudja. Ekkor már inni sem lehetett (előző nap még ebédeltünk is, aztán éjfélig inni kellett), és nekem volt még egy komoly aggodalmam: úgy tűnik freak of nature orvosi csoda vagyok ugyanis, rám abszolút nulla hatással volt a bélmosóként emlegetett hashajtó por, amit előző délután megitattak velünk - állítólag attól órákon belül mindenki lerohanja a budit, ehhez képest én vígam elvoltam egy kis darab diszkrét és nőies, nem is különösebben lágy produktummal (TMI, bocs). Az elején még mintha kotyorgott volna a hasam, de szerintem az csak a nagyon sok ivástól volt, semmi görcs, és főleg semmi eredmény; ezen a teljes személyzet megfelelőképpen elámult, és reggelre kilátásba helyeztek egy beöntést, de útközben valahogy meggondolták magukat, mondván, hogy ha volt valamennyi székletem, akkor végülis jó ez így. Én viszont közvetlenül akcióba indulás előtt éreztem, hogy most viszont hasmenés-közeli az állapot, ki is jött valamennyi, na mondom remek, össze fogom kakálni a műtőjüket - aztán szerencsére kaptam egy ilyen bódító szurit, úgyhogy tíz perc múlva már stílszerűen leszartam, hogy mi lesz.
Akkor most végre témát váltok: szóval beadták a nyugtatót, berakták a vénámba a kanült, le kellett vetkőznöm, betakargattak, és várnom kellett; egyszer csak jött egy nagyon csinos műtős fiú (szerencsére minden elég homályos volt ekkor már, szóval nem annyira hatott meg, hogy haló, most egy jó pasi, aki nem M., meztelenül manőverezget velem), átpakolt a hordozójára, és áttolt a folyosón. M. tanácsának megfelelően a műtőben próbáltam alaposan körülnézni, és valóban egész vicces volt: vidám türkízkékben pompázott az egész, csomó lazán cseverésző ember nagyon profin tette a dolgát, és minden tele volt érdekes műszerekkel, amiket a tévében lát az ember. Arra emlékszem, hogy átemeltek egy olyasmi asztalra, mint ami a nőgyógyászati rendelőkben van, fel kellett tennem a lábaimat, a karjaimat meg keresztbe kifeszítették: bal oldalon az ujjamra csíptettek egy mérőt, ami egy monitoron pittyegett, a jobb karomat meg elég kényelmetlenül felhúzva lekötözték (amúgy ez az egyetlen dolog, ami még ma is igazán fáj, meghúzódhatott vagy mi). Még felismertem a dokimat egy maszk mögött, ő rámmosolygott és bólintott, és azt láttam, hogy közelednek felém egy műanyag oxigénmaszkkal - aztán felébredtem a szobában, állítólag nagyjából egy óra múlva.
Pár percig éreztem fájdalmat a hasamban, olyan volt mint a szokottamhoz képest nagyjából háromszorosan erős menstruációs fájdalom, de gyorsan hozták az infúziót, benne fájdalomcsillapítóval, így az is majdnem teljesen megszűnt. Valamikor a dokim is bejött megnézni, de abból csak annyi maradt meg, hogy holnap reggel majd beszélünk; dél körül ébredtem fel teljesen, arra, hogy mellettem Nóri torokfájásra panaszkodik - én ilyent nem éreztem, de a hangom azért rekedtes volt, illetve eléggé bambóca voltam, folyton elaludtam egy-egy félórára.
Délután a beharangozottak szerint jöttek a nővérek, hogy meg kellene próbálni felkelni; én addigra már elég sokat mocorogtam, mozgásra fájt a hasam, illetve borzalmasan fel volt puffadva (erről majd később részletesebben is mesélek), de nem volt vészes, kapaszkodva simán felültem például. Felállás előtt derült ki, hogy lent eléggé vérzek, ami a méhtükrözés eredménye volt, és amire nem számítottam; Nóritól kaptam kölcsönbetétet, és a nővér segített lemosni - ez is nagyon érdekes volt, nyilván furán éreztem magam, hogy gyakorlatilag tisztába tesznek, de tök aranyos volt, mondta, hogy tudja, hogy nekem szokatlan, de neki ez napi rutin, ne aggódjak... na ő az egyik, akihez vissza akarok menni majd egy csokival és egy kis pénzzel, mert ezzel a szöveggel minden fenntartásomat sikerült eloszlatnia. A felállás elég bénácska volt, az első lépések szintén, ilyen félig görnyedten és nagyon lassan bírtam csak mozogni, mint valami részeg lajhár, de estefelé bejött M. (minden elvemmel ellentétben meg kellett engednem neki, mert kellett hoznia néhány cuccot), és vele már viszonylag simán ki tudtam menni sétálni a folyosóra, meg később vacsoráztam is (amúgy a kaja is meglepően finom volt); illetve éjjelre én már nem is kértem fájdalomcsillapítót, sokáig olvastam, meg filmet néztem (természetesen House volt a társaságom).

Ma reggel már éreztem, hogy a legnagyobb probléma az egyáltalán nem a három kis vágásom. Először is bejött a dokim a jó hírrel: odabent minden normális, és mindkét petevezetékem átjárhatónak bizonyult - az ő szavaival élve egy kicsit "pókhálósak" voltak, de a normálnál csak enyhén nagyobb nyomással simán átment rajtuk a kontrasztfolyadék, és ezáltal teljesen ki is tisztult az út; jövő héten szerdán megyek majd hozzá varratszedésre, és akkor megbeszéljük a további teendőket. Aztán jött egy kedves néni és átkötözte a sebeimet: egészen apró bevarrt pöttyök az alhasam két oldalán (igazából nem is nagyon érzem őket, és szerintem pár hónap múlva nyomuk sem marad), és egy nagyobbka vágás a köldökömben, ahol a kamera vastagabb csöve ment befele; vízálló ragasztót tett rájuk, hogy ma tudjak zuhanyozni, de mondta, hogy utána akár le is vehetem, és fürdeni még nem szabad, de amúgy egy kis odafigyeléssel bármit csinálhatok akár kötözés nélkül is, még folyó víz is érheti....
Ami nagyon rossz, az a puffadás és az izomláz. Ez azért van, mert a nyugis és átlátható benti mászkálás érdekében ilyenkor feltöltik az embert gázzal, ami egyrészt nem tud távozni, csak úgy, ha idővel kizötykölődik, másrészt teljesen szétfeszítette odabent az izmokat, vagyis olyan helyeken érzem őket, ahol fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezhetnek. Kb. olyan voltam, mint egy kipukkadni készülő lufi, és valamennyi ugyan ment le már a hasamból, de ugye mindenhol tele volt levegővel, szóval ez még eltart - olyasmi, mint életem legnagyobb bablevesezése szorozva tízzel, plusz most nem a belekben van a cucc, hogy egy férfias pukázástól megoldást reméljek. Az izomláz az igazából csak nevetéskor, tüsszentéskor és köhögéskor zavaró, de teljesen elviselhető; ami nehezebben, az a bal vállamban érzett fájdalom, valószínűleg a műtőasztalos kicsavart pozíció eredménye - fekvéskor és üléskor elmúlik, de ha felállok és/vagy megyek, akkor úgy érzem, hogy le akar szakadni.
Ezért az teljesen naív elképzelés volt, hogy én holnap dolgozni megyek... esetleg majd kedden, vagy ki tudja... most csak pihenni akarok, és örülni az itthonlevésnek, meg a jó hyreknek.

Összességében teljesen jó volt az egész, egy kicsit sem bántam meg, hogy bevállaltam, ennyi kellemetlenséget simán megért a bizonyosság - arról nem is beszélve, hogy nem is az általam remélni mert helyszínen megoldható baj derült ki, hanem tökéletesen jó kilátások. Életem első kórházi élménye is egyértelműen pozitív volt, a körülmények a vártnál sokkal jobbak, az emberek együttérzőek és segítőkészek. A dokim továbbra is egy csoda, bár mindenki a magánrendelőjéből ismert orvoshoz érkezett, én voltam az egyedüli, akihez többször is bejött, minden lépésről tájékoztatott, és folyamatosan éreztem valahogy, hogy mint egy biztonsági háló, áll közöttem és minden kellemetlen között, ami egy ilyen helyzetben történhet.
Most ennyi jut eszembe, majd ha valami még beugrik, jövök és kiegészítek. Megyek bújni a Tsillaghoz jól. :)

Hasbaszúr

Hát megjött persze, ráadásul látszólag 16 napos luteálissal (amióta mérek, ilyen hosszú sosem volt), ami a már említett hőeséssel együtt azt jelenti, hogy a tüszőrepesztő ellenére igenis mégis később volt a peteérés, és túl hamarra időzített a szex - vagyis nem hogy nem tettünk meg mindent a siker érdekében, de gyakorlatilag majdnem esélytelen volt ez a ciklus...
Mindegy, ezen már nem akarok agyalni, előre nézek és kész: tegnap elvégezték minden vizsgálatomat (tökéletes a tüdőröntgen, az EKG és a labor), ma az aneszteziológus nő is kikérdezett, jövő kedden befekszem és szerdán megműt a doki. Minden aggodalmam arra irányul csak, hogy jó hírekkel várjon utána, ne lásson semmi bajt, vagy legalábbis ne olyant, amit ott helyben nem tud megoldani; lehet hogy közvetlenül előtte nem így gondolom majd, de per pillanat magától az operációtól egy kicsit sem félek.
Ebben a nyugalmamban azért elég nagy szerepe van annak, hogy M. egy rutinos késaláfekvő, Apu csodálatos gyorsasággal épült fel a pontosan két héttel ezelőtt kivett vakbele után, és teljesen megbízok az orvosomban.

Aki amúgy továbbra is a megszokott formáját hozza: a kórházban ezer sorbanálló beteg ellenére perceket sem kellett várnom semmire, a megbeszélt időpontra odamentem, kijött értem a váróba, mindenfelé elkísérgetett, és egy nagyon szimpatikus aneszteziológus főorvosnőhöz is beprotezsált. Most a legnagyobb problémám az, hogy természetesen a végén meg szeretném ezt köszönni nekik valamilyen módon... utálom a "hálapénz" szót, mert annyi pejoratív értelem csatolódott hozzá az utóbbi időben, de én őszintén hálás vagyok neki - amiért ennyire udvariasan, kedvesen, emberségesen bánik velem...  Igen, talán annak is köszönhető a kivételezés, hogy magánrendelőben vagyok páciense elsősorban, de én abban igenis hiszek, hogy jobban meg kell fizetni az orvosokat, és ha az állam nem tudja, akkor tegye lehetővé annak, aki megteheti, hogy plusz szolgáltatásokat vásároljon magának. Visszatérve: most is mondta például, hogy majd korán menjek befeküdni, mert megpróbál nekem intézni majd valami jó kórtermet... az aneszteziológus nő meg szólt, hogy ne vetkőzzek a viszgálathoz, elég felhúzni a felsőmet, mert egy bunkó faszi orvos épp ott ücsörgött az irodában, és pofátlanul bámult... az ilyen apró dolgok hatalmasat számítanak ám, amikor az ember teljesen kiszolgáltatott helyzetben van.
De oda akartam kilyukadni, hogy a múltkori incidens után, mikor a dokim a hosszú hétvége kellős közepén csak miattam kinyitotta a rendelőt és megultrahangozott, majd mikor megkérdeztem, akkor azt mondta, hogy semmivel sem tartozom, és alig bírtam rábeszélni, hogy dehát még a gyógyszertárban is van ügyeleti díj... szóval ilyen előzménnyel egy kicsit aggódom, hogy nem akar majd pénzt elfogadni, úgyhogy azon filózom, hogy nem kellene-e esetleg inkább ajándékot (mondjuk egy nagyobb értékű négycsillagos utazós ajándékutalványt) adni neki, mert arra csak nem mond nemet. Kitalálom majd nyilván, de a franc ebbe is, hogy ez a szar rendszer ilyen helyzetbe hozza az embert...

Namindegy, most jön egy hosszú hétvég, amit majd jól széppé varázsolunk, aztán jöhet a jövő. Apunak kell tökéletesre felépülni (a seb már gyakorlatilag nem látszik, csak a belső rész érzékeny kicsit), M. szájának begyógyulni (egy makacs gyulladt foggyökér miatt fel kellett vágni tegnap), M.Anyukának lassan helyrejövögetni (nem műthető az érszűkülete, ma megy be és valamilyen infúziós koktélt próbálnak ki rajta), és... ó nagyon jó lenne, ha átjárható lenne a petevezetőm, és babnakvaló a méhem...

Zagyvavagyok

Tegnap reggel még sírva autóztam be a dolgozóba, most meg szinte semmi átmenet nélkül jó kedvem van - ki érti ezt, kérdezem megint...

Mióta nem írtam, a fórumon lett még egy pozitív teszt, és időközben csatlakoztam egy amerikai beszélgetősbe is, ahol minden próbálkozó 35 év feletti (tök jófej nőcik), ahol szintén volt egy sikersztori. Ez állítólag lavina, és ilyenkor sokakat elsodor - I wish!
Engem szinte biztos hogy nem fog, bár többet sosem mondom, hogy soha, mert láttam már egy-két elképzelhetetlent. De a hasam továbbra is szurkál-nyom, és ma reggelre már egyértelműen lennebb esett a hőm is; igazából már tegnap látszott, csak akkor még csaltam két tizedet felfele kerekítve... mitha az számítana, ami a görbén van; a lényeg, hogy ma már egyértelmű volt a csökkenés, úgyhogy holnap vagy legkésőbb pénteken pirosra számítok. Tesztelni nem tesztelnem, mert nem látom értelmét pazarolni, főleg hogy csak 25-ös erősségűm van, vagyis egy negatívba még simán belemagyaráznám, hogy túl korai volt, és titokban reménykednék tovább, mint egy libácska - ovulációs tesztből nagyon sokam van, úgyhogy azt néztem már két reggelen át, hiszen állítólag keresztreakció miatt jóstesztként működik (kipróbáltam, tüszőrepesztő szuri után, ami HCG hormont tartalmaz, és valóban lett rajta második csík, bár csak halvány), de persze teljesen negatív lett.
Vagyis leírtam ezt a ciklust, de persze amíg piros nem leszek mindig ott van az a kis sugár, hogy hátha mégis, és ez ellen nem tudok tenni, bármilyen racionálisan átgondolom, és bármennyire próbálok már csak önvédelemből is a realitás talaján maradni.

Ami ezen a bugyuta huzavonámon kívül konkrétan történt az az, hogy megjött a CD25/8DPO progeszteron eredményem, és megint jó lett, illetve több mint jó: 85,2 nmol/l (26,79 ng/ml), ahol 3,00 – 68,00 a referenciatartomány. Ma elmentem a dokihoz ezzel, aki szokás szerint ennivaló volt, odahívta az asszisztensnőjét és ujjongott miközben megmutatta neki; azt mondta, el sem kell mennem ciklus eleji hormonsorért, mert ha ez ennyire jó lett, akkor a többivel sem lehet baj. Azért el fogok, a saját lelki nyugalmamért egyszer s mindenkorra megnézetek minden potenciális bajforrást - elhiszem neki, hogy rendben vannak, már azért egy kis betekintést kaptam a dologba (még akkor is ha esetleg hamisak a múltkori számok a gyógyszer miatt), de azért annak van egy kis esélye, hogy ő sem emlékszik minden egyes eddigi lépésünkre, és lehet hogy azt hiszi, egyszer a legelején már túl voltunk azokon az eredményeken.
Szerinte ennek a ciklusnak is lehet még jó vége, de ha esetleg nem, akkor a következőt is kezdjük Clostilbegyttel, majd ha szükséges lesz folytassuk Merionallal és tüszőrepesztéssel; aztán ha az sem sikerül, akkor nézzünk egy petevezeték átjárhatóságot. Erre ő egy laparoszkópiás műtétet javasol, ami altatásban történik két napos kórházi fekvéssel, és azért jó, mert egyrészt az ad a legpontosabb képet minden eljárás közül, illetve adott esetben ha olyasmit látnak, akkor ott rögtön ki is tudják javítani. Hát reméljük nem kerül rá sor, de ha igen, akkor annak is örülök, hogy továbbra is ilyen célirányosan mozgunk, és ha baj van, akkor majd a megfelelő lépéseket meg tudjuk tenni - semmi értelme több hónapig szenvedni a hormonkezeléssel, ha fiziológiai okokból úgy sem jöhet össze a terhesség; ennyi idősen minél hamarabb haladni kell tovább, ha muszáj, akkor lombik felé.

De nem akarok ennyire lőre ugrálni - most ott tarunk, hogy várom a csodát, ami rámcáfol, vagy a pirosat, ami új startvonalhoz állít. És hálás vagyok hogy M. egy édes, megértő, támogató tündér, aki újabban folyamatosan kimutatja hogy szeret, és még akkor is egész jól elvisel, mikor látszólag ok nélkül csaponganak a hangulataim. Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy nem tudom, mivel érdemeltem meg ezt az embert...

Good to go

Nnna, nagy nehezen elérkeztem a középidőhöz. Összesen ötször voltam ultrahangon, úgy járok már a nőgyógyhoz, mintha sosem lett volna másképp. Továbbra is tündéri az ember amúgy, valósággal ujjong, amikor ígéretes dolgokat lát a kis műszerén; de ne vágjak a dolgok elé...

Az előző bejegyzésbeli után voltam egy következő CD11 majd egy CD13 ultrahangon, és eléggé elszomorodtunk, mert egyik alkalommal sem tudta megtalálni a tüszőt. Kiderült, hogy van ilyen, nem a húgyhólyag miatt volt a múltkor sem, hanem mert néha úgy helyezkednek a dolgok ott belül, hogy nem látható minden zug. Aztán CD14 végre megmutatta a helyzetet: 15 mm volt a domináns tüsző, ami eggyel jobb, mint múlt ciklusban volt az eggyel kevesebbedik napon (ezt csak én értem valószínűleg, de nem is kell több); aznap beadta a negyedik adag Merionalt, és mondta, hogy két nap múlva már valószínűleg megfelelő lesz a méret a repesztésre. Igaza is lett, tegnap 17x21 mm volt a tüsző, és valószínűleg magától is megreped volna napokon belül, de ilyenkor szeretik ezt gyógyszeresen végezni, hogy jobban kiszámítható legyen az együttlét ideális időpontja. Beadott egy Ovitrelle szurit, ami alapvetően mesterséges HCG adag, és mára meg holnapra írt elő kötelező szexet - ez elég viccesen hangzik, belátom.

Mivel most a hőgörbe követésével összevetve valószínűleg egyértelmű lesz, hogy egész pontosan mikor ovulálok jövő hét vége felé nézetek progeszteront, és vissza utána kell mennem kitalálni, hogy mi legyen következő ciklus elején (azon kívül, hogy végre lesz egy teljes hormonkép, mert mondta a doki, hogy a CD3-4 nincs kőbe vésve, ha hétvégre esik még a következő napok eredményei is jók). Lehet, hogy majd nem lesz Clostilbegyt, csak Merional, mert semmi értelme a nyálkahártyát vékonyítani, ha rám úgysincs valami nagy hatással.
Marha drágák amúgy ezek a szurik mind; nem mintha érdekelne más az eredményen kívül, de azért elég csúnya dolog, hogy az embernek gyakorlatilag gazdagnak kell lennie, ha úgy akar gyereket, hogy közben nincs minden rendben a dolgaival. A nőgyógy viszont továbbra is egy imádnivaló, mindent elmagyaráz, dumál velem mindenféléről közben; és ő viszont baromi olcsó, mert nem alkalmanként kér pénzt, hanem egy teljes ciklus lekövetéséért - néha tiszta cikinek érzem, hogy megint ott vagyok és megint nem fizetek, mert velem aztán van dolga. Így állunk.

Long overdue

Nem jöttem eddig, mert nagyon zajlik az élet, voltunk síelni például, Alpbach továbbra is imádnivaló, M. továbbra is komoly rajongótáborral rendelkezik ott... :) Meg azért is nem jöttem, mert egyelőre, a sok esemény ellenére, még semmi igazán nagy nem történt.
Röviden: kivettem az előző bejegyzésben említett CD4 hormoneredményeimet:
TSH: 1,55 mIU/l (0,40 – 4,00)
Prolaktin: 267,1 mIU/l (70,8 – 566,5) - 12,59 ng/ml (< 24)
FSH: 9,01 U/l (3,85 – 8,78) (< 6-9)
LH: 9,07 U/l (2,12 – 10,89) (< 7)
- vagyis jók, de nem tudni ugye, hogy miért jók, mert ezeket már a gyógyszer befolyásolta.
És sajnos ennek a ciklusnak az elején meg nem tudtam hormonképet nézetni, mert pont a négynapos ünnepre lettem piros, és nem volt labor; azóta már tudom a nőgyógytól, hogy azért akár a hatodik napon kijött eredmény is adhat támpontot, szóval a következő hónapban majd ehhez tartom magam... persze nem fog kelleni, mert bab lesz a hasamban... jújdejólenne! :)

Visszatérve: a gyógyszer több mint tíz nappal lerövidítette a ciklusomat, és így utólag látszik, hogy nagyon szépen befolyásolta mindenemet, egészen egyértelmű és nagyon szépecske a hőgőrbém:

A nőgyógynak mondtam, hogy mivel volt már előre megbeszélt időpontom, és mivel a lassan növekedő tüsző alapján sejtettem, hogy később ovulálok, elmentem mégegyszer vérvételre progeszteront nézetni; most így utólag látszik, hogy amit akkor kevésnek hittünk, az 1DPO eredménye volt, sőt még a második is csak 4DPO, vagyis növekedő fázisban épp. Azt mondta, nagyon jól tettem, mert így kiderült, hogy az az értékem teljesen jó, ami annyit jelent, hogy jófajta volt a pete, és ki is szabadult. Rákérdeztem arra is, hogy a tüszőnövekedés sebessége befolyásolja-e a minőségét, és azt mondta, hogy nem, ebből a progeszteronszintből egyértelmű, hogy lassan ugyan, de tökéletesre fejlődött.
Még visszább térve: egy kicsit elkeseredtem ám, mikor az osztrákoknál elvégeztem a terhességi tesztet. Nem is annyira a sikertelenség miatt, inkább azért, mert nem értettem, hogy akkor most mi történik a testemben, ha negatív, miért annyira magas a hő, és miért nem jön meg végre, és hogy fogok elmenni vérvételre a hosszú hétvég alatt. És tudom, hogy három nőgyógy mondta, hogy esélytelen az a ciklus, de én éreztem (és utólag még orvosilag is kiderült, hogy igazságom van), hogy csoda igenis történhet bármikor - főleg miközben napsütötte kétezer méteres hegycsúcson állva beszélgetek a BalToronyLakóval. :)

Na és ez volt tegnap: elmentem a dokihoz (CD9 volt ugye, és esedékes az UH), megbeszéltük, hogy a múlt ciklus végül egész szép volt, és megnéztük, hogy hogy állunk most. A jó hír, hogy a méhnyálkahártyám máris 7 mm, vagyis a múltkori valami szerencsétlen véletlen lehetett vagy mi, mert ezek szerint mégsem a Clostilbegyt vékonyította - vagy az, de most nem teszi, a lényeg az, hogy ez egy jó méret. Domináns tüszőm megint a jobb petefészekben van (a balban is vannak, de kisebbek), de az megint fejletlenke kicsit egyelőre (8 mm), úgyhogy beadott egy ampulla Merional szurit, és holnap megint mennem kell megnézetni, hogy ez hogyan hat. Igazából ennyi; azt említette még ő is, hogy ha néhány cikluson keresztül nem jön össze a bab, akkor el kell mennem majd átjárhatóságira, de azt igazából nem is bánom, jobb tudni, hogy pontosan mi van és hogy.

Kettes számú probléma

Hát azt valahogy sejtettem, hogy az inzulinrezisztencia nem az egyetlen bajom, hiszen az valószínűleg nem huszonéves ügy, ellentétben az első perctől fennálló rendszertelen menzeszemmel. Aminek újabb oka bukkant fel ma, a luteális szakasz közepén bekért laboreredmény képében: a progeszteronom 8,08 ng/ml (25,70 nmol/L), vagyis alacsony.
A jó hír az, hogy peteérésem az volt, ezt jelzi az 5 fölötti érték; de ahhoz, hogy jó legyen, spontán ciklusban 10, stimuláltban 15 fölött kellene lennie, és hát ezektől én igencsak távol állok. Ez viszont annyit jelent, hogy hiába van meg a nagy találkozás, a beágyazódás gyakorlatilag lehetetlen, és ha meg is történik a csoda, vetélés a vége, mert mindkettőhöz nagyon is kell ennek a hormonnak az erőteljes támogatása.

Egy kicsit persze ezen is elkeseredtem, de aztán utánaolvasva elég gyorsan kiderült, hogy ez egyáltalán nem tragédia, mesterségesen kiválóan pótolható a progeszteron, és ez ráadásul igencsak gyakori eljárás, mert nagyon sok nő küzd vagy ezzel, vagy ösztrogéndominanciával (ugyan jó a progeszteron szintjük, de az ösztrogén hozzá képest aránytalanul magas).
Amúgy szerintem nekem is az lehet, mármint mindkettő, alacsony a progeszteron, és még ráadásul túl magas az ösztrogén is - abból gondolom ezt, hogy a hónap nagyrészében páfrányos a miniszkópom; úgyhogy megelőzve a következő lépést, ma elmentem és önszorgalomból megnézettem mindkét hormon szintjét (eredmény valószínűleg hétfőn lesz). Azért mindkettőt, mert egy kis zűr van a progeszteron időzítéssel is: ezt ugye normál hosszúságú menzesz esetén CD21-en nézik (ami ideális esetben 7DPO) - az én vérvételem CD23-on (5DPO) volt, tehát később, de szerintem nem elég későn, ugyanis CD17 ultrahangon még ép volt a tüszőm, CD19-en meg már nem látta a doki (akkor azt hittem, a pisi miatt, de ezek szerint nem, közben megrepedt). Vagyis ami egy normál nőnek CD21, az nekem ebben az esetben CD25 (jó bonyolult), és az tegnap volt - ezért kíváncsi voltam, mert ugye a progeszteron szint ovuláció után folyamatosan és fokozatosan nő, tehát ha túl hamar nézik, akkor még nem érte el a csúcsát, és nem mutat valós eredményt. Attól még kevés az enyém, mert három nap alatt nem valószínű, hogy duplázódik, de akkor is tudni akarom, hogy egész pontosan mennyi az annyi. Na majd.

A nőgyógy amúgy azt mondta, hogy most már ez a ciklus elveszett, a következőben CD3 vérvétel kell, és közvetlenül utána kezdjek el szedni egy újabb menet Clostilbegyt bogyót, majd megint találkozzunk ultrahangon, és meglátjuk merre tovább. Mindennek fényében amúgy legszívesebben két kurvanagy fülespofonnal felkeresném azt a köcsög előzőt, aki képes lett volna telenyomni azzal a durvasággal, anélkül, hogy előbb kiderítette volna, hogy hiába lenne minden, mert mind érhet tíz petém, ha utána hormonhiány miatt vége az egésznek, még mielőtt elkezdődhetne.

Imádom ezt az embert!

Nem, nem M. lesz a főszereplő - persze igazi csillagmódra őt imádom, de most a dokiról mesélnék.
Volt ma is UH, hétre mentem a kórházba, felhívtam, hogy ott vagyok, kijött, kedves volt és udvarias, teljesen odavagyok tőle. Emlékezett az ügyeimre, és nagyon elégedett volt: a tüszőcském nem látszott, mert nem volt üres a húgyhólyagom (pedig mondta előre, hogy legyen - liba vagyok), de nem is azzal volt baj ugye, hanem az endometriummal - hát az gyönyörűségesen meghízott, 10 mm, és megmutatta a képernyőn, hogy milyen szépek rajta a kis redők, ahova be tud ágyazódni a baba. Azt mondta, ebből kiindulva alapvetően még bármi lehet ebből a ciklusból.
Kérdeztem tőle, hogy nem gond-e, hogy ilyen lassan érő vagyok, azt mondta nem. És azt is kérdeztem, hogy érdemes-e LH tesztet csinálnom; azt mondta, nem kell, mert nagyon drága, inkább csak próbálkozzunk, de ha feltétlenül akarom, majd ad ő ingyen néhányat - mondtam, hogy rendeltem már akciós gigacsomagban, de hát nem egy bűbáj a faszi?!
Most az van, hogy jövő hét kedden menjek el vérvételre (ez az, ami az átlag nőnél a CD21 lenne, de én ugye lustibb vagyok), és nézessek egy progeszteron szintet. Nagyon jó fej volt ezzel is, mert mondta, hogy küldhet a kórházba, de ott nagyon lassú a feldolgozás, úgyhogy mond egy labort, ahol kétezerért megcsinálják, és két nap múlva el is küldik - azzal az eredménnyel majd menjek a magánrendelésre*, és kitaláljuk, hogy hogyan tovább. Azt mondta, ha egy nőnek a progeszteron szintje jó, akkor endokrinológiailag rendben van az alap, és visszamenőleg nem számít semmi, csak a következő ciklus sikerességére kell koncentrálni. Megmagyarázta, hogy úgy kell ezt elképzelni, ahogy mi itt most találkoztunk - ha mindketten ott vagyunk a megfelelő/megbeszélt időben, akkor ennyi, létrejön a dolog, mindegy, hogy ki milyen úton jutott oda; akkor kell múltbeli okokat keresni, ha valamiért elkerültük egymást, mert akkor nem mindegy, hogy én aludtam el, vagy ő betegedett le, fontosak a miértek, hogy meg tudjuk oldani őket a jövőre nézve.


* A magánrendelésről annyit, hogy miután előző nap a nőnél horror árat fizettem egy félórás beszélgetésért (ami hiábavaló is volt, de az már mindegy), itt az áron egészen meglepődtem, ugyanis cikluskövetés esetén csak egyszer kell fizetni (Budapesten átlagos árnak számító összeget), és azon belül annyiszor néz meg, ahányszor kell. Komolyan, néha az az érzésem, hogy túl szép, hogy igaz legyen! De persze az is igaz, hogy csodát kértem... :)

A New Hope

Hú, tegnap borzalmas napom volt! Először is hétfőn este minden irányból megközelítgettem ezt a szuri-témát, utánaolvastam, és kiderült, hogy ez a Gonal-f egy nagyon durva dolog ám: magyar oldalakon kizárólag olyan infót találtam, hogy ezt adják az inszemre, meg főleg a lombikra készülő nőknek, hogy több petéjük is megérjen, és ne csak egyet lehessen leszívni. A különbség amúgy az, hogy míg a Clostilbegyt a szervezetet serkenti hormontermelésre, addig a szuri magát a hormont jutattja be, mesterségesen adagolva azt. Angolul találtam végül olyant is, hogy simán a hozzám hasonló esetekben adják (úgy látszik ez külföldön elfogadottabb protokoll), de sok helyen említik, hogy akkor meg épp azért kell védekezni egy-egy hónapban, mert lesz tüsző, de túl sok, és félő, hogy többes iker lesz a dologból. És hát ez, azzal együtt, hogy mindezt teljesen vakon csinálnánk, mindenféle hormonellenőrzés nélkül, meggyőzött, hogy én ezt nem akarom, legalábbis ennyire informálatlanul és hamar semmiképpen sem.
Első körben azt találtam ki, hogy elmegyek egy másik dokihoz, most még épp beleférek a 21. napi vérvételbe, majd a következő ciklus 3. napján is nézetünk egy hormonszintet, aztán legfeljebb én magam kiokoskodom, hogy milyenek az eredmények, és ha jóknak tűnnek, akkor egy hónap kihagyással (majd azt mondom, hogy beteg voltam, vagy bármit) beadom a szurit, és a következő ciklusban mehet ez a megoldás. (Ez is milyen abberált már egyébként, hogy annyira nem magyaráz el semmit egy orvos, hogy az ember fejében egyáltalán meg kell fordulni ehhez hasonló öndiagnosztizálós magánakcióknak, csak azért, hogy tiszta képhez juthasson a saját testéről...) Dokinak azt válaszottam, akihez egyszer öt éve beestem sima körzeti szakrendelésre, és ő fogamzásgátló abbahagyása utáni rutinellenőrzésként azonnal megnézette az összes hormonomat. Nagy dologra nem számítottam, nem egy bámulatos szakember a nő, de nekem igazából csak az kellett, hogy meghallgasson, elmagyarázza a kérdéses részeket, esetleg elmondjon egy második véleményt - drága mulatság volt persze, csak így bele a semmibe, de úgy éreztem, megéri, ha akár egyet is eloszlat az ezer kétségemből.
Tök türelmes és kedves volt, ahogy emlékeztem, végigkérdeztem mindent, válaszolgatott, de igazából ez ennyi volt sajnos - ugyanis, mint kiderült, ő szívesen megtenné kérésemre, de nem tud hormonképet kérni, mert azt csak ott lehet, ahova lakcímileg tartozom. Azt amúgy ő is megerősítette, hogy ebben a ciklusban kevés az esély bármire is, meg hogy a Gonal-f az egy viszonylag agresszív kezelés, bár ha petét kell éreszteni és más megoldás nincs, akkor azt mondta nagyjából mindegy, hogy az ember mesterséges megtermékenyítésre készül vagy nem, lépni kell. De ő maga hozzáállásilag a másik végletet képviselte - azt mondta, 35 év fölött már mindegy, hogy most vagy fél év múlva esek teherbe (statisztikailag az esélyekben olyan egy évvel ezelőtt volt egy nagy esés, és olyan három év múlva lesz egy újabb), úgyhogy ő most várna egy fél évet, mert látott ő már nem egy metformin hatására csodálatos módon rendeződött ciklust, és spontán összejött babát. És hogy szerinte akkor lenne érdemes majd hormonokat nézetni (mert a gyógyszer azokat is helyreteheti), és tovább gondolkodni.
Hát mondanom sem kell, hogy ez a lehetőség legalább annyira nem tetszett, mint a fejjel-a-falnak verzió, úgyhogy meglehetősen reményvesztettem hazakullogtam, és szegény M. hallgathatta a szokásos végtelenbeaggódos monológjaimat.

Azért nem ültem tétlenül... éjfélig keresgéltem mindenfelé, hogy mi legyen - az egyértelmű volt, hogy akkor egy lakhelyem szerinti nőgyógy kell, de egyrészt ott ezer van, másrészt vagy nagyon nagy nevek, akikről erősen megoszlanak a vélemények, vagy annyira felejthetőek, hogy senki sem említi őket sehol. Nekem az elmúlt két napban mindkettőből volt részem ugye, se a híres profi, se az ismeretlen tucat nem győzött meg - találtam egy arany középutat nagy nehezen, akinek nem ütköztem úton-útfélen a nevébe, de akiről egyetlen idegesítő hisztérika által írt kritikán kívül mindenhol csak jó értékeléseket olvastam... az adott volt, hogy csak jó szaktudásúhoz megyek, de nem utolsó sorban azt is mondták, hogy jófej, kedves, emberbarát. Ráadásul endokrinológus és belgyógyász is egyetemben, szóval úgy éreztem, helyben vagyok.
Ma reggel próbából felhívtam a kórházat, mert előjegyzés nélkül nem lehet beesni persze, de kizárt volt, hogy időpontot adjanak hozzá, úgy látszik a főorvosoknak erre nincs idejük. Szerencsére megtaláltam valahol a mobilszámot, vettem egy nagy levegőt, és felhívtam. Úgy kezdődött, hogy az ember felvette, és fél percig beszélt valami műszerekről meg dózisokról, szerencsére időben észbekaptam, hogy ez nem nekem szól, úgyhogy kivártam a sorom, sztán bemutatkoztam, amit nem értett a nagy háttérzaj miatt - "Várjon, kimegyek a műtőből!", mondta. Upsz... Sűrű elnézéskérés közepette elmondtam, hogy mi járatban vagyok, nagyon aranyos volt, azt mondta semmi gond, regisztrálta, hogy mi még nem találkoztunk, és hogy azért akarom őt, mert szerintem hormonproblémáim is vannak, kérdeztem, hogy magánrendelésre fogad-e, azt mondta, ötre menjek. Megkérdezte, hogy ki ajánlotta, mondtam, hogy magam bányásztam elő, mert sok jót olvastam róla, mire nevetett, hogy nem kell mindent elhinni, elfogultak az emberek.
Odamentem, négyen vártak előttem, két nagyhasú, nagyjából húsz percig volt bent egy-egy ember; a váróban jó meleg, vécé, olvasnivaló, miniüveges ásványvíz és egy kisebb kádnyi cukorka, ez máris tetszett. Emlékezett rám reggelről, megint mondtam, hogy bocs, de ez volt az egyetlen elérhetősége, mondta, hogy rendben van, nem ő műtött, csak bámészkodott bent, és adott egy névjegykártyát ugyanazzal a telefonszámmal, hogy igenis hívható. Előadtam az ügyeimet, sokkal rövidebben mint tegnap, azt például nem akartam részletezni, hogy visszatérő mellékheregyulladás, mert a spermaeredményt megnézte, elégedett volt vele, nem akartam, hogy esetleg más irányba terelődjön a dolog, mert általában a dokik sem nagyon értik, hogy M. hogy működik igazából (szerintem amúgy öngyógyító nanobotok laknak benne, de ezt csak nem oszhattam meg vele), és az gerincsérülés puszta említésétől legalább annyira félrevezetődnek, mint egy átlagember.
Nem sokat teketóriázott, volt egy gyors UH, amire nem is számítottam, mert alig volt meg az előző ugye - 16 mm a tüszőm (tehát egy kicsit csipkedte magát, mert most is a kellőnél lassabban ugyan, de akkorát nőtt két nap alatt, mint azelőtt négy alatt), és szerinte nagyon szép, úgyhogy nézzük meg pénteken reggel is: hétre vár a kórházban. Csevegtünk egy csomót a névtelenül rágalmazó páciensek perelhetőségéről és a görögök becsületességhez való viszonyáról, annak a nőnek kapcsán, aki az egyetlen ellene szóló hozzászólást írta, és aki a stílusa alapján egy idióta (nem hiába kerestem meg az embert a pofázása ellenére - vagy épp azárt). A Gonal-f dolgot nem kommentálta, annyit mondott, hogy a Clostilbegyt második körben kombinálható egy bizonyos Merional nevű gyógyszerrel (szintén gonadotropin, csak sokkal enyhébb változat), és azzal is érdemes próbálkozni. De hogy most itt igazából a cikus közepébe csöppentünk, úgyhogy sok mindent már nem tehetünk, figyeljük, hogy mi alakul, és az alapján cselekszünk. Azt mondta, nincs itt hatalmas baj, és amikor említettem, hogy de már öreg vagyok, csak annyival mosolygott meg, hogy nem, ő öreg, és különben is, aktívan fogunk próbálkozni.

Most ennyi jut eszembe, majd pótolom, ha még beugrik valami. Most megint optimista vagyok... tegnap este, miközben eléggé sírásközeli állapotban vezettem haza, mondtam a BalToronyLakónak, hogy tegyen már még egy csodát - tudom, hogy elég sok volt az utóbbi években, de ez annyira de annyira kell a teljességhez, hogy légyszi ezt is. Akkor nem tudtam, mit kérnék tulajdonképpen, biztos van olyan, hogy teljesen lehetetlen helyzetben lesz valakinek babája, de olyasmit nem nagyon mertem volna megfogalmazni, hogy akkor ebben a szerencsétlenkedős ciklusban márpedig én teherbe szeretnék esni... hát ezt kaptam ma, ezt a tündéri orvost, elégedett vagyok, köszönömszépen.

Szomorú vagyok

Hát megvolt a nőgyógyász, rosszabb, mint amire számítottam... Úgy tűnik a stimulálás semmit nem ért, gyakorlatilag talán egy kicsit előbbre hozta volna a dolgokat, ha működik (mert ugye nekem eleve csak a CD30 körül kezd mocorogni bármim is), de alapvetően eredménytelen volt: annyit sem produkáltam gyógyszerrel egyetemben, mint egy normálisan működő nő magától.
A nyálkahártyám továbbra is túl vékony, 5,7 mm, a tüsző meg alig változott: 14 mm, vagyis négy nap alatt sikerült annyit nőnie, amennyit amúgy egy alatt kellene neki. A vékonyság ugye lehet a Clostilbegyt mellékhatása, de úgy tűnik, ez az egyetlen eredménye - az, amit ki kellett volna váltania, a tüszőfejlődés, elmaradt.
Tehát ez a ciklus igazából levesbe mentnek nevezhető; azt mondta, körülbelül olyan hét közepe-vége felé lesz tüszőrepedés, tehát valószínűleg lesz, de azt nem említette meg (én meg elfelejtettem rákérdezni nagy szomorúságomban), hogy egy ilyen későn érő petesejt egyáltalán meg tud-e termékenyülni, és ha megtörténik, mennyi a valószínűsége, hogy be tud ágyazódni a szinte nemlétező méhfalba... Nem teljesen és tökéletesen esélytelen a dolog (mert azt mondta, hogy találkozzunk a következő CD11-en, "persze ha nem jön meg, akkor ne"), de reményeket ne fűzzünk hozzá. És kiírt egy, a gyógyszernél erősebb injekciót, ami szintén peteérést serkent, vékonyító mellékhatás nélkül - szerinte ez hatásosabb is, csak első körben azért nem szokták ajánlani, mert nagyon drága.

Nőgyógy továbbra is kettős érzéseket vált ki bennem: idegesít, hogy nagyon szűkszavú, ha kérdezek, lakonikusan válaszol, semit sem magyaráz el bőven, értem én, hogy legtöbb nőt nem foglalkoztatják a technikai részletek, de ha érdeklődést lát, akkor szerintem igenis el kellene mondania hogy mi miért van hogyan; ugyanakkor tetszik, hogy nagyon eredményorientált, érti, hogy minél előbb teherbe szeretnék esni, és nem az a célom, hogy én legyen a világ első nője, akinél tökéletesen dokumentálják, hogy miért nem működik rendeltetésszerűen.
Kérdeztem, hogy mégis miért lehet ez, hogy stimulálás ellenére ilyen bamba a petém, nem lehet-e esetleg, hogy a hormonjaim tehetnek erről (amiket bekért, de eredményeik még nincsenek); hát azt mondja, a pajzsmirigyem (a házidokis papírt látta) rendben van, még esetleg a prolaktin ronthat a dolgon, de alapvetően az inzulinrezisztencia okozza ezt. Ez egy kicsit elbizonytalanított, mer a TSH ugye (legalábbis utánaolvasás alapján) hiába van a tartomány közepén, mindenhol azt írják, hogy egy körül lenne inkább jó teherbeeséshez - gondolom ez fokozottan igaz olyan nőkre mint én, akiknek több problémájuk is van, nem csak ez. Továbbá a másik valószínűleg lerázás, mert elég butaságnak tűnik, hogy az FSH zavara nem lehet, hiszen épp az a hormon, ami egyáltalán megéreszti a petét - már hogy ne számítana a szintje, főleg így, hogy még rásegítéssel is túl kevésnek bizonyult. És megint: mi a franc van az ösztogénnel...? Ezt már nem firtattam, most megnézem ezt az új gyógyszert, aztán ha az sem segít, akkor leginkább új orvost keresek, de még az is lehet, hogy egyenesen meddőségi klinikát.

Most így gyorsan utánanézegettem amúgy, van olyan, hogy valaki immunis a klomifén hatóanyagra (általában PCOS és inzulinrezisztencia jellemzője ez), és ott segíthet a gonadotropin adagolás (Gonal-f maga a szuri neve). És természetesen ez is igen erősen ikresítő dolog, hogy mégis egy kuncogással zárjam ezt a fos bejegyzést.

Várunk

Megvolt tegnap a CD11-es ultrahang, kicsit szomorú vagyok. Egyrészt a méhnyálkahártyám túl vékony, csak 4,5 mm, másrészt csak egy darab domináns tüszőm van, ami viszont méretileg jónak tűnik, 12 mm. A vékonyság a gyógyszer hatása is lehet, a nőgyógy szerint várjuk meg, hogy mi lesz belőle, mert még hízhat - hétfőn megyek a magánrendelésére, az CD15 lesz, akkor már látszani fog, hogy jó lesz-e bármire is ez a ciklus.

A nőgyógy meg... hát nem tetszik már annyira, szerintem nem együtt fogunk megöregedni - ezt amúgy olvastam róla fórumokon is, hogy tök visszafogott, magától semmit sem magyaráz el, csak ha rákérdez az ember. És hát honnan a francból tudnám, hogy egyáltalán mit kell kérdeznem...? Biztos csomó nő, aki régebben próbálkozik már, sokkal informáltabb, és nekik ezek a számok mindent elmondanak, de én most például utólag okosodtam meg, és azt még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy normális-e, hogy egy stimulált ciklusban csak egy darab tüsző termelődött (gyanítom, hogy nem). Na mindegy, most utánaolvasgattam, és következőkor már csomó mindenre rá akarok kérdezni.

Visszatérve a konkrétumra: a tüsző az állítólag napi 1-2 milimétert nő általában, tehát azzal sok vész nincs, jövő hétre még meg is nőhet - 17 mm fölött már jó, de a legjobb, ha 20 fölött reped. Beavatkozás nélküli ciklusban az is rendben van, hogy csak egy nő meg, mert az a többit elnyomja, bár persze azt sem tudom, hogy akkor a kisebbeknek nem kellene-e szintén látszaniuk, vagy ha nem látszanak/léteznek egyáltalán, az mit jelent. Annyi legalább normálisnak tűnik, hogy ha a múlt ciklusban a bal petefészkem akciózott, akkor most a jobb oldal termelt.
A méhnyálkahártyámnak viszont szinte duplázódnia kellene, hogy jó legyen, a 7 mm a minimum, ami szükséges a jó beágyazódáshoz, de még jobb a 10 körüli. Ezzel is lehet kezdeni dolgokat, egyrészt a Clostilbegyt helyett létezik más hatóanyagú peteérést segítő gyógyszer is, aminek nincs ilyen vékonyító mellékhatása, másrészt lokális ösztrogén adagolással is segíthető a vastagodás; annak viszont örülök, hogy most egyelőre csak figyeljük, hogy magamtól mit produkálok. Érdekes ez egyébként, mert ugye az ösztrogén egyik funkciója ez a vastagítás, és a miniszkóp alapján (amit egyébként ez a nőgyógy nem tart jónak) én magamnál túltermelésre gyanakodtam, hiszen valamennyi páfrányt minden nap látok, de ezek szerint annak más oka is lehet; vagy tényleg az van, hogy most a gyógyszer miatt ekkora csak. Az minden esetre szintén nem tetszik, hogy például a ciklus eleji hormonképnél az ösztrogént be sem kérte - az eredmények ugyan még nincsenek meg, de akkor is, szerintem az elég lényeges infó lett volna.

Megnézte az inzulineredményeket is, szerinte is majdnem jók, de a azt mondta, a Meforalt nyugodtan elkezdhetem szedni, mert ez nem nagy dózisú, és segíthet. Meg azt is mondta, hogy ha három hónapon belül nem esek teherbe, akkor a negyedik ciklusban végzünk egy petevezeték átjárhatóságit. Persze itt is csak következtetgetek, de ebből én azt szűrtem le, hogy akkor viszont jelenleg minden vagy rendbennek tűnik, vagy olyasmi, amit meg tudunk támogatni, hogy normálisan működjön, mivel a HSG általában csak akkor kerül előtérbe, mikor minden nem invazív vizsgálatot kilőttek. És itt visszakanyrodok ahhoz, hogy mért a francért nem nézetett nekem ösztrogént...? Pfff.