Green light

Igen, nem is cifrázom, ennyi a lényeg: zöld útja van a babnak, át vagyok járható - yaaay! :)
Elég hosszú lesz ez a bejegyzés, mert minden részletet rögzíteni szeretnék, hadd olvassa majd a kölök, hogy milyen kalandos ösvényeken jutott el hozzánk...

Az úgy volt, hogy kedden reggel az előzőleg megbeszéltek szerint bementem a kórházba, dokim ahogy szokott, kijött értem, átadott egy felvevős nővérnek, az elkísérgetett mindenféle emberekhez, akik felvették az adataimat, és egy óra múlva már ültem is a kis kockás pizsimben az ágyon. A szoba nagyon klassz volt, Apu két héttel ezelőtti helyéhez képest egy valóságos luxushotel: frissen felújított, újonnan festett, csinosan berendezett, szép ágyneműs, kényelmes ágyas, négyfős kórterem, aminek a szomszéd szobával együtt volt külön saját fürdőszobája. És egyik legnagyobb szerencsémként nagyon jófej szobatársak jártak hozzá: egy kedves néni, akit ambulánsan műtöttek (ő aznap jött és ment is), egy nálam két évvel fiatalabb Nóri, akinek endometriózis miatt nem jöb a bab (neki nagyjából ugyanazt csinálták mint nekem, csak sokkal több javítanivaló dolguk volt odabent), és egy hatvanas fiatal hölgy, Margit, aki nagyjából olyan fajta ember, amilyen Anyu lenne mostanában, élettel teli, kedves, beszédes (neki nagyon megnyúlt méhszalag miatt kivettek és átrendeztek csomó mindent a hasában). Velük ezután is kapcsolatban maradok majd, nagyon lelkesítő jelenségek, főleg az utóbbi - aki saját bevallás szerint egy boszorkány, és aki mindig nagyon könnyen esett teherbe (öt gyerek lett az eredmény, ők most nagyjából velem egyidősek), úgyhogy azt mondta, nem lehet véletlen az, hogy neki most kivették a méhét, én meg egy termékeny méhre vártam/vágytam, vigyem hát az erejét, és akár szüljek évente egyet, ha azt szeretném... :)
Aznap nem sok minden történt már, vérnyomást mértek csak meg lázat, és bejött egy nővér részletesen elmondani, hogy pontosan mik fognak történni másnap; meg hozzám (megint kivételként - és ez végig így is maradt) bejött a dokim is, ő is végigvitt a tennivalókon, és mondta, hogy ha nem lesz sürgős császár vagy ilyesmi, akkor reggel megpróbál velem kezdeni. Én meglepően nyugodt voltam és jókedvű, ami nagyban köszönhető annak, hogy egyik aranyos fórumos lány, akivel pár hete történt ugyanez, nagyon részletesen szintén elmesélte, hogy mi hogyan volt, és mennyire fájt - meg persze a szobatársaknak, akikkel csomót beszélgettünk mindenféléről, így nagyon hamar telt az idő.

Számomra nagyon jóalvós éjszaka után hajnalban ébresztettek... megint vérnyomás- és lázmérés, kegyetlen, hogy az mindig öt óra körül intézik, hogy még az éjszakás műszak letudja. Ekkor már inni sem lehetett (előző nap még ebédeltünk is, aztán éjfélig inni kellett), és nekem volt még egy komoly aggodalmam: úgy tűnik freak of nature orvosi csoda vagyok ugyanis, rám abszolút nulla hatással volt a bélmosóként emlegetett hashajtó por, amit előző délután megitattak velünk - állítólag attól órákon belül mindenki lerohanja a budit, ehhez képest én vígam elvoltam egy kis darab diszkrét és nőies, nem is különösebben lágy produktummal (TMI, bocs). Az elején még mintha kotyorgott volna a hasam, de szerintem az csak a nagyon sok ivástól volt, semmi görcs, és főleg semmi eredmény; ezen a teljes személyzet megfelelőképpen elámult, és reggelre kilátásba helyeztek egy beöntést, de útközben valahogy meggondolták magukat, mondván, hogy ha volt valamennyi székletem, akkor végülis jó ez így. Én viszont közvetlenül akcióba indulás előtt éreztem, hogy most viszont hasmenés-közeli az állapot, ki is jött valamennyi, na mondom remek, össze fogom kakálni a műtőjüket - aztán szerencsére kaptam egy ilyen bódító szurit, úgyhogy tíz perc múlva már stílszerűen leszartam, hogy mi lesz.
Akkor most végre témát váltok: szóval beadták a nyugtatót, berakták a vénámba a kanült, le kellett vetkőznöm, betakargattak, és várnom kellett; egyszer csak jött egy nagyon csinos műtős fiú (szerencsére minden elég homályos volt ekkor már, szóval nem annyira hatott meg, hogy haló, most egy jó pasi, aki nem M., meztelenül manőverezget velem), átpakolt a hordozójára, és áttolt a folyosón. M. tanácsának megfelelően a műtőben próbáltam alaposan körülnézni, és valóban egész vicces volt: vidám türkízkékben pompázott az egész, csomó lazán cseverésző ember nagyon profin tette a dolgát, és minden tele volt érdekes műszerekkel, amiket a tévében lát az ember. Arra emlékszem, hogy átemeltek egy olyasmi asztalra, mint ami a nőgyógyászati rendelőkben van, fel kellett tennem a lábaimat, a karjaimat meg keresztbe kifeszítették: bal oldalon az ujjamra csíptettek egy mérőt, ami egy monitoron pittyegett, a jobb karomat meg elég kényelmetlenül felhúzva lekötözték (amúgy ez az egyetlen dolog, ami még ma is igazán fáj, meghúzódhatott vagy mi). Még felismertem a dokimat egy maszk mögött, ő rámmosolygott és bólintott, és azt láttam, hogy közelednek felém egy műanyag oxigénmaszkkal - aztán felébredtem a szobában, állítólag nagyjából egy óra múlva.
Pár percig éreztem fájdalmat a hasamban, olyan volt mint a szokottamhoz képest nagyjából háromszorosan erős menstruációs fájdalom, de gyorsan hozták az infúziót, benne fájdalomcsillapítóval, így az is majdnem teljesen megszűnt. Valamikor a dokim is bejött megnézni, de abból csak annyi maradt meg, hogy holnap reggel majd beszélünk; dél körül ébredtem fel teljesen, arra, hogy mellettem Nóri torokfájásra panaszkodik - én ilyent nem éreztem, de a hangom azért rekedtes volt, illetve eléggé bambóca voltam, folyton elaludtam egy-egy félórára.
Délután a beharangozottak szerint jöttek a nővérek, hogy meg kellene próbálni felkelni; én addigra már elég sokat mocorogtam, mozgásra fájt a hasam, illetve borzalmasan fel volt puffadva (erről majd később részletesebben is mesélek), de nem volt vészes, kapaszkodva simán felültem például. Felállás előtt derült ki, hogy lent eléggé vérzek, ami a méhtükrözés eredménye volt, és amire nem számítottam; Nóritól kaptam kölcsönbetétet, és a nővér segített lemosni - ez is nagyon érdekes volt, nyilván furán éreztem magam, hogy gyakorlatilag tisztába tesznek, de tök aranyos volt, mondta, hogy tudja, hogy nekem szokatlan, de neki ez napi rutin, ne aggódjak... na ő az egyik, akihez vissza akarok menni majd egy csokival és egy kis pénzzel, mert ezzel a szöveggel minden fenntartásomat sikerült eloszlatnia. A felállás elég bénácska volt, az első lépések szintén, ilyen félig görnyedten és nagyon lassan bírtam csak mozogni, mint valami részeg lajhár, de estefelé bejött M. (minden elvemmel ellentétben meg kellett engednem neki, mert kellett hoznia néhány cuccot), és vele már viszonylag simán ki tudtam menni sétálni a folyosóra, meg később vacsoráztam is (amúgy a kaja is meglepően finom volt); illetve éjjelre én már nem is kértem fájdalomcsillapítót, sokáig olvastam, meg filmet néztem (természetesen House volt a társaságom).

Ma reggel már éreztem, hogy a legnagyobb probléma az egyáltalán nem a három kis vágásom. Először is bejött a dokim a jó hírrel: odabent minden normális, és mindkét petevezetékem átjárhatónak bizonyult - az ő szavaival élve egy kicsit "pókhálósak" voltak, de a normálnál csak enyhén nagyobb nyomással simán átment rajtuk a kontrasztfolyadék, és ezáltal teljesen ki is tisztult az út; jövő héten szerdán megyek majd hozzá varratszedésre, és akkor megbeszéljük a további teendőket. Aztán jött egy kedves néni és átkötözte a sebeimet: egészen apró bevarrt pöttyök az alhasam két oldalán (igazából nem is nagyon érzem őket, és szerintem pár hónap múlva nyomuk sem marad), és egy nagyobbka vágás a köldökömben, ahol a kamera vastagabb csöve ment befele; vízálló ragasztót tett rájuk, hogy ma tudjak zuhanyozni, de mondta, hogy utána akár le is vehetem, és fürdeni még nem szabad, de amúgy egy kis odafigyeléssel bármit csinálhatok akár kötözés nélkül is, még folyó víz is érheti....
Ami nagyon rossz, az a puffadás és az izomláz. Ez azért van, mert a nyugis és átlátható benti mászkálás érdekében ilyenkor feltöltik az embert gázzal, ami egyrészt nem tud távozni, csak úgy, ha idővel kizötykölődik, másrészt teljesen szétfeszítette odabent az izmokat, vagyis olyan helyeken érzem őket, ahol fogalmam sem volt, hogy egyáltalán létezhetnek. Kb. olyan voltam, mint egy kipukkadni készülő lufi, és valamennyi ugyan ment le már a hasamból, de ugye mindenhol tele volt levegővel, szóval ez még eltart - olyasmi, mint életem legnagyobb bablevesezése szorozva tízzel, plusz most nem a belekben van a cucc, hogy egy férfias pukázástól megoldást reméljek. Az izomláz az igazából csak nevetéskor, tüsszentéskor és köhögéskor zavaró, de teljesen elviselhető; ami nehezebben, az a bal vállamban érzett fájdalom, valószínűleg a műtőasztalos kicsavart pozíció eredménye - fekvéskor és üléskor elmúlik, de ha felállok és/vagy megyek, akkor úgy érzem, hogy le akar szakadni.
Ezért az teljesen naív elképzelés volt, hogy én holnap dolgozni megyek... esetleg majd kedden, vagy ki tudja... most csak pihenni akarok, és örülni az itthonlevésnek, meg a jó hyreknek.

Összességében teljesen jó volt az egész, egy kicsit sem bántam meg, hogy bevállaltam, ennyi kellemetlenséget simán megért a bizonyosság - arról nem is beszélve, hogy nem is az általam remélni mert helyszínen megoldható baj derült ki, hanem tökéletesen jó kilátások. Életem első kórházi élménye is egyértelműen pozitív volt, a körülmények a vártnál sokkal jobbak, az emberek együttérzőek és segítőkészek. A dokim továbbra is egy csoda, bár mindenki a magánrendelőjéből ismert orvoshoz érkezett, én voltam az egyedüli, akihez többször is bejött, minden lépésről tájékoztatott, és folyamatosan éreztem valahogy, hogy mint egy biztonsági háló, áll közöttem és minden kellemetlen között, ami egy ilyen helyzetben történhet.
Most ennyi jut eszembe, majd ha valami még beugrik, jövök és kiegészítek. Megyek bújni a Tsillaghoz jól. :)