Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (3.)

Hát ez is bekövetkezett. Egyedül aludt a kiságyában, teljesen nyugodtan, éjféltől reggel hétig, és csak azért nem tovább, mert akkor már nem bírtam, és etetés után nem raktam vissza, hanem öleltem inkább...
Nyolc hétig egyáltalán nem aludtunk külön, már a kórházban odavettem magamhoz az ágyba, aztán itthon sem bírtunk volna távol maradni tőle. Bármilyen hatalmas, a franciaágyunkon középre nem mertem tenni, mert féltem, hogy az örökmozgó M. kilapítja, kívülre nem mertem tenni, mert féltem, hogy leszotyog, úgyhogy magamra fektettem. Nem esett nehezemre, nem vagyok egy forgolódós fajta, és ha az is lennék... ha egy rajtam alvó macskáért képes vagyok megtenni, hogy órákig nem moccantom az elgémberedett-megzsibbadt végtagjaimat, akkor érte mennyivel inkább.
Úgy ébredni, hogy ott hallom a kis pihegését a mellemen és ott érzem a hasamon, miközben a puhameleg barackfeje öt centire illatozik az orromtól, és lenézve látom a sűrű szempilláit meg a fénylő hörcsögpofiját - ez a mennyország maga.

Az utóbbi időben viszont elkezdett nagyon aggasztó lenni, hogy amikor lefeküdtünk, annyira éber volt, hogy képtelenség volt altatni vagy aludni tőle. Itt bevallom, hogy következetes nevelésileg teljesen alkalmatlan szülők vagyunk, semmilyen rendszer nincs szegény gyerek életében, akkor kel és fekszik, amikor mi, mert elvakult függőségünkben mindig hurcoljuk magunkkal, amikor a nappaliban vagyunk, akkor oda, amikor a hálóban, akkor oda. Az igény szerinti szoptatás miatt a fürdésnek sincs (és nem is nagyon lesz szerintem) fix időpontja, mert hiába találtuk ki a nyolc órát, ha egy órával azelőtt enni kér, akkor nem fogom közvetlenül utána a kádba cibálni a tele pocakját, ahogy közvetlenül evés előtt sem, mert akkor meg ott üvölt szegényem, amint tisztogatási szándékkal az arcához érünk; és akkor a random elalvásokról nem is beszéltünk, ha felébresztem és álmosan bevizezzük, torkaszakadtából ordítja végig azt a fürdetést, amit amúgy imád. Kissmajom így eléggé éjjeli bagoly lett, mint a gamer apja, és éjfél előtt eszébe sem jut elálmosodni, mi meg ezt szívesen megengedtük neki... magyarán úgy kezeltük, mint egy vendégségbe érkezett jóbarátot, nem úgy, mint egy csecsemőt - ami, tudom, nem feltétlenül jó. Napközben sokszor alszik, de akkor sem úgy, hogy letesszük egy adott időpontban, és szépen szabályosan pihen, hanem mikor például ölbe vesszük vigasztalni, akkor ott felejtjük, mert az olyan jó dolog, és egy idő után ebóbiskol rajtunk, miközben mi például dolgozunk vagy filmet nézünk.
Már többször beszéltünk róla, hogy ideje lenne némi szigornak, de aztán minden okos könyvem azt írta, hogy három-négy hónapos kora előtt erre többnyire csak akkor van esély, ha az ember hajlandó sírni hagyni, mert ha azonnal felkapja, amint nyikkan, rögtön megbomlik a jó eltervezett órarend - amit mi persze nem is bánunk, mert napközben is elég mennyei úgy létezni, hogy közben rajtunk szuszmákol. De végül megegyeztünk abban, hogy legalább éjjel, mikor tényleg nagyon mélyen-kómásan alszik, tegyük be a kiságyába, elsősorban mert már olyan nagy, hogy neki is kényelmesebb ott (például ha a mellemen fekszik, a karjai most már lelógnak kétoldalt, és mozgolódni is olyan erővel szokott, hogy néha teljesen átküzdi magát keresztbe-irányba), másrészt mert a páros intimitásba is eléggé bekavar.
Úgyhogy különösebb tervezés nélkül ugyan, de az utóbbi napokban elkezdtem azt, hogy este vagy az éjszakai etetés után, ha megfelelően álmos volt, letettem a kiságyába. Ettől rendszerint feléledt, akkor is ha amúgy felébreszthetetlen állapotban volt; ha sírt, felvettem, megnyugtattam, és egyszer újra próbálkoztam - ha újra sírvafakadt, átraktam magunkhoz mielőtt jobban belelovalta volna magát, és csak következő kajáláskor tettem újabb kísérletet. Eddig csak egy-egy szakaszra maradt magára, ma éjjel történt először az, hogy egymás után kétszer is sikerült az akció, és az egyedülalvás lefedte az egész éjszakát.
Nem volt könnyű, elég sokszor néztünk egymásra kétségbeesetten, hogy ómilyenédes, jó volna összepuszilgatni, és hogy nagyfiú a kisfiunk, meg kell a szívnek szakadni. De őt a legkevésbé sem zavarta a dolog, reggel vidáman kelt, és fülig érő vigyorral nézett ránk - hát nincsenek szavak rá, hogy mennyire szeretjük!

És most megint kérdésem van: hogyan tovább? Hogy lehet ezt az önálló alvást rendszeresíteni? Hogy lehet előrehozni a lefekvés időpontját legalább olyan tíz órára? És hogy lehet síró babát elringatni felkeltés nélkül?
Mindenképpen figyelembe kell venni a fizikai akadályokat, annak tudatában vagyok: a kiságy a hálószobánkban van, és ugyanonnan nyílik a fürdőszobánk is. Ugyan Kissmajom legkevésbé sem zajérzékeny (tehát ha már elaludt, ágyúlövésre sem rezzen össze), de ha éber vagy félálomban van, rögtön hiperaktivizálódik, ha körülötte mozgás van. Tehát az egész csak valahogy úgy képzelhető el, hogy mi megágyazunk, lezuhanyzunk, levetkőzünk még mielőtt őt lefektetnénk, majd alváshoz öltözve vonulunk ki a nappaliba még pár órára.
De amivel bajban vagyok, az a sokkal fontosabb a lelki oldala: amint az előző posztomból már egyértelműen kiderült, az nem opció, hogy sírni hagyjam, két percre se, és per pillanat arra is képtelen vagyok, hogy letegyem és magára hagyjam egy halvány éjjeli fénynél, miközben ő még szívesen gagyarászna nekünk. Ki lehet fárasztani napközben anélkül, hogy ébresztgetéssel gyötörném, úgy, hogy korrigáljuk olyan négy órával a bioritmusát, és fürdés utánra már álmos legyen? Ha igen, hogyan? És ha ő sírás közben csak simogatásra nem nyugszik meg, tehát minden alkalommal ki kell vennem, ölben megvigasztalnom, és utána visszatennem, akkor hogyan kerüljem el, hogy a bóbiskolásból teljesen felpörögjön a pakolgatástól? Mert én benne lennék, hogy pár éjszakát rááldozzak, és akár negyvenszer is eljátszam ezt, de nem látom értelmét, mert nyilván negyvenedszerre már a hajnaltáji kimerüléstől aludna el, és a követzező alkalommal az első harmincegynéhány próbálkozásra megint nem reagálna. Vagy lehet abban bízni, hogy növekedne a hatékonyság, és másnap már húsznál sikerem lesz?
Micsináljunk...? Van értelme ilyen pici babánál határozott szabályokat felállítani egyáltalán? Vagy az a jó, ami neki jó, és ha majd szükségét érzi, változtat, mi meg egyelőre alkalmazkodjunk? Ti mikor kezdtétek, és hogy csináltátok? Légyszi akkor is meséljétek el, ha a bolondériáim miatt biztos, hogy nem követem majd!

My funny Valentine...

Nem, nem ünnepeljük a Bálint-napot, de Tamko megint megelőzött azzal, amit írni akartam, sőt ezúttal a címmel is, miszerint szerelmesek vagyunk, úgyhogy ennél maradok, úgyis mindennél igazabb, hogy ő a "my favourite work of art"... Kissmajom, aki nyolc hete és két napja esélyt sem adva uralkodik fölöttünk. Igaz, ő a történelem legédesebb és legnagylelkűbb diktátora, egyetlen nyakunkba fúrt meleg golyó-fejecskéjébe, egyetlen mennyei illatú leheletébe, egyetlen kemény hörcsögpofi- vagy puha szájacska-érintésébe, egyetlen fogatlan mosolyába, egyetlen heőzésébe kerül, és rögtön térdre rogyva könyörgünk, hogy hadd szolgáljuk még egy kicsit - és ő bőségesen osztogatja ezeket az aranyos kegyeket hű rajongóinak, nap mint nap.
Tamkoékkal ellentétben nekünk eszünkbe sem jut ésszerűen viselkedni, nem próbáljuk megnevelni, nemkényeztetni, türelemre tanítani. Ez volt a terv már akkor is, mikor még nem volt velünk, hogy mi azért vállalunk gyereket, mert agyon akarjuk imádni, mert megelégeltük a harmincsok évnyi önző életet (még akkor is, ha nyilván csak részben volt az, hiszen egymást és családjainkat is nagyon szeretjük), többet akarunk érezni valakiért, mint ami valaha is elképzelhető, és ennek megfelelően szándékozunk viselkedni: mint két igazi idióta, akiknek csak csettinteni kell, és boldogan hajtják igába a fejüket.

Emlékszem, pár héttel szülés előtt volt egy vitám egy friss anyákból és anyaságra vágyó nőkből álló csoportban, ahol állítólag beszóltam (szerintem csak szóltam, és főként egy népes tábort ellensúlyozandó tettem azt), mert ráripakodtak egy lányra, aki kijelentette, hogy ő képtelen sírni hagyni a kéthetes babáját, azonnal megsajnálja és felveszi, ha rákezd. Ők figyelmeztették, hogy ne csináljon már ekkora hülyeséget, hiszen elkapatja, és később le sem tudja majd vakarni magáról, én meg kértem, hogy hagyják már a saját érzései szerint cselekedni, mert azt anyaság igenis azt (is) jelenti, hogy egy tőlünk mindenben függő, kiszolgáltatott, védtelen kis lényt egy pillanatig sem hagyunk fölöslegesen szomorkodni, netán szenvedni. És ha már ott tartunk, tudományosan bebizonyított tény, hogy a sírni hagyás konkrét és közvetlen hatással van az agyra, mert olyan kémiai anyagokat szabadít fel, amik egy életre tönkreteszik az adekvát érzelmi reakciókat bizonyos komplex helyzetekre; illetve az is, hogy a gyerekek hat hónapos korukig nem tudnak manipulálni (egy ideig később is csak nagyon korlátozottan), egyszerűen nincs hozzá elég eszük, hogy összekössék a tetteiket a következményekkel. Az igaz, hogy elhallgatnak, ha ölbe veszik őket, de nem azért, mert fondorlatosan kiszámították, hogy ezt meg ezt kell tenniük annak érdekében, hogy legoptimálisabban kihasználják a felnőtteket, hanem azért, mert az ölelés, a meleg és az anyaszag által adott biztonságérzet egy olyan állapot, amire ösztönösen vágynak, amit megszoktak a méhben, és aminek "örülnek" akárhányszor visszaköszön, mert megnyugtatja őket ebben a nagy ismeretlen világban.
A vita persze tovább fajult, mert a fenti problémához való hozzáállás nagyjából meghatározza a szülők nevelési stílusát és módszereit, tehát ha már ezzel nem ért egyet valaki, akkor annak nagyjából fölösleges magyarázni bármit is, ami a feltétel nélküli szeretetről szól. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy aki másképp viselkedik, mint én, az kevésbé szereti a gyerekét, csak annyit, hogy másképp szereti, és igenis feltételekkel (például főleg akkor, ha nem bőg "indokolatlanul", és ha ilyenkor nem várja el, hogy "ok nélkül" ölbe vegyék). Ami nem ördögtől való gonosztett, attól még nem lesz pszichopata a gyerek, de én egyszerűen nem csak ennyit szeretnék, nem azért vártam ilyen későig a gyerekvállalással, hogy még most se legyek képes a saját kényelmemet, nyugalmamat és elégedettségemet alárendelni neki. És nem, ettől még nem leszek se ősanya, se mártíranya, én sem teszek meg mindent, vannak személyes korlátaim, és azoknak megfelelően vannak határok, amiknél megállok: nem adom fel a személyiségemet, nem teszem tönkre a párkapcsolatomat, nem kockáztatom a boldogságomat alkotó részleteket az ő kényéért-kedvéért, mert annak csak az lenne a vége, hogy neheztelnék rá, amiért erre "kényszerített". De nem is mentegetőzök és kognitív disszonálok, vagyok annyira biztos a személyes döntéseimben, hogy nem találom ki, hogy az enyém a mindenekfeletti igazság, és amit én nem teszek meg, az már túlzás és badarság - és főleg nem állítom szembe a háromgyerekes szomszédasszony tapasztalatát a legkomolyabb kutatások eredményeivel, csak azért mert engem támogat.
És ha már elkezdtem, megemlíteném a másik kedvenc érvet a sírni hagyás mellett, amivel úton-útfélen találkozom, mind altatás mind különböző hisztinek titulált szituációk kezelése kapcsán (kisbabákról beszélek, nem dackorszakos háromévesekről). Az ebben hívő szülők mindig azzal önigazolnak, hogy az idomítás márpedig kiválóan működik, hiszen velük ugyan csak kétszer játszotta el a büdös kölök, hogy álomba/kimerülésbe bőgi magát, ők bizony nem dőltek be a trükknek, és lám, megtanulta, hogy ki a főnök. És vérig sértődnek, ha meg merem említeni, hogy van egy kísérlet, amiben egy tetszőleges laboratóriumi állatkát áramütéssel büntettek bárhová kuporodott; az elején visított és hanyatt-homlok elfutott szegény, de nemsokára azt vették észre, hogy semmire sem válaszol már - annyira megszokta a bántást, hogy fölöslegesenek ítélt bárminemű ellenkezést, és inkább elfogadta a sorsát. Persze sarkítva, de ugyanez az elv a sírni hagyás mögött is: ha egy patkány kondícionálható, hogy ne reagáljon tiltakozással/meneküléssel a fájdalom ellen, mert semmi értelme, akkor mennyivel inkább elérhető ez egy csecsemőnél, aki az egyedüllét miatt szenved. Valóban van olyan iskola, hogy ellenőrizzük az alapokat (nem éhes, nem fázik/nincs melege, tisztába van téve, stb.), és ha minden rendbennek tűnik, nyugodtan rá lehet csukni az ajtót, majd csak elhallgat - és tényleg. De ne áltassuk már magunkat, nem azért nem sír tovább, mert nem kívánja már azt a közelséget, amit megtagadtak tőle, hanem azért, mert rezignáltan tudomásul vette, hogy hiába is fejezi ki vágyait, senki sem igyekszik oda hozzá vigasztalni, segíteni. És lássuk be, elég rossz lehet úgy létezni ebben az életben, hogy pici vagy és semmit sem tudsz megoldani egyedül, aki meg meg tudná helyetted, az leszarja.

Visszatérve saját mosolyogva vállalt kihasználtságunkhoz, ahogy Tamkonál is írtam, Kissmajom eddig még soha sem tudta elsírni magát nem-kézben; amint nyekken vagy legörbül a pici szája, máris ugrik valamelyikünk, és kapja fel - elég trauma nekünk így is az, hogy ilyenkor néha valóban igazi baja van (például pocakfájás, és nem csak olyan egyszerű nyűglődés, amit mi magánybánatnak hívunk), és ölben sem tudjuk elég gyorsan megvigasztalni. Nem mondom, hogy ez a jó út, sőt tudatában vagyok, hogy a ló tulsó oldala; magyarázatul mondhatnám, hogy nem ő kérte, hogy szülessen, tartozom neki ezzel, és ezért is vagyok itthon huszonnégy órában feladatot ellátni. De én örömmel teszem, olyan borzalmasan hamar nő és változik, olyan kevés ideig lesz tényleg szüksége ránk... pár hete még egy tehetetlen kis csomag volt, ha letettük csak a semmibe meredt és hallgatott, mintha ott sem lett volna - ma már huzamos ideig követ a szemével, ránk mosolyog, és a saját kis nyelvén kommunikál velünk. Azóta a függőségben is szintet léptem, most már nem csak sírni hagyni nem bírom, de képtelen vagyok otthagyni a kiságyában este, amikor még éber. Itt van ez a kis emberke, akinek mondanivalója van, amit a maga kis korlátozott kifejezőkészletével próbál átadni nekünk... egyszerűen nem megy, hogy oké kisfiam, beszéld meg a plüssállataiddal, én kimegyek netezgetni. Nincs olyan sürgős csoda virtuáliában, ami fontosabb, mint az, hogy neki interakcióra van szüksége, vagy mittudomén, csak jobban szeret az én mozgó pofámhoz gagyogni, mint a passzív játékmaciéhoz. Lúzer vagyok és a fejemre nő, I've heard it all, és egy csöppet sem érdekel. Szeretéssel nem lehet elrontani egy embert, még kevésbé egy gyereket; mert nincs olyan, hogy túl sok szeretet - ha valakinek kétségei támadnának, javaslom elolvasni ezt a könyvet (sajnos tudtommal magyar fordítás nem készült).

Mi vagyunk Petri országa

Éjfél körül van, M. zuhanyozni megy, E. tévét néz, Gyerek táplálkozik. Az előbbi kettő reményei szerint az utóbbi perceken belül jóllakik, elájul a cicin, letehető aludni, és mehet egy kis khm... versenyen kívüli gyakorlás a jövendőbeli tesó-projektre.

Nagyjából húsz perc múlva M. kijön a fürdőből, E. tanácstalanul ül a franciaágy közepén, előtte Gyerek wide awake, széles gesztusokkal galagyol a létező legaranyosabb babanyelven, és a kép kiegészül a mellette kinyúlva fekvő, nevetségesen hangosan doromboló Macskával - cuteness level through the roof.

M. rájuk néz, majd E.-re (E. lemondóan vállat von), majd megint rájuk, aztán rezignáltan az ágyhoz battyog, jól betakarózik, és olvasni kezd.
M. (tárgyilagosan): Plüssmacid lesz neked, kisfiam, nem húgod vagy öcséd. "Dugom is el a rémült hernyót."

Ennyit a gátlástalanságról. :)

Funny lil man

Sokszor hallottam már, hogy a szülőségben az az egyik legjobb dolog, hogy a gyerekek viccesek, és jól lehet rajtuk és velük szórakozni, de mindig azt hittem, hogy ez már arra a periódusra vonatkozik, amikor beszélni tudnak, vagy legalább tanulnak. Hát nem. Kissmajom már az első napjaiban is számtalanszor megmosolyogtatott minket, mert borzasztó édes volt a folyamatosan változó arcocskájával és teljesen koordinálatlan mozdulataival, manapság meg már napi többször kacagunk hangosan a különböző mutatványain; ezek többnyire grimaszok - de konkrétan többszáz van belőlük, és mind-mind imádnivaló.

Egyik kedvencünk a "részeg manó" (Tamko szavaival élve), amit akkor ad elő, amikor nagyon jóllakott és meglehetősen álmos; ez abból áll, hogy ilyen elégedett és nyugis Buddha-fejet vág (amin jelentősen segít az is, hogy tökéletesen kerek kobakja és pufók hörcsögpofija van), a szemét résnyire nyitja/csukja, a száját félig ásítósra, félig mosolygósra húzza, és a nevetségesen rövid kis karjaival (Az milyen már, hogy a könyöke a fülével van egy vonalban, és kinyújtva is alig ér a feje búbjáig a kezecskéje!) slow motion mode-ban kaszabolja a levegőt.
Na, ma részegmanó nap van, azért is érek ennyire rá. Miután múlt héten volt néhány nehézkesebb pillanatunk különböző napszakokban jeletkező hasgörcsök miatt (szívszaggatóan legörbülő fogatlan szájacska, fájdalmas nyöszörgés, vigasztalhatatlan sírás - elviselhetetlen aranyosság mind), kezdtük megszokni, hogy amikor épp nem alszik, nem eszik, és nem kesereg, akkor egyre hosszabb ideig bámészkodik a világra. Ehhez képest ma minden szoptatást félálomban abszolvált, a kesergései pár másodpercig tartottak csak, a bámészkodás meg teljesen elmaradt: szó szerint egész nap teljesen kómás volt, felébreszthetetlenül alszik most is, pedig az utolsó órában megetettem, tisztába tettem, átöltöztettem, kiporszívóztam az orrát, háromszor is átpakoltam egyik helyről a másikra, és mindezek között többször is ölben szállítgattam különböző pozíciókban - őszintén szólva valószínűnek tartom, hogy egy alapos fürdetést is simán le lehetne nyomni anélkül, hogy észrevenné.

Állítólag hat hetes (holnap lesz annyi) kor körül van egy úgynevezett growth spurt, amikor is a babák minden energiájukkal a növekedésre és fejlődésre koncentrálnak. Ezt erősíti meg az is, hogy tegnapelőtt óta elkezdett napközben két és fél óránként megéhezni, éjszaka meg négy-öt órákat aludni (sőt, ma éjjel volt egy rekord hat is), gyakorlatilag egyik napról a másikra kinőtte egy egész fióknyi kis ruháját, és egyszer csak 4300 grammot mutatott a mérleg.
Olyan nagy fiú már, hogy gyakran azon kapom magam, hogy máris nosztalgiázok, és legszívesebben megállítanám az időt, hogy mindig ugyanilyen maradjon és a végtelenségig kiélvezhessünk minden drága apróságot. De persze aztán inkább mégsem, mert látom, hogy mennyire más nap mint nap, és tudom, hogy igazatok van, és elképzelhetetlen csodák várnak ránk minden egyes órában, amit majd együtt töltünk vele. Azt hiszem, csak akkor lennék teljesen elégedett, ha nagyjából háromnaponta* megtöbbszöröződne a gyerek, és egyik példány maradna változatlan mindigre, a másik meg módosulna normál ütemben tovább... a végén lenne kétszáz Kissmajmunk, és én bugyuta elfogult rajongással csüngenék mindegyiken. Szegény M.-nek komoly erőfeszítéseibe fog kerülni, hogy ne legyek tipikus fiús anya, akinek semmi és senki sem elég jó a csemetéjéhez képest - vajon az orvosolná az enyhén szemellenzős állapotomat, ha sürgősen gyártanánk még egy tesót**...?


* Ette fene, később, mikor nem változik ilyen őrült iramban, csökkenhetne három hétre, majd akár hónapra. 
** Most attól eltekintve, hogy nyilván ez nem lesz olyan nagyon egyszerű menet (már ha egyáltalán menni fog), de azt sem igazán tudom elképzelni, hogy hogy lehetne még egyet/kettőt/többet ugyanennyire kiélvezni, hiszen oszlana a figyelem... folyton attól tartanék, hogy valamelyiknél valamiről tuti lemaradok - és én semmiről sem akarok lemaradni!