The Times They Are A-Changin'

Olyan rég nem írtam, hogy már elfelejtettem, hogyan működik a bloggerplatform... 

Azt akarom lejegyezni, hogy óIstenemIstenem, meg kell a szívnek szakadni... a gyerek, aki még mindig úgy alszik el minden este, hogy vele maradunk és átölel, a gyerek, aki Apun és a sógorékon kívül soha senkinél nem aludt még (ott is max egy-egy éjszakát), a gyerek, aki egyszerre kettőnktől még soha nem volt távol 48 órára se... szóval ez a gyerek bejelentkezett a nyár második karate-táborára csak három napra csak napközis rendszerben, és első délutánon kijelentette, hogy maradni szeretne éjszakákra is és végig is. Szóval ott volt ezen a héten hétfő reggeltől szerda estig vadidegen emberekkel (na jó, aranyos edzőtársakkal, de akkoris), majd egy éjszakát itthon töltött, és visszament a hét maradék részére, mert pénteken este tábortüzes buli van és abból hogy maradhatna már ki. Az edzője az előbb küldött egy rövid videót, ahol egy másik kisfiúval és egy kislánnyal sétálnak mezítláb a kemping árnyas ösvényein, dumálnak és gesztikulálnak ezerrel, hát bakker, szétrobban a boldogságtól és a büszkeségtől és a szomorúságtól a lelkem, mind egyszerre. 

Ezen kívül az van, hogy lassan harmadikos lesz, matekból még mindig évekkel előre szárnyal, felsőfokon beszéli az angolt (olyan amerikai akcentussal, amilyenem nekem sosem volt vagy lesz), és úgy zongorázik, hogy kemény férfiak fakadnak sírva, amikor elnyomja a Brucia La Terrat és Kossuth-díjas rendező állít meg minket a Fény utcai piacon egy rögtönzött rock és blues minikoncertje után, hogy kezdjünk már valamit vele, mert sztár lehetne belőle. Nem, nem kezdünk, neki egyelőre pont elég, hogy néha egy-egy köztéri zongoránál, vagy szállodahallban, vagy baráti házibulin, vagy a suliban lelkes csodálattal megtapsolják - imádja a tanárát, saját élvezetére játszik pontosan azt, amit szeretne (most épp Beatles, de Elvis, Abba, Queen, Guns 'n' Roses és Despacito is akad a repertoárjában); ennél többre nem lehet vágyni támogató szülőként sem, majd ha nagyobb lesz, eldöntheti, hogy akar-e művészi pályát. 

Már 140 centi magas, szikár, izmos, napbarnított, gyönyörű, évek óta hosszú a haja (ebből kitartóan nem enged, akárki győzködi a levágásról akármilyen érvekkel), és csak most kezdték el talán nem mindig lánynak nézni. A humora már régen felér egy átlagnál szellemesebb felnőttével, az agya mint a penge, amikor érdekli valami, fél nap alatt összegyűjt és beszippant róla annyi infót, amennyit én egy hét alatt nem tudnék; amúgy meg szétszórt és feledékeny és airhead, mint az apja, szerintem ha nagyon szigorúan utánamennénk mindkettőnek lehetne szerezni egy-egy enyhe ADHD-közeli diagnózist. Imád természetbúvárkodni, bringázni, síelni, úszni, karatézni, sziklát mászni (falat nem), rajong az állatokért és csúszómászókért, és annyira szeret a Minecraftban kreatívkodni, hogy M. észrevétlenül megtanította neki a programozás alapjait - mert sokkal hatékonyabban megy az építkezés, ha a géppel csináltatja meg automatizálva, és nem ő pakolgatja a téglákat egyenként... és hát akkor szerinte biztos nem lehet annyira komplikált dolog a kódolás, ha egy játékra használatos valami... (De, az.)

Ezer minden volt még és van, de nagyjából semmi sem jut eszembe, még az extrák se nagyon. Volt egy egyéjszakás kórházi kalandunk május közepén, életében először - talán két vagy három éve volt egy kulcscsont-törése biciklis balesetben, azelőtt és azóta is csak ügyeleten és oltásokkor látta orvos, de egy fosós-hányós most leverte és kiszáradás szélére került, mert semmi sem maradt meg benne. Amúgy sosem beteg, sosem kedvetlen, mindig nyüzsög, csacsog, rötyörészik, tervez, egy komplett második Napocska az egész gyerek, tetőtől-talpig és kívül-belül. 

És az elmúlt napok nagy hiánya alatt kiderült, hogy az élet, a világ és az univerzum semmit, SEMMIT nem ér nélküle, mindent betölt, mindent megold, mindent elfelejttet, mindent tökéletessé tesz. Édes, drága, kicsinagy csodaculánk!

De nehéz az iskola... választás...

Tanuljátok meg tőlem, ne saját bőrön: az iskolaválogatás fő-fő szabálya az, hogy egyszerűen nem lehet túl hamar elkezdeni! Emlékszem, anno hallottam olyan kis magyar abszurdot, hogy a terhes anyuka beiratta a megnemszületett babát bölcsibe, hogy esélyük legyen majd úgy két év múlva kezdeni - nekünk ilyenünk nem volt, szerencsés helyzetben voltunk, szülés utántól már csak itthonról dolgoztam, és a magánintézményt is megengedhettük magunknak, így nem féltünk, hogy nem lesz megoldás. Az más, de nyilván nem mellékes kérdés, hogy mennyire nyúltunk mellé, mert ugye már ovi esetén se mindegy hogy hol akad az a bizonyos szabad hely, iskola kapcsán meg sokszorosan nem az, hiszen tizenkét (de minimum hat) évnyi periódusról, és potenciálisan a gyerek egész eljövendő életéről döntesz - ha valahol valaki sikeresen megutáltatja vele a tanulást, akkor egy csomó későbbi lehetőségtől elvágja magát (például nem lesz kedve továbbtanulni, miközben legszívesebben olyan pályát választana, amihez az elengedhetetlen). Én a középső csoport kezdetekor, az év eleji szülői értekezleten szembesültem vele, hogy mennyire fogalmatlan vagyok, amikor is kiderült, hogy bizonyos helyeken a nulladikos* felvételik még akkor ősszel le fognak zajlani, és az erre való beiratkozás már lezárult, azaz lekéstük a sulilehetőségek egy részét egy olyan gyerekkel, aki még akkor nem töltötte be a negyedik életévét se.
Milyen szempontok szerint készültünk választani...? Ez nagyon komplex és nagyon személyes dolog, rosszcsont M.-nek például abszolút kellemes emlékei vannak iskolás korából, játék, bandázás, csínytevések - én végig erőfeszítés nélkül éltanuló voltam, szinte kizárólag jó jegyekkel és rengeteg elismeréssel, mégis gyűlöltem a sulit, pedig semmilyen kifejezetten traumatikus élmény nem ért, egyszerűen nem éreztem jól magam ott. Ezekre alapozva mindennél fontosabb volt, hogy ez a következő évtizedre szóló döntésünk jó legyen, és főleg hogy ne a saját benyomásaink és emlékeink alapján válasszunk, hanem az történjen, ami jelenlegi ismereteink szerint és lehetőségeinkhez mérten Kissmajomnak a legmegfelelőbb.
Csomó helyről hallottuk, hogy nem sulit, hanem pedagógust kell keresni, ami akár igaz is lehet, hiszen a legmaradibb porfészekben is akadhat egy lelkes tanító, aki csodát tesz a gyerekekkel - de nem akartuk áltatni magunkat, a körülmények azért akkor is körülmények: a sok kilót tartalmazó táskát akkor is napi szinten cipelni kell, a házifeladat akkor is indokolatlanul sok, a diktált iram akkor is túlságosan kötött, a létszám akkor is őrülten nagy, a számonkérés akkor is szigorúan minősítő, stb. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy nevetségesnek tartjuk a NAT-ot, a hazai tanítási módszereket és követelményeket, az egész szaros rendszert... szóval ugyan semmiféle puccra nem vágytunk például környezet vagy felszereltség tekintetében, az állami iskolákat startból kizártuk. Amit szintén egyértelműen kizártunk, az a klasszikus sikerorientált versenyistállóztatás volt, ahol büszkén felvállalva garantáltak a kiváló jegyek, és később a bárhova könnyedén bejutós felvételizések, meg a konkurrencia tuti lekörözése munkahelykereséskor. Semmiképpen nem akartuk, hogy Kissmajom híres-neves iskolába kerüljön, ahol a rivalizálás elvárt, és a kimagasló eredmények mindenek felett fontosak, és csillagászati összegekért előszeretettel tapossák ki a gyerekek szívét-lelkét, hogy felérjenek a család és a tanerők elvárásaihoz.

Ezekből, és Kissmajom habitusából és tulajdonságaiból kiindulva tehát gyakorlatilag nem hagyományos iskolában gondolkodtunk, hanem mindenképpen valami erősen alternatív intézményben. Ő nagyon nem egyszerű eset: egyszerre van szüksége tehetséggondozásra azokon a területeken, amik nagyon mennek neki (unatkozik a vele egykorúaknak szánt feladatokon, ezért kikapcsol vagy elkalandozik a figyelme), és fejlesztésre azokon, amikhez nincs türelme (például hosszadalmas monotonitástűrést és kitartást igénylő rutindolgok). Szóval lényeges volt, hogy olyan helyre járjon, ahol nagyon kis csoportokban folyik az oktatás, és annyira differenciált, hogy minden tárgyban abszolút a saját tempója szerint szabadjon haladnia, például tanulhasson negyedikes matematikát meg egészen komoly irodalmat (Tolkien legnagyobb rajongója, "A hobbit" már megvolt, most "A Gyűrűk Ura" első kétszáz oldalát darálta be fél hónap alatt), mert annál kevesebb nem nagyon köti le, miközben nulladikos szinten fejlesztik a folyóíráshoz szükséges finommotorikáját, mert abban viszont nem jeleskedik és nem is motivált (kiválóan leírja amit szeretne nagyobb nyomtatott betűkkel). Ami még behatárolt, hogy oda-vissza napi egy óránál ne legyen hosszabb az utazgatásunk, illetve a tandíj összege akkor is elérhető mértékű maradjon, ha hirtelen valamiért jelentősen lecsökkenne a havi bevételünk. Végül mindenképpen szerettünk volna olyan intézményt, ahol már idén ősszel (azaz betöltött hatodik életéve előtt) kezdhet, mert a jelenlegi ovink ugyan csodás, de ott nulladikban más óvónőkkel és kizárólag angol nyelven folyna már a tanítás, és egy olyan gyerek számára, akinek a kommunikáció az élete, ez a változás kínszenvedés lenne: hiába értene mindent és hiába szólal meg szívesen, magyarul tizenkét éves szinten beszél és szövegért, ezt idegen nyelven hónapok alatt képtelenség lenne behozni.
A lehetőségeink tehát ma Magyarországon jelenthettek magán- vagy alapítványi iskolát, illetve NAT-követő intézménytől privát tanulócsoportig bármit. A túljelentkezés általában óriási (jártunk olyan hely nyílt napján is, ahol több, mint tíz gyerek pályázik egy helyre), és a jelentkezési folyamat mindenhol másfajta, van ahol már betöltött ötéves is bőven el van késve, mert két évvel előbbre töltik fel az osztályokat, és van ahol tavasszal felvételiztetnek az ősszel kezdődő tanévre, és csak májusban derül ki, hogy ki jutott be szeptembertől. Sok különböző tanítási módszer fut, de a közös mindben az, hogy a maximális csoportlétszám 16-22 gyerek között mozog, és gyakran van egy mindig készenlétben álló plusz pedagógus, aki szükség esetén beszáll segíteni, szóval foglalkozni tudnak akár alulteljesítésileg, akár ellenkező irányban kilógó képességű vagy érdeklődésű gyerekekkel is. Többnyire abból a merítésből indultunk ki, amit ismerősöktől hallottunk, illetve amiről jókat olvastunk különféle közösségi média felületeken, mert általában ott lehet őszinte saját élményekről tapasztalatokat cserélni; aztán lehámoztuk azt, ami biztos nem illik hozzánk, például az amúgy szimpatikus nézeteket valló Waldorfnál kizáró tényező a túlzásokba vitt hagyományoshoz való ragaszkodás, hiszen Kissmajom imád Minecraft-ban építkezni, szereti a szuperhősös sztorikat, egérrel sokkal ügyesebben manőverezget, mint kertész- vagy barkácsszerszámokkal, azaz csomó tekintetben minden kétséget felülmúlóan a 21. század gyermeke, és ebben nem szívesen korlátoznánk a továbbiakban sem.

Három olyan intézményben voltunk nyílt napon szülőként, ahova utána elvittük Kissmajmot is az ismerkedős alkalomra, ami válogatóként is működött. Természetesen nem azt mondtuk neki, hogy ezeknek a részvételeknek bármilyen tétje lenne, és igyekezzen viselkedni meg szerepelni, csak annyit említettünk, hogy különböző iskolákban fogunk körülnézni, hátha akad olyan, ami nagyon megtetszik, és szeretne oda járni később. Nincs izgalmas cliffhanger, azt már előző posztban is említettem, hogy ezek közül szerencsére bejutottunk a számunkra legmegfelelőbb helyre, ahova amúgy is vágytunk, de azért elmesélem mindhárom jelenetet, hátha valaki okul belőlük. Sulineveket nem írok ki, mert mittudomén milyen jogaik vannak, meg így utólag már nem is fontos, de közismert beceneves kezdőbetűiket megadom, hogy ha valaki rájön, hogy épp oda készül, lássa, hogy nagyjából mire számítson...
A T.H. reklámszövegei nagyon jók voltak, hiperszuperül felújított és felszerelt az egész épület, egy általam felületesen ismert anyuka a saját két gyereke kapcsán nagyon magasztalta, de nekünk végül már a helyszíni bemutatkozás alapján sem volt szimpatikus; igazából akkor tudtuk, hogy ez felejtős, amikor azzal dicsekedve indítottak, hogy ők már az általános sulisokat is kapacitálják, hogy vegyenek részt komoly tantárgyversenyeken, és a későbbiekben akár vért izzasztva is, de kivétel nélkül mindenkit bejuttatnak az általa kiválasztott bárhova is, ahova menni akar továbbtanulni. A kicsik nyílt óráján olyan erőltetett szerepeltetés folyt, hogy a kommunista idők tanfelügyelői ellenőrzései jutottak eszembe róla - ezek után csak azért irattam fel Kissmajmot a felvételire, hogy rutint szerezzen és szembesüljön ezzel a számára szokatlan helyzettel: idegen gyerekek és felnőttek közé bemenni egyedül, irányított foglalkozáson résztvenni, kérdésekre jelentkezve válaszolni. Odaérkezésünkkor újabb antipatikus húzás volt, hogy az egyenlő esélyeknek a látszatát sem biztosították, ugyanis a mi ovinkból érkezett összes többi gyereket egyik csoportba osztották be, majd vonalhúzás után úgy alakult, hogy Kissmajom meg egyedül teljesen ismeretlenekkel került egy másikba, ahol szintén volt egy jókora egymást ismerő mag, ráadásul az adott suliba járó nagyobb gyerekek kistestvérei. Volt egy mozgásos fél óra és egy kognitívnak szánt próbatétel, az első mindenféle vetélkedő jellegű tornagyakorlatokból állt (valószínűleg azt nézték, ki mennyire érez késztetést hogy megküzdjön az első helyért), a második egy annyira könnyű kirakózás volt, hogy Kissmajom fél perc alatt unta meg és állt fel mellőle (ez magamutogatós rivalizálóknak kedvező teszt, mert ők örültek, hogy gyorsan eredményt produkálhatnak... sooo not him); az egész egy közös szabad játékkal zárult, amiről Kissmajom azzal jött ki, hogy ő ide semmi pénzért nem szeretne jöbbi többet, mert itt a nénik pont olyanok, mint az előző ovijukban, egymással dumálgatnak csak, és egyáltalán nem figyelnek a gyerekekre. Amint kiderült, a teremben már otthonosan mozgó csapat, akinek nagytesói járnak felsőbb évfolyamokba, minden új gyereknek megtiltották, hogy az érdekesebb játékokhoz nyúljon, merthogy ott ők a főnökök - mindezt a tucatnyi gyerekkel bent ücsörgő három darab pedagógusnak a traccsparti közepette nem sikerült észrevenni, így csak annyit állapítottak meg, hogy volt aki annyira félénk, hogy kvázi tétlenül várta, hogy lejárjon az idő.
Az A.M. eleinte nagyon áhítozott favorit volt nálunk, mert az ismerős családok gyerekeiből többen is bejutottak oda e tanév őszétől, és a régi közös ovink után nekik ez mennyországnak tűnt, na meg akkor még (lásd előzmények) jó ötletnek tűnt nem szétszakítani a csapatot; ezen kívül plusz pénzért ugyan, de ott komoly zeneoktatás folyik szinte bármilyen választott hangszeren és stílusban, illetve büszkén hirdetik, hogy náluk minden gyerek egyéni ritmusban fejlődhet (az utólag derült ki, hogy szigorúan a NAT keretein belül, vagyis nem túl széles a sáv). Itt úgy indult a dolog, hogy az igazgató leült egy fél órában meginterjúztatni minket gyerek nélkül, ahol egy** gyanús elem máris kiugrott, éspedig hogy miközben állítólag nagyon fontosnak tartják a személyes ismerkedést, mégis csak az iskolás korú gyerekeket nézik meg one-on-one felmérésben, míg a koruk alapján csak nulladikba megfelelő gyerekek sorsáról két alkalommal negyven perces csoportos jelenlét dönt csupán (a leendő két pedagógus van bent velük), amiből nagyjából semmi sem derül ki, mert ennyi idő alatt kevesen oldódnak fel és/vagy viselkednek "normálisan" idegen környezetben. Kissmajmot várólistára vették fel, ahonnan mi töröltettük, nem vártuk meg, hogy bejelentsék, hogy alakul a tényleges beiratkozás, mégpedig azért, mert nevetséges indoklást kaptunk arra, hogy miért nem felelt meg maradéktalanul: azt mondták, hogy túl otthonosan érezte magát, és abból, hogy azonnal bátor volt és nyitott, azt a következtetést vonták le, hogy biztos erős személyiség, aki nagyon befolyásolná a csoportot az általa meghatározott irányba. LOL, a mi gyerekünk, mint vezéregyéniség! És a kiegyensúlyozott, kapcsolatteremtésre törekvő személyiség, mint jellemhiba... Mentegetőztek, hogy ez egy nagyon extra év volt, sok a testvérgyerek és a nulladikot ismétlő visszatartott (ők ugye mind automatikusan bejutnak), és alig maradt egy pár szabad hely, azokra meg inkább bambácska, csendes, visszahúzódó gyerekeket válogattak... ezzel a lendülettel meg bekerült Ma, aki konkrétan minden általunk ismert közösségben a klasszikus bully, viszont ott ártatlan báránykaként látták csak, mert új szituációkban gyáva (itt is kétségbeesetten bőgicsélt, hogy nem mer bemenni). Kissmajom nagyon kedves és barátkozós, rögtön összehaverkodott egy kisfiúval, buzgón mesélt a tanítónőknek, és polcról polcra felfedezgette a termet, és ez úgy tűnik túl félelmetes volt - ettől kezdve meg mi teljesen elveszítettük a bizalmunkat bennük, mert ha ennyire felületes aspektusokból kiindulva ilyen durván félrediagnosztizálgatnak, akkor valójában semmi garancia nincs rá, hogy jófej, emberséges, abúzus-mentes gyerektársaság alakul ki; az már csak bónusz, hogy olyan helyre, ahol további évekig kellene elviselnie Ma társaságát, semmiképpen nem küldenénk, még ha az X-Mansion is versengene érte.
A B.S. pár évvel ezelőtti megalakulása óta a listánkra került, és már oviváltáskor is szóbajött, de végül gyorsan kellett lépni és akkor jobbnak tűnt a csoportos váltás, így elengedtük. Most viszont pár hónapja átvitték oda a sógorék kilenc éves kislányát, aki az állami sulit utálta, sírva járt be reggelente, nem voltak cimborái, ide meg repesve indul nap mint nap, teljesen kivirágzott, és boldogan vesz részt mindenben. Szerencsénk volt, mert amikor jelentkeztünk az iskola még magántanulói státuszú gyerekek közösségeként működött, de mire bejutottunk, már kihirdetésre került az akkreditációs folyamat sikeressége, és emiatt a változás miatt indul egy plusz csoport is ősztől, mert különben nagyjából csak külföldre költözés esetén szoktak üresedni helyek, amúgy a startnál jelenlevő kollektíva megy végig egymás mellett az évek során (tehát nem indul minden évben első osztály a megszokott szisztéma szerint). A felvételi itt egy interaktív bemutató beszélgetéssel kezdődött, ahol az intézményvezető és a pedagógusok meséltek, kérdésekre válaszoltak, és volt alkalom a szülőknek is egymással dumálni. Aztán volt egy gyakorlatilag időkorlát nélküli találkozó az intézményvezetővel, ahol kifaggatott a családunkról, a gyerekről, hogy miért választottuk őket, és mik a terveink és elvárásaink a gyerek fejlődését illetően, és mi is faggathatuk őt mindenféle részletekről; eközben Kissmajom körülöttünk játszadozott az órák után még bennmaradt gyerekekkel, talált is magának és nagyfiút, akivel nagyszerűen elszórakoztatták egymást, hál'Istennek itt senkit sem zavart az instant beilleszkedése. Végül az összes jelentkezőt tucatnyi csoportokra osztották, és be kellett vinni a gyerekeket játszódélutánra, ahol jelen volt körönként négy saját pedagógus és egy pszichológus, akik moderáltak, foglalkoztattak, csekkolták az interakciókat. Hatalmas hátrányból indultunk, mert a síelésünk miatt lemaradtunk a korban hasonló gyerekek találkozójáról, így mikor Kissmajom ment, két sokkal nagyobb lányon kívül kiscsoportos korosztály volt csak jelen, akikkel ő sosem nagyon tudott mit kezdeni; ráadásul épp gyomorrontott volt, így az autóban oda- és hazaúton is hányt szegénykém, szóval izgalmas volt a várakozás a ránkbólintó telefonhívásukig.

Ezek után valahogy sorsszerűnek érezzük, hogy rengeteg kanyargás után pont most lyukadtunk ki pont ide, mert ezt a tanulási stílust tényleg mintha Kissmajomnak találták volna ki a rendhagyósága miatt. A differenciáltság itt annyira alap, hogy életkor szerint besorolt osztályok helyett egyéni tudásszintre alapozott csapatok vannak, azaz mindenki minden tárgyat olyan színvonalon tanulhat, amilyen a fejlettsége szerint számára a legoptimálisabb. Minden gyereknek felnőtt mentora van, aki segíti az érdeklődési körének megfelelő projekteket kiválasztani, és végigköveti a kivitelezésüket -  tantárgyak helyett komplex projektek vannak, amik több területet felölelő tudást alkalmaznak. Minden közösségi viszony legfontosabb eleme a másik elfogadása és tisztelete, az empátia és tolerancia, az egymáshoz képesti megmérettetések helyett a közös megoldáskeresés, az egészséges vitakultúra, az eredményes team-work, és a soft skills tudatos csiszolása.
Ősztől indul tehát reményeink szerint 12 év, amikor Kissmajom azt és úgy tanulhat, ami és ahogy neki a legeslegjobb, az ő érdekei kerülnek mindenek fölé, a saját ritmusában haladhat a saját céljai felé, biztonságban és támogatásban részesül, bármilyen irányba is tapogatózna. Szinte túl szép, hogy igaz legyen, de úgy érzem, nagyon kiérdemelte már ez a drága kisfiú végre a stabilitást és a nyugalmat...



* A nulladik vagy preschool az néhol nagycsoportos korú, néhol a nagycsoportot már kijárt, de még nem iskolakész (vagy szülők által visszatartani kívánt) gyerekek számára kitalált évfolyam, amit életkortól és érettségtől függően egyszer vagy kétszer lehet járni. A magánintézmények jó része (sulik, de sokszor ovik is), indítanak ilyent, ami egy fajta átmenet: már struktúráltabb napirenddel működik, mint egy óvodás nagycsoport, de még nincsenek konkrét padbanülős tanórák, viszont napi szinten kötelező feladatokat kapnak a gyerekek... valamiféle beszoktatás ez, hogy első osztályban ne érje őket sokként a hatalmas változás. Ovikban ide általában egyenes átmenet van a nagycsoportból, iskolákban a kiválasztósdi már ezek előtt megtörténik, és ha nem derül ki durva inkompatibilitás a gyerekkel vagy szülőkkel az ott töltött év alatt, akkor az első osztályba való felvételi már csak formalitás lesz, azaz kvázi kinevelik a saját sulisaikat a saját nulladikukban; mire iskolát kezdenek már ismerik az épületet, az általános szabályokat, találkozgattak már a tanítókkal és nagyobb gyerekekkel.
** Azóta a hónapok során továbbiakra is fény derült: miközben azt állítják, hogy a csoportok dinamikáját védendő, év közben egyáltalán nincs felvétel, tudunk konkrét családról, akivel ezügyben mégis kivételeztek; több egymástól független forrásból hallottunk olyan esetekről, hogy különösebb indoklás nélkül rúgtak ki diákokat akár év közben is, ha azok nem voltak hajlandók tökéletesen olyanná idomulni, amilyenek a nem teljesen pontosan megfogalmazott elvárások; két alkalommal is elküldtek olyan SNI gyerekeket, akiket eredetileg a problémáik ismeretében felvettek; az ismerős családok gyerekeire, aki amúgy az átlagosnál sokkal szófogadóbb ötévesek, többször rájuk lett szólva, hogy túl hangosak, aktívak, neveletlenek. Gyakorlatilag teljesen esetleges és bizonytalan, hogy miután bejutott a gyerek, valóban ott töltheti-e el az iskolaéveit nyugalomban, a pedagógusokkal és úgy általában a közösséggel együtt dolgozva az esetlegesen felmerülő gondok konstruktív megoldásán, vagy esetleg különösebb habozás nélkül kicsaphatják a francba, mint másfél évszázaddal ezelőtt.

Évzárás-évkezdés...

A teljesség igénye nélkül az elmúlt egy hónap nagyobb eseményei...

- Megvolt az első igazi nagyfiús szülinapi zsúrja (is, mert összesen négy darab felköszöntős "bulija" lett: ez, egy haverokat igazi munkagépeket kipróbálni meghívós, egy családi és egy óvodai), játszóházban, az általa kiválasztott ovis pajtásokkal, reggel kilences nyitástól este nyolcas zárásig pörögve. A nagy ünneplések és ünnepek közepette az is kiderült, hogy totálisan hidegen hagyja a decemberi összesítő ajándéközön: amiket ő maga kért, azokkal örömmel játszott, amiket mástól vagy tőlünk kapott, azok között is lettek kedvencei, de egy csomó napokig tornyosult érintetlenül, mire végre kipróbálta őket... lil' weirdo...
- Megvolt az első igazi nagyfiús szilveszter éjszakája, amikoris szabadtéri Beatles emlékkoncertet néztünk végig az első sorból kornyikálva, sült krumplit zabálva és gyerekpezsgőt (jó, én nem csak) kortyolva; később egy vastag ködben araszolós kaland után hazaérve, kegyesen eljött velünk aludni, mikor mondtuk három óra körül, hogy tőlünk még fennmaradhat nyugodtan, de mi már nem bírjuk tovább. Előtte Halloween éjszakáján megengedtük, hogy bármeddig ébren legyen, éjjel kettőkor a hullafáradt M. reménykedve betett neki egy egészestés anime filmet, hogy hátha kidől, de bakker lazán végignézte, és fél négykor aludt el végül, úgy, hogy az igazából fél öt volt az óraátállítás miatt.
- Teljesen belezúgott a klasszikus Star Wars trilógiába, az apjával elejétől-végig és részletekben is megnézték összesen vagy tízszer a téli vakáció alatt és után, minimális kronológiai bukfencekkel gyönyörűen és részletesen el tudja mesélni mind a három rész intrikáit, és a karácsonyi előtti nagybevásárlást úgy abszolváltunk, hogy Darth Vader ruhában Birodalmi indulót dúdolva vonult végig a hipermarketeken, a stresszesen rohangáló emberek nagy derültségére. Ezen kívül (vagy ahogy ő mondja: "egyben") ő Spidey és Batman is, az elsőhöz szintén van már jelmeze, a másodikhoz szeretne, és keressük épp a megfelelőt.
- Pár napja Minecraftot is tolnak, ráadásul a zombis verziót, M. vett neki egy icike-picike egeret, hogy végre ne csak utasítgasson, hanem actually játsszon is. A nem létező türelmét tőlem örökölte, másodpercek alatt odakúrja az irányítást az apjának, ha valami nem megy elsőre, vagy megunja, ha több időt vesz igénybe, valószínűleg még pár évig nem lesz híres gamer.
- Imád korcsolyázni, pedig csak azért vettünk neki, mert minden haverjának van, nem is reméltük, hogy két percnél tovább a lábára engedi - ehhez képest csuromvizesre izzadtam magam már első tesztelős alkalommal, mert folyton lelkesen csúszni akart és visszamenni és újrakezdeni; egyelőre szigorúan kapaszkodik belém őóvatossága, de szerintem hetek kérdése és suhanni fog, amennyire jó az egyensúlyérzéke. Ezek után alig várjuk a márciusi síelést, szerintünk az is nagyon könnyen fog menni neki, főleg úgy, hogy a kedvenc ovistársaival (és hihetetlenül jófej szüleikkel), így közösen motiválják majd egymást.
- Elkezdett élvezhetően gitározni - nyilván a húrokat nem bírja lefogni, de egyetlen meghallgatás után simán leutánoz bármilyen "strumming" stílusú pengetést, tökéletesen tartja az ütemet, sosem téveszti el a ritmust, és kristálytisztán énekel ki hozzá minden hangot, az egyik óvónője szerint (aki mellesleg évtizedek óta rendszeresen fellépő énekesnő) valószínűleg abszolút hallása van. Karácsonyra kapott igazi profi furulyát, csörgőt és szájharmonikát is, zongorázni is szívesen ül le az apja szintetizátorához, és a doboláshoz is visszatér néha, de a kitartó szerelem amihez mindig (értsd: napi minimum egy, hétvégén inkább 2-3 órára) hűséges, az a gitár.
- Megvolt az első mozija: a szinkronos Ferdinánd unalmasnak bizonyult neki, úgy felénél (miután elfogyott a szintén első popcornja) mocorogni kezdett, és illedelmesen suttogta, hogy ha nem bánjuk, ő szívesebben nézne otthon Jedi visszatér jeleneteket, úgyhogy kijöttünk, pedig nem volt rossz; eddig csak két hagyományos rajzfilm kötötte le, a Finding Nemo és a How to Train Your Dragon, amiket akárhányszor megnéz angolul is, amúgy sokkal jobban tetszenek neki az animék, például nagy kedvenc a Totoro. Divatos mániákra és rajzfilmsorozatokra egyszerűen képtelenek vagyunk rászoktatni, pedig próbáltuk, mert nem ártana, ha néha be tudna szállni az ovisok verdás meg mancsőrjáratos meg tűzoltósames megmittudommilyen játékaiba... hál'Istennek túl jól sikerült a tévétlenség, úgy tűnik.
- Megtanulta helyesen fogni a ceruzát, és azóta jól olvashatóan lemásol bármilyen nyomtatott nagybetűs írást, és az egyszerűbb betűkből fejből is le tud írni szavakat, igaz minimum kétcentis méretben és legtöbbször jobbról balra irányba. Amint kiderült, rajzolni is tud, csak nem szeret (eddig azt hittük, semennyire sem megy neki, mert nem csinálja szívesen, és amikor "muszáj", akkor színes krikszkrakszokkal szórakozik), megy az emberalak is, és szinte bármit felismerhetpen visszaad, amit kérünk, Totoro például ijesztően élethű.
- Angol szavakban már ki tudja ejteni az r hangot - erre dalszövegekből jött rá, és mutatta büszkén, hogy íme, ez a magyartól különböző kiejtés megy bizony; ilyenkor a saját nevét csodaszép angolsággal mondja ki.
- Megtanult egyedül enni (levest is, mellécsepp-mentesen, annak ellenére, hogy folyamatosan én etettem), egyedül öltözni (kezeslábast is, zoknit is, de szerencsére ezeket még mindig szívesen engedi át nekem), egyedül segget törölni (ez ovis önállóskodós dolog, itthon megcsináljuk mi, mert szegénykének kábé cirkuszi mutatványba kerül megfelelően lehajloni hozzá). Az éjszakai pelusa tízből kilencszer makulátlan (a becsurranó mennyiség is kevés és általában akkor van, ha túlzottan sokat iszik közvetlenül lefekvés előtt), csak azért adjuk rá még mindig, mert ő teljesen kómásan alussza végig a 10-12 óráját, és ebből a nagyon mély álomból nincs szívünk felráncigálni biztonsági pisilésre vagy ágyneműcserére még minden tizedik éjjelen sem.
- Az oviban szintén tízből kilencszer nem alszik délután, és úgy is jól elvan este kilenc utánig, úgyhogy csak akkor szoktunk inszisztálni (és az óvónők segédkezni altató hátsimivel vagy talpmasszázzsal), hogy pihenje ki magát, ha délutánra vagy estére olyan programunk van, amit érdemes full gőzzel kiélvezni.
- Egyre asszertívabb - még van mit fejlődnie, de annyit biztatjuk és tanítjuk rá, hogy lassan kezd beérni a révezetés: múltkor nagyon büszke voltam rá, mert egy nála kétszer nagyobb lány akarta erőszakkal elvenni a játékát, és mire mentem volna közbelépni (mert ilyenkor nem szokott védekezni, csak jön és elpanaszolja, én meg nem hagyom segítség nélkül, hogy támogatva érezze magát), tiszta erejéből ráordított, hogy hagyja békén, nem adja oda, és nem is engedte el.
- Egyre könnyebb vele: sosem volt egy sírós-hisztis gyerek, de most még nagyfiúsabb, szinte kizárólag csak akkor pityereg vagy mérgelődik, ha már nagyon-nagyon fáradt, és akkor is tökéletesen megfogalmazza, hogy mi a baja, és hogyan tudunk segíteni. Egyre okosabb és viccesebb, konkrétan értelmesebb és szellemesebb beszélgetőpartner, mint néhány felnőtt ismerősünk, bármiről lehet vele dumálni, mindenről vannak elméletei, véleményei, preferenciái, és nagyon szórakoztatóan tudja előadni őket.
- Még az eddiginél is sokkal bújósabb, egészen egyértelmű, hogy ugyanúgy az érintés a szeretetnyelve, mint nekem, és imádjuk, hogy mindig ölel, szorít, simogat, dédelget, és számtalanszor elmondja, hogy mennyire szeret.

Most ezek ugrottak be hirtelen, ha valami még eszembe jut, hozzárakom, hogy megmaradjon neki, mert már most mániája a babakori videóit visszanézni meg régesrégi történésekről meséltetni minket.
De egészen röviden összefoglalva: a gyerekünk minden (különösképpen geek) szülő álma, és nincsenek rá szavak, hogy mennyire, de mennyire...

Emlékezés így, szülinap előtt(ről)...

Fürdés után a majdnemnégyéves felöltözve várt az ágyon, amíg beállítottam a vackunkat (párnák, takarók, mindenkinek a sajátja, és a nagy közös), és vártuk, hogy M. előkerüljön altatáshoz, bohóckodott, énekelt, ugrált, rötyörészett, mint minden este - aztán hirtelen megállt, elcsendesedett, és egy kis elmélkedés után ragyogó szemmel elmosolyodva megszólalt:
- Én úgy örülök, hogy téged meg Apát választottalak!
Akkor csak annyira futotta a könnybelábadós meglepetésből, hogy megismételtettem vele ezt a kijelentést M. beérkeztekor, és mindketten agyonölelgettük, miközben ki tudja hányadszorra hálásak voltunk Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, az életnek.
Aztán mivel napi többször eszünkbe jutott ez az unearthly vallomás, tegnap rákérdeztem, hogy mit értett ezalatt.
- Hát az úgy volt, - válaszolt rövid mélázás után, - hogy nézelődtem lefele onnan a babavilágból, és egyszercsak megláttalak titeket, ahogy itt jöttetek-mentetek. És akkor úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez az Apa meg ez az Anya...
- És miért tetszettünk meg neked épp mi? - kérdeztem kíváncsian.
- Azért, - vágta rá habozás nélkül, - mert így... mosolygott a szátok!
♥

Én soha semennyire sem hittem az ilyen kiválaszt-egy-lélek jellegű mesékben. Aztán ettől függetlenül öt éve és egy hónapja minket is kiválasztott valaki, és mi végig tudtuk, hogy velünk van, és azt is, ahogy megengedi, hogy elengedjük, és elbúcsúzik, és elmegy. És mindig úgy éreztük, hogy három hónappal később ő küldte nekünk ezt az új csodát - akkor ezek szerint mégsem.
Ez a Csodánk is teljesen szabadon döntött. Hát van a világon nálunk szerencsésebb szülő...? És meglepő, hogy azóta is egyfolytában mosolyog a szánk?!
:)

Nothing but the truth

A múltkori kakálásról-lehet-hazudni-de-hazugságról-nem sztori kapcsán akartam említeni, hogy millió más dolog mellett azt is imádjuk ebben a kisfiúban, hogy annyira tisztességes, egyenes, őszinte, korrekt... mindig mindenben, én szerintem ilyennel még felnőttben sem találkoztam soha, nem hogy gyerekben.
Még a kis kölyökfejében éppen legfontosabb ügyekben sem próbál sosem trükközni... Ha én M.-hez küldöm azzal, hogy már csak tíz percet játszhat fürdés előtt, vagy M. küldi hozzám megkérdezni, hogy ehet-e öt gumicukrot, és én csak hármat engedek, akkor dudorászva visszabattyog, és bevallja a várakozó félnek a számára kedvezőtlen döntést, pedig simán bepróbálkozhatna egy-egy lódítással, amilyen jó előadó, nagy valószínűséggel le sem bukna vele...

A másik érdekessége, hogy miközben arra sosem használja fel a színészi tehetségét, hogy becsapjon minket, arra bármikor nagyon szívesen, hogy titkot tartson. Már kétszer bíztunk rá olyan komoly dolgokat, amikben nagyon rosszul jött volna ki, ha elkotyogja magát, de valahogy mertünk bízni benne, mert olyan... amilyen; és nem csalódtunk.
Először idén a házassági évfordulónkon volt az, hogy M. megbeszélte vele, hogy reggel elindulnak együtt, ahogy szoktak (ő munkába menet elviszi oviba), de tulajdonképpen az lesz, hogy Apuhoz fogja beadni egy soronkívüli Tata-napra, majd ő hazajön és elvisz engem egy meglepetésrandira. M. annyira furán érezte magát, hogy kamuzásra "kényszeríti" az ártatlan gyereket, hogy még aznap reggel is többször rákérdezett, hogy tutibiztos, hogy nem akarja nekem megsúgni, hogy mi készül? Mire Kissmajom méltatlankodva válaszolta, hogy: "De hát Apa, akkor nem is lenne meglepetés!".
Másodszor meg én szerveztem elvileg M. negyvenedik szülinapjára egy rejtélyes utazást a három legjobb barátjával, de gyakorlatban hónapokig tolódott az esemény, amíg össze tudtunk rakni egy minden félnek megfelelő időpontot. Mivel szerepjátékos getaway volt a terv, a hivatalos verzió úgy szólt, hogy velem kettesben lesz a mini-break, és Apu másnap utánunk hozza Kissmajmot vonattal (mert még egy éjszakánál sosem voltunk több időre külön, és mert hát vonatozni csudijó); de tulajdonképpen a kalandmester felhívta volna az indulás reggelén, hogy légyszi menjen érte egy benzinkúthoz, mert lerobbant az autója, és onnan a forgatókönyv szerint "elrabolták" volna a már lefoglalt szálláshelyre, az általam előzőleg már bepakolt bőrönddel együtt. Végül nem volt szívem meglépni, mert mindketten nagyon szenvedtek volna, ha három napig el kell válniuk úgy, hogy nem búcsúznak el előtte egymástól, úgyhogy utolsó pillanatban elhatároztam, hogy mindenképp kellőképpen nagy élmény lesz az ajándékom, bátran lelőhetem a poént - Kissmajmot kértem meg, hogy rajta, mesélje csak el az apjának, hogy mi a meglepetése. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és hosszas, értetlenkedő hezitálás után suttogva megkérdezte: "Most komolyan elmondhatom neki?!"

Kicsi kémem... Kicsi becsületes, megbízható, kicsi drága kincsem... el is érzékenyültem menten a saját történeteimtől... ❤

Boyhood

Életünk egy majdnem-négy éves Tom Sawyer Kissmajommal:
Én: Nem ebben a nadrágban vittelek reggel oviba, miért cseréltétek le... becsurrant a pisa...?
Kissmajom: Dehogyis! Csak egy kicsit sáros lett az udvaron.
Én: És hogyan?
Kissmajom: Hát, megpróbáltunk kiásni egy kincsesládát Zoránnal, Dániellel és Alinával. Sokat kínlódtunk, mert olyan kemény volt a föld, hogy majdnem beletört a lapátunk.
Én: És sikerült végül?
Kissmajom: Nem. Szóltak a nénik, hogy el kell pakolni, és be kell menni ebédelni.
Én: És hallod, kinek az ötlete volt ez a kincsesládás menet?
Kissmajom: Hááát, tudod... tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy gilisztát akartunk keresni...
:)

Nagy-nagy, túlságosan nagy nagyfiú. Most vettem neki 110-es nadrágot, és basszus, jó rá, esőfelszerelésből meg már 116-122-es méret kellett; a 24-es szandál utánra vásárolt 25-ös őszi cipőt vissza kellett vinnem egy próba után nagyobbra cserélni, mert a nyár folyamán egy teljes méretet átugrott a lába. Nagyon nyúlánk, egyértelműen látszanak a kar- és combizmai, és nyoma sincs már rajta a babahájnak - ha nagyon jóllakik vacsorára, fürdéskor lelkendezve nyugtázzuk, hogy jé, van ott még egy kis pocak. Ha túlesik a nyűgös holtponton, akár éjfélig erőfeszítés nélkül nyomja a napot délutáni alvás nélkül, az oviban nem is erőltetik, mi itthon szoktuk, ha késő délután vagy esti programunk van, mert pihenten sokkal jobban élvezi az egészet; amúgy még mindig összebújva "altatjuk", és még mindig közöttünk alszik.
Oviban a 4,5-5,5 évesekkel jár egy csoportba, messze a legfiatalabb, és majdnem a legmagasabb. A szókincse és szövegértelmezése alapján simán kezdhetné az iskolát, bármilyen megélt vagy hallott történetet olyan színes részletességgel és tökéletes koherenciával mesél el, hogy némelyik felnőtt is megirigyelné; az "r" hangon kívül más beszédhibája már nincs, az is mintha alakulgatna sajnos. Mióta két kizárólag angolul beszélő óvónő is napi szinten foglalkozik velük, rohamosan halad azzal is, hiába nem tudjuk rávenni magunkat, hogy mi is tanítsuk - már nem csak "bemagolt" dalszövegeket tud tökéletesen, hanem általánosan használható kifejezéseket is beépít a magyar beszédébe, továbbra is gyönyörű kiejtéssel. Komplett versekkel jön haza egyik napról a másikra, még mindig nagy szerelem a zenélés (most épp ez - teljes beleéléssel, mosolyogva énekli, és közben profiként meg-megpörgeti a mikrofont), és manapság már nem összevissza klimpíroz, hanem zongorán, gitáron és persze dobon is szépen adja a ritmust a saját dalolásához. Gyönyörűen ugrálózik, seggről-talpra és társai, rettegve figyeljük, hogy mikor adja elő az első szaltót; a labdaérzéke, az egyensúlya, egyáltalán a mozgáskultúrája bámulatos, egyedül a vízzel nem sikerült megbarátkoznia, mert mi az, hogy kiszámíthatatlanul mozog és random az arcába spriccel... októbertől jár majd úszni az ovival, reméljük nyárig alakul a dolog, és jobban fogja élvezni a tengerezést, mint idén. Szépséges kihúzott-egyenes háttal üli meg a lovat, így ha lesz kedve hozzá, azt is meg fogjuk nézni rendszeresebben - hihetetlen, hogy mennyire eszébe sem jut félni, de még tartani sem semmilyen élőlénytől, legyen az hozzá képest hatalmas, vagy a mi szemünkben undorító*.
Új szenvedélye a tömegközlekedés, vonattal be Budapestre, onnan sorba minden járművel egy-egy körre akármerre, a metrók térképe bombabiztosan a fejében, álmából ébresztve is felsorolja mind a négy vonal összes állomását, és rávágja, hogy a város egyik végéből a másikba miről mire és hol átszállva lehet eljutni. Legózásért egyelőre nincs oda, de fakockákból és -sínekből állatkertet és farmot és autópályát meg szállítmányozócéget rak össze, az emeletes ágya alatti kuckó meg a képzeletében egy csudálatos űrhajó, amivel megfelelő karbantartással különböző veszélyes bolygókat lehet meglátogatni. Kézügyességét semennyire sem hajlandó finomítani, mondjuk nem is erőlteti senki, mert már a ceruzát sem hajlandó szabályosan fogni; a pepecselést, gyurmázást, hajtogatást, festést, rajzolást nagyon hamar megunja - az esetek túlnyomó többségében csak kriksz-krakszokat firkál, egyetlen vagy maximum két színnel, teljesen kaotikusan, hiába képes többre (kérésre abszolút felismerhető emberalakokat vagy akár másolt nyomtatott betűket is tud például), magától nincs rá semmi ingerenciája. Egyre gyakrabban és egyre többet van el egyedül, már nem kell minden mutatványához nézőközönség, és minden akciójához asszisztencia, de azért a legjobb mégiscsak az, ha valaki minimum egy helyiségben tartózkodik vele, miközben bármit játszik.

Az apját imádja, ő a legjobb barátja, mindent együtt szeretne csinálni vele a reggeli ovibamenéstől az esti lefekvésig - és a rajongás értelemszerűen kölcsönös, M. folyamatosan szórakoztató feladatokat, kreatív játékokat, izgalmas programokat talál ki, és a szabadideje nagyrészét együtt tölti vele. Továbbra is van heti egy Tata-nap, amikor mi kimenőt kapunk, ők meg Apuval elmászkálnak mindenfelé, vagy egyszerűen a szobájában építkeznek. Gyerekekre még mindig nem feltétlenül kíváncsi, bár mostanság a nagycsoportosokban jobb partnerre talált, szóval alakul ez is; az óvónéniknek ellenállhatatlanul udvarol, agyonpuszilják mindig, a két hete érkezett legújabb is a lábainál hever már, egyik egyszer úgy jellemezte, hogy "ez a gyerek egyszerűen bemászik az ember szívébe, és ott szétrobban, mint egy vidám szivárvány" - és tényleg.
Mindig jókedvű, nyitott, érdeklődő, kedves, türelmes, és mindezek mellé egyre csibészesebb, szellemesebb, okosabb... és továbbra is a világ legpuhamelegebb öleléseit adja; nincs olyan nap, hogy ne jutna eszünkbe tucatszor: nem létezhet földön nálunk szerencsésebb ember, és annál nagyobb boldogság, hogy ő van nekünk. És nem tudjuk eldönteni, hogy álljon meg az idő, de most azonnal, és maradjon mindig ilyen... hiszen mikor összegömbölyödve bújik az ölünkbe a selymes bőrével és édes illatával, még olyan, mint egy igazi pici baba - vagy jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen annyi közös kaland vár még ránk, és minden egyes lépés felejthetetlenül érdekes lesz, mert hozzátesz valami egyedit a fejlődéséhez, és azáltal ad nekünk egy újabb Kissmajom-változatot, amivel nem lehet betelni. Emlékszem, mikor egészen csecsemős volt még, de már látványosan nem újszülött, azt kívántam, bárcsak duplázódna meg minden hónapban - úgy maradna nekünk az eredeti kicsiből is egy példány, egy meg tovább növekedhetne, hogy végül egyszer megismerjük a felnőttet is, aki benne lakik. Hát lenne már vagy harminc gyerekünk, de nem bánnánk a következő háromezret sem, azt hiszem...



*Sosem gondoltuk volna, de minap olyan természetességgel hozott oda nekünk egy elég nagy és nagyon fekete bogarat, hogy nem tudtunk nemet mondani neki, és M. meg én is  a tenyerünkbe vettük felnőtt életünk első ízeltlábúját, ami nem katica vagy hangya. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy ne visítsunk fel, amikor ilyenekre vetemedik, mert annyira jó lenne, ha nem hozzánk hasonló lúzer-módra állna a csúszómászókhoz, hanem úgy, mint mondjuk a mi szüleink. Horvátországban akkora kabócát vitt ki megmenteni az apartmanunkból, mint szinte a teljes kis tenyere, miközben mi majdnem elájultunk a visszatartott lélegzetünk miatt - de gondolkodás nélkül nyúl például egy méretes sáskáért is, amitől az apja konkrétan idegrohamot kap.

A tökéletesből k̶e̶l̶l̶-̶e̶ merre tovább...?

Úgy egy hónapja esküvőn voltunk, a sajátunk óta először, M. egyetem alatti legjobb barátja házasodott, egy nagyon furcsa lánnyal, akit még embercsempészős menekültmentős időszakomban zártam a szívembe közös hullámhosszaink okán. Szűkkörű esemény volt, a családon kívül csak a férj három barátja és a párjaik voltunk jelen, összesen vagy harminc ember; a lagzit vártuk igazán, mert nyolcvanas-kilencvenes évek zenéit ígérték mulatóssal vegyítve, hogy a rokonok is ki legyenek elégítve, szóval érdekesnek ígérkezett - aztán meglepetésszerűen a templomi szertartás volt nagyon személyreszabott és igazán sírósan szép. Erősen leegyszerűsítve lényegében azt mondta a papnéni, hogy a hosszúéletű és boldog kapcsolatok titka az, hogy az ember tudjon bocsánatot kérni és bocsánatot adni, és mindig együtt újrapróbálni.
M. könnyes szemmel mosolyogva rámnézett, én meg ugyanúgy vissza - megcsináltuk. Döcögve-bizonytalankodva, megtanultunk és -tanítottuk egymást bocsánatot kérni és adni. Tizenegy évnyi hegyen és völgyön át, égen és földön túl, itt vagyunk, hazaérkeztünk, és ebben a hazában az univerzum legcsodálatosabb lénye az saját miniuniverzumunk közepe. A helyünkön vagyunk, és minden a helyén van körülöttünk. Nagyon nehéz innen továbblépni, irányt találni, elköteleződni felsejlő lehetőségek mellett. Kívánni és kérni éppen lehet, és kell is, mert ha ennyi minden megadatott, bűn lenne nem hinni a még több-ben. Ugyanakkor kísértés lenne követelni, elvárni ezt a többet.
Persze, nem bánnánk, ha Apu és M.Anyuka krónikus betegségei csoda folytán meggyógyulnának, ha M.Apuka hirtelen műtét nélkül is rendbejönne, ha váratlanul teherbe esnék, ugye... És a legnehezebb az, hogy míg nem fognak és nem fog, addig nekem akár még össze is jöhetne, ha még mindig szívvel-lélekkel és meggyőződéssel tudnék harcolni érte. Érdekes, hogy nem erőm nincs hozzá, és nem nembízom a sikerben, és nem is tartok a következményektől, bármi is lenne az eredmény. Csak valami megmagyarázhatatlan, irracionális, beteg félelem bújkál ott legbelül, hogy vajon mennyire, meddig nyújthatjuk-nyúzhatjuk a szerencsénket? Mekkora boldogságadag jár két átlagos, nem különösebben jóságos, nemes, tiszta embernek, akik már így is sokkal többet kaptak, mint ami másnak nem adatott meg, pedig ugyanúgy vagy még jobban megérdemelné...? Butaság, tudom, de komolyan azon agyalok, hogy ha többre pályázunk, kibillenünk ebből a tökéletes egyensúlyból, és valamit elveszítünk cserében; így csak tolom-tolom a döntést, és közben aggódóm, hogy kifutunk az időből, aztán mire megérik az elhatározás, és megjön a bátorságom, elúszik az esély.
M. szerint ez ilyen Kelet-európai kishitűség, merjünk nagyravágyni, és igenis bátorkodjunk lépni. Nem tudom, és ma nem is akarok gondolkozni rajta. Ma még csak olyan terveken vagyok hajlandó töprengeni, hogy jövő ilyenkor, ha teljesen kész lesz a kertünk, és minden dús zöld lesz benne és színes virágos, csinálunk egy ismétlést, és a világ legelképesztőbb jópasija az íriszekbe öltöztetett teraszunkon elvesz feleségül mégegyszer jól.

Life changing events...

Nem, nem vagyok terhes. Történtek viszont hatalmas dolgok, és már annyi mindenkinek ígértem privátban, hogy részleteket is kapnak hamarosan, hogy mesélem is őket rögvest.

Az úgy volt, hogy ültünk egy szép napon a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszán, és miközben a csodálatos kisfiunk viháncolt a jófej kutyánkkal, épp arról beszélgettünk, hogy ez már ennél jobb egyszerűen nem lehetne. Erre másnap M. kapott egy állásajánlatot attól a cégtől, ahová kerek két éve pályázott egyet, és akkor igencsak elrontotta a fél nyarunkat az, hogy nem vették fel. Közben persze silver linings... as it turned out, a lehető legjobb dolog volt ez az elutasítás, mivel ha akkor nem marad a jelenlegi munkahelyén, csak hitelből tudjuk felépíteni a házat, ugyanis gépekben, munkaerőben és anyagban is milliókban mérhető segítséget kaptunk tőlük.
Visszatérve két évvel ezelőttre: a szakmai interjún imádták, lelkesen körülrajongták, és konkrétan majdhogynem kimondták, hogy mikor kezdhet, aztán a visszahívásuk napokig késett, míg végül szabadkozva bökték ki, hogy a vezetőség váratlanul létszámstoppot rendelt el, és sajnos vissza kell vonniuk mindent, de megtartják a jelentkezési adatait, és blablabla. Nagyon szar érzés volt, mert egyszerűen nem értettük az egészet, a sok dicséret, és abból következő tervezgetéseink után elég nagy pofáraesés volt a hirtelen fordulat, főleg hogy egy nagyon jó hírű multiról van szó, azt hittük, hogy külföldi cégeknél ez nem így működik; meg tetszett volna neki a feladat is, végre kihívás és újdonság a sok éves stagnálás után, egy várhatóan nagyon sokáig stabil cégnél, ahol sok a fejlődési és fennebb lépési lehetőség... annyira vágyott rá, hogy igazándiból elfogadott volna kicsit kevesebb pénzt is, mint amennyit épp keresett.

Fast forward to three weeks ago: felhívja ugyanaz a HR-es csaj, aki akkor a rossz hírt közölte és azt mondja, hogy lenne valami, érdekli-e még, volna-e kedve bemenni egy beszélgetésre a csapatvezetővel, aki embert keresgél - őszintén szólva a nem sok volt, és miután reflexből igent mondott, még tanakodtunk is, hogy mennyivel előtte van az, hogy még nem ciki lemondani, mert épp közeledőben volt egy határidős dolga a mostani munkahelyen. Aztán enyhén másnaposan, nagyon kialvatlanul, és teljesen beleszarva az egészbe, elment mégis, hogy ha nem más, legalább rákérdez a múltkori okokra, és lesz valami lezárás-íze a régi szerencsétlenkedésnek. Jelen volt a legutóbbi interjút vezető fickó, meg még két menedzser, szakmai ügyben egyetlen egy kérdés sem hangzott el (előttük voltak az akkori papírjai, meg emlékeztek is rá), és gyakorlatilag abból állt a két órás találkozó, hogy megpróbálták meggyőzni, hogy mennyire jó lesz neki ott. Mondhatni, hogy sikerült is nekik, mert úgy jött haza, hogy csillogó szemmel mesélt, de tanulva a múltból azt beszéltük meg, hogy inkább ne éljük bele magunkat semmibe, mert ha ezúttal nem is lépnek vissza, legalábbis anyagilag tuti nem tudnak jobbat ígérni a mostaninál, hiszen az elmúlt időben továbbképződött és jelentősen kibővült a munkaköre a jelenlegi cégnél, és ezáltal a fizetése is megmásfeleződött. A következő hét elején felhívták, és lazán bemondtak kezdésnek egy olyan éves bért, mindenféle extra juttatásokkal (SzÉP kártyától kajatámogatáson át magánkórházi ellátásig) kiegészítve, amire egyszerűen nem lehetett nemet mondani - úgyhogy nem mondott.

És itt jön a képbe a még nagyobb durranás, ugyanis meghánytuk-vetettük, hogy amellett, hogy a mostani főnökét nem kellene szarban hagyni mínusz egy fontos emberrel, pénzügyileg sem lenne okos dolog kilépnie. Csináljuk inkább azt, hogy az őt nélkülözni nem tudó munkakört továbbra is elvállalja távban, a többi ügyeit (sok, de megfelelő rutinnal simán csinálható félműszaknyi időben) meg átveszem én, az a rész eleve nem rocket-science, ráadásul lesz fél évem betanulni. Decemberig kitalálhatom, hogy tetszik-e az egész, és ha igen, akkor sajnos a nagy visszavárás ellenére fel fogok mondani a munkahelyemen - én már tudom, hogy bármennyire szerettem anno, nekem most már nem fog hiányozni, ami a céget illeti meg... hát az új felállás szerint keresni nagyjából ugyanannyit fogok, de maximálisan én fogom beosztani az időmet, és a csendes-tágas-világos erdőszéli házikónk madárcsicsergős teraszáról dolgozhatok, a sziesztázó kutyánk mellől, szóval... they can't really beat that. Arról nem is beszélve, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy Kissmajomnak csak akkor és annyi időre kell majd oviba járnia, amikor és amennyihez kedve lesz, ami ugye nem lényegtelen szempont.
Két éve majdnem megjósoltam, ha nem is megvalósulást, mert azt nem mertem volna remélni sosem, de a vágyamat, hogy megtörténjen, igen. Most meg azt kellene hozzátenni így a végére, hogy már csak a kisstestvér hiányzik, de nem tudom, hogy igazán tutibiztosan hiányzik-e, és amíg el nem döntöm, inkább kerüljük a témát - és hajrá, másfajta új kezdetek... :)

Harminc

Két és fél éves. Még mindig egy csoda, és minden nappal egyre csodább. Még mindig napi sokszor, vagy inkább egyre többször csaodálkozunk rá, hogy vajon hogyan lehet a miénk, mitől lett ilyen érdekes, különleges, komplex kicsi ember, miért érdemeljük meg...?

Annyira okos, rengeteg mindent tud, olyan dolgokat is, amiket talán fél füllel hallhatott egyszer*, mert mi nem emlékszünk, hogy elhangzottak volna valaha a jelenlétében, meg persze csomó olyant, amivel a hétköznapjainkban és/vagy általunk találkozik**... elképesztő a memóriája***, a tájékozódó- és felismerőképessége, nyolc-tízsoros dalokat meg versikéket harmadik ismétlésre simán megtanul, új útvonalakat****, fontos épületek megnevezésével szintén... Szeret történeteket összerakni, a szókincse az valami hihetetlen*****, vannak olyan kifejezései, amiket még mi felnőttek sem használunk rutinszerűen, ő meg csak úgy casually beépíti őket egy-egy banális mondatba, tökéletesen kontextusba helyezve őket. Nagyon szívesen mesél******, valódi és képzeletbeli eseményekről is, csomó kétszer ennyi idős gyereknél is sokkal koherensebb, színesebb, fantáziadúsabb, részletgazdagabb eredménnyel. És vicces, olyan valóban értelmesen/szellemesen: felépítve a hangulatot, kivárva a megfelelő pillanatot, és már előre mosolyogva a csattanó időzítésén******* - vagy egyszerűen csak az épp zajló beszélgetés által inspirálva dob be valami olyant, amin ő maga is meglepődik, hogy milyen találó.

Egy kis egyszemélyes showman, imád szerepelni, bármilyen öt centinél magasabb tereptárgyat azonnal kinevez színpadnak, és már mászik is fel rá, és kezd énekelni-táncolni-szövegelni rajta - idegenek előtt is simán, csak onnan tudni, ha zavarba jön, hogy olyankor sokkal hangosabb az előadás, mint általában, és néha nagy izgalmában átvált halandzsába, amit amúgy már szinte sosem tesz. Egész nap szerepjátszik********, egész világokat épít fel a képzeletében, és egyáltalán nincs hozzá szüksége semmire; ha épp ott van a Yoda és Thomas plüssfigura (ők ketten a legkedvencebb és leggyakoribb szereplők), akkor oké, de ha nincsenek, semmi gond, simán így hívja a díszpárnákat, homokozójátékokat vagy akár három darab diót, és ugyanúgy történteti körülöttük a legszövevényesebb cselekményt, mintha végig őket látná.

Aranyos, kedves, nyugodt, reasonable, szelíd, majdnem azt mondtam, hogy szófogadó, mert hát az is, csak ennek annyira pejoratív íze van, mintha egy sor korlát lenne az egész élete, pedig nem az, nincs is rá szükség, mert annyira igyekszik a kedvünkben járni, annyira leveszi még a rezdüléseinkből is a kéréseinket, hogy szinte nincs is szükség tiltani bármit is, csak akkor feszeget határokat, ha tényleg kifejezetten az a célja, hogy felbosszantson minket (lásd: dackorszak).
Végtelenül őszinte, annyira megható, ahogy mindig álszemérem és színészkedés nélkül kimondja, hogy mit szeretne, mire vágyik, bátran és mindennemű visszafogottság nélkül kér puszit, ölelést, bújást, együttlevést, és minden egyes alkalommal megdöbben és baromi idegesítő nyígásig-bőgésig felháborodik rajta, ha pillanatnyi elutasítás miatt halasztásra kényszerül, bármilyen megalapozott, és logikával számára is teljesen érthető az ok. (Lehiggadás után mindig meg szoktuk beszélni vele, hogy mi zavart a viselkedésében, és miért lettünk tőle dühösek, ha indokolt, elnézést is kérünk természetesen; ilyenkor mindig nagyon belátó/megbocsátó, magától is többnyire helyesen megtippeli, hogy mivel volt problémánk, és becsülettel bólogat, mikor megkérjük, hogy a jövőben többet ne tegyen olyasmit - nála például szinte pillanatra pontosan egyértelmű, hogy egy-egy konfliktus során mikor lépi át azt a vonalat, ahol már nem az agya, hanem a primitív érzései dominálják a reakcióit.)
És nyitott, barátságos, érdeklődő, megbízó (nem tudom, mi erre a helyes szó), ízig-vérig jófej kisklambó, bárhova bátran és büszkén hordozzuk magunkkal, mert a vilég legcukibb lénye, ugyanakkor egy minifelnőttként viselkedő helyes fiúcska... nem lehet betelni vele!

A szituációs játékokon kívül a legjobban zenélni szeret, többnyire nem a valódi hangszereivel, hanem mindenféle azokká improvizált tárgyakkal, aztán a főzés kitartóan sláger, homokozással kombinálva különösen, illetve elkezdett intenzíven járművezni is (autó, vonat, különböző munkagépek). Még mindig nagyon feldühíti a sikertelenség építőkockázás kapcsán, így azokat ha elő is veszi, nincs türelme hosszasan rakosgatni őket, amint összedőlnek, basszák meg magukat, a viszont látásra. Könyvekkel bármikor bármeddig le lehet kötni, és meglepő módon a betűkből minimálisat felejtett, pedig utoljára a téli ünnepek alatt foglalkozott intenzíven velük, az olvasós mágneses tábláját még át sem hoztuk M. szüleitől a költözés után. A rajzolás, gyurmázás továbbra sem érdekli, kézügyeskedésileg egyedül a gyöngyfűzést élvezi, de azt sem sokáig. Kiemelkedő minden játékban, ami nagymozgáshoz kapcsolódik, lassan és megfontoltan feljuttatja magát bárhová (létra, kötélháló, magasított lépcső, gyerekméretű mászófal, mozgó farönkökből épített lengőhíd, stb.), kiválóan labdázik (akár kapásból is pontosan rúg, felsőtestre célzott feléje dobott ladbát elkap), ijesztő egyensúlyérzéke van, amit szinte bármilyen ingadozás után képes biztonságosan visszanyerni (nagyjából heti egyszer esik el, akkor is inkább figyelmetlenség és bambulás miatt).
A beszéde tökéletes, még gyakran becsúszik a királyi többes, de most már valahogy tudatosan használja, olyan helyzetekben, ahol nem csak magára akarja vonatkoztatni azt, amit épp mond - és mivel ő ugye mindent valakivel együtt szeret(ne) csinálni, néha felszólítás helyett is az van, hogy: "Most megyünk a játszira csúszdázni, és visszük a motojt is! Kérdés?" (Jah, tényleg, r-hangunk továbbra sincs, így továbbra is zabálnivalóan dumál.)

És egyedül alszik, naaagy nagycula drágapici kicsifiam! Miután beköltöztünk az új házba, nagyon sokáig eléggé káosz volt, eleve majdnem négyszer nagyobb az alapterület, tehát csomó bútort még vásárolni kellett, azokat meg összerakni, aztán kisakkozni, hogy stimmeljen az elosztogatás azzal, ami a fejembez és a tervezőprogramomban volt, szóval úgy voltam vele, hogy one step at a time, előbb legyen hol aludni úgy at all. A vendégszobát (Kissmajom szerint: "Tataszobája") rendeztem be ideiglenes hálónak, ott éjszakáztunk mindhárman a kinyitott kanapénkon, miközben lassan készült minden más: előbb egy hét alatt délutánonként összelegóztuk a konyhát, aztán megcsináltam a mi hálószobánkat, majd a két felső szinti fürdőt, és a nappali felét, és a másik fele előtt (ami egy tutajnyi ülőalkalmatosság kicsomagolása és összeszerelése, mára már az is kész) nekiláttam Kissmajom szobájának. Ő választotta magának amúgy a két lehetőség közül, már építkezés ideje alatt kitartóan ugyanazt kérte, akárhányszor érdeklődtünk; M. elvitte egy egész napra csavarogni, én meg elkezdtem a szépítgetést - a bútorok már bent voltak, falhoz fúrva, de az ajtót gondosan zárogattam, hogy majd az egész együtt legyen meglepetés.
Először is kaotikus, olyan az egész, mint egy alkotóelemeire hullott szivárvány, van minden ott, még rózsaszín is, szerintem egy terápia benne lenni, és majd ahogy nő, és alakul a saját ízlése, kiválaszthatja majd, hogy milyen formában módosítsuk. Van egy emeletes ágy, amiről csúszdán lehet leérkezni, alatta anyaggal elsötétített, matraccal bélelt kuckó, sok párnával, olvasólámpákkal. A falak mentén sok polc, mindenféle színű, méretű és anyagú pakolós dobozokkal, egyikhez ragasztva az alaposan felszerelt fakonyha, az ablak alatt egy asztalka kisszékkel, és a bébikori rácsoságy egyik oldalán nagyfiúsítva. Ezt mindenképpen akartam, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz majd hajlandó átszokni (már ha lesz, erőltetni eszünk ágában sem volt), és ahhoz, hogy minél kevesebb változzon az esti rutinunkban (pl. hozzábújva tudjuk elaltatni), kellett, hogy továbbra is kényelmesen mellé tudjunk feküdni, és ne kelljen leszerencsétlenkedni a magasból vagy előkászálódni a bunkerből kifelé menet; meg hát ez volt számára az egyetlen régi ismerős bútordarab, ugyanis az együttalvós karrierünk alatt a babaágy végig csendben ott álldogált a miénk mellett. Arról nem is beszélve, hogy Kissmajom néha baromi sokat vándorol éjszaka, volt úgy, hogy reggelig összesen kettőt moccant, de olyan is, hogy keresztül és kasul teljesen bejárta a franciaágyunkat, alattunk-fölöttünk - féltem, hogy fentről lepottyan, vagy alul belegabalyodik a sátorlapokba, ha nekiindul. (Játszásilag szerencsére megértette, hogy a fenti részen ugrálni nem szabad, mert veszélyes, és azóta már megvettük a focihálót, amit fel fogunk akasztani a plafonra, hogy megakadályozza a leesést, már csak a rögzítés módjával küszködünk).
Lényeg, hogy nagyon szuper kis birodalma alakult, hatalmasra kerekedett szemekkel lépett be, és próbálta ki minden lehetőségét, fedezte fel minden zugát, vitte körbe Yodát meg Thomast, megmutogatni nekik, hogy hol milyen titkok rejlenek. Csak úgy tapogatózásilag megkérdeztem, hogy na és, valaha szeretne itt aludni a két kis barátjával...? Meglepetésemre az volt a válasz, hogy persze, úgyhogy gondoltam, teszek egy kísérletet - este fürdés után átmentünk, betakargattam az ágyba melléjük, mondtam, hogy most itt elaltatom, én a szomszédban leszek az apjával, és ha bármi van, csak szóljon, hallom a monitoron, és jövök is hozzá. Bólintott, ölelőzve elaltattam, és ennyi volt a tragikusra pumpált hú-ha-hozzászoktatjátok-suliba-is-onnan-járna leválási procedúra.
Nekünk szörnyen nehéz volt. Bemenni lefeküdni úgy, hogy üres az ágy, és senki sem szuszog jóízűen csámcsogva... első néhány éjszakán mindig arra rezzentünk össze, hogy jaj hol van, miért nem itt, ó hozd át... most, olyan két hét után van az, hogy már nem ugrok haptákba minden éjjeli nesztől, amit a hangszóró kiad... Néha felébreszti egy kései kutyaugatás, vagy ha elejtünk valamit az emeleten lefekvéshez készülődve, olyankor már az éjszaka közepén átviszem hozzánk - simán visszaaludna a helyén is, de mi úgy örülünk, hogy jön, hogy nem kockáztatnám a megkérdezését. Mivel pelust kell cserélnem rajta, hogy a rendszerint nyolc  utáni ébredéséig ne ázzon át, legkésőbb hajnalban mindig érte megyek, alapvetően kis kivételekkel (volt olyan, hogy talán rossz álomból felriadt, és kiabált, hogy jöjjek) addig alszik is egyhuzamban. Vándorolni viszont vándorol töretlenül, úgyhogy védőháló ide meg oda, erősen kétlem, hogy fel merjük majd költöztetni a közeljövőben: a kiságya megszélesítéseként majdnem egy méternyi matraccal meg van toldva (arra heverünk mellé altatáskor), és még így is nem egyszer találtam deréktól lefelé a padlón feküdve...

Most meg megyek érte a tatájához, mert ottalvósra nála volt tegnaptól, és elviszem egyet kettesben mókázni, hogy a család férfitagjai nyugalomban tudjanak focimeccsezni hattól. Aztán holnap elmegyünk Dunapartozni meg kisvasutazni, hogy megünnepeljük az ő kettősfeledikjét meg az ő apukáját, akinek napja lesz.
Ma viszont két és fél éves. Legyél még száz évig ugyanilyen egészséges és boldog, és ugyanilyen csodálatos, te édes-édes kincsünk!



* Egyik reggel azzal ébresztett minket, hogy: "Képzeld el, a bagoly nyitott szemmel alszik!", majd miután ezen közösen vicogtunk egyet (mi a rendhagyó napindításon, ő a mi jó kedvünkön), elmesélte, hogy egész pontosan hogyan vadássza le a bagoly a zsákmányát, majd rezzenéstelen arccal, azt is, hogy hogyan fogyasztja el. De felsorol például minimum két tengert, azokon kívül, amiket mi tanítottunk neki, tudja néhány európai főváros nevezetességeit, egymás után következő troli- és metrómegállókat.
** Tudja, hogy hogyan működik a bokánk(!), mi a szerepe egy keréktengelynek és milyen balesemények történhetnek vele, milyen körförgáson megy keresztük a víz a természetben, stb.
*** Ezt például negyedik elmondásra már velem együtt nyomatta, következőre meg teljesen egyedül; ezt meg szinte elsőre megjegyezte. Meg ilyenekre emlékszik, hogy egy hónappal ezelőtt a barátaink ikrei közül melyiknél milyen színű cumi volt a megkülönböztetés könnyebbítése érdekében.
**** A budapesti hidakat már legalább fél éve (de inkább több) megnevezi, ahogy a róluk látható látványosságokat is, a legújabb extra feature viszont az, hogy virtuális városnézésre lehet vele indulni, azaz ha bemondom, hogy elindulunk Tatától, és balra kanyarodunk, majd jobbra az X híd felé, akkor lépésről lépésre levetíti, hogy miket látunk egyik, és miket a másik oldalon, és milyen utcákon megyünk végig hazáig (nyilván nem abszolút mindent, de egy turista a térkép alapján simán odatalálna bárhova az utasítások alapján, pl.: körút, New York palota, Uránia, Astoria, Klotild Palota, Erzsébet-híd, BAH csomópont, stb.).
***** Csak egy random tegnapi példa: vártuk Aput a vonatállomáson (mióta kiköltöztünk Suburbiába, Kissmajom kérésére azzal jön érte, és együtt mennek vissza a Déli pályaudvarra, onnan meg mindenfelé), beállt a szerelvénye a szembevágányra, viszont a sötétített ablakok miatt nem láttuk, hogy hol száll le, és a vagonok elgördülése után sehol sem volt. Mondom Kissmajomnak, hogy reméljük, nem tévesztette el vagy késte le a járatot, és tényleg rajta volt, mire ő: "Valóban ezzel jött, ha várunk egy kicsit, mindjárt felbukkan az aluljáróból." - és ez a kifejezés úgy spot-on, hogy mi teljesen másra szoktuk használni, esténként mondjuk, hogy a nap lebukkan a domb mögé...
****** Eleve olyan vele az élet, mintha lenne egy privát narrátorunk, mindent kommentál, ami épp történik, de sztorizásilag is csak el kell indítani egy kis lökettel bármilyen irányba, és már ömlik is belőle - és lehet, hogy nekem vannak kivételesen hallgatag/butuska ovis ismerőseim, de közülük például csak a már iskolakezdők képesek normálisan elmondani, hogy milyen egy tipikus napjuk otthon, vagy konkrétan miket csináltak az állatkertben érkezéstől távozásig, stb.
******* Azt mondja: "Tudod, hogy kell gyorsan dobolni?" - kérem, mutassa, ütemesen veri a kanapét; folytatja: "Tudod, hogy kell lassan?" - mondom, sejtem, de muti meg, úgyhogy ritkít az ütéseken; aztán meglep: "És tudod, hogy kell nem-dobolni?" - komoly fejjel lesi a reakciót, majd kérésemre nagylelkűen bemutatót tart... elvigyorodva fagy le a kanapé mellett, kezét megállítja öt centire az ülőfelülettől, és a levegőben tartja: "Hát így!"
******** Ő a buszsofőr, az óvónő, a kasszásnéni, a szakács, a takarítószemélyzet, a kiskutya, a repülő, a pillangó, egyszer már a Duna is volt; mindegyik szerepben alapos, kreatív, fantasztikusan szórakozó és szórakoztató.

A legkerekebb nemkerek

Ma tizenegy éve.

Akkor is hétfőre esett ez a nap, számomra ügyeletes-, mert akkoriban szinte minden ünnepet bevállaltam cserében a karácsonyért, hogy hazautazhassak Apuhoz. Az irodámat épp felújították, így egy ideiglenes kis lyukban ücsörögtem, utcazajban és elég hidegben - de a muszáj-munkáimmal hamar elkészültem, hétágra sütött be a nap az ablakon, és igazi tavasz volt. M. már valamikor délelőtt belépett a képbe, és azt hiszem talán hatra beszéltünk meg randit, mert dolgozásból direkt oda mentem, és már jócskán sötétedett; a többi történelem.

Minden nap legalább egyszer elérzékenyülök azon, hogy milyen meseéletem van, és legalább egyszer elfog a rettegés, hogy meddig tarthat egy ennyire tökéletes állapot... és legalább egyszer megkérdezem, hogy vajon mivel érdemeltem meg ezt az ajándékot...? És mindig arra jutok, hogy valami áldás és szerencse keveréke lehet csak ez, nem jutalom, mert ezerszer jobb embernek kellene lennem, hogy ez jogosan járjon nekem.

M. a legcsodálatosabb ember, akit ismerek. Életimádó, nagylelkű, tisztességes, elfogadó, fáradhatatlan, kedves, türelmes, együttérző, bátor, lelkes, önzetlen, laza, erős, okos, vicces, vonzó, kívül-belül gyönyörű. És bár néha komolyan aggaszt, hogy a nem legpozitívabb (de "amaivilágban" érvényesüléshez annyira szükséges) tulajdonságaimat nem örökölte Kissmajom, őszintén magamba nézve örülök, hogy bármennyit dolgozom majd rajta, hogy legyen egy kicsit makacsabb, gyanakvóbb, asszertívabb, hangadóbb, stb. alapvetően mindig olyan genuinely jó ember lesz majd, mint az apja, meg mint az én apám.

Még két hét, legfeljebb három, és új életünk kezdődik, ami lakhely szempontjából is pontosan olyan, amiről mindig is álmodtam: lesz lépcső a nappaliban, körtefa a kertben, és valamikor majd kutya-barát is a kisfiunknak. Ha mindennek tetejébe egészséges és boldog marad/lesz mindenki, akit szeretek, akkor ezen kívül tényleg nem tudok már többet kérni a következő hatvan évtől, és bármilyen pici vagy nagyobb vágy teljesül ezen felül, az már csak hab lesz a tortán.

Ma tizenegy éve, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba, aki mellesleg a férjem. Ha nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akkor nem tudom, ki lehet az...

Limbo (Kinda off topic)

Nah, akkor írok róla, addig is álmodozhatok. Mert úgy egy hete, mióta elkezdett körvonalazódni az építkezésünk utolsó ezer száz métere, konstans gyomoridegem van... olyan jóféle, várakozós, éjszaka ébrentartós, naptáron heteket kihúzogatós, valódi bútorokat vásárolós és virtuális bútorokat tologatós, jaj.

Írtam már a hosszadalmas álomház felé vezető utunkról itt és itt is, mindkettő vidám és derűlátó kis beszámoló volt, és ahogy az lenni szokott, közvetlenül a második után azonnal el is kezdődött a feketeleves. Az addig két-három heteket csúszó (ezekre mindenki legyintett, hogy ez teljesen normális, az építőipar már csak ilyen) kivitelezőnk ugyanis egyszer csak nagyjából eltűnt, miután kifizettük neki a szerkezetkészségre szerződött díj 90%-át, és a munkából hátra volt még nagyjából fele... igen, igazi naiv lúzerek voltunk; nem vette fel a telefont, amikor végre-valahára igen, akkor össze-vissza hadovált, váltakozva elnézést kért és ígérgetett, miközben máshonnan visszahallottuk, hogy további helyeken is dolgozik, mert csak így tudja görgetni a hitelei meg adósságai fedezését... Oda jutottunk, hogy a szeptember közepére vállalt határidős munkák még október végén sem voltak sehol a láthatáron (sőt, egy részük még mai napig sincs kész, de legalább perrel fenyegetőzések árán elaraszoltunk egy olyan állomásig, ahol már dolgozhatnak a következő fázisok normálisabb szakemberei)... Klucsik György egyéni vállalkozó kőműves és brigádja a szóbanforgó csaló, in case anyone's wondering, kerüljétek és kerültessétek el jó messzire.
Mindegy, bygones, most már a finisnél tartunk. Tapasztalt építkezők persze újfent körberöhögnének emiatt a kijelentés miatt, de a mi optimizmusunk töretlen, értsd: a sok késlekedésnek köszönhetően már azt is diadalként könyveljük el, ha bármit viszonylag előre ki lehet számítani. És ki lehet, egész pontosan annyit, hogy jövő héten felrakják a garázskaput meg beszerelik a kazánt és puffertartályt, aztán azt követőn elkezdődhet az aljzatbeton háromhetes felfűtési ciklusa, és vele párhuzamosan a festés, majd március elején remélhetőleg valamikor jöhetnek a burkolók - ami annyit jelent, hogy ha semmi váratlan sem jön közbe, nagyjából a hónap végére kész tud lenni minden. És akkor beköltözünk, ha fene fenét eszik, akkor is.

Két hónap van még tehát az ideiglenességből, ami egészen pontosan két hónappal több, mint a tűréshatárom, de így, hogy látom a végét (vagy legalábbis erősen azt hiszem, és nem vagyok hajlandó más eshetőséget tudomásul venni), már fél lábon is kibírom. Rokonokkal együtt lakni kemény dolog; vagyis hát leginkább bárkivel együtt lakni, aki nem a szűk családunk (a.k.a.: férj és gyerekek) kemény dolog. Minden tiszteletem a huzamos ideig többgenerációs háztartásban tartózkodóké, meg az it-takes-a-village hívőké, már ha az utóbbiak nem csak hiszik, hanem gyakorolják is a kommünában élést. Nekem az átlag in-laws viszonyhoz képest mondhatni egyszerű dolgom van, de ennyi idő alatt azért óhatatlanul egyértelműsödik, hogy azzal, akit nem magad választasz társnak érzelmileg és tudatosan, alapvetően inkompatibilis maradsz, bármit és bármennyit teszel a zökkenőmentesség érdekében. Ha nincs különösebb gond az ideológiai ütközésekkel (persze, as it turns out, van), akkor lesz a nevel(tet)ésbeli különbözőségekkel, vagy a konfliktuskezelés módjával, vagy a temperamentummal, vagy ha épp minden smooth, akkor azzal, hogy basszus én, aki világ életemben kulináris antitálentum voltam, és simán eltöltöttem felnőtt életem jelentős részét anélkül, hogy saját konyhám lett volna, illetve használtam volna azt, amikor volt... szóval én, vágyaim netovábbjaként gondolok arra, hogy hamarosan micsoda finom többfogásos vasárnapi ebédeket fogok készíteni minden áldott héten, és micsoda pazar gurmé befőtteket fogok eltenni télire számolatlanul lesz egy csakis általam használt különbejáratú tűzhelyem!
Bármennyire próbálom kontrollálni magamat, és bármennyire gyűlölöm, hogy fél lábbal a jövőben élek, ahelyett, hogy a tényleg csodálatos jelenben lubickolnék, megint ott tartok, ahol babavárós küszködéseink közepette: a folyamatos kalkulálásnál, és on-hold állapotnál. És borzalmasan furdal a lelkiismeret, mert közben meg minden napnak minden percét különlegessé teszi ez drága a kisfiú, akit imádok, az én agyam mégis csak kalandozik előre, és ahelyett, hogy kizárólag rá figyelne, mindennek tetejébe a tökéletes körülményeket is követeli, hiába fogom fel, hogy azok a világon semmit sem jelentenének anélkül, amim már most is itt van. Jó zagyva, tudom, de ez a helyzet is fura, na.

Ilyenek vannak benne basszus, hogy én, akit a vásárlás sosem érdekelt különösebben, itt kézen-közön vérbeli shopaholic lettem. Amikor nem vizonálom lázasan, hogy hogyan fog kinézni a házunk berendezése, akkor said berendezéseket vadászom használtbútoros oldalakon*, DIY portálokon böngészem, hogy melyik darabot hogyan lehet majd felújítani és/vagy átalakítani, és századszorra is képes vagyok rácsodálkozni, hogy az AliExpress-en minden az eredeti üzleti ár tizedéért kapható. Mindennapos hű kísérőm a Pinterest, színkombinációkat válogatok, sziklakerteket hasonlítgatok össze, magaságyások építési módozatait tanulmányozom, aranyhalas tavak ideális méretén elmélkedem, és árnyékot kedvelő gyeptípusokat kutatok fel. Szívdobogva legeltetem a szemeimet Ikeás katalógusfotókon, és mosolyogva nyugtázom, hogy jól döntöttem, még mindig az a konyha tetszik a legjobban, ami immáron lapraszerelve ücsörög M. munkahelyének egyik raktárhelyiségében. És izgatottan várom, hogy holnap teljes valójában megpillanthassam a hétvégén leszállított, a szalonban csak textil-darabonként látott kanapénkat, amit szintén ott tárolunk, mert olyan gigantikus méretű, hogy az U alakjának egyik szára szinte egészen betöltené a nem-félszoba mostani hálónkat. És M. szüleinek hatalmas pingpongterme, amit ideköltözéskor körülbelül feléig pakoltunk tele a meglévő cuccainkkal, lassan minden négyzetcentimétert kihasználva,  faltól-falig megtelik a jövendőbeli életünk használati tárgyaival. Ennyi pénzt szerintem eddigi életem során összesem nem költöttem el... bőségesen bepótoltam minden egyes ünnepet, amikor őszintén tanácstalankodva hárítottam, hogy dehát nem kérek semmilyen ajándékot, mindenem megvan, amire szükségem lehet.
Fejben és tervezőprogramban már minden a helyén virít; néha pár dologgal helyet cseréltetek, csak úgy, hogy azzal is múljon az idő, és arról ábrándozom, hogy milyen lesz majd, amikor M., aki gyakorlatilag tökéletesen rámbízta a belső dizájn kitalálását, rájön, hogy mi a jóégért kellett feltétlenül a hetedik állólámpa is, megpillantja a befejezett művet. Elképzelem, hogy milyen lesz legelső éjszakán ott aludni, valószínűleg egy rögtönzött felfújhatós ágyon zsúfolódva, mert amint lekerül a padlóra az utolsó darab járólap is, én nem vagyok hajlandó máshol. Elképzelem, hogy milyen lesz, amikor Apu ott alszik a vendégszobában, és napközben babázik, miközben én buzgón csiszolok és festek és lakkozok. Elképzelem, hogy milyen lesz megpillantani a nagyjából tereprendezett kertet, és kiagyalni, hogy a gondosan előszelektált lehetőségek közül hova milyen megoldást válasszunk, és hogyan valósítsuk meg. Elképzelem, hogy végre a saját autófeljáróról takaríthatom a havat, és utána átfagyva bekucorodhatok a nappali sarkába, a pattogó tűz elé... oké, get real, ez már a következő tél zenéje, but a girl can dream...


* Mert nyilván olyasmit találtam ki, amit nem csak hogy nem gyártanak már, de apparently annyira kedvelt sorozat, hogy eladni sem szokta senki az égegyadtavilágon. Anno azt hittem, hogy a bükk színű Billy könyvespolcok beszerzése kihívás - mióta Leksvik bármire fenem a fogamat, tudom, hogy az az amatőrök játéka csupán.

Simply unreal

Pár napja M. megjegyezte, hogy ugye azért nem írok a blogra, mert úgyse hinné el senki...? És egy kicsit talán igaza van. Az élet Kissmajommal manapság amellett, hogy hihetetlen giccsragacs*, folyamatos döbbenet - egyszerűen nem életszerű, hogy egy kétéves olyan legyen, amilyen ő, annyira tökéletes minden apró szempontból, mintha nem is embergyerek lenne, hanem valami földönkívüli vagy félisten vagy kísérletek sorozatával a végletekig továbbfejlesztett humanoid... mondtam már, de tényleg nem normális, na. Álszerénységet félretéve, mért adatok alapján is átlagon felül értelmes páros vagyunk, de még így is elképesztő, hogy mi született belőlünk, mintha több generáció intelligenciája gyűlt volna gombócba, hogy aztán egyszercsak ebbe a kisfiúba költözzön... csodálatos.

Azon már nem is hüledezünk (dehogynem!), hogy milyen szövegei vannak. Történeteket (amik vele esnek meg, vagy amiket mesélünk neki) minimum négyéves gyerek szintjén mesél el, abszolút koherensen, helyes következtetéseket levonva, logikus kérdéseket felvetve, összefüggéseket keresve, és olyan gazdag szókinccsel ecsetelve, hogy néha nem sejtjük, mikor és kitől hallhatott egy-egy kifejezést, mert azt mi magunk sem használjuk rutinosan. A világon minden érdekli, már nem lehet tabu témákat boncolgatni hallótávolságban, mert fülel és rögtön faggatózik, és nem lehet csak úgy leszerelni sem, mert inszisztál, megismétel és nyomatékosít, mint valami miniatűr ügyvéd.
Aztán csak úgy derült-égből-villámcsapás ilyeneket mond, hogy a fehér az nem szín, a pára vízből van, a Föld magától forog, stb. - ami nagyon durva, mert egyrészt kontextusban, válaszként/magyarázatként hangzanak el, tehát nem csupán fél füllel elkapott és visszaböfögött infók ezek, másrészt ha el is fogadjuk, hogy azok (mert különben mi mások lennének...?), egyszerűen nem tudjuk, hogy honnan és főleg hogyan tudja őket, mivel tévét ugye nem nézünk, és a mi jelenlétünk nélkül csakis Apuval tölt időt, aki hasonló eszmefuttatásokkal nem nagyon traktálja őt, vagy ha igen, akkor elmeséli, mikor rákérdezünk... szóval rejtély.
A nagy kedvencei még mindig a leírt szavak, úgy látjuk, rohamosan közeledik az, hogy összeolvasni is próbálkozik - most már ékezeteseket és kétjegyűeket leszámítva nincs olyan nyomtatott nagybetű, amit ne ismerne fel, és sok esetben már példaszavakat is tud mondani, amik az adott betűvel kezdődnek. Egyik karácsonyi ajándéka egy kétfunkciós tábla volt, a krétás-rajzolós része egyáltalán nem érdekli (nem szeret firkálni semmilyen formában, nagyon hamar megunja), de a betű- és számkészlettel rendelkező mágneses oldal előtt bármennyi időt eltölt, ha nincs vele felnőtt, aki érdekes feladatokat talál ki, akkor betűnként csoportosítja az elemeket, egymáshoz és számokhoz hasonlítgatja őket.
A szójáték-költeményeit folyamatosan fejleszti, saját becézéseket talál ki megnevezéseket és neveket variálva, aktívan használ szinonimákat, és egész áldott nap folyamatosan csak beszél-beszél-beszél, teljesen összefüggő dolgokat, néha szerepjátékos párbeszédek mindkét oldalát, halandzsa gyakorlatilag nincs is már, csak akkor adja elő, ha egy-egy elejtett sajátszó után látja, hogy jól szórakozunk rajta.
Imád minket megnevettetni amúgy, igazi kis bohóc, elmondja a vicceit, és várja a hatást, aztán ha nevetünk, előáll egy még bombasztikusabb szöveggel. A legjobb, amikor valahol hallott felnőttszövegeket próbál beleszőni a mondanivalójába, de egyrészt mindent a saját stílusában átalakít, másrészt ha valamilyen szóra nem emlékszik pontosan, akkor bepróbálkozik egy hasonlóval. Ma például megkérdeztem tőle, hogy Apunál a téren, pörgött-e a minden alkalommal meglátogatott és alaposan szemrevételezett szélmalom: "Hááát... csak úgy lassan, öregesen. Most nem fújt a szél." - jött a megfontolt válasz; amin elég jót kuncogtam, ahogy azon is, hogy: "Az a baj a hóval, hogy hideg."
Nagyon szeret énekelni, rengeteg dalszöveget ismer (angolul is hosszú részeket megjegyez), általában elég két-háromszor hallania, és már egész szakaszokat hibátlanul visszamond, ahogy mondókákat, verseket, Apu által tanított kis imádságokat is. FElla kérdésére válaszolva, a nyelvtanulással sajnos sehogy sem állunk, illetve rengeteg szót ismer, mert gyakran kérdezi meg, hogy mit hogy mondanak angolul, és azonnal meg is jegyzi a választ, de beszélni továbbra sem szoktam hozzá, mert csak mosolyog, és várakozóan toporog, hogy most már hagyjam abba ezt a butáskodást, és kommunikáljunk intelligens emberek módjára.
Szintén szeret mesélni, néha nagyon gyorsan próbál a fontos dolgok végére jutni, és elakad egy-egy szónál, megismétli gyorsan, félig elharapva, aztán visszatér a mondat elejére, hogy biztosan megértsük. És ő is tökéletesen megért minket nagyon összetett dolgokban is, simán különbséget tesz például a kitalált sztorik és a jövőről szóló beharangozásaink között, akkor is, ha mindkettő róla szól: pár napja pedzegetem neki, hogy ezen a héten oltásra megyünk, emlékszik a legutóbbira (olyan három hónapja lehetett), és tart tőle nagyon szegényem, azzal kezd minden reggelt, hogy óvatosan megjegyzi, hogy ma nem megyünk a doktornénihez, aztán lépésről lépésre visszaidézi, hogy a múltkor mi történt, és az elmeséléseim alapján azt is elmondja, hogy most mi várható majd. Rengeteget beszél az épülő házunkról, hogy hogyan épül, és milyen lesz ott lakni, és minden talált pénzt rögtön a kőművesnek és/vagy az ácsnak akar adni. Sokat emlegeti a barátaink nemrég született ikreit is, pedig mindenféle egészségügyi problémáik miatt egyelőre csak képekről ismeri őket; említi a terhességet, onnan elkalandozik oda, hogy hogyan született meg ő, ennek meg mindig családi ölelőzés lesz a vége, mert tudja, hogy M. is meg én is összeszorongattuk rögtön a legelején, és jön elmutogatni.
Közlekedéskor konkrétan ő a kis navigátorunk (apropó, az iránytű működését is ismeri, és az előttemvanészak segédszöveget is, csak a jobb és bal kezét keveri néha), minden főbb útvonalunkat ismeri, az Árpádon kívül (arrafelé nagyon ritkán járunk) felismer és megnevez minden hidat, és a főbb landmarkokat, sőt rákérdezve látatlanban is elmondja, hogy a nagy alagút a Budai vár alatt megy át, hogy a Margit hídról látszik a Parlament, és a Szabadság hídról a Gellért-hegy, hogy a Körútról a Petőfi hídon át lehet hazamenni, stb.
Jah, és állítólag az ilyen kis gyerekek zseniségét azzal próbálják mérni, hogy például bifur-bofur-kefír jellegű logikai láncokból képesek-e helyes konklúziókat levonni, illetve felfogják-e a családon belüli kötelékek szövevényét. Azt már régen tudjuk, hogy előbbiben hibátlanul teljesít (pl. a "Lóg a lába" címből épp ma vezette le a választ arra kérdésre, hogy mit csinálna a baba, ha dolga volna), de újabban az utóbbi is elkezdte érdekelni, úgyhogy tesztelgetjük néha, és a testvér meg házastárs fogalmát például kivétel nélkül jól értelmezi (a szülő-nagyszülő viszont keveredik időnként).

Megpróbáltam már olyan videókat is készíteni, ahol egyikünk sem forgolódik soha szembe a kamerával, és senki sem kotyogja ki senkinek a nevét (újabban Kissmajom néha a nevemen hív, nem örülök neki különösebben, de tök vicces), hogy mutassak már bizonyítékokat is erre a mágiára, de eddig még nem jártam sikerrel, mindig elbukik a dolog rajtam valahol.
Végezetül leírom azt is, amit ha akarnék sem tudnék megmutatni, mert full frontal dokumentációink vannak csak - de legyen csak itt, ha valaha sportból is kellene bizonyíték a koraérettségére: fizikálisan is csinál meglepő dolgokat, a héten például megtanult felé dobott labdát elkapni; nagyon érdekesen csinálja, végtelenül lazán és lassan zárja össze a két kis markát, mindig az az ember érzése, hogy ki fog szotyogni közötte a labda, de tízből nyolcszor érthetetlen módon sikeres az akció.

Jajdeszeretem ezt a kölköt, el sem hiszem, hogy a miénk lehet!


* Úgy tűnik, tőlem örökölte a szeretetnyelvét: imád bújni; "Most ölelőzünk!", szólít fel napi sokszor, és már mázik is ránk, szorítja a ruganyos pofiját a miénkhez, dugja a borzas szőke fejét a nyakunkba, fonja a kis karjait körénk... bele kell pusztulni.

Karácsonyi rövid-zagyva...

Hát írni kellett volna, de így év végén rengeteg a munkám, M.-nek szintén sok volt, szóval úgy próbáltam megoldani, hogy a napközbeni babázásokból tíz-húsz perceket loptam rá, aztán este miután M. fürdetett-altatott, folytattam; mire befejeztem, annyira hulla voltam, hogy már csak agyatlan bökörészésre futotta... Most már lecsengőben az egész, de ha akarnék sem tudnék visszaemlékezni a történések felénél többre, úgyhogy inkább nem mentegetőzöm, hanem leírom azokat, amik eszembe jutnak, legalább azokról legyen nyom.
Kezdem az eredeti blogtémával, hogy túl legyek rajta: az elmúlt pár hónapban volt két sikertelen inszemem, nem hatott meg különösebben, mert nem is számítottam csodára, inkább túl akartam lenni végre rajtuk, hogy jövőben tiszta lappal lombikot kezdhessünk majd. Hogy pontosan mikor, az rejtély, mert tavaszra lejár megint minden vizsgálatunk, és újra kell őket csináltatni, de 2017 nagyon szép szimpatikus szám, szóval nem kesergek, ha csak akkor tudok majd újra szülni.
A karácsonyi otthonunkba-költözés sem jött össze - na azt már sokkal jobban bánom, mert milyen jó is lett volna, de most már tényleg látjuk a végét, úgyhogy ez sem tragikus. Még kis további csúszásokkal is nagyon valószínű, hogy a húsvétot már ott ünnepelhetjük, úgyhogy nagyobb nem is lehetne a boldogság... jó, talán csak ha már terhesen mennék haza. Gyönyörűséges egyébként a ház, most már teraszunk és nyílászáróink is vannak, és egyre inkább hasonlít az évekkel ezelőtt elképzelt álomlakra, egyetlen furaság, hogy valami bődületesen ha-tal-mas lett a nappali, annyit variáltunk, hogy ötven négyzetméter fölött álltunk meg (nem amerikaikonyhás), ami gyakorlatilag akkora, mint a legutóbbi lakásunk teljes területe... na de ennyi bajunk legyen az életben, én azt mondom.

Kissmajom múlt héten kétéves lett, 94 centi magas, elképesztően nagy fiú; kézen-közön tökéletesre csiszolgatta a beszédét, rengeteget mond-mesél, kitalált történeteket is, meg azt is, ami vele esik meg, most már tényleg kizárólag az egyes szám első személy bibis, igei személyragokat nagyon-nagyon ritkán (olyan kétnaponta egyszer) már használ magára, de személyes névmást sose, egyszerűen csak a nevén nevezi magát, vagy úgy hívja, hogy a baba illetve a dejek.
Mivel a születési évfordulójának előestéje egybeesett az új Star Wars premierjével, aznap éjszaka Apunál maradt, életében másodszor, mert két héttel előtte szerveztünk egy próbaalvást, hogy kiderüljön, hogyan viseli - hát úgy, hogy azóta is folyamatosan kéri, hogy mehessen még. Persze nem napokig tároltuk ott, a délutáni alvása után átvittük, és a következő napi előtt már mentünk is érte, hogy neki se legyen trauma esetleg, és Apunak se megerőltető; merthogy ő nem hajlandó "erőszakkal" kommandírozni a gyereket, ami annyit jelent, hogy először este tizenegykor, másodszor meg kicsivel éjfél után aludtak el, addig játszodtak... De, ahogy számítottunk is rá, ebből semmi gond nem lett, Kissmajom simán megértette, hogy az Tatás program, itthonra más szabályok vonatkoznak: mikor este szokásos időben szóltunk neki, hogy lefekvéshez kellene készülődni, már indult is felfele a lépcsőn fürdeni, ahogy mindig is szokott.
A szülinap maga is érdekes volt, mert Apu már reggel ébredés után felköszöntötte, megkapta az ajándékait, majd együtt átjöttünk, és délután itt volt még egy csomó ajándék, meg még egy torta. Az utóbbi másodszorra is csak a gyertyák elfújásáig volt érdekes, kérni nem kért belőle csak egy falatot, a játékoknak meg a felhajtásnak viszont nagyon örült, csodálta a díszítésül felrakott fényeket, és tökre megértette, hogy most kivételes alkalom van, nem csak hogy ő a legfontosabb, hanem direkt ünnepeljük is... azóta minden nap lelkesen emlegeti, hogy neki születésnapja volt, énekelgeti az Alma együttes idevágó nótáját, és elmondja, hogy miket kapott. Sok kis apróságot (kilőhető repülőgép, műanyag háziállatgyűjtemény, fürdőpuzzle, stb.), kifejezett kérésére és óriási örömére egy karórát, de főként egy játékkonyhát, teljes felszereltséggel, mert az Ikeában (az ő saját fejlesztésű kiejtésével: Ájkia) többször is kirobbanthatatlanul leragadt a kiállított példánynál, Aput utánozva főzöcskézni; imádja azóta is, talán az első olyan játék életében, amivel asszisztencia követelése nélkül, önállóan eljátszik félórákat is akár.
Az is nagyon foglalkoztatja, hogy a családban kinek mikor van a születésnapja, az enyémre még emlékszik pár héttel ezelőttről, de már a többiek hónapját és dátumát is kivülről fújja, soha többet nem fog kelleni naptárba emlékeztetőket irkálni. Megbeszéltük azt is, hogy a karácsony a Jézuska szülinapja, és az ő tiszteletére kap mindenki ajándékot - mivel nem kérdezett rá, azt nem részleteztük, hogy kitől (Erdélyben angyalt szoktak mondani, könyvekben ugye látott már Télapót, stb.), és idén még nem is szándékozzuk boncolgatni, mert magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi legyen a forgatókönyv, hogy varázsa is legyen, de ne is zavarjuk össze vele. A fa is zűrös, mert elméletben együtt-díszítés volt a terv, de gyakorlatban Apu holnap délután betlehemezős előadásra viszi a templomba, szóval az itthonit valószínűleg elkészítjük, mire onnan visszajönnek.

Nagyon sűrű téli napjaink voltak amúgy, voltunk Halász Judit koncerten is, amit szintén sokat emleget még mindig - nagyon tetszett neki, mindent jól látott a harmadik sorból, és csomó éneknek, amiket akkor hallott először, meg is jegyezte a refrénjét rögtön, azóta is dudorássza őket. Nagyon szeret énekelni amúgy, rengeteg dalszöveget tud, most épp a bugyuta angol karácsonyi nóták a kedvencei, csak úgy zeng a ház a "Dzsingőbesz"-től.
Az utóbbi időben a szokásosnál is több időt töltött vele M., és ez meg is látszik: rendkívül apás lett, ha véletlenül én altatom,  meg is jegyzi, hogy "Apával alszunk, Anya nem jó!" - aztán persze valójában nem tiltakozik, simán lefekszik velem is, meg amikor M. altat, néha engem hív inkább, de ez akkor is mennyire aranyos már!
M. kapcsán meg úgy egyáltalán mindenről van egy csomó nagyon vicces beszólása is, amiken napi szinten lehet hangosan nevetni, hihetetlen, hogy egy ekkora gyereknek milyen szövege tud lenni. FaceBook kiírásokban próbálok lépést tartani ezzel, és amikor épp úgy adódik, mindig kiírom őket, hogy megmaradjanak, de persze nagyrészük így is elvész sajnos.
Úgyhogy visszakanyarodunk oda, hogy milyen jó is lenne rendesnek lenni, és részletes beszámolókat írni; de most is borzasztó almos vagyok, és reggel kelni kell, mert az utolsó ajándékot nyilván az utolsó percre hagytuk... Szépségesszép karácsonyt mindenkinek tehát, szilveszterig még egyszer megpróbálok benézni - ha nem sikerülne, akkor boldog Új Évet is jól! Jaj, úgy rohan az élet, minden pillanatot nagyon szeressetek benne!

További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...