További tények és egy kis lelk

Nah akkor kiegészítés a Kissmajom-fejlődős összefoglalóhoz pár dologgal, amíg még tart a szorgalmam.

Nagymozgás:
Labdát egyre ügyesebben rúg az általa kiválasztott helyre, egyelőre eldönthetetlen, hogy jobb vagy bal lábbal csinálja jobban. Most már tökéletesen szabályosan hajít el dolgokat, nem alkalmazza már a maga előttről indított gurító mozdulatot, hanem karját a füléhez emelve lendíti előre, szinte mindig jobb kézzel, és tízből kilencszer pontosan oda, ahova szánja. Pár napja megtanult páros lábbal ugrálni, és annyira élvezi, hogy néha félórán keresztül keresztül-kasul nyuszizza be a lakást, elégedett mosollyal a képén. A lépcsőzés már régen megy kapaszkodás nékül, de most már felfele mindig váltott lábbal űzi, folyamatos haladással, csak lefele van az hogy egyik lábbal lelép, majd másikkal mellé, és úgy tovább. Imád egyensúlyozni mindenen, labdára ülve, combjainkra állva, járdaszélen menetelve, kanapé karfáján mászkálva - szinte hihetetlen, de ennek ellenére leggyakrabban több nap is eltelik két esés között, amikor meg véletlenül mégis felborul, nagyon ügyesen kezeli, kézzel támaszkodik, és has- és nyakizmot használ, szinte sosem koppan a feje.

Érzelmek:
Szívesen alkalmazza az ignore üzemmóddal való büntetést (saját fejlesztés, mi nem neveljük szeretetmegvonással), aminek szegény M. issza meg a levét, ahányszor csak olyan munkanapjai vannak, amikor sokat kell bent lennie az irodában. Olyankor reggel a közös ébredéskor még vele is a szokásos ragaszkodás-kimutatós módján viselkedik, de amint M. bejelenti, hogy dolgozóba készül, egy pillanat alatt faképnél hagyja, majd nem hogy elbúcsúzni, de még hozzászólni sem hajlandó többet. Ha ilyenkor M. ebédidőben hazalátogat, nem rohan elé lelkesen, mint ahogy itthonülős napjain teszi, hogyha csak egy-két órára ugrik el valahova. Délután legalább egy óra kell neki, hogy elhiggyje, most már tényleg végleg hazajött M., addig nem üdvözli, és hívásra direkt messzire elkerüli; nagyon fokozatosan kezd újra nyitni, előbb egy odaszaladással, aztán ölbemászással, végül közös nevetéssel és játékkal. Nagyjából fürdés idejére bocsát meg teljesen, és altatáskor már édesen bújik hozzá, és tegnapelőtt arról is megbizonyosodtunk, hogy nem azért, mert elfelejtette a külön töltött időt, mivel elég eseménydús napunk volt, és addig nem aludt el, amíg részletesen el nem mesélte M.-nek minden egyes mozzanatát.
Érdekes, hogy amikor múlt héten többször napokra eltűntem, velem nem csinálta ezt, pedig ilyen még eddigi életében sosem történt, illetve mikor Apuval tart Tata-napot, akkor sem szokta, pedig olyankor reggeltől estig nem lát minket, és időnként emlegetni is szokott.

Social skills:
Most, hogy már élhetőbb az időjárás, a kerti délutánjainkat leváltottuk játszóterezésre, és naponta lesokkolódunk, hogy milyen bölcs minifelnőtt a pici fiunk. Az általunk vitt játékokat például nagyon figyelemmel kíséri (homokozás közben egyszer csak feláll, megkeresi, és egy ideig a szemével követi a másoknál levő labdáját), de ha ő épp nem szeretné használni őket, akkor egyáltalán nem bánja, ha bárki elviszi. Ha kivesznek a kezéből valamit, vagy a sajátját szeretné visszaszerezni, akkor egy pillanatig tanácstalan, de mivel ilyenkor biztatni szoktuk, hogy kérje el, mert az az övé (a Vekerdy-féle "irigység"-kezelés követői vagyunk), akkor nem bátortalankodik, hanem határozottan érte megy. Az nem derült még ki, hogy agresszív válaszra hogyan reagálna, mert ilyenkor általában vele tartunk, és közbelépünk, hogy könnyítsük a kommunikációt, de az a sejtésünk, hogy konfliktus helyett inkább leintené az egészet, úgyhogy ezen még dolgozni fogunk, nem szeretnénk ha a nyugodtsága és jószívűsége miatt hátrányba kerülne.
Apropó nyugalom és jószív, tökre nem tudja kezelni, ha a közelében valaki toporzékol vagy ordít, ő ugye nem szokott, és látszik az arcán, hogy egyszerűen nem érti, hogy más miért teszi; egyértelműen foglalkoztatja a dolog, mert nagyon bámul, de többnyire csodálkozva eltávolodik, és hagyja az egészet a francba. De volt már olyan is, hogy vissza akarta kapni a közösbe bedobott kismotorját, majd amikor a nagymamája által emiatt elcibált kisfiú örjöngő sírásban tört ki, egy kis mérlegelés után leszállt róla, majd konkrétan felemelte, és odavitte neki - mindezt kizárólag saját elhatározásból, anélkül hogy akár egy kommentár erejéig is beavatkoztam volna. Egy egész csapatnyi döbbent szülő faggatott, hogy ezt mégis hogyan értük el, én meg csak vonogattam a vállamat, mert őszintén fogalmam sincs, ha bármi közünk lehet hozzá, az csak annyi, hogy tényleg mindig mindent odaadtunk neki, amit meg szeretett volna vizsgálni (értelemszerűen a veszélyes tárgyak kivételével, de azokat meg mindig elpakoltuk szem elöl ahelyett, hogy tiltogattunk volna), és ha ideiglenesen bármit lerakattunk vele, megszokta, hogy bízhat az ígéretünkben, és vissza fogja kapni; a többi kizárólag az ő csodás-tündéri személyiségének a része, és kész.

"Hiszti":
Nem szeretem ezt a szót (bár sajnos néha magam is használom), mert pejoratív és bagatellizáló és degradáló, azt sugallja, hogy nemárbasszus, hogy ilyen kis szar semmiségért képes vagy rinyálni, miközben a gyereknek a felnőtt által lenézett ügy kurvára nem kis szar semmiség, hanem egy komoly frusztrációt, esetleg lelki vívódást okozó probléma, és az általa okozott feszültséget a korából adódó szűkös eszköztár miatt csak ilyen extrém módon tudja levezetni. Persze gondolom könnyű nekem, mivel Kissmajom eddig még soha életében nem produkált klasszikus földrevetődős-rugkapálós-üvöltözős műsort - nála a maximum az, hogy könnyek nélkül bőgve, egy helyben tapicskolva mérgelődik, de ez is elég ritka, inkább csak ilyen elnyújtott hangon idegesítően panaszkodósan nyígni szokott. Az első változat legfeljebb egy fél percig szokott tartani, a második kicsit tovább, mert sosem várjuk meg, hogy belelovalja magát; mostanság nem is figyelemeltereléssel szoktunk próbálkozni (nem működne, túl okos már ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a baját egy kis side-show hatására), hanem mondhatni felnőttek-között stílusban mondjuk neki, hogy nagyon sajnáljuk a dologt, és megértjük, hogy szomorú, de amit akar, azt akkor sem lehet megvalósítani, igyekezzünk valami más megoldást találni, hogy jó legyen - és általában működik.
Na most nekem ez napi szinten lelkifurdalást okoz, mert ezt a hozzáállást nem érzem eléggé empatikusnak, főleg ha reflexből úgy kezdem a vigasztalást, hogy "Ó, kicsim, ne nyafogj...", esetleg sorozat-nyivogós napon szigorúbban szólok rá, hogy elég, vagy kicsit ironizálok (Nem, bizony Bezzegné sem totál zen...), de azzal vigasztalom magam, hogy ilyenkor mindig vagy felajánlok egy Kissmajom által nagyon kedvelt alternatívát (értsd: könyvnézegetés minden mennyiségben), vagy pontosan elmagyarázom, hogy meddig és miért kell várnia. És lehet, hogy egy huszonegy hónapos nem érti meg maradéktalanul, hogy anyát most békén kell hagyni, mert szüksége van negyed órára, hogy a gépét bújja, és túl fáradt a multitaskinghoz (értsd: laptophasználat közbeni könyvnézegetés minden mennyiségben), de tény, hogy ilyenkor másodperceken belül más elfoglaltságot talál magának, és nincs harag, szóval remélem semmilyen látens módon nem traumatizálódik itt nekem.

Okosodás:
Ez a jelenet nagyon gyakran eszünkbe jutott az utóbbi időben, miközben Kissmajom bámulatos beszédtanulásának tanúi voltunk, mert szinte valóban ennyire ugrásszerű volt a fejlődés: három hónapja még néhány tapogatózva utánunk ismételt szótaggal indult, aztán szinte átmenet nélkül elkezdett mondatokban kommunikálni, és percenként ragadt rá valami új. Az elmúlt napokban például az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy teljesen random szókapcsolatokat kiragadott a játéka közben folytatott háttérbeszélgetéseinkből, ízlelgetve-fontolgatva félhangosan elismételte őket, és amit sikerült dekódolnia, azt egy idő után saját kontextusba helyezve meglepően helyesen vissza is adta; de ilyen egészen komplikáltakat, hogy a villanyszerelő felméri, meg menekülteknek segít, meg útépítés zajlik... nagyon durva. Már azt sem lehet nyugodtan megbeszélni, hogy Mama fura nőszemély, vagy mennyi idióta szülő van a játszótéren, mert simán előáll velük bárhol, és a néha becsúszó káromkodásainkat is érdemes lesz nullaközelire redukálni, mert szólalt már meg idegen közönség előtt, hogy kujaélet.
De oda akartam kilyukadni, hogy ugyanilyen hirtelen nyílt/nyílik az értelme is, nincs olyan apró információ, ami ne érdekelné, attól kezdve, hogy hogyan működik a mágnes, addig, hogy mit csinál a Télapó, vagy hova tűnik el a repülő. Egy környező embereket érintő tanulásmaraton (kinek mi a teljes neve, hol lakik és dolgozik) kapcsán jutottunk el ma este oda, hogy ki kinek kije, és ezen belül, hogy Mama a Papa felesége, Anya az Apa felesége, stb.; az első két példára alapozva már maga is tudott újakat gyártani, majd kicsit emésztette őket, és előrukkolt egy tök hétköznapi, mégis szenzációs kérdéssel: "Tata felesége ki?" Oké, természetesen nem feltételezem, hogy ennyi idősen átlátja a családi kötelékeket, nyilván nem fogja fel, hogy mit jelent a testvér, csak magát a kifejezést tárolja és mondja vissza - de akkor is lenyűgöző, mert a felvetéseiből az következett, hogy egyrészt különbséget tud tenni a nemek között (férfihez nőt rendel), másrészt érzékeli, hogy a viszonyok egy adott szabályrendszer alapján szerveződnek (minden férj mellé jár egy feleség).

Az ámulaton túl szívbemarkoló volt szembesülni a helyzettel... Mit mondjak neki?! Tata felesége a másik nagymamád - de ő kicsoda? Kissmajom számára egy megfoghatatlan betűhalmaz csupán a neve, ha van, hol van, ha nincs, miért van mégis...? Zavartan dadogtam valamit, hogy ő már nem él, vagy ehhez hasonlót, és miközben cuppanós pocakpuszikkal ködösítettem, egyszerre szégyelltem, hogy csak ennyit tudok kinyögni róla, és fájt, nagyon fájt a hiánya - a gyomrom is összeszorul, ha erre gondolok.
Valahogy azt hittem, hogy van még pár évünk, mielőtt mindenféle fontos, de végtelenül összetett témákba kellene bonyolódnunk, de úgy tűnik, Kissmajom már két éves kora előtt kipipáltatja az egyik legkeményebb leckét. Úgyhogy egy régi, kopott fotósdobozból előbányásztam a kedvenc képemet Anyuról, és remélem a következő kérdésekig van még kis időm lerendezni magamban, hogy ha nagyon mély(em)re ások, vajon milyen világba álmodom őt...